Isten hozott a fedélzeten!


Nagyon örülök, hogy idetaláltál. Szeretettel ajánlom ezt az oldalt:
olvass, írd meg a véleményedet, mazsolázz kedvedre az itt olvasható tartalmakból.

Ha személyes kérdésed van, akkor küldj egy e-mail-t:
címemet az oldalsávban megtalálod.

Hasznos időtöltést és Isten áldását Neked:

Eszti :)

________________________________________________________



2021. január 23., szombat

Gyerekek száma - ez vajon olyan kérdés, amelyben lelkiismereti szabadságod van dönteni? (Marathoni poszt)



Hat gyerekünk van. Amikor meghallják ezt mások, legtöbben szinte felujjongnak, hogy "de jó, hogy ennyi!", szóval általában nagyon pozitívan fogadják. Nem mindenki persze. Egy orvos egyszer egy vizsgálat után azt kérdezte, valamilyen szektatagok vagyunk-e a férjemmel és azért "lett-e ennyi gyerekünk". A felvetés már csak azért is érdekes, mert bár a mi esetünkben a doki feltételezése mellément (nem vagyunk szektatagok és nem ránk kényszerített dogmák miatt születtek szép sorban a gyerekeink), azért sajnos azt kell mondjam, hogy van alapja ennek a gondolatnak.

Miért lesz valakinek sok gyereke?

Először nézzük meg, mennyi is a "sok" gyerek. Nos, a dolog igencsak relatív. Egy egygyerekes anyának a kettő már sok. A kétgyerekes nem tudja elképzelni, mit kezdene hárommal. A háromgyerekes számára a négy már-már lehetetlen feladat. És így tovább. Tehát úgy tűnik, mindenkinek annyi a sok, amennyit már nem tud elképzelni. A sok tehát annyit jelent, hogy a saját jól berendezett, kényelmes életemhez viszonyítva túl sok.

A túl sok, persze, szintén relatív. Amikor az egygyerekes anyának megszületik a második, a kétgyerekesnek a harmadik, az addig háromgyerekesnek a negyedik, ötödik, hatodik gyereke... szóval amikor az ember önszántából vagy csak Isten által tervezetten, de bemerészkedik az addig idegen dimenzióba, mert bővül a családja, akkor már idővel nem így fogja látni. Ami tehát egyik évben lehetetlennek tűnik (=túl sok), az a másikban a megélt valóság, a maga természetességében, és semmi furcsa sincs benne.

Miért lesz tehát valakinek sok gyereke?

Nincs erről egy fia nemzeti statisztikám sem, de szerintem a legtöbb nagycsaládos nem előre elrendelten nagycsaládos. Nagyon kevesen döntik el gyerekkorukban, hogy sok gyerekük lesz, és még ha el is döntik, ritka, hogy valaki a régi gyerekkori ideáljait megtartja felnőttkori mércéjének. Közbejöhet az élet a maga kiszámíthatatlanságával, az ember pedig változik.

Szerintem a nagycsaládosok túlnyomó része időközben formálódik nagycsaládossá. Nyilván, hiszen egymás után születnek a gyerekei, de nem erre gondolok. Ahogy születnek a gyerekei, úgy különféle helyzetekbe kerül és ahogyan azokat a helyzeteket menedzseli, az átformálja a gondolkodását. Egyre lazább és idővel talán egyre szeretetteljesebb lesz, ettől meg egyre derűsebben fogja látni a világot.

Mivel napi szinten meg kell küzdenie a nagycsaládos élet kihívásaival, a megbírkózásban rutint szerez, ami növeli az önbizalmát. A derűje pedig ragadós lesz, amely a család légkörét is derűssé, harmonikussá, élhetővé teszi. A nagycsaládosok elég időt töltenek otthon a gyerekeikkel ahhoz, hogy ez a folyamat végbe tudjon menni. Ha pár otthon töltött év után elmennének dolgozni, megváltozna a családi dinamika és bennük másféle folyamat menne végbe, amely viszont nem hozna a családba olyanfajta konszolidált nyugalmat, mint amit az hoz, ha az anya otthon van.

Azt hiszem, aki nagycsaládos lesz, az pontosan ezért lesz az. Mert érzi, jobb emberré formálódik a gyerekei mellett és mert az összes problémájával és nyűgjével együtt szereti azt az állandóan változó, különleges sokféleséget, amit a gyerekei hoznak a családba a maguk egyéni nyüzsgésével. Azt lehet mondani, hogy egy nagycsaládos anya talán kevésbé ódzkodik a "megszokott" dolgok felborulásától, amelyet egy újabb gyermek érkezése és növekedése a családban okoz. Ez a higgadtabb megközelítés "út közben" alakul ki.

