Célt tévesztett gyülekezet...

Nagyon a szívemen van ez a téma, és sok gondolat forog bennem azzal kapcsolatban, hogy milyennek is kellene lennie egy olyan gyülekezetnek, amely Isten szava szerint épül föl. És hogy miért nem olyan...

A gyülekezet Krisztus teste, és sok ige van, amely erről szól. Meg kell látnunk, hogy Isten hogyan tervezte a gyülekezetet, mert ha nem látjuk, akkor képtelenek leszünk építeni azt. Sőt, előfordulhat, hogy jó szándékú törekvéseink még kárt is tesznek az 'építményben'. És lehet, hogy még észre sem fogjuk venni, hogy kárt okoztunk...

Hogyan épül fel a gyülekezet?

A gyülekezet Krisztusban hívő újjászületett emberekből épül fel. A hívők családban élnek. Tehát a gyülekezet családokból áll. Mint ilyen, a család az alapegység, vagyis a családok szellemi jóléte és életminősége adja meg a gyülekezet szellemi színvonalát. Ezzel nem állítom, hogy amilyen a gyülekezet lelkisége, olyan az egyéné is. Nem vitatom, hogy lehetnek egyes hívők testvérek, akik erősen állnak az Úrban és életükben ennek a gyümölcsei észrevehetőek. Ez nekik áldás és ennek meglesz a jutalma az Úrban. Ezek az odaszánt tesók a gyülekezet egészére nézve azonban vajmi keveset fognak használni, amennyiben mindenki más a bűneiben megmaradva továbbra is szellemi álmát alussza...

A kezdet az lenne, hogy a hívők valóban hívők legyenek. Aki pedig nem akar hívő lenni, az vállalja föl a döntését. De hogyan lehet ezt elérni?

A legtöbb kárt a kétfelé sántikáló testvérek (?) okozzák. Amikor papíron és fizikailag a gyülekezet tele van úgynevezett keresztényekkel, de szellemi értelemben alig pár ember teszi azt, ami pedig minden hívőnek feladata lenne az Ige szerint. Ennek a kórképnek sok tünete és magyarázata ismert, azonban szerintem a gyökeret egyik magyarázat sem érinti meg, mert az sokkal mélyebben húzódik. Azért nézzünk meg pár magyarázatot.

"Az utolsó időkben élünk. A Bibliában meg van írva, hogy a szeretet sokakban meghidegül és hogy az emberek elfordulnak majd a hittől. Amit tapasztalunk, az normális, mert a végidőkben ez várható."

"A helyzet a vezetők hibája, mert ők is alszanak szellemileg. Emiatt elnézik a bűnöket a rájuk bízott hívek életében. Prédikációik nem tanítanak elég nyíltan a minden hívő életében nélkülözhetetlen megszentelődés és az Úrnak való szolgálat fontosságáról. Nem igazi vezetők, mert nem tudnak elől menni: példát adni hitben, kitartásban, Krisztushoz való ragaszkodásban."

"Mindennek a szülők az okai, hiszen nem jó példát élnek a gyermekeik elé, így nagyon megnehezítik a vasárnapi iskolai tanítók és az ifivezetők dolgát, hogy elérjék az evangéliummal a fiatalokat."

"A gyülekezet színvonala a probléma. Szervezettebb programokkal, érdekesebb tanítással, kortárs vagy éppen tradicionális zenével, több kiscsoportos foglalkozással vagy több házi csoporttal hatékonyabban működne a gyülekezet és talán nem aludnának annyian."

Úgy hiszem, a fentiek nem a megoldás.

A Biblia nem tanítja, hogy az utolsó időkben az újjászületett hívők tömegesen fognak elfordulni az Úrtól. Az Ige azt tanítja, hogy az Övéi kitartanak mindvégig.

Az sem igaz, hogy az én hitem a pásztorom szellemi állapotán múlik- e mögé senki sem bújhat. Az én hitem azon múlik, hogy Istennek mennyire szánom oda magamat.

