5 ok, amiért idén sem ünneplünk karácsonyt

Ünnepek, ünnepek, ünnepek. Advent van, és kevesebb, mint egy hét múlva "újra itt a szép karácsony...". Évek óta, amióta blogom van, a december végi időszak gyötrődés nekem. Gyötrődöm azon, hogy mondjam vagy ne mondjam a Nagy Vallomást: azokat a gondolatokat, amiket igaznak érzek, és amik évek óta egyre határozottabban vannak a szívemen a karácsonnyal kapcsolatban. Gyötrődöm, mert minden évben kapom a szívből jövő boldog karácsonyi üdvözléseket rokonoktól és ismerősöktől, itt a neten, sms-ben és személyesen is. Hiszem, hogy akiktől kapom, azok szívből gondolják, amit kívánnak, és bár bennem komoly ellenérzések vannak, nem akarom őket megbántani.

Gyötrődöm, mert a gyülekezetben is ott áll a karácsonyfa minden évben, mégpedig nem is kicsi - kis híján eltakarja a keresztet -, de nem akarok szólni, mert tudom hogy jó szándék van emögött is. Hallgatni viszont legalább ugyanolyan rossz, mint konfrontálódni (na jó, hallgatni szerintem rosszabb).

Gyötrődöm, mert ha nem mondom, ami bennem van, akkor szétfeszít belülről. Ha viszont mondom, akkor lehet, hogy emberek meg fognak sértődni, meg fognak botránkozni, meg fognak haragudni. Mert a karácsonyozás legalább annyira érinthetetlen és érzékeny téma az emberek legtöbbjénél, mint az iskolába járatás, vagy a télapózás. Még a hívőknek is - vagy még inkább nekik.

Ennek ellenére ebben az évben úgy döntöttem, hogy nem fogok hallgatni. Mert nem akarok már hallgatni, mindegy, mibe is kerül ez. Akik olvassátok a blogot egy ideje, tudjátok, hogy eddig is kimondtam azt, amit igaznak gondoltam, még ha ezzel egy merőben más véleményt is képviseltem, mint a környezetemben a legtöbben. Ebben a karácsony volt eddig a kivétel, de most már nem az. El szeretném mondani, amit gondolok, és szeretném megtanulni szeretettel képviselni ezt a nagyon árralszembenúszó hozzáállást, ehhez a 'neves ünnephez'. Elihuval együtt mondom:

Hadd feleljek hát én is magamért,

hadd tudassam én is véleményemet!

Mert tele vagyok beszéddel;

unszolgat engem a bennem levő lélek.

Íme, bensőm olyan, mint a bor,

amelynek nyílása nincsen;

miként az új tömlők, szétszakad.

Szólok tehát, hogy levegőhöz jussak;

felnyitom ajkaimat, és felelek.

Nem leszek személyválogató senki iránt;

nem hízelkedem egy embernek sem;

mert én hízelkedni nem tudok;

könnyen elszólíthatna

engem a teremtőm!

(Jób 32:17-22)

A nagy vallomás ennyi: mi családilag nem ünnepeljük a karácsonyt, mert nem értünk egyet ezzel az egész ünneppel. Hogy így gondolkozunk, annak több oka is van, de előre mondom, hogy ezen okok között nem szerepel az, hogy a szektánk parancsolja nekünk, hogy így tegyünk.:)

Mi végre hát, hogy mi nem ünnepeljük meg a karácsonyt, amikor elvileg ez a hívők legjelesebb ünnepe??
- Itt vannak az érveim:

1. Sem az apostolok, sem a korai egyház nem ünnepelte meg Jézus születésnapját. Maga Jézus sem parancsolta, hogy ilyen módon emlékezzünk meg Őróla. Helyette azonban azt mondta, hogy rendszeresen emlékezzünk meg a haláláról, amíg eljön. Ha karácsonykor az Úr Jézus az ünnepelt, és Ő nem akarja, hogy megünnepeljük Őt, akkor miért ünnepeljük mégis?

2. Jézus biztosan nem ezen a napon született. Ha mindenáron meg akarnánk ünnepelni születését, akkor nem december 24-én kellene megtenni, mert ez biztosan nem a napja, és erre több bizonyíték is van. Például, hogy az evangéliumok leírása szerint akkortájt a pásztorok kint legeltették a nyájaikat. December és február között azon a vidéken is nagy hidegek vannak, így akkor a pásztorok nyájaikkal védett helyre vonulnak. Az, hogy ők nem védett helyen, hanem a szabadban éjszakáztak, amikor az angyali szózat hozzájuk érkezett, egyértelművé teszi, hogy a tél kellős közepén nem születhetett a Megváltó. Egyes feltételezések szerint január 6-án, de még valószínűbb, hogy októberben született meg Jézus Krisztus.

