Kaptam egy baráti kommentet az előző poszthoz. Szeretném közzétenni és reagálni rá, mert komoly kérdéseket boncolgat. Szétbontottam, így amolyan interjú-féle formátumú lett a dolog: én a fekete állóbetűs én vagyok, a kék dőlt betűs a hozzászólás írója. (Ez megint az a tipikus eset, amikor a válaszom elérné egy poszt terjedelmét- így lett ez a komment egy hosszúúú poszt.)
"Sziasztok! Nem írtam még eddig ide, csak olvasgattam, de most volna néhány észrevételem-kérdésem...:-) Az egyik, hogy vajon egy kortárs gyerekközösséget valóban csak úgy lehet-e elképzelni, mint ami csakis rossz hatással lehet a gyerekünkre? Teljesen egyetértek, Eszti, azzal, hogy a védelem és teljes példaadás kötelességünk, de ez csak izoláltan képzelhető el?"
Nem gondolom azt, hogy egy gyerekközösségnek nincsenek pozitív hatásai annak tagjaira. A kérdés nem is ez, hiszen senki sem vitatja el a jó dolgokat az intézményektől. DE -és ez egy igen nagy de- a kérdés inkább úgy merül föl közöttünk, otthonoktatók között, hogy arányaiban melyik hatásból van több, illetve melyik hatás a dominánsabb. Számomra egyértelmű, hogy a rossz mindig ragadósabb, mint a jó, mert természetünk szerint jobban hajlunk rá. Ráadásul alattomosan férkőzik be és lesz a jellem része, ezért nehezebben fedezhető fel, nehezen irtható ki.
A példaadás leghatékonyabb módja az életközösség. Nem hiszek abban, hogy rövidre szabott, de minőségi idővel pótolni lehet a mennyiséget. A minőséget nem lehet kierőszakolni. A minőség a mennyiségből jön: minél többet vagy a gyerekeddel, annál több jó alkalmad lesz beszélgetni vele. Minél többet beszélgetsz vele, annál pozitívabban alakul a spontán jellemformálódás. Azért, mert elééled a példát és a beszédeddel megerősíted azt. Olyan ez, mint a tanítványság. Jézus is életközösségben élt a tanítványokkal, nem napi 1 óra komoly lelkifröccsel rendezte le őket. Volt, hogy éjszaka vagy hajnalban is velük volt, és így ott tudott lenni, amikor kérdések vagy kételyek fogalmazódtak meg bennük. Ez a gyerekeknél is így működik. Meggyőződésem, hogy a kicsik 'miért-korszaka' nem múlik el 3-4 éves korukban! Csupán a fórum tűnik el, ahol feltehetnék azokat a kérdéseket. Ahol elmondhatnák, ami bennük van, akkor és ott, amikor az ki kikívánkozik belőlük. Az eltűnt fórum az otthon a maga állandó biztonságával, amelyben anya bármikor elérhető. Pedig ma is el szeretnék mondani. De nem feltétlenül abban az 'aktív' fél órában, amit napi szinten, óvoda/iskola és munka mellett rájuk tudunk fordítani.
A védelem pedig számomra egyrészt jelenlétet jelent, másrészt tetteket. Hogyan védhetném meg, ha nem lennék vele, ha szinte alig tudnék valamit róla?
Ott van az a sokféle beteg családi minta, amit a gyerekek egyre nagyobb hányada hoz otthonról. Ezek a hatások már sajnos 'esetleges'-nek sem nevezhetők, hanem nagyon is mindennapiak, amik aztán 'be vannak dobva a közösbe', így hatásuk adott esetben összeadódhat. Ezek ellen 'fegyvertelenek' az óvodapedagógusok/tanárok, többek között a létszám, illetve az intézményi jelleg miatt. Az, hogy a gyerekek egy része nem beszél a traumáiról, még nem jelenti, hogy nincsenek nekik. Pszichológiai tény, hogy minél mélyebb a lelki sérülés, annál nehezebben beszél róla az ember. Pláne egy gyerek... Ezzel nem mondom, hogy minden kisgyerek traumákat él át az oktatási intézményekben. De több van közöttük ilyen, mint gondolnánk. (Tegyük hozzá, hogy sajnos van sok inkompetens pedagógus is.)
