Otthonteremtés

Hogyan kell valódi otthont teremteni? Én nem azt értem otthonteremtés alatt, hogy mindennap meleg kaja van az asztalon, és az anyuka maradéktalanul elvégzi a feladatait. Számomra az otthon az, ahol a szeretteim szeretetben vannak: ahol a szeretet köt össze, és ezért jó együtt lenni. Ha nincs szeretet, az nem otthon. Bár külsőleg annak tűnhet, de a családtagokat menekülésre készteti.

Akkor hogy van ez? Látszólag lehetetlen vállalkozás a feladatokat elvégezni, úgy, hogy mellette a családtagok is megfelelő figyelmet kapjanak. És akkor még nem beszéltem arról, hogy keresztényként is vannak feladataim, Isten elvár tőlem dolgokat, és jó esetben Ő vezeti az életemet.

Vajon melyik előbbrevaló: az otthonom rendben tartása, az anyaság, a keresztény életem, a szolgálat mások felé, vagy az, hogy kiteljesedjek? Ezek mind-mind összekapcsolódnak! Hívő anyaként szükséges hitre tanítani, jóra nevelni, biztatni, adni, szeretni, úgy élni, hogy az maradandó erőforrás lehessen a gyerekeimnek és a férjemnek. Fontos, hogy felismerjem azokat, akiket Isten küld az utamba, hogy szolgáljak feléjük valami módon. Ezek viszont mind kudarcra vannak ítélve, ha nem Isten tölti be a szívemet. És akkor is, ha csapdába esve érzem magam otthon, bezárva a négy fal közé, ahonnan az egyetlen tartós kitörési lehetőséget abban látom, hogy minél előbb visszamegyek dolgozni 'értelmes emberek közé'.

Tehát, ha a szívem nincs rendben, ha nincs békességem, és nem vagyok elégedett az anyai, és a háziasszonyi hivatásommal, akkor olyan gond van, amire nem az a megoldás, hogy utat engedek a vágyaimnak, hanem az, hogy komolyan megvizsgálom az indítékaimat, azután meg az Igét, hogy mit mond rólam, mint asszonyról, és a feladataimról, s mit mond Isten hűségéről.

Nem Isten állított rossz helyre engem, hiszen éppen otthon vagyok a legjobb helyen! Hanem elhittem a háziasszonyi létről, és az anyaságról szóló hazugságokat, amiket a közgondolkozás erősített meg bennem. Az ördög bogarat tett a fülembe, ami azt mondja, hogy nem jó az asszonynak otthon, s csak akkor lesz mások által értékelve, és akkor teljesedik ki az élete, ha újra munkába áll. A valóság az, hogy ha otthon nincs bennem békesség, akkor munkába járva sem lesz. Mert nem a munka teljesít ki, hanem az Úr. Ahol Ő akar látni, ott lesz nekem jó, és ha az otthon van, akkor nem érdemes más után vágyakozni, mert nem ott lesznek betöltve a szükségeim.

Vajon hogyan tekintenék a jelenlegi életem minden kis kötelességére, ha nem pár év távlatában, ovikezdésig látnám a dolgokat, hanem tovább, egészen tovább otthon?

Tudom, hogy most sokan felhördülnek, hogy ma egy keresetből nem lehet megélni. De most elvekről beszélünk, arról, hogy mit gondolunk az anyaságról, a háziasszonyságról, az otthonmaradásról. Nem a megvalósításról beszélek- abban már hihetetlen kreativitással tud beleindulni az, aki meggyőződött arról, hogy Isten akaratával megegyező dolog, ha valaki asszonyként nem házon kívül, hanem házon belül 'dolgozik'.

Az otthonteremtésre visszatérve: a belső hozzáállás tehát fontos, ahogyan az is fontos, hogy a külső dolgok rendben legyenek. Ha muszáj választani, akkor inkább legyen béke bennem, és legyen kevesebb házimunka elvégezve, mint hogy minden állandóan ragyogjon, de közben a családom egy kifacsart citromot kapjon, aki sem mosolyogni, sem bátorítani nem tud, csak morgolódni és veszekedni. Másképpen szólva: attól, hogy rend van, az még nem otthon. De ha rendetlenség van és szeretet, az sem az igazi. Valahogy a kettő között kellene megtalálni az egyensúlyt...

Gyakran nem vagyok a helyzet magaslatán ebben. De egyre jobban látom a jelentőségét az ilyenfajta igazi otthonteremtésnek.

