Ezekkel az emberekkel szinte nincs is teendője a gyülekezetnek: ők a könnyű tagok, akiknek sem rengeteg lelkigondozásra, sem az életük ingoványból való kiemelésére, körülményes, a gyülit is igénybe vevő lelki-fizikális segítségnyújtásra nincs szükségük. De pontosan ők a legnagyobb csapda: hisz hogyan nyersz meg valakit Krisztusnak, aki semmiben nem szenved hiányt? És mivel fogod ezt az embert a közösségben bent tartani, a megszentelődésre motiválni, vagy csak úgy, tevékenykedésre aktivizálni? Amikor lelkileg sem nem szomjazik, sem nem éhezik valaki, és ha a saját kezével meg tudja szerezni azt, amire neki szüksége van, mi többet várhat még Istentől?
Mit adhatna egy ilyen embernek az Úr Jézus? Nem adhat neki semmit, hiszen az az ember nem érzi, hogy szükségben lenne. Pontosan emiatt őt a 'legnehezebb' megszólítani a tiszta evangéliummal. És valójában nem is nagyon lehet: neki ugyanis hiányoznak a mély szükségletek az életéből. Ő jól érzi magát a lelki nyomorában, mert nem éli meg nyomornak azt. Azért nem, mert az élete amúgy anyagilag is és életvezetésileg is teljesen vállalható.
Mivel úgy gondolja, hogy neki még van reménysége az életben, ezért még vannak elvárásai is a jövőt illetően: vagyis ő igazából jól van, ezért nem lehet meggyógyítani. Még Jézus sem tudja. Mert aki nem hiszi, hogy beteg (pedig az, hiszen a lelke halott!), aki nem tudja, hogy ő a nyomorult és a szegény és az árva (hiszen nincs megváltva, Isten nem az Atyja és nem ismeri Jézus Krisztust!), aki nem szomjazik erősen, mert úgy érzi, hogy ez a földi lét még sok jót tartogat neki - azzal nem lehet mit kezdeni. Őtőlük, Jézus is csodák nélkül távozott, amikor itt a Földön járt.
A gyülekezetek mindezek ellenére makacsul ragaszkodnak hozzájuk. Egyáltalán nem hallják, ahogyan belül ezek az emberek kérlelik a gyülit, hogy hagyják őket lógva és menjenek máshova. A gyülekezet lelkileg csüng ezeken az embereken és csak őket akarja, mivel ezek a tagok már tudnak közösségben 'viselkedni'. Velük nincs annyi meló, mint amennyi mondjuk a korinthusiakkal volt. De Jézusnak meg nincs dolga ezekkel az emberekkel (addig legalábbis, ameddig fel nem ismerik, hogy szükségük van Őrá, mert Nélküle ténylegesen lelki nyomorultak) - a gyülekezet viszont őket akarja tagoknak.
Ha nem hiszed, hogy így van, csak gondold végig: neked milyen gyülekezet van a szemed előtt, ha egy ideális lelki helyre gondolsz? Kik vannak benne tagokként, ki a többség? Szakadtak, csonkabonkák, lelki nyomorékok, testi függőségekben küszködők? Szerintem nem. És sajnos eddig nekem sem. De most azon vagyok, hogy átkonvertáljam a fejemben élő hamis képet, és hozzáigazítsam a látásomat ahhoz a képhez, amit Isten a gyülekezetről gondol. És, hogy mit gondol? Ezt gondolja:
Mivel úgy gondolja, hogy neki még van reménysége az életben, ezért még vannak elvárásai is a jövőt illetően: vagyis ő igazából jól van, ezért nem lehet meggyógyítani. Még Jézus sem tudja. Mert aki nem hiszi, hogy beteg (pedig az, hiszen a lelke halott!), aki nem tudja, hogy ő a nyomorult és a szegény és az árva (hiszen nincs megváltva, Isten nem az Atyja és nem ismeri Jézus Krisztust!), aki nem szomjazik erősen, mert úgy érzi, hogy ez a földi lét még sok jót tartogat neki - azzal nem lehet mit kezdeni. Őtőlük, Jézus is csodák nélkül távozott, amikor itt a Földön járt.