Érdekes, hogy a zsidóknak mindegyik ünnepe a Messiásra mutat. Messiáshívő zsidók szerint az év első három ünnepe Jézusban már beteljesedett próféciákra emlékezik, az év másik három ünnepe az előttünk lévő időszakról szóló, még be nem teljesedett próféciákat tartalmazza. (Persze, azok a zsidók, akik nem hisznek Jézusban, ezt tagadják, de a messiáshívők állítják, hogy a zsidó ünnepek egyértelműen Őrá mutatnak, Benne teljesednek be.)

A zsidó év első nagy ünnepe, a sátoros ünnep egy logikus születési időpont, ami megmagyarázza azt is, hogy miért nem volt József és Mária számára hely a fogadókban. Nem a népszámlálás miatt, hanem mert Betlehem közel esik Jeruzsálemhez, ahol a többnapos sátoros ünnepre évről évre sok ezer zsidó ment föl ünnepelni. Ha Jézus valóban az októberi sátoros ünnep idején született, akkor még inkább értelmet nyer, hogy

És hallék nagy szózatot,

amely ezt mondja az égből:

Ímé az Isten sátora

az emberekkel van,

és velök lakozik,

és azok az ő népei lesznek,

és maga az Isten lesz velök,

az ő Istenök.

(Jelenések könyve 21:3)

3. Karácsony időpontja több kultúrában pogány ünnepek dátuma. Ez még kevésbé teszi alkalmassá, hogy az Urat ezen a napon ünnepeljük. Pedig valójában éppen ezek miatt a pogány ünnepek miatt lett karácsony Krisztus születésének ünnepe! A vallási vezetők ugyanis -akik annak idején erőszakkal 'térítették' a valláshoz az embereket- nem akartak szembekerülni felzaklatott tömegekkel azáltal, hogy megtiltják nekik a régóta ismert és igen népszerű pogány kultuszokon való részvételt. Inkább 'elkeresztényiesítették' a pogány ünnepet, hogy az emberek újult formában, de továbbra is a régi módon ünnepelhessék a bálványaikat. Ezekben a kultuszokban nem számított, hogy milyen szívvel van jelen az ember, hogy kire gondol, és miként magyarázza a szimbólumokat, mert a kultuszokon csupán a részvétel volt a fontos.

4. A karácsonynak valójában semmi köze Jézus Krisztus születéséhez. Persze, rá lehet húzni keresztény magyarázatot mindarra, amit karácsonykor teszünk, de valójában azok az elemek, amelyek az ünnepek alapját képezik, mind pogány elemek. Ezen elemek nélkül nincsen igazi karácsony, mivel az 'ünnep varázsát' nem a Jézus születésére való emlékezés, hanem a karácsonyi kellékek megléte adja. Feldíszített fenyő, nagy kajálások, ajándéközön - hagyjad el a kellékeket, és nem marad semmi sem az ünnepből! Ha Jézust elhagyod belőle, azt senki sem veszi észre - nézzük csak meg, milyen önfeledten merül bele ebbe az úgynevezett keresztény ünnepbe a vallásos és vallástalan világ java része is!

Hogyan lehetséges, hogy egy valóban keresztény ünnep azoknak is sokat jelent, akik kizárólag vallással rendelkeznek, de élő hittel nem? Hogyan lehetséges, hogy a szeretet ünnepe a nem hívőknek ugyanakkora örömet okoz, mint nekünk, amikor ez nem lenne lehetséges, ha valóban keresztény ünnepről lenne szó! Az Ige szerint a világnak bolondság a mi hitünk, a keresztényeknek azonban mindenük ez a hit. Ha Jézus szabadon elhagyható az ünnepből (vagy Jézuska formában van csupán jelen), ugyanakkor a karácsonyfa, mint fő elem (ami ráadásul semmi módon nem kapcsolódik az állítólagos ünnepelthez, magához Jézushoz) nélkülözhetetlen, akkor miért állítjuk, hogy ez az ünnep Jézusról szól? Ez az ünnep nem Róla szól.

