"A puritánok Isten kegyelméből valóságosan meglátták, megértették, tanították és gyakorolták a kegyességet, azaz az Isten félelmében való életet. Sokat tanulhatunk tőlük a mi kis kényelmes, altató, bűnre (illetve bűnben) ringató korunkban! Álljon itt egy idézet Joseph Alleine-től, a magyar nyelven is megjelent Üdvösségre Vezérlő Kalauzból:
A megtérésnek számtalan hamis módja származik az ördögtől – kit ezzel, kit azzal szed rá. Ha lehetne, még a kiválasztottakat is megtévesztené, olyan ügyesen és ravaszul mesterkedik. Hogy kigyógyítsam veszedelmes tévedésükből azokat, akik igaztalanul hiszik, hogy megtértek, és megszüntessem azoknak a félelmeit és aggodalmait, akik helytelenül hiszik, hogy még nem tértek meg, megmutatom most a megtérés természetét, azt, hogy miben áll és miben nem. Az utóbbival fogom kezdeni.
A megtérés nem abban áll, hogy magunkra vesszük a keresztyén hitvallást.
A megtérés nem abban áll, hogy magunkra vesszük Krisztus jelét a keresztségben.
A megtérés nem az erkölcsi igazságban áll.
A megtérés nem a kegyesség törvényeihez való színleges igazodásban áll.
A megtérés nem a romlottságnak neveléssel, ember alkotta törvényekkel vagy a csapások kényszere által való féken tartásában áll.
A megtérés nem a megvilágosodásban, a megintetésben, a felszínes változásban vagy a részleges megújhodásban áll." Forrás1.
"Ígéretemhez híven, itt a folytatás arról, hogy mi is a megtérés. Szintén Alleine előző hozzászólásomban említett könyvéből, a megtérést jellemző pontokból kettő:
/kedves olvasó, ha van bátorságod elolvasni, kérlek kommentet is írjál! - kérte a posztíró - de senki nem írt neki. /
6. A megtérésben a bűnöktől, a Sátántól, a világtól és saját magunk igazságától fordulunk el.
(1) Elfordulunk a bűntől
A megtért örökös háborúskodásba kezd a bűnnel, bizony, minden bűnnel, de elsősorban a sajátjával, s azon belül is elsőként a szívbéli bűneivel. Ez lesz haragja céltáblája, ettől szaporodnak meg keservei; ez döfködi és sebzi, mint a tüske a húsban, mint a szálka a szemben. Nyög és küzd a megtért; és így kiált, nem szokásból, hanem érzésből: „Ó, nyomorult ember!"
Egy terhét se tűri olyan nehezen, mint a bűnt. Ha Isten teljesítené a kívánságát, inkább választana bármilyen szenvedést, mintsem hogy bűnben éljen, mert olyan az, mint a kavics a cipőben: megkeseríti és fájdalmassá teszi az ember minden lépését. Megtérése előtt még könnyelműen gondolkodott a bűnről. Keblén melengette, mint Uriás a báránykáját; felnevelte, míg naggyá nem nőtt – és legelt a bűn, de nem füvet, hanem az ember saját húsát; a poharából ivott, a keblén feküdt, mint édeslánya.
De mikor fölnyíltak a hitetlen szemei, irtózva elhajította, mint a varangyot, amelyet a sötétben a mellére szorított, és amiről úgy hitte, hogy csak egy kedves, ártatlan madárka. Mert a megtért nemcsak a bűn veszélyeit, hanem a tisztátalanságát is látja – és milyen buzgóvá lesz, hogy megtisztuljon! Undorodik magától bűnei miatt. Krisztushoz tér és beleveti magát a forrásba, amely neki és a tisztátalanoknak tört fel. És ha elbukik, milyen igyekezettel keresi újra a tisztaságot! Az Igéhez fut és nem nyugszik, míg le nem dörzsöli, le nem mossa magáról a testi és a lelki szennyet az örök forrás vizében.
