Advent? - Köszi, de nem.

Sokszor írtam már az évvégi "ünnep" témájáról, mondhatni lerágott csont - de nem az. Évről évre friss aktualitást ad neki, hogy ilyentájt továbbra is elsősorban "keresztény" címkéjű emberek érdeklődésének a középpontjában áll a karácsony előtti lelki várakozást kihangsúlyozandó. Írok most arról, ami nekem adventről a szívemen van.


Advent, a várakozás

Maga a szó is ezt jelenti: az "adventus Domini", vagyis úrjövet arra utal, hogy az év utolsó részében, bizonyos idő múlva eljön a karácsony, benne, sok ember szerint, Jézus szülinapjával. Advent a visszaszámlálás addig.


Miért pont karácsony várása?

A korai egyház tévesen karácsony napját határozta meg Jézus születése napjának. (Pontosabban: a Mithrász-kultusz pogány ünnepét formálták át, az új vallásos éra polgárai számára befogadhatóbb, keresztényiesített karácsonnyá, melyben jól mutatott, hogy a "legyőzhetetlen Nap" születése helyett Jézus születésére emlékezhetnek.) Tény, hogy senki sem tudja, pontosan mikor született Ő, de bizonyos bibliai utalások szerint ez a nap leghatározottabban késő őszre tehető. Egész biztosan nem december végén volt tehát.

Fentiek alapján is nyilvánvaló, hogy a karácsonnyal komoly gondok vannak. Így a "hozzá vezető" belső ünnepsorozat a négy vasárnapon, is problémássá válik ennek a fényében. És igen, tisztában vagyok azzal, hogy ezen a ponton cefetül ünneprontó vagyok, de vállalom. Amennyire te nem akarsz erről hallani, én annyira el akarom mondani. Ha nem is érzed úgy, hogy ezt most mindenképpen hallanod kell, akkor is imádkozom, hogy legyen füled hozzá.


Minden születésnapkor az újszülöttet ünnepeljük?

Ez egy teljesen jogos kérdés adventtel és karácsonnyal kapcsolatban. Ha emberekre gondolunk, akkor az, akinek szülinapja van, mindig olyan módon van ünnepelve, amilyen korban éppen van. A születésnapi ünneplés tulajdonképpen az egy évvel öregebbé válás ünneplése. Bár a születés is szóba kerülhet, hiszen annak is örülünk, hogy velünk lehet, aki egyszer megszületett, viszont, ha felnőtt az ünnepelt, akkor ez egyáltalán nem jellemző. Az ünnep középpontjában csak akkor van újszülött, ha ő még mindig újszülött - akkor viszont nem születésnapozás a neves alkalom, hanem a megszületés ünneplése. Miért van ez másként Jézusnál? Hiszen pontosan tudjuk, hogy megérte a felnőttkort és harmincévesnél idősebb korában halt meg a kereszten.

Ráadásul egy olyan személyről van szó, akiről az egyház vallja, hogy azóta is él (ez igaz). A kisbaba Jézus középpontba helyezése és ünneplése nem illeszkedik sem abba, ahogyan születésnapot szoktunk tartani, sem abba, ahogyan az Ige fényében Rá tekintenünk kell (felnőtt férfiként, Isten Fiaként).


Miért ragadunk le a történet legelején?

Az Ige testté lett. Jézus Krisztus születése, az inkarnáció, tagadhatatlan jelentőségű dolog - de, csak a kezdete annak a hihetetlen váltságműnek, amely elhozta az emberiség számára a megmenekedést. Személyes kapcsolatot, kapcsolódási lehetőséget Istennel, teljes amnesztiát az ember minden bűnének következményétől és a mennybe kerülés lehetőségét. Miért éppen a kezdet akkor a "nagy flash"? Talán, mert egy önkéntelen csecsemőre gondolva nem kell szembesülnünk azzal a választással, amelyet meg kell hoznunk, amióta az Úr eljött ebbe a világba. Vagy, mert az édes kis apróság fölött bátrabban élünk a magunk-alkotta istentiszteleti formával, karácsonyfa és egymásnak vásárolt ajándékok armadája közösségében hódolva... kinek is?

