Köszönöm az előző poszthoz írt őszinte kommenteket. Fontosak ezek a visszajelzések a számomra. Néhány gondolat megpendült bennem, és ezeket a rezgéseket szeretném most továbbgondolni. Mivel az idő kezd későre (koránra) járni, és szeretném, ha ez a poszt ma még olvasható lenne, csak egy-egy gondolatot idézőjelben kiragadok, és aztán leírom azokat a szikrákat, amik bennem vannak. Gondolom ez még fog majd változni, a mostani amolyan egyszeri bepillantás a lelkembe, olyan "itt tartok, így látom éppen most".
~~~ ~~~ ~~~
"Mondjam, ne mondjam, hogyan mondjam..."
Érzem, hogy muszáj magamat pozicionálni, amikor az ominózus vízválasztó témák szóba kerülnek. Látom ennek a jelentőségét, hiszen ha nem ezt tenném, akkor a családommal kapcsolatban félrevezetnék másokat. Magam miatt is fontos ez, hiszen amit helyesnek és igaznak érzek, azt nem szeretném elhallgatni. Meg ott van az a valami, aminek a létezésével csak nemrégen szembesültem, úgy hívják: otthonoktató büszkeség. Az USÁ-ból jön és nekem kábé annyit tesz: ha már az árral szemben úszom, legalább elegánsan és humorral megfűszerezve, az ellentáborral incselkedve tegyem. Elkapott kicsit ennek a lendülete, és csak most tudatosítottam, hogy erre oda kell figyelnem, mert a büszkeség nálam könnyen átfordulhat gőggé és felfuvalkodott szívvé. Röviden tehát: inkább mondom, mint nem. De jól kell tennem, szeretettel és elfogadással. Nem az számít, hogy mások hogyan reagálnak, hanem az, hogy Isten mit vár, hogyan szeressek másokat.
"Két tábor - sok tábor"
Aki az otthonoktatás mellett dönt, az bizonyos okok miatt nem ért egyet az intézményes rendszerrel. Nem említem a kényszerből otthonoktatókat, akik pl. a spec. nevelési igényű gyerekük miatt maradnak otthon, de alapból semmi bajuk a sulival, hanem olyanokról beszélek, akiknek igenis van bajuk a sulival, mint oktatási intézménnyel. Az is ide tartozik, hogy aki otthonoktatóvá válik, az általában nem is oviztat. Számomra úgy tűnik, hogy ez a két oktatási helyszín, az ovi és a suli, olyan mértékben NORMA a szülők között, hogy én, mint otthonoktató, automatice a 'nem-normális' kategóriába esek. Ilyen értelemben tényleg csupán két tábor van: a normálisak, akikkel ugyanazok a nevelési döntések kötnek össze, és a furcsák, vagyis a nem-normálisak, akikkel alig van közös pont. Ez a dolog a normális szülők helyzetéből nézve talán kevésbé vérre menő, hiszen ők egyáltalán nem biztos, hogy azért döntöttek gyerekük iskolába járatása mellett, mert bajuk van az otthonoktatással. Így tehát ők könnyebben tudnak elfogadóak lenni (más kérdés, hogy sajnos sokan nem azok), számukra az otthonoktatás csupán egy azon lehetőségek közül, amiket nem vettek igénybe. Ehhez képest az otthonoktatás melletti döntés az oktatási rendszerrel való egyet nem értésből, esetleg ellenérzésből is ered, ami miatt nehéz örömmel üdvözölni, hogy mások azt mégis jónak tartják. Persze ettől még magát az embert el lehet fogadni, a döntését pedig tudomásul lehet venni.
Természetesen értem azt is, hogy sok tábor van, és hogy az otthonoktatáshoz való hozzáállás korántsem az egyetlen szempont, ami alapján táborokat lehet képezni. És persze nem is feltétlenül szükséges táborokat képezni. :) Mindazonáltal, én úgy látom, hogy nagyon kevés dolog oszthat meg szülőket annál jobban, mint az óvodába és iskolába járatás kérdése. A többi kérdésben azért dűlőre lehet jutni, de ez kibékíthetetlen ellentétként feszül egymásnak. (Kábé mint a "hol szüljön az ember lánya?" kérdés körüli viharok.) Én legalábbis ezt tapasztaltam.
