Célt tévesztett gyülekezet...

Nagyon a szívemen van ez a téma, és sok gondolat forog bennem azzal kapcsolatban, hogy milyennek is kellene lennie egy olyan gyülekezetnek, amely Isten szava szerint épül föl. És hogy miért nem olyan...

A gyülekezet Krisztus teste, és sok ige van, amely erről szól. Meg kell látnunk, hogy Isten hogyan tervezte a gyülekezetet, mert ha nem látjuk, akkor képtelenek leszünk építeni azt. Sőt, előfordulhat, hogy jó szándékú törekvéseink még kárt is tesznek az 'építményben'. És lehet, hogy még észre sem fogjuk venni, hogy kárt okoztunk...

Hogyan épül fel a gyülekezet?

A gyülekezet Krisztusban hívő újjászületett emberekből épül fel. A hívők családban élnek. Tehát a gyülekezet családokból áll. Mint ilyen, a család az alapegység, vagyis a családok szellemi jóléte és életminősége adja meg a gyülekezet szellemi színvonalát. Ezzel nem állítom, hogy amilyen a gyülekezet lelkisége, olyan az egyéné is. Nem vitatom, hogy lehetnek egyes hívők testvérek, akik erősen állnak az Úrban és életükben ennek a gyümölcsei észrevehetőek. Ez nekik áldás és ennek meglesz a jutalma az Úrban. Ezek az odaszánt tesók a gyülekezet egészére nézve azonban vajmi keveset fognak használni, amennyiben mindenki más a bűneiben megmaradva továbbra is szellemi álmát alussza...

A kezdet az lenne, hogy a hívők valóban hívők legyenek. Aki pedig nem akar hívő lenni, az vállalja föl a döntését. De hogyan lehet ezt elérni?

A legtöbb kárt a kétfelé sántikáló testvérek (?) okozzák. Amikor papíron és fizikailag a gyülekezet tele van úgynevezett keresztényekkel, de szellemi értelemben alig pár ember teszi azt, ami pedig minden hívőnek feladata lenne az Ige szerint. Ennek a kórképnek sok tünete és magyarázata ismert, azonban szerintem a gyökeret egyik magyarázat sem érinti meg, mert az sokkal mélyebben húzódik. Azért nézzünk meg pár magyarázatot.

"Az utolsó időkben élünk. A Bibliában meg van írva, hogy a szeretet sokakban meghidegül és hogy az emberek elfordulnak majd a hittől. Amit tapasztalunk, az normális, mert a végidőkben ez várható."

"A helyzet a vezetők hibája, mert ők is alszanak szellemileg. Emiatt elnézik a bűnöket a rájuk bízott hívek életében. Prédikációik nem tanítanak elég nyíltan a minden hívő életében nélkülözhetetlen megszentelődés és az Úrnak való szolgálat fontosságáról. Nem igazi vezetők, mert nem tudnak elől menni: példát adni hitben, kitartásban, Krisztushoz való ragaszkodásban."

"Mindennek a szülők az okai, hiszen nem jó példát élnek a gyermekeik elé, így nagyon megnehezítik a vasárnapi iskolai tanítók és az ifivezetők dolgát, hogy elérjék az evangéliummal a fiatalokat."

"A gyülekezet színvonala a probléma. Szervezettebb programokkal, érdekesebb tanítással, kortárs vagy éppen tradicionális zenével, több kiscsoportos foglalkozással vagy több házi csoporttal hatékonyabban működne a gyülekezet és talán nem aludnának annyian."

Úgy hiszem, a fentiek nem a megoldás.

A Biblia nem tanítja, hogy az utolsó időkben az újjászületett hívők tömegesen fognak elfordulni az Úrtól. Az Ige azt tanítja, hogy az Övéi kitartanak mindvégig.

Az sem igaz, hogy az én hitem a pásztorom szellemi állapotán múlik- e mögé senki sem bújhat. Az én hitem azon múlik, hogy Istennek mennyire szánom oda magamat.

A szülők felelőssége fontos kérdés, de ez most messzire vezet a megoldástól, ugyanis a gyülekezetet nagyobb részben nem a gyerekeink alkotják, hanem mi magunk. Felnőttként nem hivatkozhatunk saját szüleink nem megfelelő hitbeli példájára sem, mert azóta felnőttünk és mindegyikünk maga ad számot magáról az Úrnak.

A színvonalasabb és érdekesebb gyülekezeti programok sem hozhatnak radikálisan életet a halálba: ha egy gyülekezet az unalmasabb és szervezetlenebb közegben is élő volt, az az újszerű gyülekezeti rendben élő is marad. Ha pedig halott volt, akkor a színes gyülekezeti program sem fogja élővé tenni. Akkor már olyan, mint a meszelt sír: látszólag megnyerő, belül viszont halál van.

