Bejelentkező...

Rég nem írtam. Pedig még mindig itt vagyok, csak jóval kevesebbet blogolok. Ez is most csak egy rövid beköszönés: sziasztok.:) Hamarosan új posztok várhatóak, amik már jó ideje készülnek, bár nem haladok velük valami gyorsan... Azért egyszer gondolom meglesznek. Addig is mindenkinek kellemes nyármaradékot! Élvezzétek ki ezt a pár szép hetet, mi is ezt tesszük.

Terveim szerint nemsokára a mostani posztnál terjedelmesebb olvasnivalóval jelentkezem. Köszönöm szépen a türelmet, és azt, hogy még olvastok...

Szeretettel:

Eszti

 

Húsvét. Vagy mégsem?

Ez megint egy határfeszegetős bejegyzés lesz: nagy tavaszi hideg frissítő zuhé az ünnepek után. De muszáj erről is írnom, mert egy ideje bennem van, és ez is én vagyok. Az időzítés egyébként nem szándékos: közvetlenül az ünnep előtt kezdtem megírni ezeket a sorokat, de aztán félretettem a posztot - nem mertem vállalni, hogy közzéteszem, amit írtam. Először ugyanis csak kiírtam magamból a gondolatokat, magamnak. Aztán ma mégis csak befejeztem ezt a bejegyzést és úgy gondoltam, ki is teszem ide a blogra. Ilyenkor persze nagyon úgy érzem, hogy az őszinteség egy bátor döntés... de, majd úgyis kiderül, hogy így van-e.

Húsvét. Karácsony mellett a másik nagy 'keresztény' ünnep, a maga sajátos hangulatával, kötelező kellékeivel, meg a szélsőséges vásárlási/lakásdekorálási hullámmal, amely mindig megelőzi. A húsvétot éveken keresztül csak kerülgettem, nem igazán tudtam vele mit kezdeni. Kábé, mint a karácsony: az esemény maga bibliai témájú, de sem a kellékei, sem a szokásai nem a Szentíráson alapulnak. Elvetve a díszeket és a hívő szempontból nem megalapozott külsőségeket, gyakorlatilag nem marad semmink: az ünnep a felismerhetetlenségig eltorzul. Vagy inkább megszűnik ünnep lenni.

És akkor ez felveti bennem a következő dilemmát: ha nem tudom, nem akarom ezt az ünnepet olyan módon megünnepelni, ahogyan azt meg 'kellene', és ha az ünnep maga megszűnik ünnepnek lenni a lelkiismeretileg nem felhasználható (számomra fölösleges/problémás) szokások, kellékek nélkül, akkor hogyan, miként ünnepeljem meg? Kell-e egyáltalán ezt tennem?

Felmerül persze, hogy ott van a család és kiemelten a gyerekek. Hogy mindenképpen szegényebbek lennének ünnepi kellékek, húsvéti szokások, meg az egész hercehurca nélkül, hiszen nekik még sokat jelent az egész. De én ezt nem így látom. Ha nem tudom hitelesen képviselni a dolgot, mert belül háborgok még a gondolatától is, hogy húsvéti dekorációval kell szépítenem(?) az otthonunkat, és locsolkodni, nyuszizni, meg tojás festeni kell, akkor muszáj-e, kell-e ezt csinálnom? Kell-e erőszakot vennem a saját gondolataimon a gyerekeim kedvéért - egyáltalán elvár-e a családom tőlem ilyesmit?

Ha a húsvétra gondolok, jó hívőként a feltámadás kellene, hogy először eszembe jusson és ebben kellene felettébb örvendeznem, de nekem ez nem megy. Szerettem volna magam erre szoktatni, erőfeszítéseket tettem is magamban, de az évek próbálkozása sem tudta lenyomni ezt az ünnepet a torkomon. Még mindig előbb jönnek a szokványos dolgokkal - húsvét külsőségeivel - kapcsolatos gondolatok és érzések. Pontosabban ellenérzések, mivel a pogánysággal nem akarok azonosulni.

Küzdöttem, pont úgy, ahogyan küzdöttem a karácsony esetében is. Sőt, ha jobban belegondolok, sokkal inkább, hiszen ez az egész már nem csak a társadalommal (és a vallásos világ többségével) való szembemenés volt: a magam által meghatározott hívőség határait is feszegettem. Mert azért az már milyen, hogy egy hívő kereszténynek a feltámadás-ünneppel vannak problémái??

Mostanra sikerült bevallanom magamnak, hogy én ezt az ünnepet nem tudom/nem akarom megszeretni. Arra is rájöttem, hogy a hitem és a húsvéttal kapcsolatos ellenérzéseim között nincsen ellentmondás: éppen, hogy az a normális, hogy így érzek. Hiszen arról van szó, hogy szeretem az Úr Jézust, de nem szeretem az ünnepi pogányságot. Pontosabban: szeretem az Úr Jézust és éppen ez az oka annak, hogy nem szeretem, nem viselem az ünnepi pogányságot.