Pedig már a születés előtti-körüli körülményekből is kiderül, hogy aki Vele találkozik, annak választania kell. Józsefnek, Máriának, Heródesnek, a bölcseknek, a pásztoroknak egy ponton választaniuk kellett, hogy mit gondolnak Jézus születésének a tényéről. És, hogy mit tesznek annak a fényében, amit gondolnak. Senki sem csecsemőként gondolt rá. Mindenki azt a személyt látta benne, Akinek hatalma van. Ma miért nem így közelítünk hozzá? Miért van minden decemberben infantilizálva és magatehetetlen gyermek képében megjelenítve, hatalmától megfosztva?


Meglennél mindkettő nélkül...

Karácsony is erről a hatalomfosztásról szól, de már adventben is arra várakozunk, hogy karácsony legyen és emlékezhessünk a születésére. Nem kell minden évben a születésén merengeni, amikor Ő ma is él. Kétezer éve nem baba már, hanem az a személy, Aki megszabadít a bűnből. Erős Isten, Megváltó Ő!

Ennek a fényében jó azt is tudni, hogy sem advent, sem a Jézus születésére való év végi emlékezés (karácsony) nem illeszkedik semmilyen bibliai tanításhoz: nincs igei alapjuk. Adventet is csupán a 4.-5. századtól tartják, vagyis korábban teljesen jól megvoltak a keresztények karácsonyvárás nélkül is (és nem azért, mert akkor még emlékeztek Jézusra). Az Úr visszajövetelének várása lehetne jófajta értelme az adventnek, de nem ez van kihangsúlyozva. Adventben a karácsonyra várunk, nem Jézus visszajövetelére.


Miért nem Jézus visszajövetelére várakozunk?

Nem jellemző a kettő-az-egyben ünnep. Persze, ki lehet találni ilyet, lehet ugrálni időben, hogy kompakt, többrétegű legyen az alkalom, bár ilyenkor rendszerint háttérbe szorul az egyik. Hogy beleférjen a "kisded Jézus" is, meg az "Úr király" is, már szuszakolni kell - de miért tennéd ezt? Mi a célod a többrétegűséggel? Kilóg a lóláb, hiszen nehéz Őt őszintén várni a mennyből, ha még ott fekszik előtted, jászolban. Ha tényleg visszavárod, miért a születése, miért nem jelenlegi szolgálata lelkesít? Lehetséges, hogy most még nem tudod ezekre a kérdésekre a választ - akkor kérlek, kérlek a dolgoknak járj utána! Ne maradj tudatlanságban, hanem menj ki a fényre, ameddig teheted.

Értem, persze, ha nem akarsz ezzel foglalkozni. Ezek a gondolatok belezavarnak az ünnepi készülődésedbe - de ennek a posztnak éppen ez a célja. Hogy kimozdítson. Hogy felhúzzon annyira, hogy rendesen utánajárj ennek a témának. Hogy olvasni, agyalni tudj rajta és eljuss legalább addig a pontig, hogy már feltűnik a furcsa érvelés: amikor keresztény emberek bizonygatják, miért nincs semmi baj azzal, ha minden évben pár hétre otthonaikban felállítják a karácsonyfát egy olyan ünnep dekorációjaként, amelynek jelenlegi gyökerei a pogányságba nyúlnak vissza...

Keresztény észérveket, Biblia-alapú logikát nehéz erre találni. Az Úr előtt a dolog kevésbé védhető azzal, hogy "...elsősorban a gyerekek miatt tartunk adventet és miattuk díszítünk fenyőfát is: ők örülnek neki és amúgy is annyira kellemes ez az egész időszak a léleknek, szépek a fények, meg hát, mi a karácsonyfa csodálása és az ajándékbontogatás közben csakis Jézusra gondolunk..." Hát persze.


Ez lehet az oka, hogy nem lépsz

Kétségtelen, hogy az a legkényelmesebb, ha az ember teljesen együttmozdulhat a gyülekezeti közösséggel és az egész magyar társadalommal, amely így boldogan átadhatja magát az ünnep "varázsának". Arról van szó, hogy senki sem szeret olyan döntéseket meghozni, amivel szembekerül mindenki mással a környezetéből. Ha elfogadod a nem túl szép valóságot a karácsonyról, akkor többé már nem fogsz tudni úgy tekinteni rá, mint előtte, és attól sok minden megváltozna - ezt belül talán te is pontosan tudod. Ezért inkább a homokba dugod a fejed és úgy teszel, mintha nem birizgálna ez az egész belülről.

Még, ha nem is birizgálna, azért érdekes, hogy a világ és a kereszténység, amely amúgy alapjáraton is más irányba tart, szinte teljesen ugyanúgy ünnepli a karácsonyt. Ez nem azért van, mert a világ a keresztényeket majmolja - éppen fordítva.

Karácsony nem keresztény ünnep, advent viszont a karácsonyi várakozást erősíti föl. Ezen a hétvégén, amikor az adventi koszorún meggyújtanád a gyertyát, kérdezd meg magadtól, hogy mi végre teszed azt. És inkább ne tedd! Merj szembesülni az ünnep sötét oldalával is és ne félj a következményektől.

Vajon most mit fogsz kezdeni ezzel az egésszel? Semmit?

VALLÁS vagy HIT? Melyikkel jutunk közelebb Istenhez?

Pontosan tíz és fél éve tettem ki egy hasonló témájú posztot ide a blogra. Erre persze csak halványan emlékeztem akkor, amikor a mostani bejegyzést írtam. Több mint tíz év telt el, de most megint foglalkoztat a téma, mivel ma is van sajnos aktualitása az Istenhez közeledésnek. Akkor hát, nosza.

Hit és vallás. Az ember egymás szinonimájának gondolja a két fogalmat - de vajon tényleg így van? Ha a vallás egy emberi tákolmány, amelyben az ember bizonyos előírt emberi normarendszer elfogadásával próbálja Isten kedvét keresni, akkor a hit természetfeletti ajándék Istentől, ami a lelki bizonyosság alapja. A hitben Isten kezdeményez, az ember pedig beleáll az elkészített jó dologba. Előzetes feltétel ez, hiszen hit nélkül senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki Őt keresi, annak hinnie kell, hogy Ő van. De a hitet Isten gyújtja az ember szívében, vagyis nélküle nincs semmi.
A vallás viszont olyan előfeltevést tartalmaz, mely szerint, ha bizonyos cselekedeteket megteszel (vagy épp ellenkezőleg, ha bizonyos cselekedetektől tartózkodsz), akkor Isten tetszését elnyered. Ezeket a cselekedeteket meghosszabbítva esély kínálkozik a mennybe kerülni, melyet illetően a vallásos ember nem tud biztosat.


De mi a helyzet a cselekedetekkel? Hogy viszonyul egymáshoz a vallás, a hit és a cselekedetek?

Ha a tettek felől közelítünk, akkor még inkább elválik egymástól a hit és a vallás. A hívő ember cselekedetei ugyanis a hitéből következnek. Előbb jön a hit és a hitet követi a cselekedet. Van hite, vagyis újjászületett és ebből az állapotából következnek a cselekedetei. AMIATT teszi azt, amit tesz, MIVEL új ember lett, amit Isten végzett el benne. A másfajta természete, amit Istentől kapott, az készteti másfajta cselekedetekre. Nem önkéntelenül cselekszik, de nem is kizárólag a saját okossága viszi előre azon az úton, amelyen jár.

A Szentlélek az ember lelkével együtt teszi a dolgokat és Előbbinek a munkája ebben a történetben olyan jelentős, hogy az ember nem önmagának, hanem a benne élő Szentléleknek tulajdonítja a teljesítményt. Érzi, hogy mindent, amit tesz, azt Isten tervezi és viszi véghez benne, ő csak enged Istennek. Az ember kegyelemből él, következésképpen Istent illeti minden dicséret, azért, amit az ember életében, az ő cselekedetin keresztül véghezvisz.

A vallásos embernél viszont a cselekedet van előbb, azt követi a vallásos reménység. Ugyanis A CÉLBÓL cselekszik, HOGY cselekedete által elnyerje a mennyet. A vallásos ember a cselekedeteiből akarja megmutatni, hogy mi felé törekszik. Az élteti, hogy Istent a cselekedeteivel tisztelheti, így igyekszik úgy cselekedni, ahogy helyesnek érzi. Azt akarja, hogy Isten elfogadja és üdvözítse őt, de tudja, hogy ez a meccs még nincs lejátszva, még nincs biztosítva a helye a mennyben, és ehhez itt a Földön meg kell dolgoznia.

A sok erőfeszítés, az önmegtartóztató, önsanyargató életmód viszont a vallásos embert büszkévé teszi. Mégiscsak ő munkálkodik Istenért és saját, valódi kívánságait folyamatosan háttérbe szorítja a vallás ügyéért, magát megalázva. Az emberi természet nem arra van kitalálva, hogy vég nélkül önmagát gyötörje. Normális, hogy ebből a gyötrésből ki akar törni és ki is fog. Ennek elkerülésére vallása ügyét hatalmasnak, bűneit súlyosnak, önmagát kicsinek, gyarlónak és a közösségtől függőnek kell éreznie. Ha a vezetői lekötik őt programokkal, teljesítendő célokat tűznek ki elé, akkor nem meri majd megkérdőjelezni, ami nem jó neki.


Mi motiválja azt az embert, akinek hite van és mi azt, akinek vallása? Milyen reménysége van kettejüknek?

A hívő embernek a mennyei reménysége adja a kitartást: az, hogy tudja, honnan jött és hová tart. Tudja, hogy meg van váltva a bűneiből és örök élete van, amely halála után a mennyben folytatódik. Ez a tudat bizalmat ébreszt benne a jelenlegi életét illetően is. Bizalmat az iránt, hogy Istennek gondja van a lelkére és minden dolgára, így ebben megnyugodva él és cselekszik. Lelki élete, Istennel való személyes közössége az, ami biztosítja a motivációt és a lelki erőt naponta jót cselekedni, a mindennapokban hűségesnek lenni.

A vallásos embernek nincs mennyei reménysége, vagyis nem rendelkezik azzal a bizonyossággal, hogy a halála után mindenképpen a mennybe kerül. Itt a földi életben nem tudhatja, hogy hova kerül majd. És, mivel nem akar büntetést vagy jó dolgoktól való megfosztatást kapni (vagy a pokolban kikötni), a "mi lesz, ha nem kerülök a mennybe?" aggodalma tartja motiváltan. Emellett az a reménység élteti, hogy Isten figyelembe fogja venni, mennyi jót tett az életében és mennyire fontossá tette az életében a vallásos normákat.


Mi van akkor, ha hibáznak?

A hívő ember összetörik, mert tudja, hogy Isten szemében bűnt követett el, de aztán odamegy Hozzá és megnyugszik Benne. Elfogadja a megbocsátást és újra fellángol a szeretete Isten iránt. Nincs miért erőlködni, mert Isten elfogadja és szereti őt akkor is, amikor elbukik.

A vallásos ember, ha elbukik, az letaglózza, de utána arra készteti, hogy még keményebben küzdjön és még erősebben erőlködjön. Rossz embernek érzi magát és szégyenérzet tölti el. A bűntudatát, amely az miatt van, hogy az elvárt mércét nem tudta megugrani (már megint nem), nagyobb buzgalommal és személyes fogadkozásokkal kompenzálja.


Van nekik bizonyosságuk?

A vallásos embernek feltételes a bizonyossága. Az egyházában van az üdve: ameddig oda van csatlakozva, ameddig mindent erőn felül megtesz, ameddig nem kérdez túl sokat és nem kérdőjelezi meg a dogmákat, addig halála után remélhetőleg nem lesz rossz sorsa a lelkének. Ez azt is jelenti, hogy nem tudja biztosan, hogy hova fog kerülni a halála után. A hívő ember viszont tudja, hogy a mennybe.


Mi van a kérdésekkel, útkereséssel?

A vallásos ember identitását legmélyebben az egyháztagsága határozza meg. Amit másokról, önmagáról, a nehéz helyzetekről gondol, az az egyházi tanításokon alapul, így neki leginkább kész válaszai vannak. Kevés lelkiismereti kérdés, sok "mi így csináljuk, te is így tedd" dogma. Kijelentették a vezetők, hogy ezt kell tenni, akkor azt tesszük, megkérdőjelezni nem ajánlott.

A hívő ember személyes kapcsolatban van Istennel és az Ő vezetése szerint jár. Nem kap kész válaszokat a kérdésekre, meg kell küzdenie azért, hogy megértse, mit akar Tőle az Úr éppen most.


Lehet a vallásos ember hívő? Lehet a hívő ember vallásos?

Vallásosnak lenni annyit tesz, hogy az ember a saját igaz cselekedeteiben bízik. Azzal számol, hogy ha megteszi, ami szerinte tetszik Istennek, akkor Ő majd ezért megjutalmazza és üdvözíti. Nem kell sokat gondolkodni, sem őszintén elszámolni magunkkal a dolgok mélyére nézve - csak minél szorosabban kell a vezetők szavát követni. Hívőnek lenni viszont azt jelenti, hogy az ember hisz Istennek. A hívő ember Isten szavahihetőségében és hűségében bízik, elhiszi, hogy amit az Úr ígért (Biblia), azt megtartja. Mivel ígérte, hogy üdvözíti a hívőt, így ebben a bizonyosságban él.

A vallásos ember azért bízik a maga cselekedeteiben, mint igaz cselekedetekben, melyeket az Atya majd figyelembe vesz, mivel nincsen üdvbizonyossága. Ha tudná, hogy biztosan a mennybe kerül, többé nem lehetne ilyen-olyan ügyekben buzgó "cselekvőt" csinálni belőle, mivel bizonyossága lenne arról, hogy nem befolyásolja semmi a halála utáni örökkévaló sorsát. Ki próbálna még Istennél jó pontokat gyűjteni, ha biztosan tudná, hogy nem ezeken áll vagy bukik az üdvössége? És sosem ezen állt.

Csak, ha a Biblia igazságát kiegészíti valaki emberi szabályokkal, akkor jut olyasmire, hogy kellenek a jó cselekedetek. Nem csak, hogy nem ezen múlik az üdvösség, hanem káros úgy tekinteni a cselekedetekre, mint amikkel Isten tetszése kivívható, ami az üdvösségre vezethet. Istennek a tetszése nem emberi cselekedetektől függ, mivel Ő a szívet vizsgálja. Ha van hited Őbenne, akkor Jézusra tekintettel elnyerted az Atya tetszését. Hogyha nincs üdvözítő hited, akkor nem tudod "elkápráztatni" a tetteiddel, mert a szíved bűnös Előtte.

Hogy pedig a törvény által

senki sem igazul meg Isten előtt,

nyilvánvaló, mert az igaz ember hitből él.

A törvény pedig nincs hitből, hanem

aki cselekszi azokat, élni fog azok által.

(Galata 3:10-12)

Csakhogy senki sem tudja minden egyes ponton, maradéktalanul cselekedni azt...! Így a vallásos ember lelkének vesztét épp a törvény iránti buzgalma okozza. Ez a buzgalom elviszi őt több olyan következményhez is, amit magának sosem akart, de mégis belesodródik. Emberek tanácsaira hallgatva jó tettekkel akarta Isten tetszését elnyerni, ezzel azonban elvetette az Ige tekintélyét, mely kijelenti, hogy helyes cselekedetek által nem lehet megigazulni és üdvözülni sem. Isten kegyelme helyett saját jó cselekedeteiben bízott, így elfordult a kegyelemtől is, nem tartván az utóbbit méltónak arra, hogy magát rábízza. Krisztus áldozatát semmibe vette, hiszen a maga erejéből akar bejutni a mennybe.

Amint látható nem vagyok jó véleménnyel a vallásról, mert az megnyomorítja az emberek életét. Sajnos olykor hívő emberek is vallásos ember módjára, cselekedet-központúan (törvénykezően) viselkedhetnek, és ezt abba kell hagyni. Nem jó mindent előírni a közösség tagjainak, nem hagyva helyet a lelkiismereti szabadságnak. Nem jó kinyilatkoztatni mások mindennapi életének dolgaiban Isten kizárólagos akaratát (ha lelki ember, hány gyereke szülessen, bekösse-e a fejét, milyen kocsival járjon, kire szavazzon, mennyit adjon az Úrnak).

Amikor rendeléseket kötelezővé tesznek, akkor tulajdonképpen cselekedetek miatt igát vetnek a többiek nyakába. Az iga a vallásoskodás fémjelzője és legtöbbször szenvednek alatta az emberek. A hívő embernek viszont lelki szabadsága van - nem azt tenni, amit akar, hanem az Urára hallgatni és egyedül az Ő vezetése szerint járni. Egy jó közösség nem akar igát vetni, hanem bátorítja a tagokat, hogy éljenek lelkiismereti szabadságukkal azokban a kérdésekben, amelyekben az Ige lehetőséget enged erre és kompromisszumok nélkül kövessék Jézust bármerre viszi is őket. Ha keresztény vagy, szabad vagy. Ne légy hát vallásos.

Kecskék, bárányok, félelmek

Érdekes emberi tapasztalat, hogy ha valaki nagyon sokáig él javarészt saját maga társaságaként, anélkül, hogy mások visszajelzéseit meg tudná hallgatni, akkor elkezdi magát a közösséggel kevésbé kompatibilisnek érezni. Mi anno azért jöttünk ki a helyi lelki közösségből, amelyhez addig tartoztunk, mert úgy éreztük, Isten megengedi, hogy eltávolodjunk attól a miliőtől, mely minket lelkileg minimálisan épített, de annál inkább megterhelt, és amit úgy éreztünk, hogy szándékaink ellenére mi sem tudunk építeni, mert az életünk inkább botránykő volt mások szemében.

Évekkel ezelőtt voltunk utoljára gyülekezetben és a Biblia alapján ma is úgy látom, hogy, bár jó dolog az igazi lelki közösség, Isten mégsem akar minket mindenáron bármilyen csoporthoz csatlakozva látni. Az Úr minden hívőt felkent Szentlélekkel, Aki tanítja és vezeti őt, így egyikünknek sincs szüksége arra, hogy egy gyülekezet pátyolgassa. Persze, ha valaki megteheti és a környezetében van olyan gyülekezet, ahol a tiszta Ige szól és valóban Jézus Krisztus neve magasztaltatik fel a testvérek életvitelében, akkor menjen el, az egy jó hely. De nem kell mindenáron gyülekezeti közösség után menni.

Nem minden közösség alkalmas arra, hogy abban egy hívő ember növekedni tudjon. Egyes helyek fojtogató lelki közege vagy felszínes közönye helyett jobb inkább a magány - ami persze csak ritkán jelent lelki emberek társaságától való tényleges és tartós megfosztottságot. De, még ha azt is jelenti: jobb az, mint olyan csoportba próbálni beilleszkedni, ahova az ember nem való. Nem mindegy ugyanis, hogy adott közösség kinek/minek a közössége.

Egy bárány egy kecskenyájban nem érezheti otthonosan magát - nem az övéi vannak ott. Egy kecske is feszeng egy birkanyájban, mert ott nem az ő természetéhez illeszkedően viselkednek. Sem a bárány, sem a kecske nem akar a természetével ellentétes viselkedésre bátorítva lenni, és az az igazság, hogy a bárányból nem lehet kecske, kecskéből sem lehet bárány - hacsak újjá nem születik.

Ma sok gyülekezetben akarnak kecskéből bárányt nevelni azzal, hogy viselkedési kódexet oktatnak nekik: "a hívő ember szeret és megbocsát!", "csak mondd el ezt az imát és üdvözöllek Isten országában!" Befogadják őket a bárányok közé, az ő természetükhöz formálják a közösség alkalmait. Bátorítják őket, hogy higgyék el magukról, hogy ők már bárányok, pedig nem azok. Reménytelen küzdelemre vannak így kárhoztatva szegény kecskék azzal, hogy megfosztják őket az igazságtól: hogy kecskéből sosem lesz bárány, akármennyi erőfeszítést tesz is bele. Ahhoz újjá kell születni.

Ma mindenfelé látni e káros hozzáállás nem kívánatos következményeit. A kecskék egyre többen, a bárányok egyre kevesebben vannak jelen az alkalmakon. A kecskéket botránkoztatja a bárányok "más" természete, a bárányokat meg elidegenítik, elüldözik a felszínes kecskelétről szóló "csakérezdjólmagad" közösségi programok. Ebben a helyzetben általános jelenség az identitászavaros, önmagát folyamatosan megvető kecske és bárány, aki azt hiszi, vele van a baj, mert nem érzi magát annak, aminek hiszi magát: a kecske báránynak, a bárány kecskének. És, akármennyire is próbálnak megfelelni annak az elvárásnak, amit magukról elhittek, úgy tűnik, valahogy sosem áll össze a kép a fejükben, nem értik, miről is kellene szóljon  az életüknek a nyájjal, a Pásztorral.

Nem értik, mivel félreértik saját természetüket: lelki közegük fényében ítélik meg magukat, ahelyett, hogy az Ige "természetrajzát" hívnák segítségül annak a meghatározásához, hogy ők kicsodák. Ha tudnák, kicsodák, megértenék miért éreznek úgy, ahogy. Hogyan is tudná magát egy bárány jól érezni azon a helyen, ahol elvárják tőle, hogy asszimilálódjon a kecskékkel és kecskedolgokat csináljon? Ha ez ellen felszólal, mindig ő lesz az ünneprontó, aki megöli a hangulatot, akinek semmi sem jó. Meg kell, hogy értse a kecskéket. Hogyan is tudna egy kecske úgy viselkedni és azt fontosnak érezni, mint, amit egy bárány fontosnak érez, ha természet szerint kecske?! Ez nem elvárható tőle. Neki az evangéliumot kell hallania, azt, hogy le kell tennie a kezéből a fegyvert és kapitulálni Isten előtt - feladni kecske mivoltát és engedni magát báránnyá változtatni.

Az az igazság, hogy nem szeretnénk olyan közösségbe járni, ahol bárány viselkedési kódexet oktatnak kecskéknek. Ezt persze sosem nyíltan teszik, de látszik a hozzáállás a gyülekezet mindennapjaiban. Én nem szeretném, hogy a világot próbálják átformálni a hívő ember képére (leszállítva Isten mércéjét olyan szintre, hogy emberi erőfeszítéssel teljesíthető legyen) ahelyett, hogy a bűnökből való igazi szabadulást és a kegyelemből való valódi üdvösséget (kecskéből való báránnyá válás egyetlen lehetséges útját) prédikálnák és élnék. Nem elég, ha csak prédikálják, élniük is kell.

Gondolom létezik olyan közösség, amire jellemző, amiket szeretnék látni egy ilyen csoportban. Azonban, ott az egyes számú félelmem: mi van, ha a mi családunk alapjáraton nem kompatibilis egy gyülekezettel? Az elmúlt évek során egyre jobban tanulunk másokat tisztelve kiállni saját magunkért és nem félni kimondani, amit helyesnek érzünk, még ha pontosan tudjuk is, hogy lesznek akiknek nem fog tetszeni. Jó néhány mélyebb családi barátságunk megszakadt jó szándékú hívő emberekkel, mivel vannak dolgok, hozzáállások, amelyek hiánya nekünk már nem fér bele egy barátságba (őszinteség, őszinte érdeklődés, bizalom, jó szándék, egymás jóra bátorítása).

Valahogy ugyanezekkel a tulajdonságokkal szeretnék találkozni egy lelki közösségben is és a félelmem alapja, hogy lehet, ott sem fogom megtalálni. Mondjuk, akkor mi van? Semmi. De nem fogjuk megtudni, hogy tényleg úgy van-e, ha ki nem próbáljuk. Azt hiszem, ki kell próbálni. Majd. Ha újra otthon leszünk. Bátorság, Eszti, hehe. :)