Az igaz megtért szívből gyűlöli a bűnt. Birkózik vele, harcot indít ellene s noha gyakran alulmarad, nem adja fel, nem teszi le a fegyvert, amíg még lelke a testében van. Nem békél meg és nem kegyelmez; más ellenség kiérdemelheti imáit, bocsánatát, sajnálatát, de a bűnnel szemben engesztelhetetlen, ki akarja irtani.
Úgy vadássza, mintha élete függne tőle, szeme nem ismer szánalmat és keze nem ismer kíméletet, még ha az a jobb kéz és a jobb szem is. Mert bár lehet hasznot hajtó a bűn, lehet kellemes, és növelheti a világi barátok szemében a megbecsülést – a megtért mégis inkább belehajítja a csatornába az ilyen hasznot, inkább hagyja, hogy csökkenjen a hitele, és hogy az örömök virága elfonnyadjon a kezében, mintsem hogy a bűn útjára lépjen. Nem ismer megbocsájtást és nem ismer türelmet. Bárhol is kerüljön össze a bűnnel, homlokát ráncolva zordan így köszönti: „Rád találtam hát, ellenségem?"
Olvasóm, vajon munkált-e benned a lelkiismeret, míg tekinteted e sorokra vetetted? Eltűnődtél-e szívedben a mondandómon? Bevetted-e magadba a könyvem, hogy meglásd, így élsz-e te is vagy sem? Mert ha nem, olvasd el újra, és szólaltasd meg a lelkiismeretedet, hogy ő döntsön felőled!
Keresztre feszítetted-e a testedet és annak gyöngeségeit, kéjeit? Elhagytad-e bűneidet, mindent, mit önszántadból és akarattal elkövettél; elfordultál-e izzó vágyaidtól, vagy pedig megelégedtél megvallásukkal? Mert ha nem, még hitetlen vagy! Felhorgad-e a lelkiismereted, mondván, hogy hazugsággal próbálod jobb színben feltüntetni magad; hogy az elhívásod puszta öncsalás; hogy titokban feslettségben élsz? Hagyj fel hát a hazugsággal! „Keserűséges méregben és álnokságnak kötelékében leledzel."
Előszámlálom bűneidet: nem teszel féket a nyelvedre, elnéző vagy vágyaiddal szemben, elhanyagolod az imát, az olvasmányokat és az istentiszteletet... Mondd, nem tanúskodnak-e ellened mindezek, mondván, hogy „a te műveid vagyunk és követünk téged"? Vagy, ha nem találtam elevenedbe, mondd, nem hallod-e az intő hangot magadban, mely így szól: „tudod, hogy ebben és ebben gonosz úton jársz, mégis valamely hívságos okból megtűröd magadban a bűnt"? Mert ha így van, még nem születtél újjá, és vagy megváltozol, vagy elkárhozol.
(2) Elfordulunk a Sátántól
A megtérés megkötözi az erőst, összerontja vértjét, tönkreteszi javait; az embert a Sátántól Istenhez fordítja. Eladdig, alighogy magához intette az ördög a bűnöst, hogy társa legyen mocskos játékaiban és undok örömeiben, az egyből szaladt is, „mint az ökör a vágóhídra, és mint a bolond, egyszer csak fenyítő békóba; (...) miképpen siet a madár a tőrre, és nem tudja, hogy az az ő élete ellen van."
Alighogy hazudnia parancsolta neki a Sátán, a hitetlennek máris a nyelvén volt a hamisság. Alighogy kívánságainak hívságos tárgyat mutatott a gonosz, neki máris felhorgadt a vágya. Ha a Sátán így szólt: „ne törődj a családi kötelezettségeiddel", akkor bizony teljesítésükre ritkán került sor abban az otthonban. Ha azt mondta: „hagyd a szigort, a pontosságot", akkor ő egyből megfeledkezett róluk. Ha így szólt: „hagyd a szent szolgálatokat", akkor ő teljességgel elhanyagolta azokat.