Sok anyán látom, főleg a kisgyerekeseken, hogy az otthonuk körüli dolgokban a maximális hatékonyságot akarják elérni. Szinte verseny van anya és anya, háziasszony és háziasszony között, kimondatlanul, de azért érezhetően. Én is benne voltam ebben a versenyben. Bizonyítani akartam, hogy vagyok olyan jó háziasszony, meg anya, mint mások. Néha még elkap ez a ragály, de azért általánosságban elmondható, hogy már nem próbálkozom. Értem, és igyekszem alkalmazni azt a nagy igazságot, hogy én nem vagyok ők, ők pedig nem én. Nem az én gyerekeim az övék, és nem az én otthonom. De a verseny létezik, és szedi áldozatait.

Az, hogy másokat magunkhoz hasonlítgatjuk, senkiben sem kelt jó érzéseket: ha mi bizonyulunk gyengébbnek az adott területen, akkor az nekünk esik rosszul, ha pedig valami nekünk megy jobban, mint másnak, az gőgöt vagy kárörömöt szül bennünk. Sajnos mindegyikben voltam már vétkes. A helyes hozzáállás az, hogy tisztelem a másikban a tőlem különböző embert, Isten teremtésének sokszínűségét, és ezzel együtt elfogadom, hogy mások nem jobbak vagy rosszabbak, egyszerűen MÁSOK mint én. Nem lehet összehasonlítani, mert nincsen közös nevező. Hacsak nem az, hogy nekem is, nekik is vannak gyengeségeik.

Az ember szereti szépíteni a maga helyzetét, és igyekszik jobb színben feltüntetni magát, mint amilyen valójában. Senki sem akar rossz anya és rossz háziasszony lenni mások előtt. De Isten ismeri a szívünk legmélyebb szándékait, Ő nagyon jól tudja, hogy mennyire igaz vagy hazugság az, amit másoknak magunkról mutatunk és mondunk. Ennek ellenére úgy tervezte, hogy ne legyen a homlokunkra írva, ami bennünk van. Tehát te is, én is mondhatunk akármit, játszhatunk szerepeket, és elhitethetjük másokkal, hogy olyanok vagyunk, amilyenek nem.

Pedig sok jó származna abból, ha a bűnt bűnnek nevezném magamban és nem mentegetném, és nem kendőzném el. De ez kiszolgáltatottá, szóbeszéd tárgyává tehet, amit nagyon sokan nem mernek megkockáztatni. Rajtad múlik, hogy mersz-e gyenge, bűnös, esendő lenni mások előtt is. Hogy mersz-e minden áron őszinte lenni, valódi igazságban járni. Vagy inkább azt választod, amit oly sokan: elrejted magadat a többi ember elől, és köszi-jól-vagyok, velem-minden-rendben-van, én-jó-vagyok álarcok mögé rejted a valódi bűneidet, bukdácsolásaidat.

És ez hogy jön az otthonteremtéshez? Anyák és háziasszonyok vagyunk. Az, ahogyan őszintén és tiszta szívből éljük az életünket mások előtt, az nyomot hagy a gyerekeinkben. Az, ha játszmákat játszunk, és a vétkeinket kozmetikázzuk mások előtt, az is ugyanúgy. A szeretet nem vezeti félre a másikat. A szeretet nem fél a másik ember reakciójától, ezért mer gyenge lenni. A szeretet erős. A játszmák elerőtlenítenek: kiszívják az ember életerejét, elveszik a jókedvét, eltompítják a szellemi ítélőképességét.

Meg vagyok győződve arról, hogy sokkal szorosabb emberi kapcsolataink lennének, és nehézségben levő embereket erősíthetnénk meg igazán a bizonyságtételünkkel, ha akkor is nyíltak lennénk, amikor nem mennek olyan jól a dolgaink. Akkor is, amikor picit sem vagyunk erősek. Ha képesek lennénk gyengék lenni egymás előtt, ha saját vállunk veregetése nélkül el tudnánk mondani, hogy milyen állapotban vagyunk, az számunkra is hasznos lenne. Hiszen Isten akkor jön közel hozzánk, amikor elismerjük Előtte, hogy Tőle távol van a szívünk, hogy aggódunk, vagy épp bűnökben élünk.

Ha az Úr Jézus egyszer, s mindenkorra szabaddá tett bennünket a bűn alól, akkor miért nem ebben a szabadságban éljük minden percünket?