Férj-feleség szerep 1. (Életszervezés)

Helló, mindenkinek, újra itt vagyok. A hosszabb hallgatás után most megint van hangom és azt hiszem, vannak megfogalmazásra váró gondolataim is. Ezzel a poszttal több hete adós vagyok, úgyhogy bele is vágok.

Az egyik kedves anya-ismerősöm azzal keresett meg, hogy írjak a címben is említett nem kicsi témáról. Azt írta, hogy a munkahelyi 8 óra munka és a gyereknevelés és a házimunka szerinte nem egyszemélyes feladat: a feleség számára nem megvalósítható egyedül. Régen sem így volt, régen is sokan segítettek az anyának: több generáció élt együtt, nagymamával, dédivel és több fiatal rokon nővel, akik közösen végezték a dolgokat, vigyáztak a gyerekekre. Így ez régen jobban működött. Ma magára van hagyva az anya ebben a szerepben, és ez így nem működik. Arra a következtetésre jutott, hogy a családtagok részt kell vállaljanak, be kell segítsenek a házimunkába, különben nem kivitelezhető a feladat. Leginkább a férjek háztartási munkákba való besegítését hangsúlyozta. Sokat gondolkoztam ezen, és végül két poszt lett a gondolataimból. Ez az első.

¤¤¤

Egyet értek veled. Szerintem sem úgy találta ki Isten, hogy 8 óra munka mellett még sikeresen vezessenek háztartást és neveljenek gyerekeket az anyák. Meggyőződésem, hogy Isten tervében a 8 órás házon kívüli munka nem szerepelt.:)

Biztos vannak, akik össze tudják egyeztetni, de szerintem sérül valamelyik dolog, mégpedig általában a kapcsolatok sérülnek. Mert a munkahelyen (ha már van), muszáj helytállni, s a háztartást is muszáj fenntartani. Így a gyerekekre nem marad annyi idő, amennyi arra kellene, hogy mindenki érzelmileg kiegyensúlyozott és hitben növekedő legyen. (lehet, hogy kiegyensúlyozottak és hitben növekedőek lesznek a gyerekek, de akkor más forrásból is merítenek, ami azt jelenti, hogy az anya feladatát más végzi el...)

A többgenerációs nagycsaládos modell valóban működhet, de csak abban az esetben, ha a családtagok az élet fontos dolgaihoz ugyanazzal a szemlélettel közelítenek. Régen ez adott volt, de ma mindenki abban hisz, és úgy nevel, amint akarja.

Nem gondolom, hogy régen sokkal könnyebb volt az asszonyi léttel együtt járó kötelességeket megszervezni, mint ma. Régen nagyon határozott kép élt az emberek fejében a rendes asszony-szerepről, a házimunkák és egyéb tevékenységek elvégzésének pontos részleteiről. Így az elvárások magasabbak és rugalmatlanabbak voltak, mint ma, amikor az embernek szabad sokféle módon alakítania az életét.

A régi tanyák vagy birtokok pedig sokkal nagyobbak voltak, mint a mai otthonok, így a ház körüli munkák is időigényesebbek voltak. Ma a legtöbb anya nem tart sokféle ház körüli állatot és működtet hatalmas konyhakertet az élelem biztosítása végett.

Ugyanakkor, a régi asszonyoknak nem is volt annyi háztartási gépe, mint ma. Nem tudom, hogyan csinálták, hogy mégis mindennel időben elkészültek... Én csodálom azt a kort minden negatívumával együtt, mert a szerepek nagyon tiszták voltak és így a gyerekeknek könnyű volt férfivá vagy nővé érni: egyértelműen látták maguk előtt, hogy kinek mi a dolga. Ami a szerepeket illeti, ma egyre ritkább, hogy valaki működőképes mintát lásson otthon, és ami működőképes, az is csak ritkán igei.

Nem vagyok biztos abban, hogy a régieknek könnyebb dolguk volt, mint nekünk. Inkább úgy fogalmaznék, hogy egyértelműbb volt, kinek mi a feladata. Az akkori asszonyokat már jóval a házasságuk előtt sok egészséges minta vette körül, így nem okozott nekik nagy fejtörést miként szervezzék meg úgy az életüket, hogy az működőképes legyen: kicsi koruktól látták, hogy mi hogyan működőképes. Ma leginkább azt látjuk, hogy hogyan nem működik...

Régen nem volt ennyi ellenhang sem, mert akkor még a társadalom számára nyilvánvaló értéket képviseltek az otthonteremtő feleségek. Ha valaki otthon maradt gyerekeket nevelni és otthont teremteni, azt nem az agilitás hiányaként azonosították. Természetes volt, hogy akinek gyerekei vannak, az otthon marad, hogy ő nevelje fel őket. Akkor még az anyaság valódi értéket képviselt, és a társadalom nem degradálta azt méltatlan alkalmi munkává, amely csak pár évig igényel főállást.

