Csendes gondolatok

Nagy nyár van. Napi nyüzsi. És belül csend. Az a jófajta csend, amire azt mondom, hogy "mééég Uram, még tarts meg ebben, mert ez a békesség és az erő forrása, a Te vezetésed forrása..."

Híreket olvasok és híreket hallok. Információk, politika, ismerősök hírei, gyülekezeti események. És engedem, hogy átfolyjon rajtam. Már nem érzek erős késztetést cselekedni, kommentálni, következtetéseket levonni... Jönnek-mennek a hírek, az események: és nem érint meg annyira, amennyire nem kell. Már nem fontos, hogy megoldjak nagy problémákat, megkeressek elveszett válaszokat és mindenki helyett éljek és legyek bölcs - most elég, hogy csak vagyok és élek és élvezem, hogy a saját életemet élhetem, nem kell másét élnem és megoldanom.

Szeretem ezt az időszakot. A pocakból csúcsokat formáló és olykor vadul rugdosó kisemberrel bennem. Az átsuhanó gondolatokkal, ábrándos tervekkel, benyomásokkal együtt, amelyekbe nem kell belekapaszkodnom, mert nem azért vannak. A csenddel együtt, amit ez a terhesség magával hozott. Talán magánynak tűnik, de én nem így érzem, mert nem teher, hanem... ez a csend áldás most nekem.

A belső csendem találkozási lehetőség az Úrral - de nem feltétlenül.

Az elmúlt hetekben hány alkalom volt, amikor csak Ő várt énrám, én meg csináltam a dolgaimat a magam csendjében, de Nélküle! Ő mindig ott volt: tudtam, éreztem én, de nem akartam Vele beszélgetni, csak be akartam fejezni ezt is, meg azt is. "Majd utána, majd ha kész van minden..." A dolgom akkor és ott fontos volt nekem, és úgy gondoltam, Isten megvár.

Én is tudtam és Ő is tudta, hogy a kapcsolatápolás rajtam múlik, és hogy ez most nem működik valami rózsásan, de azzal érveltem magamnak, hogy Őhozzá bármikor közeledhetek, a dolgaim viszont nem érnek rá... Sosem hoztam tudatos döntést arról, hogy ma kihagyom a csendességet és nem fogom Őt keresni. De megváltozott a fontossági sorrendem és bár sejtettem ezt, semmit sem akartam tenni.

Hányszor volt, hogy este ocsúdtam: már megint eltelt egy nap, ami nem Veled indult és nem is Veled ért véget! Instant imák, "Uram, köszönöm", "Uram, kérlek", "Uram áldd meg..."
"Jóban vagyunk még vagy már elvetsz...?"

Néha átsuhant a gondolat: nem jó ez így! De én hárítottam: "hiszem, remélem, bízom abban, hogy MÉG jóban vagyunk..."

Meddig lehet fenntartani a hiányt? Mikortól hat érzékelhetően az életemre mindez? Telnek a napok: vajon megérzem majd, amikor már vissza kell fordulni? Amikor Hozzád kell menni, Uram? Leborulva - bűnbánattal a hűtlenségért, a bűnökért?

"Majd, majd, maaajd. Majd este... majd később... majd holnap."

Hová tűnt belőlem az első szeretet? Az a mély forró vágy, ami hajt az Úrhoz és a tudat, hogy Nélküle nem akarom az életet? Hogy nem akarok menni sehova, csak Vele együtt. A tudat, hogy Neki az életemben olyan helye van, mint az oxigénnek a véremben. Kell, fontos, nélkülözhetetlen. És nem akarom, hogy máshogyan legyen.

A visszatérés... gyorsan jött. Adódott egy lehetőség és Isten nem hagyott magamra. A Szentlélek szólongatott.

Most tudom, hogy mit vesztettem az elpazarolt napok alatt. Időt. Amit Vele tölthettem volna. Amiben taníthatott volna. Ami Róla és rólam szólt volna... és ami nem fog többé visszatérni...

Legközelebb nem akarok 'hiányt'. Nem akarom, hogy az én Istenem, a Világmindenség Ura várjon rám! Szorosan ott akarok lenni, és keresni Őt és megtalálni Őt és... Vele közösségben maradni. Az Ő édes jelenlétében - mindennap.