A fenti okok egyike sem ad megoldást a gyülekezeti szunnyadás általános problémájára. Van viszont egy radikális megoldás, ez pedig a gyökérkezelés. A gyökérkezelés a gyülekezeti struktúra igei elvek fényében történő átalakítása. Ez, csakúgy, mint az előbb említett fogászati eljárás, fájdalmas és mélyre ható kezelés. De úgy hiszem, ezen kívül nincsen más megoldás, ami segítene.

Nézzük hát e gyökér-kezelt gyülekezeti struktúrát, mely négy fő igazság köré építhető fel.

1. A gyülekezet megváltott és újjászületett emberek közössége, akik Jézus Krisztust behívták az életükbe és Neki akarnak szolgálni.

Minden valódi hívő engedelmeskedni akar Istennek: ismert bűneit elhagyni és az életét teljes mértékben a Biblia igazságaihoz szabni, megalkuvás nélkül. Ezért a valódi gyülekezeti tanítás nyílt, kemény és mennyei reménnyel teljes: szabadon bátoríthatja és intheti a hívőket határozottsággal és szeretettel. Azért lehet mindenről nyíltan tanítani, és nevén nevezni minden bűnt, mert az igazi hívők nem fognak megsértődni rajta. Sőt, lehet inteni is egymást szeretetben, hiszen közös a cél (még inkább krisztusivá formálódva szolgálni az Urat).

Ez azért nem tud megvalósulni, mert elvesztettük a fókuszpontot. A Biblia szerint a gyülekezet a valóban hívők közössége. Nem a szendergőké vagy a világ elemeié. Tudom, ez keményen hangzik, de akkor is igaz. Újra hangsúlyozom: az Ige szerint a gyülekezetet sohasem alkothatják világi emberek és kétfelé sántikálók! Elképzelhető, hogy bekeverednek hamisak az igazak közé, de ez hamar lelepleződik. Úgy van ez, mint a konkoly meg a búza: egy búzamező attól búzamező, hogy az uralkodó növény túlnyomó részben a búza.

Nem igei az, amikor a gyülekezeteink túlnyomó része konkoly. Az már nem gyülekezet. És a búzát a konkolytól nem a tagsági nyilatkozata különbözteti meg, hanem a cselekedetei. Te lehetsz konkoly, még ha teljes szívedből búzának is érzed magad. Mert nem attól leszel búza, hogy annak érzed magad, hanem hogy egy búza tulajdonságaival bírsz. Bárki meg tud különböztetni egy búzát egy gaznövénytől. A különbség nyilvánvaló- csak ismerned kell, hogy milyen a búza, és akkor tudhatod, hogy ami nem olyan, az nem is az.

Mivel azonban elvesztettük a fókuszpontot, azt gondoljuk, muszáj az emberek kedvében járni. Muszáj eltűrni a nyilvánvaló bűnöket, sőt, muszáj elkendőzni azokat. Az emberek érzései fontosabbá váltak, mint Isten akaratának megcselekvése. Pedig éppen emiatt erőtelen a Krisztus teste...

Hogy elvesztettük a fókuszpontot, az abból is látszik, ahogyan komolyan törekszünk a gyülekezetet otthonossá tenni a világiak és a szellemi tunyák számára. Mert azt gondoljuk, hogy az evangélizációnk célja minél többeket behozni a gyülekezetbe- s ha már egyszer ott vannak, akkor már jó helyen vannak. Nem így van: nincsenek jó helyen és mi sem vagyunk jó helyen, amikor ezt tesszük. A gyülekezet erőtelenné válik és képtelen lesz betölteni a küldetését, ha tele lesz olyan emberekkel, akik nem ismerik el Jézust Uruknak és nem akarják Őt szolgálni.

Az apostolok sohasem hívogattak a gyülekezetbe senkit. Viszont kimentek és Jézus Krisztushoz hívták az embereket kint. És amikor egyesek az apostolok hatására kint megtértek a bűneikből és bemerítkeztek Jézus Krisztus nevére, akkor már volt helyük a gyülekezetben, sőt, nem is tudta volna őket senki sem távol tartani.

Végzetes hiba, ha legfőbb törekvésünk kellemes hellyé tenni a gyülekezeteinket a világiak és a kétfelé sántikálók számára. Nem szabad a zenénkkel, a struktúránkkal, a programjainkkal, a tanításokkal olyan miliőt teremteni, amelyben ők azok, akik jól érzik magukat. Miért nem? Mert a miliő, amelyben egy Krisztusnak nem engedelmeskedő ember jól érzi magát, a világ miliője és a bűn miliője. A Biblia pedig nyíltan tanítja, hogy ne legyünk barátságban a világgal, mert akkor Isten ellenségei leszünk.

