Különc, mert szabad...

Egyik kedves blogolvasóm feltett pár jól irányzott kérdést az otthonoktatott gyerekekkel kapcsolatban, amit szeretnék leírni és itt reagálni rá. A kérdések jók, és lehet, hogy többetekben forognak ehhez hasonló gondolatok, amik kétséget ébresztenek az otthonoktatás megvalósíthatóságában. A kérdéseken tartalmilag nem változtattam semmit, a választ pedig nem a kérdések sorrendjében, alább fogalmaztam meg.

Hogyan látod azt a kérdést, hogy ha gyermekeidet nem az általános módszerekkel (intézményes oktatás) próbálod nevelni, hanem ezek mellőzésével, akkor nem lesznek-e különcként kezelve.

Arra gondolok, hogy egyrészt mások, majd életük folyamán, akikkel találkoznak, furcsán állnak majd hozzájuk, és esetleg ők is bánni fogják, hogy kimaradtak valamiből, amit Ti, a szüleik határoztatok meg.

Nem fogják-e megfosztottnak érezni magukat egyszer, amikor majd kb. 14-15 évesen azt látják, hogy ők csodabogarak? Mert hát mégiscsak annak fogják őket tekinteni, hiszen ez egyáltalán nem általános, amire Ti vállalkoztatok.

Rövidre fogva: ha esetleg egyszer azt kapnátok tőlük, hogy mért nem lehetnek ők olyanok, mint a többiek, akkor hogyan fogjátok ezt megoldani? Mit válaszoltok?

Hmm. Lássuk csak. Van itt egy pár fogalom, és úgy hiszem a legjobb lenne ezekkel kezdeni.

"Különc", "csodabogár", "furcsa". Vajon tényleg ilyenek az otthonoktatott gyerekek? Furák és a környezetükből kilógóak? Képzelj el egy betonos udvart, ahol sok kisgyerek rohangál önfeledten, néhányan egymással játszanak. Honnan tudhatod, hogy melyik az otthonoktatott? Talán az, amelyik vastag keretes szemüvegben, szokatlanul konzervatív öltözékben elmélyülten járkál, a hóna alatt egy hatalmas lexikonnal? Vagy az, amelyik megfeledkezve magáról túlzottan vadul játszik a többiekkel, mert végre kiélvezheti, hogy kiengedték a magánzárkájából, és igazi élő emberekkel érintkezhet? Esetleg a visszahúzódó, aki a sarokban pityereg, mert megszólította az egyik kortársa? Nem, nem, nem! Ezek mind sztereotípiák, igen kevés valóságtartalommal. Egy betonos udvaron sohasem fogod tudni biztonsággal megmondani, hogy melyik gyerek otthonoktatott és melyik nem.

Az, hogy OTTHONOKTATOTT, az a gyerekünk tanulási környezetével kapcsolatos kategória. Tény, hogy a tanulási környezet befolyásolja gyerekünk egész személyiségét, és az is tény, hogy a családban eltöltött nagy mennyiségű idő pozitívan hat a szocializációs készségekre, hiszen emiatt is választottuk az otthonoktatást. Ennek ellenére ez a kategória semmit sem árul el a gyermekünk kinézetéről, stílusáról, vérmérsékletéről, modoráról, intelligenciájáról, de még a tanulási szokásairól sem. Sem nekünk, sem a kortársak számára. Egy otthonoktatott gyerek tehát nem feltétlenül furcsább, mint egy iskolába járó. Minden osztályban vannak a többiekhez képest furcsább gyerkőcök, de ezt mégsem tartjuk furcsának... Van, aki jól kijön másokkal, és van, aki kevésbé. És ez persze attól is függ, hogy milyenek azok a 'mások'.