A gyülekezetek mindezek ellenére makacsul ragaszkodnak hozzájuk. Egyáltalán nem hallják, ahogyan belül ezek az emberek kérlelik a gyülit, hogy hagyják őket lógva és menjenek máshova. A gyülekezet lelkileg csüng ezeken az embereken és csak őket akarja, mivel ezek a tagok már tudnak közösségben 'viselkedni'. Velük nincs annyi meló, mint amennyi mondjuk a korinthusiakkal volt. De Jézusnak meg nincs dolga ezekkel az emberekkel (addig legalábbis, ameddig fel nem ismerik, hogy szükségük van Őrá, mert Nélküle ténylegesen lelki nyomorultak) - a gyülekezet viszont őket akarja tagoknak.
Ha nem hiszed, hogy így van, csak gondold végig: neked milyen gyülekezet van a szemed előtt, ha egy ideális lelki helyre gondolsz? Kik vannak benne tagokként, ki a többség? Szakadtak, csonkabonkák, lelki nyomorékok, testi függőségekben küszködők? Szerintem nem. És sajnos eddig nekem sem. De most azon vagyok, hogy átkonvertáljam a fejemben élő hamis képet, és hozzáigazítsam a látásomat ahhoz a képhez, amit Isten a gyülekezetről gondol. És, hogy mit gondol? Ezt gondolja:
Halljátok meg szerelmes atyámfiai,
avagy nem választotta-é az Isten
e világnak szegényeit, hogy
lennének gazdagokká a hitben és
örökösivé az országnak, amellyet
ígért azoknak, akik őt szeretik?
(Jakab 2:5)
Mert látjátok a ti hivataltokat,
atyámfiai; hogy ti nem sokan vagytok
bölcsek test szerint, nem sokan
hatalmasok, nem sokan nemesek.
Hanem akik bolondok e világon,
azokat választotta Isten, hogy
a bölcseket megszégyenítse:
és akik e világon erőtelenek, azokat
választotta Isten, hogy az erőseket
megszégyenítse. És akik nemtelenek
e világon és semminek állítatnak, azokat
választotta Isten, és azokat, amellyek
nincsenek, hogy amelyek vagynak,
azokat eltörölje. Hogy ne
dicsekedjék őelőtte egy test is.
(1 Korinthus 1:26-29)
Nyomorultak és szükségben lévők természetfeletti lelki közösségét képzelte el Isten, amikor a gyülekezetre gondolt. Nem elitista klubdélutánt, ahol a jól öltözöttség, a jól szituáltság, az entellektüel lét üdvözlése a sikk. Nem olyan helyet, ahol egy odatévedt, de rosszul öltözött, lelkileg szomjas ember nagyon rosszul érzi magát, mivel őt ott megvetik. Megvetik, mert mindenki a láthatókra néz: intellektusra, öltözetre, végzettségre... még bőrszínre is.
Mert nem-kívánatos az, aki szomjas, hogyha nem ismeri a kánaáni nyelvezetet, a hívő szubkultúrát és nem tud úgy viselkedni, hogy lehetőleg észre se vegyük. Ha nem tudja maga megoldani a maga életét, ha a szomjassága miatt megzavarja az alkalom békésen kiszámítható folyását... mert a szomjúság önmagában nem elég ahhoz, hogy felé forduljunk. Ehhez itt van még egy ige és pár kérdés: el tudsz egyáltalán képzelni egy olyan gyülekezetet, amely úgy a szentek közössége, hogy benne "némelyek" erősen terhelt múlttal rendelkeznek? Te tudnál rájuk úgy tekinteni, mint igazi lelki testvéreidre: sem nem csodálva a rosszfiús, kemény életüket, sem nem megbotránkozva bennük és lenézve őket, amiatt, ahogyan régebben éltek? Tudnál rájuk úgy tekinteni, hogy arra nézel, akik ők ma az Úrban, és nem arra, amilyen cégéres bűnösök a megtérésük előtt voltak?