Ha egy világi ember a gyülekezetben nem érzi magát kellemetlenül, szíven találva a bűnei miatt... ha egy nem odaszánt hívő képes hétről hétre részt venni az istentiszteleteken, úgy, hogy csak jól érzi ott magát, de az életét nem akarja odaszánni... akkor ez a gyülekezet inkább világ, mint gyülekezet. És ez sajnos a valódi hívőkre is kihat. Mert amikor a gyülekezet világgá válik, akkor az odaszánt hívők vasárnaponként is a világgal fognak találkozni az alkalmaikon. Így ahelyett, hogy megerősödhetnének az Úrban és előrehaladhatnának a megszentelődésben, éppen a gyülekezeti miliő fogja visszahúzni őket a hitükben.

A lelki növekedésben ugyanis a gyülekezet is inspiráló erő. Amikor körülöttem más 'hívők' stagnálnak, visszazuhannak, vagy a megszentelődés legcsekélyebb jelét sem mutatják; amikor körülöttem több a konkoly, mint a búza, akkor kezdem azt gondolni, hogy ez a normális szint. Idővel azt is elhiszem majd, hogy a növekedés egy választható dolog, ami nélkül lehet elég jó hívő életet élni. És hogy Isten nem vár el tőlem tökéletes szentséget, mert bizonyos bűneimben megmaradva még megfelelően fenntarthatom a Vele való kapcsolatot. Mert ezt tapasztalom mások életében.

Azonban amit tapasztalok, azt rosszul értelmezem, mert (tudtomon kívül) én a konkolyokra nézve vontam le következtetéseket, mintha búzákkal kapcsolatban tenném. Pedig egy konkoly tehet akármit, az nem fogja befolyásolni az Úrral való kapcsolatát, mivel neki nincsen kapcsolata az Úrral. Ha nekem van, akkor rám nézve nem igaz, ami a konkolyra nézve igaz: én vele ellentétben elveszíthetem az Úrral való kapcsolatomat, ha nem járok igazságban és ha nem növekszem folyamatosan.

Ha sarkalatos pontokban megalkuszunk, akkor Isten igazságától elfordultunk. Bűnben megmaradva bizonyosan elveszítjük az Úrral való kapcsolatunkat. Növekedés nélkül is, hiszen ha nem formálódunk, akkor távolodunk Isten szándékától, ami azt mutatja, hogy már nem engedelmeskedünk a Szentléleknek. Ahol Jézus jelen van az ember életében, ott ő folytonosan az Ő képére formálódik. Éppen a gyülekezet konkoly-összetétele miatt hiszik el a búzák, hogy nyugodt szívvel válhatnak ők is olyanná, s így lesznek sokan képmutatók és erőtelenek. A legtöbbük nem is érti, hogy szellemi vergődésének mi az oka.

Hogyan leszünk majd sók a világban, ha a sótöltő-állomásaink és mi magunk is éppoly ízetlenek vagyunk, mint a világ, amelyhez küldettünk? Ha a világ bent van a gyülekezetben, akkor mi módon tudna hatást gyakorolni arra?

Nagyon fontos megérteni, hogy a gyülekezet az újjászületett hívők közössége, akik megtértek a bűneikből és Krisztust akarják szolgálni.

2. Evangélizálni elsősorban azt jelenti, hogy beszélek Isten üdvtervéről a hozzám közelállóknak és hívom őket az Ő kegyelmének elfogadására és a bűnből való szabadulásra.

Az evangélizálás elsősorban a családban indul. Ha vannak nem hívő családtagjaim, akkor a missziós mező az otthonom. Ha a gyerekeim nem hívők, akkor ők az én feladatom.

A problémák ott kezdődnek, amikor nekünk nem elég jó az a hely, ahova az Úr helyezett fénykedni és döntésre hívni másokat. Vagy amikor nem elég jó nekünk az a feladat, amire az Úr elhívott.

Mindegyikünknek a maga helyén, ahova Isten helyezett, ott kell helytállni. Munkahelyen, vagy ha anyák vagyunk, akkor otthon. Nem kell hatalmas evangélizációs heteket szervezni. Nem a vadidegen utca emberét, akivel soha semmilyen kapcsolatom nem volt, kell odaszeretni az Úrhoz, hanem a makacs anyóst, a lázadó kamaszt, a mogorva szomszédot és a pletykás boltost. Ez az igei rend, még ha ez egyáltalán nem illeszkedik is a kényelmes életünkbe.

Azért teszünk mást, mert jobban szeretünk látványosan gyülekezetesdit játszani, mint mások szemei elől elrejtve kitartóan munkálkodni, minden dolgunkban megélve Isten igazságát. Mert a kitartás, az állhatatosság és a tűrés nem erősségünk egyikünknek sem.

