A kérdést én úgy tenném fel, hogy oka lehet-e az otthonoktatás feladásának, ha a családon belül nem lehet egykorú gyerekközösséget biztosítani egy gyereknek. És egyáltalán: vajon kell-e egykorú gyerekközösség egy gyereknek? Én úgy látom, hogy ma a társadalomban nagyon fel van fújva a gyerekközösség kérdése. Szülők és szakemberek sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanak ennek a vélt gyermeki szükségletnek, mint pl. annak, hogy jó emberi mintákkal lássák el őket. Mire van tehát szüksége egy gyereknek?
Először is gondoskodásra. Szülőkre, akik nevelik és foglalkoznak vele, akik egészséges mintát biztosítanak a számára és akiken keresztül megtanul eligazodni a világ dolgaiban. Másodszor pedig szüksége van társaságra, közösségre, mint minden más embernek ezen a világon. Az emberek teremtetésüktől kezdve társas lények: szükségletük, hogy magukat megosszák másokkal, és szükségletük befogadni másokat intellektuálisan. Azt hiszem úgy lehetne ezt megfogalmazni, hogy egy ember csak egy másik személy lényének a tükrében képes saját magát értelmezni. Ez a személy lehet Isten is, lehet egy másik ember is- a lényeg, hogy énképünk egészségéhez szükségünk van rajtunk kívül álló személyekkel való interakciókra. Tehát nélkülözhetetlen dolog, hogy másokkal kapcsolatban legyünk. Vagyis kell az emberközösség.
Számít a korosztály? Azt kell, hogy mondjam, hogy nem. Gyerekkorban legalábbis nem. Kamaszkorban, amikor a nemi szerepek eltanulása előtérbe kerül, akkor jó, ha vannak hasonlóan gondolkodó kortársak, akikkel együtt lehet testben és gondolkozásmódban formálódni, de gyerekként erre nincsen szükség. És itt most nem arról beszélek, hogy mik az adott esetben mesterségesen felkeltett vágyai egy gyereknek. Hanem arról, hogy nélkülözhetetlen-e a gyerekemnek napi több órában azonos korú gyerekek társaságában lenni, vagyis sérül-e a gyerekem intenzív kortárs gyerekközösség nélkül vagy sem...
Régen, amikor még tanyán éltek a családok, a gyerekek azokkal játszottak, akik a családon belül adva voltak: kisebb tesókkal, nagyobb tesókkal, vagy tesók híján a tanya állataival, esetleg egyedül- és mégis egészségesen fejlődtek, mert volt mögöttük egy változatos korosztályt felvonultató többgenerációs család, melynek mindig volt olyan tagja, aki elérhető volt ha társaságra vágyott a gyerek. Akkor senki sem görcsölt azon, hogy mi lesz a csemetével kortárs közösség híján. A gyerekek sem. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ma sem kellene túl nagy jelentőséget tulajdonítani a kortárs közösségnek, sem az ilyen irányú vágyakat kifejező megnyilvánulásoknak, mert a hangsúly a közösségen van, nem a kortársakon.
Most tekintsünk el attól a mítosztól, hogy a gyerekközösségek az egészséges szocializáció színterei- ezzel ugyanis egyáltalán nem értek egyet. Szó, mi szó, mindenki szeret a saját korosztályával időt tölteni, idősebbek is, fiatalabbak is. De nem omlunk össze és nem sérül a személyiségünk, ha ez nem történik meg. Talán jó analógia erre a kisgyerekek tv-nézési vagy csoki-evési igénye.
Régen nem volt tv, és a gyerekek nagyon jól túléltek nélküle, ma azonban sok szülő szinte elképzelhetetlennek tartja a gyerekkel való boldogulást délutáni vagy esti tv-zés nélkül. Pedig a gyerekeknek egyáltalán nem szükséglete a tv! (A történetek, mesék hallgatása fontos a fejlődésük szempontjából, de a képi mese nem.) Ha nem szükséglet a tv, akkor miért hisszük azt, hogy a gyerekünknek szüksége van erre? Talán azért, mert szép gyerekkori emlékeink kötnek minket a tv-mesékhez. Vagy mert bizonyos mértékben magunk is tv-függők vagyunk. Vagy mert a tv megkönnyíti az életünket, mivel alkalmas a gyerekek ideiglenes elhallgattatására. És azt hiszem, hogy valahol ez a probléma gyökere a gyerekközösség-kérdésben is: a mi komfortunk.
Pedig csokit enni sem engednénk egész nap a gyerekünket csak azért, mert kifejezi abbéli igényét, hogy reggel-este csokit enne (vagy nyalókát vagy bármi hasonlót). Azért nem engedünk, mert tudjuk, hogy habár a csoki finom és édes, de gyakran fogyasztva káros és egészségromboló hatású, s ettől meg szeretnénk óvni a gyerekünket- ha kell, még a hisztije, vagy az elszomorodása árán is. Akkor miért érzékenyülünk el és esünk gondolkodóba, amikor a lurkó bölcsis-ovis gyerekközösségbe könyörgi magát? Ha meg vagyunk győződve arról, hogy a bölcsis-ovis gyerekközösségnek összességébe véve nem lesz jó hatása a gyerekünkre, akkor nem szabadna ellágyulnunk. És hát ez a fő kérdés: vajon meg vagyok győződve arról, hogy az intézményes oktatás-nevelés, bár sok jó eleme van, de alapvetően inkább káros hatású a gyerekem erkölcsi és szellemi jólétére? Aki efelől nincs meggyőződve, mégis otthon tartja a gyerekeit, annak komolyan újra kellene gondolnia a gyerekközösséggel kapcsolatos döntéseit.
Hogyha ebben a kérdésben bizonytalankodsz, ha sajnálod a csemetédet, mintha valami igazán jó dologtól fosztanád őt meg azzal, hogy otthon tartod- nos, akkor sürgősen írasd be őt egy intézménybe, mert meggyőződés hiányában többet ártasz neki az otthontartással, mint amennyit használsz. A bizonytalan anya ugyanis átadja ezt az érzést a finom szenzorokkal megáldott gyerekének, aki őhozzá hasonlóan úgy fogja érezni, hogy szülei megvontak tőle valami igazán jó dolgot... Ez senkinek sem használna.
A kérdés tehát hangozhatna úgy is, hogy te mit áldozol föl minek az oltárán? Mert vagy a védelmet és a teljes példaadás lehetőségét adod fel önként az intenzív gyerekközösség miatt- így tehát számodra a legfontosabb, hogy kortársak között legyen a gyereked. Vagy az intenzív gyerekközösségről mondasz le önként, gyermeked védelmében, azért, hogy a teljes példaadás és jellemformálás a családod Isten-adta hatalmában maradjon. Így vagy úgy- az lesz, amit te szeretnél. A kérdés csak az, hogy amit ma meghozol, az vajon 10-20 éves távlatban is jó döntésnek fog-e bizonyulni. (Nagyon hasznos és kijózanító tud lenni, s javaslom is, hogy te is tedd meg: az elkövetkező hetekben beszélgess el tizenéves fiatalokat szüleivel, ők már pontosan látják, hogy mit kellett volna másként csináljanak.)
A kezdeti kérdésre visszakanyarodva, az otthonoktatást nem kell, hogy befolyásolja az a tény, hogy nincsen sok testvére a gyerekünknek. Ebben az esetben az ő társasági igényét a szülőnek kell felvállalnia. De nem kell ezt úgy tenni, hogy a gyerekünk vég nélküli kiszolgálásával ellehetetlenítjük a vele való életünket. Ehelyett be lehet vonni mindabba a tevékenységbe, amit éppen végzünk, így gyerekünk valóságos jobbkezünkké válhat. A tevékenységek közben pedig lehet beszélgetni és ez is nevel, épít és jellemfejleszt- minket is, meg őt is.
Az otthonoktatást pedig ugyanannyira nem adja fel könnyedén az ember, mint az intézményben taníttatást. Valójában szerintem fordítva működik a dolog. Előbb meggyőződünk arról, hogy az otthonoktatás olyan valami, amivel azonosulni tudunk, majd elhatározzuk, hogy elköteleződünk, mint otthonoktató szülők. Azután ha akadályokkal, nehéz kérdésekkel találkozunk, akkor már nem az lesz az első reakciónk, hogy "talán abba kellene hagynom az otthonoktatást és suliba kéne küldeni őket". Persze biztosan vannak/lesznek nehezebb hetek, nehezebb otthonoktató évek, amiket nem lehet majd néhány okos mondattal lerendezni, de úgy gondolom, hogy többé már nem fogunk igazán hosszan elidőzni az intézménybe átíratás gondolatánál, inkább csak a nagy mélypontokon fut majd át az agyon, mint kísértés...
Alapvetően inkább a megoldandó feladatot szeretném meglátni és a kihívást: nem a döntésünkből kiutat keresni, hanem azt, hogy mi módon tudjuk a helyzetet otthonoktatóként megélni, megoldani. Nálunk a gyerekszám miatt nem gond a gyerekközösség, de ha gond lenne, akkor én keresztény baba-mama klubról, vagy játszóházról, szakkörről, barátcsaláddal rendszeres találkozókról, házicsoportról ötletelnék, ami megfelelően betöltheti a gyerekem közösség iránti igényét.
Lábjegyzet: Elképzelhető, hogy van olyan családi helyzet, amikor valakinek muszáj dolgozni menni és emiatt muszáj közösségbe adni a gyermekét. Én most nem az ilyen helyzetben levők felé fogalmaztam meg ítéletet. Ugyanakkor véleményem szerint ők a kisebbség, nem a többség. A legtöbben a babaévek után komolyan vágynak visszamenni dolgozni a gyerekük mellől- s ezt meg is teszik, amint tehetik. A poszt elsősorban otthonoktatás témában íródott, s nem azért, hogy azokat lehúzza, akik másmilyen felfogás, más prioritások szerint élnek.