Avagy nem tudjátok-é,
hogy a hamisak az Isten országának
örökségét nem bírják? Ne tévelyegjetek:
sem paráználkodók, sem bálványimádók,
sem a házasságrontók, sem az éktelen puhák,
sem akik férfiakkal tisztátalankodnak:
sem a lopók, sem a fösvények,
sem a részegesek, sem a szidalmazók,
sem a ragadozók az Isten országának
örökségét nem bírják. Ilyenek voltatok
pedig némellyek; de megmosattatok,
megszenteltettetek, megigazítattatok
az Úr Jézus nevében és a mi
Istenünknek Lelke által.
(1 Korinthus 6:9-11)
Annak, hogy nem úgy tekintünk a gyülekezetre, ahogy Isten tekint, mindig ára van. A hamis kép ugyanis eltolja a hangsúlyokat a közösség életében, és ez meg félreviszi az egész felépítményt. Ha ugyanis a gyülekezet egy kegyelmet nyert bűnösök méltatlan és esendő (de törekvő!) csoportja, akkor a bátorítás, az intés, a feddés, a tanítás azonnal mind nélkülözhetetlen dolgok lesznek! És mindezt a közösség tagjai vonakodás nélkül, örömmel és készséggel tudják elfogadni. Az embereknek szükségük lesz minderre és ezért nem kultúrprogram, intellektuális klubdélután, szentek vállveregetős alkalma lesz az istentisztelet, hanem valóban Isten igaz tisztelete. Mert mi az igaz istentisztelet?
A tiszta és Isten előtt és az
Atya előtt szeplő nélkül való
isteni szolgálat ebben áll,
meglátogatni az árvákat és özvegyeket
az ő nyomorúságokban, és szeplő nélkül
megtartani magát e világtól.
(Jakab 1:27)
Egy ilyen közösségben, ahol az emberek vállalják az életüket, a botlásaikat (hisz mindenki botlik és mindenki fejlődés folyamatában van), ott valóban erővel van jelen a kegyelem, és az ember még inkább bele tudja magát tenni a közösségbe őszintén, tettetés és máz nélkül. Mindenki ilyen helyen szeretne keresztény lenni, de mennyien nem vesszük észre, hogy pontosan a saját elvárásaink, a saját kényelmünk az oka annak, hogy nem ilyenek a közösségeink!
Közösségeink a testies keresztények gyűjtőhelye. Skandallum ma ilyet mondani, de hát az igazság néha skandallum. És az az igazság, hogy ezek az emberek nem csak úgy egyszerre bent lettek a gyülekezetben: mi keressük, mi hívjuk el, és mi hozzuk őket be a közösségbe! És amikor már ott vannak, mi vagyunk, akik panaszkodunk, hogy nem olyan a közösség, amit az Igében látunk. De ezt meg mi okozzuk, nem Isten. Mi 'termeljük' tömegesen a testies keresztényeket, vagyis a mi Igétől eltávolodott evangélizálási gyakorlatunk.
Nem azokat keressük ugyanis, akiket az Úr Jézus keresne. Nem azokat, akik ugyan jól reagálnának az evangéliumra, de akikkel viszont egyáltalán nem kényelmes a gyülekezetesdi: ugyanis folyton csak a gond van velük és mivel nekünk nemcsak elhordozni, hanem szolgálni is kell feléjük, a türelmünk és a szeretünk radikálisan próbára van téve, ami viszont minket is állandóan visszavisz a kereszthez...