Az 'izoláltan' szó pedig számomra azt jelenti, hogy mindenféle kortárs interakciótól távol tartom a gyerekeimet. Erről nincsen szó nálunk. Járunk a játszótérre és egyéb közösségekbe is. De fontosnak tartom, hogy abban az életkorban, amikor a legvédtelenebbek, ott legyek, mint olyan felnőtt, aki odafigyel, és ha szükséges, közbeavatkozik, hogy megfelelő mederbe terelje a dolgokat. Én szeretnék lenni az, aki ezt megteszi, nem szeretném másokra bízni ezt.
"Attól, hogy más gyerekek csokit esznek, tévéznek, csúnyán beszélnek, nekünk ezt nem kell (szabad) követnünk, és azt tapasztalom, hogy ha otthon más a norma, akkor nem is veszik át a gyerekek a rossz szokásokat, mert ezek a különbségek egy ép ésszel nevelt gyerek számára feldolgozhatók, érthetők és elfogadhatók."
Ezzel nem értek egyet. Az óvodában/iskolában eltöltött napi több óra nem marad nyom nélkül a gyerek személyiségében. Az egy más dolog, hogy ezt a dolgozó-rohanó szülő nemigen veszi észre. A kortársaknak hihetetlenül nagy befolyása van a kisgyerekre, aki szinte mindent felszippant ami a többi gyerektől őhozzá érkezik, értékítélet nélkül. Azért teszi ezt, mert szociálisan a túlélésért küzd: a többiek elfogadására, elismerésére, barátságára hajt. Ugyanolyan akar lenni, mint ők, nem kirívó: mert aki kirívó, azt kinevetik vagy csúfolják vagy kiközösítik. Nem arról van tehát szó, hogy megérti-e a kétfajta értékrend közötti különbséget, hanem arról, hogy ennek az ismeretnek a birtokában hogyan fog reagálni.
A különbségek a rendszerből kifolyólag nem feldolgozhatóak, ugyanis a kortárs nyomás fogalma már óvodás korban nagyon valóságos. Az a gyerek, akit máshogyan nevelnek, mint a többséget (pl. keresztény alapelvekkel), egy ilyen közösségben hátrányt fog szenvedni. Ezt a hátrányt, népszerűtlenséget asszimilálódással, elvei feladásával fogja oldani. Vagy elszenvedi a hátrányt. Nem fair dolog egy ekkora emberkétől elvárni, hogy kiálljon az elveiért, úgy, hogy ezért semmiféle megerősítést nem kap, viszont negatív megkülönböztetésben részesülhet. Nagyon tudatos otthoni neveléssel persze fel lehet oldani a gyerekben levő konfliktust, aki így a család értékrendszerét tartja majd mérvadónak. De amint ez a rend konfrontálódik más gyerekek értékrendjével, a gyerekünk így vagy úgy, de szenvedni fog (ha feladja elveit, azért, ha nem adja, fel, akkor meg azért) és ezt a belső konfliktust valamilyen módszerrel enyhíteni fogja- de lehet, hogy nem úgy, ahogyan mi szeretnénk...