De visszakanyarodva az életszervezéshez, szerintem ma is lehet élhetővé alakítani a napokat és lehet a család kényelmi szintjéhez, elvárásához szabni a háztartási teendőket, úgy, hogy az mindenkinek megfeleljen és hogy az anya se érezze háztartási robotnak magát. Ez a fajta mindenkinekjó-szervezés a prioritások ismeretét kívánja meg. Prioritásnak nevezem azt a rendező elvet vagy hozzáállást, ami alapján az életünket és a feladatainkat alakítjuk, megszervezzük. Tudnunk kell, hogy mi az, amiből semmi esetre sem fogunk engedni, ami mindenképpen elvárásunk, nekünk és a családunknak. Ez családonként más és más lehet.

Van, akinek az előre eltervezett időpontok betartása: mindennap azonos időben kelés és fekvés, konkrét időben vacsora az asztalon, ilyesmi a prioritás. Másnál a teendők szervezett elvégzése: napi felmosás, heti ablakpucolás, havi szőnyegkitakarítás, ez az, ami mindennél fontosabb. Van, akinek az otthon kifogástalan állapota az elsődleges. Más azt veszi elsősorban figyelembe, hogy az emberek a fontosabbak, nem a teendők és a tárgyak. Az ő prioritása ez: a napirend legyen olyan, hogy ne kössön gúzsba, és az otthon állapota sem annyira fontos, hogy a családtagok életét aköré szervezzék, tehát minimális rend mellett a maximális nyugalomra törekszenek. Amolyan örömteli káosz...:)

Mivel minden család más prioritások szerint szervezi az életét, így a szemüveg is más lesz, amin keresztül a többi családot szemléli. Ebből pedig az következik, hogy hajlamosak vagyunk lenézni a többieket, ha ők nem ütik meg a mi mércénket. Néha még Istent is belerángatjuk a dologba, mintha a mi életszervezésünk lenne az egyetlen 'helyes' mód, s aki nem aszerint él, az nem lehet derék asszony. Ez a felsőbbrendű hozzáállás megakadályozza, hogy életünkkel Istent dicsőítsük, hiszen amikor így gondolkozunk, akkor nem Isten nagyságával, hanem a saját 'derékségünkkel' vagyunk eltelve.

Persze nem mindenki nézi le a másikat. Gyakoribb, hogy egy másik család életébe belelátva teljesen megsemmisülünk: lenyomjuk magunkat, mert ők hozzánk képest boldogabbnak és sikeresebbnek bizonyulnak az életük megszervezésében. Belül úgy érezzük, mintha az Egyetlen Helyes Módszer megtalálásáért versengenénk, és úgy ítéljük meg, hogy ebben a versenyben mi már nem nyerhetünk. Pedig nincsen ilyen verseny, és sokféle helyes módszer van, nem csak egy.

Lehet, hogy a sikeres és boldog életű másik családnak egyszerűen csak más elvei vannak, mást tartanak fontosnak, mint mi, és ez a 'más' a szembetűnő. Az is meglehet, hogy amit látunk, az nem is a valóság, hanem csak a látszat...

Úgy tűnik, nekik mindig tiszta a konyhájuk és rend van az egész lakásban, de mi van a gyerekeikkel? Úgy tűnik, szuper-szófogadó kiegyensúlyozott gyermekeik vannak, de vajon milyen a lakásuk? Úgy tűnik, hogy minden napjuk tökéletesen szervezett, de milyen hatással van rájuk a legkisebb változás?

De még ha minden területen csodálatosan kreatívak lennének is, és még ha efölött tökéletesen elégedettek és kiegyensúlyozottak lennének is- az akkor is az ő családjuk, nem a miénk. Mi nem ők vagyunk és nem is leszünk soha ők. Nem helyes másokra irigykedni- Isten nem véletlenül nem alkotott mindenkit egyformának.

Ha anya vagy, vésd jól a szívedbe: családod egyedi és megismételhetetlen alkotása Istennek! Nem jó, ha olyan prioritások szerint akarod szervezni a családodat, ami nem a sajátod, ami nem te vagy, amit igazán sosem akartál magadénak tudni.

Meg kell tanulnunk nem mások sikeresnek tűnő családi mintáját lemásolni, hanem a dolgainkat magunk alakítani a saját családunk igényeihez: olyanná, ami nekünk megfelel. Nem a szomszéd elvárásait vesszük figyelembe. Nem a másik gyülekezeti család gyakorlata szerint formáljuk a sajátunkat. Hanem Isten vezetése alatt magunk alakítjuk magunkhoz a családi szerveznivalókat. Persze szabad sokfélét megismerni, de nem kell átvenni mindent, ami másoknál működik- hisz könnyen lehet, hogy nálunk nem fog...

Megtalálni a magunk prioritásait, mint család- ez nagyon fontos. Viszont időt igényel kideríteni, hogy ki hogyan vélekedik erről a családban. Meglepő dolgok derülhetnek ki, amikor az ember megkérdezi a (döntőképes) családtagok véleményét a témáról. Pl. kiderülhet, hogy a családnak nem a külcsíny a fontos: hogy sokkal jobban értékel egy kevésbé rendezett otthont kiegyensúlyozott és derűs édesanyával, mint egy makulátlan csilli-villi múzeumot, ahol ugyanő teendőktől gúzsba kötve frusztráltan, morcosan és boldogtalanul tengeti napjait.