De megtérése után már más úr szolgája, más úton halad, s Krisztus parancsait teljesíti. Lehet, hogy lába néhányszor beleakad a Sátán hurkába, de soha se lesz akarattal a rabja. Ügyel a Sátán csapdáira és csalétkeire, megpróbálja kitanulni kelepcéit. Óvatos és gyanakvó, máskülönben az ördög terveinek célpontja lesz. Hatalmasságokkal és fejedelemségekkel küzd; úgy fogadja a Sátán hírnökét, mint más a halálét. Az ellenségen tartja a szemét, és teljesíti kötelességeit, nehogy a Gonosz szerezzen előnyt.
(3) Elfordulunk a világtól
Amíg igaz hitre nem jut, az ember a világ rabja: térdet hajt a mammonnak; saját megbecsültségét hajszolja; jobban szereti az élvezeteket, mint az Istent. Ebben gyökerezik a bűnbeesés nyomorúsága – hogy az ember nem a Teremtő, hanem a teremtmény felé fordul, és azt szereti és tiszteli, abban bízik, nem pedig az Istenben.
Nyomorult ember, hát miféle torz szörnyeteggé formált a bűn? Az Isten kevéssel tett téged kisebbé az angyaloknál, de alig tett az ördögöknél nagyobbá a bűn, olyan rém lettél, kinek a lába helyén a szíve és a feje, a patái pedig a menny felé rugdosnak, és minden tagja össze van keveredve. Valaha a szolgálatodra készíttetett a világ, most pedig ő kormányoz téged, megbabonázott a boszorkányságával, mint egy szemfényvesztő szajha, és rávett, hogy leborulj előtte és imádd.
De a megtérés kegyelmében aztán helyreáll a rend; Isten felkerül a trónjára, a világ pedig le a zsámolyához; Krisztus bekerül a szívbe, a világ pedig a lábához. „...nékem megfeszíttetett a világ, és én is a világnak." A változás előtt így kiáltott a bűnös: „Kicsoda láttat velünk (világi) jót?" De most így imádkozik: „Hozd fel reánk arcodnak világosságát, oh Uram!" – a búzát meg a bort pedig vigye, akinek kell!
Régen a világ örvendeztette és elégítette meg a szívét, ezért így dalolt: „Én lelkem, sok javaid vannak sok esztendőre eltéve, tedd magadat kényelembe, egyél, igyál, gyönyörködjél". De most visszavonja ezt, és semmi se veheti rá, hogy újra kívánja, hanem Izrael csodálatos zsoltárosával így dalol: „Az Úr az én osztályos részem; az én részem kies helyre esett, nyilván szép örökség jutott nékem".
Más nem tudja megelégíteni. „Hiúság és bosszúság" – ezt írja a világi örömök fölé, az emberi kiválóságok fölé pedig azt: „kár és szemét"! Most már az életre és a halhatatlanságra törekszik, kegyelem és dicsőség után liheg és a romlatlanság koronáját vágyja.
Szíve az Úr keresésére indul; az Isten országát kutatja, az Ő igazságát, és már nem közönyös a vallás iránt, hanem az a legfőbb gondja. Régebben a világ uralta, akkor többször sarkallták cselekvésre a javak, mint a jóság, akkor még inkább a teste vagy a testvére gyönyörködtetésére ügyelt és nem az Istenére, az ő Teremtőjére – Őt félresöpörte, míg a világnak szolgált. De most meggyűlöli apját, anyját és az életét, mindent, csak az egy Krisztust nem.
Állj meg hát, és tekints magadba. Nem érint-e erősen téged mindez? Úgy teszel, mintha Krisztusért élnél, de mondd, nem állsz-e mégis a világ uralma alatt? Nem származik-e több örömed a világtól, mint Őtőle? Kényelmesebben érzed-e magad, mikor a világon jár az eszed és hívságos örömök vesznek körül, mint mikor visszavonulsz szobádba imáidhoz és elmélkedéseidhez, Isten Igéjével és imádatával törődve?