Az óvodában töltött órák jellemformáló hatásúak! Ha ez nem releváns, akkor azért nem az, mert maga a szülő is ebben a rendszerben él, számára is ez a norma és ezért fel sem tűnik neki az intézmény életidegen jellege. Pedig az óvodások kétségkívül az óvodában tanulják meg a csúnya beszédet. Onnan hozzák a legújabb játékdivat iránti igényüket. Onnan másolják a sztereotípiákat (pl. fiú-lány kapcsolat: szerelmesek egymásba, puszilkodás, szexuális játékok). Onnan sajátítják el a szociális túlélő stratégiáik legjelentősebb részét (barátválasztás, barátkozás, konfliktuskezelés, tekintélyhez való hozzáállás). Mindez a tanulás akkor is végbemegy, hogyha szilárd erkölcsű, kiegyensúlyozott és szeretetteljes hívő szülői háttér várja otthon a kisgyereket. Kinevelni persze ki lehet belőle. De sok időbe és energiába kerül. Ugyanakkor egy dolgot nem lehet belőle kinevelni: azt a megtapasztalást, hogy a világ úgy működik, ahogyan az intézményben tapasztalja. Én nem szeretném, ha a gyerekemet egy mesterséges közeg mesterséges elvárásai formálnák- mivé? Mesterséges emberré? Felnőttként aztán lenne miből felébredni. Persze sokan sohasem ébrednek fel, mert a rendszer hihetetlen jól imitálja, hogy ő maga a valóság. Pedig semmi sem áll távolabb attól.
A tinik erre a legjobb példa. Még a stabilabb keresztény háttérből jövőkre is erős nyomásként nehezedik a kortársak életvitelének lemásolása, a 'beilleszkedési kényszer' és kísérti őket a tisztátalan beszéd, öltözködés átvétele. Tudják, hogy nem helyes, de mindenki csinálja és olyan nehéz szembemenni a többiekkel. Miért nehéz másnak lenni? Mert a rendszer intoleráns a másságra. Ha máshogy gondolkozol, ha okosabb vagy, ha lassabban forog az agyad, ha tiszteled a tanárokat, ha túlsúlyos vagy, ha szorgalmas vagy, ha nem elég trendi a cuccod, ha más értékrended van, ha nem vagy nagyszájú- egy szóval ha nem olyan vagy, mint a nagy átlag, akkor a rendszer büntet. A kortársak büntetnek, és így népszerű egész biztosan nem leszel. Legfeljebb a céltáblája csúnya ugratásoknak. Én ebbe nem szeretném beleengedni a gyerekemet, mert ez nem a való világra felkészítő közeg.
"A másik: óvatosan bánnék ezzel a "régen a tanyán" hasonlattal: azoknak az embereknek ugyanis a jelentős része, akik régen így nőttek fel, azok így is folytatták felnőttként: vagyis nem közösségben éltek akkor sem, hanem továbbra is tanyán. És ez nagy különbség, ahhoz képest, hogy hosszú évek otthoni nevelése után (mondjuk egyetemistaként) bekerül valaki egy olyan rendszerbe, ami teljesen máshogy működik, és amiben ő nem feltétlenül ismeri a dolgok folyásának törvényszerűségeit."
A tanya az nem közösség? Miért baj, hogy nem volt igénye másra? Ez azt jelenti, hogy aberrált volt? Nem inkább azt, hogy kiegyensúlyozott volt, és ezért nem igényelte a számbeli tömeget maga körül? (sajnos a számbeli tömeg a legtöbb esetben nem jelent minőségében is értékes barátságokat: a városi embert is hiába veszi körül tömeg, adott esetben izoláltabb, mint egy tanyasi.)
Téves az az elképzelés, miszerint egy otthonoktatott gyerek képtelen feltalálni magát kortárs csoportban. Az egyetemi életben való helytállás mindenképpen kihívás, akár otthonoktatott, akár intézményben oktatott volt valaki. De talán jobb esélyekkel indul az, aki számára a tanulás kezdetektől fogva önmotivált és sikeres, mint egy olyan, aki számára a tanulás a másoknak megfelelés eszköze iskolai kudarcok múltbéli árnyaival kísérve. Azért gondolom így, mert a tanuláshoz elsősorban önbizalom, öröm és motiváció kell. (Nagy kérdés bennem, hogy ha olyan jó hely a suli, akkor miért utál oda járni minden gyerek...)
