Gondolatok fiúk neveléséről

"Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól."
Péld.besz. 22:6 (új ford.)

"Tanítsd a gyermeket az ő útjának módja szerint; még mikor megvénhedik is, el nem távozik attól." Péld.besz. 22:6 (Károli)

Fiunk empatikussá nevelésének a jelentőségéről az előző posztban már szóltam. Most csak annyit, hogy ennek megtanításához leginkább kreatív anyai gondolatok, és egy kis saját beleérző képesség szükséges. Az empátiát lehet szerepjátékkal gyakorolni (az egyik szereplő megkérdezheti a másiktól, hogy hogyan érzi magát, vagy megpróbálhatja minél többféle módon megvigasztalni, amikor szomorú). Az is működik, hogyha egy-egy mese végén közösen beszélgetünk gyerekünkkel arról, hogy az egyik szereplő tette a másikban vajon mit okozott érzelmileg. Vagy hogy mit kellett volna másképpen tennie az egyik szereplőnek ahhoz, hogy a másik jobban érezze magát (vagy rosszabbul- azt is ki lehet próbálni).

Hasznos dolog az is, ha megtanítjuk fiunkat érzései megfogalmazására- a felnőtt világban ez egy nagyon hasznos tulajdonság lesz, sőt, már gyerekként is profitálhat ebből. Ha ugyanis tudja, hogy mit érez, és képes azt megfogalmazni is, akkor könnyen ránevelhető arra, hogy az érzelmi szükségeiről való gondoskodást előremozdítsa: pl. úgy, hogy kéri, hogy hadd bújhasson oda hozzánk, mert vigasztalásra szorul. Így nem kell elvárnia, hogy olvassunk a gondolataiban, hanem aktívan tehet a szükségei betöltéséért.

Nagyon káros az, hogyha egy fiút arra nevelnek, hogy ő ne sírjon, nyomja ezt el magában, csak azért, mert ő fiú és a fiúk nem sírnak. Tanítsuk meg inkább azt, hogy jó dolog az érzelmeket kifejezni, de nem játszunk sem a magunk érzéseivel (nem színészkedünk), sem a másokéval.

Ügyeljünk arra, hogy ne legyünk túl szigorúak, mert attól elbátortalanodhat a fiunk. A kisfiúk, ha néhányszor már keményen letörték az önbizalmukat kritikával vagy lealázó szidalmazással, akkor hajlamosak stresszhelyzetekben esetlenül viselkedni- ez a tanult tehetetlenség, amikor egyszerűen leblokkolnak. Sohase parodizáljuk vagy űzzünk csúfot belőle akkor, amikor szerencsétlenül viselkedik vagy leblokkol! Tanítsuk meg, hogy egy-egy helyzetben mi a teendő! Tegyük világossá, hogy mit várunk el, mi tegyen, és ha aszerint cselekszik, akkor dicsérjük meg érte.

A fiúk nevelésében ne kapjon helyet a kritika, ami rombolja a gyermek személyiségét! (Természetesen a lányokéban sem.)

Ha gyenge a fiunk, vagyis érzelmileg labilis, akkor ne arra tanítsuk, hogy tegyen úgy, mintha erős lenne. Amellett, hogy ezzel a saját szükségeivel kapcsolatos félreismerést tanítunk a neki, még színlelésre is neveljük, ami hazugság. De ne is fogadjuk el véglegesen azt, hogy ő 'ilyen kis érzékeny': tudnunk kell, hogy felnőtt férfiként nem jó, ha 'anyámasszonykatonája' marad, muszáj szép lassan a magatehetetlenségéből kimozdítani, addig, ameddig még kicsi és könnyen formázható a jelleme. Ha bátortalan a fiunk, akkor az egyik legfontosabb teendőnk erőt és magabiztosságot nevelni belé. Ha túlérzékeny a fiunk, akkor azon munkálkodjunk, hogy megerősödjön!