A problémát a szívünkben kell keresni. Ha a gyerekem azért nem tér meg, mert nem vagyok elég krisztusi, az a hívőségem nyilvánvaló kudarca, ami magamba szállást és bűnrendezést tesz szükségessé adott esetben. Viszont, ha én belevetem magam minden más gyülekezeti feladatba, ahelyett, hogy az otthonomban és a rokonaim között lennék az Úr Jézus bizonysága, azzal elvetem Isten akaratát és a magam akaratát teszem. A kétféle utakról sürgősen az egyenes útra kell térni, lélekben és igazságban járva. A bűntudatomat ugyanis el tudom magamban nyomni, de Isten nem fog velem jönni a gyülekezeti látványkarrierem építésébe.

Ezért van az, hogy sok gyülekezeti szolgálatevő egy idő után kiég a szolgálatában. Mert egy ideig lehet lelkesen, önerőből menni, de a nehézségek idején megmutatkozik, hogy honnan volt az elhívás. (Ha valaki kiég a szolgálatában, annak a másik oka az lehet, hogy megszűnt az Úrral való mély kapcsolata. Már nincs mit adjon másoknak, hiszen a Szentlélek, Aki eddig vitte őt előre, háttérbe szorult az életében.)

Jézusnak nagyon fontos a misszió, ezért nekünk is fontos kellene, hogy legyen. De nem elég csak úgy ad hoc tevékenykedni az Úrban, hanem pontosan azt kell tenni, amit az Ige kijelent.

A gyülekezeti istentiszteleti alkalmak nem azért vannak, hogy oda elhívogassuk a világi ismerőseinket. Pedig ezt tesszük, és csalódottak vagyunk, ha elsőre nem térnek meg, másodjára meg el sem jönnek... Azt gondoljuk, hogy ha behívjuk az embereket a gyülekezetbe, akkor ott majd megtérnek- tehát nincs is más dolgunk, mint elhívni őket, s ha elkezdenek járni, akkor már nyert ügyünk van. Ez nem így működik.

Jézus nem azt parancsolta nekünk, hogy menjünk és hívjunk el a gyülekezetbe mindenkit: Ő azt mondta, hogy menjünk és tegyük őket tanítvánnyá. A tanítvány a Tanítója után megy, de ameddig az ismerősünk nem tanítvány, addig értelmetlen dolog őt arra hívni, hogy olyat tegyen, ami nem ő. Emlékszel a konkolyra és a búzára? Sok konkoly azért érzi magát búzának, mert elhitették vele, hogy ha a kévébe jár és elég ideig lóg együtt más búzákkal, attól ő is búza lesz. Az ilyenfajta hívogatások könnyen tehetik képmutatóvá vagy hamis megtérővé azt az embert, akit jó szándékból elhívtunk és rendszeresen elkezd járni.

Talán az vezérel, hogy úgy gondoljuk, mi nem vagyunk elég jók abban, hogy megosszuk az evangéliumot másokkal, s a gyülekezetben ezt szellemileg érett hívők nálunk sokkal jobban meg tudják tenni. Lehet, hogy így van, de ettől még a parancs az, hogy mi- te és én tegyünk tanítványokká másokat: barátainkat és ismeretleneket. Ha nem érezzük késznek magunkat, akkor jöjjünk tisztába a hitünkkel és ha szükséges, akkor tanuljuk erről. Szánjunk időt arra, hogy felkészüljünk, hiszen ez alól a parancs alól egyetlen valódi hívő számára sincs felmentés.

E parancs teljesítése a családjainkban kezdődik. Ha minden igazi keresztény a saját gyermekeit evangélizálva odaszeretné az Úrhoz: ha ez lenne a missziós szolgálatuk veleje, akkor szellemileg nagyon erős és hatékonyan működő gyülekezeteink lennének, hiszen a gyülekezet családokból épül fel. Istenfélő erős családokból pedig hosszú távon igazságban járó erős gyülekezet lesz.

Azt a hatalmas energiát, amit eddig a gyülekezetben mások gyermekeinek hívogatására, tanítására, bibliai foglalkoztatására fordítottunk, fordítsuk a sajátjaink szellemi erősítésére. Ha a családjaink erőtelenek, mert a hívő szülők képtelenek Jézus számára megnyerni a gyermekeiket, mert erre sem idejük, sem motivációjuk nincsen, akkor hiábavaló erős gyülekezeteket remélni. Erős gyülekezetek nem születnek- azokat Isten kegyelméből az Őt szerető hívek építik fel...

