Férj-feleség szerep 1. (Életszervezés)

Helló, mindenkinek, újra itt vagyok. A hosszabb hallgatás után most megint van hangom és azt hiszem, vannak megfogalmazásra váró gondolataim is. Ezzel a poszttal több hete adós vagyok, úgyhogy bele is vágok.

Az egyik kedves anya-ismerősöm azzal keresett meg, hogy írjak a címben is említett nem kicsi témáról. Azt írta, hogy a munkahelyi 8 óra munka és a gyereknevelés és a házimunka szerinte nem egyszemélyes feladat: a feleség számára nem megvalósítható egyedül. Régen sem így volt, régen is sokan segítettek az anyának: több generáció élt együtt, nagymamával, dédivel és több fiatal rokon nővel, akik közösen végezték a dolgokat, vigyáztak a gyerekekre. Így ez régen jobban működött. Ma magára van hagyva az anya ebben a szerepben, és ez így nem működik. Arra a következtetésre jutott, hogy a családtagok részt kell vállaljanak, be kell segítsenek a házimunkába, különben nem kivitelezhető a feladat. Leginkább a férjek háztartási munkákba való besegítését hangsúlyozta. Sokat gondolkoztam ezen, és végül két poszt lett a gondolataimból. Ez az első.

¤¤¤

Egyet értek veled. Szerintem sem úgy találta ki Isten, hogy 8 óra munka mellett még sikeresen vezessenek háztartást és neveljenek gyerekeket az anyák. Meggyőződésem, hogy Isten tervében a 8 órás házon kívüli munka nem szerepelt.:)

Biztos vannak, akik össze tudják egyeztetni, de szerintem sérül valamelyik dolog, mégpedig általában a kapcsolatok sérülnek. Mert a munkahelyen (ha már van), muszáj helytállni, s a háztartást is muszáj fenntartani. Így a gyerekekre nem marad annyi idő, amennyi arra kellene, hogy mindenki érzelmileg kiegyensúlyozott és hitben növekedő legyen. (lehet, hogy kiegyensúlyozottak és hitben növekedőek lesznek a gyerekek, de akkor más forrásból is merítenek, ami azt jelenti, hogy az anya feladatát más végzi el...)

A többgenerációs nagycsaládos modell valóban működhet, de csak abban az esetben, ha a családtagok az élet fontos dolgaihoz ugyanazzal a szemlélettel közelítenek. Régen ez adott volt, de ma mindenki abban hisz, és úgy nevel, amint akarja.

Nem gondolom, hogy régen sokkal könnyebb volt az asszonyi léttel együtt járó kötelességeket megszervezni, mint ma. Régen nagyon határozott kép élt az emberek fejében a rendes asszony-szerepről, a házimunkák és egyéb tevékenységek elvégzésének pontos részleteiről. Így az elvárások magasabbak és rugalmatlanabbak voltak, mint ma, amikor az embernek szabad sokféle módon alakítania az életét.

A régi tanyák vagy birtokok pedig sokkal nagyobbak voltak, mint a mai otthonok, így a ház körüli munkák is időigényesebbek voltak. Ma a legtöbb anya nem tart sokféle ház körüli állatot és működtet hatalmas konyhakertet az élelem biztosítása végett.

Ugyanakkor, a régi asszonyoknak nem is volt annyi háztartási gépe, mint ma. Nem tudom, hogyan csinálták, hogy mégis mindennel időben elkészültek... Én csodálom azt a kort minden negatívumával együtt, mert a szerepek nagyon tiszták voltak és így a gyerekeknek könnyű volt férfivá vagy nővé érni: egyértelműen látták maguk előtt, hogy kinek mi a dolga. Ami a szerepeket illeti, ma egyre ritkább, hogy valaki működőképes mintát lásson otthon, és ami működőképes, az is csak ritkán igei.

Nem vagyok biztos abban, hogy a régieknek könnyebb dolguk volt, mint nekünk. Inkább úgy fogalmaznék, hogy egyértelműbb volt, kinek mi a feladata. Az akkori asszonyokat már jóval a házasságuk előtt sok egészséges minta vette körül, így nem okozott nekik nagy fejtörést miként szervezzék meg úgy az életüket, hogy az működőképes legyen: kicsi koruktól látták, hogy mi hogyan működőképes. Ma leginkább azt látjuk, hogy hogyan nem működik...

Régen nem volt ennyi ellenhang sem, mert akkor még a társadalom számára nyilvánvaló értéket képviseltek az otthonteremtő feleségek. Ha valaki otthon maradt gyerekeket nevelni és otthont teremteni, azt nem az agilitás hiányaként azonosították. Természetes volt, hogy akinek gyerekei vannak, az otthon marad, hogy ő nevelje fel őket. Akkor még az anyaság valódi értéket képviselt, és a társadalom nem degradálta azt méltatlan alkalmi munkává, amely csak pár évig igényel főállást.

De visszakanyarodva az életszervezéshez, szerintem ma is lehet élhetővé alakítani a napokat és lehet a család kényelmi szintjéhez, elvárásához szabni a háztartási teendőket, úgy, hogy az mindenkinek megfeleljen és hogy az anya se érezze háztartási robotnak magát. Ez a fajta mindenkinekjó-szervezés a prioritások ismeretét kívánja meg. Prioritásnak nevezem azt a rendező elvet vagy hozzáállást, ami alapján az életünket és a feladatainkat alakítjuk, megszervezzük. Tudnunk kell, hogy mi az, amiből semmi esetre sem fogunk engedni, ami mindenképpen elvárásunk, nekünk és a családunknak. Ez családonként más és más lehet.

Van, akinek az előre eltervezett időpontok betartása: mindennap azonos időben kelés és fekvés, konkrét időben vacsora az asztalon, ilyesmi a prioritás. Másnál a teendők szervezett elvégzése: napi felmosás, heti ablakpucolás, havi szőnyegkitakarítás, ez az, ami mindennél fontosabb. Van, akinek az otthon kifogástalan állapota az elsődleges. Más azt veszi elsősorban figyelembe, hogy az emberek a fontosabbak, nem a teendők és a tárgyak. Az ő prioritása ez: a napirend legyen olyan, hogy ne kössön gúzsba, és az otthon állapota sem annyira fontos, hogy a családtagok életét aköré szervezzék, tehát minimális rend mellett a maximális nyugalomra törekszenek. Amolyan örömteli káosz...:)

Mivel minden család más prioritások szerint szervezi az életét, így a szemüveg is más lesz, amin keresztül a többi családot szemléli. Ebből pedig az következik, hogy hajlamosak vagyunk lenézni a többieket, ha ők nem ütik meg a mi mércénket. Néha még Istent is belerángatjuk a dologba, mintha a mi életszervezésünk lenne az egyetlen 'helyes' mód, s aki nem aszerint él, az nem lehet derék asszony. Ez a felsőbbrendű hozzáállás megakadályozza, hogy életünkkel Istent dicsőítsük, hiszen amikor így gondolkozunk, akkor nem Isten nagyságával, hanem a saját 'derékségünkkel' vagyunk eltelve.

Persze nem mindenki nézi le a másikat. Gyakoribb, hogy egy másik család életébe belelátva teljesen megsemmisülünk: lenyomjuk magunkat, mert ők hozzánk képest boldogabbnak és sikeresebbnek bizonyulnak az életük megszervezésében. Belül úgy érezzük, mintha az Egyetlen Helyes Módszer megtalálásáért versengenénk, és úgy ítéljük meg, hogy ebben a versenyben mi már nem nyerhetünk. Pedig nincsen ilyen verseny, és sokféle helyes módszer van, nem csak egy.

Lehet, hogy a sikeres és boldog életű másik családnak egyszerűen csak más elvei vannak, mást tartanak fontosnak, mint mi, és ez a 'más' a szembetűnő. Az is meglehet, hogy amit látunk, az nem is a valóság, hanem csak a látszat...

Úgy tűnik, nekik mindig tiszta a konyhájuk és rend van az egész lakásban, de mi van a gyerekeikkel? Úgy tűnik, szuper-szófogadó kiegyensúlyozott gyermekeik vannak, de vajon milyen a lakásuk? Úgy tűnik, hogy minden napjuk tökéletesen szervezett, de milyen hatással van rájuk a legkisebb változás?

De még ha minden területen csodálatosan kreatívak lennének is, és még ha efölött tökéletesen elégedettek és kiegyensúlyozottak lennének is- az akkor is az ő családjuk, nem a miénk. Mi nem ők vagyunk és nem is leszünk soha ők. Nem helyes másokra irigykedni- Isten nem véletlenül nem alkotott mindenkit egyformának.

Ha anya vagy, vésd jól a szívedbe: családod egyedi és megismételhetetlen alkotása Istennek! Nem jó, ha olyan prioritások szerint akarod szervezni a családodat, ami nem a sajátod, ami nem te vagy, amit igazán sosem akartál magadénak tudni.

Meg kell tanulnunk nem mások sikeresnek tűnő családi mintáját lemásolni, hanem a dolgainkat magunk alakítani a saját családunk igényeihez: olyanná, ami nekünk megfelel. Nem a szomszéd elvárásait vesszük figyelembe. Nem a másik gyülekezeti család gyakorlata szerint formáljuk a sajátunkat. Hanem Isten vezetése alatt magunk alakítjuk magunkhoz a családi szerveznivalókat. Persze szabad sokfélét megismerni, de nem kell átvenni mindent, ami másoknál működik- hisz könnyen lehet, hogy nálunk nem fog...

Megtalálni a magunk prioritásait, mint család- ez nagyon fontos. Viszont időt igényel kideríteni, hogy ki hogyan vélekedik erről a családban. Meglepő dolgok derülhetnek ki, amikor az ember megkérdezi a (döntőképes) családtagok véleményét a témáról. Pl. kiderülhet, hogy a családnak nem a külcsíny a fontos: hogy sokkal jobban értékel egy kevésbé rendezett otthont kiegyensúlyozott és derűs édesanyával, mint egy makulátlan csilli-villi múzeumot, ahol ugyanő teendőktől gúzsba kötve frusztráltan, morcosan és boldogtalanul tengeti napjait.

Nem azt mondom, hogy akinek kevésbé fontos az otthoni rend, az boldogabb vagy kiegyensúlyozottabb, mint mások. Azt sem mondom, hogy akinek a rend nagyon fontos, az nem lehet elégedett ember. Azért sarkítottam, mert sokszor az alapján mérjük le a sikerességünket, mint feleség, hogy mekkora rend van otthon, vagy hogy hány házimunkát nem sikerült elvégezni a nap végére...

A környezetünk is azt sugallja, hogy ez a fontos, és magunkban titkon mi is ez alapján ítélgetünk másokat: hogy milyen volt a konyhája, meg mennyire voltak tiszták az ablakok, amikor vendégségben voltunk náluk. Ez nem ember-központú hozzáállás. Jézus ember-központú volt, amikor a Földön járt. Isten-központú legeslegelsőként, de abból, ahogyan szerette Istent, következett, hogy az embereket is jól tudta szeretni. Tehát hamis mérce, ha a lakás vagy az elvégzett teendők listája alapján nevezzük sikeres vagy kudarcos feleségnek magunkat.

Mert tegyük fel, hogy mindent tökéletesen el tudunk végezni otthon és az életünk a terveink szerint van megszervezve. Sok fáradsággal működőképessé alakítottuk és így szeretjük. Ilyenkor örömmel tölt el a mi kis életünk, és hajlamosak vagyunk derék asszonynak gondolni magunkat, mintha Isten elsősorban a tetteink miatt fogadna el. De mi van akkor, ha nem tudunk az elvárásainkhoz felnőni? Mi van, ha nincsen rendben az egészségünk, ha hetekre ágynak esünk? Ha a babavárás ellehetetleníti a munkavégzést, vagy az életünk megszervezése még nem megy olyan jól, és ezért a dolgok inkább a széthúzás irányába tartanak? Mi van, ha kisgyerekeink vannak, akik mellett nem látszik, hogy öt perce még rend és tisztaság volt?

Ha azt gondoljuk, hogy Isten a teljesítményünk alapján fogad el minket, akkor ha nem tudunk 100%-ot teljesíteni, kudarcra vagyunk ítélve saját magunk szemében és Isten szemében is. Pedig Isten nem így mér, és nekünk sem így kellene! Nem az 'előírt lista' maradéktalan elvégzése alapján kellene hasznosnak vagy haszontalannak, derék asszonynak vagy rossz feleségnek éreznünk magunkat.

Más mérce is van, mégpedig Isten mércéje. Egyedül Ő az, aki képes bölcsességet adni, és elvezetni a családunkat a számunkra élhető otthon kialakításához! Az, ami számunkra élhető, nem biztos, hogy a szomszéd számára vagy a gyülekezetünk más tagjai számára élhető. De nem is ők kell, hogy legyenek a mérce. A mi családunk, a mi életünk, nem másoké. Isten egyik családot máshogyan vezeti, mint a másikat. Az otthon-kérdésben vannak olyan dolgok, amik nem hibádzhatnak: ezek az Ige igazságai az otthonteremtésről, családról, gyerekekről, szerepekről. De a mérce nem azt méri, amit mások szerint tennünk kell, hanem azt, amit Isten szerint tennünk kell.

Isten nem szabott állandó és változhatatlan teendő-listát a feleségeknek: nem mondta, hogy most már neked mindennap ez és ez lesz a dolgod, és ha bármi kimarad a listából, akkor bűnt követsz el, haszontalan szolga vagy. Isten nem így munkálkodik az Övéi életében. Nincsenek állandó dolgok, mert az élet folyamatosan változik. Kisbaba születik, és borul a rend. Betegség, családi utazás, tragédia- az élet még a nyugis napokon sem annyira nyugis. Hivatal, egy váratlan telefonhívás, ismerősök betoppannak, barátunk segítségre szorul, menni kell, szerelők jönnek- mindig van valami, ami a terveket felborítja. Isten nem azt várja, hogy, mintegy önkívületben, mondogassuk, hogy még ezt is el kell végeznem, még azt is be kell fejeznem. Hanem Ő azt akarja, hogy megéljünk minden pillanatot a maga teljességében. Vele.

Az Ő tervei magasztosabbak, semmint hogy elgondolhatnánk, és ezekbe a tervekbe minket is belegondolt! Bár megértenénk, hogy nem a fontosnak hitt dolgaink a fontosak, hanem Isten teszi jelentőségteljessé minden tettünket: mindent, amit az Ő indítására, hitből és engedelmességből teszünk! Egész életünk erről szól.

Most pedig, minekutána
felszabadultatok a bűn alól,
szolgáivá lettetek pedig
az Istennek:
megvan a gyümölcsötök
a megszenteltetésre,
a vége pedig örök élet.
(Róma 6:22)

Az igazi életszervezés tehát az, amikor a terveimet teljesen alárendelem Isten terveinek. Tervezek, de kész vagyok bármikor felülírni a saját elhatározásaimat, amikor Ő erre indít. Akár naponta vagy óránként.

Isten szemszöge tehát merőben más a napi feladatokról és teendőkről, mint ahogyan mi látjuk.

A legtöbb földi teendő ráér, de az emberi kapcsolatok, a szeretet, az odafigyelés, és egy ember megnyerése Krisztusnak minden másnál fontosabb. Istennek legalábbis. Ő azért adott neked életet, hogy tudja használni a saját céljaira. Ő benned akar élni másokért: a családtagjaidért és a családodon kívüli emberekért. De nem akkor, amikor te késznek érzed magad erre, sem akkor, amikor neked kényelmes és megfelel. Hanem akkor, amikor Ő akarja: mert akkor van rá igazán szükség. Te talán nem látod, de Ő igen. És ha téged nem tud használni, mert a szíved és a napirended túl zsúfolt ahhoz, hogy Isten számára mindig készen álljon, akkor hűtlen sáfár leszel, és Ő másra fogja bízni azt, amiért neked készítette a jutalmat.

Minden perc egy áldás, mert Isten kegyelmét mutatja meg, amely még mindig tart. Ne rontsunk el mindent azzal, hogy Isten tervei helyett a sajátunkhoz ragaszkodva lemaradunk arról, ami igazán fontos. Előre elkészített jó cselekedetek- ez Isten jó terve. Nem az az előre elkészített jó cselekedet, amit az adott pillanatban logikusnak tűnik megtenni, sem nem az, amiről azt feltételezem, hogy ez Isten akarata. Előre elkészített jó cselekedet nincsen Istennel való mély kapcsolat nélkül.

Ha nem Ő vezeti az életedet napról napra, akkor nem tudsz előre elkészített jó cselekedeteket véghez vinni. Márpedig úgy hiszem, az előre elkészített jó cselekedetek mennyei kincsek, amiket itt a földön gyűjtögetnünk: már előre kitalálta az Úr, de a földi idő egy adott pontján arra hív, hogy akkor és ott tegyem meg. Csak akkor fogom tudni 'akkor és ott' megtenni, ha folyamatosan Isten irányítja az életemet, ha Ő a pásztorom és én mindig utána megyek. Hogyha Ő vezet, akkor meg fogom hallani, amikor Ő mozdítja a szívemet cselekvésre. Ez az igazi kihívás és a legnagyobb kaland a hívő életben: folyamatosan együtt mozdulni Isten Szellemével akkor, amikor Ő mondja, oda, ahova Ő küld...

Mert az Ő alkotása vagyunk,
teremtetvén Általa
a Krisztus Jézusban
jó cselekedetekre,
a melyeket
előre elkészített az Isten,
hogy azokban járjunk.
(Efézus 2:10)

Ha kisbaba érkezik, akkor ne az elvégzetlen dolgok miatt sóhajtozzunk, hanem élvezzük az új élet ajándékát mindenféle bűntudat nélkül! Ha hivatal, szerelők, váratlan vendégek vagy utazás szakítja félbe a jól szervezett mindennapokat, akkor legyünk készek örömmel befogadni mindazt, amit kapunk, mert minden ilyen találkozás az Úrtól jött különleges lehetőség. Isten nem véletlenül ad az utunkba másokat. Dolgunk van velük, vagy formálni szeretne bennünket rajtuk keresztül.

Bátorítani, szeretni, gondoskodni a szavainkkal és a tetteinkkel... A teremtett világ sóvárogva vár téged, hogy megjelenj közöttük, és a viselkedéseddel, mosolyoddal, az Úr benned lakozó Szentlelkével megmutasd nekik Isten szeretetét. Legyél kész mindenkor számot adni a benned élő reménységről, mert Isten alkalmakat hoz, és ezek az alkalmak nem térnek többet vissza.

De hogy jön ez a családszervezéshez? Isten vezetésével kapcsolatban. Isten vezetése a kulcs a családszervezésben is, és az előbbi váratlan eseményekkel kapcsolatban is. Ha Isten vezet napról napra, az nem csak a lelki életemre van befolyással. Isten a háztartás, a gyereknevelés, a teendők megszervezése és a hobbijaim fölött is Úr akar lenni. Ő nem csak a csendességem tíz percében akar hozzám szólni. Nem csak a csendességem tíz percében akarja, hogy fülem legyen az Ő szavára. Nem csak napi tíz percet akar az életemből: Ő az egészet akarja.

Sajnos ezt mi gyakran nem akarjuk. Mert ha mi tervezünk, az a miénk, és bármikor megváltoztathatjuk, ha nem tetszik. Ha mi tervezünk és bejön, az a mi dicsőségünk. Isten viszont nagyon konkrét dolgokat mond az embernek, és amikor megmutatja, hogy mit tegyek, azt már nem lehet a kedvem szerint megváltoztatni. Onnantól már engedelmességi kérdés, hogy mit teszek. És ha komolyan gondolom a dolgot az Úrral, akkor ezen a ponton igazából már nincsen alternatívám, ha jót akarok magamnak.

De mennyire gyakran nem akarunk jót magunknak! Inkább vállaljuk mindazt, ami az engedetlenségünkkel jár (még ha nem is látjuk át), minthogy alárendeljük magunkat Isten legjobb akaratának. Ez bizalmi kérdés, ez szív-kérdés: annak a kérdése, hogy rá merem-e bízni magam az Úrra, és elhiszem-e hogy az Ő tervei mérhetetlenül jobbak, mint az enyémek. Kiben bízom? Még mindig magamban?

Az igazság az, hogy mi nem akarjuk, hogy Isten 'elrontsa' szépen elgondolt terveinket. És nem szeretjük, amikor leleplezi az indítékainkat, mert le akarjuk rázni magunkról az engedelmesség igáját.

Az életszervezés fő kérdése nem az, hogy hogyan lesz hatékony vagy működőképes, hanem az, hogy még mindig én akarom-e tenni, vagy végre már átengedem annak, Akire valaha rábíztam az életemet? Könnyen lehet, hogy az életszervezéssel kapcsolatban az Úr nem azt fogja mondani, amit várok. De amit Ő mond, abban élet van, és ez áldás lesz nekem, még ha nem is biztos, hogy könnyű lesz.

Az életszervezés kulcsa ez a négy szó: lépésről lépésre az Úrral. Nem kell más recept- ez elég. Ne módszerekben és rendezési elvekben gondolkozzunk, hanem gondosan ügyeljünk arra, hogy napról napra, lépésről lépésre az Úrral járjunk. Hogy ma megtegyük azt, amit ma mond. Holnap meg majd, amit holnap mond. És így tovább. Egészen a végéig... hűségben. Csak ezen van áldás.

A Férj-feleség szerep második részét itt olvashatod.