Azért, mert valaki nem jár iskolába, még nem jelenti, hogy abszolút nincsen képben azzal, hogy mi folyik ott. A tájékozottság egyike azon készségeknek, amelynek megszerzésére törekszünk itthon. A talpraesettség nem a rendszerben eltöltött hosszú évek tapasztalataiból jön. Sőt, gyakran azzal fordított arányban áll. Gondoljatok csak arra, hogy sok iskolás számára a legfőbb cél a jó jegy bármilyen eszközzel való elérése. Nem szívesen tanulnak, csak meg akarnak felelni a rendszer követelményeinek. Ki akarnak szolgálni (látszatra) másokat, és függnek a körülöttük levők véleményétől. De hiszen mindannyian ebben a rendszerben nőttünk föl és pontosan tudjuk, hogy mennyire volt hasznos és hatékony az a sok-sok év... Persze mindig vannak kivételek, de a kivétel ez esetben a kevés helyesen nevelő dolgozó szülő és a kevés helyesen oktató pedagógus, akiknek az iskolai szép emlékeinket köszönhetjük. Ők kivételként a szabályt erősítik.
Összegezve: Ha a kortárs közösség pozitív hatásai a gyerekemet otthon tartva elérhetőek, a negatív hatásoktól pedig megőrizhetem őt, és örömmel vállalnám is ezt, akkor miért ne tenném meg? Nem az a kérdés, hogy miért tartom otthon a gyerekemet, hiszen anyaként ez a természetes állapot: mindenki otthon kezdi nevelni a gyerekét, csak aztán vannak, akik intézményi oktatásra váltanak, mások meg nem. :) A kérdés az, hogy miért küldeném intézménybe? Mi előnye származik belőle, ami otthontartva nem biztosítható a számára?
"Az meg, hogy mások ilyen-olyan megjegyzésekkel szurkálódnak a kicsik rovására, felháborító, de ezt minden kisgyerekes megkapja, sajnos, függetlenül attól, hogyan neveli a gyerekét... Köszönöm, hogy meghallgattatok! :-)"
Ha neked is van a témával kapcsolatos véleményed, amit megosztanál, akkor szólj hozzá.
Húú, Eszti, te aztán komolyan vetted a kérdéseim, köszönöm! Nem ilyen hosszan, csak pár szóban reagálnék: kizárólag az iskoláról beszélve, mert a bölcsi-ovi szerintem is szükséges rossz, és még azt is elismerve, hogy a magyar iskolák jelentős része rossz.
VálaszTörlés„A példaadás leghatékonyabb módja az életközösség.” Ezzel teljesen egyetértek, hozzátéve, hogy minél kisebb a gyerek, annál több együtt töltött időre van szükség, és minél nagyobb, annál kevesebb szoros együttléttel is elérhető ugyanaz a pozitív eredmény. Nem érzem úgy, hogy semmit nem tudok a gyerekeimről, csak mert oviba-iskolába járnak, és azt tapasztalom, hogy tevőleg is tudom segíteni őket a pedagógusaikkal karöltve a napi gondok kezelésében is – igaz, nagyon szerencsések vagyunk és nagyon-nagyon gondosan választottuk meg ezeket a pedagógusokat.
Lehet, hogy mi vagyunk a kivétel, de az én gyerekeim nem nagyon akarnak olyanok lenni, mint a rossz példaként említhető társaik, sőt: a maguk eszközeivel igyekeznek megfogalmazni egy másféle normát. A fiam Jézussal példálózva okítja a verekedő ovistársat, a lányom meg problémamegoldó klubot alakít az iskolában mások vitáinak rendezésére. Nem azért, mert különlegesek, hanem mert ha erős családból jön egy gyerek, akkor erre is képes!
(A tanyát félreértetted: hogy lenne aberrált, ezt nem is értem, kicsit bánt is, hogy ilyen gondolatot feltételeztél a szavaim mögött; csak annyit akartam mondani, hogy nem lehet összehasonlítani az almát a szőlővel.)