A gyülekezeti alkalmak tehát nem evangélizálásra, hanem a gyülekezet épülésére, erősödésére: közös tanulásra, egymás intésére, egymás bátorítására és Isten közös imádatára szolgálnak. Nem többre és nem kevesebbre. Minden egyes gyülekezeti alkalom a megváltott és újjászületett emberek közösségének szól, akik Jézus Krisztust behívták az életükbe és Neki akarnak szolgálni. Őértük van istentisztelet és az Ő épülésüket kellene maradéktalanul szem előtt tartani az alkalmak megszervezésekor. Az igazi hívők azért mennek a gyülekezetbe, hogy felkészüljenek a hétköznapi szolgálatukra, amely nem a gyülekezetben, hanem azon a helyen van, ahova Isten őket helyezte.

Nem a gyülekezetben kell letudni a szolgálatot: szolgálatunk elsősorban a családunkban van és kint a világban. Minden hívőnek szolgálata van azon a helyen, ahova az Úr őt helyezte, és ott kell helytálljon, ahol nem látja más. Azon a helyen, ahova az Úr helyezett, nem sok evilági babér terem, de annál több próba és nehézség, ami lecsiszol rólunk mindent, ami nem illik össze mennyei örökségünkkel...

3. Evangélizálni azt is jelenti, hogy buzgón keresem a lehetőségét annak, hogy elmondhassam az evangéliumot és Jézushoz hívhassak mindenkit, akivel csak összehoz az Úr.

A gyülekezet nem helye az evangélizálásnak. Az embereket nem behozni kell, mert a bibliai minta az, hogy nekünk kell kimenni. De leginkább nem mint gyülekezet, hanem, mint egyén.

Ha megtesszük, amire az Ige utasít, akkor hamar észre fogjuk venni, hogy a munka kitartást igényel és kicsit sem látványos. Ahhoz ugyanis, hogy betölthessük a parancsot, ki kell menni a gyülekezet védett falai közül: egyedül kell kilépni oda, ahol a valódi emberek vannak. Ahol a valódi életsorsok, tragédiák és társadalmi problémák (szegénység, szellemi rabság, betegség, érdektelenség, széttört családok) vannak. És amikor a valódi emberek valódi problémáival és valódi sorsokkal szembesülünk, akkor hamar ki fog derülni, hogy valódi-e a hitünk, és hogy ez a mi hitünk meddig megy el az Úrral. Mert az Úr nem sajnálja bemocskolni a kezét, hogy kimentse a bűnösöket a mocsokból. Ha mi addig elmegyünk, ameddig az Úr elmegy egyetlen bűnösért, akkor valószínűleg messzebbre kell mennünk, mint kényelmes lenne...

A misszió áldozatot követel és ez az áldozat a szolgálatunk. Elmenni azokhoz, akikhez senki sem akar... beszélgetni olyanokkal, akikhez nem fűznek érzelmek... szeretni azokat, akiket eddig még senki sem szeretett... utánamenni annak, aki nem kell senkinek. Igen, ez a misszió: mindenkit tanítvánnyá tenni, akivel csak összehoz az Úr és utánanyúlni mindazoknak, akiket csak el tudunk érni- mindenkit, mert Neki mindegyikük fontos!

A gyülekezet falai közötti világ nagyon távol van attól, amiben a legtöbb ember él. Éppen ezért, nekünk oda kell mennünk, ahol az emberek vannak. Ott, ahol az emberek vannak, egymagad leszel a hiteddel meg az Úrral- ott mutatkozik meg igazán, hogy mennyit ér a hited. Milyen távol van a valódi missziótól az a törekvés, hogy az embereket a saját felségterületünkre akarjuk becsalogatni! Ez nem vezet sehova, legfeljebb abba a hamis reménybe, hogy mi megtettünk mindent, ami tőlünk telt, a többi már a gyülekezeti vezetők evangélium-átadó képességén múlik... A valódi misszió nem a vezetőkön múlik, hanem RAJTAD. A valódi misszió sikere mérhető, tehát nem ringathatjuk magunkat abban, hogy gyümölcsöt termünk, amikor nem.

Mi azonban nem akarunk bibliai célokat kitűzni magunk elé, mert az túl nagy áldozattal  és túl kevés népszerűséggel jár. Ha öt éven keresztül módszeresen odaszeretem az ismerősömet az Úrhoz, az nagyszerű dolog, de ehhez öt év kitartás, állhatatos imádság és szolgálat kell. Ebben meg kell halnom a magam számára. Ha kudarcot vallok a harmadik évben, akkor a kudarc nyilvánvaló lesz, hiszen így az ismerősöm nem tér meg (vagy ha mégis, az nem az én gyümölcsöm lesz az Úrban).