"Én Uram és én Istenem - nem leszek többé tékozló..."

Mert ez Úr a mi bíránk,

az Úr a mi vezérünk,

az Úr a mi királyunk,

Ő tart meg minket!

(Ézsaiás 33:22)

De a nemes nemes dolgokat tervel,

és a nemes dolgokban

meg is marad.

(Ézsaiás 32:8)

Istentiszteleten ülni gyerekekkel

A gyerekórák létjogosultságáról való gondolkozás közben merült fel az istentiszteleten kisgyerekkel való részvétel témája. Most erről fogok írni.

Nálunk úgy van, hogy minden gyerek velünk ül a teljes istentisztelet alatt. Nem viszünk be nekik se játékot, se nasit, se innivalót. Könyvet nézegetni meg rajzolni is csak az iskoláskort még el nem ért gyerekeinknek engedünk, a többieknek nyugodtan kell végigülniük az alkalmat, esetleg Bibliát olvashatnak.

Lehet, hogy szigorúnak tűnik ez a rend, de nálunk nagyon bejön. A gyerekek viszonylag hamar hozzászoktak, hogy így van, és nagyon normálisan viselkednek az alkalmakon. Mivel minimális fegyelmezési probléma van, így én is teljesen jelen tudok lenni fejben is: nem kell pisszegni, meg csitítgatni, meg morgolódni, meg kivinni a gyerekeket. Ez nekem nagy áldás és örömmel tölt el, hogy nem szenvedés az istentiszteleteken való részvétel több kisgyerekkel sem.

De ez persze nem mindig volt így...

A mostani áldásos állapot nem egy nap alatt alakult ki és sok vergődés előzte meg. Az első három gyerekkel egy egész arzenált cipeltem magunkkal a gyülekezetbe kisautókkal, könyvekkel, színes ceruzákkal, nasival, innivalóval. Persze ennek ellenére (pontosabban éppen ezért!) folyton gond volt: mert a kisautó leesett, összekaptak a színesen, a nasi után megszomjaztak, ivás után meg pisilni kellett. Gyakorlatilag folytonos fegyelmezési, meg más módon a figyelmemet igénylő helyzeteket hozott elő maga az arzenál. Én meg alig tudtam figyelni, pedig a gyerekek nem voltak kezelhetetlenek. Viszont egy kis ejnye ide, egy kis segítség oda, és már le is maradtam a fele alkalomról...

Ez nagyon zavart, de akkor még nem tudtam, hogy valójában én okozom a problémát saját magamnak, azzal, hogy nem szoktatom hozzá a gyerekeimet egy másfajta rendhez. Gyakran megesett, hogy az istentisztelet végén keserűen kérdeztem magamtól: mi értelme volt egyáltalán szépen felöltözni, bajlódni a szokásos vasárnap reggeli hercehurcával, amikor semmilyen lelki eledelt nem kaptam, mert nem tudtam odafigyelni, az egész alkalom alatt a gyerekekkel kellett foglalkozni. Nem igazán boldogított az a gondolat, hogy a dolgok még hosszú évekig így fognak maradni, és majd csak akkor leszek képes teljes emberként részt venni, ha a gyerekeim mind megnőnek. A helyzet ráadásul minden további gyerekünk születésével egyre romló tendenciát mutatott: volt egy olyan időszakunk, amikor az istentisztelet kezdetekor már be sem mentünk a nagyterembe, hanem a gyerekteremben indítottunk, és ott maradtunk a teljes alkalom alatt. Így legalább nem kellett az egész családdal együtt kihurcolkodni az alkalom közepén...

Mikor negyedik gyerekünk, Zeki megszületett, akkor kezdtünk el szépen lassan egyre kevesebb holmit vinni magunkkal istentiszteleti gyereklekötés címén. Kezdtem belátni, hogy a sok holmi sok problémát okoz. Akkoriban F. gyakran tartott istentiszteleti alkalmat, mert a pásztor egy egész körzetben volt igehirdető és szükség volt erre. Ez azonban azzal járt, hogy fel kellett készülnöm, hogy a három 'nagyobb' gyerekünk, meg a kendőben csücsülő babó is mind rám hárul a teljes alkalom idejére. Ráadásul a férjem állt a szószéken, tehát már ezért sem volt mindegy, hogy hogyan viselkedik és mennyire zavarja az alkalmat a saját családja.