"A világ másként ünnepli a karácsonyt, de mi tudjuk, hogy ezen napon a mi Megváltónk az, aki megszületett!" - hangzik a szószékekről. Ám valóban így van ez? Mi máshogyan ünnepelünk? Miben más ez a mi ünnepünk, amikor pontosan ugyanazok a kellékek, és ugyanaz az 'ünnepi varázs' is, mint azoknál, akiknek nem személyes Megváltójuk Jézus?

Elgondolkodtató, hogy vannak, akik a világban élnek, mégis jobban érzik a hívők karácsonyhoz való viszonyulásában az ellentmondást, mint mi, keresztények, akik már megint nem akarunk látni...

5. Jézus Krisztust felnőttként látták elmenni a tanítványok, ezért a 'kisjézusra' való emlékezés nem logikus. Amikor írók, költők és mindenféle neves emberek születési dátumáról megemlékezünk, akkor mindig felnőttként emlékezünk rájuk (hacsak nem gyerekként hunytak el). Egyedül Jézus Krisztus van infantilizálva.

Karácsonykor gyakori, hogy a gyerekeket azzal manipulálják, hogy "vajon, ha a kis Jézus ma nálad kérne szállást, akkor adnál-e neki helyet az otthonodban vagy a szívedben?" Nyilván adna, hiszen ki az, aki ellen akar állni egy cuki csecsemőnek? Ez viszont nagyon manipulatív kérdés, ráadásul nincs is igei alapja. Hiszen Jézus Krisztus, mint felnőtt férfi, hagyta el a földet, és az Atya jobbján, mint megdicsőült Fiú van jelen. Ő ítélni fog, és akkor nem lesz kisjézuskázás.

Krisztus követségében állva az embereket nem egy szeretetéhes gyámoltalan újszülötthöz, hanem az élő Istenhez, mindenek Urához kellene hívogatni december végén is. Ez nem a részvétre való apellálás, hanem ultimátum kell, hogy legyen. Mi vagyunk Isten irgalmára szoruló bűnösök, akiknek kegyelemre van szüksége - nem az Isten Fia!

 

Esélyegyenlőség, inspiráció, iskola - egy újabb nézőpont

Az előző poszt kapcsán érdekes és elgondolkodtató eszmecsere alakult ki itt a blogon. Erika hozzászólásán sokat gondolkoztam, és erről szeretnék most írni, mivel az oktatási helyszínek témájához kapcsolódik és mivel meg lettem szólítva.

Sajnálom, hogy azokról a gyerekekről sehol nem esik szó, akiknek egyetlen esélyük az iskola... Kevés az olyan család, ahol minta a szülő, ahol lelkileg, erkölcsileg, értelmileg megfelelő közeg a család, ahol az otthon tényleg fészek.

Utóbbi mondatoddal sajnos egyet kell értsek, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy kevés szülő vállalja fel ezt. Azt nem akarom elhinni, hogy a magyar emberek túlnyomó része abszolút alkalmatlan lenne szülői feladatainak betöltésére! Szerintem nem erről van szó, hanem arról, hogy a családok, különösen az anyák életében fontosabb tényezők is vannak, mint a gyermek.

Ha a szülők szeretik a gyerekeiket, akkor akár komolyabb akadályokat is képesek leküzdeni az ő érdekükben, hogy ha ez igazán fontos nekik. Nem kétlem, hogy a legtöbb családban a szülők szeretik a gyerekeiket, de kétlem, hogy tisztában vannak az otthon erejével, befolyásával. Túlságosan elfoglaltak, mert fel vannak borulva a prioritásaik - ez a probléma. A legtöbb magyar otthon lehetne lelkileg, erkölcsileg, értelmileg megfelelő közeg a gyerekek számára, ha a szülők úgy akarnák!

De egyelőre nincsen így. Viszont, ha már a hátrányos helyzetű gyermekekre helyezzük a hangsúlyt, akkor szeretném, ha azt is meglátnánk, hogy a sok hatás közül, ami őket az iskolában formálja, a szeretettel teli, kompetens tanárok jó hatása csak egy - nem az egyetlen. A fizikai gondoskodás, ami az elhanyagoló szülő mulasztását kompenzálja, vagy a sokféle program, amellyel tágítani szeretnétek azoknak a gyerekeknek a látószögét, akiknek máshogyan esélyük sem lenne hasonló élmények gyűjtésére, egy másik hatás - de szintén nem az egyetlen.

