Isten vezetése...?

 

Számtalanszor hallottam már hívő emberek beszámolóit az életük eseményeiről. Szembetűnő, hogy szinte minden nagyobb döntésükkel kapcsolatban Isten vezetésére hivatkoznak. Persze -mondhatnánk-, hiszen azért hívők. De a helyzet sajnos nem ennyire egyértelmű...

"Isten erre vezetett..." - úgy érzem, ez a kifejezés olyan a hívők között, mint egy varázsige. Talán, mert azt hisszük, hogy ha ilyesmiket mondunk, az majd megszenteli a helytelen utainkat, és jóvá teszi a rossz döntéseket. Talán, mert titokban reméljük, hogy ha elég kitartóan és elég hangosan mondogatjuk, hogy amit a szívünkben forgatunk, az éppen Isten akarata az életünkben, akkor ettől majd azzá is változik. Pedig mennyire nem így van...

Régebben sokat gyötrődtem ezen a kérdésen, mert nem értettem, mégis hogyan 'vezethet' az Úr egyeseket az Ő saját igei kijelentéseivel szemben? Hogyan mondhatják emberek, hogy őket "vezeti az Úr", amikor az életükben látványosan nem Ő van az első helyen? Vajon lehetséges két úrnak szolgálni? Vajon Isten megosztozik a trónon az énünkkel??

Meg kellene értenünk, hogy nem élhetünk úgy, mintha az Úrtól szabad kezet kaptunk volna a saját szívünk kívánságai szerint élni. Nem várhatjuk el, hogy Ő fordítson áldásba minden kétes utat, amit magunknak választunk - még akkor sem, ha Ő hosszútűrő és kegyelemmel teljes.

Ha nem Vele indultunk egy úton, ne számítsunk arra, hogy Vele érünk célba...

Isten az egyetlen személy ezen a világon, Aki nem változik. Így az Ő kijelentései sem változnak meg. Soha. Őbenne nincsen meg a változásnak még az árnyéka sem! És Ő nem osztozik a trónon senkivel.

Így, némi bevezető után végre nekigyürkőzöm a lényegnek.:)

Isten vezetéséről szeretnék most blog-gondolkozni, és hívlak, hogy gyere velem te is. Nagyon szeretném, ha mi, akik hívőnek valljuk magunkat, többet tapasztalnánk az Urat, és ha valóban azért élnénk, hogy Ő vezethessen.

***

Isten személyes vezetésének megértése mindig kihívás a hívő embernek, de azt hiszem, idővel lehet benne némi 'rutint' szerezni. A titka talán annyi, hogy Isten Igéjét kell magasra helyezni az ember életében és egyedül ahhoz ragaszkodni. Ha fontossá, a legfontosabbá válik az, amit Isten gondol, amit Isten jelentett ki az életemről, a dolgaimról; és ha mindig az Ő akaratát akarom tenni, akkor jó vágányon vagyok. Ez persze csak a kezdet: szükséges, hogy legyen folytatás is.

De sajnos sokszor már itt elakadunk, mert testiesség jellemző csak ránk és azért nem értjük, nem látjuk, hogy Isten mit akar, sem hogy Szerinte mit kellene tennünk. Mert az foglal le teljesen, hogy mi mit akarunk, meg hogy szerintünk mit kell tennünk...

A gondolkozásunkat, hozzáállásunkat, fontossági sorrendünket észrevétlenül a környezetünk nézetei, a világ bölcsessége és a saját kívánságaink szerint rendezzük be- így nagyon nehéz nem összekeverni a saját hangunkat Isten hangjával. De az Ige szilárd és egyértelmű. Ezért az a mérce. És a mérce 'beszél' Isten vezetéséről:

Kérlek azért titeket atyámfiai

az Istennek irgalmasságára,

hogy szánjátok oda

a ti testeiteket

élő, szent és

Istennek kedves áldozatul,

mint a ti okos tiszteleteteket.

És ne szabjátok magatokat

e világhoz,

hanem változzatok el

a ti elméteknek megújulása által,

hogy megvizsgáljátok,

mi az Istennek

jó, kedves és tökéletes akarata.

(Róma 12:1-2)

Az Ige szilárdan és egyértelműen kijelenti, hogy csak úgy leszünk képesek Isten (ránk vonatkozó) akaratát megvizsgálni és megérteni, ha végre abbahagyjuk a világhoz való igazodást és odaszánjuk magunkat teljes engedelmességre az élő Istennek.