Ez lenne egyébként Isten tökéletes terve a közösséggel, amely a Krisztus Teste akar lenni ebben az érában. De ez nem az a kiszámítható, kényelmes hívő élet, amihez a legtöbben hozzá vagyunk szokva. Ez nem a hamis atyafiakkal való nyugis együttélés, amely, bár alapjáraton harmonikus és zűröktől mentes, de annyira távol esik Isten akaratától, hogy a közösség így nem is tudja betölteni földi funkcióját.
Nem szabadna testies keresztényekkel vagy hamis atyafiakkal feltölteni a gyülekezeteinket! Még akkor sem, ha ők szívesen jönnek. Pont azért jönnek szívesen, mert őket célozzuk meg. És azért célozzuk meg őket, mert velük érezzük jól magunkat. Hisz jó olyanokkal lenni, akiknek nincsenek problémái, akik nem küszködnek bűnökkel, nem erőtelenek, nem örlődnek az életük folyása felet. Amikor velük vagyunk, akkor 'jó társaságban' vagyunk és elhisszük, hogy velünk sincs semmi gond. Minden oké, tesók, csak dicsérjük az Urat, meg adakozzunk, meg menjenek a programok, de légyszi, ne kelljen megvallanom, hogy tegnap délután megint elbuktam egy bűnben. Arról ne kelljen beszélnem, mert az nem hangzik jól rólam.
Mert mindenki tudja, hogy itt mindenki szent és szép és jó, és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy ez mekkora hazugság már. Hazugság saját magaddal szemben - és hát, így lesznek az emberek képmutatók. Van egy elvárás, hogy legyél mindig jól, ne terheld a közösséget a gondjaiddal. És az ember megtanul viselkedni. Aztán mindig rendesen ledöbbenünk, amikor valakiről kiderül valami komoly nagy bűn. És csóváljuk a fejünket: hogy tehette? Hiszen ő is mindig "jól" volt... vagy mégsem. Ahogyan te sem biztos, hogy annyira jól vagy, mint ahogy hinni szeretnéd, hiába lógsz a jólvagyunk társasággal. Te sem biztos, hogy lelkileg igazán jól vagy, ha nem érzed, hogy mennyire gáz mindig jól lenni...
Ha te mindig jól vagy, akkor mikor van szükséged Jézusra? Szükséged van Rá egyáltalán? Ha nincs Rá szükséged, akkor hogyan lehetsz élő? És ha azt hiszed, hogy élsz, akkor hogyan lehet, hogy jól érzed magad a jólvagyok-ok között, képet mutatva? Hétről hétre játszod a gyülekezetesdit és kicsit sem gyötrődsz a testies keresztények között? Nem önmagadat áltatod vajon? Ha abban érzed jól magad, amiben egy testies keresztény jól érzi magát, akkor ez mivé tesz vajon téged?
Testies keresztények azokból lesznek, akik nem gondolják, hogy szükségük van megtérésre, de aztán mégis hoznak egy formális döntést Jézus Krisztus követése mellett. Csak éppen újjá nem születnek. Sosem érett meg igazi bűnbánat bennük, és a bűntől való radikális elszakadás nem történt meg sem a szívükben, sem az életükben. Számukra ugyanis a bűnösség gondolata nem méltó: bezavarna a saját magukról alkotott képbe, ők ennél jobbakat gondolnak magukról, ezért nem akarják.
Ilyen emberek sosem maradnának meg egy olyan közösségben, amelyben a megtért bűnösök szeretettel vannak intve, feddve, bátorítva, tanítva. Ők nem akarják magukat kegyelmet nyert bűnösnek érezni. Nem érzik magukat Isten erőteljes formálására szorulónak. Ők kikérik maguknak, ha valaki feddeni, helyreigazítani vagy tanítani akarja őket, főleg, ha olyan valaki az illető, aki kevésbé szent, kevésbé rendezett életű, mint amilyennek ők magukat gondolják.