De ha csinálunk egy evangélizációs hetet, ahol 30 ember füle hallatára elmondom a bizonyságtételemet, és ebből nem tér meg egy sem- az nem az én kudarcom, mert a vállalt 'szolgálatom' annyi volt, hogy bizonyságot tegyek. Így senki sem érzi kudarcnak, ami van. Sőt, ha találunk pár embert, aki előrement és elmondta a megtérők imáját, akkor már kész sikernek könyvelhetjük el az alkalmat.

Ez a probléma: sikeresnek akarjuk tudni az alkalmakat. Nem a valóság számít, hanem, hogy megdicsérhessük magunkat, hogy mi elegendő dolgot tettünk az Úrért. De így, út közben elveszítjük a valódi célt, Isten célját- az emberek megnyerését. Azért veszítjük el a célt, mert nem az Ige mércéjét használtuk.

Az evangélizáció mögötti egyetlen helyes hozzáállás az lehet, hogy: azért evangélizálunk, hogy az emberek megtérjenek, és amikor megtérnek, tanítványozni fogjuk őket, mert tanítványozásunkra van szükségük. A valódi megtérés meglátszik a gyümölcsökön. Ha megtérésre hívjuk a szomszédainkat, de azok nem térnek meg, akkor az nem volt eredményes, s ez kellene, hogy fájjon nekünk. Viszont amikor a bibliai céloktól eltérőeket fogalmazunk meg magunknak, akkor megtörténik, hogy sikert látunk ott is, ahol kudarc van.

Ilyenkor képesek vagyunk egymás vállát veregetni, hogy milyen áldott programok voltak a gyülekezetben és milyen sok mindent csináltunk az évben- miközben a városunkban élő emberek a pokol felé menetelnek... de ez minket nem érdekel.

Annyira eltértünk Isten tervétől, hogy már kicsit sem fáj, mi lesz azokkal, akik miattunk vesznek el...  Nekünk a programok számítanak és a tevékenységek, amelyeket mi teszünk az Úrért, anélkül, hogy csak egyszer is megkérdeztük volna, hogy Ő hogyan gondolta a missziót és hogy mit is kellene most tennünk.

Ha az emberek körülöttünk nem térnek meg, az probléma az Úrnak - nekünk miért nem, hogy ha az Övéinek valljuk magunkat? Ha megtérőink nem épülnek be a gyülekezetbe, vagy erőtelen keresztényként bukdácsolnak évtizedeken át, az az Úrnak számít, mert az Úrnak minden egyes ember számít. Minket miért nem zavar, ha az igei mérce szerint nem végezzük hatékonyan a dolgunkat? Isten nagyon egyértelmű mércét tett elénk a misszióban: a cél a világ megismertetése az Úrral és tanítvánnyá tétele. Ne egyezzünk ki kevesebbel, mint amit Jézus parancsolt!

Ha gyülekezeti szinten el is tudjuk kendőzni a kudarcunkat, ha egyéni szinten ki is tudjuk tupírozni a helyzetünket, attól még Isten belát a maszk mögé és meg fog ítélni a képmutatásunkért. Ő azt várja, hogy szembesüljünk a kudarcainkkal és ismerjük fel, hol hibáztunk. Ne szépítgessük a dolgot tovább, hanem menjünk az Atya elé, mint hűtlenek, kemény szívűek és a magunk útján járók. Nevezzük nevükön a bűneinket és valljuk meg őket Istennek. Ha valóban megbántuk, akkor vehetjük az Ő megbocsátását, ami drága jelenlétébe visz be minket és felszabadít legközelebb helyesen cselekedni.

A fiatalok evangélizálásával kapcsolatban pedig azt kell megértenünk, hogy sem a vasárnapi iskola, sem az ifi alkalom nem alkalmas erre. Talán sokkal könnyebb egy befolyásolható gyermeket vagy egy fiatalt elhozni a gyülekezetbe és rávenni, hogy térjen meg- de miért nem inkább a szülőket próbáljuk az evangéliummal elérni, különösen az apákat? Annyi, de annyi keresztény gyermekprogram van a 20 év alatti korosztály számára, de a felnőtt, családos férfiakkal, akik a családjaikban élő gyermekeket és fiatalokat a legkönnyebben befolyásolni tudnák: velük mintha szándékosan nem gondolnánk.

Ez azért van így, mert egy felnőtt férfi evangélizálásához már kitartás, érvek és talán évek kellenek- nekik nem elég az érzelmekre hatni. Viszont, ha őket céloznánk meg -hívő férfiak a környezetükben élő férfiakat és hívő asszonyok az ismerős asszonyokat- akkor a gyermekek evangélizációja mindenféle szervezett szolgálat nélkül is megoldott lenne a szüleiken keresztül.