Nincs bajom az otthonoktatással, elfogadom, hogy úgy is lehet talpraesett gyerekeket nevelni, sőt, akár talpraesettebbeket. Az én gondom inkább az, hogy ugyanekkora energiákkal érdemes lenne talán azon is dolgozni, hogy még több elfogadható, az otthonoktatáshoz hasonló elveken működő (önmotiváció, az érdeklődés felkeltése, agressziómentes nevelés, a személység autentikus kiteljesítése stb.) ISKOLA jöhessen létre. Mert vannak ilyenek, és lehetne több is. Én ebben látnám az igazi, sokak által választható (tehát hatásában többeket elérő) alternatívát, elfogadva, hogy másoknak meg az otthonoktatás az útja.
Aarkus, először is köszi, hogy nem orroltál meg a válaszreakcióm merényletéért. :)
VálaszTörlésIgazad van, tudhatsz sok mindent a gyerekedről, nem törvényszerű, hogy keveset tudsz. A legtöbb szülő azonban valóban keveset tud. Hiszen akinek a gyereke oviban/suliban van, az hamar vissza is megy dolgozni. Munka mellett pedig tényleg kevés idő marad lényegi informálódásra. Adatokat nyilván tudhat egy szülő, de a gyermeke mély belső történéseit annál kevésbé: mi köti le éppen most a tinédzserem figyelmét, mi okoz neki frusztrációt vagy mivel küzd. Ebben az életkorban a közgondolkozás szerint nem is kell már sok időt tölteni velük, mert nem igénylik. Nem értek egyet! Egyszerűen nem látom, hogy lenne olyan stádiuma a gyerek-, és a fiatal felnőttkornak, ahol a szülő szerepe és ezzel együtt a gyerekekre fordítandó idő csökkenne! Ennek a szükségnek a betöltése sokkal könnyebben megvalósítható ha otthonoktató a család.
Nem kamaszok a gyerekeim, de foglalkoztam/beszélgettem másokéval elég sokat. Meg szülőkkel is. A tinik egytől egyig megszenvedik a döntéseiket, mert a szülők teret adnak nekik a szabad döntésre, holott lehet, hogy még nem kellene. A tinik nem tudják, hogyan hozhatnak Isten szerint bölcs döntéseket, mert már nem olyan szoros a kapcsolat, hogy elleshetné a szülő prioritásait valós döntés közben. Az életpélda kamasz korban értékelődik nagyon föl: illetve értékelődNE, ha a szülők meglátnák a saját jelentőségüket! Időt és időt kell beléjük fektetni, nem kevesebbet, mint előtte, csak más jellegűt, másfajta közös tevékenységekkel eltöltve. Lehet, hogy nem mondják ki, de igénylik. És szükséges is. Mert ha a szülő önként lemond a kamasz gyerekkel való mély kapcsolat kiépítéséről (ami sok-sok együtt töltött idő által valósulhat meg), akkor a kamasz a kortársakkal fogja ügyes-bajos dolgait megbeszélni és tőlük fog tanácsot kérni, nem a szülőtől. Ez veszélyeket rejt magában.
Az egyik tini ezt mondta általánosságban utalva a szülőkre: "azt hiszik, hogy tudunk egyedül dönteni, de még nem tudunk- igenis jó lenne, ha megmondanák, hogy most mit kell tenni!"
Nagyobb korukban nem a táplálásuk és a betegségeik miatt virrasztunk, hanem a szerelmes kamaszt vigasztaljuk, terelgetjük, vagy éjszakába nyúlóan együttgondolkozunk vele az élet nagy kérdéseivel kapcsolatosban. Ezek mind 'ITT ÉS MOST' alkalmak a fiatal felnőttek számára: ha nem vagyok elérhető, amikor kell, akkor később már nem pótolhatóak ezek az idők. Azt látom, hogy munka mellett ezeket a lehetőségeket nagyon könnyű elhalasztani. Ha a gyerekeink nem jutnak hozzá az időnkhöz, sajnos megszerzik másokét, a kortársakét- és ennek a hatása lehet, hogy nem lesz túl pozitív.
