Vajon minden, amit közösségeinkben teszünk teljes összhangban van Isten Igéjével? Krisztus a FEJ, Aki gyülekezeteinkben és otthonainkban mindent meghatároz, vagy úgy gondoljuk, hogy demokratikus alapon felülírhatjuk a Bibliát, mert úgy érezzük, hogy a régi utakat 'megújítva' a mai kor igényeihez jobban idomulhatunk? Ilyesmiken gondolkoztam az előző posztban, és most további gondolatok következnek.
Általánosan elfogadott feltevés, hogy ami a gyülekezetben van és ami programként, szolgálatként felmerül, az csakis Isten tetszésével eleve találkozó dolog lehet. Tehát, nem kell a a szellemi létjogosultságát vizsgálni, hanem azt kell megkérdezni Istentől, hogy ezt kell-e tennem vagy sem.
Pedig az első szűrő mindig a létjogosultság: ha ezen nem megy át az a szolgálat vagy program vagy csoport, akkor nyilván Isten nem akar engem abban látni. Sőt, igazából a gyülekezetben sem lenne ott a helye.
Szükséges, hogy először ne más források alapján, hanem Bibliával a kezünkben jussunk bölcsességre. És csak ezután (ha még szükséges) kérjük Isten konkrét vezetését egy adott helyzetre. Ehelyett oly gyakran az Igét, mint egy kristálygömböt használjuk 'Isten hangjának meghallására', amely majd pontosan megmondja, hogy éppen most mit kell tennünk. Ilyenkor rendszerint az ószövetségi próféciákat és ígéreteket részesítjük előnyben és azokból várjuk, hogy 'szóljon hozzánk' Isten. De milyen gyakran figyelmen kívül hagyjuk azt az igét, amely figyelmeztet: mindent megvizsgáljatok! Vizsgáljuk most meg a gyermek bibliaórákat.
Amikor a család nem funkcionál megfelelően...
A szülők feladata a gyermekek nevelése - ezt mindenki tudja. De ugyanez igaz az ő szellemi nevelésükre/tanításukra is: sajnos ezt viszont nem mindig vesszük figyelembe. Persze, tudjuk, hogy a keresztény család nagyon fontos a biztos szellemi háttér szempontjából, és az imádkozó szülők szerepét senki sem vonná kétségbe. De arról már erősen megoszlanak a vélemények, hogy az imádságon (és a reménykedésen) kívül még mi a gyakorlati teendőnk velük szellemileg.
Úgy hiszem, a keresztény család nem funkcionál megfelelően, amikor a hívő szülők nem akarnak mélyen belebonyolódni a gyermekeik szellemi nevelésébe. Ugyanez igaz akkor is, ha van bennük szándék, hogy belebonyolódjanak, de telezsúfolt napjaik miatt gyakorlatilag önmagukat akadályozzák meg abban, hogy ezt komolyabban megtegyék.
Ilyenkor próbálunk az imádsággal kompenzálni, de ez nem igazán szokott működni. A végeredmény szempontjából ugyanis mindegy, hogy mi az ok; hogy időhiány vagy érdektelenség miatt nem tesszük meg, amit meg kellene tennünk: a munka nincsen elvégezve úgy, ahogyan kellene és ez mindenképpen befolyásolni fogja a gyerekeink életét.
Mert bizonyságot állított Jákóbban,
és törvényt rendelt Izráelben,
amelyek felől
megparancsolta atyáinknak,
hogy megtanítsák azokra fiaikat;
hogy megtudja a jövő nemzedék,
a fiak, akik születnek;
és felkeljenek
és hirdessék fiaiknak;
hogy Istenbe vessék
reménységüket
és el ne felejtkezzenek
Isten dolgairól,
hanem az ő parancsolatait
megtartsák.
Hogy ne legyenek olyanok,
mint apáik:
szilaj és makacs nemzedék,
olyan nemzedék,
amelynek szíve nem volt szilárd,
és lelke sem volt hű
Isten iránt.
(Zsoltárok 78:5-8)
Nem csupán az izráeliták feladata "hirdetni a fiaknak, hogy Istenbe vessék reménységüket": a keresztény szülőknek is ez az egyik fontos missziójuk. Lehet sok dolgot tenni az Úrért, de ha a saját családjainkba nem invesztálunk kellő mennyiségű időt a szellemi tanításra, akkor ki fog? A szellemi tanítást azonban nem lehet a gyerekünkkel való szoros kapcsolat nélkül hatékonyan átadni...
Gondoljunk bele, milyen radikális változást eredményezne a gyülekezeteinkben, ha nem a világot akarnánk megváltoztatni, hanem minden erőnkkel a saját családunk üdvösségén munkálkodnánk! Milyen hatalmas változásoknak lehetnénk szemtanúi, ha mi, hívő szülők igazán hatékonyak, gyümölcstermőek lennénk a saját családjainkban! Természetesen nem arról van szó, hogy ne kellene mindenki más felé is hirdetni az evangéliumot. Az viszont kétségbeejtő, hogy a misszióba való bekapcsolódásról egy átlagos hívőnek nem a saját családja állapota jut eszébe elsőként, hanem az ismerősei hívogatása a gyülekezeti evangélizációs programsorozatra.