Nem azt mondom, hogy akinek kevésbé fontos az otthoni rend, az boldogabb vagy kiegyensúlyozottabb, mint mások. Azt sem mondom, hogy akinek a rend nagyon fontos, az nem lehet elégedett ember. Azért sarkítottam, mert sokszor az alapján mérjük le a sikerességünket, mint feleség, hogy mekkora rend van otthon, vagy hogy hány házimunkát nem sikerült elvégezni a nap végére...

A környezetünk is azt sugallja, hogy ez a fontos, és magunkban titkon mi is ez alapján ítélgetünk másokat: hogy milyen volt a konyhája, meg mennyire voltak tiszták az ablakok, amikor vendégségben voltunk náluk. Ez nem ember-központú hozzáállás. Jézus ember-központú volt, amikor a Földön járt. Isten-központú legeslegelsőként, de abból, ahogyan szerette Istent, következett, hogy az embereket is jól tudta szeretni. Tehát hamis mérce, ha a lakás vagy az elvégzett teendők listája alapján nevezzük sikeres vagy kudarcos feleségnek magunkat.

Mert tegyük fel, hogy mindent tökéletesen el tudunk végezni otthon és az életünk a terveink szerint van megszervezve. Sok fáradsággal működőképessé alakítottuk és így szeretjük. Ilyenkor örömmel tölt el a mi kis életünk, és hajlamosak vagyunk derék asszonynak gondolni magunkat, mintha Isten elsősorban a tetteink miatt fogadna el. De mi van akkor, ha nem tudunk az elvárásainkhoz felnőni? Mi van, ha nincsen rendben az egészségünk, ha hetekre ágynak esünk? Ha a babavárás ellehetetleníti a munkavégzést, vagy az életünk megszervezése még nem megy olyan jól, és ezért a dolgok inkább a széthúzás irányába tartanak? Mi van, ha kisgyerekeink vannak, akik mellett nem látszik, hogy öt perce még rend és tisztaság volt?

Ha azt gondoljuk, hogy Isten a teljesítményünk alapján fogad el minket, akkor ha nem tudunk 100%-ot teljesíteni, kudarcra vagyunk ítélve saját magunk szemében és Isten szemében is. Pedig Isten nem így mér, és nekünk sem így kellene! Nem az 'előírt lista' maradéktalan elvégzése alapján kellene hasznosnak vagy haszontalannak, derék asszonynak vagy rossz feleségnek éreznünk magunkat.

Más mérce is van, mégpedig Isten mércéje. Egyedül Ő az, aki képes bölcsességet adni, és elvezetni a családunkat a számunkra élhető otthon kialakításához! Az, ami számunkra élhető, nem biztos, hogy a szomszéd számára vagy a gyülekezetünk más tagjai számára élhető. De nem is ők kell, hogy legyenek a mérce. A mi családunk, a mi életünk, nem másoké. Isten egyik családot máshogyan vezeti, mint a másikat. Az otthon-kérdésben vannak olyan dolgok, amik nem hibádzhatnak: ezek az Ige igazságai az otthonteremtésről, családról, gyerekekről, szerepekről. De a mérce nem azt méri, amit mások szerint tennünk kell, hanem azt, amit Isten szerint tennünk kell.

Isten nem szabott állandó és változhatatlan teendő-listát a feleségeknek: nem mondta, hogy most már neked mindennap ez és ez lesz a dolgod, és ha bármi kimarad a listából, akkor bűnt követsz el, haszontalan szolga vagy. Isten nem így munkálkodik az Övéi életében. Nincsenek állandó dolgok, mert az élet folyamatosan változik. Kisbaba születik, és borul a rend. Betegség, családi utazás, tragédia- az élet még a nyugis napokon sem annyira nyugis. Hivatal, egy váratlan telefonhívás, ismerősök betoppannak, barátunk segítségre szorul, menni kell, szerelők jönnek- mindig van valami, ami a terveket felborítja. Isten nem azt várja, hogy, mintegy önkívületben, mondogassuk, hogy még ezt is el kell végeznem, még azt is be kell fejeznem. Hanem Ő azt akarja, hogy megéljünk minden pillanatot a maga teljességében. Vele.

Az Ő tervei magasztosabbak, semmint hogy elgondolhatnánk, és ezekbe a tervekbe minket is belegondolt! Bár megértenénk, hogy nem a fontosnak hitt dolgaink a fontosak, hanem Isten teszi jelentőségteljessé minden tettünket: mindent, amit az Ő indítására, hitből és engedelmességből teszünk! Egész életünk erről szól.

Most pedig, minekutána
felszabadultatok a bűn alól,
szolgáivá lettetek pedig
az Istennek:
megvan a gyümölcsötök
a megszenteltetésre,
a vége pedig örök élet.
(Róma 6:22)

Az igazi életszervezés tehát az, amikor a terveimet teljesen alárendelem Isten terveinek. Tervezek, de kész vagyok bármikor felülírni a saját elhatározásaimat, amikor Ő erre indít. Akár naponta vagy óránként.

Isten szemszöge tehát merőben más a napi feladatokról és teendőkről, mint ahogyan mi látjuk.

