Hol van az Isten szerinti nevelés 'helyszíne'? (egy mini-sorozat 1. része)

Rég blogoltam az otthonoktatásról. Az igei hátterével kapcsolatos bejegyzés is már hosszabb ideje készülőben volt. Most elkészült és hosszú lett. Így egyetlen terjedelmes írás helyett egy hétrészes mini-sorozatot csináltam belőle.

A következő időszakban hetente egy vagy két kis írást szeretnék közzétenni. Mindegyik az otthontanítás egy-egy, igei szemszögből hangsúlyos aspektusát mutatja majd be. Természetesen ez messze nem minden, amit a témával kapcsolatban el lehet mondani: az otthonoktatásnak sok más megközelítési módja is van. Itt most a lelki szempontból fontos tényezőket veszem számba.

Az igei háttér kérdését úgy közelítettem meg, hogy egyik részről ott van 'a család, mint pro', mivel a gyermekek családban nevelődéséhez pozitívan viszonyul az Ige. Másik részről ott van 'az iskola, mint kontra', mert az iskolai oktatási-nevelési modellhez inkább negatív a bibliai viszonyulás. Ez a két oldal némileg össze van fonódva és együtt adja meg az igei alapot az otthonoktatáshoz.

A háttérben feszülő kérdés a sorozat minden részében az lesz, hogy meg lehet-e maradéktalanul valósítani a bemutatásra kerülő bibliai alapelveket az egyik, illetve a másik oktatási helyszínen vagy ez nem lehetséges.

Akkor nézzük.

Az otthonoktatás igei háttere 1.

Hol van az Isten szerinti nevelés 'helyszíne'?

Az otthonoktatás, mint fogalom, nem jelenik meg Bibliában, de ennek ellenére, ha figyelmesen olvasunk, megérthetjük, hogy az Ige evidenciának tartja a családban nevelődést.

Nevelődés alatt egyrészt a gyermekek/fiatal felnőttek kiforratlan jellemének csiszolását, másrészt a következő generáció Istennel és az Ő törvényeivel való megismertetését érti a Biblia.

Hogy a nevelődés megvalósulási színterének az Ige a családot látja alkalmasnak, az többek között abból is látszik, hogy a gyerekekkel kapcsolatos parancsolatok mindig a szülőkhöz szólnak - sosem egyéb, gyerekeket nevelő felnőttekhez, még ha a korabeli időkben esetleg már voltak is ilyenek. Eleve, csak, mint kivétel említi meg az olyan eseteket, amikor nem a szülők nevelték az utódaikat Pl. Sámuel esete. Isten tehát elsősorban a szülők feladatának gondolja a gyermekek nevelését.

Ez szerintem senki számára nem kérdés - de mi van a tanítással??

Nos, a nevelés és a tanítás elválaszthatatlan egymástól. Ne gondoljuk azt, hogy a család nevel, az iskola meg oktat. Nem így van! A család is nevel, meg az iskola is.

A mai iskolarendszer mégis úgy tűnik föl a hívő szülők szemei előtt, mint leginkább a tanítás színtere, de nem annyira a nevelésé. Megvan az az illúzió, mintha a kettő szétválasztható lenne: mintha az oktatási intézmények képesek lennének úgy oktatni a gyerekeinket, hogy közben nem nevelik őket.

Az elmúlt időszak pedagógiatörténetében az 'oktatni vagy nevelni' kérdés komoly dilemmákat okozott. Ma viszont ott tartunk, hogy a dilemma megoldódni látszik, mert az iskola elsősorban oktatni akar, a nevelés kiváltságát nem szándékozik célzottan magához ragadni. Utóbbit inkább ráhagyják a szülőkre és így mindenki jól jár: a szülők válláról lejön az oktatás felelősségének súlya, de megmarad a megnyugtató tudat, hogy gyermekeik jellemfejlesztésébe és hitre nevelésébe az iskola direktben nem szól bele.

(Emiatt persze, amikor valami gond adódik a tanulás körül, akkor a szülő úgy érzi, az a pedagógus hibája, hiszen a gyermek oktatása az ő felelőssége. Viszont, ha a gyermek viselkedésével van gond, akkor a pedagógus érzi úgy, hogy az a szülő hibája, hiszen a gyermeket megnevelnie neki kell. Így megvan a problémák áthárításának a lehetősége is, mivel egyik oldal sem vállal teljes felelősséget a gyermekért, ami teljesen érthető. Ebben a felállásban ugyanis nem lehetséges ezt megtenni...)

Bármilyen szépen hangzik tehát az oktatás és nevelés szétválasztásának lehetősége, a gyakorlatban ez nem kivitelezhető. Ahhoz ugyanis, hogy a nevelési kiváltságunkat bibliai módon gyakorolhassuk, a gyerekeinknek velünk kell lenniük, egész nap, a tanulási időszakok idejére is. Abban a pillanatban, amikor oktatási céllal napi több órára intézménybe adjuk őket, a nevelési kiváltságunkat is automatikusan másokra ruházzuk, még ha erről nem is veszünk tudomást.

Illúzió azt gondolni, hogy úgy is nevelhetjük a gyerekeinket, ha azok nincsenek velünk. Illúzió azt gondolni, hogy az iskola csak tanítja, de nem neveli őket.

Iskolai nevelés alatt elsősorban nem a gyerekekkel foglalkozó pedagógusok tervezett tevékenységét és célkitűzéseit értem, bár az is egy lényeges szempont, hanem a gyerekcsoport, mint erős jellemformáló közeg destruktív hatását - hívő szempontból. Erről később még szó lesz.

Nem állítom, hogy iskolába járó gyerekek szüleiként semmilyen hatást sem tudunk gyakorolni az utódainkra. Természetesen tudunk. De itt nem is erről van szó, hanem arról, hogy mi vagyunk-e azok, akik a legmélyebb hatást gyakoroljuk rájuk vagy mások (hiszen az Ige ezt a fajta nevelést feltételezi).

Vannak, akik úgy gondolják, hogy az mindig esetleges, hogy egy gyermekre ki gyakorolja a legmélyebb hatást. Ezzel végső soron azt mondják, hogy maga a jellemformálás is esetleges. Szerintük a szülőnek bíznia kell a gyerekében, ami abban nyilvánul meg, hogy nem akarja otthon tartani maga mellett, hanem beengedi a óvodai/iskolai gyermekközösségbe. A bizalom ebben az olvasatban azt jelenti, hogy nem aggódom túl ezt a jellem-témát, hanem elhiszem, hogy a gyerek így is, úgy is jól fog kijönni abból, ha egy otthonitól eltérő értékrendet képviselő csoportba bekerül.

Isten azonban a nevelést nem esetleges, hanem nagyon is tudatos és személyes tevékenységnek gondolta - az Igéből ez derül ki. Ő a szülőktől várja, hogy az utódaik formálását teljes mértékben felvállalják. A saját értékrendünket azonban táv-oktatásban nem lehet a gyerekeinkbe átültetni, csak úgy, ha nem egy gyerekcsoporttal, hanem velünk vannak napi élet-közösségben. Már csak azért is, mert Isten a jellem formálódása szempontjából nagy jelentőséget tulajdonít annak is, hogy kik veszik körül az embert. 

A sorozat folytatását itt olvashatod.