A hitetlen arról ismerszik meg a leginkább, hogy a világ dolgai szerepelnek az első helyen terveiben, vonzalmaiban és értékeléseiben. A valódi megtért szemében mindig Krisztus az első. Milyen kedves is számára az Ő neve! Micsoda kincs az Ő kegye! A megtért Jézus nevét szívébe vési. Mert amikor megjelenik az üdvözítő Krisztus, kiderül, hogy puszta lég a dicsőség és csupán őrültség a nevetés, a mammon pedig Dágonként leesik arccal a földre, kezét-fejét széttörve a küszöbön. Ím a megtért értékes gyöngye, ím a kincse, ím a reménye, ím a dicsősége. „Az én szerelmesem enyém, és én az övé." Ó, mennyivel nagyobb gyönyörűségére lenne így szólnia: „Krisztus az enyém", mint ha azt mondhatná: „enyém a királyság, enyémek az Indiák"!
(4) Elfordulunk saját igazunktól
Mielőtt megtérne, az ember saját fügefa leveleivel takargatja magát, és csak saját ügyeit tartja szem előtt. Kizárólag magában bízik és a maga igazságában, garasait aranynak véli, és nem rendeli alá magát Isten igazának. De a megtérés megváltoztatja vélekedését, és onnantól a maga igazságát csak szennyes rongyoknak tartja s elhajítja, mint egy piszkos koldus férges, cafatos öltözetét.
Mert immár lelki szegénnyé lett, és nem győz panaszkodni és sajnálkozni magán, hogy milyen „nyomorult és nyavalyás és szegény és vak és mezítelen". Látja jámbor tetteinek romlottságát, és a valaha olyannyira bálványozott igazságát most csak kárnak és szemétnek nevezi, melybe a világ minden kincséért sem ereszkedne vissza.
Nagyra értékeli Krisztus igazságát. Úgy érzi, mindenben Krisztusra van szüksége: hogy megigazuljon, és hogy megszentelődjenek a tettei – mert nem tud Krisztus nélkül élni, sem imádkozni nélküle. Nélküle nem tud Isten színe elé járulni; Krisztusra támaszkodik, és úgy hajol meg az Isten házában. Krisztus nélkül csak egy elveszett, tönkrement ember, mert élete Jézusban rejtezik, mint ahogy a fa gyökerei is a föld színe alatt szertekúszva táplálják és tartják a törzset.
Régen Krisztus evangéliuma ízetlen és állott eledelnek tűnt számára, ám most mi lehet számára ennél édesebb? Ágoston sem tudta kedvvel ízlelgetni egykoron szeretett Ciceróját, mert Krisztus nevét nem találta írásaiban. Milyen érzéssel kiáltja Krisztusról egyetlen lélegzettel: „Ó, legédesebb, legszeretőbb, legkedvesebb, legdrágább, legértékesebb, legkívánatosabb, legszeretettebb, legszebb!" Egyszóval, a megtért a mártír hangján szól: „Csakis Krisztus!"
7. A megtérésben Istenhez fordulunk, aki Atya, Fiú és Szentlélek
Ő a mindenható és örök áldás a megtérten. Nem szenteltethetünk meg, míg szívünket át nem adtuk Istennek, teljesen és mindenek előtt Őneki, legfőbb javunknak és sorsunknak. Mert a megtért szíve ekképp dobog: „ez az én részem", „dicsekedik lelkem az Úrban", „tőle van reménységem, csak ő az én kősziklám és szabadulásom, az én erős kősziklám, az én menedékem Istenben van".
Bizonyosak vagytok-e megtérésetekben? Figyeljetek hát szívetekkel és teljes lényegetekkel szavaimra. Istenben van-e a ti boldogságotok? Miről parancsolta, hogy szívleljétek? Mi elégít meg benneteket a legjobban? Gyertek és tekintsetek Ábrahámmal keletre, és tekintsetek nyugatra, tekintsetek északra és délre, nézzetek körbe magatok körül: mi az a mennyekben, mi az a földön, ami boldoggá tehet titeket?