A legtöbb földi teendő ráér, de az emberi kapcsolatok, a szeretet, az odafigyelés, és egy ember megnyerése Krisztusnak minden másnál fontosabb. Istennek legalábbis. Ő azért adott neked életet, hogy tudja használni a saját céljaira. Ő benned akar élni másokért: a családtagjaidért és a családodon kívüli emberekért. De nem akkor, amikor te késznek érzed magad erre, sem akkor, amikor neked kényelmes és megfelel. Hanem akkor, amikor Ő akarja: mert akkor van rá igazán szükség. Te talán nem látod, de Ő igen. És ha téged nem tud használni, mert a szíved és a napirended túl zsúfolt ahhoz, hogy Isten számára mindig készen álljon, akkor hűtlen sáfár leszel, és Ő másra fogja bízni azt, amiért neked készítette a jutalmat.

Minden perc egy áldás, mert Isten kegyelmét mutatja meg, amely még mindig tart. Ne rontsunk el mindent azzal, hogy Isten tervei helyett a sajátunkhoz ragaszkodva lemaradunk arról, ami igazán fontos. Előre elkészített jó cselekedetek- ez Isten jó terve. Nem az az előre elkészített jó cselekedet, amit az adott pillanatban logikusnak tűnik megtenni, sem nem az, amiről azt feltételezem, hogy ez Isten akarata. Előre elkészített jó cselekedet nincsen Istennel való mély kapcsolat nélkül.

Ha nem Ő vezeti az életedet napról napra, akkor nem tudsz előre elkészített jó cselekedeteket véghez vinni. Márpedig úgy hiszem, az előre elkészített jó cselekedetek mennyei kincsek, amiket itt a földön gyűjtögetnünk: már előre kitalálta az Úr, de a földi idő egy adott pontján arra hív, hogy akkor és ott tegyem meg. Csak akkor fogom tudni 'akkor és ott' megtenni, ha folyamatosan Isten irányítja az életemet, ha Ő a pásztorom és én mindig utána megyek. Hogyha Ő vezet, akkor meg fogom hallani, amikor Ő mozdítja a szívemet cselekvésre. Ez az igazi kihívás és a legnagyobb kaland a hívő életben: folyamatosan együtt mozdulni Isten Szellemével akkor, amikor Ő mondja, oda, ahova Ő küld...

Mert az Ő alkotása vagyunk,
teremtetvén Általa
a Krisztus Jézusban
jó cselekedetekre,
a melyeket
előre elkészített az Isten,
hogy azokban járjunk.
(Efézus 2:10)

Ha kisbaba érkezik, akkor ne az elvégzetlen dolgok miatt sóhajtozzunk, hanem élvezzük az új élet ajándékát mindenféle bűntudat nélkül! Ha hivatal, szerelők, váratlan vendégek vagy utazás szakítja félbe a jól szervezett mindennapokat, akkor legyünk készek örömmel befogadni mindazt, amit kapunk, mert minden ilyen találkozás az Úrtól jött különleges lehetőség. Isten nem véletlenül ad az utunkba másokat. Dolgunk van velük, vagy formálni szeretne bennünket rajtuk keresztül.

Bátorítani, szeretni, gondoskodni a szavainkkal és a tetteinkkel... A teremtett világ sóvárogva vár téged, hogy megjelenj közöttük, és a viselkedéseddel, mosolyoddal, az Úr benned lakozó Szentlelkével megmutasd nekik Isten szeretetét. Legyél kész mindenkor számot adni a benned élő reménységről, mert Isten alkalmakat hoz, és ezek az alkalmak nem térnek többet vissza.

De hogy jön ez a családszervezéshez? Isten vezetésével kapcsolatban. Isten vezetése a kulcs a családszervezésben is, és az előbbi váratlan eseményekkel kapcsolatban is. Ha Isten vezet napról napra, az nem csak a lelki életemre van befolyással. Isten a háztartás, a gyereknevelés, a teendők megszervezése és a hobbijaim fölött is Úr akar lenni. Ő nem csak a csendességem tíz percében akar hozzám szólni. Nem csak a csendességem tíz percében akarja, hogy fülem legyen az Ő szavára. Nem csak napi tíz percet akar az életemből: Ő az egészet akarja.

Sajnos ezt mi gyakran nem akarjuk. Mert ha mi tervezünk, az a miénk, és bármikor megváltoztathatjuk, ha nem tetszik. Ha mi tervezünk és bejön, az a mi dicsőségünk. Isten viszont nagyon konkrét dolgokat mond az embernek, és amikor megmutatja, hogy mit tegyek, azt már nem lehet a kedvem szerint megváltoztatni. Onnantól már engedelmességi kérdés, hogy mit teszek. És ha komolyan gondolom a dolgot az Úrral, akkor ezen a ponton igazából már nincsen alternatívám, ha jót akarok magamnak.

De mennyire gyakran nem akarunk jót magunknak! Inkább vállaljuk mindazt, ami az engedetlenségünkkel jár (még ha nem is látjuk át), minthogy alárendeljük magunkat Isten legjobb akaratának. Ez bizalmi kérdés, ez szív-kérdés: annak a kérdése, hogy rá merem-e bízni magam az Úrra, és elhiszem-e hogy az Ő tervei mérhetetlenül jobbak, mint az enyémek. Kiben bízom? Még mindig magamban?

Az igazság az, hogy mi nem akarjuk, hogy Isten 'elrontsa' szépen elgondolt terveinket. És nem szeretjük, amikor leleplezi az indítékainkat, mert le akarjuk rázni magunkról az engedelmesség igáját.

