Cuki töklámpások...

Sejtettem, hogy nem olyan ártatlan ez az ünnep, mint amilyennek fel van tüntetve. De azért azt nem gondoltam, hogy a gyökerei ilyen mélyre nyúlnak vissza. Mélyre- úgy értem szellemileg... Szóval el a cuki töklámpásokkal. A halloween-t idéző tökös otthoni dekorációt is újra kellene gondolni...

Habár a hétvégi 'ünnepkörből' számomra nem teljesen tiszta a mindenszentes, halottak napjás rész, a nevükből kiindulva ezek is a halálról szólnak, csakúgy, mint a halloween. Szerintem elhunyt szeretteinkről emlékezni mindennap lehet, hiszen a gondolatunkban úgyis velünk élnek. A tudat, hogy nincsen már az a másik személy, valóságosan része az életünknek, a hiánya pedig ott van bennünk. És ez így van rendjén. De fizikálisan lezárul a kapcsolatfelvétel lehetősége: a halottakat nem lehet visszahozni, nem lehet velük beszélgetni, és bármennyire is szeretnénk, sajnos nem lehet megváltoztatni az állapotukat sem: a menny felé vezető út lezárul a halál pillanatában, amennyiben a földi életben nem született döntés Jézus Krisztussal kapcsolatban. Ezen már semmilyen ima és közbenjárás sem változtat... Szerintem amikor szertartásrendszert építünk egy elhunyt személy köré, az már bizonyos értelemben halottkultusz.

Az alábbi összeállítást egyik ismerősömtől kaptam és jónak találtam, ezért teszem közzé. Én csak annyit fűznék hozzá, hogy kedves mindenki, nem szükséges babonás félelemmel várni a közelgő hétvégét, de ne is essünk abba a hibába, hogy az intést hiábavalónak tartjuk...

H a l l o w e e n

Sokan kérdezhetik, mit jelentenek az ijesztő ábrázatúra formált és megvilágított tökök, a koponyák, szellemek és boszorkányok, amelyek a halloween (helovin) divattal kapcsolatban lépten-nyomon elénk kerülnek?!

Amerikából került át Európába, de az eredete egészen a keltákig vezethető vissza, akik Észak-Franciaország és a Brit-szigetek területén éltek. Az ő papjaik voltak a druidák. Ezek a természetimádó papok halottkultuszt gyakoroltak, és október utolsó napját a ’halál istenének’ szentelték.

Hitük szerint a kelta év utolsó napján (október 31-én) az istenség megengedte, hogy az elhunytak lelkei visszatérjenek otthonaikba. A boszorkányoktól és a démonoktól való félelmükben nagy tüzeket gyújtottak, és áldozatokat mutattak be, hogy azok jóindulatát megnyerjék. A varázslók a megfélemlített embereket kényszerítették, hogy éjfélkor adjanak nekik feláldozásra egy gyermeket. Az erre kiszemelt család ajtaja elé raktak egy kifúrt és kivilágított tököt. Ha a ház lakói nem teljesítették a kívánságot, gyilkos bosszúra számíthattak. – A gyermekáldozatot óriási szalma- vagy rőzsekötegbe kötözve elevenen égették el. Szokásuk volt a keltáknak az is, hogy állatbőrökkel és állatfejekkel álcázták magukat a szellemek elijesztésére. Ajándékokat készítettek az elhunyt lelkek kiengesztelésére.

Szokásaikat azután is megtartották, hogy a rómaiak meghódították őket.

Az 1. században a rómaiak sok hagyományt hoztak magukkal Angliából. Az elpusztíthatatlannak tűnő pogány szokás átformálása, „keresztyénesítése" érdekében a római katolikus egyház (IV. Gergely pápa) 835-ben november elsejét mindenszentek ünnepének nevezte ki, majd november másodikát a halottak napjává nyilvánította.

(Mindenszentek – angolul all hallows. Az azt megelőző este pedig az 'all hallows evening'. Ez rövidült le az idők során a mostani, közkeletű szóra: halloween.)

A Halloween október 31-én, tehát éppen a római katolikus ünnep, a mindenszentek előtt van, mintegy demonstrálva azt, mily vékony is a választóvonal a pogány hagyományok és az egyházi gyakorlatok között.

Amerikában a Halloweent ír bevándorlók honosították meg 1840 körül. Rémisztő arcokat faragtak tökökből, azokat belülről gyertyával világították ki, ezzel kívánták elriasztani a gonosz szellemeket. A jelmezbe öltözés is a Halloween egyik eleme. Az ünnep klasszikus figurái közé tartoznak a szellemek, boszorkányok, fekete macskák…

A Halloween mára jelentős helyet foglal el az USA reklámiparában, de Európában is egyre népszerűbb.

Az 1845 utáni évek pusztító írországi éhínsége idején a lakosok százezrei települtek át Amerikába, és a szokásaikat is vitték magukkal. Az anyaországon kívül az USA-ban és Franciaországban még ma is megtartják a régi rítusokat, noha azok lelki háttere többnyire már elhomályosult előttük. Gyerekek beöltöznek szellemnek vagy más ijesztő alaknak, töklámpással házról-házra járnak ajándékot kérve.

Napjainkban tanúi vagyunk a régi-új pogányság elterjedésének. A mai boszorkányok és varázslók épp október 31. napját tartják a legfontosabbnak, és ez az ősi kelta ünnep előestéje. Ekkor imádkoznak a halottak kelta istenéhez, az elhunytak szellemeihez, tulajdonképpen szellemidézést folytatnak. Nem gondolhatjuk, hogy ártatlan mókáról van szó. Úgy hírlik, hogy ma is vannak olyan sátánista szekták az USA-ban, amelyek erre az „ünnepre" gyermekeket rabolnak, és azokat ördögi rítusok keretében megölik.

Nem csupán hátborzongató szórakozás ez tehát, hanem az okkultizmus terjesztésének kísérlete, hogy az emberek az egy, igaz Isten helyett, a tiltott démonvilág felé forduljanak hitükkel.

Keresztyén családok nem engedhetik, hogy gyermekeik részt vegyenek ilyen beöltözéseken, felvonulásokon, mert azzal a Sátán kultuszát támogatnák. Az ilyesmivel kacérkodó ember kárt szenved lelkében, meggyengül kapcsolata Istennel, aki egyedül képes arra, hogy megóvjon bennünket minden ártalmas lelki hatástól.