Ha Isten teljesítené a kívánságotokat, mint valaha Salamonét, vagy ha úgy szólna hozzátok, mint Ahasvérus Eszterhez, mondván: „Mi a te kívánságod? Megadatik néked! És mi a te kérésed?" – mondjátok, mit kérnétek akkor? Menjetek be az örömök kertjébe, és szedjétek össze mind az illatozó virágokat – megelégíttetnétek-e akkor? Menjetek be a mammon kamráiba, képzeljétek el, hogy annyit vihettek el a kincseiből, amennyit csak kívántok. Menjetek a tornyokhoz, képzeljetek magatoknak dicsőséges győzelmi díszeket. Szeretnétek-e elismerést, ragyogó hírnevet, olyat, amilyen csak a legnagyobbaknak jut ki? Megelégednétek-e e javak valamelyikével vagy éppen az összessel?
Boldognak tartanátok-e így magatokat? Ha igen, akkor bizony a hívságoknak éltek és hitetlenek vagytok. Ha nem, lépjetek tovább, merüljetek el a szentséges kiválóságokban, az Úr mindenre elégséges voltának feneketlen mélységeiben, lépjetek be az Isten irgalmának tárházába, hatalmának rejtekébe. Nem ez van-e leginkább javatokra, nem ez szolgál-e legnagyobb örömetekre?
Így szóltok-e: „Jó itt. Itt ütök tábort, itt élek és itt halok"? Odaadnátok-e ezért a világot? Ha igen, akkor bizony minden rendben van köztetek és az Isten között, boldogok vagytok – boldog vagy, ó, ember, boldog, hogy valaha megszülettél. Mert ha boldoggá tud tenni titeket az Isten, legyetek is boldogok, hiszen az Úr a ti Istenetek. Mondjátok-e Krisztusnak, amit Ő minékünk: „A te Atyád az én Atyám és a te Istened az én Istenem"? Mert ez a fordulópont. A hamis megtért sosem nyugszik el Krisztusban – a megtérés kegyelme viszont megvigasztalja a bűnbeesés végső keservét, s a szívet bálványaitól az élő Istenhez fordítja. Immár így beszél a lélek: „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad".
Őhozzá megy tehát, nála telepszik meg. Itt nyílik meg számára a mennyország kapuja, mert Isten fele fordul az érdeklődése. Amikor ezt meglátja, így szól: „Térj meg én lelkem a te nyugodalmadba, mert az Úr jól tett teveled." S még Simeonnal is együtt dalol: „Mostan bocsátod el, Uram, a te szolgádat, a te beszéded szerint, békességben" és Jákob szavait ismétli, mikor annak öreg szíve föléledt a jó híreket hallván: „Elég nekem." És mikor látja a Lélek, hogy van Istene, kivel szövetséget köthet, ez lészen az ő üdvössége és legfőbb kívánsága. Így éltek-e vajon? Tapasztaltátok-e ezt? Ha igen, „megáldott titeket az Úr". Munkálkodott bennetek az Isten, megfogta a szíveteket a megtérés kegyelmének erejével, mert mindez csakis az Ő műve, magatok sose lettetek volna képesek rá.
Részletesebben:
(1) A megtérésben Krisztushoz fordulunk, az egyedüli közbenjáróhoz Isten és az emberek között. Ő vezérel minket Istenhez, ő az Atyához vezető út, az egyedüli palló, amin megmenekedhetünk, az egyetlen ajtó, amin beléphetünk. A megtérés Krisztushoz viszi a lelket, Ő lesz életének kizárólagos eszköze, az egyetlen út, az egyetlen név az ég alatt. Csak Őbenne keresi üdvét, csak Őrá bízza magát.
„Most – szól a meggyőzött bűnös –, most kockáztatni fogok, és ha elpusztulok, hát elpusztulok, ha meghalok, hát itt halok meg – Uram, ne hagyj elveszni a te kegyelmed színe előtt, kérj, hogy ne hagyjalak el, hogy a te nyomodban járjak. Ide vetem magam az ajtód elé, s ha megölsz, akkor se mozdulok innen." A nyomorult lélek így teszi fel mindenét Krisztusra és erősen ragaszkodik hozzá. Megtérése előtt semminek és senkinek tekintette, inkább a birtokára, barátaira, kereskedésére ügyelt, mint rá, most pedig Jézus az ő egyetlen eledele, mindennapi kenyere, szíve élete, élete támasza. Arra vágyik, hogy Krisztus magasztaltassék benne.