A szülők felelőssége fontos kérdés, de ez most messzire vezet a megoldástól, ugyanis a gyülekezetet nagyobb részben nem a gyerekeink alkotják, hanem mi magunk. Felnőttként nem hivatkozhatunk saját szüleink nem megfelelő hitbeli példájára sem, mert azóta felnőttünk és mindegyikünk maga ad számot magáról az Úrnak.

A színvonalasabb és érdekesebb gyülekezeti programok sem hozhatnak radikálisan életet a halálba: ha egy gyülekezet az unalmasabb és szervezetlenebb közegben is élő volt, az az újszerű gyülekezeti rendben élő is marad. Ha pedig halott volt, akkor a színes gyülekezeti program sem fogja élővé tenni. Akkor már olyan, mint a meszelt sír: látszólag megnyerő, belül viszont halál van.

A fenti okok egyike sem ad megoldást a gyülekezeti szunnyadás általános problémájára. Van viszont egy radikális megoldás, ez pedig a gyökérkezelés. A gyökérkezelés a gyülekezeti struktúra igei elvek fényében történő átalakítása. Ez, csakúgy, mint az előbb említett fogászati eljárás, fájdalmas és mélyre ható kezelés. De úgy hiszem, ezen kívül nincsen más megoldás, ami segítene.

Nézzük hát e gyökér-kezelt gyülekezeti struktúrát, mely négy fő igazság köré építhető fel.

1. A gyülekezet megváltott és újjászületett emberek közössége, akik Jézus Krisztust behívták az életükbe és Neki akarnak szolgálni.

Minden valódi hívő engedelmeskedni akar Istennek: ismert bűneit elhagyni és az életét teljes mértékben a Biblia igazságaihoz szabni, megalkuvás nélkül. Ezért a valódi gyülekezeti tanítás nyílt, kemény és mennyei reménnyel teljes: szabadon bátoríthatja és intheti a hívőket határozottsággal és szeretettel. Azért lehet mindenről nyíltan tanítani, és nevén nevezni minden bűnt, mert az igazi hívők nem fognak megsértődni rajta. Sőt, lehet inteni is egymást szeretetben, hiszen közös a cél (még inkább krisztusivá formálódva szolgálni az Urat).

Ez azért nem tud megvalósulni, mert elvesztettük a fókuszpontot. A Biblia szerint a gyülekezet a valóban hívők közössége. Nem a szendergőké vagy a világ elemeié. Tudom, ez keményen hangzik, de akkor is igaz. Újra hangsúlyozom: az Ige szerint a gyülekezetet sohasem alkothatják világi emberek és kétfelé sántikálók! Elképzelhető, hogy bekeverednek hamisak az igazak közé, de ez hamar lelepleződik. Úgy van ez, mint a konkoly meg a búza: egy búzamező attól búzamező, hogy az uralkodó növény túlnyomó részben a búza.

Nem igei az, amikor a gyülekezeteink túlnyomó része konkoly. Az már nem gyülekezet. És a búzát a konkolytól nem a tagsági nyilatkozata különbözteti meg, hanem a cselekedetei. Te lehetsz konkoly, még ha teljes szívedből búzának is érzed magad. Mert nem attól leszel búza, hogy annak érzed magad, hanem hogy egy búza tulajdonságaival bírsz. Bárki meg tud különböztetni egy búzát egy gaznövénytől. A különbség nyilvánvaló- csak ismerned kell, hogy milyen a búza, és akkor tudhatod, hogy ami nem olyan, az nem is az.

Mivel azonban elvesztettük a fókuszpontot, azt gondoljuk, muszáj az emberek kedvében járni. Muszáj eltűrni a nyilvánvaló bűnöket, sőt, muszáj elkendőzni azokat. Az emberek érzései fontosabbá váltak, mint Isten akaratának megcselekvése. Pedig éppen emiatt erőtelen a Krisztus teste...