Az életszervezés fő kérdése nem az, hogy hogyan lesz hatékony vagy működőképes, hanem az, hogy még mindig én akarom-e tenni, vagy végre már átengedem annak, Akire valaha rábíztam az életemet? Könnyen lehet, hogy az életszervezéssel kapcsolatban az Úr nem azt fogja mondani, amit várok. De amit Ő mond, abban élet van, és ez áldás lesz nekem, még ha nem is biztos, hogy könnyű lesz.

Az életszervezés kulcsa ez a négy szó: lépésről lépésre az Úrral. Nem kell más recept- ez elég. Ne módszerekben és rendezési elvekben gondolkozzunk, hanem gondosan ügyeljünk arra, hogy napról napra, lépésről lépésre az Úrral járjunk. Hogy ma megtegyük azt, amit ma mond. Holnap meg majd, amit holnap mond. És így tovább. Egészen a végéig... hűségben. Csak ezen van áldás.

A Férj-feleség szerep második részét itt olvashatod.

Testi keresztény vagy lelki ember?

Elhoztam, mert mély és mert magamnak is szükségem van erre. Elhoztam ezt a posztot, nem hogy más tollával ékeskedjek, hanem hogy áldás legyen- erősen meg vagyok győződve, hogy az lesz. És elhoztam azért is, mert legelemibb belső vágyam, lelki emberré lenni a szó valóságos értelmében. Azért írtam, hogy valóságos értelmében, mert rendszerint nem értjük, nem jól definiáljuk és folyamatosan korrumpáljuk ennek a kifejezésnek a jelentését: 'lelki ember'.

Azért tesszük ezt, hogy beleférjünk a kategóriába. Mert önmagunk és mások előtt abban a fényben vágyunk tetszelegni, hogy már elértük, már mi is olyanok vagyunk- pedig nem. És nem azért nem, mert lehetetlen eljutni oda, hanem mert a prioritásainkkal folyton gond van. Az életünkkel folyton gond van. Szeretjük az Urat... csak...

Pedig a 'csak'-nak nincs keresnivalója az életünkben. Igazán semmi.

¤¤¤

A lelki ember fogalma a különböző keresztyén közösségekben eltérő lehet. Egyes körökben az a személy számít leginkább lelkinek, aki a legtöbb vallásos kifejezéssel szövi tele a beszédét. Más gyülekezetekben a mindig elsőnek, leghosszabban és leghangosabban imádkozót tartják a leglelkibb tagnak a közösségben. Nos, a lelkes bizonyságtétel, a gyakori és hangos imádság teljesen össze egyeztethető a lelki ember fogalmával, mégis, fontos megértenünk, hogy ezek a megnyilvánulások önmagukban nem képezik, és nem bizonyítják a lelkiség jelenlétét egy ember életében.

Az igazi lelki emberben domináns vágyak nyilvánulnak meg. Ezek a vágyak mindig és mélyen jelen vannak a szívben és elegendően erőteljesek az élet motiválására és irányítására. Szeretném ezeket a belső vágyakat felsorolni, egy pillanatig sem próbálva fontossági sorrend felállításán fáradozni.

1. Vágyakozás szentség után inkább, mint boldogság után. A szentség magas fokán tetszelgő keresztyének boldogság utáni epekedése elegendő bizonyíték arra nézve, hogy a szentség nincs jelen az életükben. A lelki ember tudja, hogy Isten bőséges örömöt ad, ha előbb képessé tehetett azt úgy fogadni, hogy az áldásból származó öröm sérülést ne okozzon a lelkünkben. Ezért a lelki ember nem követeli ki magának a boldogságot, főleg nem egyszerre. John Wesley mondta egy metodista közösség tagjairól: Kétlem, hogy tökéletesekké váltak a szeretetben, mert a vallás nyújtotta örömök miatt járnak közösségbe, ahelyett, hogy azt kutatnák, miként lehetnének szentebbek.

2. Egy ember akkor tekinthető lelkinek, amikor minden tudatos törekvése arra irányul, hogy az élete Isten dicsőségét gyarapítsa, még akkor is, ha ezáltal ő maga átmenetileg gyalázatot vagy veszteséget szenved. Az ilyen ember imádsága így hangzik: Szenteltessék meg a te neved! És csendesen hozzá teszi: Bármibe is kerüljön nekem, Uram. Isten tiszteletét, egyfajta lelki reflexként éli meg az ilyen ember. Az Isten dicsőségét érintő minden döntés számára már eldőlt, mielőtt felmerült. Nem szükséges megtárgyalnia a kérdést a saját szívével. Nincs mit megtárgyalni. Számára Isten dicsősége szükséglet. Kapkod utána, mint a fuldokló a levegő után.

3. A lelki ember hordozni akarja a keresztjét. Sok keresztyén sóhajtozva fogadja az életében jelentkező nehézségeket és megpróbáltatásokat, és keresztnek nevezi azokat, elfeledve azt, hogy a bajok, a nehézségek nem válogatnak bűnös és szent között. A kereszt az a többlet nyomorúság, amely a Krisztus iránti engedelmesség eredményeként köszönt be az életünkbe. A keresztet senki nem erőlteti ránk. Önkéntesen vesszük fel, a következmények teljes tudatában. Mi választjuk a Krisztus iránti engedelmességet. Ezt vállalva hordozzuk a keresztet.