(Fejtörést okozott például az egyik gyerek miatt kimenni pisilés vagy fegyelmezés miatt, mert akkor a másik három bent felügyelet nélkül maradt. Ebben az időszakban a 'nagyobb' gyerekeink is még csak óvodáskorúak vagy annál kisebbek voltak. De valahogyan akkor is el kellett érjem, hogy mind rendesen viselkedjen, és hogy ne kelljen állandóan kijárkálni semmilyen címszó alatt sem.)

Ekkoriban kezdtem el ráállni arra, hogy egy élhető menetet alakítsak ki a gyerekekkel az istentisztelet alatt - olyat, amelyben az igehirdetés üzenetét is meg tudom érteni, de mégsem kínszenvedés a jelenlét. Sokat segített egy testvérnővel való beszélgetésem, aki ezen a téren egy magasabb mércét mutatott (és élt) annál, amit én akkor magamtól meg mertem volna kockáztatni. Ezzel arra bátorított, hogy elhiggyem: ami után vágyakozom, az helyes dolog és meg is valósítható; és igazából egyedül rajtam múlik, hogy meddig megyek el ebben.

Ez a gondolat az elején nem tetszett: úgy éreztem, én nem leszek képes a testvérnő által bemutatott (és általam vágyott) mérce szerint átalakítani a dolgokat, emiatt nem vagyok elég jó anya. Idővel beláttam, hogy valóban egyedül rajtam áll, milyen viselkedést várok el a gyerekeimtől az istentiszteletek idején. Tudatosult bennem, hogy ha nem teszem meg, amit meg kell, akkor úgy fog maradni minden, ahogyan van: továbbra sem fogok tudni profitálni az alkalmakból és ezért senkit sem hibáztathatok majd, csak magamat.

A hozzáállásom észrevétlen átformálódása után pár hónap alatt szépen otthon hagytuk a korábban még nélkülözhetetlennek gondolt istentiszteleti gyerekkellékek nagyobb részét. Az eszköztár ritkulása mellett a fegyelmezésre is jobban odafigyeltem: nagyon mély gondolat lett bennem, és ma is tartom, hogy a gyerekek vasárnapi viselkedése szigorúan a mi hét közbeni nevelésünknek a következménye. Ha hétfőtől szombatig nem tudjuk őket rávenni, hogy fogadjanak szót, akkor az egy olyan probléma, ami nagy valószínűséggel vasárnap fog eszkalálódni, amikor pedig sok szempár szegeződik ránk a gyerekünk egy-egy nyugtalan megnyilvánulása esetén. Ha a gyerekünk otthon sem tud nyugodtan és rendesen viselkedni, az azért van, mert nem szoktattuk erre. Így nem is várhatjuk el tőle, hogy a gyülekezetben megtegye, amit otthon sem tesz meg. Tehát, ha élhető vasárnapokat szeretnénk, akkor egész héten ennek megfelelően kell nevelni a gyerekeinket.

Sok szülő ott rontja el, hogy alulbecsüli gyermekei képességeit és a szoktatás jelentőségét. Azt gondolja, hogy a gyerekeknek muszáj enni, inni és játszani az istentiszteleti alkalom alatt, máskülönben nem bírnak nyugodtan végigülni. Pedig egyáltalán nem muszáj ezt tenni, mert nem igaz, hogy csak így bírják ki.

Egy átlagos gyerek otthon képes órákat ellenni evés-ivás nélkül, és ha valami nagyon érdekli, akkor arra osztatlan figyelmet tud fordítani, akár hosszabb időn keresztül is. A gyerekeknek tehát kétségkívül megvan az a képességük, hogy végigüljenek akár hosszabb gyülekezeti alkalmakat is - csak sajnos ezt mi, szülők nem hisszük el. Mivel nem hisszük el, ezért nem is várjuk ezt el tőlük. Nem neveljük és nem szoktatjuk rá őket, hogy adott időben nyugton üljenek anélkül, hogy szórakoztatnánk őket. Pedig ennek a képességnek nem csak vasárnap vehetnénk hasznát, hanem a hétköznapokban is.