VálaszTörlésÉn titeket a kivétel kategóriába sorollak. Az pedig, hogy ezeket a helyzeteket valósan hogyan élik meg a gyerekeid, majd később fog kiderülni, amikor felnőtt fejjel visszatekintenek, és megfogalmazzák az érzéseiket. Azt meg csak a gyerekek tudják, hogy mennyiszer kell kompromisszumot kötniük a lelkiismeretük ellenében a kortársak nyomása miatt. Én úgy látom egyébként, hogy minél komolyabban követi Jézust egy család, annál több konfliktussal szembesülnek- hiszen az emberek beléjük akadnak.
A tanyasi hasonlatért meg ne haragudj, hogy félreértettelek.
Azért oktatunk otthon, mert a SAJÁT gyerekeink formálódásáért akarunk teljes felelősséget vállalni egészen felnőttkorukig! Ennek a hatékony megvalósításához a szoros életközösséget látjuk az egyetlen járható útnak, ami pedig otthon maradva és otthonoktatva tud hatékonyan megvalósulni. (Nyilván vannak más lehetőségek is, de ahogy én látom, messze nem ennyire jó hatásfokkal.)
A saját családom felvállalása minimális energiába kerül, egy iskolarendszer létrehozásához képest!:) Az otthonoktatás előnyeivel pedig nehezen veheti fel a versenyt akármilyen szuperül-felépített iskolarendszer, mivel utóbbi a jellegéből adódóan mindig is kortárs közösség lesz, ahol inkább a másik gyerektől, semmint a szülőtől tanulás valósul meg a jellemfejlesztésben. Pedig ideális esetben a szülő a gyerek első számú példaképe, és ő a felelős a gyerekei jelleméért, őrajta lesz számon kérve, nem az intézményen. Szóval alapjaiban más a kettő.
Nekem nem célom ilyen módon többeket elérni, nem a rendszert akarom megváltoztatni. Az épületet meg lehet változtatni, de a szisztéma, az alap akkor is ugyanaz marad az intézményes rendszerben. Számomra éppen elegendő feladat és kihívás a saját családomról való gondoskodás.:)
Nagyon köszönöm ezt a bejegyzést Eszti, nagyon sokat segített. Főleg abban, hogy újra átgondoljam, miért is tanítom majd itthon a gyerkőceimet. (Mert azért néha elbizonytalanodom ám...) Egyébként nekem keresztényként Jézus az egyik legjobb példa az oo-ra. Tudom, az még más világ volt, de mivel nekünk őt kell követnünk, ez nem lehet mentség. Jézus gyermekkoráról és arról, hogyan, kitől, miket tanult majd szeretnék én is írni egy posztot, készülget már a gondolataimban.
VálaszTörlésKöszi, Bea. Egyetértek.
VálaszTörlésA posztodat el fogom olvasni, ha elkészül, mert érdekel. Ez egy jó téma.
Annyi mindent írtál és olyan tömören és olyan sokmindenről, ami engem is foglalkoztat, hogy időt kell kérnem, mire érdembe reagálok:)
VálaszTörlésJézussal kapcsolatba szerintem arról is kellene írni, hogy Ő maga hogyan tanított! Csak mert nekünk nem csak az a minta, hogy hogyan tanult Ő maga, hanem nekünk azt kell megtanulni, hogy hogyan tudunk mi tőle tanulni, hiszen olyannak kell lennünk, törekednünk kell erre, mint Ő. "Elég a tanítványnak, ha olyan, mint a Mestere."
Ide pedig máris becsúszik egy kis rabbinikus hagyomány, hogy hogyan is tanítottak Izrael mesterei, hiszen a Mester címet Jézus elfogadja magára nézve és az Ő "módszerei", tanításának kerete egybevág korának "stílusával".
Ja és mindez tökéletesen együtt van az oo-val, legalábbis nekem ez jött le.
Hiszen a mesterek nem tudást tanítottak, nem lexikát, nem anyagot bifláztattak, hanem élni tanítottak, ahogy Jézus is.
Azért tanulunk meg lexikális tudát, mert kell az élethez, nem azért, hogy minél több számadat legyen a fejünkben, ezért nem lehet célja a tanításnak a minél több tény fejbetöltése, kár, hogy az iskola ezt csinálja és élni nem tanít meg, hiába van az okos mondás: nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk.
