Csendes gondolatok

Nagy nyár van. Napi nyüzsi. És belül csend. Az a jófajta csend, amire azt mondom, hogy "mééég Uram, még tarts meg ebben, mert ez a békesség és az erő forrása, a Te vezetésed forrása..."

Híreket olvasok és híreket hallok. Információk, politika, ismerősök hírei, gyülekezeti események. És engedem, hogy átfolyjon rajtam. Már nem érzek erős késztetést cselekedni, kommentálni, következtetéseket levonni... Jönnek-mennek a hírek, az események: és nem érint meg annyira, amennyire nem kell. Már nem fontos, hogy megoldjak nagy problémákat, megkeressek elveszett válaszokat és mindenki helyett éljek és legyek bölcs - most elég, hogy csak vagyok és élek és élvezem, hogy a saját életemet élhetem, nem kell másét élnem és megoldanom.

Szeretem ezt az időszakot. A pocakból csúcsokat formáló és olykor vadul rugdosó kisemberrel bennem. Az átsuhanó gondolatokkal, ábrándos tervekkel, benyomásokkal együtt, amelyekbe nem kell belekapaszkodnom, mert nem azért vannak. A csenddel együtt, amit ez a terhesség magával hozott. Talán magánynak tűnik, de én nem így érzem, mert nem teher, hanem... ez a csend áldás most nekem.

A belső csendem találkozási lehetőség az Úrral - de nem feltétlenül.

Az elmúlt hetekben hány alkalom volt, amikor csak Ő várt énrám, én meg csináltam a dolgaimat a magam csendjében, de Nélküle! Ő mindig ott volt: tudtam, éreztem én, de nem akartam Vele beszélgetni, csak be akartam fejezni ezt is, meg azt is. "Majd utána, majd ha kész van minden..." A dolgom akkor és ott fontos volt nekem, és úgy gondoltam, Isten megvár.

Én is tudtam és Ő is tudta, hogy a kapcsolatápolás rajtam múlik, és hogy ez most nem működik valami rózsásan, de azzal érveltem magamnak, hogy Őhozzá bármikor közeledhetek, a dolgaim viszont nem érnek rá... Sosem hoztam tudatos döntést arról, hogy ma kihagyom a csendességet és nem fogom Őt keresni. De megváltozott a fontossági sorrendem és bár sejtettem ezt, semmit sem akartam tenni.

Hányszor volt, hogy este ocsúdtam: már megint eltelt egy nap, ami nem Veled indult és nem is Veled ért véget! Instant imák, "Uram, köszönöm", "Uram, kérlek", "Uram áldd meg..."
"Jóban vagyunk még vagy már elvetsz...?"

Néha átsuhant a gondolat: nem jó ez így! De én hárítottam: "hiszem, remélem, bízom abban, hogy MÉG jóban vagyunk..."

Meddig lehet fenntartani a hiányt? Mikortól hat érzékelhetően az életemre mindez? Telnek a napok: vajon megérzem majd, amikor már vissza kell fordulni? Amikor Hozzád kell menni, Uram? Leborulva - bűnbánattal a hűtlenségért, a bűnökért?

"Majd, majd, maaajd. Majd este... majd később... majd holnap."

Hová tűnt belőlem az első szeretet? Az a mély forró vágy, ami hajt az Úrhoz és a tudat, hogy Nélküle nem akarom az életet? Hogy nem akarok menni sehova, csak Vele együtt. A tudat, hogy Neki az életemben olyan helye van, mint az oxigénnek a véremben. Kell, fontos, nélkülözhetetlen. És nem akarom, hogy máshogyan legyen.

A visszatérés... gyorsan jött. Adódott egy lehetőség és Isten nem hagyott magamra. A Szentlélek szólongatott.

Most tudom, hogy mit vesztettem az elpazarolt napok alatt. Időt. Amit Vele tölthettem volna. Amiben taníthatott volna. Ami Róla és rólam szólt volna... és ami nem fog többé visszatérni...

Legközelebb nem akarok 'hiányt'. Nem akarom, hogy az én Istenem, a Világmindenség Ura várjon rám! Szorosan ott akarok lenni, és keresni Őt és megtalálni Őt és... Vele közösségben maradni. Az Ő édes jelenlétében - mindennap.

"Én Uram és én Istenem - nem leszek többé tékozló..."

Mert ez Úr a mi bíránk,

az Úr a mi vezérünk,

az Úr a mi királyunk,

Ő tart meg minket!

(Ézsaiás 33:22)

De a nemes nemes dolgokat tervel,

és a nemes dolgokban

meg is marad.

(Ézsaiás 32:8)