Valaha úgy szólt a szíve, mint amit a menyasszonynak is mondtak: „Micsoda a te szerelmesed egyéb szerelmesek felett?" Több gyönyört talált a vidám társaságban, a romlott szórakozásban, a földi örömökben, mint Krisztusban. Puszta képzelménynek tartotta a vallást és az örömeiről való beszédet tehetetlen álomnak. De most Krisztusban az élete. Mindent, mit eladdig értékesnek tartott, most tűzre vet Krisztus ismeretének kiválóságáért. A valódi megtért Krisztus egészét elfogadja, nemcsak a munkabért, hanem a munkát is, nemcsak a javakat, hanem a jármot is. Nemcsak a gabonát nyomtatja, de az igát is húzza. Magára veszi Krisztus parancsolatait – igen, az Ő keresztjét.
A hamis megtért csak félig vállalja Krisztust: az üdvözülést igen, de a megszentelődést már nem, az előnyöket igen, de Jézus személyét nem. Különválasztja Krisztus tisztségeit és jótéteményeit. Ez alapvető hiba. Aki szereti az életét, ügyeljen erősen erre. Olyan végzetes tévedés ez, melytől gyakran intenek, s mégis gyakran elkövetik. Gyönyörűséges Jézus neve – de az emberek mégsem szeretik Őt őszintén, mert nem annak veszik, amivé az Isten Őt jobbjával emelte: fejedelemnek és helytartónak.
Szétválasztják, amit az Isten összekapcsolt: a királyt és a főpapot. Nem úgy fogadják Krisztus szabadítását, ahogy Ő akarja, hanem megosztják. Inkább választja mindenki a szenvedéstől való megváltást, de a bűneitől már senki sem akar megváltatni. Üdvözülni is akarnak, de kéjelegni is. Szívesen megszabadulnának némely bűnüktől, de már Delila ölét nem kívánják elhagyni, sem szeretett Heródiásuktól elválni. Nem tudnak irgalmatlannak lenni sem a jobb szemükhöz, sem a jobb kezükhöz.
Ó, legyetek hát végtelenül óvatosak ebben – a lelketek üdve a tét! Az igaz megtért az egész Krisztust szem előtt tartja, Ő lesz minden szándéka és célja, kivétel, korlátozás és fenntartás nélkül. Bármi áron akarja Őt, s éppúgy vállalja, hogy uralkodjék fölötte, mint hogy szabadítója legyen. És Pállal együtt mondja: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?" Bármit, Uram! A megtért üres váltót ad Krisztusnak, hogy Ő határozza meg a feltételeket.
(2) A megtérésben Krisztus útjaira térünk, az Ő törvényeihez és rendeléseihez. Valaha még kapálózott ezek ellen a szív, nem tűrte magán e szoros kötéseket, nem bírta e nehéz utakat, de most megszereti, s örök törvényül és vezérlőül választja őket.
Ami Krisztus törvényeit és útjait illeti, megfigyeléseim szerint Isten négyféle módon munkál minden igaz megtértben – s ha hűek vagytok lelketekhez, ezek alapján tisztába jöhettek saját állapototokkal. Ám le ne vegyétek szemeteket szívetekről!
(a) Az elme ítélete azért hozatik, hogy e törvények igazoltassanak általa. Az elme alárendeli magát nekik, hisz a legigazabbnak és legértelmesebbnek tartja őket, megszereti Isten útjait és megszabadul azoktól a romlott balítéletektől, melyeket valaha ellenük táplált s már nem látja sem értelmetlennek, sem tűrhetetlennek őket. A megértés számára e parancsolatok szentek, igazak és jók. Milyen nagyívű, milyen emelkedett is Dávid dicsérete, mikor az Isten törvényeinek tulajdonságairól és csodálatos munkáiról szól!