"Könnyű vagy nehéz az oo?"
Nem hiszem, hogy erre a kérdésre van általános válasz. Könnyű, mert te osztod be a napjaidat, és mert egyedül a családod igényeihez kell alkalmazkodnod. Könnyű, mert a gyerekek fejlődési ritmusa alakítja, és a hátán hordozza a tanulásuk hajóját, ezért nem kell felettébb görcsölni azon, hogy a többiekhez, vagy a tanár által előirányzott szinthez képest hol tartanak. Könnyű, mert egész nap a családoddal vagy. Könnyű, mert az Úr türelmes hozzád, és mert a családod is az, és mert otthon te is, és a gyerekeid is teljesen önmagatok lehettek. Könnyű, mert az anyai szíved állandóan megerősít, hogy jó helyen vagy, és hogy a gyerekeidet biztonságban tudhatod. Könnyű, mert az eredmény, ami a gyerekek jellemén és tanulás-szeretetükön látszik, megadja a lendületet a következő lépések megtételére. Könnyű, mert Isten a tenyerén hordozza otthonoktató családodat és megáldja ezt a fajta a munkát.
És persze nehéz is. Nehéz, mert te osztod be a napjaidat, ami adott esetben azt is jelentheti, hogy nem jól használod fel az időt, ezért elfolyik az a kezedből. Nehéz, mert újra, meg újra visszatér az emberbe a bizonytalanság, hogy mi van, ha nem leszek elég bölcs a megfelelő neveléshez, és a tanulás megszervezéséhez. Nehéz, mert az ember fejében ott a tudat, hogy magamon kívül senkit sem vádolhatok, ha gellert kap a szuper tervünk, és nem úgy alakul, ahogyan számoltuk. Nehéz, mert az árral szemben úszni nehéz. Nehéz, mert sokszor nem vagyok türelmes a családomhoz, és mert olykor elhiszem, hogy az Úr sem türelmes hozzám. Nehéz, amikor azzal szembesülök, hogy még mindig nem sikerült minta-gyerekeket nevelnem...:) Nehéz, amikor végig kell verekednünk az ovis felmentést a bürokrácián. Nehéz, amikor rájövök, hogy szülőként az én példámat fogják másolni a gyerekeim, pedig én még nem vagyok annyira szent, hogy szívesen gondolkoznék jellemklónozásban...
"Keresztényként az egyetlen helyes út az oo..."
Ezzel nem tudok egyetérteni. Bár volt idő, és lehet, hogy még lesz is, amikor a kizárólagosság csapdájába estem, ma már azt mondom, hogy nagy tragédia lenne, ha minden keresztény otthonoktatná a gyerekeit. Hogy miért? Nem mindenki jut el arra a meggyőződésre, hogy az Úr azt várja tőle, hogy felvállalja a teljes felelősséget gyermeke neveléséért és tanulásának megszervezéséért. Sokan még a saját hitéletüket sem veszik komolyan, sem a gyerekeik hitre nevelését. Ugyanakkor van, aki egykor majd lelkes otthonoktató lesz, de most még az út legeslegelején tart, még rá sem lépett talán. Olyan is akad, akinek teljesen evidens, hogy bölcsi és ovi és suli, mert neki megfelel és elfogadja a rendszert a gyengeségeivel, veszélyeivel együtt. Ha ezeket az embereket akár parancsba adva, azonnali otthonoktatásra köteleznénk, akkor abból összetört életű idegroncs szülők, és a családból ezerrel menekülő gyerekek lennének. Hiszek Isten vezetésében, amit Ő az Őt követők életében megmutat. Hiszem, hogy minden ember képes fejlődni, bölcsebbé válni, bár az igazi bölcsesség csak Istennél található meg. És nagyon elképzelhetőnek tartom, hogyha készen állsz rá, akkor Isten el fog vezetni az otthonoktatáshoz. De nem hiszem azt, hogy ebben a pillanatban engedetlenségben vagy Istennel szemben, ha keresztényként nem oktatsz otthon.
"Megengedőnek lenni a többiek nézeteivel kapcsolatban..."
Az előző bekezdés gondolatainak fényében egyet kell értsek. Fontosnak tartom a megengedést, mert a szeretet így tud valóságos lenni. Ember úgysem győzhet meg embert szellemi dolgokban, csak az Úr Szelleme. Az otthonoktatás döntése mögött meghúzódó érvek egy része szellemi érv, de a másik része emberi gondolat, vagy tény. Utóbbit nem szabad Isten dolgaival összekeverni. Szellemi dolgokban szabad, sőt kell is kategorikusnak lenni, de ez csak a szellemi dolgokra vonatkozik. Az otthonoktatás nem 100%-ban szellemi döntés. Ez volt az egyik legfontosabb dolog, amit a lelkemre vettem.
"Akiknek nem való az oo..."
Lehet, hogy hasznos lenne egy olyan lista, ahol felsorolnám, hogy kinek nem ajánlom az otthonoktatást. Mégsem szeretnék ilyen listát írni, nem is szeretném kisajátítani az oo-t. Szerintem, aki nem akar otthonoktatni, annak egészen biztosan nem való az otthonoktatás. Képességek szempontjából, bármelyik embert képes megváltoztatni az Úr, és átformálni, így aki egyik percben még teljességgel alkalmatlan volt, azt Isten fel tudja készíteni. Ez odaszánás kérdése. Ha Isten azt mondja, tedd meg, lépj ki hitben, akkor ne halogasd a döntést. Ha viszont más a motivációd, és külső nyomásnak engedve tervezel otthonoktatást, akkor nagyon gyorsan tegyél le róla, mert senkinek sem lesz az jó, a gyerekednek meg biztosan nem. Ha pedig tanárfüggő vagy, vagyis olyan ember, aki az önálló kreatív gondolkodásra többé-kevésbé képtelen, annak sem túl jó ötlet ez- hacsak nem Isten szólt a szívedhez, és helyezte rá az oo-t. Na, a végére mégiscsak lista lett...
"Nem mindenkit vezet egyformán, nem mindenkitől várja ugyanazt..."
Egyetértek, amennyiben nem alapigazságokról, megtérésről, Jézus Krisztus személyéről beszélünk (az alap közös). Az utóbbi időben ezt is tanítja nekem az Úr. Hogy ne úgy tekintsek másokra, mint akik mind egy szinten állnak, mint akiktől ugyanaz várható el. Isten éppen olyan módon foglalkozik velünk, ahogyan az szükséges. Sajnos nem mindenki reagál a szelídebb foglalkozásra, és van, akinek meg egyszerűen lassabb a reakcióideje. Persze keresztényként nem mondhatjuk azt, hogy ránk az Ige bizonyos részei nem vonatkoznak. Viszont a vadhajtásaink nyesegetéséhez a megfelelő szerszámokat az Úr választja ki, és ezt nem vitathatjuk el Tőle.
Érdekes és fontos témát feszegetsz, Eszti. Én pedig még keresem a helyemet. Nem vagyok meggyőződve, hogy az oo való nekünk, mint ahogy arról sem, hogy az iskola. Annak viszont nagyon örülök, hogy általad már igen korán foglalkozom a kérdéssel - nélküled, a blogod nélkül nem tartanék itt, ezért is nagyon jó hát, hogy rád találtam - mert így igazán nem mondhatom, nem kaptam elég időt a helyes döntés meghozatalához. Igenis kaptam. És az is érdekes, mennyire menet közben formálódik az ember. Rékám születése előtt - bár láttam a rendszer hibáit, hiszen néhány évig iskolában tanítottam, majd óvodában lovasterápiáztam (sérült gyerekekkel ugyan, de beleláttam az egész rendszerbe), azért nem fogalmazódott meg bennem, hogy az én gyerekem nem fog oviba járni, vagy épp suliba... Mostanra azt gondolom, az óvodát ki kell hagynunk, s bár épp a napokban szaladtam bele egy alternatív megoldásba - családi napközit volt szerencsém megnézni itt a városunkban - és bár azt gondoltam róla, hogy a legjobb azok közül, amit idáig tapasztaltam, de ez sem megoldás számunkra. Családias? Igen. Jó fej szülők jó fej gyerekei járnak oda? Igen. Jut elég figyelem minden gyerekre? Erre is igen a válasz, hiszen csoportonként 7 gyerekre két nevelő jut, semmivel kevesebb figyelem tehát, mint egy nagycsaládban. A nevelők értékrendszere közel van az enyémhez? Igen, láthatóan. A környezet is otthonos, családias? Megint csak igen. Akkor mi a fene bajom van vele? Nos csak az, amely témát már boncolgattam egy régebbi bejegyzésemben - fejleszteni vagy hagyni fejlődni. A csanás (csaldi napközis)gyerekeknek órarendjük van, két-háromévesen! Melyik nap van angolóra, mikor környezet, testnevelés, kézművesség.... S bár alapvetően semmi gond egyikkel sem, de itt is kimarad, ami szerintem a legfontosabb és legfejlesztőbb: a spontán játék és a családdal való közös munka.
VálaszTörlésMit értek ezalatt? Rékám napjai nagyrészét úgy tölti, hogy hol maga merül bele valami nagy-nagy játékba, vagy totyog utánam és segít bepakolni a fát, fölszedni a diót, bekapcsolni a mosógépet, leszedni a megszáradt ruhát, összepakolni a játékait, stb. Amikor pedig ezek egyikét sem teszi, akkor hozza a képeskönyvét és meg kell beszélnünk a képen látható dolgokat, történéseket, vagy énekelni kell, mondókázni kell, hancúrozni kell.... Az én szememben a fejlődés kulcsa ezen dolgok egyensúlya a gyerek igénye és érdeklődése szerint. Vagyis azt gondolom, ha valamiért én nem lehetek itthon Rékával (remélem, ez nem történik meg) akkor apukámra bízom kinn a tanyán és megyőződésem, jobb az Rékának, ha együtt vezetik a traktort, etetik a lovat, uzsonnáznak a diófa alatt és népdalt énekelnek a kemencébe való begyújtás közben, mint ha környezetismeret órán venne részt az oviban.
Az iskoláztatással kapcsban még nem jutottam idáig. De azt gondolom, követem, vagy legalábbis igyekszem követni a belső hangot, amelyet hiszem, a Jóisten küld nekem, hozzám, értem és értünk, s akkor jól fogok cselekedni. Addig is szorgalmasan olvaslak, mert azt is hiszem, hogy nem véletlen egyáltalán az, hogy megismertelek.
Bocsi, hogy hosszúra sikerültem, puszi!
Fontos, amiken dilemmázol. Én most kezdem látni a fiaimon, hogy mennyire jó nekik, hogy itthon vannak, és a saját ütemükben, senkihez nem viszonyítva érhetnek. Most, hogy Rafival (második) is le kell ülnöm foglalkozni itthoni 'nagycsoportos foglalkozás' keretében, most látom, hogy ő mennyire más, mint Doda (elsőszülött)! Doda az a tipikus órákig ülős és hosszan figyelni képes, 'pontosan és szépen' gyerek. Alapvetően ilyen. Rafi a szöges ellentéte. Lelkes, amolyan 'jön, lát győz' gyerek, de hamar elveszti az érdeklődését, s ha nem megy valami, akkor dührohamot kap, vagy ráül a pesszimizmus, hogy ő nem is fog tudni soha. Ő a rendszerben igazán szenvedne, mert a fejlődésének mostani szakaszában nem lehet kívülről keretbe foglalni és irányítani a vele való foglalkozást. Külön meg kellett találnom ehhez a gyerekemhez is a kulcsot- erre egy intézményben nem jutott volna idő... Egy kicsit persze tágítom a határait, de alapvetően az ő érdeklődése által irányítva mennek a dolgok. És tudom, hogy nem kell sietnem, és tudni fogom, amikor készen áll a továbblépésre.