A keresztényeknek mindenképpen tisztában kell lenniük a következő tényekkel: ennek a napnak a szokásai és jelképei a pogányságban és az okkultizmusban gyökereznek. A Halloween lényegében a boszorkányságnak és az okkultizmus más válfajainak egyik legnagyobb ünnepévé vált. A Halloween megünneplésében való részvétel közvetlenül is okkult tevékenységekhez vezethet, avagy ezekre nyitottá teheti az embert. A legkevesebb, amit a Halloweenről elmondhatunk, hogy megünneplése támogatja a pogány praktikákat és filozófiát, az animizmust (szellemhitet), a sámánizmust és a druida tanokat.

A Biblia egyértelműen jelzi, hogy az ilyen praktikák ’az utolsó időkben’ mérhetetlen módon elszaporodnak majd (1Tim 4,1 és Jel 9,21). Ami elsőre oly ártatlannak tűnik, az a valóságban halálosan komoly! Az embert játékos módon csábítják el, hogy egyre nyitottabbá váljon a démoni tanok iránt, és szíve Isten felé egyre inkább megkeményedjen.

Az Ige egyértelműen figyelmeztet, hogy a legkisebb mértékben se keveredjünk bele pogány vagy okkult praktikákba: Ha bemégy arra a földre…, ne tanuld el azokat az utálatos dolgokat… (5Móz 18,9) Az Újszövetségben Pál apostol megdicséri a thesszalonikaiakat, amiért megtérésük után egyértelműen szakítottak a bálványimádással (1Thessz 1,9-10).

Feltámadásával Jézus bizonyságát adta annak, hogy legyőzte az ördögöt és a halált (Zsid 2,14). Isten igéjéből eligazítást lelhetünk az élet nehézségei közepette. Az efézusiak ezért semmisítették meg az összes varázskönyvüket, miután hitre jutottak (ApCsel 19,18-20).

Nekünk, keresztényeknek mindazonáltal nagy a felelősségünk. Az Úr parancsának engedelmeskedve hirdetnünk kell az evangéliumot, az örömhírt. Szükséges tehát, hogy figyelmeztessük embertársainkat - adott esetben még hívő testvéreinket is - az ördög által felállított csapdákra. Le kell, hogy rántsuk a maszkot, a játékos, ártatlannak tűnő, de nagy veszélyt hordozó babonákról, népszokásokról. Az Úr adjon ehhez bölcsességet és erőt mindannyiunknak!

Amúgy október 31. a reformáció ünnepe. (A reformáció napja több protestáns egyházban október 31-én tartott ünnepnap, annak emlékére, hogy 1517-ben ezen a napon függesztette ki Luther Márton a wittenbergi vártemplom ajtajára a bűnbocsátó levelek árusításával kapcsolatos 95 tételét.) A protestáns világ azért ad hálát, mert az Úristen meg akarta tisztítani egyháza népét a sokféle tévelygéstől és babonától, a hamis hit sötétsége helyett világosságot adni a szívekbe. Ahogy Pál apostol megbízatásában olvasható: „… küldtelek, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, és a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek, hogy a hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltettek! (az apostolok cselekedeteiről írt könyv 26. részének 18. verse).

Isten megtérésre hív bennünket, és a démoni kötelékekből szabadulást ajándékoz Fia, Jézus Krisztus által. Forduljunk hozzá, az élet Istenéhez!

Ingo Marx írása alapján Bérczes István, ref. lelkész valamint Szivos László evangélikus testvér írása alapján.

Az eredeti cikk itt olvasható.

Én és mások...