Mi köze a gyerekvállalásnak a szektássághoz?

A fenti, anyai hozzáállást átformáló folyamat évekig tart és a legtöbb anyának önszántából esze ágában sincs belevágni. A második-harmadik gyerek után rendszerint elfogy a kraft az emberekben. Mentálisan csapdában kezdi érezni magát otthon, meg aztán kell a pénz is: nem hátrány a család anyagi helyzete szempontjából, ha az anya is dolgozni megy, plusz a karriert is építeni kell a néhány év babázás után. Aki viszont itt abbahagyja, az egy másik sínpárra teszi a lábát, így az igazi nagycsaládos élet áldásaiból kimarad.

Itt kell megjegyeznem, hogy ma Magyarországon a szülők + három gyerek már nagycsaládnak számít, de nekem az még messze nem nagycsalád. Amikor kicsik voltak, a magunk hatját sem éreztem nagycsaládnak. Most viszont, hogy több kamasz gyerekünk lett, már "kicsi" nagycsaládnak érzem magunkat. Valójában én a 8-10-12 gyerekes családokat gondolom igazi nagycsaládnak - elképzelhető persze, hogy azért, mert a mi családunkban nincs ennyi gyerek. :) 

A legtöbb ember tehát önszántából nem vállalna sok gyereket, bármennyire is csodás a nagycsaládos élet. Kell az a löket, amit Istentől kapunk, mert az érzések nem egyértelműen  a nagycsalád felé visznek. Ha nem ismernénk a Bibliából Isten gondolatait a gyermekáldásról, akkor abból kellene kiindulnunk, hogy csak a saját okosságunk biztosít támpontot ebben a kérdésben, de nem így van.

Az Igéből tudjuk, hogy az Úr szemében kedves, ha gyerekeink születnek, és ezt a kijelentést sehol sem korlátozta az első két-három gyerekre. A kérdés szembe kell, hogy jöjjön velünk a fogamzásgátláson és a tesószületés időzítésén való gondolkodások kapcsán. Ez abszolút egy hitbeli kérdés, amelyen megrostálódnak a meggyőződéseink és a döntéseink is.

A megrostálódás azonban nem tud megtörténni, ha egyházunk hitdogmája szerint tilos védekezni. Ez esetben vakon engedelmeskednünk kell, ha a későbbiekben is oda akarunk tartozni. Ha nincs rostálás, akkor csak mások meglátását adaptálod, amely meglátás, ha nem örök érvényű igazságra, csak személyes meggyőződésre épül, akár bajba is sodorhat, mivel máshová visz, mint ahova téged Isten vinni akart volna.

Annak lesz sok gyereke, aki szektás?

Engem elszomorít a tény, de sajnos van ebben igazság. Nem tipikus, inkább szokatlan és ritka, amikor egy kereszténynek sok gyereke van. Szinte kilóg a közösségéből. Általában ugyanis nem annak lesz sok gyereke, aki keresztény közösségbe jár, hanem akinek egy káros lelki közösséggel, szektával van kapcsolata (és akkor ott jellemzően mindenkinek nagyon sok gyereke van). Ennek az az oka, hogy kizárólag ezek a szekták merik felvetni a gyermekvállalással kapcsolatos kényes témákat alkalmaikon. És ha már felvetik, meg is mondják, hogyan kell viszonyulni hozzájuk.

Az átlag gyülekezetben az átlag gyerekszám korrelál az ország nem hívő részének gyerekszámaival. Mintha a keresztényeket pont ugyanannyi gyerek vállalására vezetné rá Isten, mint amennyit a világiak saját kútfőből kitalálnak. Nyilván nem erről van szó, hanem arról, hogy az átlag gyülekezetben nem sok szó esik a gyerekvállalás bibliai szemléletű alapjairól. Nem beszélünk védekezésről, fogamzásgátlásról, nem gondolkozunk közösen arról, hogy Isten ezekről a dolgokról mit gondol.

Mivel nincs erről nyilvános diskurzus, a családok a saját fejük után mennek és sokaknak egyáltalán nem jut eszébe fogamzásgátlás vagy gyerekszám tervezés előtt vagy közben ezekről Istent megkérdezni. Mivel a gyülekezetben nem beszélnek erről, nyilván logikus következtetés, hogy Istennek sincs mit mondania.