Az előbb említettek mind pozitív hatások, de vannak negatív és ártó hatások is. Azok ugyanúgy ott vannak minden iskolában, mint a jó hatások. Ha kizárólag szerető és kompetens tanárokból, meg segíteni akaró, szociálisan érzékeny diákokból állna az iskola, az más lenne. Akkor ezek a nyomorúságos sorsú gyerekek nem előítéletekkel, gúnyolódással, kirekesztéssel és szakmailag megkérdőjelezhető bánásmóddal találkoznának. De sajnos nem kevés esetben ezzel találkoznak.

Sajnos gyakori, hogy éppen azok a gyerekek tapasztalnak meg súlyos atrocitásokat osztálytársaiktól és tanáraiktól is, akiknek a leginkább szükségük lenne az otthonitól eltérő élmény megélésére. Ez egy nagyon valóságos probléma. Így amit a gáton megnyer egy jó tanár a hátrányos helyzetű gyerekek életében, azt elveszíti a réven a gyerekközösség gyakran bántóan előítéletes, kirekesztő közege, illetve a kevésbé szerető, fásult és előítéletes tanár kollégák romboló munkája miatt.  Ezért gondolom azt, hogy az iskola nem tud segíteni azoknak, akiknek úgymond az egyetlen esélyük az iskola lenne - akkor sem, ha a tanerő egy része komoly erőfeszítéseket tesz és szívből szeretne rajtuk segíteni.


Az iskola nem tökéletes!!! Soha nem volt az és nem is lesz. A tanár sem, először, hogy mást meg ne bántsak - magamat említeném. De a jó szándékot, az elköteleződést megvonni bárkitől vagy nem a jót feltételezni róla nem öröm számomra.

Értem és átérzem, hogy a pedagógusok egy részének vérzik a szíve azokért a gyerekekért, akiknek a szenvedéseit látja és ezért a maga hatáskörében azon munkálkodik, hogy a lehető legtöbbet segíthessen. Az a 'rész', akiről beszélünk, valóban jó szándékú és elkötelezett. És róluk jót feltételezek. De nem csak ők vannak.

A tanártársadalom nagyobb része legjobb szándéka ellenére is kárt okoz azoknak a gyerekeknek, akiken segíthetne. Sokuk ugyanis csak azért tanít egy iskolában, mert jobb ötlete nem volt. Vagyis nincsen hivatástudata, a gyerekeket nem szereti és számára a tanítás csupán egy elvégzendő, letudandó feladat aznapra. Az ilyen gondolkozású tanárok nyűgnek tartják a nehéz sorsú, meg a problémás gyerekeket, és ezzel a hozzáállásukkal nem tudnak segíteni, csak ártani.

Mellettük még vannak olyanok is, akik valamikor elkötelezettek voltak, de mára kiégtek. Ők sem fehér hollók pedagógus-körökben, hanem egy jelentős hányad. Az iskola a túlterheltség és a fegyelmezési problémák miatt eleve kevés teret enged a pedagógusok kibontakozásának - de azt hiszem, ezt te tudod a legjobban.

Nyilván vannak szenvedéllyel tanító, tudatosan inspiráló, kivételes tanárok is, és nekik nagyon meg kell küzdeniük a rendszerrel, hogy jó hatást fejthessenek ki, de ők a kisebbség. Tehát, sajnálom, de nem tudom a tanárok többségéről azt feltételezni, hogy ők képesek segíteni. Természetesen nem vitatom el a szándékaikat, csak a szándék ebben az esetben nem elegendő ahhoz, hogy kompenzálja a intézményi jellegből adódó fentebb említett negatív hatásokat.


A gyerekek nagy hányada a családban van veszélyben. Velük mi legyen? A nagy hányad: minimum a fele, ha nem több. Hiszen itt is kiderül, hogy a szülő engedi el épülését nem szolgáló közegbe, a szülő falaz neki, holott idejében még orvosolhatóak lennének a problémák. Azzal egyet értek, hogy a mindennapi példamutatás a legnagyobb tanító erő és a hitet nem lehet tanítani. A példamutatás minden felnőttre értendő, akivel érintkezik a gyermek: így lehet jó példa egy tanár (akár!) és lehet rossz példa egy szülő.

Igazad van: természetesen lehet jó példa egy tanár és lehet rossz példa egy szülő. Viszont én úgy gondolom, hogy egy jó tanár messze nem tud akkora hatást kifejteni, mint egy jó szülő, és ezt figyelembe kell venni. Ráadásul a jobb tanárok mellett minden iskolában megvannak a kevésbé jók is: tehát a negatív példák is szükségszerűen benne vannak az intézményes pakliban.

Persze az is igaz, hogy egy rossz tanár kisebb kárt tud okozni, mint egy rossz szülő, hiszen kevesebb együtt töltött órája van rombolni. Ezért is érzem úgy, hogy nagyon komoly problémát vetsz föl, amikor a gyerekeiket veszélyeztető szülőkről írsz. Azt nem gondolom, hogy tényleg annyira sok családról lenne szó, nehéz elhinnem, de talán csak túl optimista vagyok. De akárhány családról beszélünk is, ez a helyzet nem oktatási, pedagógiai vagy nevelési kérdés, hanem kizárólag szociális. Egy szociális problémára nem egy oktatási intézmény a válasz, hanem egy szociális segítőrendszer, egy háló. Ez alatt most nem a segélyeket értem, hanem nagyon is kompetens, szakképzett, érdekelt és előítéletektől mentes szociális munkások, családügyi és más szakemberek, valamint segélyszervezetek bevonását. Ha emberi oldalról közelítünk.

De közelíthetünk hit-oldalról is. Így már kiderül, hogy még a legkompetensebb szakember is kevésnek fog bizonyulni, mert a mély-szegénység, a bűnözésre nevelés, a családi konfliktusok, elhanyagolások és bántalmazások mind Jézus Krisztussal oldhatók meg maradéktalanul. A problémás emberek problémáit Jézus tudja megoldani, Őrá van szükségük!

Tapasztalatok mutatják, hogy ott, ahol hitre jut egy nehéz sorsú ember, ott az élete folyása is megváltozik, és ez a változás nagyon hamar a család többi tagját, a rokonságot és a szomszédokat is a kereszt tövéhez vonja! Valódi megoldást tehát csak a Jézusban való hit, és az ezzel mindig együtt járó életváltozás jelenthet. Mert, ha egy ilyen ember hívő lesz, akkor felelősséget fog vállalni a családjáért, és az Úr vezetni fogja őt, hogy megtanulja jól beosztani az anyagiakat és jól gondoskodni az övéiről. Vagyis nem az iskoláknak, hanem a hívőknek kellene aktívabbnak lenni!

(Nem másokra szeretném hárítani a saját felelősségemet: az utóbbi időben a szívemen van ez a helyzet és sokat gondolkozom és imádkozom, hogy megláthassam, hol tudok én segíteni, mit tehetek én.)

Tehát, mi legyen azokkal, akik a családban veszélyben vannak? Az ideális az lenne, hogy megszüntetjük a veszélyt a családjukban. És ehhez kellene összefogni: gyülekezetek a keresztény alapítványokkal és szervezetekkel, hogy a szociális segítségnyújtás mellett a valódi, lelki segítség se maradjon el. De, ha nem rendszerben gondolkozunk, akkor a megoldás az egyes hívők személyes tanúságtétele: elmenni és kreatív módon elérni azokat, akik a látószögünkbe kerülnek. Egyik Krisztus szeretetétől égő szívű ember mutassa meg a másik embernek azt a mindent átformáló Szeretetet, ami őt is megváltoztatta. A komfortzónából kilépve, szolgálva, barátkozva, segítve - egyik ember a másiknak, egyik család a másiknak. Hiszem, hogy így működne a dolog úgy, ahogyan Jézus tervezte!


Rám sem csak a szüleim voltak hatással: sokat köszönhetek nekik, hálás szívvel gondolok rájuk. A hittel való találkozásom azonban nem nekik tudható be... A hitben való elmélyülésem, megint másnak... A hitben járásban példaképként megint mást említenék. ...és köszönök mindent Otti néninek a magyar tanáromnak, Popejnek a törinek, Szocsi bácsinak a tesiért, az edzőmnek, hogy meglátta bennem, amit én sem láttam meg magamban.

Én is így vagyok ezzel, de kérdem én: miért van ez így? Vajon normális (úgy értem, jó) dolog, hogy más emberek látták meg bennünk a potenciált és nem a szüleink? Vajon normális dolog az, hogy a hitbeli előrehaladásunk és elmélyülésünk egyáltalán nem, vagy csak részben köszönhető nekik még, ha hívők voltak is? Nem, Erika, szerintem nem normális (nem jó) dolog ez. Nem így kellene lennie! Ezért most megfordítom a kérdést. Nem arról van szó, hogy mivel mások is hatottak ránk, nem csak a család, pont ezért van értelme az iskolának. Fordítva van: mivel iskolák vannak, ezért van, hogy nem a szüleink, hanem más felnőttek hatottak ránk leginkább.