Köszönöm az előző poszthoz írt őszinte kommenteket. Fontosak ezek a visszajelzések a számomra. Néhány gondolat megpendült bennem, és ezeket a rezgéseket szeretném most továbbgondolni. Mivel az idő kezd későre (koránra) járni, és szeretném, ha ez a poszt ma még olvasható lenne, csak egy-egy gondolatot idézőjelben kiragadok, és aztán leírom azokat a szikrákat, amik bennem vannak. Gondolom ez még fog majd változni, a mostani amolyan egyszeri bepillantás a lelkembe, olyan "itt tartok, így látom éppen most".

~~~ ~~~ ~~~

"Mondjam, ne mondjam, hogyan mondjam..."

Érzem, hogy muszáj magamat pozicionálni, amikor az ominózus vízválasztó témák szóba kerülnek. Látom ennek a jelentőségét, hiszen ha nem ezt tenném, akkor a családommal kapcsolatban félrevezetnék másokat. Magam miatt is fontos ez, hiszen amit helyesnek és igaznak érzek, azt nem szeretném elhallgatni. Meg ott van az a valami, aminek a létezésével csak nemrégen szembesültem, úgy hívják: otthonoktató büszkeség. Az USÁ-ból jön és nekem kábé annyit tesz: ha már az árral szemben úszom, legalább elegánsan és humorral megfűszerezve, az ellentáborral incselkedve tegyem. Elkapott kicsit ennek a lendülete, és csak most tudatosítottam, hogy erre oda kell figyelnem, mert a büszkeség nálam könnyen átfordulhat gőggé és felfuvalkodott szívvé. Röviden tehát: inkább mondom, mint nem. De jól kell tennem, szeretettel és elfogadással. Nem az számít, hogy mások hogyan reagálnak, hanem az, hogy Isten mit vár, hogyan szeressek másokat.

"Két tábor - sok tábor"

Aki az otthonoktatás mellett dönt, az bizonyos okok miatt nem ért egyet az intézményes rendszerrel. Nem említem a kényszerből otthonoktatókat, akik pl. a spec. nevelési igényű gyerekük miatt maradnak otthon, de alapból semmi bajuk a sulival, hanem olyanokról beszélek, akiknek igenis van bajuk a sulival, mint oktatási intézménnyel. Az is ide tartozik, hogy aki otthonoktatóvá válik, az általában nem is oviztat. Számomra úgy tűnik, hogy ez a két oktatási helyszín, az ovi és a suli, olyan mértékben NORMA a szülők között, hogy én, mint otthonoktató, automatice a 'nem-normális' kategóriába esek. Ilyen értelemben tényleg csupán két tábor van: a normálisak, akikkel ugyanazok a nevelési döntések kötnek össze, és a furcsák, vagyis a nem-normálisak, akikkel alig van közös pont. Ez a dolog a normális szülők helyzetéből nézve talán kevésbé vérre menő, hiszen ők egyáltalán nem biztos, hogy azért döntöttek gyerekük iskolába járatása mellett, mert bajuk van az otthonoktatással. Így tehát ők könnyebben tudnak elfogadóak lenni (más kérdés, hogy sajnos sokan nem azok), számukra az otthonoktatás csupán egy azon lehetőségek közül, amiket nem vettek igénybe. Ehhez képest az otthonoktatás melletti döntés az oktatási rendszerrel való egyet nem értésből, esetleg ellenérzésből is ered, ami miatt nehéz örömmel üdvözölni, hogy mások azt mégis jónak tartják. Persze ettől még magát az embert el lehet fogadni, a döntését pedig tudomásul lehet venni.

Természetesen értem azt is, hogy sok tábor van, és hogy az otthonoktatáshoz való hozzáállás korántsem az egyetlen szempont, ami alapján táborokat lehet képezni. És persze nem is feltétlenül szükséges táborokat képezni. :) Mindazonáltal, én úgy látom, hogy nagyon kevés dolog oszthat meg szülőket annál jobban, mint az óvodába és iskolába járatás kérdése. A többi kérdésben azért dűlőre lehet jutni, de ez kibékíthetetlen ellentétként feszül egymásnak. (Kábé mint a "hol szüljön az ember lánya?" kérdés körüli viharok.) Én legalábbis ezt tapasztaltam.

"Könnyű vagy nehéz az oo?"

Nem hiszem, hogy erre a kérdésre van általános válasz. Könnyű, mert te osztod be a napjaidat, és mert egyedül a családod igényeihez kell alkalmazkodnod. Könnyű, mert a gyerekek fejlődési ritmusa alakítja, és a hátán hordozza a tanulásuk hajóját, ezért nem kell felettébb görcsölni azon, hogy a többiekhez, vagy a tanár által előirányzott szinthez képest hol tartanak. Könnyű, mert egész nap a családoddal vagy. Könnyű, mert az Úr türelmes hozzád, és mert a családod is az, és mert otthon te is, és a gyerekeid is teljesen önmagatok lehettek. Könnyű, mert az anyai szíved állandóan megerősít, hogy jó helyen vagy, és hogy a gyerekeidet biztonságban tudhatod. Könnyű, mert az eredmény, ami a gyerekek jellemén és tanulás-szeretetükön látszik, megadja a lendületet a következő lépések megtételére. Könnyű, mert Isten a tenyerén hordozza otthonoktató családodat és megáldja ezt a fajta a munkát.

És persze nehéz is. Nehéz, mert te osztod be a napjaidat, ami adott esetben azt is jelentheti, hogy nem jól használod fel az időt, ezért elfolyik az a kezedből. Nehéz, mert újra, meg újra visszatér az emberbe a bizonytalanság, hogy mi van, ha nem leszek elég bölcs a megfelelő neveléshez, és a tanulás megszervezéséhez. Nehéz, mert az ember fejében ott a tudat, hogy magamon kívül senkit sem vádolhatok, ha gellert kap a szuper tervünk, és nem úgy alakul, ahogyan számoltuk. Nehéz, mert az árral szemben úszni nehéz. Nehéz, mert sokszor nem vagyok türelmes a családomhoz, és mert olykor elhiszem, hogy az Úr sem türelmes hozzám. Nehéz, amikor azzal szembesülök, hogy még mindig nem sikerült minta-gyerekeket nevelnem...:) Nehéz, amikor végig kell verekednünk az ovis felmentést a bürokrácián. Nehéz, amikor rájövök, hogy szülőként az én példámat fogják másolni a gyerekeim, pedig én még nem vagyok annyira szent, hogy szívesen gondolkoznék jellemklónozásban...

"Keresztényként az egyetlen helyes út az oo..."