Úgy hiszik, hogy jól vannak, és önmagában is elég jó az életük. Hagyja őket mindenki békén, örüljenek annak, hogy itt vannak és a jelenlétükkel (valamint anyagi hozzájárulásukkal) emelik az alkalmak fényét. Odateszik magukat, mert eljönnek, és ez legyen mindenkinek elég, ne szóljanak mások abba bele, hogy hogyan élik az életüket. És az a kemény, hogy ezek az emberek nem ilyenekké váltak, hanem mindig is ilyenek voltak. A közösségbe kerülve nem változtak meg, helyette átformálták a közösséget, hogy az kiszolgálja az ő lelkileg halott igényeiket. Hogyan történhetett ez meg?
Nem hivatkozhatunk a körülmények szerencsétlen összjátékára: mi magunk vagyunk, akik teljes mellszélességgel asszisztálunk ehhez! Először is azzal, hogy nincs átlátszóság és egészséges feddés, intés, bátorítás, tanítás közösségeinkben. Az érdeklődésre és az intellektusra hatnak az igehirdetések, programjainkkal, gyülekezeti rendünkkel a művelt hallgatóságot inkább célozzuk, mint a lelkileg szomjazókat. Az alkalmakon és azon túl egymás felé képet mutatunk, és büszkeségből és indulatból törvénykezünk. Kényelmi pozícióból reagálunk egymásra, nem az Úr szerint. És nem szomjazzuk Isten akaratát, szavát megismerni és cselekedni.
Másodszor azzal segítjük a helyzetet, hogy nem a tiszta evangéliummal evangélizálunk. Az Ige szerint az istentisztelet bolondsága üdvözítheti a híveket, de mi biztosra akarunk menni, ezért édes mázba csomagoljuk az evangéliumot. Az édes mázra a valódi lelki szükségben lévők igen rosszul reagálnak - ők átlátnak a szitán, hogy nem őszinték a szándékaink. De mi nem is őket, hanem a jól szituált embereket célozzuk, és ők meg az igehirdetés bolondságára nem reagálnának jól. Az ugyanis kevés nekik, hisz ők nem érzik sem bűnösnek, sem megmentésre szorulónak magukat. De hát, mégis kellenek nekünk.
Ezért ágyazzuk intellektuálisan szórakoztató és jó kedélyt hozó programba a megtérésre hívást, ezért kell a zenei aláfestés, ami gyülekezeti beállítódástól függően komoly vagy éppen könnyűzene. Muszáj, hogy meglegyen a jóittlenni-érzés, mert ha nem kerülnek hangulatba, nem is fognak reagálni az üzenetre. Ebből persze az is következik, hogy amikor viszont reagálnak, sokszor az sem őszinte bűnbánatból fakad, hanem a hangulat hozza. Ebből van a hamis megtérések sokasága.
És amikor ezek az emberek bekerülnek a gyülekezetbe, akkor a testies keresztények táborát fogják erősíteni. Akik viszont minden az Úrtól jövő, igazi lelki-szellemi kezdeményezést meg fognak torpedózni. És mivel sokan vannak, teljesen olyanra tudják a gyülekezeteinket formálni, ami a saját kényelmüket maximálisan kiszolgálja. És ebben a miliőben a nem-hamis megtérők fogják kényelmetlenül érezni magukat. Számukra többé nem lesz otthonos az Isten Háza.
A kérdés a címben az volt, hogy te kinek hirdetnéd az Igét. És látod, valóban nagyrészt ezen múlik, hogy kik fognak bekerülni a közösségbe. Akiknek hirdeted, azok tudnak eljönni. Akiknek nem hirdeted, azok nem fognak eljönni. Azoknak majd hirdeti más. Vagy szívből: mivel megértette, hogy Isten azt várja tőle, hogy a világ szegényeit, nyomorultjait és bolondjait hívja - mert az Atya is őket hívja. Vagy színből: mert felismerte, mekkora vagyonszerzési potenciál van a szegények és szükségben lévők kizsákmányolásában.