De mégis mi lehet a gondom a húsvéti szokásokkal? Az, hogy semmi közük a feltámadáshoz. Se a nyuszinak, se a tojásfestésnek, se a fészeképítésnek, se a locsolkodásnak. Tudom, tudom, hogy van elkeresztényiesített szimbolikája ezeknek a kellékeknek is (mint karácsony esetében), de ez mégsem több, mint elkeresztényiesített kelléke egy másik ünnepnek. Ráadásul nem semleges szimbólumokról van szó, hanem egy régi pogányság ünnepi kellékeiről (pont, mint karácsonykor).

Ami még nagyon zavar, az az egyház kollektív hozzáállása ehhez a témához. Konkrétan egyáltalán nem értem, miért kell minden adandó alkalommal kihangsúlyoznunk nekünk, hívőknek, hogy mit NEM ünneplünk. A gyerekeknek kedves történeteket írunk és előadjuk velük húsvétkor az imaházban, hogy a világ szerint ez a nyuszi ünnepe - no, de mi a feltámadást ünnepeljük ám!

Valóban azt ünnepeljük? Miért kell akkor egyáltalán megemlíteni, hogy mit csinál a világ ilyenkor? Miért fontos ez nekünk? Nem tűzoltás-e vajon a részünkről mindez, amellyel kompenzálni próbáljuk az otthonainkban jelen lévő megalkuvást? Mert azért otthon nálunk is van nyuszi, meg tojás... És persze mellé csinálhatunk feltámadás-sütit, meg a tojásra festhetünk keresztet meg egyéb kreatív módokon keverhetjük össze a dolgokat, de bármennyire is erőlködünk, a húsvéti pogányságból sosem lesz kereszténység. És szerintem ezt megérzik, értik a gyerekeink is.

Nem tudom, felfogjuk-e, hogy milyen nagy jelentősége van ennek! Látnak minket és tőlünk megtanulják a valódi értékrendünket - nem azt, amit fontosnak vall a szánk, hanem azt, amit tényleg fontosnak hiszünk a szívünk legmélyén. Gyerekeink ellesik tőlünk, hogy ha a kettő ellentmond, akkor inkább a szokásokat kell tisztelnünk, nem az Urat, mert a 'húsvéti fíling' fontosabb, mint a hitünk. Ugye, némi kellemes érzés miatt nyugodtan félretehetjük a szigorúan a Bibliához való ragaszkodást, mert a hagyománynak alárendelhető a meggyőződés és ez nem megalkuvás, csak... csak...

"De, hát nem kell olyan túlzásokba esni, mint egyes szekták, hogy nem tartunk semmilyen ünnepet!?" Való igaz, hogy lehet helytelen módon, félrement hangsúlyokkal is ünnepelni a húsvétot, "na de, mi nem úgy ünneplünk, mert a nyuszinak és a tojásnak nálunk alig van jelentősége: mi szívünkben a feltámadott Jézus Krisztust ünnepeljük és Neki vagyunk hálásak azért, amit értünk tett!"

Ha így van, akkor minek a nyúl meg a tojás? Csak, mert mindenki más is így csinál? Tartunk attól, hogy a gyerekeink kilógnának a sorból a közösségben, s a többiek lesajnálnák őket, ha nem nyusziznánk velük otthon? Akkor tehát csak a gyerekeink öröméért csináljuk? A gyerekeink kedvéért vállaljuk a pogányságot? Nem olyan ár ez, amelyért a lelkünkben már megítéltetünk?

Dettó, mint a karácsony, sajnos. És ezt nem tudom beleerőltetni a keskeny úton járásba, már jó ideje. Viszont ez volt az első év, hogy úgy telt el az ünnepünk, hogy tényleg nem volt ünnepünk. Nem emlékeztünk sehogy. Nem volt se tojás, se nyuszi, de feltámadás sem. A gyerekeink tudtak róla, mi megy most mindenfele, de nem csináltak problémát belőle, hogy mi nem húsvétolunk. Együtt volt a család és kirándultunk. Meg beszélgettünk, de nem direkt a feltámadásról, a kereszthalálról. Nem került elő ez éppen most és mi erőszakkal nem hozakodtunk elő vele. Nem éreztük szükségét.

Szeretem az Uramat, de nem tudom, pontosan mikor halt meg és támadt fel. Nem tudom, hogy az a világot megrengető 3 nap mikor volt. Nem tudom - és mivel nem tudom, képtelen vagyok úgy csinálni, mintha... Nem megy, hogy azt mondjam a gyerekeimnek, hogy ezen a pénteken halt meg és ezen a hétfőn támadt fel. Nem tudok pénteken szomorkodni és úgy tenni, mintha még a sírban lenne - hisz már feltámadt! És nem tudok úgy örülni a vasárnapnak/hétfőnek sem, hogy végre feltámadt - hiszen már régen feltámadt és ez számomra mindennapos valóság!

Már csak azért sem tudom megtenni ezt a háromnapos 'búból öröm' szertartást (minden évben újból és újból!), mert szerintem oka van annak, hogy nem tudható a pontos időpont: mégpedig az, hogy ez nem fontos. Nem a konkrét dátum a fontos, mert nem kell évről évre szertartásosan újraélni ezt. A dolog jelentősége abban áll, hogy a kereszthalál és a feltámadás megtörtént.

Értem történt, érted történt, mindenkiért történt! Elég erről tudni és jó erre olykor (vagy akár napi szinten) megemlékezni. De nem évente egyszer kell hivatalosan egy nagyünnep keretében emlékezni, hiszen ez annál sokkal személyesebb dolog, mert maga a megváltás is személyes. A háromnapos rohanás (ahol sütünk-főzünk-tojást festünk-rokonokhoz rohangálunk-gyülekezetben készülünk kifulladásig) nem méltó módja a keresztről és a feltámadásról való megemlékezésnek, mivel ahhoz nem elég bensőséges. Nem is igazán illik az Úr Jézus személyéhez. Ő a földi életében kerülte a feltűnést és egyáltalán nem méltányolta, ha nagy felhajtást csaptak körülötte. Miért gondoljuk akkor, hogy feltámadása után már méltányolja a nagy rendezvényeket, amelyeket állítólag Miatta tartunk?

Őt sosem hatották meg a szép szavak, mert belelátott az ékesszólók szívébe. Ezért választott 'műveletlen' halászembereket tanítványaiul tanult írástudók helyett. És ezért dicsérte meg Márta helyett Máriát, aki a gondoskodó nyüzsgést abbahagyva inkább leült Őt hallgatni. Amikor bevonult Jeruzsálembe, rajta kívül mindenki örült, Ő viszont sírt. Azért sírt, mert bár külsőleg mindenki Őt ünnepelte, Ő pontosan tudta, hogy az emberek lelkesedése látványos, de rövid ideig tart, mert igazán nem hisznek Benne. Szerintem ma is igaz ez. A sokaság lelkesedése még mindig látványos (=külső dolgokra irányul), de rövid ideig tart, mivel nem a hitükből fakad az örömük, hanem külső események generálják. A húsvét is egy ilyen külső generátor, amely három napra segít feltuningolt lelki-, és érzelmi állapotba kerülni.

Én nem hiszem, hogy az Úr Jézus követőjének erre a mesterségesen generált lelkiállapotra van igazán szüksége. Jó, ha az örömünk nem másban, mint a valóságban (vagyis magában az Úr Jézusban és a Tőle nyert hitünkben) gyökerezik. Bár így az örvendezésünk valószínűleg nem lesz olyan látványos, mint a sokaságé (mivel azt személyesen fogjuk megélni az Úrral), Ő ezt kétségkívül méltányolni fogja, hisz amit teszünk, az összhangban van az Ő személyével.

De nem bűn, hogy nem emlékezünk sehogyan sem? Vagy bűn, ha évről évre húsvétkor megemlékezünk a feltámadásról valamilyen formában? Én nem találok olyat az Igében, hogy az Úr Jézus feltámadását évente meg kell ünnepelni. Ő azt mondta, emlékezzünk meg a haláláról. És amikor ezt mondta, akkor az úrvacsorára gondolt, nem a húsvétra.

A húsvét akkor eleve gáz? Nem tudom. Pogányság nélkül talán (talán!) nem gáz. De nem hiszem, hogy van olyan család, amelyik tudja, meri vállalni, hogy ezen a három napon pogányság nélkül ünnepel.

Ismered az Úr Jézust?

Nem szoktam vicceket posztolni ide a blogra, de most kivételt teszek. Talán azért, mert ez nem is annyira vicces, inkább elgondolkodtató. Ma futottam bele itt. Korábban nem ismertem, de nem hagy nyugodni a csattanója - bizonyára nagyot csattant a lelkemben. Ez késztetett, hogy megosszam, épülésre. Szóval, három ember a menny kapujában...

<*)))>{

Három ember meghal és felmennek a mennybe. Be is akarnak menni, de a kapuban egy ember megállította őket.

– Ki vagy te? – kérdezi a kapuban álló az első embert.

– Én egy híres evangélista vagyok, sok könyvet írtam, még televíziós szolgálatom is volt és általam sok millió ember ismerte meg az Úr Jézust.

– Na, ez mind szép és jó, de mondd csak, ismered az Úr Jézust?

– Persze, hogy ismerem, hiszen, mint már mondtam, én híres evangélista vagyok!

– Na és te ki vagy? – kérdezte a második embertől.

– Én híres pásztor vagyok, egész megagyülekezeteket pásztoroltam a Földön, az istentiszteleteinket is sok millió ember nézte a különféle televíziós csatornákon.

– Na, ez valóban csodálatos! De mondd csak, ismered az Úr Jézust?

– Persze, hogy ismerem, hiszen én híres pásztor vagyok!

– Na és te ki vagy? – kérdezte a harmadik embert.

– Amint azt magad is látod, én egy egyszerű öregember vagyok. Az életem gyorsan elmúlt és ez idő alatt nem is tudtam semmi maradandót alkotni. Nem lettem híres prédikátor, sem gazdag, hanem egy kis házikóban éltem hosszú éveken át. Sokat imádkoztam és azon igyekeztem, hogy hűséges maradhassak az én Istenemhez.

– Na és ismered az Úr Jézust?

– Igen, Uram, ismerlek téged.

Természetfeletti gyermekszületés? (marathoni poszt)

Eredetileg nem erről terveztem írni, de úgy alakult, hogy mégis könyvkritikai témához nyúlok. Évekkel ezelőtt szaladtam bele Jackie Mize Természetfeletti gyermekszületés című rövidke könyvébe úgy, hogy egyik lelki barátosném nagyon ajánlotta elolvasásra. Én akkor megvettem és egy délután alatt át is rágtam rajta magam. Aztán később még többször is.

Szinte szívtam magamba a mondanivalóját, és hatására teljesen belelkesedtem. Annyira tetszett, hogy több példányt is rendeltem belőle és osztogattam házas nőismerőseimnek okulás céljából.

Ma már nagyon sajnálom ezt, mert tudom, hogy hiba volt. Akkor még nem láttam át, de ma már teljesen egyértelmű számomra, hogy ez egy problémás könyv, problémás mondanivalóval. Sajnos azonban, eddig senkivel nem találkoztam, aki felhívta volna mások figyelmét arra, hogy komoly baj van a természetfeletti gyermekszületés koncepciójával.

Miről is van szó? Mi az a természetfeletti gyermekszületés?

Olyan, csodával határos módon lezajló szülés, amely a szülő asszony hitével összefüggésben igen rövid, szép és teljesen fájdalommentes. A szerző szerint egy ilyen szülés nem csoda, hanem szellemi jutalom, amelyet úgy tudunk megszerezni, ha a hitünk erejével Istentől elvesszük ezt az áldást.

Az ilyenfajta szülésnek a könyv írója szerint pedig kettős a célja. Azáltal, hogy mi, asszonyok érvényre juttatjuk Jézus győzelmét a saját életünkben, Isten nekünk szánt áldását kapjuk meg és így belépünk abba a természetfeletti életbe, amely kezdettől nekünk lett tervezve. Egy ilyen szülés bizonyság is. Bizonysága Isten szeretetének és annak, hogy Ő gazdag áldásokban, amiket az embereknek akar adni. Meg bizonysága annak is, hogy aki hisz, az természetfeletti dolgokra képes, mivel a hit ereje hatalmas.

Ezek a gondolatok első 'hallásra' nagyon szépen hangzanak. Valószínűleg nem is teljesen érthető, mi velük a probléma. Pedig, ha jobban utánanézünk, kiderül, hogy korántsem olyan szépek, mint amilyennek tűnnek. Nézzük meg közelebbről mely állításokról beszélünk!

1. állítás: A meddőség alapvetően szellemi gyökerű probléma.

Ezt érti alatta:
A Biblia tele van ígéretekkel, amelyek a gyermekszülésre vonatkoznak. A gyermektelenség a bibliai időkben vagy Isten büntetése volt (el nem rendezett bűn miatt) vagy átok (Mózes törvényében az áldás és átok résznél). Ebből az következik, hogy ez minden esetben szellemi probléma, amelyet szellemi eszközökkel kell megoldani. Ezek a szellemi eszközök: a hit és a megvallás. Ezekre később még kitérek.

Az 1. állítás nem állja meg a helyét: Nem mindig szellemi eredetű probléma a gyermektelenség!

Ha valakinek nem lehet gyermeke, annak lehetnek szellemi okai, de lehetnek földi okai is. Van, amikor ez bűn következménye pl. korábban elkövetett abortusz(ok)é vagy egy istentelen életmódé. Van, amikor annak a következménye, hogy valaki felelőtlenül bánik a testével pl. nem kezelteti a nemi fertőzését, vagy nem figyel fel egy kezdődő betegség tüneteire. Végül is ez bűn, hiszen a testünket gondoznunk kell.

Lehet ugyanakkor más is a háttérben: ismeretlen eredetű gyulladás, ételallergia (a génmódosított élelmiszerek is okozhatják!), ásványianyag hiány vagy túltengés (pl. kálcium), antibakteriális szappan használata (a triclosan-tartalma miatt), pajzsmirigy vagy egyéb szervek kóros működése. Lehet gyerekkori betegség, születési rendellenesség, vagy lelki eredetű probléma miatt is. A túlstresszes életmód is felboríthatja a természetes hormonháztartást, amely így nem engedi a testet felkészülni egy embrió érkezésére.

Az előbbiekből kiderül, hogy nem igaz az 1. állítás, amely szerint a meddőség mindig szellemi eredetű. Talán többször szellemi, mint nem, de mégis létezik olyan is, amikor nem szellemi. Ebből következően az sem lehet igaz, hogy minden esetben szellemi eszközökkel kell megoldani a meddőséget. Már az is nagy kérdés, hogy pontosan milyen szellemi eszközökre gondolunk itt.

Ha a gyermekáldás elmaradása testi okokra vezethető vissza, akkor nem a hit a válasz rá, hanem az, hogy meg kell változtatni a körülményeket. Több vagy kevesebb ásványi anyag, hormonrendszer-ellenőrzés, egy fennálló betegség kezelése, a stresszes életvitel átalakítása stb. Ha fennáll egy ilyen probléma, akkor nem árt a saját házunk táján vizsgálódni mind testileg, mind lelkileg. Néha elegendő pár apróbb változtatás, máskor radikális életmódváltás szükséges. Van, amikor imádság közben jelenti ki Isten, hogy mi a gond, de olyan is van, hogy  mindezeket végigzongorázva a gyermekáldás továbbra is késik, és úgy tűnik, semmi sem segít.

Ez vajon azt jelenti-e, hogy nincsen elég hitem?

Nem jelent ilyesmit. Az Igét olvasva és a történelem alakulását szemlélve nekem feltűnik, hogy a valódi hívőket nem őrizte meg minden esetben az Úr minden bajtól. Sőt, nekem néha úgy tűnik, hogy sokszor legalább olyan súlyos krízisekbe helyezi bele őket Isten (ha nem súlyosabba), mint azokat, akik nem hisznek Őbenne.

Vajon miért teszi ezt??

Mert közelebb akar vonni magához. Amikor minden jól megy, akkor hajlamosak vagyunk magától értetődőnek venni mindazt az áldást, amit Isten az életünkbe adott. Amikor viszont nehezen vonszoljuk magunkat vagy bénultan állunk a terhek alatt, amikor úgy tűnik, hogy körülöttünk minden a darabjaira hullik, akkor mutatkozik meg, mi lakik bennünk. És ha ilyenkor engedjük, hogy Isten formáljon, akkor igazán a helyükre kerülnek bennünk a dolgok. Így a helyzetünket a menny világosságában kezdjük látni: múlandó és örökkévaló a megfelelő helyre kerül a szívünkben.

Ezért kapjuk a nehézségeket, főleg ,mi, asszonyok a terhességgel, szüléssel, gyermekekkel kapcsolatos nehézségeket. Ezek a helyzetek az elevenünkbe vágnak, ezekben Isten nagyon könnyen le tudja leplezni a mi szívünk állapotát, hogy mennyire a saját kívánságaink szerint szeretnénk még mindig élni!

Nagyon sok mindent odaadhatunk az életünkből az Úrnak, de asszonyként a gyermekáldással kapcsolatos területeket (gyermekvállalást, várandósságot, szülést, gyermeknevelést) a legnagyobb kihívás. Ha viszont Istennek átadjuk ezeket a területeket az életünkben, akkor engedelmességünk gyümölcseként Ő jelentős megszentelő munkát tud végezni abban.

Hát, ezért kapjuk a szenvedéseket. Meg talán azért is, hogy ne dicsekedjünk mások ellenében - olyanok ellenében, akiknek éppen most van összetörve a szíve.

Isten abban leli a kedvét, ha a hívő ember a Krisztusban dicsekszik, Aki által megfeszíttetett számára a világ és ő is a világnak. Az tetszik Neki, ha a gyermeke a saját testi életére, anyagi javaira, földi biztonságára vonatkozóan alázatos. Alázatossá úgy válik, ha Isten belehelyezi a szenvedések kohójába. Onnan alázatosan fog kiszabadulni: olyan emberként, aki pontosan tudja, érzi, hogy mindene, amije van és ami ő maga, az Istentől származik - az egész élete Tőle függ teljesen.

Ha minden jól megy az életünkben, akkor elbizakodottá válunk, mintha valamiféleképpen a saját kezünk és okosságunk szerezte volna azokat a dolgokat, amikkel rendelkezünk. Vagy mintha a magunk erejéből vált volna a családunk vagy mi magunk azzá az emberré, akik vagyunk. Pedig az Úrtól függünk teljesen.

Ha nehézségbe kerül az életem, az lehet az én helytelen döntésem következménye. De lehet bűn is. Vagy próba is. Nem mindig próba, de nem is mindig bűn. És - nem véletlenül - a kicsinyhitűség nem szerepel az előbbi felsorolásban.

Miért nem lehet a hit és a megvallás a megoldás a meddőségre?

Ha helytelen döntés áll a háttérben, akkor megpróbálhatom a hatást visszafordítani (ha megvan erre a lehetőségem), de korántsem biztos, hogy ez menni fog. Lehetséges, hogy Isten kegyelme által meggyógyulok, de nem biztos, hogy Ő ilyen módon fog közbeavatkozni. Ha nem tenné, akkor is alázatos és hálás hívő életet kell élnem, mert Ő szeret engem és méltó az imádatomra! Isten Isten marad az életemben akkor is, ha az utam megannyi nyomorúságon vezet is keresztül.