Hogy elvesztettük a fókuszpontot, az abból is látszik, ahogyan komolyan törekszünk a gyülekezetet otthonossá tenni a világiak és a szellemi tunyák számára. Mert azt gondoljuk, hogy az evangélizációnk célja minél többeket behozni a gyülekezetbe- s ha már egyszer ott vannak, akkor már jó helyen vannak. Nem így van: nincsenek jó helyen és mi sem vagyunk jó helyen, amikor ezt tesszük. A gyülekezet erőtelenné válik és képtelen lesz betölteni a küldetését, ha tele lesz olyan emberekkel, akik nem ismerik el Jézust Uruknak és nem akarják Őt szolgálni.

Az apostolok sohasem hívogattak a gyülekezetbe senkit. Viszont kimentek és Jézus Krisztushoz hívták az embereket kint. És amikor egyesek az apostolok hatására kint megtértek a bűneikből és bemerítkeztek Jézus Krisztus nevére, akkor már volt helyük a gyülekezetben, sőt, nem is tudta volna őket senki sem távol tartani.

Végzetes hiba, ha legfőbb törekvésünk kellemes hellyé tenni a gyülekezeteinket a világiak és a kétfelé sántikálók számára. Nem szabad a zenénkkel, a struktúránkkal, a programjainkkal, a tanításokkal olyan miliőt teremteni, amelyben ők azok, akik jól érzik magukat. Miért nem? Mert a miliő, amelyben egy Krisztusnak nem engedelmeskedő ember jól érzi magát, a világ miliője és a bűn miliője. A Biblia pedig nyíltan tanítja, hogy ne legyünk barátságban a világgal, mert akkor Isten ellenségei leszünk.

Ha egy világi ember a gyülekezetben nem érzi magát kellemetlenül, szíven találva a bűnei miatt... ha egy nem odaszánt hívő képes hétről hétre részt venni az istentiszteleteken, úgy, hogy csak jól érzi ott magát, de az életét nem akarja odaszánni... akkor ez a gyülekezet inkább világ, mint gyülekezet. És ez sajnos a valódi hívőkre is kihat. Mert amikor a gyülekezet világgá válik, akkor az odaszánt hívők vasárnaponként is a világgal fognak találkozni az alkalmaikon. Így ahelyett, hogy megerősödhetnének az Úrban és előrehaladhatnának a megszentelődésben, éppen a gyülekezeti miliő fogja visszahúzni őket a hitükben.

A lelki növekedésben ugyanis a gyülekezet is inspiráló erő. Amikor körülöttem más 'hívők' stagnálnak, visszazuhannak, vagy a megszentelődés legcsekélyebb jelét sem mutatják; amikor körülöttem több a konkoly, mint a búza, akkor kezdem azt gondolni, hogy ez a normális szint. Idővel azt is elhiszem majd, hogy a növekedés egy választható dolog, ami nélkül lehet elég jó hívő életet élni. És hogy Isten nem vár el tőlem tökéletes szentséget, mert bizonyos bűneimben megmaradva még megfelelően fenntarthatom a Vele való kapcsolatot. Mert ezt tapasztalom mások életében.

Azonban amit tapasztalok, azt rosszul értelmezem, mert (tudtomon kívül) én a konkolyokra nézve vontam le következtetéseket, mintha búzákkal kapcsolatban tenném. Pedig egy konkoly tehet akármit, az nem fogja befolyásolni az Úrral való kapcsolatát, mivel neki nincsen kapcsolata az Úrral. Ha nekem van, akkor rám nézve nem igaz, ami a konkolyra nézve igaz: én vele ellentétben elveszíthetem az Úrral való kapcsolatomat, ha nem járok igazságban és ha nem növekszem folyamatosan.