A gyerekeket majdnem mindenhez hozzá lehet szoktatni, csak gyakorlás kérdése az egész. Otthon, hét közben bőven van idő gyakorolni a gyülekezetben kívánatos viselkedést. Az istentiszteleten már élesben megy a dolog - ott inkább már csak a tűzoltás van, ha gond adódik.

A mi történetünkhöz visszakanyarodva, amikor két éve nyáron kimentünk Angliába, akkor a korábbiakhoz képest már nagyon minimáldizájnon volt az istentiszteletre cipelt arzenál, de azért jócskán akadt még gyerekkellék: leginkább könyvek és színezéshez meg rajzoláshoz használható cuccok.

Viszont, kint még a kevesebb dolgot sem szerettem elővenni a gyerekeknek, s az ott töltött egy évünk vége felé már nem is nagyon vettem elő. Mert abban a gyülekezetben az alkalmakról hangfelvétel készült, ráadásul az igehirdetés teljes ideje alatt kint voltak a gyerek a vasárnapi iskolában. Emiatt a két ok miatt a gyülekezetbe járó felnőtteknek nagyon alacsony volt a gyerekzaj-toleranciaküszöbük: a szinte teljes zajmentességhez voltak hozzászokva. Mivel talán mi voltunk az egyetlenek, akik nem vittük ki a gyerekeinket a bibliakörre, nagyon csöndben kellett lennünk, ha nem akartuk, hogy ránk szóljanak. Ez kábé azt jelentette, hogy nagyon csendes könyvnézegetés, csendes rajzolgatás, de leginkább csak csöndben ülés.

(Megtehettük volna, hogy mi is kivisszük a gyerekeket a vasárnapi iskolai foglalkozásokra, eléggé nyomtak is minket ebbe az irányba. De mi nem akartuk őket kint tudni, mert nem láttuk helyesnek ezt. Így végül is nem csak amiatt voltunk motiváltak a gyerekek viselkedését csiszolgatni, hogy ha már bent ülünk, legalább ne okozzunk botránkozást, hanem amiatt is, hogy ne legyen alapja annak a gondolatnak, hogy kezelhetetlenség miatt mégiscsak kint lenne a helyünk a vasárnapi iskolában.)

Érdekes módon a gyerekek Angliában nagyon megszerették a gyülekezetbe járást. Előtte sem volt ezzel komolyabb bajuk, de akkor és ott ez konkrét buzgóságba csapott át.

Nagyon fontos tapasztalat volt ez nekem, főként azért, mert az istentisztelet angolul folyt (amiből akkor ők leginkább semmit sem értettek), mégis meg tudtak tanulni játszadozás, motozás, evés-ivás nélkül nyugodtan ülni, úgy, hogy ez nem váltott ki bennük utálatot. Ebben a gyülekezetben lettünk a többséghez képest szigorú rendet megkövetelők és mégsem negatívan csapódott le a gyerekekben, hanem pozitívan.

Megint be kellett látnom, hogy a gyerekek gyakran többre képesek, mint gondoljuk...:)

 

Mi baj a gyermek-evangélizációval?

A gyerekórák témájához szorosan kapcsolódik a gyerekek (mint korcsoport) tömeges evangélizálásának a gondolata is. Jól szervezett báb-előadások, szórakoztató rendezvények, keresztény nyári gyerektáborok, gyereknapi programok, gyerekeknek szóló hívő könnyűzenei koncertek - azt hiszem, a sort még lehetne folytatni. Ezek az alkalmak mind azzal a szervezői szándékkal jönnek létre, hogy az elveszett gyerekekhez elvigyék az evangélium örömüzenetét.

Sok helyütt maga a gyermek bibliakör vagy vasárnapi iskolai foglalkozás is tulajdonképpen egy gyermek-evangélizációs törekvés, de most elsősorban nem erről, hanem az előbb említettekről lesz szó.