Keresztet hordozni azt jelenti, Krisztus személyéhez tartozni, Krisztus uralmát elismerni, Krisztus parancsaink engedelmeskedni. Az a személy, aki ennyire odaadó, hű és engedelmes, lelki ember.

4. Egy keresztyén akkor lelki ember, ha Isten szemszögéből lát mindent. Isten mérlegén mérni mindent, és ugyanazt az értéket tulajdonítani mindennek, mint Isten... ez minden bizonnyal a lélekkel telt élet ismertetőjegye. Isten egyidejűleg lát és átlát. Tekintete nem nyugszik meg a felszínen, hanem áttör a felszínen a dolgok valódi, lényegi szintjéig. A testi keresztyén rátekint egy dologra vagy egy szituációra, de mivel képtelen átlátni a felszínen, ezért a látottak emelkedett hangulatba hozzák, vagy pedig elcsüggesztik. A lelki ember képes átlátni dolgokon, és úgy gondolkodni dolgokról, ahogyan Isten. A lelki ember ragaszkodik ahhoz, hogy úgy tekintsen minden dologra, ahogy Isten látja, még akkor is ha, ez megalázóvá válik számára, még akkor is, ha a tudatlanságát fedi fel ezáltal, még akkor is, ha ez valóságos fájdalmat okoz neki.

5. A lelki ember vágya, igaz emberként meghalni inkább, mint gonoszul élni. Isten érett lelkű emberének egy nyilvánvaló ismertetőjegye az élet gondtalansága. A világhoz ragaszkodó, test-tudatú keresztyén dermedt félelemmel a szívében tekint a halálra. Amint elkezd a Lélek által élni, látható módon növekszik a szívében két dolog: a földön hátralevő évek száma iránti közömbössége és a hátralevő élete minősége iránti gondos törődése. Nem óhajtja meghosszabbíttatni az életét, sőt, boldogan bízza Isten bölcs akaratára élete hosszát és végét. Mivel ő Krisztusban van, tudja, hogy megengedheti magának a halált, de azt is tudja, hogy nem engedheti meg magának a romlott életet, és ez a tudat teszi stabillá a gondolkozását és tetteit.

6. A lelki ember ismertetőjegyei közé tartozik, vágyni mások előrehaladását akkor is, ha az a saját rovására történik. Akarja látni, ahogy más keresztyének föléje kerülnek, és boldog amikor mást előléptetnek, őt pedig figyelmen kívül hagyják. Nincs irigység a szívében. Amikor más testvért megtisztelnek, ő elégedett, mert ez Isten akarata, és ez az akarat az ő földi mennyországa. Ha Isten meg van elégedve, ő is ugyanazon okból elégedett, és ha Istennek úgy tetszik, hogy valaki mást emeljen, ő elégedett azzal a helyzettel.

7. A lelki ember szokás szerint az örökkévalóság szemszögéből ítél meg dolgokat és nem a véges idő szemszögéből. Hit által felülemelkedik a föld vonzásán és az idő folyásán, és megtanul úgy gondolkodni és érezni, mint aki már elhagyta ezt a világot és csatlakozott a megszámlálhatatlan angyalok társaságához, és az elsőszülöttek ünnepi seregéhez és gyülekezetéhez, akik fel vannak jegyezve a mennyekben. (Zsidókhoz írt levél 12:23) Az ilyen ember inkább hasznos akar lenni, mint híres, inkább szolgálni akar, mint hogy neki szolgáljanak.

Mindez a Szentlélek működése által történik a lelki emberben. Egy ember sem válhat lelkivé önmagában. Csak a szabadság Lelke tehet valakit lelki emberré.


A lelki ember ismertetőjegyeit ennek a blognak az írója válogatta A. W. Tozer kincseiből.

Sárkányok... léteznek?

A Biblia beszél róluk. Hatalmas, egyfejű, tűzokádók vízi élőlények: testi erejük és szépségük egyedülállóvá teszi őket az állatvilágban. Egyik állat sem hasonló hozzájuk. Ő az állatok királya, nem az oroszlán. És úgy teremtette őt Isten, hogy nincs benne semmi félelem.

Nagyon fontosnak látom, hogy az Ige beszél erről a lényről és nem is egy helyen csupán. Sajnos sokan úgy tekintenek rá, mint egy gonosz mesebeli ellenfélre, pedig ez nem helytálló. Bizonyára van alapja annak, amiket a mesékben megírtak a sárkányokról, hiszen az Ige szerint is erős és megfélemlíthetetlen állat, de csak mert a mesékben is írnak róla, még nem feltétlenül kellene mesefiguraként tekinteni rá. Az, hogy a mesékben is szerepel, még nem jelenti, hogy ne létezhetne a valóságban. Létezik is. De én sem gondoltam mindig így.

Nagyon örülök annak, hogy a sárkányokkal kapcsolatos igék előbb a szemem elé kerültek, minthogy a legidősebb gyerekeink abba a korba léptek volna, amikor először felmerül a 'mese-valóság kérdés'. Én így neveztem el azt a korszakot, amikor elkezdik kérdezgetni, hogy boszorkányok léteznek vagy csak a mesében vannak? tündérek léteznek? és törpék? és sárkányok? és szörnyek? és angyalok?