Ezzel nem tudok egyetérteni. Bár volt idő, és lehet, hogy még lesz is, amikor a kizárólagosság csapdájába estem, ma már azt mondom, hogy nagy tragédia lenne, ha minden keresztény otthonoktatná a gyerekeit. Hogy miért? Nem mindenki jut el arra a meggyőződésre, hogy az Úr azt várja tőle, hogy felvállalja a teljes felelősséget gyermeke neveléséért és tanulásának megszervezéséért. Sokan még a saját hitéletüket sem veszik komolyan, sem a gyerekeik hitre nevelését. Ugyanakkor van, aki egykor majd lelkes otthonoktató lesz, de most még az út legeslegelején tart, még rá sem lépett talán. Olyan is akad, akinek teljesen evidens, hogy bölcsi és ovi és suli, mert neki megfelel és elfogadja a rendszert a gyengeségeivel, veszélyeivel együtt. Ha ezeket az embereket akár parancsba adva, azonnali otthonoktatásra köteleznénk, akkor abból összetört életű idegroncs szülők, és a családból ezerrel menekülő gyerekek lennének. Hiszek Isten vezetésében, amit Ő az Őt követők életében megmutat. Hiszem, hogy minden ember képes fejlődni, bölcsebbé válni, bár az igazi bölcsesség csak Istennél található meg. És nagyon elképzelhetőnek tartom, hogyha készen állsz rá, akkor Isten el fog vezetni az otthonoktatáshoz. De nem hiszem azt, hogy ebben a pillanatban engedetlenségben vagy Istennel szemben, ha keresztényként nem oktatsz otthon.

"Megengedőnek lenni a többiek nézeteivel kapcsolatban..."

Az előző bekezdés gondolatainak fényében egyet kell értsek. Fontosnak tartom a megengedést, mert a szeretet így tud valóságos lenni. Ember úgysem győzhet meg embert szellemi dolgokban, csak az Úr Szelleme. Az otthonoktatás döntése mögött meghúzódó érvek egy része szellemi érv, de a másik része emberi gondolat, vagy tény. Utóbbit nem szabad Isten dolgaival összekeverni. Szellemi dolgokban szabad, sőt kell is kategorikusnak lenni, de ez csak a szellemi dolgokra vonatkozik. Az otthonoktatás nem 100%-ban szellemi döntés. Ez volt az egyik legfontosabb dolog, amit a lelkemre vettem.

"Akiknek nem való az oo..."

Lehet, hogy hasznos lenne egy olyan lista, ahol felsorolnám, hogy kinek nem ajánlom az otthonoktatást. Mégsem szeretnék ilyen listát írni, nem is szeretném kisajátítani az oo-t. Szerintem, aki nem akar otthonoktatni, annak egészen biztosan nem való az otthonoktatás. Képességek szempontjából, bármelyik embert képes megváltoztatni az Úr, és átformálni, így aki egyik percben még teljességgel alkalmatlan volt, azt Isten fel tudja készíteni. Ez odaszánás kérdése. Ha Isten azt mondja, tedd meg, lépj ki hitben, akkor ne halogasd a döntést. Ha viszont más a motivációd, és külső nyomásnak engedve tervezel otthonoktatást, akkor nagyon gyorsan tegyél le róla, mert senkinek sem lesz az jó, a gyerekednek meg biztosan nem. Ha pedig tanárfüggő vagy, vagyis olyan ember, aki az önálló kreatív gondolkodásra többé-kevésbé képtelen, annak sem túl jó ötlet ez- hacsak nem Isten szólt a szívedhez, és helyezte rá az oo-t. Na, a végére mégiscsak lista lett...

"Nem mindenkit vezet egyformán, nem mindenkitől várja ugyanazt..."

Egyetértek, amennyiben nem alapigazságokról, megtérésről, Jézus Krisztus személyéről beszélünk (az alap közös). Az utóbbi időben ezt is tanítja nekem az Úr. Hogy ne úgy tekintsek másokra, mint akik mind egy szinten állnak, mint akiktől ugyanaz várható el. Isten éppen olyan módon foglalkozik velünk, ahogyan az szükséges. Sajnos nem mindenki reagál a szelídebb foglalkozásra, és van, akinek meg egyszerűen lassabb a reakcióideje. Persze keresztényként nem mondhatjuk azt, hogy ránk az Ige bizonyos részei nem vonatkoznak. Viszont a vadhajtásaink nyesegetéséhez a megfelelő szerszámokat az Úr választja ki, és ezt nem vitathatjuk el Tőle.

Bocs-poszt

Le lettem győzve. És lefegyverezve. És megszégyenítve. Nem ember tette velem, hanem az Úr. Hogy is volt? Kicsit elvetettem a sulykot az előző néhány poszttal. Általánosítottam és talán kicsit mellé is nyúltam. És tutira beletapostam néhány lélekbe. Nehezen vallom be, de valahol ezt is akartam. Ez volt a reakcióm a sarokba szorításra. Mert úgy éreztem, hogy nem értenek meg, csak elszívják az életerőmet a kétkedésükkel, pedig nincsen igazuk. Bedurrant az agyam, és elfogyott a szeretet belőlem, nem akartam annyiban hagyni, megleckét akartam, beolvasást. Felülkerekedést és bűnhődést. Nekemvanigazamhehe-t és naugyé-t. Azt hiszem, valamennyire sikerült is, de milyen áron?! Elvesztettem a békességemet, és vádolt a lelkiismeretem.

Először nem is kapcsoltam az okot illetően. Aztán a mai csendességemben, ami a szokásosnál zaklatottabbra sikeredett külső megszakítások és belső nyugtalanságom miatt, megértettem, felismertem a helyzetet. Mondhatni, leesett a szellemi tantusz nálam. És most itt ülök, és írom, hogy nagyon sajnálom. Persze tudom: mindenkivel előfordul, hogy olyat mond vagy ír, amit nem kéne. De velem ne forduljon elő. Ne úgy, hogy közben megjátszom a bazári majmot és szeretetről, meg elfogadásról papolok. Hibáztam, vállalom. Nagyon nem esik jól ez most nekem; egy kicsit tartok is attól, hogy lesznek, akik félre fognak majd érteni, mások szemében pedig nagyot zuhanok, én, a képmutató. De muszáj tudatni, muszáj leírni. Késztetve vagyok, inkább kényszerítve, persze jó értelemben. Tudom, hogy a javamra válik. És többet nem fogok... ja, inkább ne ígérgessek, csak csendben ne tegyem többet, ami helytelen.

Azt hiszem, ebben a néhány napban megint értem valamennyit. Lassan kitisztul a fejem, és kezdem megtalálni a helyem ebben a nagyvilágban. Isten világával eddig sem volt gondom, valahogy azok a törvényszerűségek olyan értelmesek és logikusak. De az emberi kapcsolatokban való ellavírozás, az néha jaj.

Szeressem az embert, de ne szeressem a bűnét... De miben tud megnyilvánulni a szeretetem, ha egyszer totál kiakaszt a bűne?