(A mostani poszt egy sorozat harmadik, egyben utolsó része. Az első részt itt, a másodikat itt olvashatod.)


Bármilyen jó szándékú kezdeményezés hatására valósul is meg, a gyermek-evangélizáció nem biblikus. Bár nincsen konkrét tiltás az Igében a gyerekalkalmakkal és a gyermek-evangélizáció különféle formáival kapcsolatban, de bizonyos igei alapelvek alapján eljuthatunk arra a következtetésre, hogy a Biblia nem támogatja a kettő egyikét sem. Az Úr más tervet gondolt el a gyerekek megmentésére.


De konkrétan mégis mi szól a gyermek-evangélizáció ellen?

Először is, gondolkodjunk el, hogy mennyire nagy a hangsúlyeltolódásunk a bibliai modellhez képest, amikor kizárólag a legfiatalabbakra koncentrálnunk. Az Igében azt látjuk, hogy főként érett felnőttek osztják meg az evangéliumot más érett felnőttekkel. Sem Jézus, sem a tanítványok, sem a később alakult gyülekezetek nem tűztek ki olyan missziós célokat maguknak, hogy kizárólag gyermekeket vagy fiatalokat nyerjenek meg Isten országának, mégpedig a szüleiktől függetlenül. Ez a modell tehát, amikor a gyerekekre fókuszálunk, nem található meg a Bibliában.

Másodszor, tudomásul kell vennünk, hogy minden gyerek az őt gondozó szülő tekintélye alá tartozik - szellemi értelemben is. Éppen emiatt, ha a szülő szellemi sötétségben él, akkor kétségtelen, hogy az ő szellemi sötétsége a gyerekére is hatni fog.

A megoldás azonban nem a gyerek kivonása a szülő tekintélye alól, hanem a szülő 'szellemi hovatartozásának' megváltoztatása (erre nyilván csak Isten képes).

Helytelen dolog kivonni a legvédtelenebb családtagot és a családjától izolálva mindenféle szórakoztató programokkal a szívéhez közel hozni az evangéliumot (remélve, hogy a gyerek megtérése a család többi tagját is megtérésre ösztönzi).

Bontsuk most szét ezt egy kicsit. "Helytelen dolog kivonni a legvédtelenebb családtagot." Persze, sokkal kényelmesebb és kevésbé ijesztő egy befolyásolható és formálható korosztálynak elvinni az örömhírt, mint felnőtt férfiakat, vagyis apákat elérni. De a családfő nem a gyerek, hanem az apa, és az ő szellemi tekintélye alá tartozik a gyermeke. (Hogyha az apa nincsen jelen a családban, akkor nyilván az anya vagy más gondozó felnőtt lesz az, akit 'meg kell célozni', semmiképpen sem a gyerek).

Ha valóban meg akarunk nyerni egy gyermeket, akkor arra tegyünk erőfeszítéseket, hogy megnyerjük az apját. Így nemcsak a gyereket nyertük meg, hanem az összes többi családtagot is, mivel az apa háza népe is hitre fog jutni jó reménység szerint (hiszen egy hívő személy szellemi tekintélye alá kerülnek).

A gyerekek viszont befolyásolhatóak, és ahogyan mi sem örülnénk, ha a tudtunkon kívül egy furcsa szekta tagjai behálóznák gyanútlan szeretteinket mindenféle ártatlannak tűnő gyerekprogramon keresztül, ugyanilyen módon a nem-hívő szülők sem reagálnának ennyire pozitívan ezekre az alkalmakra, ha tudomást szereznének arról, hogy az igényesen szervezett rendezvényeink mögött titkoltan megfogalmazott, de határozott megtérítési szándék van.

Eleve nem helyes, nem is biblikus evangélizálási mód mézesmázba csomagolni az örömhírt. A Biblia arról tesz tanúságot, hogy aki evangélizál, az mindig nyílt lapokkal játszik. Nem jó dolog úgy tenni, mintha 'csak' jól csengő programot szerveznénk a gyerekek szórakoztatására - de titokban azért imádkozni, hogy a résztvevők térjenek meg.