Rendszerint azért gondoljuk furcsának az otthonoktatottakat, mert abból a feltevésből indulunk ki, hogy az otthonoktatottság ugyanolyan nagy szenzáció a gyerekek körében is, mint amennyire mi felnőttek képesek vagyunk fennakadni ezen. De ez nem így van. A gyerekek túllépnek ezen, mert kapcsolatokat építenek, mert társas lények. És egészen addig, amíg alapvető szimpátia van két gyerek között, nem fog számítani, hogy az egyikük sohasem járt iskolába. Ha pedig előtte sem volt szándékukban barátkozni, akkor ez sem fogja jobban eltávolítani a feleket. A gyerekek tehát nem bélyegzik meg, vagy rekesztik ki az otthonoktatottat csak azért, mert ő otthonoktatott.

Az más kérdés, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket minden iskolás napi szinten tapasztal, de ideális esetben egy otthonoktatott nem tapasztal otthon. Dolgok, amikhez éppen ezért nem is tud hozzászokni. Ilyen pl. a csúfolódás, kinevetés, csúnya beszéd, és hasonló nem túl intelligens megnyilvánulások. Mivel ő nem szokott hozzá, ezért nem is teszi ugyanazt, s mivel nem teszi, kilóghat a többiek közül: de ez nevelési kérdés, nem oktatási. Tehát a 'különcsége' a neveléséből adódik, nem pedig abból a tényből, hogy otthonoktatott. Ezt a különcséget pedig kívánatos lenne minden keresztény gyerek esetében tapasztalni- ami sajnos nincsen így...

Ez a szocializációval is összefüggésben van. Sajnálatos tény, hogy a környezetünkben élő óvodás és iskolás gyerekek döntő többsége nem képes szépen barátkozni, és értelmes módon kapcsolatot fenntartani más gyerekekkel, vagyis más szavakkal szólva: antiszociális. Pedig elvileg az oktatási intézményekben illene szocializálódni, de gyakran ez nem történik meg. Mégis otthonoktatóként ez a leggyakoribb kétely, amivel szembesülök: ha nem viszem iskolába a gyerekeimet, vajon hogyan válhatnak szociábilis lényekké? Hát, hogy így mondjam: eddig elég jól sikerült nekik...:)

Azt, hogy milyen szinten érzi egy gyerek MÁSnak magát, javarészt a szülői hozzáállástól függ, meg azoktól a gyerekkori benyomásoktól, amiket a másokkal való interakciókban szerez. Általános tapasztalatom, hogy az iskolában oktatott gyerekek legtöbbjére kevesebb figyelem jut otthon, s így kevésbé nevelik őket tudatosan. Emiatt sokuk nevelése elmarad a kívánatos szinttől, és ez komoly akadálya annak, hogy jó élményeket szerezhessen egy más normák szerint nevelt gyerek a velük való interakciók során. Ezért is szeretnénk, ha a jó élményeket elsősorban a családunkhoz kötnék a gyerekeink. A közvélekedéssel ellentétben még a kamasz gyerekek is szívesen töltenek sok időt a szüleikkel, különösen akkor, ha a velük való kapcsolat meg van alapozva, és ha olyan programokat szervezünk, amik számukra érdekesek és izgalmasak. Ha érdekes lesz az életük, akkor nem fogják sajnálni azt a sok-sok órát, amit iskolapadban is tölthettek volna...

Talán úgy gondolod, hogy azok a gyerekek, akik otthon tanulnak, lemaradnak valami jóról azzal, hogy nincsenek a kortársaikkal napi kapcsolatban, de ez nem igaz, hiszen az iskolai barátságok nagy része inkább haverság, nem igazi barátság. A legtöbb iskolás nem az iskolából szerez életre szóló barátokat, főleg nem a keresztény gyerekek. Sőt, sokan érzik magukat magányosnak, annak ellenére, hogy napi sok órát töltenek együtt 'összezárva' másokkal. Az iskola tehát a kortásakkal való minőségi időtöltésnek csupán az illúzióját adja meg. Suli után pedig nem számít, hogy melyik intézménybe jársz, és ki mellett ültél órákon.:)

Az otthonoktatás egy potenciális lehetőség arra, hogy a gyerekünk a legjobbat hozhassa ki magából mindenféle szempontból, de minden egyes gyerek, minden szülő és minden helyzet más és más. Eszerint változik a lehetőségek potenciálja. És ezekkel a lehetőségekkel lehet élni, nem élni és visszaélni minden egyes adódó alkalommal.