Ítéljem meg a másikban a bűnt, ha kell figyelmeztessem őt, de azért szeretettel tegyem, és ne ítéljem el őt magát... De ha intek vagy figyelmeztetek, azt rossz néven veszik, és én kerülök a padlóra, amikor látom, hogy ott folytatja, ahol abbahagyta...

Legyek nyílt és őszinte, de azért tartsam meg a 3lépés távolságot... De én túlzottan lelkes és őszinte vagyok, így általában nem tudom betartani a 3lépés távolságot az ismerősökkel- aztán meg jön az ajjaj a részemről, amikor pletykát és rosszindulatot tapasztalok...

Nem akarom azt hinni, hogy az emberek bonyolultak!! Ezt már eldöntöttem. De bevallom, még keresem a kulcsot egy-két élethelyzethez. Tudom, hogy az Úr nem hagy magamra ebben, és ma megfogalmaztam, hogy szeretnék bölcs lenni, sokkal bölcsebb, és szeretném, ha még több dologra tanítana az Úr. Nemrég olvastam ezt a kedves történetet Náncsinál, ő innen szedte, nagyon szívet melengető. Szeretettel, mindenkinek.

A bárány

A bárányka alig jött a világra, észrevette, hogy az állatok között ő a leggyengébb. Állandóan torkában dobogott a szíve. Nagyon félt, hogy valami vadállat megtámadja. Nem tudta, hogyan fog megmenekülni. Elmesélte bánatát a Teremtőnek.

- Szeretnél kapni valamit, hogy megmenekülj? - kérdezte jóságosan a Teremtő.

- Igen, jó lenne - volt a válasz.

- Megfelelne egy pár erős agyar?

- Akkor a friss füvet biztosan nem tudnám leharapni.

- Akkor két hegyes szarv, talán?

- Az sem, mert biztosan rosszra használnám őket.

- Vagy olyan méregfog, mint a kígyóé, hogy mérget marjál az ellenfél testébe?

- Szó sem lehet róla. Engem is gyűlölne mindenki.

- Talán akkor két erős pata?

- Az sem kell, mert lónak néznének.

- De mégis, valami csak kellene, hogy megsebezd, aki meg akar támadni?

- Megsebezni, én? Arra nem lennék képes. Inkább maradok olyannak, amilyen vagyok.

Elfelejtettük, hogy bizonyos fokig olyanok vagyunk, mint a védtelen állatok, éles fogak vagy karom nélkül, minden támadásnak kiszolgáltatva.

Nem a ravaszság ment meg, hanem az áldozat: A képesség, hogy másokat szeressünk vagy helyet engedjünk mások szeretetének.

Nem a mi keménységünk ad az éjszakának langyos meleget, hanem mások óhaja, hogy fel tudjanak melegedni. Az ember igazi ereje a gyengédsége.

Az érem két oldala

Krisztus vagy a világ. Egyik gyülekezet vagy másik gyülekezet. Kevés gyerek vagy nagycsalád. Otthon vagy kórházban szülés. Korai elválasztás vagy igény szerinti szoptatás addig, ameddig. Ovi vagy nem ovi. Otthon maradás vagy vissza a munkába. Iskolai vagy otthonoktatás. Estébé. Csomó döntés, amit mindenki meghoz egyszer. Vagy így, vagy úgy.

És itt a dilemma.

Amikor hozok egy döntést, az egyben pozicionálást is jelent. Mert amikor valamit elfogadok, akkor valami mást elutasítok. Ez gyakran elkerülhetetlen. Hadd mondjam másként: nem tudsz úgy dönteni, hogy azzal valaki másnak az ellentétes döntéséről ne mondanál helytelenítő véleményt. Miért? Mert ha helyesled, amit a másik döntött, akkor neked is úgy kellett volna döntened. Azért döntöttél másként, mert számodra a te döntésedet alátámasztó gondolatok voltak igazak vagy racionálisak vagy helyesnek tűnőek. Nem a másikéi.

Ha valamiről azt mondjuk, hogy jó, akkor az ellenkezőjéről szükségképpen azt állítjuk, hogy az nem jó. Ez egy olyanfajta konfrontálódási pont, amivel muszáj szembenézni, amennyiben meggyőződésből döntöttünk, nem légből kapva. Ezt fel kell vállalnunk. Ha azt mondod, hogy az ovi ideális hely a gyermekednek, akkor ezzel azt is mondod, hogy az ovi jobb a gyermeked számára, mint állandóan a családban lenni. És fordítva. Ha azt mondod, hogy a családi közösség az ideális a gyerekednek, akkor ezzel azt is kimondod, hogy otthon jobb lenni, mint az oviban.

Persze nem minden döntés vagy-vagy. Van, amikor is-is. De az ovi, az otthonoktatás és a kereszténység kérdése számomra egyértelműen vagy-vagy. Amikor ezekkel kapcsolatban döntesz, akkor a döntésed egyfajta értékítéletet is kifejez, ha tetszik, ha nem.

Ha azt mondod, Jézus Krisztus az egyedüli út a mennybe, az bizony diszkriminatív. Hiszen ez kizár minden más lehetőséget, és életfilozófiát, amit az emberek hisznek. Ha keresztény vagy, akkor az igazság hirdetésével egyben ítéletet mondasz a többi ember eltérő meggyőződéséről! Ez így normális. Nem azért mert különb vagy, hanem mert csak így lehet megmenteni a többieket az elközelgő veszedelemtől. A kereszténység egyik súlyos betegsége a sunnyogás. A néma száj: amikor vallást kellene tennünk és nyíltan hirdetni Krisztust, nem egyszer, hanem ezerszer is, hátha éppen most szólítja meg a másikat Isten, de mi csak hallgatunk...

Az, ha diplomatikusan bólogatunk a másik igazságkeresésére, és hangoztatjuk, hogy milyen jó az, hogy mindenki hisz valamiben, nem segít a többieknek az igazság meglelésében. Sőt, ennél kevesebb dolog hátráltatja azt jobban. Vajon hány lélek fog bennünket vádolni azért, mert a szeretet és a tolerancia jegyében mindenkivel egyetértettünk, és ezzel gyakorlatilag mi magunk zártul el előlük a menny felé vezető utat?

Az ovira visszakanyarodva. Mi lenne, ha valaki megkérdezné, hogy miért döntöttél így? Mit mondanál akkor? Ha oviba jár a gyereked, akkor természetesen azt, hogy milyen jó hatása van az ovinak a gyerekedre, mennyire nyugodt vagy felőle és egyáltalán nem olyan szörnyű hely, mint hitted. Ha otthon van a gyereked, akkor meg azt, hogy milyen jó, hogy a család gyakorolja rá a legnagyobb hatást és nem mások, és egyáltalán nem olyan vészes ez az intézmény nélküli szocializáció, mint gondoltad. Ez a dolgok normál folyása.

De mi lenne akkor, ha tisztelet, és a válaszod elfogadása helyett cinizmussal, döbbent hallgatással, vészmadárkodó kijelentésekkel, kioktatással, érdeklődő kérdések mögé rejtett szkepticizmussal találkoznál? Újból. És újból. És újból. Míg bele nem fáradsz. Mit tennél? Tudnál szeretetteljes lenni? És nyílt szívű? És diplomatikus? Vagy erősebb hangnembe váltanál, hogy a többiek vegyék már észre magukat, és lássák meg, hogy igen, te változatlanul hiszed, hogy jól döntöttél. És nem, nem ítéled el őket, habár a döntésed alapja az a véleményed, hogy az ovi nem jó hely. Vajon nem hangzanál kioktatónak, amikor újra, és határozottabban mondanád el, hogy miben hiszel és miért? De, könnyen lehet. Viszont ilyenkor meg kell látni a kontextust is. A sorok mögötti részt. Mert az erőteljes hangnem nem az emberek személye ellen szól. Nem is a döntésük ellen. A hangnem a hozzáállásnak szól. Az állandó megkérdőjelezésnek.

Soha senkire nem dobnék követ, mert így döntött vagy másként. De az a mód, ahogyan mások viszonyulnak az én döntésemhez, az emberszeretetemet, és a jó szándékomat teszi próbára. Újból és újból. Mindenesetre ebben folyton meglátom az esendőségemet, és azt, hogy mennyire szükségem van Isten kegyelmére és arra, hogy az Ő szeretetével legyek túlcsordulva. S akkor az fog kijönni belőlem. Vajon Jézus hogyan volt képes könyörögni Péterért, aki megtagadta őt, és a csúfolódó katonákért, akik élete legnehezebb óráiban ujjal mutogattak rá és cinikusan heccelték? A szeretet lehet nagyobb, mint a körülfogó szeretetlenség? A rosszat tényleg jóval lehet legyőzni?

Ha a keresztet és a Jézusba vetett hitünket szégyelljük, az a Biblia szerint bűn. A többi döntésünk esetében szeretetben kell eljárnunk, az kell, hogy mozgasson. Tehát a kérdés adott esetben az, hogy vajon segíti-e a másikat és használ-e neki, ha elmondom a döntésem alapjául szolgáló tényeket és azokat az érveket, amelyek nekem segítettek a helyes döntésben. Nem az a kérdés, hogy padlót fog-e fogni, és haragudni fog-e rám azért, mert elmondtam neki az igazságot. Ha az igazság megmenti a másikat a tévutaktól, akkor az a szeretet, ha ezt megosztom vele, akkor is, ha a másik nyilvánvalóan nem fog repesni az örömtől emiatt. (Senki sem szeret szembesülni, de adott esetben jobb szembesülni, mint utólag szemlesütni, vagyis együtt élni a bűntudattal, hogy nem jól döntöttem. Sokan vagyunk, akik a múltra visszanézve felsóhajtunk, hogy bárcsak valaki elég bátor lett volna konfrontáltatni bennünket a valósággal életünk valamely döntésével kapcsolatban... Lehet, hogy adott pillanatban tiltakoztunk volna, de talán nem kellene most régi döntések fölött sajnálkozni.)

Az tehát nem szeretet, hanem annak a hiánya, ha látom a másikat rosszul dönteni, és hallgatok, arra hivatkozva, hogy mindenkinek joga van a saját döntéseihez. Felelős vagyok a másikért, és az Úrtól kapott bölcsességgel kell egymást tanácsolni és inteni szeretetben- ha az igazságról van szó.

Az a kérdés, hogy a döntésem valódi tényeken és igazságokon alapul-e vagy inkább szubjektív. A legtöbb döntés szubjektív, csak utólag találunk hozzá tényszerű alátámasztást (ez azt is jelenti, hogy valószínűleg ha akarnánk, akkor találnánk tényeket az ellenkező vélemény alátámasztására is.) Ha megingathatatlan igazságon, vagyis Isten Igéjén áll a döntésünk, akkor azt bátran megoszthatjuk azokkal, akik számon kérik tőlünk a bennünk élő reménységet. Meg is kell tennünk, mert erre vagyunk elhívva.

Ha a döntésem valódi tényeken alapul, de nem a Biblián, mivel nem olyan jellegű a döntés, hogy kategorikusan arra lehessen hivatkozni, akkor bölcsen kell eljárnom, ha másokkal meg akarom osztani. Az nem ítélkezés, ha tényeket osztasz meg másokkal. De itt is kérdés, hogy miért teszed ezt. Indulat van a szívedben, harag és beolvasási szándék? Azért akarjuk meggyőzni a másikat, hogy fölülkerekedjünk? Ez testies viselkedés, és az Ige arra tanít, hogy kerüljük az ilyenfajta vitatkozásokat. Ez nekem egy harcos terület...

Mérlegelni kell mindig, hogy melyik motiváció vezérel a három közül.

Van, amikor nagyobb szeretetről és bölcsességről tanúskodik az, hogyha nem mondunk semmit, csak meghallgatjuk a másikat. Azonban ha számon kérnek, vagy ha a döntésemről kérdeznek, akkor nem mondhatom azt, hogy nincs abszolút igazság, és mindenki tegyen, ahogy jónak látja. Ezzel azt mondanám, hogy a tények, amik alapján döntésre jutottam, viszonylagosak, hiszen azok ismeretében valaki eljuthat más döntésre is. Ha egy tény viszonylagos, az már többé nem tény, csupán egy szubjektív vélemény.

Vannak a megismerésünknek korlátai. Van, amiről nem akarunk tudni. Van, amivel kapcsolatban nem áll módunkban dönteni, akkor sem, ha ismerjük és helyesen értelmezzük a tényeket. De ettől még léteznek olyan tényszerű vagy tudományos alapú információk, amiknek a birtokában lehet jól dönteni. És vannak olyan alapelvek, amiken nem fog az idő vasfoga sem, mert Istentől származó igazságok azok. Ez az élet hétköznapi döntéseire is vonatkoztatható, hiszen az Úr nem általánosságban, hanem nagyon is konkrétan akar vezetni mindenkit. Ha a tervében vagyunk, akkor a szívünk nem vádol és nem kell magunkat igazolnunk mások előtt.

Az a feladatunk, hogy egymás életét könnyebbé tegyük. Nem rámászva és ledorongolva. Nem kioktatva és kárhoztatva. Hanem meggyőződésből és tiszteletteljesen. Ha kissé túl szenvedélyesen, az sem baj, de közben nagyon szeretve a másikat. A labda fel van dobva nekem is...

Otthonoktatás és szerepek 2.

Kaptam egy baráti kommentet az előző poszthoz. Szeretném közzétenni és reagálni rá, mert komoly kérdéseket boncolgat. Szétbontottam, így amolyan interjú-féle formátumú lett a dolog: én a fekete állóbetűs én vagyok, a kék dőlt betűs a hozzászólás írója. (Ez megint az a tipikus eset, amikor a válaszom elérné egy poszt terjedelmét- így lett ez a komment egy hosszúúú poszt.)

"Sziasztok! Nem írtam még eddig ide, csak olvasgattam, de most volna néhány észrevételem-kérdésem...:-) Az egyik, hogy vajon egy kortárs gyerekközösséget valóban csak úgy lehet-e elképzelni, mint ami csakis rossz hatással lehet a gyerekünkre? Teljesen egyetértek, Eszti, azzal, hogy a védelem és teljes példaadás kötelességünk, de ez csak izoláltan képzelhető el?"

Nem gondolom azt, hogy egy gyerekközösségnek nincsenek pozitív hatásai annak tagjaira. A kérdés nem is ez, hiszen senki sem vitatja el a jó dolgokat az intézményektől. DE -és ez egy igen nagy de- a kérdés inkább úgy merül föl közöttünk, otthonoktatók között, hogy arányaiban melyik hatásból van több, illetve melyik hatás a dominánsabb. Számomra egyértelmű, hogy a rossz mindig ragadósabb, mint a jó, mert természetünk szerint jobban hajlunk rá. Ráadásul alattomosan férkőzik be és lesz a jellem része, ezért nehezebben fedezhető fel, nehezen irtható ki.

A példaadás leghatékonyabb módja az életközösség. Nem hiszek abban, hogy rövidre szabott, de minőségi idővel pótolni lehet a mennyiséget. A minőséget nem lehet kierőszakolni. A minőség a mennyiségből jön: minél többet vagy a gyerekeddel, annál több jó alkalmad lesz beszélgetni vele. Minél többet beszélgetsz vele, annál pozitívabban alakul a spontán jellemformálódás. Azért, mert elééled a példát és a beszédeddel megerősíted azt. Olyan ez, mint a tanítványság. Jézus is életközösségben élt a tanítványokkal, nem napi 1 óra komoly lelkifröccsel rendezte le őket. Volt, hogy éjszaka vagy hajnalban is velük volt, és így ott tudott lenni, amikor kérdések vagy kételyek fogalmazódtak meg bennük. Ez a gyerekeknél is így működik. Meggyőződésem, hogy a kicsik 'miért-korszaka' nem múlik el 3-4 éves korukban! Csupán a fórum tűnik el, ahol feltehetnék azokat a kérdéseket. Ahol elmondhatnák, ami bennük van, akkor és ott, amikor az ki kikívánkozik belőlük. Az eltűnt fórum az otthon a maga állandó biztonságával, amelyben anya bármikor elérhető. Pedig ma is el szeretnék mondani. De nem feltétlenül abban az 'aktív' fél órában, amit napi szinten, óvoda/iskola és munka mellett rájuk tudunk fordítani.

A védelem pedig számomra egyrészt jelenlétet jelent, másrészt tetteket. Hogyan védhetném meg, ha nem lennék vele, ha szinte alig tudnék valamit róla?

Ott van az a sokféle beteg családi minta, amit a gyerekek egyre nagyobb hányada hoz otthonról. Ezek a hatások már sajnos 'esetleges'-nek sem nevezhetők, hanem nagyon is mindennapiak, amik aztán 'be vannak dobva a közösbe', így hatásuk adott esetben összeadódhat. Ezek ellen 'fegyvertelenek' az óvodapedagógusok/tanárok, többek között a létszám, illetve az intézményi jelleg miatt. Az, hogy a gyerekek egy része nem beszél a traumáiról, még nem jelenti, hogy nincsenek nekik. Pszichológiai tény, hogy minél mélyebb a lelki sérülés, annál nehezebben beszél róla az ember. Pláne egy gyerek... Ezzel nem mondom, hogy minden kisgyerek traumákat él át az oktatási intézményekben. De több van közöttük ilyen, mint gondolnánk. (Tegyük hozzá, hogy sajnos van sok inkompetens pedagógus is.)

Az 'izoláltan' szó pedig számomra azt jelenti, hogy mindenféle kortárs interakciótól távol tartom a gyerekeimet. Erről nincsen szó nálunk. Járunk a játszótérre és egyéb közösségekbe is. De fontosnak tartom, hogy abban az életkorban, amikor a legvédtelenebbek, ott legyek, mint olyan felnőtt, aki odafigyel, és ha szükséges, közbeavatkozik, hogy megfelelő mederbe terelje a dolgokat. Én szeretnék lenni az, aki ezt megteszi, nem szeretném másokra bízni ezt.

"Attól, hogy más gyerekek csokit esznek, tévéznek, csúnyán beszélnek, nekünk ezt nem kell (szabad) követnünk, és azt tapasztalom, hogy ha otthon más a norma, akkor nem is veszik át a gyerekek a rossz szokásokat, mert ezek a különbségek egy ép ésszel nevelt gyerek számára feldolgozhatók, érthetők és elfogadhatók."

Ezzel nem értek egyet. Az óvodában/iskolában eltöltött napi több óra nem marad nyom nélkül a gyerek személyiségében. Az egy más dolog, hogy ezt a dolgozó-rohanó szülő nemigen veszi észre. A kortársaknak hihetetlenül nagy befolyása van a kisgyerekre, aki szinte mindent felszippant ami a többi gyerektől őhozzá érkezik, értékítélet nélkül. Azért teszi ezt, mert szociálisan a túlélésért küzd: a többiek elfogadására, elismerésére, barátságára hajt. Ugyanolyan akar lenni, mint ők, nem kirívó: mert aki kirívó, azt kinevetik vagy csúfolják vagy kiközösítik. Nem arról van tehát szó, hogy megérti-e a kétfajta értékrend közötti különbséget, hanem arról, hogy ennek az ismeretnek a birtokában hogyan fog reagálni.

A különbségek a rendszerből kifolyólag nem feldolgozhatóak, ugyanis a kortárs nyomás fogalma már óvodás korban nagyon valóságos. Az a gyerek, akit máshogyan nevelnek, mint a többséget (pl. keresztény alapelvekkel), egy ilyen közösségben hátrányt fog szenvedni. Ezt a hátrányt, népszerűtlenséget asszimilálódással, elvei feladásával fogja oldani. Vagy elszenvedi a hátrányt. Nem fair dolog egy ekkora emberkétől elvárni, hogy kiálljon az elveiért, úgy, hogy ezért semmiféle megerősítést nem kap, viszont negatív megkülönböztetésben részesülhet. Nagyon tudatos otthoni neveléssel persze fel lehet oldani a gyerekben levő konfliktust, aki így a család értékrendszerét tartja majd mérvadónak. De amint ez a rend konfrontálódik más gyerekek értékrendjével, a gyerekünk így vagy úgy, de szenvedni fog (ha feladja elveit, azért, ha nem adja, fel, akkor meg azért) és ezt a belső konfliktust valamilyen módszerrel enyhíteni fogja- de lehet, hogy nem úgy, ahogyan mi szeretnénk...