A mai keresztények azonban jó ideje félretették a Bibliájukat, mert azt gondolják, Isten személyes vezetésének nincsen semmi köze ahhoz, ami abban meg van írva...

Amikor bajban vagyunk, vagy valami foglalkoztat, akkor buzgón keressük emberek tanácsát. És sorra vásároljuk a 'jobbnál jobb' vallásos témájú könyveket, ahelyett, hogy az Igét, az Igét és még több Igét kívánnánk, hogy abból bölcsességet nyerjünk - Isten bölcsességét.

Csendességeink nagy része sem több, mint magyarázat egy áhitatos könyvből, ahelyett, hogy töményen az Igét fogyasztanánk, majd azt emésztgetnénk Isten Szentlelkének segítségével.

Hogyan is várhatjuk, hogy Isten naponta jól tartson bennünket az Ő beszédeivel, amikor rászoktattuk magunkat, hogy mások megemésztett gondolataival lakjunk jól? Hogyan akarjuk Isten hamisítatlan üzeneteit 'fogni' ferde antennával, amely az emberi magyarázatok megértéséhez húz, de a tiszta Igétől el van távolodva?

Isten üzenete, amit nekem üzen, sohasem áll ellentmondásban azzal, amit Ő az Igéjében kijelentett. Ezért kell jól ismernünk az Igét. Ahhoz pedig sokat kell olvasnunk azt: nem szabad meglankadni, vagy ha meglankadunk, akkor is újra neki kell gyürkőzni. Muszáj naponta táplálkoznunk, mert ha nem tesszük, akkor tele leszünk minden mással, csak nem Isten gondolataival.

Ha nem táplálkozunk elégszer és eleget, akkor észrevétlenül a saját kívánságaink befolyása alá fogunk kerülni. Így az életünkben magunk-alkotta istentisztelet épül föl, ahol az Úr uralma biztosan nem tud megvalósulni. Szellemi bukásainknak ez a hamis békesség az első számú okozója: amikor azt hisszük, hogy minden rendben velünk, holott a szívünk már régen eltávolodott Isten igazságától.

A szellemi táplálkozással kapcsolatban jegyzem még meg, hogy én nagyon sokáig rosszul gondolkoztam erről a dologról. Ugyanis szó szerint értettem, hogy Isten az Igéből személyesen 'üzen' az embernek. Azt hittem, azért kell rendszeresen Bibliát olvasni, mert Isten abból "szól hozzám" (így mondták). Ennek következtében minden alkalommal, amikor kinyitottam a Bibliám, hogy olvassak valamit belőle, azzal a szándékkal tettem, hogy Isten 'hangját' az Igéből megértsem. Arra számítottam, hogy az adott igerészen keresztül az Úr egy nagyon konkrét üzenetet, személyre szabott utasítást, megoldást, vagy bátorítást fog adni nekem, aktuális helyzetemnek megfelelően.

Rendszerint nem azt kaptam, amire számítottam, ezért azt hittem, Isten velem nem foglalkozik: mert nem "vezetett", nem "szólt" rendszeresen az Igén keresztül, úgy, ahogyan mások bizonyságot tettek erről...

Csak nagy sokára értettem meg, hogy Isten alapból nem vezeti az embereket az Igén keresztül. Az Ige ugyanis nem azért van.

Az Úr vezetése egy dolog, az meg, hogy Ő táplál, egy másik: és e kettő nagyon nem ugyanaz, ezért nem jó összekeverni.

Isten az Igével táplál bennünket. De nem úgy teszi ezt, hogy fölcsapjuk, és azonnali válasz lesz az aktuális kérdéseinkre. Az aktuális kérdések megválaszolása már személyes vezetés, és nem táplálás. Az Ige a táplálásunkért van, nem a személyes vezetésért.

Hogy másként mondjam: nem a Biblia hivatott minket vezetni, hanem az élő Isten. A Biblia Isten szava, de Ő nem arra adta, hogy sugallatokat vegyünk ki abból egy aktuális helyzetre. Az Ige tanít, de maga az Úr vezet. Kérdés, hogy vajon melyikre van szükségünk a mindennapi életben. Meg vagyok győződve, hogy életünk legtöbb helyzetében Isten tanítására és útmutatására (törvényre, parancsolatra, alapelvre, vagyis az Igére) van jobban szükségünk, és nem arra, hogy Isten személyesen megmutassa, hogy mit kell tennünk adott helyzetben. És általában itt rontjuk el...