A megértés ítélete kettős: átfogó és részleges. Az átfogó ítélet az, amikor valaki úgy gondolja, hogy egy út általánosságban a legjobb, de nem a maga számára vagy a maga körülményei között. Az istenfélő ember, nemcsak átfogóan, hanem részlegesen is ítélkezik Isten útjairól, ugyanis nemcsak általában, hanem a saját részére is a legjobbnak találja őket. Nem csupán eltűrhetőnek, hanem egyenest kívánatosnak látja a vallás parancsolatait, bizony, kívánatosabbnak az aranynál, a színaranynál, bizony, mérhetetlenül sok színaranynál is kívánatosabbnak!
Az ilyen ember ítélete határozott: a szentséget tartja legtöbbre és a szigort; úgy hiszi, hogy ez önmagában a legbölcsebb út, és számára is a legokosabb, legmegfelelőbb választás. Halljátok az istenes ember ítéletét: „Inkább szeretem azért a te parancsolataidat, mint az aranyat, mint a legtisztább aranyat. Igaznak tartom azért minden határozatodat, és a hamisságnak minden ösvényét gyűlölöm."
Figyeljétek, miként igazolja Isten kívánalmait és miként tagadja meg mindazt, amit az Úr megtilt: „Igaz vagy, Uram, és a te ítéleted igazságos. A te bizonyságaidat igazságban és hűségben jelentetted meg, és mindenek felett való egyenességben. A te igédnek summája igazság és a te igazságod ítélete mind örökkévaló." Látjátok, milyen készségesen és teljesen alárendeli magát, beleegyezését és hozzájárulását adva mindenhez, ami az Igében benne foglaltatik?
(b) A szív kívánsága, hogy felfogja Krisztus értelmét. Saját magában egyetlen kötelességét, egyetlen bűne feltárását sem mulasztaná el. Mert a megszentelt szív ezt dobogja: „Uram, ha bármi gonoszság lakozik bennem, jelentesd azt meg. Amit nem tudok, tanítsd meg azt nekem – s ha bűnt követtem el, nem teszem többé." A hamis megtért pedig akarattal tudatlanságban tartja magát, s nem akar kijönni a fényre. Inkább ragaszkodik valamely bűnéhez, mert utálatosabb neki elismerni annak bűn-voltát. Nem engedi be ablakán a Napot. A kegyes szív viszont meg akarja ismerni Teremtője törvényének egész terét, szélességét és hosszúságát. Teljes elfogadással fordul az Igéhez, mely megvilágítja minden eladdig ismeretlen kötelességét és titkos bűnét.
(c) Az akarat szabad és eltökélt választása mindig Krisztus útjaira irányul, megelőzve a bűnös örömöket és a világi javakat. Ez nem egy hirtelen, sebtében meghozott döntés, melyet a szenvedés csikar ki, hanem önkéntes és szabad választás. Igaz, a test fellázad ellene – ám az uralkodó akarat Krisztus törvényei és kormányzása mellé áll, s azokat nem küszködve és terhesen, hanem áldásként veszi magára. Míg a megszenteletlen ember úgy hordozza ezeket, mint a béklyót, addig az igaz megtért szívből teszi, mert Krisztus törvénye az ő szabadsága.
Arról ismerszik meg, hogy a jámborságban gyönyörködik. Inkább él erkölcsösen és szentségben, mint hogy javakban bővelkedő és virágzó világi életet éljen. „Azután Saul is elment haza Gibeába és vele ment a sokaság, kiknek szívét Isten megindította." Amikor az Úr megindítja a választottak szívét, azok, noha elhívattatnak, szabadon követik Krisztust és saját akaratukból adják magukat az Isten szolgálatára, teljes szívükből keresik Őt. Ugyan a félelem hasznos dolog, de mégsem az a megszentelt szív megindulásának fő oka. Krisztus nem erőszakkal tartja kezében a lelkeket – Ő a hajlandósággal bírók Királya, azoké, kik Őt az Ő kegyelméből szabadon szolgálják.
Mert ez a választásuk: nem olyanok mint a szolgák, hanem mint a fiú vagy mint a menyasszony – hű az elméjük és bennük buzog a szeretet forrása. Egyszóval, Krisztus parancsolatában rejlik az igaz megtértek szerelme, töretlen öröme és örökös leckéje.