A gyermekóra nem biblikus!
Miért nem zavarja különösebben a hívő szülőket, hogy nem, vagy nem kellő mértékben tanítják szellemi igazságokra a gyerekeiket? Mert nagyon bíznak az imádság erejében és mert úgy érzik, hogy sikeresen rábízták másokra azt, amit ők bizonyos okok miatt nem tudtak vagy nem akartak elvégezni. Erről is szólnak a gyerekalkalmak.
Az Ige azonban mélyen hallgat az ilyenfajta szerveződésekről. Nemcsak hallgat erről, hanem más modellt vázol fel. Nézzük meg, mit is mond.
1. Az igei modell szerint kívánatos, hogy az istenfélő szülő vállaljon felelősséget a saját gyermeke szellemi neveléséért/tanításáért. Azt látjuk, hogy ennek megvalósulása érdekében a gyerekeket a szüleik tanítják életbölcsességre és Isten igazságaira, nem hárítják más felnőttekre ezt a feladatot.
- Ábrahámot Isten azért méltatja, mert tudta róla, hogy istenfélelemben fogja nevelni az utódait. (1Mózes 18:17-19)
- Az izráelitáknak konkrét útmutatásokat ad az Úr, hogy a saját gyermekeiket miként tanítsák meg az Ő útjaira. (5Mózes 6:4-9)
- A szülők szellemi tanításának fontosságára Salamon is felhívja a figyelmet. (Példabeszédek 1:7-9)
- Bár nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, de feltételezhetően Timótheus nagymamájának szellemi nevelése volt az, ami komoly hatást gyakorolt Timótheus édesanyjának életére, amely később Timótheushoz is közel hozta az üdvösséget. (2Timótheus 1:3-5, Ap.Csel 16:1)
2. Az igei modellben nincsenek korosztályos csoportok: a gyülekezetben mindenki együtt hallgatja Isten Igéjét. Nem teszik gyerekcsoportba a gyerekeket, de még a csecsemőket sem zárják ki a felnőtt közösségből. Nem érzik kifejezett szükségét, hogy a felnőttekétől eltérő nyelvezetet használva a kisebbek életkori igényeihez igazítsák a tanításokat. Egyszerűen csak engedik, hogy a gyerekek is jelen legyenek a hívők közösségében, otthon pedig célirányosan tanítják az övéiket az istenfélelemre.
- Amikor az izráeliták összegyülekeztek az Úr színe elé, akkor a gyermekeikkel együtt voltak jelen: mindenki végighallgatta a törvény felolvasását és mindazt, amit a papokon és prófétákon keresztül üzent az Úr. (5Mózes 29:10-13)
- Bár nem gyülekezetről van szó, de mégis érdekes, hogy amikor Jónás hirdette Ninivében az Úr üzenetét, akkor az egész város egy emberként bánta meg a bűneit: a kicsik a nagyokkal együtt. Ugyanarra az igazságra reagáltak bűnbánattal, mivel ugyanazt az üzenetet hallották. A kicsik is képesek voltak a 'felnőtt üzenetre' reagálni, mivel lehetőséget kaptak, hogy hallgathassák azt. (Jónás 3:5)
- Bár nem olvasunk gyerekekkel kapcsolatos gyülekezeti útmutatást az újszövetségben, mégis feltételezhetjük, hogy az ószövetségihez hasonlóan az újszövetségi gyülekezet is kezdetektől korcsoport-integrált volt. Ennek a feltételezésnek két dolog miatt van alapja.
Az első, hogy akkoriban még a szülők és a gyerekek elválaszthatatlanok voltak egymástól. Nem léteztek gyerekvigyázó szolgálatok és intézmények, amelyek a szülőket helyettesíthették volna (csak a közeli rokonságra számíthattak). De nem is volt erre akkora igény, mint ma, hiszen akkoriban természetes volt, hogy a gyerekek a nemük szerinti feladatokat és hivatást a családban tanulják meg a saját szüleiktől. Ezért egész nap együtt voltak: a szülő tevékenysége egyben tanítás is volt, és bevonta a gyerekét is a saját tevékenységébe. Talán a gyülekezeti élettől sem tartották távol őket...