VálaszTörlésNagyon örülök, hogy hosszúra sikerültél! Jól esik, hogy beleengedsz a fejedbe és a szívedbe. Te épülsz, és te is építesz. Nagyon köszönöm.
Számomra már az is hatalmas dolog, hogy felvállalod. Bennem él a külvilág ítéletétől való félelem. Most csak oviba nem járatom a 4,5 és a 3 évesemet, de már így is annyi bántást, lehülyézést kapok, amit nehezen visel el az önbizalmam. És tényleg, miért lennék én meggyőződve, hogy én csinálom jól? Én is építettem észérveket a döntésem köré, de valójában belülről jött a döntés, éppen ezért, ha kritizálnak, nem is tudok szakszerűen felelni nekik. Mert honnan tudom, hogy Isten van a döntésem mögött és nem az önzés?
VálaszTörlés(Egyébként önvédelemből én is hajlamos vagyok támadni a bölcsis/ovis rendszert)
Köszi Gira, jól esett olvasni, amit írtál. Jó tudni, hogy vannak mások is, akik így gondolkoznak.:)
VálaszTörlésLehet, hogy nem is kell szakszerűen felelni az oviztató oldal bántásaira.:) Mert aki oviztat, az is elsősorban érzésre csinálja, nem azért, mert Isten vagy az észérvek erre vezették őket. Szerintem elvárhatjuk, hogy mások tiszteletben tartsák azt a döntésünket, hogy távol tartjuk a gyerekeinket az ovitól. Minthogy mi is igyekszünk tiszteletben tartani az ő döntésüket. Ha pedig mindenáron érveket akarnak, akkor először mondják el ők, hogy milyen észérvek alapján vitték oviba a gyerekeiket. Azokat aztán meg lehet cáfolni, és máris megvannak a saját észérveink. :) (Gondolom nem minden esetben működik így, de lehet, hogy egy-egy harsányabb ovi-védő bántásait el lehet hallgattatni, ha felismeri, hogy neki sincsenek tényszerű kész válaszai a miértre.)
Hogy honnan lehet tudni, hogy Isten vezetése, és nem önzés? Istennel való személyes kapcsolat nélkül nem lehet tudni. Isten pedig Jézus Krisztusban jelentette ki magát. Ezt persze sokan tudják, de a Biblia szerint egyedül Jézuson keresztül lehet Istent megközelíteni. És Isten szeretné is ezt az igazi, természetfeletti, élő kapcsolatot minden egyes emberrel. Veled is, ha még nincs így.
A Biblia azt írja, hogy ha száddal Úrnak vallod Jézust és szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta Őt a halálból, akkor üdvözülsz. Tehát hinned kell Jézus Krisztusban, mint Isten Fiában, és mint Megváltóban, s kész kell lenned ezt nyíltan megvallani mások előtt. Ezután meg kell vallanod Istennek a bűneidet, és kérni a bocsánatát. (Ezt megadja, ha hiszel a Fiában.) Jézusban való hited folyományaként Istennek kell adnod az életedet, ami azt jelenti, hogy Ő lesz az ura az életednek, Ő fogja vezetni azt, nem te magad.
Tehát: hit Jézus Krisztusban, bűnvallás, és életed átadása után kerülhetsz Istennel kapcsolatba (ezt megtérésnek vagy újjászületésnek hívják), és eztán Ő fogja vezetni az életedet, amennyiben erre nyitott vagy. Ha nincs meg ez a kapcsolat, akkor Isten nem tud közvetlenül vezetni.
A másik dolog, hogy újjászületett keresztényként is megcsalhat a szívünk, ezért időnként nem árt megvizsgálnunk ezt. De Isten is figyelmeztet, ha ez megtörténne.:)