Nem helyes, ha az evangélizáció kifejezetten a fiatalabb korosztályt célozza meg. Az 'érjük el a gyerekeken keresztül a szülőket' missziós elv komoly aggályokat vet fel, ugyanis egyáltalán nem biblikus. Az Ige szerint a szülők viszik a gyermekeiket az Úrhoz, ők tanítják a hit útjára a gyermekeiket- és nem fordítva. Ha missziós szempontból a gyermekekre meg a fiatalokra koncentrálunk, a szülőkre pedig, mint járulékos személyekre tekintünk, akkor hosszú távon kétséges hatékonyságú szolgálatot veszünk magunkra- Isten szándéka ellenében.

Gyermekmissziós szervezetek programjai. Ifjúsági konferenciák. Nyári gyermektáborok. Ifi alkalom. Vasárnapi iskola. Programok, programok, programok... És mi csak fáradhatatlanul dolgozunk, szolgálunk és nagyon elfoglaltak vagyunk az Úrban. De biztos, hogy az Úrban? Rendben van, ha úgy érezzük, hogy ennek a korosztálynak az elérése különösen fontos. De ha tényleg annyira fontos, akkor miért nem a szüleiket közelítjük meg az igei rend szerint? Hiszen ők a szellemi fejek a családban, még akkor is, ha nem hívők.

Egy gyermek szellemi jóléte hosszú távon a szülei szellemi jólététől függ. Ha fontos nekünk a gyermek lelke, akkor a szülein keresztül érjük el őt. Máskülönben, ha meg is tér egy gyerekmissziós alkalmon, akkor ahhoz, hogy a hitét gyakorolja, szembe kell helyezkednie a szüleivel- ami viszont nem tetszik az Úrnak...

Azt a hatalmas energiát, amit eddig szervezeti, gyülekezeti és egyéni szinten a gyermekek elérésére fordítottunk, fordítsuk a felnőttek elérésére. Végső soron egyedül ez fog hosszú távon áldást hozni a gyerekek, a szülők és a gyülekezet számára.

4. Tanítvánnyá tenni azt jelenti, szellemi felelősséget vállalni egy másik hívő növekedéséért. Azt is jelenti, intenzív kapcsolatot ápolok vele, amelyben életpéldámmal és beszélgetéseken keresztül megtanítom, hogyan tud Isten útján járni, és hogyan tudja megtartani mindazt, ami meg van írva.

A tanítványozás személyes dolog. Jézus nem küldte máshoz az embereket, hanem a maga tanítványainak hívta el őket. Nekünk is az a feladatunk, hogy tanítványokat készítsünk fel az Úrnak való engedelmességre. Nem a lelkipásztor feladata a tanítványozás. Nem is egy szolgáló csoporté, aki erre lett kiképezve vagy ezt megtanulta valahonnan. Minden valódi hívőnek a feladata tanítvánnyá tenni másokat.

A tanítványozás időt igényel, sok időt és sok energiát. Az evangélizálás mellett ebben kellene foglalatoskodnunk egy életen át...

Gyermekeikért a hívő szülők a felelősek szellemileg. Nem a pásztorok, nem a vasárnapi iskolai tanítók és nem is az ifivezetők. Az ifjúsági munka és a vasárnapi iskola nem tudja betölteni azt a szerepet, amit neki szántak. A gyülekezet korosztályok szerinti felosztása és izolálása nem biblikus modell és ezért nem is hatékony.

Ahogyan a gyermekek szocializációját Isten a családba tervezte, úgy a gyermekek tanítványozását is. Sajnos a hívő szülők eltértek a bibliai szocializációs modelltől és szellemi értelemben esztelen gyerekekre bízták gyermekeik szocializációját. És azok sajnos az elvárásoknak megfelelően hozzá is szocializálódtak a világhoz.

Ahogyan azonban a kortárs csoport nem alkalmas szocializációs közeg a hívő szülők gyermekeinek, úgy a korcsoportok szerint szétbontott vasárnapi iskola és ifi óra sem alkalmas arra, hogy tanítvánnyá formálja őket.

Nem tudunk azzá válni, akinek Isten tervezett, ha a szerepünket önmagában értelmezzük. A korcsoportok szerinti felosztás megfosztja a fiatalokat attól, hogy megtanulják önmagukat a felnőttek és az idősek körében értelmezni.

Pedig mindenki a többiek fényében tudja helyes értelmezni önmagát. Ez Isten rendje, amelyben megtapasztaljuk, hogy az Úrnak minden korosztály fontos; és hogy egyik kiegészíti a másikat az Úrban. A gyermekek kételkedés nélküli hite, a fiatalok energiája és tettre készsége, a felnőttek bölcsessége és élettapasztalata, az idős testvérek kipróbált hite és mennyei reménysége- ezek mind-mind Isten áldása, egyik korosztálynak a másik korosztálytól. Hogy mindenben, még az életkorunkban is Isten dicsőíttessen meg.