És ez már a szétbontott gondolat másik fele. Vagyis, hogy az evangéliumot nem szabad becsomagolni a fogyaszthatóság kedvéért.

Ha az emberek nem fogadják el nyíltan hirdetve, akkor még nem készek a megtérésre.

Ez előbb-utóbb akkor is kiderül, ha a becsomagolt evangéliumra látszólag reagálnak: mert, amikor a máz lekopik, akkor lelepleződik az evangéliummal kapcsolatos valós hozzáállásuk. Viszont kezdetben a mázra való pozitív reakciót könnyen össze lehet keverni az evangélium iránti komoly érdeklődéssel. De erről később még szó lesz.

Talán az evangélium becsomagolása is oka annak, hogy annyi sok ál-megtérés van manapság.


Hívő vagy hitetlen?

Az Igében azt látjuk, hogy az emberiség két csoportra van osztva, és e két csoport jól körülhatárolható. Vannak istenfélő és vannak Istent nem félő emberek: vagyis vannak keresztények és vannak olyanok, akik nem azok. E két csoport között markáns és kikerülhetetlen választóvonal húzódik - természetesen szellemi értelemben.

Az Újszövetség tanúsága szerint mind a keresztények, mind a többi ember számára a kezdetektől kristálytiszta és egyértelmű volt, hogy ki a hívő és ki nem az. Ahogyan az ószövetségi időkben is nagyon egyértelmű volt, hogy ki izráelita és ki nem az.

A zsidóknak teljesen mások voltak a szokásai, máshogyan ünnepeltek, és eleve az egész életvitelük merőben más volt, mint azon népeké, akik között éltek. Ezért senki sem bizonytalankodott azzal kapcsolatban, hogy ő maga zsidó-e vagy sem... Ugyanígy a keresztények szokásai, ünnepei és életvitele is radikálisan eltért azokétól, akik nem voltak Jézus követői. Így aztán aki 'belül' volt, arról egyértelműen tudható volt, hogy ő belül van, aki pedig 'kívül' volt, arról tudni lehetett, hogy ő kétségkívül kívül van, és nem belül. A korai egyházról így ír a Biblia:

 Egyebek közül pedig

senki sem mert közéjük elegyedni:

hanem a nép

magasztalá őket;

hívők pedig mindinkább

csatlakoztak az Úrhoz,

úgy férfiaknak,

mind asszonyoknak sokasága.

(Ap.Csel. 5:13-14)

Érdekes, hogy az Egyebek nem csatlakoztak az első gyülekezethez, de a Hívők igen. Ezen el lehet gondolkozni...

Mert ma, mintha egészen mást tapasztalnánk. Ma úgy tűnik, annyira összemosódik a helyi gyülekezet és a világ közötti markáns vonal, hogy sokan már nem igazán biztosak abban, hogy tulajdonképpen melyik oldalon is állnak... Kegyes hívők a lelkükben folytonosan gyötrődnek (azon, hogy még Isten gyermekei-e egyáltalán), mert reménytelennek látszó harcuk van bizonyos bűnökkel. Mások pedig Krisztussal kérkednek, holott az életvitelükkel nyíltan tagadják azt, Akit Mesterüknek hívnak. Az egyház, mintha fásult kegyelemmel mindenkit magához ölelne a szeretet jegyében, ezzel még tovább fokozva a káoszt.

E káosznak köze kell, hogy legyen ahhoz a módhoz is, ahogyan a mai gyülekezetek a missziót gyakorolják.

Félrekommunikáljuk az örömhírt, megpróbáljuk elfogadhatóbbá tenni a kereszt botrányát, de mindenféle erőfeszítésünk eleve kudarcra van ítélve. Hiszen a Szentlélek csak abban a szívben vesz lakozást, amelyik az igazság teljes megismerése után reagál az elhívásra, és teljesen elköteleződik Jézus Krisztus követése mellett. Nehéz teljesen elköteleződni, ha mázba csomagolva kapja az igazságot.