Nem akartam ennyit írni és ilyen zagyván, de majd kibogarásszátok, okosak vagytok:)
Marywolf, köszönöm, amit írtál, beindította a gondolataimat. Értettem, a mondanivalódat, nem éreztem, hogy kusza (lehet azért, mert bizonyos dolgokban egy rugóra jár az agyunk...:D)
VálaszTörlésAz jutott eszembe, hogy épp amiatt, amit írsz, az életre nevelő 'tanítónak' sokkal nagyobb a felelőssége, mint a lexikális tudást fejbe sujkolónak, hiszen az utóbbi sohasem ér el életváltozást a tanítványnál, míg az életre nevelésben a mesteréhez hasonlóvá formálódik a tanítvány élete. Ebben a közegben a mesternek is folyamatosan csekkolnia kell magát, hogy őmaga valóban olyan-e, mint amit át szeretne adni követendő életpéldaként. Így pl. az oo is a tanítvány és a 'mester' jellemfejlesztő iskolája is... (persze abban az esetben, ha nem Jézusról beszélünk- nyilván neki nem volt hova fejlődjön: ő volt a legideálisabb tanító, a tökéletes mester.)
Marywolf, ha lesz időd, írjál még, várom, a további reagálásodat.:)
http://velvet.hu/poronty/2009/10/05/sulinaplo_kimerult_az_elsos_lanyom/
VálaszTörlésCsak egy kis elgondolkodtatásnak, az előző kommentem még nem jelent meg, de talán azért, mert várod a folytatást:)
Szóval megdöbbentő, hogy egy elsősnek kimerültnek kell lennie, sőőt felháborítónak tartom.
Érdemes felfigyelni még valamire: igyekszik megfelelni az elvárásoknak.
Nem akarok vészmadár lenni, de ez a szegény kislány pár év múlva idegösszeomlást fog kapni, így nem lehet élni!
Hihetetlen, hogy megengedik, hogy ekkora torzulások végbemenjenek egy kicsi lány lelkében, hogy engedik, tűrik, mitovább támogatják, hogy kimerült legyen, 6-7 évesen.
És senkiben fel se merül, hogy ez nem jó. Őszinte leszek: a pofám leszakad, de ez nem egy keresztény szóhasználat, viszont ezt érzem.
Ezt is az előzőbe akartam írni, de kimaradt
VálaszTörléshttp://velvet.hu/poronty/2009/10/06/oralis_szexre_is_hajlandok_a_kek_karkotos_lanyok/
Az iskola további áldásai, a sarokba szorított lányok, akik nem akarják hordani, de a többiek nyomására mégis megteszik.
Az egész hihetetlen, az pedig érthetetlen, hogy az iskolák ezt miért nem tiltják be.
És halkan megjegyzem, csak idő kérdése, hogy kicsiny hazánkban mikor jelenik meg ugyanez.
Marywolf, bocs, hogy ezt írom, de a Velvetnek nálam nincs túl nagy hitele, mert bulvárhíreket kap fel és bulvármódra tálalja. Azt nem lehet tudni, hogy mennyi az igazságtartalom ezekben a cikkekben, mindenesetre a mostani kistinik szexuális életével kapcsolatban amúgy sem voltak illúzióim. (beszélgettem 13-14 éves gyülis fiatalokkal, és volt, amikor elmondták, hogy miket csinálnak az osztálytársaik)
VálaszTörlésA kimerült elsősről meg az jutott az eszembe, hogy nem értem, mi értelme még több melóval elhalmozni szegényt: járjon sportra meg kapjon anyuka-vásárolta fejlesztőfeladatokat.. miért nem engedik, hogy játsszon, fusson, homokozzon, gyurmázzon... a nagymozgások fejlődésével úgyis fejlődik a finom-motorika is...
Nálam sincs hitele, egyáltalán, nem azért írtam.