A második, hogy nincsen semmilyen igei útmutatás a gyerekekkel való szervezett gyülekezeti foglalkozásokra vonatkozóan. Ha Isten tervében benne lenne a vasárnapi iskola vagy a gyerekóra, mint az összejövetel része, akkor szükséges lett volna útmutatásokkal ellátni a hívőket arra vonatkozóan, hogy hogyan kell egy ilyen órának Istennek tetsző módon kinéznie. Pál vagy valamelyik apostol bizonyára kitért volna erre. Ennek hiányában viszont feltételezhetjük, hogy a hívő szülők a gyülekezeti alkalmakra is magukkal vitték a gyerekeiket, de nem szerveztek nekik semmiféle korcsoportos programot. Vagy pedig az történt, hogy nem vitték őket el, viszont az otthonaikban együtt töltött sok időt felhasználták arra, hogy az általuk fontosnak tartott szellemi nevelést biztosítsák a gyerekeiknek.
3. Az igei modellben az evangélium hirdetése nem gyülekezeti szervezésben valósult meg. Bár az egyház kezdeti időszakában (Jézus mennybemenetele után, a pogányok 'tömeges' megtérése előtt) az apostolok a templomban és házanként hirdették, hogy Jézus a Krisztus, ez nem feltétlenül minősíthető gyülekezeti evangélizációs törekvésnek: nyilván elsősorban az ott lévő hívőknek hirdették az igét, hiszen azért gyűltek össze, hogy közösségben lehessenek egymással.
Ugyanakkor az apostolok sok helyen nyíltan is hirdették az igét. Ők azonban nem egy gyülekezeti szolgálócsoporttal vonultak ki, hanem egymagukban vagy pár másik apostollal együtt. És nyíltan hirdették az evangéliumot: nem csináltak semmiféle figyelemkeltő programot; nem szerveztek érdekes eseményeket, amelyek másokat odavonzhatnak; nem is hívogattak embertömegeket a prédikációikra.
Csak Isten Igéjével mentek és a megmentő mondandójukkal Jézus Krisztusról; és azokkal az emberekkel osztották meg, akik az útjukba akadtak.
Amikor jelek és csodák történtek az apostolok keze által, a nép egyre inkább kezdett félelemmel teljes csodálattal viszonyulni a keresztényekhez, ehhez a furcsa csoporthoz. A viselkedésükről és a cselekedeteikről már egyértelműen felismerték őket, ugyanakkor az előbb említett félelem távol is tartotta őket attól, hogy Krisztus melletti elköteleződés nélkül próbáljanak hozzájuk csatlakozni: vagyis, hogy megpróbáljanak elvegyülni a hívők között anélkül, hogy maguk is hívőkké lettek volna.
Egyáltalán nincsen arra igei példa, hogy valaki a gyülekezetbe hívogatta volna el nem-hívő családtagjait vagy ismerőseit, hogy azok ott halljanak az evangéliumról és megtérhessenek. Minden hívő a saját életterében beszélt az evangéliumról a körülötte élőknek, és ő vezette hitre a rokonait, ismerőseit, akik azután maguk is csatlakoztak a gyülekezethez.
- Nem-hívők csak ritkán tévedtek be a gyülekezetbe. Rendszerint nem mertek a hívők közé elegyedni, talán mert látták, hogy Istenük is és ők maguk is mennyire komolyan veszik a szentséget. (Ap.Csel.5:10-14)
- Amikor nem-hívők mégis betévedtek egy összejövetelre, az nem tudatos hívogatás, hanem egyszerű betévedés következménye volt. (1Korinthus 14:23-25)
- Aki nem-hívőként meg akarta ismerni az üdvösség útját, az rendszerint meghívott egy keresztényt az otthonába, ahol egész háza népének jelenlétében hallgathatta meg az üzenetet. (Ap.Csel. 10:17-22, 16:26-34)
- Nem a gyülekezetben tértek meg az emberek; a gyülekezethez olyanok csatlakoztak, akik már korábban hívőkké lettek. (Ap.Csel. 2:47, 5:14)
Elgondolkodtató...
Ha a gyerekóra evangélizációs céllal működik egy gyülekezetben, akkor ennek a fent említett igei modellnek mond ellent. Ha a gyerekóra célja nem az evangélizáció, hanem a szellemi tanítás, akkor sem megalapozott igeileg, mert a gyerekek szellemi tanítása a szülők, és nem a gyülekezet feladata.
Látható, hogy a mai gyülekezeti gyakorlatunk a korcsoportok szétválasztásával mennyire eltér a fent vázolt modelltől mind személetében, mind gyakorlatában. Mégis, mintha nem értenénk, hogy nálunk miért nem működnek "olyan áldottan" a dolgok, mint ahogyan az első gyülekezetekben működtek.
Lehetséges, hogy kimondva-kimondatlanul vágyunk egy új szellemi pünkösdre, amikor Isten erősen és látványosan használ bennünket, meg a gyülekezetünket más emberek életében. De talán azt nem vesszük észbe, hogy azok az emberek akik ezt egykor megtapasztalták, a Szentléleknek engedtek: szorosan Jézus útmutatása szerint cselekedtek. Nekünk is ezt kellene tennünk.
Arról, hogy mi a baj a gyermek-evangélizációval, itt olvashatsz (az a poszt ennek a mostaninak a folytatása).