Az az igazság, hogy az oktatási intézmények megfosztottak bennünket a szüleinkkel töltendő értékes idő nagyobb részétől. Ezzel együtt pedig attól, hogy olyan kapcsolatot építhessünk velük, amelyben ők tudnak lenni a legfőbb jellemformáló erő az életünkben. Mivel nem ők voltak velünk, hogy tanítsanak, neveljenek, példaképként előttünk legyenek és inspiráljanak minket - ott volt viszont az iskola, hogy ezt helyettük megtegye - ezért történhetett meg, hogy a szüleink helyett Szocsi bácsik és Otti nénik hatottak ránk jobban. A szép emlékeink jelentős része így nem a családhoz, hanem hozzájuk kötődik (bár biztosan sokunknak van sok szép emléke a szüleivel is).

Nem azt mondom, hogy a szüleink kicsit sem inspiráltak, kicsit sem formáltak bennünket, hiszen nagyon sokat köszönhetek én is nekik!! De éppen az iskola az akadálya, hogy a szülők a gyerekeik életében betöltsék azt az inspiráló és a példaadó szerepet, amit elsősorban nekik kellene betölteniük. Úgy gondolom, nem lett volna szükség annyi más felnőttre az életünkben, aki formált és hatott ránk, hogy ha mindnyájan a szüleink mellett lehettünk volna. Úgy ők hathattak volna ránk a legjobban.


Pár gondolat még így a végére...

Tudom, Erika, hogy te nagyon elkötelezett vagy azoknak a hátrányos helyzetű gyerekeknek a segítésében, akik a te látószögedben vannak. És tudom, hogy vannak hozzád hasonlóan más elkötelezett pedagógusok is, akik szívből, szenvedéllyel és tényleg minden segítő szándékukkal a helyzet megszelídítésén dolgoznak! Nagyon tisztellek benneteket ezért. Azonban azt kell mondjam, hogy a helyzeten mégsem tudtok változtatni. Azért nem, mivel nem vagytok elegen, és azért sem, mert maga az intézményi rendszer akadály ebben.

Nem szeretném kisebbíteni a munkátok jelentőségét: tény, hogy oktatással meg lehet fordítani egy gyerek sorsát. A nagy népművelők is tudták ezt. De ezt egy törődő felnőtt szerető gondoskodásával is el lehet érni, nem szükséges hozzá az iskola. A nagy népművelőknek csak az egyik része látta az intézményesített oktatásban a megoldást. A másik részük a személyes nevelés és tanítás elkötelezett híve volt.

Nyilvánvaló, hogy egy gyermek a szülei gondoskodására van bízva. Ez lehet nagyon jó dolog is, amennyiben a szülő szerető, értelmes, nevelni hajlandó, törődő. De lehet nagyon nyomorúságos is, hogy ha közömbös, műveletlen, elhanyagoló szülőre van bízva a gyermek. Utóbbi esetben a családot kellene megváltoztatni: önmagában sem az iskola, sem az otthonoktatás nem lesz képes segíteni. A megoldás nem oktatási helyszínekben van, mert ez szociális és hitkérdés inkább, mint oktatási vagy nevelési. Egy kicsit el is kanyarodtunk az eredeti gondolattól, ami annyi volt, hogy az iskola nem jó hely a hívő szülők gyermekeinek. Szeretném újra erre helyezni a hangsúlyt itt a végén.

Ma az iskola nem csak a hátrányos helyzetűek oktatásáról szól. Ha viszont ez a legfőbb előnye, akkor a gyerekek legalább felének nem lenne muszáj oda járni. Nekik megfelelő alternatíva lenne az otthonoktatás is, mivel nincsen szükségük erre a fajta segítségre. Én viszont nem róluk szeretnék beszélni, hanem azokról, akiknek keresztények a szülei és ennek ellenére mégis az oktatási intézményekben látják a megoldást gyermekeik számára. Ezzel a helyzettel kapcsolatban fogalmaztam meg gondolatokat és érveket, nem általánosságban a szülőkre és gyerekre vonatkoztatva.

Az eredeti kérdés tehát továbbra is az, hogy hol van a helye a hívő szülők gyermekeinek.