Benőtt a fejem lágya, felelős felnőtt vagyok. Na ja. Néha meg gyerek, meg nem is tudom, mi. De ez így jó. Szeretek ennyi éves lenni, szeretek én lenni.
Nem mindig volt így, nem mindig szerettem én lenni - Isten nagy munkát végzett rajtam és még nagyon nincsen kész ez az Ő műve!
Harmincegy éve élek már ezen a földön, éppen ma harmincegy éve. Ha visszanézek, látok korszakokat és hozzáállásokat, amelyek én voltam és amelyek ma már nem én vagyok. Még azt is mondom, hogy mennyi heves és irgalom nélküli szó és tett van mögöttem. Olyanok, amik felől akkor kétségem nem volt, hogy igaz szavak és helyes tettek - olyanok, amiket ma sajnálok, és amiket ma nem így mondanék, nem így tennék, ahogyan akkor. De 'akkor' az voltam én: ennyi tellett tőlem, ez jött ki belőlem. És Isten úgy is szeretett - hát, az emberek talán nem annyira. De utóbbin sosem szívbajoskodtam igazán. Talán kellett volna. De az akkor nem én voltam. Most már jobban én vagyok? Nem tudom. Bizonyos értelemben igen, bizonyos értelemben továbbra sem. Azt hiszem...
Változunk. Mindenki változik. Valamerre. Én vajon merre? Jó irányba? Remélem igen. Hiszem, hogy igen.
Jézus Krisztus formál, és hiszem, hogy Ő elvégzi a munkáját bennem a megadott időre. Készen leszek, ameddigre készen kell lennem. Még nem vagyok készen, de éppen ezért élek még. Mert van még mit tennem, van még mit tanulnom az Úrtól. És van miben formálódnom. DE nem én teszem ezt, hanem rajtam végzi a Mester. Ha én tenném, lehet, hogy sosem készülne el a mestermű, vagy legalábbis az egész nem lenne olyan, amiben Isten a kedvét lelné.
Így, hogy az Úr kezében vagyok, és Ő formál, jobb reménységgel vagyok az életem felől, mintha én okoskodnám végig az életet magam. Jó érzés ez nagyon.
Harmincegy év - ezt is megéltem, mondhatnám, de úgy érzem, ez még alig volt valami. Úgy érzem, a neheze még hátravan. A boldog huszas évek elmúltak és igazán szép emlék volt, de most boldog harmincas vagyok és olykor hitetlenkedve nézek vissza és kicsit félelemmel telve előre. Mert hamarosan eljön az idő, amikor meglátom, mivé váltak a gyerekeim. Mivé nevelődtek az otthonunkban. És aztán előbb-utóbb temetni kell majd a szülőket, ez is egy félsz. Egy nemakarom. Aztán magunk is meg fogunk öregedni, nagyon szeretném, ha együtt a férjemmel.
Ó, milyen sokféle színben pompázó életszakasz van még előttem! Ködbe borul, így nem látom a végét, és néha félek is tőle. DE megvigasztal, hogy Isten velem jön és Ő lesz a társam ezen a vándorúton, ami az én életem.
Úgy érzem, felelősség nyomja a vállamat. Teher. Bölcsen élni és minden lépést jól lépni. Jól: úgy, ahogyan Isten akarja. Ezt meg tudom tenni, mert Isten nem vár el tőlem semmi olyat, amit ne tudnék megtenni. Vele. A harmincegyedik évben is. És mindben, amit még kapok Tőle kegyelemből.
Köszönöm, Istenem, az életemet és köszönöm, hogy a Te kezedben lehetek!
Egy magyar kedvencem:
