Melyik a fontosabb?

Mostanában foglalkoztatnak a prioritásokkal kapcsolatos kérdések több területen is.

Először is az Istennel való kapcsolatom szempontjából. A dilemma valahogy így hangzik: melyik a fontosabb, a bibliaolvasás vagy az imádság?

A lerázós válasz az, hogy természetesen mindkettő ugyanolyan fontos, hiszen egyik nélkül sem tud meglenni a keresztény, ha igazán kapcsolatban akar maradni az Úrral. Ebben van igazság, de azért belül mindegyikőnknek van egy szívbéli sorrendje, ami gyakran visszatükröződik a csendesperceink megszervezésében, vagy azon, hogy amikor egy rohanós napon borul a rend, akkor melyikre fordítunk inkább/szívesebben időt.

Eddig az Úrral töltött időmben az imádkozás volt előbb (időrendi sorrendben), az igeolvasás utána, és az idők során a hangsúly és a szívbéli sorrend is áttolódott inkább az imádkozásra. Észrevétlenül. Aztán az elmúlt hetekben volt egy olyan időszakom, amikor hanyagoltam ezeket a dolgokat, mert a szívemben nehezteltem az Úrra, amiért tőlem alázatot és szolgálatkészséget vár, a körülöttem élő keresztények nagyobb részének megalkuvó és/vagy fogyasztói hívői mentalitását és útjait látva viszont az Úr hosszútűrését érzékeltem. Úgy éreztem, hogy ez nem egyenlő bánásmód, de valójában a szeretet és az igazság hiánya volt ez bennem, ami éppoly nagy bűn az Ige szerint, mint a megalkuvás. Oda kellett volna mennem az Úrhoz szív-karbantartásra, de éppen az Úrral való kapcsolatápolásom eddigi módja volt az, ami akkor ettől távol tartott... Mert az imádkozás nehéz, ha nehéz az ember szíve, vagy haraggal van tele. Az Ige viszont szilárd és egyedül az igazság képes szabaddá tenni. Mivel viszont az én rutinomban az imádság megelőzte az igeolvasást, az imádságnál elakadva hetekig el sem jutottam a Bibliámig... Fura, pedig éppen ott volt a megoldás. Erre tegnap jöttem rá.

Arra jutottam tehát, hogy tényleg fontos és az Úrral való személyes kapcsolatunkhoz hozzátartozik az imádság. Hiszen enélkül hogyan is hordozhatna bennünket Isten? Hogyan tehetnénk le a terheinket, hogyan kaphatnánk személyes útmutatást, és vezetést, hogyan máshogy élvezhetnénk Isten jó jelenlétét, ha nem imádkoznánk? Az ima azonban a nélkülözhetetlensége ellenére óvatos bánásmódot igényel, mert több veszélyt is rejt magában az a hozzáállás, hogyha jobban szeretünk imádkozni, mint Isten Igéjében alaposan, hosszan, Istenre várva, nyitottan elmerülni.

Ezek a veszélyek:

- hamis istenkép kialakulása (amikor nem látjuk Istent szentnek, igazságosnak, törődőnek, szeretőnek vagy mindenható Úrnak, akinek joga van a dicséretünkhöz és az engedelmességünkhöz)

- érzelmekre építés az Úrral való kapcsolatban (vagyis úgy vagyok az Úrral, ahogyan éppen érzem magam érzelmileg: ha rossz a kedvem, akkor az Úr sem szeret, ha jó napom van, akkor jóban vagyok Istennel)

- hamis keresztény identitástudat kialakulása (nem tudom, ki vagyok Krisztusban, elfelejtem mi ellen kell küzdeni és hogyan, ezért Isten országának építése helyett olyan dolgokba bonyolódom, amik eltávolítanak a szellemi céljaimtól)

- rajongó keresztény életvitel kialakulása (fölfuvalkodott szívem és az életemben megtűrt bűn lehetetlenné teszik az emberek szeretetteljes szolgálatát, és nem dicsőítik az Urat)

A fentiek sajnos jól működő imaélet mellett is kialakulhatnak, mivel a szellemi megtapasztalásaink nem mindig Istennel kapcsolatosak, mint azt hinni szeretnénk. Mert a 'jól működő' kifejezés gyakran csupán a mi definíciónk és önáltatásunk a kialakult helyzetre, és az Úr ítélete inkább 'akarnok monológ' jelzővel sújtaná azt a párbeszédnek aligha nevezhető valamit, amit olykor ima név alatt elkövetünk.

Talán ez nem tűnik valami értelmesnek, így leírva, de sajnos keresztények között elterjedt egy nézet, mely szerint minden lehetőségünk az Úrtól van, más szavakkal- ami elénk kerül, és a szívünk vágyaival megegyezik, az biztosan jó dolog, és biztosan az Úr adta. Vajon valóban elegendő imádkozni, hogy valami legyen meg, és ha adódik egy 'jónak tűnő helyzet', azzal kapcsolatban nem kell megkérdezni az Urat, hogy Ő mit gondol? Vannak, nem is kevesen, akik így gondolják. Hallottam ezt már pályaválasztásra és párválasztásra alkalmazva, illetve más olyan helyzetben, ahol ez a gondolatmenet volt a kibúvó az Úr előtti komoly elgondolkodás, esetleg igetanulmányozás alól. Pedig csak azért, mert jónak tűnik, még nem biztos, hogy azt a dolgot akkor és ott akarja nekünk adni az Úr. A lehetőségeink adott esetben csapdák is lehetnek, és a szívünk vágyainak követése a 'jó alkalmak' kihasználásával lehet, hogy az ördög tervének része, ami eltávolít azoktól az áldásoktól, amiket Isten nekünk akart adni. Ez sajnos sokak figyelmét elkerüli. Így, amikor helyzet van, akkor evidencia számukra, hogy Isten azt akarja, hogy éljenek a lehetőséggel, ami a szemük elé került- s ezt meg is teszik, fennen hirdetve, hogy az Úr így vagy úgy vezette őket. Aztán jönnek a nehézségek, és ugyanazok az emberek, akik előbb bizonyságot tettek, hogy az Úr erre vagy arra vezette őket, ugyanezek az emberek csendesen kihátrálnak a helyzetből. Vagy megkeserednek, és azt mondják, hogy nyomorúságos a keresztények élete. Ha valóban az Úr vezetett, akkor ne hátrálj meg a nehézségek idején, ha pedig tévedtél Isten vezetésével kapcsolatban, akkor itt az ideje a bűnbánatnak és a megvallásnak...

Az tehát, hogy valaki mit "vesz az Úrtól" egy dolog, Isten valós akarata meg egy másik, és sajnos egyáltalán nem biztos, hogy az előző kijelentés Isten igenével és ámenével is találkozik. Ez sok szívfájdalommal és megfeneklett keresztény életekkel kísért jelenség - bárcsak vége lenne egyszer...

Hiszen az Úr képes valóságosan vezetni az életünket, képes szólni hozzánk és megmutatni az akaratát- amennyiben valóban készek vagyunk azt meghallani! Ha letesszük a szívünk vágyait, és az agyunk meg a 'józan paraszti ész' helyett engedjük, hogy az Úr akár a saját logikánk ellenében is vezessen- akkor valóban megtapasztalhatjuk, hogy Ő nem hagy bennünket válaszok és útmutatás nélkül! Ő az életünkben nem passzív terelgető, inkább aktív cselekvő- saját véleménnyel és tervekkel, amiket a mi életünkre nézve eltervezett. És helyénvaló szem előtt tartani, hogy minden alkalommal, amikor a saját fejed vagy szíved után mész, megrövidíted az Urat attól a dicsőségtől, amit a te életed hozhatott volna az Ő nevére- ha azt tetted volna, amit Ő ott és akkor akar, nem pedig amiről azt feltételezted, hogy akarja. Az Istennel való kapcsolat személyes kapcsolat két lény között, akik közül az egyik történetesen a világmindenség Ura. Ő irányít, de ez a teljes odaszánásunk nélkül nem tud megvalósulni.

Ehhez képest Isten Igéje bír mindazzal a jóval, amire szükségünk van ahhoz, hogy az életünk valóban Istennek tetsző élet legyen. Ne hagyd abba az Úrral való beszélgetést, imádkozz, amikor Isten Szentlelke indít- ez fontos! De olvasd gyakrabban, mélyebben és őszintébben a Bibliádat, és legyél kész az abban lefektetett alapelveket bölcsen alkalmazni az élethelyzeteidre! Ha Isten igazsága a szívünkben előkelőbb helyen van, mint a saját szavaink, akkor könnyebb lesz az életünket ehhez az igazsághoz szabni. Így az Úr akarata könnyebben fog érvényesülni a sajátunkkal szemben, amikor a kettő konfliktusba kerül- ami leginkább a szívünk vágyainak a terepén történik...