Úgy tanulhatunk meg a többi korosztályhoz egészségesen kapcsolódni, ha mindegyikükkel együtt vagyunk a gyülekezetben. Ha a fiatalok csak fiatalokkal, a gyerekek csak gyerekekkel vannak, s ha a gyülekezeti tanítók ezeket a korosztályokat szolgálják ki, az arra bátorítja őket, hogy a saját korosztályuk fényében értelmezzék önmagukat. Ez nem vezet jóra- a generációs szakadék éppen a korosztályok szerinti szétdaraboltságnak köszönhető.

Nem arról van szó, hogy akár a szülők, akár a vasárnapi iskolai tanítók, akár az ifi vezetők ne lennének jó szándékú emberek, akik a legjobbat szeretnék a gyülekezetbe járó gyerekeknek. Arról van szó, hogy Isten mégis más rendet adott, mint amire felkészültünk, mert a bibliai minta szerint gyermekeink szocializált emberré és tanítvánnyá is a családban tudnak válni. Isten jó terve ez, nem pedig az, hogy azonos korúak azonos korúakkal, más korosztályoktól és a gyülekezet egészétől elszeparálva növekedjenek. Az a minta nem működik.

A gyermekeknek a gyülekezetben a szüleikkel együtt van a helye. Nem tőlük elkülönítve. Nem szükséges számukra leegyszerűsíteni, lebutítani vagy kiszínezni az evangéliumot, mert azt egész kicsi koruktól teljes mélységében meg tudják érteni. Persze nem biztos, hogy azonnal reagálni is fognak rá, de megérteni meg tudják és Isten világosságot tud nekik adni, amennyiben nem kizárólag vasárnap hallják ezt az üzenetet a gyülekezetben, hanem napi szinten látják megélve otthon is.

Hívő szülőként gyermekeink evangélizálása és tanítványozása az egyik legfontosabb szellemi feladatunk. Nem szabad másokra bízni, mert ez a mi feladatunk, amivel Isten minket bízott meg.

Ismerőseink, barátaink és a segítségre szoruló ismeretlenek megtérésén is nekünk kell munkálkodnunk. Ha megtérnek, nekünk kell tanítványozni őket. Ez az evangélizáció fővonala. Erre készülünk hétről hétre a gyülekezetben. És bár a misszió és a tanítványozás egyéni feladat; a közösség is fontos, hogy az egyes hívők egy egészet alkothassanak. Mindegyikünk mögött kell, hogy legyen egy olyan gyülekezet, amely figyelembe veszi, hogy mi és mi nem a gyülekezet, és ennek megfelelően hátteret biztosít mindahhoz, amit az egyes hívőkre bízott az Úr.

A gyökér-kezelt gyülekezet vajon megvalósítható? Rajunk áll: rajtam és rajtad. Ne mondjuk, hogy már megszoktuk, ahogy van... hogy nekünk így kényelmes a gyülekezeti rendszer... hogy túl zsúfolt az életünk és túl kevés a pénzünk ahhoz, hogy bármi többet tegyünk az elveszettekért... hogy nem a mi feladatunk az evangélizálás és a tanítványozás, mert nem vagyunk rá képesek...

Isten elvárja tőlünk, hogy az életünket az Ő Igéjéhez igazítsuk. Ő késszé is tesz, hogy a feladatunkat elvégezhessük. De ezt nem teszi meg előbb, csak amikor hitben és engedelmességben elindulunk és elkezdünk úgy gondolkozni a gyülekezetről és úgy érezni az elveszett emberek iránt, ahogyan az Úr Jézus teszi.

Ne várd, hogy mások változzanak: változz te, mert az Úr téged akar ott látni, ahol a helyed van!

Abban a szolgálatban, ami Tőle van, nem abban, amit te találsz ki magadnak. Ne legyél elfoglalt az Úrért- Neki nincsen szüksége áldozatra. Az engedelmesekkel viszont együtt munkálkodik, és Ő megáldja, amit Vele együtt teszünk, s lesz gyümölcse a munkának. Ne várd el, hogy a gyülekezet adaptálja a gyökér-kezelt struktúrát- adaptáld te a saját családodban, és akkor valami el tud indulni...

Ha a szívünk teljesen Jézusé, akkor a családi életünkben az igei rend kell érvényesüljön. Gyökér-kezelt családjainkból nagyon hamar felépülhet egy egészséges gyülekezet, amely képes hatékonyan elérni a világot és tanítvánnyá tenni azokat, akik hisznek. Ez az a feladat, ami ránk lett bízva.

Jézussal együtt otthagyni a 99-et és elmenni az egyért, hogy az ne legyen tovább elveszett.

Ez a dal erről szól, nekem most nagy kedvencem: