Egy rendes nőnek otthon van a helye??

Nemrégen kerestem egy videót a YouTube-on. A kereső feldobott egy olyan találatot, ami egyáltalán nem oda tartozó volt, ugyanis nem ilyen témában kerestem. De mivel ott volt, kíváncsiságból belenéztem. Meglepődtem. Csalódtam is. Oláh Ibolyában. Nem mondhatni, hogy jól ismerem őt, és mostanság egyáltalán nem tudok róla semmit- családi szinten ugyanis jó ideje nem megyünk a tv közelébe, s a bulvársajtót is messzire kerüljük. (Szép és nyugodt az élet így, 'ártatlanul'...)

Ibolya énekesi karrierjének kezdetét a tv-n keresztül figyeltem évekkel ezelőtt. Valahogy nem tűnt olyannak, amilyen ebből a tavalyi számából lejön. Nézzétek meg, aztán elmondom, milyen gondolatokat kavart fel bennem ez a zeneszám.

Ez a szám azért jó, mert egy olyan problémát vet fel, amiről talán nem esik elég szó keresztény körökben. Valós probléma, mégsem szeretünk beszélni róla. Mivel mi nem beszélünk róla, a világ teszi meg helyettünk. És bár bátor dolog nevén nevezni a problémát, a megoldással viszont (világi szokás szerint) nagyon mellélőnek. Engem ez a mellélövés most azért is idegesít, mert a tinik és a fiatal felnőttek ilyen zenéken formálják (=tompítják) erkölcsi ítélő-képességüket. Amennyire én látom, a hívő fiatalok sem kivételek ebben. Persze nem kellene tenniük, de ők akkor is teszik. Ez azért riasztó, mert évek múlva az ő moráljuk lesz a meghatározó a gyülekezetekben.

Nagyon sok indulat kötődik ehhez a témához, mert akit elnyomnak, az megoldást akar, és akin élete egy pontján áttiport egy férfi, az bosszút akar állni, hogy a sérelmét valami módon megtorolhassa. A megoldásra azonban ilyen módon nem lehet rátalálni, mert az indulat elhomályosítja az értelmet és messze visz Isten akaratától. Nem vitatható el a sérelem, a fájdalom, a durva bánásmód vagy a kihasználás. Nem vitatható el, ha valaki megcsalás, erőszak vagy érzelmi elhanyagolás áldozata lett. Ezek nagyon súlyos dolgok, és nagyon súlyos lelki terhet rakhatnak az emberre. De ettől a tehertől soha senki sem szabadult meg olyan módon, hogy azt mondta, "ez mostantól nekem is jár!" Egyedül Jézusban van valóságos szabadulás. Ha nem jó helyen keresünk megoldást, akkor nem fogjuk megtalálni a megoldást. Ezért kell mélyebbre nézni.

Hogy szerintünk egy rendes nőnek hol van a helye, az maximálisan világnézeti kérdés. Aki azt mondja, hogy nehogy már a férfiak uralkodjanak a nőkön, az egy valós problémát fogalmaz meg, de nem az igei megoldásra talált rá. A valós probléma, amiről szó van, az asszonyok elnyomott helyzete. Mert más dolog valaki fölött uralkodni, és más dolog elnyomni, megnyomorítani és kihasználni őt. Az asszonyok minden korban megtapasztalták az utóbbit is. De ez nem jelenti, hogy az igei rend rossz vagy működésképtelen lenne.

Isten bölcs és jó. Ő az ő bölcsességében és jóságában rendet teremtett és hierarchiát, nem káoszt. Isten eltervezte az állam, a gyülekezet és a család rendjét, és az Igében világosan megmutatja, hogy ezeknek hogyan is kell jól működnie.

Nincs Isten rendjével semmi probléma: az tökéletes és megfelelő. A probléma az emberi természettel van: az, ami romlott és bűnös. Persze könnyebb a rend ellen törni, mint beismerni az ember romlottságát. Könnyebb Isten ellen viaskodni, amikor baj van: megmakacsolni magunkat, az öklünket rázni az égre, s az Igét félretenni. Könnyebb, mint megalázni magunkat Isten hatalmas keze alatt, és szembenézni azzal a ténnyel, hogy mi, emberek rontottuk el az saját életünket: mi okozunk kárt egymásnak, nem a rend.