(d) A megtért kanyargó útja Isten rendeléseit követi. A hívő naponta gondot fordít arra, hogy Istennel járjon. A nagyságot keresi, nemes terveket dajkál, még ha el is bukik. A tökéletességnél alább nem adja, azt kívánja, azt kutatja, és nem nyugszik el a kegyelemben, míg meg nem szabadul a bűneitől és meg nem tökéletesedik a szentségben.
Itt leplezhetitek le a képmutatók romlottságát, mert ők a jámborságot – ahogy valaki egyszer helyesen mondta – csak mint mennyországba vezető hidat keresik. Csakis ennyi az ő gondjuk, és éppen azt kutatják, ami a legkevésbé szolgálja megtérésüket. De az igaz megtért a jámborságot önmagáért akarja és nem a mennyországért. Nem elégszik meg annyival, hogy a pokoltól megmenekedjék, hanem a legmagasabb csúcsokra akar eljutni. Ám a puszta akarat itt kevés. Mi a ti utatok? Új irányt vett-e az életetek? Követitek-e a jámborságot, gyakoroljátok-e a vallást? Ha nem, hamisnak találtattok.
Az-e hát a megtérés, aminek itt leírtuk – üdvözülésünk legszükségesebb feltétele? Ha igen, tudjátok meg, hogy szoros a kapu és keskeny az út, mely az életre visz – hogy kevesen vannak, akik megtalálják – hogy igenis szükség van a szentséges hatalomra ahhoz, hogy a bűnös lélek saját üdvére a kegyelemben megtérjen Jézus Krisztushoz.
Megint csak arra buzdítalak benneteket, hogy vizsgáljátok meg magatokat. Mit mond a lelkiismeretetek? Vádol-e? Nem furdal-e jártatokban? Amellett ítéltetek, azt választottátok, azon az úton jártok, amelyet fentebb leírtunk? Ha úgy van, jól van. De nem kárhoztat-e a szívetek, nem emleget-e föl valami rejtett bűnt, amelyben lelkiismeretek szava ellenére éltek? Nem mondja-e, hogy titokban valamilyen gonosz játékot űztök, vagy hogy valami kötelességet figyelmen kívül hagytok?
Nem ragad-e el a lelkiismeretetek a hálószobáitokba, hogy szemetekbe vágja, milyen ritkán foglalatoskodtok ott az imával és a szent olvasmányokkal? Nem rángat-e el a családjaitokhoz, hogy lássátok, mennyire elhanyagoljátok az Isten ügyét és a gyermekeitek lelkét? Nem visz-e magával a boltjaitokba, a kereskedéseitekbe, hogy az ottani gonoszságaitokat föltárja? Nem taszigál-e el a kocsmába, hogy megvádoljon a léha társaság, az elpazarolt drága idő, az eltékozolt tálentomok miatt? S a szívetek legbelső, legtitkosabb kamrájában nem szembesít-e egész kárhozatos valótokkal?
Végezd hát a dolgod, ó, lelkiismeret! Az élő Isten nevére parancsolom neked: teljesítsd feladatod. Ragadd meg a bűnöst, zuhanj rá, szorítsd meg, józanítsd ki. Csak nem fogod egész életében dicsérni és nyugtatgatni? Ébredj, lelkiismeret! Mit képzelsz, alvó? Nincs-e okod feddeni? Hát pusztuljon el határtalan tudatlanságában e gyarló lélek, soha meg nem ismerve az Urat és az örökkévalóságot – csak azért, hogy te megőrizhesd békédet? Vétkezzen-e továbbra is nyugalomban?
Kelj föl és munkálkodj! Szóljon belőled a prédikátor szava. Kiálts fennhangon és ne ismerj kíméletet, szóljon a hangod, mint a trombita. Isten ne a te kezedből kívánja meg e lélek vérét." Forrás2.
Az Üdvösségre vezérlő kalauz c. könyv, melyből a fenti idézetek származnak, angolul itt elolvasható.
