Az érem két oldala

Krisztus vagy a világ. Egyik gyülekezet vagy másik gyülekezet. Kevés gyerek vagy nagycsalád. Otthon vagy kórházban szülés. Korai elválasztás vagy igény szerinti szoptatás addig, ameddig. Ovi vagy nem ovi. Otthon maradás vagy vissza a munkába. Iskolai vagy otthonoktatás. Estébé. Csomó döntés, amit mindenki meghoz egyszer. Vagy így, vagy úgy.

És itt a dilemma.

Amikor hozok egy döntést, az egyben pozicionálást is jelent. Mert amikor valamit elfogadok, akkor valami mást elutasítok. Ez gyakran elkerülhetetlen. Hadd mondjam másként: nem tudsz úgy dönteni, hogy azzal valaki másnak az ellentétes döntéséről ne mondanál helytelenítő véleményt. Miért? Mert ha helyesled, amit a másik döntött, akkor neked is úgy kellett volna döntened. Azért döntöttél másként, mert számodra a te döntésedet alátámasztó gondolatok voltak igazak vagy racionálisak vagy helyesnek tűnőek. Nem a másikéi.

Ha valamiről azt mondjuk, hogy jó, akkor az ellenkezőjéről szükségképpen azt állítjuk, hogy az nem jó. Ez egy olyanfajta konfrontálódási pont, amivel muszáj szembenézni, amennyiben meggyőződésből döntöttünk, nem légből kapva. Ezt fel kell vállalnunk. Ha azt mondod, hogy az ovi ideális hely a gyermekednek, akkor ezzel azt is mondod, hogy az ovi jobb a gyermeked számára, mint állandóan a családban lenni. És fordítva. Ha azt mondod, hogy a családi közösség az ideális a gyerekednek, akkor ezzel azt is kimondod, hogy otthon jobb lenni, mint az oviban.

Persze nem minden döntés vagy-vagy. Van, amikor is-is. De az ovi, az otthonoktatás és a kereszténység kérdése számomra egyértelműen vagy-vagy. Amikor ezekkel kapcsolatban döntesz, akkor a döntésed egyfajta értékítéletet is kifejez, ha tetszik, ha nem.

Ha azt mondod, Jézus Krisztus az egyedüli út a mennybe, az bizony diszkriminatív. Hiszen ez kizár minden más lehetőséget, és életfilozófiát, amit az emberek hisznek. Ha keresztény vagy, akkor az igazság hirdetésével egyben ítéletet mondasz a többi ember eltérő meggyőződéséről! Ez így normális. Nem azért mert különb vagy, hanem mert csak így lehet megmenteni a többieket az elközelgő veszedelemtől. A kereszténység egyik súlyos betegsége a sunnyogás. A néma száj: amikor vallást kellene tennünk és nyíltan hirdetni Krisztust, nem egyszer, hanem ezerszer is, hátha éppen most szólítja meg a másikat Isten, de mi csak hallgatunk...

Az, ha diplomatikusan bólogatunk a másik igazságkeresésére, és hangoztatjuk, hogy milyen jó az, hogy mindenki hisz valamiben, nem segít a többieknek az igazság meglelésében. Sőt, ennél kevesebb dolog hátráltatja azt jobban. Vajon hány lélek fog bennünket vádolni azért, mert a szeretet és a tolerancia jegyében mindenkivel egyetértettünk, és ezzel gyakorlatilag mi magunk zártul el előlük a menny felé vezető utat?

Az ovira visszakanyarodva. Mi lenne, ha valaki megkérdezné, hogy miért döntöttél így? Mit mondanál akkor? Ha oviba jár a gyereked, akkor természetesen azt, hogy milyen jó hatása van az ovinak a gyerekedre, mennyire nyugodt vagy felőle és egyáltalán nem olyan szörnyű hely, mint hitted. Ha otthon van a gyereked, akkor meg azt, hogy milyen jó, hogy a család gyakorolja rá a legnagyobb hatást és nem mások, és egyáltalán nem olyan vészes ez az intézmény nélküli szocializáció, mint gondoltad. Ez a dolgok normál folyása.

De mi lenne akkor, ha tisztelet, és a válaszod elfogadása helyett cinizmussal, döbbent hallgatással, vészmadárkodó kijelentésekkel, kioktatással, érdeklődő kérdések mögé rejtett szkepticizmussal találkoznál? Újból. És újból. És újból. Míg bele nem fáradsz. Mit tennél? Tudnál szeretetteljes lenni? És nyílt szívű? És diplomatikus? Vagy erősebb hangnembe váltanál, hogy a többiek vegyék már észre magukat, és lássák meg, hogy igen, te változatlanul hiszed, hogy jól döntöttél. És nem, nem ítéled el őket, habár a döntésed alapja az a véleményed, hogy az ovi nem jó hely. Vajon nem hangzanál kioktatónak, amikor újra, és határozottabban mondanád el, hogy miben hiszel és miért? De, könnyen lehet. Viszont ilyenkor meg kell látni a kontextust is. A sorok mögötti részt. Mert az erőteljes hangnem nem az emberek személye ellen szól. Nem is a döntésük ellen. A hangnem a hozzáállásnak szól. Az állandó megkérdőjelezésnek.

Soha senkire nem dobnék követ, mert így döntött vagy másként. De az a mód, ahogyan mások viszonyulnak az én döntésemhez, az emberszeretetemet, és a jó szándékomat teszi próbára. Újból és újból. Mindenesetre ebben folyton meglátom az esendőségemet, és azt, hogy mennyire szükségem van Isten kegyelmére és arra, hogy az Ő szeretetével legyek túlcsordulva. S akkor az fog kijönni belőlem. Vajon Jézus hogyan volt képes könyörögni Péterért, aki megtagadta őt, és a csúfolódó katonákért, akik élete legnehezebb óráiban ujjal mutogattak rá és cinikusan heccelték? A szeretet lehet nagyobb, mint a körülfogó szeretetlenség? A rosszat tényleg jóval lehet legyőzni?

Ha a keresztet és a Jézusba vetett hitünket szégyelljük, az a Biblia szerint bűn. A többi döntésünk esetében szeretetben kell eljárnunk, az kell, hogy mozgasson. Tehát a kérdés adott esetben az, hogy vajon segíti-e a másikat és használ-e neki, ha elmondom a döntésem alapjául szolgáló tényeket és azokat az érveket, amelyek nekem segítettek a helyes döntésben. Nem az a kérdés, hogy padlót fog-e fogni, és haragudni fog-e rám azért, mert elmondtam neki az igazságot. Ha az igazság megmenti a másikat a tévutaktól, akkor az a szeretet, ha ezt megosztom vele, akkor is, ha a másik nyilvánvalóan nem fog repesni az örömtől emiatt. (Senki sem szeret szembesülni, de adott esetben jobb szembesülni, mint utólag szemlesütni, vagyis együtt élni a bűntudattal, hogy nem jól döntöttem. Sokan vagyunk, akik a múltra visszanézve felsóhajtunk, hogy bárcsak valaki elég bátor lett volna konfrontáltatni bennünket a valósággal életünk valamely döntésével kapcsolatban... Lehet, hogy adott pillanatban tiltakoztunk volna, de talán nem kellene most régi döntések fölött sajnálkozni.)

Az tehát nem szeretet, hanem annak a hiánya, ha látom a másikat rosszul dönteni, és hallgatok, arra hivatkozva, hogy mindenkinek joga van a saját döntéseihez. Felelős vagyok a másikért, és az Úrtól kapott bölcsességgel kell egymást tanácsolni és inteni szeretetben- ha az igazságról van szó.

Az a kérdés, hogy a döntésem valódi tényeken és igazságokon alapul-e vagy inkább szubjektív. A legtöbb döntés szubjektív, csak utólag találunk hozzá tényszerű alátámasztást (ez azt is jelenti, hogy valószínűleg ha akarnánk, akkor találnánk tényeket az ellenkező vélemény alátámasztására is.) Ha megingathatatlan igazságon, vagyis Isten Igéjén áll a döntésünk, akkor azt bátran megoszthatjuk azokkal, akik számon kérik tőlünk a bennünk élő reménységet. Meg is kell tennünk, mert erre vagyunk elhívva.

Ha a döntésem valódi tényeken alapul, de nem a Biblián, mivel nem olyan jellegű a döntés, hogy kategorikusan arra lehessen hivatkozni, akkor bölcsen kell eljárnom, ha másokkal meg akarom osztani. Az nem ítélkezés, ha tényeket osztasz meg másokkal. De itt is kérdés, hogy miért teszed ezt. Indulat van a szívedben, harag és beolvasási szándék? Azért akarjuk meggyőzni a másikat, hogy fölülkerekedjünk? Ez testies viselkedés, és az Ige arra tanít, hogy kerüljük az ilyenfajta vitatkozásokat. Ez nekem egy harcos terület...

Mérlegelni kell mindig, hogy melyik motiváció vezérel a három közül.

Van, amikor nagyobb szeretetről és bölcsességről tanúskodik az, hogyha nem mondunk semmit, csak meghallgatjuk a másikat. Azonban ha számon kérnek, vagy ha a döntésemről kérdeznek, akkor nem mondhatom azt, hogy nincs abszolút igazság, és mindenki tegyen, ahogy jónak látja. Ezzel azt mondanám, hogy a tények, amik alapján döntésre jutottam, viszonylagosak, hiszen azok ismeretében valaki eljuthat más döntésre is. Ha egy tény viszonylagos, az már többé nem tény, csupán egy szubjektív vélemény.

Vannak a megismerésünknek korlátai. Van, amiről nem akarunk tudni. Van, amivel kapcsolatban nem áll módunkban dönteni, akkor sem, ha ismerjük és helyesen értelmezzük a tényeket. De ettől még léteznek olyan tényszerű vagy tudományos alapú információk, amiknek a birtokában lehet jól dönteni. És vannak olyan alapelvek, amiken nem fog az idő vasfoga sem, mert Istentől származó igazságok azok. Ez az élet hétköznapi döntéseire is vonatkoztatható, hiszen az Úr nem általánosságban, hanem nagyon is konkrétan akar vezetni mindenkit. Ha a tervében vagyunk, akkor a szívünk nem vádol és nem kell magunkat igazolnunk mások előtt.

Az a feladatunk, hogy egymás életét könnyebbé tegyük. Nem rámászva és ledorongolva. Nem kioktatva és kárhoztatva. Hanem meggyőződésből és tiszteletteljesen. Ha kissé túl szenvedélyesen, az sem baj, de közben nagyon szeretve a másikat. A labda fel van dobva nekem is...