Ha sarkalatos pontokban megalkuszunk, akkor Isten igazságától elfordultunk. Bűnben megmaradva bizonyosan elveszítjük az Úrral való kapcsolatunkat. Növekedés nélkül is, hiszen ha nem formálódunk, akkor távolodunk Isten szándékától, ami azt mutatja, hogy már nem engedelmeskedünk a Szentléleknek. Ahol Jézus jelen van az ember életében, ott ő folytonosan az Ő képére formálódik. Éppen a gyülekezet konkoly-összetétele miatt hiszik el a búzák, hogy nyugodt szívvel válhatnak ők is olyanná, s így lesznek sokan képmutatók és erőtelenek. A legtöbbük nem is érti, hogy szellemi vergődésének mi az oka.

Hogyan leszünk majd sók a világban, ha a sótöltő-állomásaink és mi magunk is éppoly ízetlenek vagyunk, mint a világ, amelyhez küldettünk? Ha a világ bent van a gyülekezetben, akkor mi módon tudna hatást gyakorolni arra?

Nagyon fontos megérteni, hogy a gyülekezet az újjászületett hívők közössége, akik megtértek a bűneikből és Krisztust akarják szolgálni.

2. Evangélizálni elsősorban azt jelenti, hogy beszélek Isten üdvtervéről a hozzám közelállóknak és hívom őket az Ő kegyelmének elfogadására és a bűnből való szabadulásra.

Az evangélizálás elsősorban a családban indul. Ha vannak nem hívő családtagjaim, akkor a missziós mező az otthonom. Ha a gyerekeim nem hívők, akkor ők az én feladatom.

A problémák ott kezdődnek, amikor nekünk nem elég jó az a hely, ahova az Úr helyezett fénykedni és döntésre hívni másokat. Vagy amikor nem elég jó nekünk az a feladat, amire az Úr elhívott.

Mindegyikünknek a maga helyén, ahova Isten helyezett, ott kell helytállni. Munkahelyen, vagy ha anyák vagyunk, akkor otthon. Nem kell hatalmas evangélizációs heteket szervezni. Nem a vadidegen utca emberét, akivel soha semmilyen kapcsolatom nem volt, kell odaszeretni az Úrhoz, hanem a makacs anyóst, a lázadó kamaszt, a mogorva szomszédot és a pletykás boltost. Ez az igei rend, még ha ez egyáltalán nem illeszkedik is a kényelmes életünkbe.

Azért teszünk mást, mert jobban szeretünk látványosan gyülekezetesdit játszani, mint mások szemei elől elrejtve kitartóan munkálkodni, minden dolgunkban megélve Isten igazságát. Mert a kitartás, az állhatatosság és a tűrés nem erősségünk egyikünknek sem.

A problémát a szívünkben kell keresni. Ha a gyerekem azért nem tér meg, mert nem vagyok elég krisztusi, az a hívőségem nyilvánvaló kudarca, ami magamba szállást és bűnrendezést tesz szükségessé adott esetben. Viszont, ha én belevetem magam minden más gyülekezeti feladatba, ahelyett, hogy az otthonomban és a rokonaim között lennék az Úr Jézus bizonysága, azzal elvetem Isten akaratát és a magam akaratát teszem. A kétféle utakról sürgősen az egyenes útra kell térni, lélekben és igazságban járva. A bűntudatomat ugyanis el tudom magamban nyomni, de Isten nem fog velem jönni a gyülekezeti látványkarrierem építésébe.

Ezért van az, hogy sok gyülekezeti szolgálatevő egy idő után kiég a szolgálatában. Mert egy ideig lehet lelkesen, önerőből menni, de a nehézségek idején megmutatkozik, hogy honnan volt az elhívás. (Ha valaki kiég a szolgálatában, annak a másik oka az lehet, hogy megszűnt az Úrral való mély kapcsolata. Már nincs mit adjon másoknak, hiszen a Szentlélek, Aki eddig vitte őt előre, háttérbe szorult az életében.)