A káros lelki közösségeknek, szektáknak azonban határozott véleménye van a gyerekvállalásról. Tény, hogy akinek dogmák, hitelvek segítik az életben való elnavigálását, az könnyebben adja be a derekát a nagycsalád gondolatának, különösen, ha egyházában alaptanítások vannak erről. És ez akkor is igaz, ha azokat a hitelveket a közösség Istentől akaratától idegen módon a családra kényszerítette.

Miért baj a kényszerítés, ha Isten akaratával megegyező dologról van szó?

Mert Isten akaratával szembemegy a kényszer. Isten nem kényszerít rád semmit: amikor újjászületsz, nem veszi el az akaratodat, hanem rávezet dolgokra. Ellenállhatsz. A Szentlélek sosem uralja le teljesen az embert, hanem mindig együtt munkálkodik az ember akaratával. Isten úgy tervezte, hogy a Vele való kapcsolatban megmaradjon a személyiséged, hogy ne veszítsd azt el. Így munkatársává válsz Istennek, együtt munkálkodva Ővele, és ez tartást ad neked, amellett, hogy a Vele való kapcsolat bensőségesebbé válását is okozza.

Vallásos kényszerítés hatására ezek a dolgok nem történnek meg. A vallásos kényszer azt jelenti, hogy elmondják neked, Isten nem akarja, hogy védekezzél, és mivel minden gyermek áldás az Úrtól, minél több gyermeked születik, annál áldottabb vagy. A gyermekszületés olyan szinten fel van magasztalva, annyira központi helyen áll a közösség tanításaiban, olyan mélyen összekapcsolódik a minél többgyerekesség az áldással, hogy a fiatal anyák elé semmilyen más perspektíva nem kerül. Így azok, akiknek valamilyen okból kevesebb gyermekük születik vagy nem is lehet gyermekük, teljesen perifériára kerülnek az egyházban és úgy érezhetik, Isten nem szereti őket.

A vallásos kényszerítés azt is jelenti, hogy a tanítást megkérdőjelezés nélküli kell elfogadni és engedelmeskedned kell, csak akkor leszel áldás az életeden. És mivel te áldott szeretnél lenni, Isten akarata fontosabbá válik, mint hogy te mit akarsz. Az, hogy mit akarsz, ezeken a helyeken nem számít, hiszen nem lázadozhatsz: a közösség által kinyilatkoztatott "igazságot" akkor is el kell fogadnod, ha belül ellenérzéseid vannak. Amikor a dogmák átlépnek az akaratodon, te az akaratodat figyelmen kívül hagyva a dogmákat fogod elfogadni, így viszont fennáll, hogy idővel elveszítheted az akaratodat - akár az egész személyiséged "feloldódhat" a vallásos igyekezetben.

"Mire vágysz az életben?"  "- Arra, amit Isten akar." Ez a fajta személytelen vallásosság jellemzője a szektáknak, de ezzel a mentalitással a közösség kollektíven eltagadja, hogy létezik lelkiismereti szabadság.

Mi az a lelkiismereti szabadság?

Az Igéből nyilvánvaló, hogy vannak olyan, az egyes ember életét, életmódját meghatározó fontos kérdések, melyekben nincs egyértelmű kijelentés arról, hogy mit kell tennie a hívő embernek. Helyette két dolog közül lehet választani. Ezekben a lelki kérdésekben Isten nem a közösségnek, hanem kizárólag az egyes hívő embernek adta a döntési lehetőséget az életének meghatározásával kapcsolatban. A káros lelki közösségek, szekták nem mondják el tagjaiknak, de a legtöbb különleges kérdés, amelyben a közösség Isten akaratát "kinyilatkoztatja", éppenséggel olyan dolog, melyben a közösségnek nincs Istentől való felhatalmazása dogmákat, kizárólagos hitigazságokat kijelenteni.

Azokban a kérdésekben az egyes hívő embernek kizárólag Istenre kell hallgatnia, és magának kell rájönnie, hogy az Úr az ő életében mit akar. Azokban a kérdésekben lelkiismereti szabadsága van a hívő embernek Isten előtt feketét vagy fehéret mondani. Még úgy is, ha, amit dönt, az eltér attól, amit a közösségben más dönt. Az Ige szerint amiatt, amit döntött, egyik sem ítélheti meg a másikat és nem tarthatja szellemileg felsőbbrendűnek magát. Lelkiismereti kérdésekben ugyanis az Ige választást enged, és egyik lehetőség sem "bűn", mindkettő Isten előtt kedves.

De ezekről a dolgokról honnan is tudna egy keresztény, ha a hívők egymás között sosem említik?