Ez utóbbi egy nagyon zavaró gondolat számomra, mert látom, hogy így van. Az afrikai kontinens hemzseg a megagyülekezetektől, ahol a hamis tanítók 'missziós szolgálatai', mondvacsinált csodái, feltámadások, gyógyulások győzik meg a hálás, megvezetett híveket, hogy fizessék a tizedet, és guruként tekintsenek a lelki vezetőikre, akik hamis ösvényekre és romlásba vezetik őket. És ehhez a nyugat a maga csodálatával asszisztál.
De nem kell annyira messzire menni: tévtanító atyafiak mindenhol, Magyarországon is vannak, és hamis gyógyulásokon, szabadulásokon, szuperszellemi élményeken keresztül fanatizálják a lelkileg összezavarodott szegény embereket, akik egészséges tanítást nélkülözve, igei féligazságokon tengetik az életüket, lelki-szellemi nyomorban, Isten terveitől eltávolodva. MIATTUNK IS, mert mi meg nem szennyezzük be a kezeinket azzal, hogy közéjük megyünk és őket hívjuk a közösségeinkbe. Pedig ez Isten tökéletes akarata.
Én még nem tudom, nem látom, hogyan tud jól működni ez. Sok a lelki tévelygés és ezek engem óvatosságra késztetnek. Így egyelőre se magán partizánakciót nem tervezek, se világi segítő csoportosuláshoz nem csatlakoznék. Viszont egészséges lelki közösségek meg szervezetten nem nagyon mennek 'olyan helyekre' evangélizálni (ahova kellene). Ez egy helyzet, amit látok és biztos nem véletlen, hogy a szívemen van. Majd az Úr megmutatja, hogy mit vár tőlem, hogy' kell erre reagálnom.
De nincs mese, változnunk kell, úgy, ahogy Isten akarja - különben a közösségeinken kívülre szorulnak a valódi hívők és 'bent' nem marad más csak a hamisak...
Úgy hiszik, hogy jól vannak, és önmagában is elég jó az életük. Hagyja őket mindenki békén, örüljenek annak, hogy itt vannak és a jelenlétükkel (valamint anyagi hozzájárulásukkal) emelik az alkalmak fényét. Odateszik magukat, mert eljönnek, és ez legyen mindenkinek elég, ne szóljanak mások abba bele, hogy hogyan élik az életüket. És az a kemény, hogy ezek az emberek nem ilyenekké váltak, hanem mindig is ilyenek voltak. A közösségbe kerülve nem változtak meg, helyette átformálták a közösséget, hogy az kiszolgálja az ő lelkileg halott igényeiket. Hogyan történhetett ez meg?
Nem hivatkozhatunk a körülmények szerencsétlen összjátékára: mi magunk vagyunk, akik teljes mellszélességgel asszisztálunk ehhez! Először is azzal, hogy nincs átlátszóság és egészséges feddés, intés, bátorítás, tanítás közösségeinkben. Az érdeklődésre és az intellektusra hatnak az igehirdetések, programjainkkal, gyülekezeti rendünkkel a művelt hallgatóságot inkább célozzuk, mint a lelkileg szomjazókat. Az alkalmakon és azon túl egymás felé képet mutatunk, és büszkeségből és indulatból törvénykezünk. Kényelmi pozícióból reagálunk egymásra, nem az Úr szerint. És nem szomjazzuk Isten akaratát, szavát megismerni és cselekedni.
Másodszor azzal segítjük a helyzetet, hogy nem a tiszta evangéliummal evangélizálunk. Az Ige szerint az istentisztelet bolondsága üdvözítheti a híveket, de mi biztosra akarunk menni, ezért édes mázba csomagoljuk az evangéliumot. Az édes mázra a valódi lelki szükségben lévők igen rosszul reagálnak - ők átlátnak a szitán, hogy nem őszinték a szándékaink. De mi nem is őket, hanem a jól szituált embereket célozzuk, és ők meg az igehirdetés bolondságára nem reagálnának jól. Az ugyanis kevés nekik, hisz ők nem érzik sem bűnösnek, sem megmentésre szorulónak magukat. De hát, mégis kellenek nekünk.