Ne értsetek félre: nem azt mondom, hogy soha nincsen szükségünk Isten személyes vezetésére és a Vele való kapcsolatra! Nagy szükségünk van ezekre mindennap- de nem akkor kell ezeket keresni, amikor a bibliai alapelvek és rendelések elegendőek egy helyzet megoldására. Azért írom ezt, mert úgy érzem, problémák esetén szívesebben várunk az Úr személyes válaszára, mint hogy az Igét tanulmányoznánk megoldásokért.

Pedig Isten Igéje az, amely minden mai élethelyzetet lefed: ezekben a helyzetekben nem kellene kinyilatkoztatásra, vagy Isten személyes vezetésére várni, mert nem fogjuk megkapni.

Ugyanakkor Isten vezetését is napi szinten lenne jó megtapasztalni, de nem azért, hogy Ő személyesen is megmutassa nekünk, amit a Bibliában már egyszer kijelentett... A gond tehát az, hogy nem arra használjuk a Bibliát, amire Isten adta.

De mire is való a Biblia?

Arra, hogy abból jobban megismerjem, kicsoda Isten; hogy jobban megértsem, Ő mit akar velem; és hogy megtanuljam, hogyan is kell berendeznem az életemet, igazgatnom a gondolataimat és a cselekedeteimet, úgy, hogy az Neki kedves legyen.

És vajon ennek mi köze van a mindennapi életemhez, meg ahhoz, hogy holnap mit kell tennem?

Nagyon sok. Mert egy adott döntésem a belső hozzáállásom vagy ha úgy tetszik, a hitem egyenes következménye lesz. Tehát egy jó (=Isten szerinti) döntés előzményeként mindig ott van, hogy az ember mindennél jobban vágyik Isten akaratát tenni, és vágyik megismerni Őt magát és az Ő igazságát még jobban. És ugyanígy a rossz (=Isten szándékával ellentétes) döntések mögött mindig ott van ennek a vágynak a hiánya; és az, hogy az embert nem Isten dolgai hozzák lázba, hanem a saját tervei, meg a saját keze munkája (legyen az akár világi hivatás, anyagi státusz, gyülekezeti 'szolgálat', vagy családi élet).

Ennek a nem Isten szerinti hozzáállásnak vagy hitnek a tünete a folytonos hiányérzet: vagyis amikor az embernek már nincs ideje Isten országára. Mivel úgy érzi, alig jut magára is, ezért nem ad belőle Istennek sem. Bár nem elég fontos neki Isten, hogy az Ő dolgaival napi szinten foglalkozzon, azért időnként kétségbeesetten vágyik az Ő vezetését megérteni. Leginkább akkor, amikor válaszút elé kerül, vagy beüt a krach az életében. Ilyenkor szinte elvárja, hogy Isten legyen ott, és segítsen kilábalni a helyzetekből, segítsen eldönteni, hogy melyik a jó út. Ha viszont valahogy túljut a szorult helyzeten, akkor újra nincs ideje az Úrra...

Ez nem a programjainkról szól, hanem a szívünkről! Amikor így gondolkozunk, akkor nyilvánvaló, hogy nem Isten az, aki után vágyódunk, és nem Belőle akarunk többet, hanem időből (és pénzből) - mintha nem lenne nekünk elég. Pedig mindegyikünk kap annyit az Úrtól, amennyi szükséges. De az csak a  f o n t o s  dolgokra elég.

Azonban sokszor nem tudjuk bölcsen használni, amit Istentől már megkaptunk, sem hálaadással nem tudunk élni meglévő lehetőségeinkkel. Mert nem arra nézünk, amink van (idő, pénz és lehetőségek tekintetében), hanem arra, amink nincs. És nem gondolunk rá, hogy az elégedett élethez ebben a pillanatban nekünk talán éppen Isten bölcsessége az, amiből "nincs" - mi csak hajtunk és akarjuk, hogy a földi dolgokból legyen még több és több.

Mert nekünk most az k e l l.

Kell - de nem Isten ügyéért és az életünkben megvalósuló akaratáért, hanem önmagunkért - hogy még többet megvalósíthassunk a saját emberi terveinkből és elképzeléseinkből. Ezek nem feltétlenül rossz dolgok: lehet, hogy éppen nagyon is hasznosak. A probléma ott van, hogy a saját tervekből és a megvalósításukhoz szükséges forrásokból soha sincs elég. Mindig van egy következő ötlet, egy következő halaszthatatlan projekt, egy következő cél, egy következő nem várt muszáj-kiadás...

