Isten hozott a fedélzeten!


Nagyon örülök, hogy idetaláltál. Szeretettel ajánlom ezt az oldalt:
olvass, írd meg a véleményedet, mazsolázz kedvedre az itt olvasható tartalmakból.

Ha személyes kérdésed van, akkor küldj egy e-mail-t:
címemet az oldalsávban megtalálod.

Hasznos időtöltést és Isten áldását Neked:

Eszti :)

________________________________________________________



2009. február 20., péntek

A mi utunk, avagy: miért otthonoktatás?



Ahogy az előző előtti bejegyzésben ígértem, most közzéteszem az otthonoktatás melletti érveimet.

Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy az alább olvasottak a mi családunk döntései, amelyeket a mi élethelyzetünkben, a mi prioritásaink figyelembe vételével, a mi megértésünk szerint hoztunk meg. Az érveim néhol elég kemény beszédnek tűnhetnek majd, netán személyeskedésnek is, de nem ilyen szándékkal írtam: egyszerűen tényeket szerettem volna közölni és megmutatni, hogy miért döntöttünk úgy ahogy.

Fontos még az is, hogy senkiben nem akarok rossz érzéseket kelteni, aki szeretné ezt az életvitelt választani, de valami miatt nem tudja ezt megtenni. Ha valamiben mégis magadra ismersz, akkor a te felelősséged, hogy mit kezdesz a helyzettel.

Tehát a lista:


1. Mikor megyek vissza dolgozni?

Nem megyek. Már sok év óta megértettem, hogy Isten elsősorban családanyává tett engem. És elsősorban azt a feladatot kaptam tőle, hogy neveljem, gondozzam, szeressem a ránk bízottakat. (Egy megjegyzés: A férjem megelőzi a gyermekeinket ha fontossági sorrendről van szó. Ez azonban egyáltalán nem interferál az előbbi elvvel.) Számomra az otthonon kívüli munka Istentől független, új prioritásokat is jelent. Úgy látom, hogy ha ezt bevállalnám, akkor a gyerekekkel kapcsolatos lelki és szellemi prioritásaim biztosan nagy mértékben sérülnének- mégpedig jobban, mint amennyire az számomra még elfogadható az önvád nélküli élethez.


2. Miért nem elég, ha munka/ovi mellett töltök kevesebb, de legalább minőségi időt a gyerekeimmel?

A testi, érzelmi és intellektuális szükségleteik betöltése mellett azt is érzem, hogy felelős vagyok az Úr előtt a gyerekeink szellemi jólétéért. Az igaz, hogy F. a család papja. De a legtöbb időt velem töltik el, így muszáj nekem is tevékeny részt vállalnom a hitre nevelésben és a gyerekeink helyes istenképének kialakításában. Ez pedig véleményem szerint nem megy kizárólag "irányított minőségi együtt töltött idővel". Véleményem szerint a gyerekek hitre nevelésénél egyáltalán nem működik a "mennyiségi helyett minőségi idő" koncepciója. Legalábbis akkor nem, ha igazán mély nyomot akarunk hagyni az életükön szellemileg. Hanem: a mennyiségből jön a minőség. Végülis, Isten ilyen formán tervezte a gyerekekbe a hit elültetésének folyamatát a 5Mózes 6:4-9 szerint.


3. Miért ellenzem a gyerekeim óvodai/iskolai közegben való szocializálódását?

Jellemfejlesztés a fő ok. Az óvodai/iskolai közösség a legkevésbé alkalmas hely a szocializálódásra. (Erről majd írok egy másik bejegyzést nemsokára.) Szocializálódni szociálisan érett emberek között lehet, akiktől szabadon elleshető vagy akár lekommunikálható a más emberekkel való érintkezés csínja-bínja, fokozatosan és erőszakmentesen.

Mély meggyőződésem, hogy az Úr vezetést akar majd a fiaimra bízni (legkevesebb mértékben a jövőbeni családjukét). Ahhoz, hogy majd áldás legyenek a családjukban, és hogy az Úr használhassa őket, elengedhetetlenül fontos, hogy birtokolják azokat a képességeket, amelyek a jó vezetőket jellemzik. (Ezekről bővebben egy másik bejegyzésben írok majd.) Ezek a dolgok nem alakulnak ki egy nap alatt. Ezek a dolgok nem alakulnak ki egy olyan közegben, ahol sem az érzelmi, sem az intellektuális fejlődés nem oldható meg egyéni ütemben. Ezek a dolgok nem alakulnak ki megfelelő kihívások nélkül, amire egy intézményi közösség a méreténél fogva sem alkalmas. (Így nagyon valószínű, hogy vagy túl magas szintű kihívások elé állítanák, ami kudarcélményt hozna számára, vagy túl alacsony szintűek elé, ami miatt nem fejlődne annyira, amennyire pedig képes lenne.) Ezek a dolgok nem alakulnak ki egy olyan közösségben, ahol a legnépszerűbb figurák mindig a negatívabbak, és ahol rászállnak arra, aki más értékeket képvisel. Ezek a dolgok nem alakulnak ki olyan helyen, ahol logikátlan jutalmazási rendszer van, ami összezavarja és félrevezeti a gyereket azzal kapcsolatban, hogy milyen az igazi munka, siker, barátság, tekintély és egészséges célkitűzés.


4. Miért látom a kisiskolás éveket ennyire jelentőségteljesnek?

Tisztában vagyok azzal, hogy milyen nagy jelentősége van az első iskolai éveknek gyerekem későbbi olvasásszeretete, íráskészségének megalapozódása szempontjából. Ezen az időszakon múlik az is, hogy a gyerekem tudásszomja és természetes kíváncsisága megmarad-e benne vagy azt idejekorán kiöli belőle egy olyan mesterséges környezet, ami azt kommunikálja felé (néha még verbálisan is), hogy kérdezni veszélyes, mert megszégyeníthetnek érte. (A világtörténelem nagy koponyái és feltalálói egész életükben kérdezők és természetes kíváncsisággal rendelkezőek voltak!) Azt is tudom, hogy az önbizalma is ezekben a kezdeti években erősödik meg vagy zúzódik szét, attól függően, hogy hogyan veszi az akadályokat. Bármelyik valósul is meg, az mindenképpen döntő befolyással lesz az elkövetkező jó pár tanulással eltöltött évre.


5. Miért nem engedem, iskolába járni és ott barátokra találni a gyerekeimet?

"Jó erkölcsöt megrontanak rossz társaságok" az 1Kor. 15:33 szerint. Nevelési céljaimat meghiúsíthatja egy helytelen barátválasztás. A barátoknak hatalmas jelentősége lehet a jellemformálás szempontjából. Úgy döntöttem, hogy hajlandó vagyok felkutatni azokat a helyeket, ahol potenciálisan jellemerősítő barátságokra lelhet a gyermekem. Nem az iskola az egyetlen hely a barátszerzésre. Valójában az iskolai barátságok ritkán állják ki az idő próbáját- tehát nincsen jelentőségük, vagyis nem marad le semmiről a gyermekem, ha másfajta barátságokkal helyettesíti az iskolai múlandóakat.


6. Hogyan képzelem a gyerekeim iskola utáni életét?

Fontosnak tartom, hogy mindazokat az értékeket, amiket a fiaimba beletett az Úr, már iskoláskorban elkezdjük kiaknázni. Vagyis válhasson azzá a gyerkőc, akivé az Úr eredetileg elgondolta. Ennek nagyobb a jelentősége a szemünkben, mint annak, ha csak szerez egy jól fizető szakmát. Pályaválasztás szempontjából családilag azt tartjuk fontosnak, hogy egyrészt megtalálja azt a hivatást, amiben jól érzi magát (ez bármi lehet, ami érdekli, a kikötésünk az, hogy amit csinál, azt magas szintre fejlesztve csinálja). Másrészt az is fontos, hogy ami érdekli, annak a megtanulását lehetővé tudjuk tenni a számára- ennek meg tudjuk találni a módját. Az iskolás (otthonoktatott) évek alatt egy fontos feladat, amiben segítenünk majd neki az a saját tanulási stílusának megtalálása és magas szintre fejlesztése.

11 megjegyzés:

  1. Lenne egy kérdésem.Gyermekeid nem kérdezték sosem,hogy ők miért nem mehetnek iskolába,mint mások?Van olyan barátuk,akik járnak iskolába?

    VálaszTörlés
  2. Ja igaz,ha csak ezután ősszel lesz esedékes,akkor a nagyfiad még úgysincs benne...

    VálaszTörlés
  3. Az első kérdésedre röviden felelve: nem.

    Igazából még ennek az otthonoktatós létnek az elején járunk: hivatalosan idén szeptemberben kezdünk Dodával. Az ovi eddig is többé-kevésbé kimaradt és itthon foglalkozom a gyerekekkel, szóval ilyen értelemben már benne vagyunk az otthonoktatásban- de hivatalosan még nem.

    Kérdésedre visszatérve: gyerekeink még kicsik az ilyen összehasonlításhoz. Az ovi kapcsán viszont előkerült ez a kérdés, de az is inkább a ismerősök 'segítségével', akiket nagyon irritált, hogy nem járnak oviba a gyerekeink és megpróbáltak a gyerekeken keresztül hatni ránk (ezt egyébként nagyon etikátlannak tartom).

    A gyüliben vannak olyan kortársaik, akik oviznak, de nem érzik a gyerekeink, hogy valamiből kimaradnak (mondanák, ha így lenne). Ez a sulival kapcsolatban talán erőteljesebb lesz, de szerintem inkább irigykedni fognak rájuk a többiek, mivel a legtöbb kisgyerek eleve utálja az iskolát (az első öröm után)...:)

    Egyébként úgy gondolom, hogy ebben a kérdésben sok minden a szülői kommunikáción múlik. Én nagyon örülök, hogy itthon fognak tanulni és ennek hangot is adok- a gyerekek meg egy ideje természetes módon átvették a lelkesedésemet.:)

    Kellő időben fel fogom vértezni a fiúkat, és tudni fogják, hogy miért járnak iskolába a többiek és ők miért nem- hogy miért döntöttünk úgy, hogy ők otthon tanuljanak. Régebben beszélgettünk párszor erről Dodával, akkor úgy tűnt, hogy megértette és nem volt szomorú- persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy neki nincs összehasonlítási alapja, nem tudja, hogy miből 'marad majd ki'...:)

    Gyerkőceinknek fontosnak látom megtanítani, hogy tartsák tiszteletben mások döntéseit, még akkor is, ha nem értenek egyet vele. Ugyanezt a tiszteletet el is várhatják másoktól a saját döntéseiket illetően. Egyelőre elfogadják a mi döntéseinket megkérdőjelezés nélkül.

    A barát-kérdéssel kapcsolatban pedig: ez az egyik terület, ami nálunk most még kicsit megoldatlan.

    A gyüliben vannak más kisgyerekek, de nem nagyon járunk össze a szülőkkel (jóban vagyunk, de hétköznap mindenki elfoglalt és kisgyerekes napi rutintevékenységeibe van merülve- hétvégén meg mi nem nagyon érünk rá.)

    Egyébként a fiúk legtöbb 'haveri szintű' barátja vagy már néhány éve iskolás, vagy nemsokára az lesz. Úgy vettem észre, hogy a gyerekek körében (kicsi korban) nem beszédtéma az iskola. Cicolány, érdemes ezt a kérdést, néhány év múlva újrakérdezni.:)

    (Kamilla nemrég tett fel egy értékes bejegyzést 'harcedzett' otthonoktató anyák tollából, ami többek között a te kérdésedet is érinti.Itt találod:
    http://amiotthonunk.com/otthonoktatas/category/a-postaladabol/)

    A gyerekek egyébként elég sok gyereket/fiatalt a barátjuknak neveznek, de 'rendes' értelemben vett barátság inkább a tesók között van. Van még egy-két kisgyerek, akikkel nagyon jól kijönnek- de ők mind messzebb laknak 70km-nél...

    Tehát röviden válaszolva a kérdésedre: mivel oo családokat személyesen még nem ismerünk (rajta vagyunk ezen most), ezért az összes iskoláskorú barátjuk sulis.

    VálaszTörlés
  4. Szia!

    Beleolvastam a blogodba, mert nagyon érdekes. Nem vagyok az otthonoktatás ellenzője, sőt, tisztelem azokat, akik vállalják és bírják. Nálunk ugyan van óvoda, mégis úgy érzem, hogy a kötődő nevelés jegyében telt el a gyerekek életének első 3-4 éve. Óvoda utána is csak "light"-osan van (ottalvás nélkül). Itthon meg sok-sok mulatság.
    A bejegyzésed kapcsán egy dolog gondolkodtatott el. Leírom a példát, úgy talán megérted: 4 gyerkőcöm van. A lányom 5 éves, a fiam nemsokára 4 éves lesz, a legkisebbek pedig 1 évesek (ikrek). A lánykám itthon nagyon domináns szerepet tölt be, ő a legnagyobb, ráadásul lány, aki igen fejlett. A fiam jelentősen fejletlenebb, később érő típus, aki a minik születése óta szerepvesztett (se nem igazán nagy, se nem igazán kicsi). Látom is, hogy van ebből frusztráció, folyton verseng a nővérével és szegény sokszor, de nagyon sokszor (oké, legyen, többnyire) alulmarad. Akármit teszünk, a szerepek ki vannak osztva: ő itt a nővére kistesója. Sok a marakodás, veszekedés (is). Viszont már az óvoda előtt járt (még "lightosabban") egy családi napközibe is, ahol tavaly már nem volt ott a nővére. Ez csupán heti néhány alkalom volt, 2,5-3 óra. Nagyon könnyen, magától beszokott, ő akart ott maradni. És olyan csodás időket töltött ott, hogy tudom, hiányzik neki. De ami a legfontosabb, hogy az óvónő, aki a családi napközit vezette, mindig mesélte (és én is láttam rajta), hogy ott kinyílt. Egy új gyerek lett belőle. Soha nem veszekedett, mindent megosztott a többiekkel, segítőkész volt, nyugodt...ráadásul ott ő a nagyokhoz tartozott. Most kezdődött az óvi, ott, ahová a nővére is jár. Külön csoportban vannak és a fiam abszolút önálló, itt is azt az arcát mutatja, mint a családi napköziben, itt is a nagyobbakhoz tartozik, hiszen ő már mindjárt 4 éves, a többiek éppen, hogy 3 évesek. Szeret odajárni, abszolút önálló, az óvónők álma.

    Tudom, hogy mindez azért van, mert ott van neki lehetősége egy új szerepet betölteni. Tudom, hogy szereti a nővérét, nagyon összenőttek ők, de itthon akkor is ő a kicsi mellette. Kevés időt tölt az óvodában, de az a kevés mintha nagyon jót tenne a személyiségének. Nem vagyok óvi hívő, sőt az idén NAAAGYOOON nehezen meg nekem a beiratkozás, aztán a gyerek meg huss, imádja és megy, mint a karikacsapás. És éppen azt beszéltem másokkal is, hogy annak ellenére, hogy én nem kedvelem ezt az intézményesített életet, nem szeretem, hogy más neveli abban a 3 órában, be kell látnom, hogy E TÉREN tényleg jót tesz a gyereknek.

    Nem kötekedésből, nem újabb "hozzád vágok egy kérdést" miatt írom le. Csupán azon gondolkodtam, hogy vajon nálatok hogyan valósulhat meg egy ilyen dolog. Hogy például önállóan kipróbálhatják magukat valami egészen új felállásban? Hogyan tudod biztosítani nekik a más szerepet? Vajon igénylik-e? Vajon szükséges-e? Kíváncsi lennék rá, hogy ezt hogy látod.

    (hangsúlyozom, tényleg nem kötekedés, őszintén érdekel a véleményed!)

    VálaszTörlés
  5. Kedves Kriszti, azt hiszem, hogy ezekre a kérdésekre rövid válasz nem fog nekem összejönni... viszont adtál egy jó témát egy újabb poszthoz. (köszönöm: jó kérdések, jó téma) Szóval hamarosan olvashatod a válaszom. :)

    És Isten hozott mifelénk, jólesett olvasni a kommentedet.:) Nagyon szép, de zsúfolt napokat élhetsz át a négy gyerekeddel- az ikrek biztosan rendesen lekötnek idő és energia tekintetében- bár, a soraidból kiindulva nem hiszem, hogy ne tudnád a helyzeteket kezelni.:)

    Ha már az ikreknél tartunk: talán ezt csak a laikusok gondolják, de szupi lehet ikrek mamájának lenni! Kicsit irigyellek is ezért (na jó, az éjszakai dupla-szopikért azért annyira nem...)

    Isten áldja meg a családodat, és írj kommentet még, ha úgy hozza kedved- örömmel veszem.:)

    VálaszTörlés
  6. Kedves Eszti!
    Köszönöm, hogy írtál, ma újra belevetem magam a blogodba, látom sok bejegyzés született a kommentem óta.
    Hát igen, időm kevés (naagyon), főleg, hogy a férjem, mint most is, nagyon, de nagyon sokat van külföldön.
    Ikrek: azért ne irígyelj. Ha jönnek, úgy ajándék. De az ikres és nem ikres élet ég és föld. Ja, és a terhesség is veszélyeztetett (ugyan nálam ennek nyoma sem volt, de ez igen ritka sajnos). Az éjjeli szopik a legkevésbbé nehezek (mellettem alszik mindkettő, sokszor szopnak még, de eddig soha nem keltem: cici odaadva és már alszunk is tovább). Viszont a tesközelség igényének kielégítése - hordozókendő ide vagy oda - iszonyú nehéz. És sok más is. De persze annyi szépség is van ebben.
    Szopi: én ugyan 9 hónapos korukban elkezdtem a lányokat kínálgatni, 11 hónaposan fogadtak el bármit is, most 14 hónaposan is főleg cici az étel - egyszerűen lusta vagyok nekik külön adni ezt-azt, amit meg mi eszünk, az többnyire nem kell nekik. De a LLL azt mondja, hogy 6 hónap után az anya felelőssége kínálni, ugyanis a gyerekek ösztönösen mutatják, hogy mit kérnek, mit nem. Én azt mondom, hogy ha elfogadja pépelgetés nélkül, akkor mehet. A 6 hó nálam sem jött éppen ezért szóba, hiszen akkor még darabosat nem is igen tudna megenni. Meg lusta is lettem volna két gyerek mellett még kettőre pépelgetni. Ha ezt mások meghallják, elhülnek, hiszen alig tudják elhinni, hogy két egy év körülinek elég a főleg anyatej (vagy 11 hósan a csak anyatej). Azt hiszem az emberekből túlzottan is kihalt az az ösztönös ráérzés ezekre a dolgokra, amelyek évmilliókon keresztül olyan csodásan irányítottak "minket". És ez szomorú...

    (Bocs, ehhez a bejegyzésehez kicsit "off", de most nincs időm a szopis bejegyzést előbányászni. Este olvaslak tovább.

    Üdv, Kriszti

    VálaszTörlés
  7. Szia megint, örülök, hogy benéztél, Kriszti. :) Köszi, amit írtál. Utólagos engedelmeddel átpakoltam a szopis részt a szopis bejegyzéshez. Reagálni is ott reagáltam rá. Itt a link ahhoz a bejegyzéshez (...amit be kell másolnod a google-be, mert hozzászólások esetében nem kezeli linkként a linkeket.)

    http://fiukahajoban.blogspot.com/2009/08/anyatej-poszt.html

    VálaszTörlés
  8. Köszi, én kérek elnézést, a hanyagságom miatt! :-)

    VálaszTörlés
  9. A hanyagság szó elhanyagolható ha 14 hós örökmozgó ikrei vannak az ember lányának másik 2 lurkó mellett, hehe. :)

    VálaszTörlés