Ahhoz hit kell, hogy ezt az igazságot teljesen megértsük és a magunkévá tegyük. De ez nem az a hit, amire Jackie Mize könyve bátorít. Az a hit egy belső akaraterő, amely az univerzum vélt szellemi törvényeit hozza mozgásba, rákényszerítve a mindenható Istent, hogy azt tegye, amit a szolgái (?) Neki parancsolnak! Ez nem bibliai hit, hiszen az nem hagyná figyelmen kívül azt a tényt, hogy Isten szuverén Úr, Akinek semmi esetre sem parancsolgathatunk sem Jézus nevében, sem a hit erejével, sem sehogyan. Ha mégis megtesszük, az egyértelműen varázslás!

A megvallás a másik látszólagos megoldás a meddőségre. Azt jelenti, hogy Istennek hangosan kimondom az Ő szavait, amiket a Bibliában kijelentett. Ezt azért teszem, hogy így emlékeztessem Őt arra, amit ígért és ezzel próbálom 'rávenni', hogy tartsa magát ahhoz, amit mondott. Ehhez hasonló cselekedetet istenfélő emberektől nem olvasunk a Bibliában. Isten nem akarja, hogy mi igeverseket idézgessünk Neki, mintha nem tudná, hogy mit mondott! Ő azt akarja, hogy higgyük el, amit Ő mondott és bízzunk Benne!

Ha elhiszem, amit mond, akkor nem kell Neki ismételgetnem. Ha nem hiszem el, akkor hiába is ismételgetem.

Az ismételgetésre azért van szükség, hogy 'felépítsük a 'hitünket', vagyis addig mondogassuk az igéket, míg már magunk is szilárdan elhisszük. Ez azonban önszuggesszió és semmi köze a valódi hithez, ami Isten ajándéka. Igaz, hogy van olyan ige, amelyben arra bátorít Isten, hogy épüljünk a hitünkben, de ez nem azt jelenti, hogy mondogassuk magunknak a gyógyulás és a szülés szövegkörnyezetből kiragadott igéit, hanem azt, hogy egyre több dologban bízzuk magunkat Istenre - úgy ahogyan Ő vezet minket, hogy ezt tegyük. Tehát a hitünket tulajdonképpen Isten építi föl bennünk engedelmesség által. Nekünk csak annyi a szerepünk, hogy engedjük Őt lépésről lépésre nagyobb téren munkálkodni az életünkben.

A megvallás - az előbb leírt nem bibliai hithez hasonlóan - keresztény köntösbe bújtatott okkult gyakorlat. A megvallás esetében a varázsige valamely bibliai igeszakasz és az okkult mester maga a hívő ember!


2. állítás: Isten minden asszonynak könnyű szülést akar adni.

Ezt érti alatta:
Isten Igéjében minden istenfélő asszony könnyen szülte meg a babáit. Nehéz szülés a bibliai időkben rendkívül ritka volt és amikor előfordult, akkor is el nem rendezett bűn miatt történt. Ebből az következik, hogy Isten terve minden engedelmes asszony számára a könnyű szülés, ami azt jelenti, hogy az egész folyamat minden komplikáció nélkül és igen rövid idő alatt lezajlik.

A 2. állítás nem állja meg a helyét: Isten nem mindenkinek tervez könnyű szülést!

Ez egy olyan csapda, amelybe sokan belesnek. Ha könnyű a terhesség, ha nincs émelygés, hányinger, vérzés, görcsölés, vészhelyzet, ha könnyen viseli az ember a nagy pocakot is, az egy áldás, amelyben nem mindenki részesül. Mert Isten máshogyan, más eseményeken keresztül formál bennünket.

Valamelyikünknek arra van szüksége, hogy legyen egy olyan tapasztalata, amely békés, és ilyen módon (az áldáson keresztül) érezze Isten szeretetét. Másoknak arra van szükségük, hogy az Úr megalázza őket egy olyan tapasztalattal, amelyben összetörnek, hogy ezáltal megszentelhesse és közelebb vonhassa őket Magához. Tehát utóbbi tapasztalat is áldás, de olyan, amelyik az összetört szív csomagjában érkezik.

Fontos meglátni ebből, hogy Isten szemében szellemileg nem több az az asszony, akinek Ő szép szülést ad. És szellemileg nem kevesebb az az asszony, akit Ő egy szülési traumával ajándékoz meg. Egyszerűen más úton kell haladnunk. Isten tökéletes szeretetéből, kegyelme által pontosan azon az úton visz, amin járnunk kell. Így formál bennünket és így foglalkozik személyesen velünk. Ezért sem összehasonlítható lelki értelemben két szülési élmény.

Sajnos ezt gyakran nem értjük meg! Így mást teszünk, mint amit kellene.

Amikor Isten megáld egy szép tapasztalattal (legyen az akár könnyen viselt problémamentes terhesség vagy gyors, könnyű és szép szülés), akkor elbizakodunk magunkban és kérkedni kezdünk. Elhitetjük magunkkal, hogy mi vagyunk az okai annak az áldásnak, amelyben részesültünk. Abban dicsekszünk önmagunk előtt, hogy a mi szent életünk egyenes következménye annak, ami velünk történt. Vagyis Isten jogosan áld meg, mivel eléggé szeretjük Őt ahhoz, hogy ezt megtegye.

Sajnos nem csak önmagunknak, hanem másoknak is 'bizonyságot teszünk' a minket ért áldásról olyan formában, hogy a másik érezze: minket aztán rendkívül megáldott az Úr! Ez a fajta kérkedésünk nem hoz Istennek semmi dicsőséget, ellenkezőleg: dicsekvő szavainkkal mély sebeket ejthetünk a testvéreinken. A mi megáldott voltunk (ha a szívünkben elbizakodottsággal hirdetjük), másokat megaláz - olyanokat, akik éppen olyasmin mennek keresztül, hogy a szív összetöretésében kapják az áldást.

Amikor összetöretésben kapjuk az áldást, akkor sem cselekszünk helyesen. Ha nem rendezzük le a problémánkat, akkor keserűek lehetünk. Ha nem engedjük, hogy Isten a tenyerén hordozzon, ha nem tanulunk meg beleburkolózni az Ő szeretetébe akkor, amikor nagyon fáj a szívünk, akkor a szenvedés el fog távolítani bennünket Tőle. A keserűségben úgy fogjuk érezni, hogy Isten valamiféle ismeretlen bűnünk miatt sújt minket. Úgy fogjuk érezni, hogy minket nem szeret annyira, mint másokat, hiszen azoknak szép szülést adott, nekünk meg miért nem. Azt fogjuk gondolni, talán ennek semmi más oka nincs, minthogy mi vagyunk a fekete bárányok a szemében...

Ebben az állapotban nem tudunk mást tenni, mint megtelni a saját fájdalmunkkal és keserűségünkkel. Ez egy áldatlan állapot, ami további szenvedést okoz, ráadásul így teljesen használhatatlanok vagyunk az Úr kezében. Hogy használhasson, ahhoz engedni kell Őt, hogy hozzáférhessen a sebeinkhez. Ha feltárjuk előtte a sebünket, ő ki tudja tisztítani és így be tud gyógyulni. Később már csak fájdalommentes heg marad utána, amely emlékeztet ugyan a sérülésre, de nem okoz újabb fájdalmat.

Ha viszont a seb nem tud begyógyulni, akkor elkezd begennyedni és ez az állapot már veszélyeztetheti az egész Testet. Azokból a testvérnőkből ugyanis, akik a traumájukra, fájdalmukra nem találtak Istennél gyógyulást, mások fájdalmára érzéketlen, színlelt kegyességgel beszélő rosszindulatú személyek válnak. Ők azok, akik aggasztó dolgokkal riogatják a fiatal hívő kismamákat, anyukákat. Ők azok, akik a másiknak rosszat kívánnak, a szívükben remélve, hogy az még náluk is jobban fog szenvedni. Úgy érzik belül, hogy ez talán valamiféle elégtétel lenne a számukra (ha nekik is fáj, fájjon másnak is).

De nem kell, hogy ilyenné váljunk, mert az összetöretés nem Isten szeretetének a hiánya. Ellenkezőleg: a szilárd bizonyítéka annak, hogy Ő nagyon, nagyon szeret bennünket! Az összetöretés mindig áldást hoz, de ezt a csomagot ki kell bontani az Úr előtt, hogy a tartalmának örülni tudjunk...

Azért szenvedünk, mert Isten meg akar tisztítani az önmagunk körül való forgástól, meg akar szentelni és meg akar tanítani elvárások nélkül bízni Benne. Ő egy olyan Apa, Aki valóban törődik a lelkünkkel.

3. állítás: A szülés azért fáj, mert még hitben nem juttattad érvényre Krisztus váltsághalálát.

Ezt érti alatta:
A fájdalom a bűneset átka, amelyet Éva azért kapott, mert engedetlen volt Isten szavának. A fájdalom tehát átok. Viszont tudjuk, hogy Jézus átokká lett értünk, hogy mi áldást örökölhessünk. Tehát a szülési fájdalom Jézus kereszthalálával eltöröltetett. Mindebből az következik, hogy nem kell, hogy fájjon a szülés, hanem - ha igazán hiszünk - csodálatos módon átélhetjük, hogy csupán az izommunkát érezve teljesen fájdalommentesen szülhetünk.

A 3. állítás nem állja meg a helyét: nem lehet hitbeli cél a fájdalommentes szülés!

Ilyen cél kitűzésére vagy elérésére nem kaptunk utasítást a Bibliában! A szülési fájdalomról nemcsak a bűneset büntetésekor olvasunk, hanem több más helyen is. Azokon a helyeken természetes módon ábrázolja, hogy a szülő asszonynak fájdalma van, amikor szül. Nincsen bibliai alapja annak a gondolatnak, hogy nekünk külön figyelmet kell szentelnünk arra, hogy a szülésünk fájdalommentes legyen. A fájdalommentes szülés nem igei koncepció, hanem a NewAge mozgalomban gyökerezik, ahol hipnózissal, vagy ellazulással elérik, hogy ne fájjon. A Biblia nem említi meg a koncepciót, ezért erősen kétséges, hogy Isten akaratával egyezne az, hogy a fájdalom szellemi eszközökkel történő kikerülésén munkálkodjunk.