Amennyire én látom, a hívő szülők ezen a ponton kezdik nagyon megkavarni a gyerekeik hitét, azzal, hogy a Bibliájuk helyett a saját gyerekkori emlékeikhez fordulnak. Aszerint válaszolnak, hogy ők mit hittek kiskorukban ezekről a lényekről, ami nagyon ritkán egyezik meg az Igében leírtakkal. Pedig ez a korszak a gyerekeink életében nagyon jó korszak arra, hogy bevezessük őket a természetfeletti valóság számukra ismeretlen világába igeileg megalapozott módon. Ez nagyon jó korszak arra, hogy nyíltan, érthetően, de nem ijesztő módon beszéljünk nekik Isten céljairól, sátán megtévesztéseiről, és arról, hogy miért fontos a Bibliára alapozni az életünket.

És itt a kérdés, hogy vajon mi, hívő szülők valóban fontosnak tartjuk-e, hogy a Bibliára alapozzuk saját életünket meg a gyerekeinkét is...

Régen nagyon sajnáltam, hogy a sárkányok nem valóságosak, de letettem arról, hogy csodálom őket, mivel úgy tudtam, hogy nem tartoznak Isten teremtményei közé, hanem kitaláltak. Ezért is először gyanakvó voltam, amikor évekkel ezelőtt igeolvasás közben rábukkantam 'a sárkányleírásra', de azután nagyon megörültem!

Először senkivel sem beszéltem erről a felismerésemről, még nekem is kicsit ijesztő volt ez. Eretnek dolognak tartottam feltételezni, hogy sárkányokról ír a Biblia.

Azért gondoltam, hogy eretnekség sárkányokat emlegetni a Bibliában, mert ezt a részt már magyarázták nekem másképpen is, nevezetesen úgy, hogy ott a krokodilról van szó. De ez alkalommal, amikor egyedül olvastam a 'sárkányleírást' csendességemben egyszer, kétszer, háromszor... akkor nem tudtam többé azt mondani, hogy ez nem szó szerint van. A szövegkörnyezet megkívánta, hogy úgy értelmezzem, ahogyan van.

Ez a gondolat felszabadított arra, hogy ne kommentárok és mások véleményének a fogja legyek, ha igemagyarázatról van szó, hanem elsősorban a szövegkörnyezetre és magára az Igére (más idevonatkozó részekre) hagyatkozzak. Ez volt az egyik első megtapasztalásom, amiben az Igét anélkül értettem meg, hogy valaki más gondolatait figyelembe vettem volna. Azt hiszem, ekkor nyert meg magának az Ige véglegesen, itt kezdődött ez a folyamat el, sokévi hívőség után... (sajnos sokévi hívőség után, de legalább megtörtént, dicsőség érte Istennek!)

Többet profitáltam ebből a megértésből, mint a sárkányokkal kapcsolatos igazság kiderítése, de azért annak is nagyon örülök, hogy nem kellett a gyerekeimnek azt mondanom, hogy sárkányok csak a mesében vannak.

Ugyanakkor felfigyeltem arra, hogy vannak hívők, akik szeretnék, ha nem emlegetnénk sárkányokat a Bibliával kapcsolatban. Régebben azt olvastam egy nagynevű kommentárban, hogy a Jób könyvében írt bizonyos részek szimbolikusak. Éppen azok, amik a sárkányt írják le. Ez nyilvánvalóan téves megközelítés, bármilyen nagynevű is volt a kommentár. Hiszen azon a helyen a Bibliában egy igen részletes leírást olvasunk, melyben a részletek hangsúlyozása éppen Istennek a teremtett állatvilágban megnyilvánuló dicsőségét hivatott kihangsúlyozni. Ebben az esetben nem jó megközelítés a szimbolizmus, főleg úgy, hogy az említett igerészben maga Isten nyilatkozik a sárkányról. Ő maga hívja fel Jób figyelmét erre az élőlényre, és Ő maga részletezi szépségét és erejét Jób előtt.

Jób könyvének ezen a részén Isten hosszabb hallgatás után szólal meg. Két egymás utáni beszédet intéz Jóbhoz, amiből a másodikban található a 'sárkányleírás'. Isten célja azt volt, hogy nagyszerű teremtményének bemutatásával rányissa Jób szemét arra, hogy Ő végtelenül hatalmasabb és bölcsebb, mint bárki a földön: Ő a teremtő, és Jób ismerete semmi amellett, amit Isten tud. Ennek megértetésére használja Isten a sárkány leírását, hiszen, ha a teremtmény (amelyet Jób valószínűleg ismert) ennyire hihetetlenül megnyerő, akkor mennyivel inkább hatalmas és bölcs az azt megformáló Teremtő? Jóbra akkora hatással volt ennek a lénynek az említése (meg a dínóé, de ezt majd egy másik posztban), hogy közvetlenül ez után a leírás után töredelmesen megalázta magát az Úr előtt és Neki adott dicsőséget. A sárkány leírása volt a tetőpontja Isten Jóbhoz intézett beszédének. Talán nem is véletlenül.

Az, hogy mit gondolunk a sárkányról, egyáltalán nem mindegy. Kicsit olyan ez, mint a hatnapos teremtés kérdése. A Biblia hitelessége forog kockán, amikor megkérdőjelezzük azt, ami pedig egyértelműen meg van írva. Nem mintha a Biblia hitelessége akár csak egy kicsit is megrendülhetne, csak mert mi megkérdőjelezzük azt. A mi véleményünk a Biblia hitelességére semmilyen hatással nincsen.

A saját életünkre viszont annál inkább. Mert ha a saját kényelmünk szerint válogatunk az Ige igazságaiból, az nem válik hasznunkra szellemileg. Ha, ami tetszik (ígéretek, áldás), azt akár a szövegkörnyezetből kiragadva is alkalmazzuk, s ugyanígy, ha ami nem tetszik belőle, azt nem fogadjuk el, akkor képtelenek leszünk Isten szavait meghallani a Bibliából. Hiszen bármikor, amikor olyat mond, ami nem tetszik, kedvünk szerint átértelmezzük, elszimbolizáljuk, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk majd.

A saját szellemi boldogulásunk kerül komoly veszélybe, ha Isten Igéjének a tekintélye nem válik mindenek felett valóvá az életünkben, és ezt komolyan így gondolom.

A sátán egyik sikeres romboló munkájának érzem, hogy a tűzokádó sárkányt, Isten legfigyelemreméltóbb teremtényét a gyerekmesék, fantasy-k, Mágus-könyvek, Harry Potter-féle varázslós sorozatok világába száműztük. Sajnos a sárkányt olyan misztikus lénnyé tettük (vagy elfogadtuk, olyan lénynek), ami a gonoszt szimbolizálja, ahelyett, hogy Isten dicsőségét adná hírül mindenkinek, aki rátekint. Ha gyerekeink 'találkozni' akarnak sárkányokkal, akkor rendszerint a fenti irodalomhoz kell nyúlniuk, az pedig nem fog a hasznukra válni, ha megteszik. Pedig áldásukra lenne az a tudás, hogy a sárkány nem meselény, hanem Isten legcsodálatosabb teremtménye és mint ilyen, az Ő dicsőségéről és bölcsességéről beszél!

Az, hogy léteztek-e tűzokádó sárkányok, az örökkévalóság szempontjából is fontos. Ha ugyanis a sárkányt továbbra is meseszereplőnek véljük, akkor nem leszünk képesek Istennek adni a dicsőséget ezért a valóban létező remek állatért! Ez mindenképpen el kell, hogy gondolkoztasson bennünket. Vajon mennyiben változna meg az istenképünk, ha elfogadnánk, hogy Ő egy ilyen fenséges tűzokádót is teremtett?

Az igét kiírtam Jób könyvéből, nagyon szép leírás. Isten mondja ezeket Jóbnak egy sor költői kérdést követően, amit a sárkány erejére vonatkoztatva tett fel:

Nincs oly merész, aki őt felverje.
Ki az hát, aki velem szállna szembe?
Ki adott nékem elébb,
hogy azt visszafizessem?
Ami az ég alatt van, mind enyém!
Nem hallgathatom el testének részeit,
erejének mivoltát, alkotásának szépségét.

Ki takarhatja fel ruhája felszínét;
két sor foga közé kicsoda hatol be?
Ki nyitotta fel orcájának ajtait?
Fogainak sorai körül rémület!

Büszkesége a csatornás pajzsok,
összetartva szorító pecséttel.
Egyik szorosan a másikhoz lapul,
hogy közéjük levegő se megy.
Egyik a másikhoz tapad,
egymást tartják,
egymástól elszakadhatatlanok.

Tüsszentése fényt sugároz ki,
és szemei mint a hajnal szempillái.
A szájából szövétnekek jőnek ki,
tüzes szikrák omlanak ki.
Orrlyukaiból gőz lövel elő,
mint a forró fazékból és üstből.
Lehellete meggyújtja a holt szenet,
és a szájából láng lövel elő.

Nyakszirtjén az erő tanyáz,
előtte félelem ugrándozik.
Testének részei egymáshoz tapadtak;
kemény önmagában és nem izeg-mozog.
Szíve kemény, mint a kő,
oly kemény, mint az alsó malomkő.

Hogyha felkél, hősök is remegnek;
ijedtökben veszteg állnak.
Ha éri is a fegyver,
nem áll meg benne,
dárda, kopja vagy kelevéz.
Annyiba veszi a vasat,
mint a pozdorját,
az aczélt, mint a korhadt fát.
A nyíl vesszője el nem űzi őt,
a parittyakövek pozdorjává változnak rajta.
Pozdorjának tartja a buzogányütést is,
és kineveti a bárd suhogását.

Alatta éles cserepek vannak,
mint szeges borona hentereg az iszap felett.
Felkavarja a mély vizet,
mint a fazekat, a tengert olyanná teszi,
mint a festékedény.
Maga után világos örvényt hagy,
azt hinné, a tenger megőszült.

Nincs e földön hozzá hasonló,
amely úgy teremtetett, hogy ne rettegjen.
Lenéz minden nagy állatot,
ő a király minden ragadozó felett.
(Jób könyve 41:10-34)

A kérdés tehát ez: te mit gondolsz a sárkányról?