Ha én, és a gyerekem jól élünk a lehetőségeinkkel ezekben az években, akkor nem lesz mit sajnálni, vagy megbánni. Ha nem jól sáfárkodunk, akkor lesz min szégyenkezni. De ugyanez igaz azokra a szülőkre is, akik iskolába adják a gyerekeiket, és ezzel elveszítik a kontrollt fölöttük. Akinek a gyereke rossz irányba megy, az így is, úgy is újraértékel, sajnál, megbán, és újragondol. De ez esetben sem az otthonoktatást okolnám, hiszen ennél jobban nem tudtunk volna dönteni, ami a családunkat illeti! Ezt tehát a legjobb döntésünknek tartom, ami a gyerekünk oktatásával és nevelésével kapcsolatos. Ha rossz irányba változna a dolog (amiről hiszem hogy nem úgy lesz), akkor a hibát a nevelésben, a gyerekemre fordított időben, és a gyerekemmel kapcsolatos hozzáállásomban, vagyis saját magamban, és nem az otthonoktatásban keresném.

Minden nagy ember különc volt a maga módján, de nem mindegyikük érezte borzalmasan magát a bőrében. Az, hogy különc, azt is jelenti, hogy szabad. Szabad arra, hogy önmaga legyen, hogy más legyen, mint a többi: és ez olyan érték, amire felnőttként is a legtöbben csak vágyakozva tekintünk.

Pedig mint keresztények, mindenképpen mások vagyunk, mint azok, akik nem hívők. És számomra ez adja A MÁSSÁG-ot: ez viszont örömmel vállalt másság!

A Biblia is ezt írja:

És ne szabjátok magatokat
e világhoz,
hanem változzatok el
a ti elméteknek megújulása által,
hogy megvizsgáljátok,
mi az Istennek jó,
kedves és tökéletes akarata.
(Róma 12:2)

Mert most embereknek engedek-é,
avagy az Istennek?
Vagy embereknek igyekezem-é tetszeni?
Bizonyára, ha még
embereknek igyekezném tetszeni,
Krisztus szolgája nem volnék.
(Galata 1:10)

Hogyan követhetem az Urat, ha még mindig embereknek akarok megfelelni? Azt úgy nem lehet, mert ez a kettő ellentétben áll, sőt egymással hadakozik! A legkomolyabb konfrontálódási pont családunk tagjainak ezért nem is az otthonoktatás, hanem az, hogy Jézust követjük, és igyekszünk ezt a többi ember előtt megélni. Azért vagyunk furcsák, azért nevelünk másként, azért vagyunk mások, mert komolyan vesszük azt, amiben hiszünk. (Legalábbis igyekszünk.) Nem hiszem, hogy a gyerekeimet meg kell tanítani beolvadni és elvegyülni. Attól nem lesznek boldogok, ha magukat megtagadva olyanná válnak, amilyenekké nem alkotta őket Isten. Inkább arra törekszem, hogy szégyenérzés nélkül tudják vállalni saját magukat, és később (nem is olyan sokára) önállóan azt is, amiben hisznek. Tehát rajtam áll, hogy a gyerekeim mit fognak gondolni az életükről 14-15 évesen, hogy mennyire lesz számukra érték az, ahogyan otthonoktató keresztény családként éltünk. A különbség belül van, és ebben kell megerősödnünk.

Az elejéhez visszalépve: az otthonoktatott gyerekek palettája hihetetlenül színes, sztereotipizálni szinte lehetetlen. De ha mindenáron szeretnéd kiszúrni azt az otthonoktatottat, azon a bizonyos betonos udvaron, akkor keresd meg azt, amelyiknek a kíváncsiság még ott csillog a szemében 8-10 évesen is, amikor másokkal érintkezik. Aki a szemedbe néz, nem süti le. Aki kérdez, és érdekli a válasz is. Aki válaszol, és nem retten meg, ha kérdezed. Ez persze ugyanolyan sztereotípia, mint az előbb, de ha már egyszer sztereotípia, akkor legyen pozitívan elfogult.:)