Ha nem vigyázunk, a kiadásaink könnyen 'függetleníthetik' magukat Isten befolyásától, aminek akár súlyos anyagi következményei is lehetnek az életünkben. És ha nem vigyázunk, az élet dolgai teljesen leköthetik a figyelmünket, elvonva minket Isten dolgaitól.

Pedig a pénzünk véges, és az időnk is megállíthatatlanul fogy...

De valóban nagy nyereség

az istenfélelem, megelégedéssel:

Mert semmit sem

hoztunk a világra, világos,

hogy ki sem vihetünk semmit;

De ha van élelmünk

és ruházatunk,

elégedjünk meg vele.

Akik pedig

meg akarnak gazdagodni,

kísértetbe meg tőrbe

és sok esztelen

és káros kívánságba esnek,

amelyek az embereket veszedelembe

és romlásba merítik.

Mert minden rossznak a gyökere

a pénz szerelme:

mely után sóvárogván

némelyek eltévelyedtek a hittől,

és magokat általszegezték

sok fájdalommal.

De te, óh Isten embere,

ezeket kerüld;

hanem kövessed az igazságot,

az istenfélelmet,

a hitet, a szeretetet,

a békességes tűrést,

a szelídséget.

Harczold meg

a hitnek szép harcát,

nyerd el

az örök életet,

amelyre hívattattál,

és szép vallástétellel

vallást tettél

sok bizonyság előtt.

(1Tim. 6:6-12)

Nem a földi céljaink elérésén kell elsősorban munkálkodnunk: azokról Isten a maga bölcsessége szerint gondoskodik. Nekünk mennyei céljaink vannak, és ez mindent felül kell írjon az életünkben! Ha ezt háttérbe szorítjuk, akkor az önmegvalósítás útjára léptünk. Így bizonyosan azzal fogunk szembesülni, hogy a fontos dolgokra, Isten dolgaira nem marad elegendő időnk. Merthogy a forrásaink limitáltak.

Limitáltak, de nem szűkösek...

És Isten ránk vonatkozó akaratához való viszonyulásunknak igen sok köze van ahhoz, hogy miként használjuk e forrásokat, vagyis minként rendezzük be az életünket. Tudnunk kell, hogy minket figyelve mások számára is nyilvánvalóvá válik, hogy nekünk mennyire fontos Isten.

 Hiába hivatkozunk az Ő személyes vezetésére pár fontos döntésünkkel kapcsolatban, ha alapvetően emberi indítékok és gondolatok alapján rendeztük be egész életünket.

Mert az Úr nem úgy vezet, hogy hagyja: élj a szíved kívánságai szerint, de ha választás elé kerülsz, akkor biztosít arról, hogy tisztán az Ő hangját fogod megérteni.

Isten nem fog tudni téged vezetni, ha nem rendeled teljesen alá magad az Ő uralmának. Vele járva ismerheted csak meg Őt és az Ő akaratát, vezetését. Ő nem is csupán meghúzódni akar az életünk egy kis zugában - Ő az egészet uralni akarja. Igazából erről is kellene szóljon az életünk: Istent Úrrá tenni minden dolgunkon...

Az tehát, hogy végül megértjük-e az Úr akaratát, valójában azzal van szoros összefüggésben, hogy mennyire fontos nekünk Isten. Az ember, akinek a legfontosabb Isten, naponta Hozzá megy ismeretért, bölcsességért és Nála teszi le a terheit. Őtőle nyer megfelelő hozzáállást, miközben módszeresen formálódik a gondolkodásmódja és a jelleme az Ő Igéjének fényében: ahogyan napról napra csiszolja őt a Mester, mint egy drágakövet. (mert az is)

Vissza kell találnunk onnan, ahol elvétettük az útirányt. Újra oda kell magunkat szánni Istennek, és engedni, hogy a Szentlélek rámutasson a hűtlenségünkre és a bűneinkre, mert ezek elválasztanak minket Tőle. Ha rámutatott, akkor nekünk el kell azokat hagyni. Ő ebben segíteni fog, de teljesen oda kell igazítanunk magunkat az akaratához. Ez persze nem azt jelenti, hogy ha ma nem ütöd meg az Úr mércéjét, akkor holnap jaj neked. Isten irgalmas, kegyelmes és türelmes az övéivel. A kérdés, hogy valóban az övéi vagyunk-e, hogy valóban Ő-e az életünk Ura...

Ha elkötelezted a szívedet arra, hogy Isten akaratának alárendeld magad és imádkozol Hozzá, hogy vezessen téged, akkor bízhatsz abban, hogy Ő ezt meg is fogja tenni. De előbb jön az odaszánásunk, Isten csak azután fog vezetni.

Nagy probléma viszont a fordított sorrend. Sokan a szívükben előre eldöntik, hogy megtesznek valamit, és azután kérik hozzá Isten áldását. Ha sikerül nekik az a dolog, amit elterveztek, az egyértelmű bizonyítéka számukra, hogy Isten akarata volt, amit tettek- függetlenül attól, hogy adott esetben igei alapelveket vagy parancsokat szegtek meg azzal, amit tettek. Ez tapasztalati teológia, és semmi köze Isten vezetéséhez vagy a Belé vetett hithez!

Mások azért imádkoznak, hogy Isten mutassa meg, hogy a dolog, amit tenni készülnek, helyes-e vagy sem. Aztán, amikor egy ideig nem jön válasz (mert a választ az Igében kellene keresni), kitalálnak maguknak egy választ aszerint, amit gondolnak- és azt mondják, ez kétségkívül Isten válasza volt. Pedig ez nem valószínű...

Nem érdemes imádkozni egy dologért, ameddig nem győződtünk meg róla, hogy Isten igei parancsaival egyezik a kérésünk. Előbb az Igét kutassuk, és ha ott zöld utat kapunk (tehát van létjogosultsága a kérésünknek), akkor imádkozzunk az Úrhoz konkrétabb vezetésért.

Ismét mások igékre várnak és 'igéket kapnak' minden fontos döntésükkor. Csak sajnos azok az igék sosem bűnvallásra indító vagy megjobbító igék: hanem mindig kicsavart jelentésű, a szövegkörnyezetből kiragadott biztató ígéretek, amelyek abban a bibliai korban egyáltalán nem jelentették azt, amit most kiolvasni vélt belőle az illető testvér.

Nem vitatom, hogy az Ige megerősíthet engem abban, hogy amit tennem kell, az Isten akaratával megegyezik, de a bibliai megerősítésekkel mindig nagyon csínján kellene bánni. Az Igét könnyű kiforgatni és jó szándékkal is vissza lehet élni az ott található ígéretekkel...

Ha nem a szövegkörnyezetben értelmezzük a 'kapott' igéket, és nincs személyes kapcsolatunk az Úrral, akkor nem beszélhetünk Isten vezetéséről, még akkor sem, ha valaki úgymond 'igéket kap'.

Engem nagyon elkeserít, hogy jó szándékú hívő testvérek is hányszor ragadnak ki igéket az összefüggésből, csak azért, hogy mondjanak egy frappánsat. Nagyon zavar, hogy így erőszakot vesznek az Igén, csak azért, mert annyiszor hallották már hasonló helyzetben idézni azt a mondatot. Sajnos az igekártyák, igei idézetek egyike-másika is ilyen 'megerőszakolt' ige...

A vezetésre visszatérve: Isten nem ad személyes kinyilatkoztatást olyan kérdésekben, amelyekben Ő az Ige egyértelmű utasításait adta nekünk, hogy azok szerint éljünk. Nem kell megkérdeznünk, hogy meg kell-e bocsátanunk annak, akitől durva sérelmet kaptunk, hogy kell-e szeretnünk a férjünket mindhalálig, meg még száz más dolgot sem. Mert ezekre igei alapelvek és parancsok vannak, így Isten nem fog másként vezetni, mint ahogyan a Bibliában kijelentette. Az a baj, hogy nem ismerjük eléggé az Igét és talán Istent sem...

De mindkettőn lehet változtatni. A felelősség a te válladat nyomja, hogy megteszed-e ezt ma, vagy továbbra is csak reménykedsz, hogy téged valóban Isten vezet és nem te magad...
 
 Ige, Ige, Ige - ez kell nekünk, embereknek. A Biblia Isten áldott eszköze, amellyel táplál, formál, és irányba állít bennünket. Mindennap. Ez a Könyv ösvényünk egyetlen világossága a keskeny úton- ne legyünk hát annyira óvatlanok, hogy nélküle botorkáljunk ismeretlen helyeken...