Ha a nyílt igehirdetés, mint igei 'módszer' mellett másra, pl. a máz előkészítésére fordítjuk az időnk és erőnk legjavát, akkor nem jól használjuk fel az időnket, így a munkánknak nem lesz jó eredménye. Mivel mézesmázba csomagolunk, az emberek örömmel reagálnak a mázra. Megtévesztjük őket, hogy megnyerhessük őket, ők pedig megtévesztenek minket, amikor elhitetik velünk (és önmagukkal), hogy megtörtént a várva várt változás bennük.

Lehetséges, hogy éppen azért nem érünk el valódi eredményt, mert nem az Isten szerinti módon tesszük a dolgunkat.

Mert minekutána

az Isten bölcsességében

nem ismerte meg a világ

a bölcsesség által Istent,

tetszék az Istennek,

hogy az igehirdetés bolondsága által

tartsa meg a hívőket.

(1Korinthus 1:21)

Az Úrnak az tetszett, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket! Ha mi más úton - foglalkoztatva, szórakoztatva, érdekes és vidám programokat szervezve - próbálunk embereket az üdvösséghez hozzásegíteni, az minimum kétes eredményt hozhat.

Az evangélium mindig is botránykő lesz az elveszettek szemében, mert arról szól, hogy ők bűnös, kárhozatra méltó emberek, akik jogosan érdemlik Isten büntetését a lázadásuk miatt. Ezt a tényt az Isten nélküli ember önmagától soha nem tudja (nem is akarja) befogadni. Egyedül Isten Szentlelke által lehetünk képesek felfogni az igazságot a maga mélységében és elfogadni, hogy ez éppen rólunk szól. Viszont az örömhír nem csak ennyi, hiszen Isten csodálatos kegyelméről is beszélni kell, amivel Jézus Krisztusban lehajolt a maga mocskában fetrengő emberiséghez, hogy kibékítsen minket önmagával. A kettő együtt az evangélium.

A szórakoztatás egyáltalán nem méltó az üzenethez és félrevezető is. Ha félrevezető, akkor lehet, hogy lesznek emberek, akiket félre fog vezetni: akik örömmel reagálnak az erőteljesen hirdetett kegyelemre és örömmel 'választják' maguknak a mennyországot a pokol helyett (ki ne tenné?), de valójában nem akarnak megtérni a bűneikből, nem akarnak Jézus követőivé válni, nem akarják a maguk kívánságait megfeszíteni, és azt sem akarják, hogy Isten megmondja nekik, hogy mit kell tenniük. Ők azok, akik egy nyíltan hirdetett üzenetre közönnyel, elutasítással vagy dühvel reagálnának, de egy becsomagolt üzenetet örömmel üdvözölnek. Ez azonban már egy gyülekezeti szintű probléma (legalábbis abban az esetben, ha ezek a fél-odaszánt emberek bekerülnek a gyülekezetbe).

A szórakoztatás hátránya az is, hogy az emberek nagyobb eséllyel fognak pozitívan reagálni a programra (hiszen éppen ez a célunk, ezért csináljuk). Így viszont nem kapunk valós képet az erőfeszítésünk eredményeiről. Nem derül ki, hogy valójában hányakat mozdított meg maga az üzenet, és hányakat csupán a szórakoztatás.

De... talán nem is szeretnénk valós képet kapni.

Talán a valós eredmények annyira nem is érdekesek nekünk és nem is mérvadóak. Mert, hát csináltunk valamit - nem is keveset. Sokat belefektettünk, és szeretnénk eredményeket elkönyvelni, bármi áron.


A statisztika 'üzenete'

És éppen erről van szó. Mert a gyerekszervezetek statisztikái nem arról beszélnek, hogy hány gyerek tért meg és lett meggyökerezett szolgáló tagja egy gyülekezetnek. Nem is arról, hogy hány teljes család fordult az Úrhoz a megváltozott életű gyerekek otthoni szolgálata miatt. Hanem arról, hogy hányan vettek részt az alkalmakon, hányan járnak a rendszeresen szervezett programokra, és hányan nyilatkozták azt, hogy tetszik nekik a program, máskor is szívesen elmennek.

A gyerekalkalmak szervezői lejjebb szállítják a mércét, mert ezek az általuk meghatározott 'eredmények' mérhetőbbek és valóságosabbak, mint azok az eredmények, amelyek biblikus értelemben valódi eredménynek számítanak: megtért, bemerített tanítványok 'születése', akik megtartják mindazt, amit Jézus parancsolt.