4. állítás: Hitünk erejével szabadon rendelkezhetünk: Isten azt akarja, hogy aktivizáljuk a hitünket azért, hogy a miénk legyen az az áldás, amit Isten előre elkészített számunkra.

Ezt érti alatta:
A testünk (hit által) engedelmeskedik nekünk. Parancsolhatunk a szerveinknek. Egészen konkrétan meghatározhatjuk, hogy milyen szülést szeretnénk. Eldönthetjük a gyerekeink pontos számát és a nemüket is előre meghatározhatjuk.

A 4. állítás nem állja meg a helyét: a hitünk nem a saját világunk öncélú manipulálására szolgál!

A hit által való befolyásolás a varázslás egyik formája, amely a New age mozgalommal van összefüggésben és pozitív gondolkozás név alatt vált ismertté. Alapja az a feltételezés, hogy bizonyos (okkult) technikákat gyakorolva előhívhatjuk magunkból a rejtett szellemi képességeinket, ezáltal a magunk univerzumának mindenható urai (vagyis istenek) lehetünk.

A Bibliában keresztények sohasem használták manipulatív célból a hitüket. Nem is lehet, mert a valódi hit Isten ajándéka: erőszakkal nem növelhető, hanem engedelmesség gyakorlásával növekedhet bennünk, ha Isten megadja ezt a növekedést.

5. állítás: Ha Isten látványosan megáld, az az embereknek jó bizonyság az Ő szeretetéről. A fizikailag látható áldások jó bizonyság az embereknek.

Ezt érti alatta:
A természetfeletti gyermekszülés egy jó bizonyság mind a kórházi dolgozók, mind az anyatársak felé. Isten bemutatja az övéin keresztül, hogy mekkora különbség a hitből, természetfeletti módon való élet.

Az 5. állítás nem állja meg a helyét: a hitben való állhatatosság sokkal inkább bizonyság Istenről, mint a fizikai áldások, amelyekért még az ördög is számító hittel vádolta meg Jóbot az Úr előtt.

Hogy korszakot ugorjunk, Jézus korában nagyon sok figyelemre méltó valódi csoda történt, az Úr mégis azokat mondta boldognak, akik nem látnak, mégis hisznek. Ebből is látszik, hogy a csodák, Isten asztala, viszont nem csak a csodákra igaz ez, hanem a hitre és a szenvedések idején való kitartásra is.

Ha Isten szerinti csodáról beszélünk, akkor látni kell, hogy az mindig Tőle indul ki, sohasem az ember saját kezdeményezésére. Nem követelhetünk szép szülést azzal az érveléssel, hogy másoknak jó bizonyságot szeretnénk szerezni, hiszen Isten a szülésélményünkkel elsősorban minket akar formálni, nem másokat.

Ha Ő egy csodán keresztül akarja megmutatni a világnak a hatalmát, akkor úgy fog történni. (Bár a Bibliából egyértelműen kiderül, hogy a csodálatos átélésekre az emberek ugyan rácsodálkoznak, de az ámulat sohasem vitte a tömegeket közelebb Istenhez.) Ha viszont Ő a hívő emberben akarja megdicsőíteni magát, olyan módon, hogy megerősíti annak a hitét, hogy csodálatos módon kitartson a szenvedésben, akkor úgy fog történni.

Kik vagyunk mi, emberek (asszonyok), hogy Isten helyett eldöntsük, hogy Ő milyen módon áldjon meg és ezáltal hogyan formáljon bennünket? Ő szuverén Úr.

Az Igében sokat olvashatunk a szenvedésről és nem mindig negatív színezet alatt. Nyilvánvaló, hogy Isten szemében mérhetetlenül nagyobb dolog megmaradni az Ő hűséges követőjének a nehézségek idején, mint egy csodának a részesévé válni. Egy szülés pedig - akármennyi szenvedéssel jár is - maga a csoda, hiszen egy ember születik a világra!

Ez akkor is igaz, ha valaki nagy nehézségek árán tudja csak kihordani vagy megszülni a gyermekét - sőt, igaz akkor is, ha egy hívő asszony babája meghal a szüléskor vagy korábban. Isten a vigasztaló akkor, amikor a halál megérinti azt a kis életet, akit nemrég kaptunk. És Ő megdicsőíti magát bennünk akkor is, amikor elhordozhatatlan gyászunkban Őhozzá fordulunk vigaszért és erőért.

A természetfeletti gyermekszületés nagy károkat okoz az asszonyok között. Aki a könyv hatására megtapasztalja a fájdalommentes gyermekszülést, az egy hamis tanítást tett a magáévá. Azok pedig, akik nem élik ezt át, összezavarodhatnak Isten akaratával kapcsolatban, hiszen a könyv komolyan hangsúlyozza, hogy az Úr bizonnyal meg akarja neked adni azt, amit csak elképzelsz!

Higgyünk annak, amit Isten akar (az Igéből eljutunk az ezzel kapcsolatos minden igazságra) és ne menjünk lépre a saját kívánságaink után!