Az óvodában töltött órák jellemformáló hatásúak! Ha ez nem releváns, akkor azért nem az, mert maga a szülő is ebben a rendszerben él, számára is ez a norma és ezért fel sem tűnik neki az intézmény életidegen jellege. Pedig az óvodások kétségkívül az óvodában tanulják meg a csúnya beszédet. Onnan hozzák a legújabb játékdivat iránti igényüket. Onnan másolják a sztereotípiákat (pl. fiú-lány kapcsolat: szerelmesek egymásba, puszilkodás, szexuális játékok). Onnan sajátítják el a szociális túlélő stratégiáik legjelentősebb részét (barátválasztás, barátkozás, konfliktuskezelés, tekintélyhez való hozzáállás). Mindez a tanulás akkor is végbemegy, hogyha szilárd erkölcsű, kiegyensúlyozott és szeretetteljes hívő szülői háttér várja otthon a kisgyereket. Kinevelni persze ki lehet belőle. De sok időbe és energiába kerül. Ugyanakkor egy dolgot nem lehet belőle kinevelni: azt a megtapasztalást, hogy a világ úgy működik, ahogyan az intézményben tapasztalja. Én nem szeretném, ha a gyerekemet egy mesterséges közeg mesterséges elvárásai formálnák- mivé? Mesterséges emberré? Felnőttként aztán lenne miből felébredni. Persze sokan sohasem ébrednek fel, mert a rendszer hihetetlen jól imitálja, hogy ő maga a valóság. Pedig semmi sem áll távolabb attól.

A tinik erre a legjobb példa. Még a stabilabb keresztény háttérből jövőkre is erős nyomásként nehezedik a kortársak életvitelének lemásolása, a 'beilleszkedési kényszer' és kísérti őket a tisztátalan beszéd, öltözködés átvétele. Tudják, hogy nem helyes, de mindenki csinálja és olyan nehéz szembemenni a többiekkel. Miért nehéz másnak lenni? Mert a rendszer intoleráns a másságra. Ha máshogy gondolkozol, ha okosabb vagy, ha lassabban forog az agyad, ha tiszteled a tanárokat, ha túlsúlyos vagy, ha szorgalmas vagy, ha nem elég trendi a cuccod, ha más értékrended van, ha nem vagy nagyszájú- egy szóval ha nem olyan vagy, mint a nagy átlag, akkor a rendszer büntet. A kortársak büntetnek, és így népszerű egész biztosan nem leszel. Legfeljebb a céltáblája csúnya ugratásoknak. Én ebbe nem szeretném beleengedni a gyerekemet, mert ez nem a való világra felkészítő közeg.

"A másik: óvatosan bánnék ezzel a "régen a tanyán" hasonlattal: azoknak az embereknek ugyanis a jelentős része, akik régen így nőttek fel, azok így is folytatták felnőttként: vagyis nem közösségben éltek akkor sem, hanem továbbra is tanyán. És ez nagy különbség, ahhoz képest, hogy hosszú évek otthoni nevelése után (mondjuk egyetemistaként) bekerül valaki egy olyan rendszerbe, ami teljesen máshogy működik, és amiben ő nem feltétlenül ismeri a dolgok folyásának törvényszerűségeit."

A tanya az nem közösség? Miért baj, hogy nem volt igénye másra? Ez azt jelenti, hogy aberrált volt? Nem inkább azt, hogy kiegyensúlyozott volt, és ezért nem igényelte a számbeli tömeget maga körül? (sajnos a számbeli tömeg a legtöbb esetben nem jelent minőségében is értékes barátságokat: a városi embert is hiába veszi körül tömeg, adott esetben izoláltabb, mint egy tanyasi.)

Téves az az elképzelés, miszerint egy otthonoktatott gyerek képtelen feltalálni magát kortárs csoportban. Az egyetemi életben való helytállás mindenképpen kihívás, akár otthonoktatott, akár intézményben oktatott volt valaki. De talán jobb esélyekkel indul az, aki számára a tanulás kezdetektől fogva önmotivált és sikeres, mint egy olyan, aki számára a tanulás a másoknak megfelelés eszköze iskolai kudarcok múltbéli árnyaival kísérve. Azért gondolom így, mert a tanuláshoz elsősorban önbizalom, öröm és motiváció kell. (Nagy kérdés bennem, hogy ha olyan jó hely a suli, akkor miért utál oda járni minden gyerek...)

Azért, mert valaki nem jár iskolába, még nem jelenti, hogy abszolút nincsen képben azzal, hogy mi folyik ott. A tájékozottság egyike azon készségeknek, amelynek megszerzésére törekszünk itthon. A talpraesettség nem a rendszerben eltöltött hosszú évek tapasztalataiból jön. Sőt, gyakran azzal fordított arányban áll. Gondoljatok csak arra, hogy sok iskolás számára a legfőbb cél a jó jegy bármilyen eszközzel való elérése. Nem szívesen tanulnak, csak meg akarnak felelni a rendszer követelményeinek. Ki akarnak szolgálni (látszatra) másokat, és függnek a körülöttük levők véleményétől. De hiszen mindannyian ebben a rendszerben nőttünk föl és pontosan tudjuk, hogy mennyire volt hasznos és hatékony az a sok-sok év... Persze mindig vannak kivételek, de a kivétel ez esetben a kevés helyesen nevelő dolgozó szülő és a kevés helyesen oktató pedagógus, akiknek az iskolai szép emlékeinket köszönhetjük. Ők kivételként a szabályt erősítik.

Összegezve: Ha a kortárs közösség pozitív hatásai a gyerekemet otthon tartva elérhetőek, a negatív hatásoktól pedig megőrizhetem őt, és örömmel vállalnám is ezt, akkor miért ne tenném meg? Nem az a kérdés, hogy miért tartom otthon a gyerekemet, hiszen anyaként ez a természetes állapot: mindenki otthon kezdi nevelni a gyerekét, csak aztán vannak, akik intézményi oktatásra váltanak, mások meg nem. :) A kérdés az, hogy miért küldeném intézménybe? Mi előnye származik belőle, ami otthontartva nem biztosítható a számára?

"Az meg, hogy mások ilyen-olyan megjegyzésekkel szurkálódnak a kicsik rovására, felháborító, de ezt minden kisgyerekes megkapja, sajnos, függetlenül attól, hogyan neveli a gyerekét... Köszönöm, hogy meghallgattatok! :-)"

Ha neked is van a témával kapcsolatos véleményed, amit megosztanál, akkor szólj hozzá.