VálaszTörlésDe a "nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja" mondás azért nem elfelejthető. Már ha csak ilyen felmerül, megjelenik, mégha ilyen döbbenetesen alacsony bulvárban is, fél szemmel figyelnünk kell, mert tudni kell, hogy mi zajlik a világban.
Remélem nem feltételezted, hogy nálam hitele van, ez rosszul érintene.
A mostani iskolásokan nagyon sokszor nem engedik játszani, jó példa erre az is, hogy a játszótéren alig van 3 éven felüli gyerek, még hétvégén is, legalábbis itt Szegeden alig vannak.
Nem tudtam, hogy mit gondoljak, azért írtam meg a véleményemet. Azt azért sejtettem, hogy nem a Velvet az első számú hírforrásod.:) A cikk belinkelése viszont kicsit elbizonytalanított...
VálaszTörlésEgyetértek, fontos tudni, hogy mi megy a világban, de azt hiszem nem annyira, mint sokszor hisszük. Inkább amolyan támpont gyanán, hogy konstatálhassuk: igen, a világ még mindig egyre romlik, és igen, az Ige már megint nem tévedett. Szerintem ennyi a jelentősége, nem több. Ezek a cikkek viszont inkább döbbenetet okoznak, ez is a céljuk, és sajnos olyanon döbbenünk meg, amiről az is lehet, hogy utóbb bulvárpletykának bizonyul... Persze bevallom, néha nekem is jólesik kicsit kiakadni a világ állapotán, de azt hiszem, ez amúgy egy fölösleges tevékenység...:)
Nálunk is leginkább kicsik vannak a játszón. 5-6 óra felé lehet találni kicsit nagyobbakat is, de az is csak azért, mert 4-ig van ovi és hazafelé menet elsétálnak és megállnak ott az ovisok a szülőkkel...
Nálunk sajnos nem láttam nagyobbakat, biztos mi járunk rossz játszóra, bár elég sok helyen meg szoktam fordulni.
VálaszTörlésA velvetet nagyon egyszerű ok miatt szoktam megnézni: hatalmas az olvasottságuk, éppen ezért felmérhetetlen a hatásuk is, épp a számbeliségük miatt és azért, mert mi a fejünket csóváljuk, szörnyülködünk, kiakadunk, esetleg jó röhögünk rajtuk, attól ezeket bizony sokan komolyan veszik.
Az viszont nem kacsa, hogy a kicsik kimerültek és az sem, hogy ezt teljesen természetesnek tartják a szülők, sőőt, a kommenteket átfutva (én se olvastam el őket, csak belekattintottam), ezt teljesen normálisnak tartják, sőőőőt, még tippeket is adnak egymásnak, hogyhogyan lehet még ilyen meg olyan foglalkozásokat kitalálni nekik, az udvarra kimenni játék, mint fejlesztési lehetőség nem igazán merül fel.
És véleményem szerint egy ilyen cikket érdemes belinkelni egy olyan oldalra, ahol azt tesszük mérlegre, hogy mi a jó és mi a rossz az iskolában, mert van olyan rossz, ami kiüt minden pozitívumot, nálam ez is ilyen. A második csak egy jelzés, a na ne már kategóriából.
Így mér értem a dolgot. És tényleg van helye itt, ha benne van a 'na ne már' is .:)
VálaszTörlésA játszótéri nagyobbak alatt kb. 6-7 éveseket kell érteni. Szerintem nagycsoportosok vagy max. első-másodikosok. Egyszer találkoztam egy másodikossal (mondta, hogy az), de azt hiszem ő már erősen a fehér holló kategória.:)
Bocs lányok, még egy szó: az ilyen cikkekre épp azért nem kattintok rá soha, mert kattintás alapján nézik, mi az, ami népszerű: ergó, minél többen harapnak a hülyeségre, annál többet kínálnak belőle. És hát erre is van útmutatásunk, igaz?
VálaszTörlés"Jaj a világnak a botránkozások miatt! Mert szükséges, hogy botránkozások történjenek, de jaj annak az embernek, aki megbotránkoztat."