Ezért ágyazzuk intellektuálisan szórakoztató és jó kedélyt hozó programba a megtérésre hívást, ezért kell a zenei aláfestés, ami gyülekezeti beállítódástól függően komoly vagy éppen könnyűzene. Muszáj, hogy meglegyen a jóittlenni-érzés, mert ha nem kerülnek hangulatba, nem is fognak reagálni az üzenetre. Ebből persze az is következik, hogy amikor viszont reagálnak, sokszor az sem őszinte bűnbánatból fakad, hanem a hangulat hozza. Ebből van a hamis megtérések sokasága.
És amikor ezek az emberek bekerülnek a gyülekezetbe, akkor a testies keresztények táborát fogják erősíteni. Akik viszont minden az Úrtól jövő, igazi lelki-szellemi kezdeményezést meg fognak torpedózni. És mivel sokan vannak, teljesen olyanra tudják a gyülekezeteinket formálni, ami a saját kényelmüket maximálisan kiszolgálja. És ebben a miliőben a nem-hamis megtérők fogják kényelmetlenül érezni magukat. Számukra többé nem lesz otthonos az Isten Háza.
A kérdés a címben az volt, hogy te kinek hirdetnéd az Igét. És látod, valóban nagyrészt ezen múlik, hogy kik fognak bekerülni a közösségbe. Akiknek hirdeted, azok tudnak eljönni. Akiknek nem hirdeted, azok nem fognak eljönni. Azoknak majd hirdeti más. Vagy szívből: mivel megértette, hogy Isten azt várja tőle, hogy a világ szegényeit, nyomorultjait és bolondjait hívja - mert az Atya is őket hívja. Vagy színből: mert felismerte, mekkora vagyonszerzési potenciál van a szegények és szükségben lévők kizsákmányolásában.
Ez utóbbi egy nagyon zavaró gondolat számomra, mert látom, hogy így van. Az afrikai kontinens hemzseg a megagyülekezetektől, ahol a hamis tanítók 'missziós szolgálatai', mondvacsinált csodái, feltámadások, gyógyulások győzik meg a hálás, megvezetett híveket, hogy fizessék a tizedet, és guruként tekintsenek a lelki vezetőikre, akik hamis ösvényekre és romlásba vezetik őket. És ehhez a nyugat a maga csodálatával asszisztál.
De nem kell annyira messzire menni: tévtanító atyafiak mindenhol, Magyarországon is vannak, és hamis gyógyulásokon, szabadulásokon, szuperszellemi élményeken keresztül fanatizálják a lelkileg összezavarodott szegény embereket, akik egészséges tanítást nélkülözve, igei féligazságokon tengetik az életüket, lelki-szellemi nyomorban, Isten terveitől eltávolodva. MIATTUNK IS, mert mi meg nem szennyezzük be a kezeinket azzal, hogy közéjük megyünk és őket hívjuk a közösségeinkbe. Pedig ez Isten tökéletes akarata.
Én még nem tudom, nem látom, hogyan tud jól működni ez. Sok a lelki tévelygés és ezek engem óvatosságra késztetnek. Így egyelőre se magán partizánakciót nem tervezek, se világi segítő csoportosuláshoz nem csatlakoznék. Viszont egészséges lelki közösségek meg szervezetten nem nagyon mennek 'olyan helyekre' evangélizálni (ahova kellene). Ez egy helyzet, amit látok és biztos nem véletlen, hogy a szívemen van. Majd az Úr megmutatja, hogy mit vár tőlem, hogy' kell erre reagálnom.
De nincs mese, változnunk kell, úgy, ahogy Isten akarja - különben a közösségeinken kívülre szorulnak a valódi hívők és 'bent' nem marad más csak a hamisak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése