Charlotte Mason, a KÉK nevelés és én

Nem vagyok a két fenti fogalom alapos ismerője. Bár olvastam róluk ezt-azt, mégsem szeretnék kimerítő elemzésbe bocsátkozni. Egyszerűen a benyomásaimat szeretném leírni. Talán fura lehet így összekapcsolni a kettőt, hiszen látszólag semmi közös nincsen bennük azon kívül, hogy keresztény ideológiai alapon állnak. De számomra mégis nagyon hasonlóak - elsősorban nem az elvi háttér miatt, hanem más szempont alapján. De ne szaladjunk előre.

Charlotte Mason a 18. századi Anglia egyik kiemelkedő pedagógiatanára, nevelője. Oktatással, otthontanulással kapcsolatos gondolatai egyedülállóak voltak a saját korában. Gyakorlatilag forradalmasította azt a látásmódot, ahogyan az iskolára és annak az életben betöltött szerepére tekintettek.

A KÉK nevelés egy rövidítés: Kapcsolatokra Épülő Következetes nevelést jelent. Ez a gyakorlatban arra utal, hogy a családon belüli szeretetkapcsolat az alapja bármiféle nevelésnek. Azt a nézetet képviseli, hogy a gyerek - ha szeretve van és a szülővel mély a kapcsolata, akkor - mindenféle szigor alkalmazása nélkül is formálható a kívánatos irányba és vele értelmesen együtt lehet így élni, amely mindkét felet kielégíti és építi.

Hol van itt a kapcsolódás?

Charlotte Mason alapelveire felépült egy komplett, minden tantárgyat átölelő otthontanító módszer, amely számomra nagyon szimpatikus. Ebben sok hasznos dolog van, amely segít józan talajon maradni a tanulásban (meg a gyereknevelésben). Tudok is azonosulni azokkal az alapelvekkel, amelyekre a módszer felépült.  

A KÉK nevelés szintén egy meghatározott elvek szerint felépített komplett rendszer. Ami számomra érdekes benne, az az, hogy a megfogalmazottak egy részére én magam is eljutottam, tehát ebben a gyermeknevelési módszerben is vannak olyan dolgok, amikkel teljesen tudok azonosulni. (Nem mindennel, de ez most nem lényeges.)

Mi akkor a gond?

Úgy hiszem, a módszerrel, mint olyan, van bajom. A késztermékként beszerezhető megoldás-csomag az, ami miatt nem megy, hogy azt mondjam: szívből ajánlom mindenkinek, hogy ezek szerint éljen, tanítson, neveljen. Mert nem életszagúak.

Az élet, nem egy előre megvásárolható csomag. Nem lehet egy elv vagy módszer mentén definiálni, mivel közülük mindegyik tökéletlen - tökéletlen emberek alkotása. Ez a tökéletlenség abban is megmutatkozik, hogy már maga a módszer létezése is feltételez néhány dolgot, amely nem igaz. 

Feltételezi például, 

1. ... hogy bizonyos emberek képesek mások életének a problémáit a személyt nem ismerve, látatlanban megoldani. A szerző emiatt veszi a bátorságot, hogy felírja az élet egy vagy több aspektusát egyszerű tedd-ezt, ne-tedd-azt utasítások listájaként. Azt a látszatot kelti, hogy az élet olyan területei, mint a gyerekekkel való kapcsolat, vagy a tanulás, viszonylag egyszerűen harmóniába kerülhetnek, ha az ember a megadott recept szerint cselekszik.

Más szavakkal: azt sugallja, hogy nem kell megdolgozni a gyötrő kérdéseinkre adott válaszokért. Hiszen működőképes családja annak lesz, aki betartja azokat a nevelési/tanítási utasításokat, amelyeket az adott módszer kitalálói kitaláltak. Nincs is más dolga tehát az embernek, mint alaposan áttanulmányozni az elveket, alkalmazni azokat a saját helyzetére és minden rendbejöhet. A legfontosabb teendő minél mélyebben elmerülni A Módszer alapelveiben és ez meg fogja hozni a kellő eredményt az ember életében.

Valamely módszer elfogadása azt is feltételezi,

2. ... hogy a megoldást kereső ember egyetlen problémája az eszközhiány. Vagyis pl. egy kétségbeesett szülőnek igazából annyi a gondja, hogy nem tudja, hogy pontosan mit is kell tennie a gyerekeivel. Ha viszont A Módszert megismeri, akkor már tudni fogja, merre kell haladnia, hogy elérje a célját (egy boldog, harmonikus otthont, sikeres tanulást).

Amit az előre-gyártott módszerek kitalálói (még ha a legőszintébb szándékkal is) feltételeznek, az nem igaz. Az emberek nem úgy működnek, ahogyan ők gondolják. Nem is működhetnek úgy, hiszen az elveket nem a való életben, hanem steril környezetben dolgozzák ki: nem az élet hozza őket és nem is Isten, hanem jó értelembe vett emberi filozofálgatás. Nem mondom, hogy hiányzik belőlük az igei alap, hiszen nem hiányzik. De máshova tolja a hangsúlyt, mint kellene, és ennek éppen az az oka, hogy tökéletlenek és nem az élet szülte őket.

Mit jelent az, hogy nem az élet szülte őket és miben nyilvánul ez meg?

Abban, ahogyan az emberekhez, a gyerekekhez, a családhoz, a tanuláshoz közelít.

Charlotte Mason sosem volt szülő, sem otthonoktató. Bár voltak tanítványai, saját gyerekei nem. Ezzel magyarázható a módszerének strukturális összetettsége. Ha lett volna családja, tudta volna, hogy a saját gyerek nem olyan, mint egy iskolai tanítvány. A család sem olyan, mint egy osztályterem. A saját gyerekkel való foglalkozás nem előre lefektetett szigorú rendszer szerinti, mint ahogyan ő feltételezi pedagógiai szemléletmódjából fakadóan.

A KÉK nevelést is pontosan emiatt veszem egy kalap alá Masonnel. Hiszen a KÉK is összetett elvekre és azok következetes betartására épül: mindenféle nevelési helyzetre és viselkedési 'anomáliára' megvan a standard válasz, ahogyan azt a rendszer szerint kezelni kell. Azonban a való élet ritkán működik így. Legtöbb esetben nincsenek emberi kész-válaszok a nehézségekre, kapcsolati súrlódásokra, családi problémákra.

Az élet és a tanulás kívülről nézve inkább tűnik kaotikusnak, mint tanári óravázlatszerűen előre beoszthatónak, eltervezhetőnek. Azt, hogy tanulás szempontjából melyik gyerekhez milyen módon közelítünk, azt, hogy melyikükkel hogyan építjük a kapcsolatunkat, hogyan szeretjük, hogyan neveljük őket, nem lehet előre meghatározni, mert a gyerekünktől is függ és tőlünk is. Ez a két változó (a gyerek és a szülő) olyan sokféle irányba viheti el a nevelés és a tanulás gyakorlati megvalósulását, hogy nem hiszem, hogy létezik olyan elvi képlet vagy recept, amellyel mindegyiküket megfelelő irányba lehetne állítani és azon őket megtartani.

A kaotikusnak tűnő helyzetet senki más nem látja át, csak egyetlen személy. Ő nem ember, hanem Isten. Isten érti és pontosan tudja, hogy ki milyen állapotban van. Érti és tudja, hogy kihez hogyan kell közelíteni. Itt szeretném nagyon kihangsúlyozni a két változót a történetben: a szülőt és a gyereket. Mert a pedagógiai módszerek és a nevelési elvek jobbára csak a gyerekekre fókuszálva mondják ki, hogy a szülőknek mit kell tenniük. Arról szólnak, hogy mit kell tennem a gyerekemmel, de arról nem szólnak, hogy hogyan válok majd azzá a felnőtté, aki alkalmas lesz megtenni azokat a dolgokat a gyermekkel, amelyeket a módszer elvár tőlem.

A módszerek megbocsáthatatlan gyengesége, hogy nem számolnak a két változóval, hanem csak eggyel. Pedig nyilvánvaló, hogy nem a gyerek az egyetlen változó. Nem csak neki vannak érzései, jellembeli problémái, kudarcai. Nem csak neki van szüksége formálódásra, a múlt bűneiből és sérelmeitől való megszabadulásra és arra, hogy feltétel nélkül szeressék. A szülőt is figyelembe kellene venni, de nem szokták - ő ugyanis sajnos nem faktor a tanulási/nevelési elvek kialakításakor. Neki 'csak' készen kell állnia, hogy megtegye a gyerekkel, amit a recept előír. A recept azonban nem számol azzal, hogy a szülő lehet, hogy még nem kész arra, hogy az előírt irányelveket kövesse. Sőt, az is lehet, hogy sosem lesz arra kész. Akár a múltjából, akár a vérmérsékletéből, akár a sajátos helyzetből adódóan.

Ha abból indulunk ki, amit a módszerek sugallnak, akkor ez egy súlyos probléma, amely konkrétan megakadályozhatja azt, hogy az életünk gyerekeinkkel harmonikus lehessen. Van tehát olyan, hogy nincs remény? Van úgy, hogy valakinek az élete a múltja miatt sosem lesz működőképes?

Nem: hanem a helyzet, hogy valaki nem tud 'a legjobb módszer' szerint élni, a felszabaduláshoz vezető kezdőlökés!

A nehézségek idején jövünk csak rá arra, hogy nem módszerekben kell bíznunk, hanem egy Személyben. Nekünk nem Charlotte Mason tanulási-nevelési elveire vagy a KÉK nevelés elsajátítására van szükségünk, hanem egy élő kapcsolatra az élő Istennel! Ő ad aktuális választ a nagyon is sürgető aktuális kérdéseinkre - könyvek nélkül, mások magyarázatai nélkül, terjedelmesen leírt gyakorlati útmutató nélkül.

Ha Vele járunk, akkor a nevelési helyzeteink Hozzá fognak közelebb vinni minket. Ha Vele járunk, akkor a családi nehézségek a hitünk próbái, megszentelődésünk eszközei lesznek Isten kezében, amelyek megmutatnak és lecsiszolnak valamit a jellemünkből (a miénkből, nem csak a gyerekekéből!), ami nem odavaló. Így tehát minden krízis egy terv része az Úrnál, hogy azon keresztül közelebb vonhasson magához. És közelebb is megyünk, hiszen ilyenkor világlik ki igazán, hogy mennyire reménytelenül Rá vagyunk utalva az Ő erejére, bölcsességére, megújító kegyelmére!

Ha a nehézségek idején emberi segítséghez fordulunk, akkor nem a megfelelő forrásnál kerestük a választ. Nem azért, mert az emberi tanácsok nélkülöznek minden bölcsességet vagy segítséget, hanem mert más forrás használatával megfosztjuk magunkat attól, hogy Isten személyes vezetését megismerjük. Ez a vezetés egy mély személyes kapcsolatra épül és mindig maradandó nyomot hagy bennünk. A pótlékból származó segítségből viszont nem lesz hitbeli erősödés, sem valódi megtapasztalás. Sőt, gyakran kudarcot is hoz, amikor az ember szembesül azzal, hogy maga a módszer is egy újabb mérce, amihez fel kellene érnie, de nem tud...

A gyereknevelés és a tanulás nem elvben kigondolható dolgok, hanem mindkettő nagyon is a megélt életben szerzett tapasztalások által formálódó egyéni koktél. Isten által felügyelt, folyton változó burok az ember körül. Életbölcsessség, ami az elhibázott és a sikerre vitt helyzetek levont tanulságain érlelődik. Úgy, hogy közben az ember is folyamatosan érlelődik Isten kohójában, ahogyan az élet halad velünk előre.

Azt akarom ezzel mondani, hogy nincs szükségünk módszerekre. Lehet, hogy hasznosak az életünk bizonyos részletének hatékonyabbá, sikeresebbé tételében, és még pozitív módon inspirálnak is a jóra, de a tökéletlenségük miatt áttolják a természetes hangsúlyokat, így felborítva az életünk egészének egyensúlyát. A legtöbb kritikus élethelyzet a térdeinken imádkozva, gyötrődve és az Úrtól bölcsességet kérve oldódik csak meg megnyugtatóan. Nem úgy, hogy a mások által előre felállított elveket maradéktalanul sikerült követni, hanem úgy, hogy Isten személyes útmutatását sikerült megérteni és alkalmazni az adott helyzetre.

Ha Isten a segítőnk és az erőnk forrása, akkor az Ő Nevét fogjuk hirdetni másoknak. Ha módszerekben bízunk, akkor azok reklámembereivé válunk, és így másokat is pótlékok használatára ösztönzünk, ahelyett, hogy az Istennel való személyes kapcsolatra irányítanánk gyötrődő embertársaink figyelmét.

A valóság az, hogy az embereknek (konkrétabban a szülőknek) a tökéletes oktatási vagy nevelési módszer birtoklása és alkalmazása sem adná meg a kulcsot az életükhöz - sem a gyerekeikhez, sem a tanuláshoz, sem a családjukhoz. Azért nem, mivel egyik gyerek és egyik szülő sem egyszerűen kikódolható. Mindegyikük a múltbeli történések, a vérmérséklet és még más tényezők egyvelege által formálódott és formálódik. A múltja, a jelene, a jelleme, a helyzete meghatározza a képességét egy tökéletes reakcióra a gyerekével való kapcsolatában.

Lehet, hogy szeretne türelmes lenni, de még nem tud, mert még nem formálta olyanná az Úr. Ha neki azt mondom, legyél türelmes és viseld el a gyereked neveletlenségeit, akkor olyat kérek tőle, amit nem tud megtenni - ergo eleve kudarcra ítélem őt ezzel a tanáccsal. Lehet, hogy szeretne odabújni a gyerekéhez, de még nem tud, mert a múltja miatt nehezen megy neki a bújás. Lehet, hogy szeretne nem kiabálni, de ez még nehéz neki. És sorolhatnám.

Isten minden előbbi esetben és személyesen a saját helyzetünkben is nagyon türelmes. Nem állít elénk megugorhatatlan mércét, nem is kárhoztat, hanem kegyelmét adja. Szelíden tanít, vezet a helyes úton és ha kell, int. Nem vár ma el tőlünk olyat, amire képtelenek vagyunk, de megadja az erőt és Lelkét, hogy azzá formálódjunk, akinek látni szeretne. Ha ma teljesen engedelmesek vagyunk az Ő szavának, akkor ma olyanok voltunk, akinek ma látni akart. Nem kell ennél magasabb mércét magunkra erőltetni.

Isten hozzáállásával ellentétben a módszerek igen szigorúak. Már most készen kell állnom valamire, amire talán sosem leszek kész. Ebben nincsen irgalom.

Ha a saját természetem tökéletes lenne, akkor elég lenne csupán a gyerekem tökéletlen természetével foglalkozni - de nem ez a helyzet. Minden szülő elsősorban nem eszközhiánnyal küszködik a gyerekei tanításában és nevelésében, hanem a bűneivel, önmagával és Istennel. Ha az Úr tervei szerint élné az életét, az a harmonikus felé közelítene és magával hozná azt az érzést, hogy Isten szereti és teljesen elfogadja őt úgy, amint van. Ez az értékesség érzését, megelégedettséget és békességet hozna az életébe, ami elemi hatással lenne a gyermekével való kapcsolatára is.

Bármilyen tökéletes is egy adott módszer, gyakorlatilag használhatatlanná válik tökéletlen szülők és tökéletlen gyerekek kapcsolatának definiálására, megjobbítására, mivel egy adott viselkedésmintára tökéletes reakciót vár el, melyre sokan nem képesek - inkább úgy mondom, nem hiszem, hogy valaki képes minden helyzetben egy előírt módon 'jól' reagálni. Mert emberből vagyunk. Nem is az a dolgunk, hogy felnőjünk xy emberi mércéjéhez, hanem Isten mércéje a mérvadó, ahhoz kell 'felnőnünk'. Az Ő mércéje az igazi mérce a gyereknevelésben, a tanulásban, a családi és személyes életünkben is. Nem kell tehát jóvá, tökéletessé válnom egy másik ember által kitalált rendszer mércéjén, hanem elég úgy döntenem, hogy szorosan Jézussal járok.

Azt is gyorsan tegyük hozzá: tökéletes módszer nincs, hiszen egyik sem Istentől személyesen jött, hanem egy emberi szűrőn át formálódott. Az előbbi kettő (Charlotte Mason és a KÉK nevelés) is inkább steril bölcsesség. Nem az Istennel megélt tapasztalat hozta (nem Isten tanította rá a szerzőket a gyerekeikkel megélt évek során), hanem emberi gondolatok formálták: pedagógiai ismeretek, ideálok, elvek. Vannak bennük jó gondolatok, s az igazság morzsái, falatkái is bőséggel megtalálhatóak bennük, de nem maga az igazság, amit írnak.

Ha viszont nem 100%-ig Istenből erednek, akkor minimum fenntartással fogadandóak. Lehet olvasni, mélyebben áttanulmányozni, beszélgetni róluk, de talán jobb lenne, ha közvetlenül Istent keresnénk a problémáinkkal. Ő a nevelési helyzeteknek az első számú szakértője, hiszen Ő alkotta azokat az embereket, akikkel azok a nevelési helyzeteink fennállnak. Ő jól ismeri őket és ismer bennünket is. Egyedül Ő képes segíteni rajtunk, bűntől megnyomorított embereken. Ő viszont képes arra, hogy segítsen, bármennyire is reménytelennek látszik a helyzet emberileg. Ez pedig így már igen reményteljes.

A teljes változáshoz mind a két változónak - a szülőnek és a gyereknek is - át kell formálódnia. Az Ő jelenlétében ez valóban meg is történik mindenféle egyéb rendszer vagy módszer nélkül!