A gyermek bibliaórák vagy vasárnapi iskolai foglalkozások kapcsán is a szolgálattevők éveket fektetnek a gyerekekbe, de ennek eredményei nem igazán érzékelhetőek. Őket ugyanis nem a vasárnapi gyerekfoglalkozás 'juttatja hitre'. Annak ellenére így van, hogy a gyerekmisszió ezen formájának rendszerint pontosan a hitre juttatás a célkitűzése - legalábbis így hirdetik a tevékenységüket.

(Ha egy gyülekezet vasárnapi gyerekalkalmainak nincs kifejezett evangélizációs célkitűzése, inkább istentiszteleti gyerekvigyázó szolgáltatásként üzemel -sokan így tekintenek rá-, akkor egyrészt eltér a vasárnapi iskolai szervezetek céljaitól, másrészt, figyelmen kívül hagyja, hogy az Ige szerint a gyerekeknek a szüleik mellett van a helyük és nem más felnőttekkel.)

Az igazság az, hogy az erős hívő háttérből jövő gyerekek eleve fogékonyak az Ige igazságaira, de elsősorban nem a tanítók, hanem a szülők munkája miatt. A nem hívő és/vagy problémás háttérből jövő szülők gyerekei pedig csak ritkán térnek meg és gyökereznek meg abban a gyülekezetben, amelyben a vasárnapi gyerekórákon részt vettek. Így a szervezők végül mégsem érik el azokat, akiket a programokkal el akarnak érni...

Ha tehát valódi, biblikus eredményeket nézünk, akkor a gyerekmissziós szervezeteknek nincsen túl sok - annak ellenére sem, hogy a gyülekezetek és maguk a szolgálattevők is mennyi értékes időt, energiát és pénzt fordítanak e szolgálat sikerére .

Az eredmény persze nem elegendő a létjogosultság megkérdőjelezéséhez, hiszen attól még, hogy nincsen megfelelő eredmény, még lehetne Istentől való a kezdeményezés. De az, hogy mégis eredménynek tüntetik fel azt, ami nem az, már komolyan elgondolkoztató.


Mit kellene tenni??

Azt a sok anyagi és eszköz-forrást, amivel ezek a szervezetek rendelkeznek, fel lehetne használni a családok igei képzésére, és ahhoz való segítségnyújtásra, hogy a hívő szülők felkészülten hirdethessék az evangéliumot a családjukban és a környezetükben.

Nem kellene vasárnapi iskolát, illetve gyermek bibliakört szervezni a gyülekezetekben és - bár radikális gondolat, de - ha már van, azt le kellene állítani. Ez ugyanis a hívő szülők gyerekeinek szükségtelen, hiszen a szüleiké a feladat, hogy szellemileg neveljék és tanítsák őket. A nem-hívő szülők gyerekeinek pedig eleve nem hasznos ilyesmit szervezni: részben a fent említettek miatt. Részben pedig azért, mert az Ige szerint nem a gyülekezetbe kell behívni a világot, hogy az ott valamiképpen 'hívővé' változzon, hanem a gyülekezetnek kell sóként kimenni a világba és tanítvánnyá tenni másokat.

A hívő családoknak teljes mértékben fel kell vállalniuk, hogy a környezetükben élőkkel megosztják az evangéliumot: nem a gyerekekkel, hanem a felnőttekkel. Így valódi esélyt kapnak a gyerekek is a hitre jutásra és a hitben való meggyökerezésre.


Mit tudunk mi tenni?

Egyéni szinten megoszthatjuk a hitünket másokkal. Ha szülők vagyunk, egyéni szinten felvállalhatjuk a saját családunk szellemi nevelését/tanítását. Ha adódik lehetőségünk, bátoríthatunk ezekre a dolgokra más hívő szülőket is.

Nem kell, hogy úgy legyen minden, mint volt. Lehet változtatni, lehet hatékonyabban és igeileg megalapozottabban munkálkodni a gyerekeink megtérésén. És Isten ennek mögé tud állni.