A gyülekezetben nyíltan kellene beszélni arról, hogy vannak ilyen lelkiismereti kérdések, és hogy ezekben a kérdésekben nincsenek univerzális, mindenkire egységesen igaz válaszok, hanem több, Istennek kedves válasz közül kell mindenkinek egyet választani, de lehetséges Isten akaratát keresni és megtalálni ezekben a kérdésekben. Csak nem mindenkit fog ugyanarra vezetni, és ez így teljesen rendben van, ameddig az ember a bibliai alternatívák közül választ. Ha nem beszélnek erről, az olyan, mintha a lelkiismereti kérdések nem lelki kérdések lennének. Pedig nagyonis azok.

Ugyanakkor, nyilván nem minden kérdés lelkiismereti kérdés. Vannak kizárólagos hitigazságok Jézus istenségéről, bűnről, megváltásról, mennyről, kárhozatról, melyekben nem lehet többfélét gondolni, mert az már hittorzulásba, eretnekségbe hajlik. A hittorzulás veszélyes, mivel érintheti az üdvösséggel kapcsolatos igazságot is, és akkor a tévútra terelődés az örök élet kockáztatásával jár. Az embert pedig nem figyelmezteti egy mennyei csengő, hogy " hé, túl messzire mentél, itt már veszélyben az üdvösséged!"

Kis hittorzulásokból egyre nagyobbak lesznek, míg az ember már a bűnről is kijelenti, hogy az olyan "hiba", amin Isten csak mosolyog, a kárhozatról pedig, hogy az nem létezik, hiszen "egy szerető Isten senkit sem küldhet olyan helyre". Ha nincs bűn és nincs kárhozat, akkor Jézus kereszthalála értelmetlen volt.

Veszélyes dolog a hittorzulás, de ugyanilyen veszélyes dolog lelkiismereti kérdésekből kizárólagos hitigazságot, dogmát gyártani, márpedig a káros lelki közösségek, szekták többek között pont ezt teszik. Épp azokban a kérdésekben erőltetnek kész válaszokat tagjaikra, amelyek lelkiismereti kérdések. Ha az ember elfogadja ezeket a kész válaszokat, akkor szembekerülhet önmagával és Isten jó akaratával is. Ha közösségi nyomásra kényszeríti magát, elveszítheti személyiségét és emiatt túlzottan kiszolgáltatottá válhat. Isten ezt nem akarja (de a szekta igen és vissza is él a helyzettel).

Hogy jön ez a gyermekvállaláshoz?

Az, hogy egy családban hány gyermek születik csak részben szülői döntés. Lehet, hogy több gyereket terveztek, de traumatikus szülésélmény, meddőség, tartós betegség vagy a házastárs sajnálatos elvesztése megakadályozza a megvalósulást. Most mégis a tervekből és a vágyakból kiformálódó döntésre szeretném irányítani a figyelmet. A család döntése arról, hogy hány gyereket szeretne vagy hogy hányat vállal, lelkiismereti kérdés.

Ez azt jelenti, hogy kizárólag a család, nem pedig a közösség és nem is egy dogma határozza meg, hogy a tervek szerint "mennyi lesz az annyi". Ebbe a döntésbe egyetlen közösség sem avatkozhatna bele semmilyen kinyilatkozással!

De miért baj, ha egy közösség a Biblia alapján kinyilatkoztat dolgokat, pl. azt, hogy nem helyes Isten előtt, ha elkerüljük a gyermekáldást, hanem az Úr azt akarja, hogy lehetőség szerint minden megfogant gyermek megszülessen?

Pusztán az a tény is negatív érzéseket, frusztráltságot, depressziót kelthet egy anyában, ha sokkal több gyereke születik, mint amit jó szívvel bevállalt volna. Ideális esetben ilyenkor az ember lánya szembenéz az érzéseivel és megkeresi magában, hogy miért éli meg annyira negatívan a dolgot. Valamilyen félelem, a házasságtárs eltávolodása, a környezet helytelenítése az ok? A társadalom ellenszenve, anyagi nehézség vagy korábbi életvitelének elvesztése felett érzett szomorúság áll a háttérben? Esetleg nem bír a gyerekeivel és kellemetlen neki, hogy a fejére nőttek? Ha megvan az oka a rossz érzéseknek, akkor már csak lelkileg dolgozni kell az embernek saját magán, hogy ezeken felülkerekedjen.

Ha viszont az egyház elveit adaptálja valaki, akkor ezek a lelki körök nem tudnak rendesen lefutni. Ahhoz ugyanis a változás lehetősége a kezemben kell legyen. Tudnom kell, hogy az én életemben a végszót, így vagy úgy, de én mondhatom ki. Mert én választhatok, mi legyen. Dönthetek. Miben dönthetek, ha már sok gyerekem született? Abban, hogyan tovább. Változtathatok a hozzáállásomon, a gyerekekhez való viszonyulásomon, az esetek jelentős részében a házastársi kapcsolatomon, de még a meggyőződésemen is.

Ha meggyőződésem volt, hogy nem szabad védekezni, akkor ezt felül tudom írni a saját negatív tapasztalataim fényében és nem kell, hogy további gyerekeim szülessenek, ha nem akarom. Persze, nem muszáj megváltoztatni egy szilárd meggyőződést, de az ember mentális épsége miatt rendkívül fontos, hogy legyen meg a lehetősége a változtatásra, hogy legyen a kezében a döntés, amit aztán letehet Isten kezébe.

Ha viszont semmi sincs a kezedben, akkor egy kiszolgáltatott báb vagy csupán, aki nem teheti le az életét Isten kezébe, mert nincs önálló élete. Ha az egyházad diktálja a gyerekszámot, akkor teljesen elveszted a kontrollt az életednek e rendkívül fontos területe felett. És az egyház a gyerekszámmal kapcsolatban nagyon határozott, dogmatikus véleményében nem lesz megengedő, csak mert neked mondjuk mentálisan vagy egészségileg vagy a házastársi kapcsolatod fennmaradása szempontjából kockázatosak a további gyerekszülések.

Szabad egyáltalán kockázatot vállalni?

Igen, még akár komoly egészségügyi kockázat mellett is lehet egy új életet, új várandósságot bevállalni. Ebbe azonban sohasem szabadna, hogy a házaspáron kívül bárki más beleszóljon, főleg nem valaki egy hatalmi, visszautasíthatatlan pozícióból. Egyedül, kizárólag és csakis a szülőké a döntés, mert egyedül, kizárólag és csakis a szülők kockáztatnak. Sem egy egyházi dogma, sem egy egyházvezető nem tud osztozni a felelősségen.

Sok ilyen pozitív történet van, amikor a kezdeti nehézségek ellenére a sokgyerekes család csodálatos dinamikát alakít ki és működőképes modelljük példaértékűvé, másokat inspirálóvá válik. Van, amikor az anya az élete kockáztatásával vállalja, hogy kihordja a babát és megmenekülnek mind a ketten. De nem mindig vannak ilyen szép végkifejletek. A végkifejlet sem mindig a vége, hiszen az élet egy nagycsaládban bármikor hozhat váratlan fordulatot.

Van, amikor a pénzügyileg kiegyensúlyozott tizenegy gyerekes édesanya anyagi biztonság nélkül egyedül marad és arra kényszerül, hogy gyerekeivel elhagyja szép családi otthonukat, mert a férjét, gyerekei apukáját nagy értékű pénzügyi csalás vádjával letartóztatják és otthonukat ugyanezért lefoglalják. Van, amikor a 19 gyerekes családban a túl szigorú vallásos udvarlási szabályok miatt az egyik fiútestvér molesztálni kezdi húgait. Van, amikor sokadik gyermekként nagy figyelmet igénylő, beteg gyermek születik.

Ilyesmikre senki sem számít, de megtörténhetnek. És bár a rossz dolgokért nincs, aki azt a tényt okolja, hogy sok gyerekük született, azért érdekes lehet a kérdés, hogy vajon az érintett családok gyermekvállalással kapcsolatos nézeteit mennyiben befolyásolták egyházi (káros lelki közösségi, szektás) tanítások, "kinyilatkoztatások", amikor gyermekvállalással kapcsolatos döntést hoztak. Ettől még jó dolog a nagycsalád és a megszületett gyermekek lehetnek aranyosak, de ne engedd, hogy a te életedet olyan tanítások befolyásolják, amik kiragadott igéken, nem a teljes Szentíráson alapulnak.

Aki lelki alapon határozza el a gyerekvállalást, tudnia kell, mibe sétál bele. Aki meglép ilyesmit, Istent kell tudja maga mögött, nem egy dogmát. Vagyis bizonyosan tudnia kell, hogy őket most ebben a dologban Isten vezeti. Akkor is történhetnek rossz dolgok, de legalább élete egy fontos területét az Úrra tudta bízni és meg lett harcolva - nem emberi okoskodásra alapozták vállalásukat.

Van tehát lelkiismereti szabadság a gyermekvállalás kérdésében, illetve, csak lelkiismereti szabadság van. Ebben te döntesz Isten előtt, nem az egyházad, akármit is jelent az ki.