A bűnnel van probléma, ami bennünk van. A férfi bűne, hogy férjként visszaél az Úrtól rendelt szerepével, és nem önfeláldozó szeretettel szereti az alárendelt felet, mint egy jó király. Hanem, mint egy diktátor, a maga érdekét helyezi előtérbe és elvárja, hogy kiszolgálják őt, miközben ő kihasznál és elnyom. A nőnek meg az a bűne, hogy feleségként fellázad Isten rendje ellen, és nem hajlandó alárendelni magát szeretetből, mint egy hűséges alattvaló a királyának. Hanem, a maga igényeit helyezi előtérbe és mint egy szakadár, ellenáll és lenyom.

Még, ha lenevetjük is a bűnt, és állítjuk, hogy rajtunk "nulla a hatalma", attól még a szolgaságában élünk, és napról napra ez nyomorítja meg az életünket, és a családunkat. S ez mindaddig így is marad, ameddig nem szánjuk oda Jézusnak a tagjainkat.

A szerepekkel való visszaélésekért nem Isten rendjét kell okolni, hanem azt a személyt, aki vétkezik a házastársa ellen. Annak kell megtérnie bűnéből, aki elkövette a bűnt. Nem a rendnek kell megváltoznia, mert ha a rend megváltozik, akkor káosz lesz. Mint ahogyan káosz is van, mert nem akarunk megtérni, és nem akarjuk tudomásul venni, hogy mi hibáztunk el a dolgot, amikor elfordultunk az igei rendtől, nem Isten, Aki rendet alkotott.

Mire volt jó az emancipáció? Milyen előnye lett annak, hogy a nadrágot most már a nő is hordhatja: hogy vannak 'jogaink' és szavazhatunk, és vállalhatunk férfimunkát, és járhatunk felsőbb iskolába, és felülkerekedhetünk a férjeinken?

Talán kevesebb nőt nyomnak el és használnak ki, mint előtte? Talán jobban megbecsülik a munkánkat, mint előtte? Boldogabbak vagyunk, mint előtte? Isten elégedettebb velünk, mint előtte?

Nem mondom, hogy nincsenek előnyei annak, hogy a nő sokkal több dolgot tehet, mint eddig bármelyik történelmi korban. Azonban e 'szabadság' hátrányait nem mindig kommunikáljuk annyira élesen és világosan, mint az előnyeit. Pedig a hátránya talán több is, mint az előnye. Ahhoz ugyanis, hogy valamit megnyerjünk, valami mást egész bizonyosan elveszítünk. (lásd később)

Az emancipáció nem megoldás semmire sem. Nem szüntette meg a nők kihasználását és az elnyomást, csupán új szintre emelte azt. Nem oldott meg egyetlen társadalmi problémát sem, mert a valódi probléma nem a struktúrában, hanem az ember természetében keresendő, s ez a probléma azóta is ott van az emberben. Ugyanakkor kreált egy sor új problémát, amellyel jelentősen hozzájárult a társadalom szétzuhanásához. A mérleg nyelve tehát egyáltalán nem az emancipáció javára dől el...

Már csak azért sem működött, mert nem lettünk tőle többek: amit nyertünk a réven, elvesztettük a vámon. Hogyan történhetett mindez?

Két kezünk van, és ahhoz, hogy nőként mindazt megragadjuk, ami előnyt az új szabadságunkkal szereztünk, le kellett mondanunk másfajta jogokról, és hátra kellett hagyni az áldást. Mert nem fért el minden a kezünkben. Bár sokat akartunk markolni, de végül keveset fogtunk, és még mindig nem akarjuk észrevenni, hogy a társadalomra milyen szörnyű hatással van mindez.

Miféle áldásról beszélek? Miről mondtunk le? Az otthonteremtés áldásáról. Gyermekeink formálásának áldásáról. A férjünknek való önzetlen szolgálat áldásáról. A belső békesség és a külső harmónia áldásáról. És alkalmasint a sokszoros anyaság megtapasztalásának áldásáról. Nem mondom, hogy aki él a szabadságával, az feltétlenül megfosztja magát mindegyik áldástól rövid távon. De hívőként nem rövid távon kellene gondolkozunk, hanem hosszú távon: örökkévaló viszonylatban.

 Isten szemszöge nem az az életünkről, mint amit a világ sugall. Neki nem az a fontos, hogy befuss egy csodálatos világi pályát, hanem hogy rajtad keresztül megáldja és megszentelje azokat, akiknek a gondozásával megbízott téged. Ő látni akarja, ahogyan növekszel hitben, Istenismeretben, szolgálatkészségben. Nem ragadhatod meg mindkét pályát, mert azt nem lehet.

Szellemi törvényszerűség, hogy két igazságot nem lehet hinni, két irányba nem lehet menni, két úrnak nem lehet szolgálni. Amikor mindent magunknak akarunk, akkor kevesebbet szerzünk, mintha megelégedtünk volna azzal, amink eddig volt.

Ez érvényes arra a kérdésre is, hogy egy 'rendes' nőnek hol van a helye. Bármennyire is szeretnénk, nem tudunk két helyen lenni. Vagy otthon vagyunk, vagy futunk a karrierünk és az egyéni beteljesedésünk után... de az, ahol vagyunk, mindenképpen óriási hatással lesz a családunkra.

Céltalanság, békétlenség, neveletlen és formálhatatlan gyermekek, meghidegült házasságok, tönkrement családok, és megannyi fizikai megbetegedés, amely a rohanással, a stresszel, és a nem éppen családos asszonyokra méretezett munkahelyi feladatokkal van összefüggésben- ez mind a szabadságunk ára, s új, emancipált életünk látlelete.

Vallhatjuk büszkén Oláh Ibolyával együtt, hogy nekünk ugyanaz megjár, mint a férfiaknak, mert mi is 'vagyunk olyan tökösek', mint ők. De a valóság az, hogy mi nem tökösnek lettünk teremtve. Amikor azonos feladatokat akarunk csinálni, mint a férfiak, akkor a lázadásunkat hirdetjük- elfordult utainkat tesszük közszemlére. A bűneikkel hencegünk, s erényt gyártunk belőlük. De kit próbálunk becsapni? Istent? Vagy magunkat?

Magunkat becsaphatjuk, de Istent nem tudjuk. Az igazság nagyon keményen hangzik, de előbb vagy utóbb szembe kell nézni vele: mi, tökös feleségek cserben hagytuk a családjainkat a karrierünkért. Szívünkben elhagytuk férjeinket flörtölő kollégákért. Hátat fordítottunk a gyermekeinknek, amikor Isten rendjét megvetettük. És ezek után még azt mondjuk, hogy mindez normális, mert mindenki ezt csinálja.

Nem igaz, hogy mindenki ezt csinálja. Nem igaz, hogy mindenki tagadja, hogy egy rendes nőnek otthon van a helye. És még, ha a túlnyomó többség egyet is ért Oláh Ibolyával, nekünk akkor sem kell a többséggel együtt menni. Mert minket Isten hívott el, és Ő vezet. Miért nem Őt kérdezzük, amikor az asszony helyéről van szó? És, ha már megkérdeztük Őt, akkor miért nem cselekszünk aszerint, amit kijelentett?

Nem tudom, hogy mi a rosszabb: egy olyan világban élni, amely vad érzékiséggel kiáltja bele a gyerekeim arcába, hogy "neked mindent szabad", és hogy "élj önmagadnak". Vagy egy olyan világban élni, ahol a keresztények többé nem sók, mert gondolkozásukat ugyanúgy a reklámok, a dalok, a tévé-sorozatok, a kortárs könyvek és filmek formálják a világ szerint, mint a világét. Engem feldühített az a magabiztosság, ahogyan Ibolya harsogta az emancipációs hazugságot, hogy nyugodtan tedd azt nőként, mit megkívánsz. De igazán kétségbe ejt, amikor azt tapasztalom, hogy a hívők között többé nem sikk a karrier helyett a családot választani. Mintha már mi sem tudnánk, hogy egy 'rendes' nőnek tényleg otthon van a helye...