Jézusnak nagyon fontos a misszió, ezért nekünk is fontos kellene, hogy legyen. De nem elég csak úgy ad hoc tevékenykedni az Úrban, hanem pontosan azt kell tenni, amit az Ige kijelent.

A gyülekezeti istentiszteleti alkalmak nem azért vannak, hogy oda elhívogassuk a világi ismerőseinket. Pedig ezt tesszük, és csalódottak vagyunk, ha elsőre nem térnek meg, másodjára meg el sem jönnek... Azt gondoljuk, hogy ha behívjuk az embereket a gyülekezetbe, akkor ott majd megtérnek- tehát nincs is más dolgunk, mint elhívni őket, s ha elkezdenek járni, akkor már nyert ügyünk van. Ez nem így működik.

Jézus nem azt parancsolta nekünk, hogy menjünk és hívjunk el a gyülekezetbe mindenkit: Ő azt mondta, hogy menjünk és tegyük őket tanítvánnyá. A tanítvány a Tanítója után megy, de ameddig az ismerősünk nem tanítvány, addig értelmetlen dolog őt arra hívni, hogy olyat tegyen, ami nem ő. Emlékszel a konkolyra és a búzára? Sok konkoly azért érzi magát búzának, mert elhitették vele, hogy ha a kévébe jár és elég ideig lóg együtt más búzákkal, attól ő is búza lesz. Az ilyenfajta hívogatások könnyen tehetik képmutatóvá vagy hamis megtérővé azt az embert, akit jó szándékból elhívtunk és rendszeresen elkezd járni.

Talán az vezérel, hogy úgy gondoljuk, mi nem vagyunk elég jók abban, hogy megosszuk az evangéliumot másokkal, s a gyülekezetben ezt szellemileg érett hívők nálunk sokkal jobban meg tudják tenni. Lehet, hogy így van, de ettől még a parancs az, hogy mi- te és én tegyünk tanítványokká másokat: barátainkat és ismeretleneket. Ha nem érezzük késznek magunkat, akkor jöjjünk tisztába a hitünkkel és ha szükséges, akkor tanuljuk erről. Szánjunk időt arra, hogy felkészüljünk, hiszen ez alól a parancs alól egyetlen valódi hívő számára sincs felmentés.

E parancs teljesítése a családjainkban kezdődik. Ha minden igazi keresztény a saját gyermekeit evangélizálva odaszeretné az Úrhoz: ha ez lenne a missziós szolgálatuk veleje, akkor szellemileg nagyon erős és hatékonyan működő gyülekezeteink lennének, hiszen a gyülekezet családokból épül fel. Istenfélő erős családokból pedig hosszú távon igazságban járó erős gyülekezet lesz.

Azt a hatalmas energiát, amit eddig a gyülekezetben mások gyermekeinek hívogatására, tanítására, bibliai foglalkoztatására fordítottunk, fordítsuk a sajátjaink szellemi erősítésére. Ha a családjaink erőtelenek, mert a hívő szülők képtelenek Jézus számára megnyerni a gyermekeiket, mert erre sem idejük, sem motivációjuk nincsen, akkor hiábavaló erős gyülekezeteket remélni. Erős gyülekezetek nem születnek- azokat Isten kegyelméből az Őt szerető hívek építik fel...

A gyülekezeti alkalmak tehát nem evangélizálásra, hanem a gyülekezet épülésére, erősödésére: közös tanulásra, egymás intésére, egymás bátorítására és Isten közös imádatára szolgálnak. Nem többre és nem kevesebbre. Minden egyes gyülekezeti alkalom a megváltott és újjászületett emberek közösségének szól, akik Jézus Krisztust behívták az életükbe és Neki akarnak szolgálni. Őértük van istentisztelet és az Ő épülésüket kellene maradéktalanul szem előtt tartani az alkalmak megszervezésekor. Az igazi hívők azért mennek a gyülekezetbe, hogy felkészüljenek a hétköznapi szolgálatukra, amely nem a gyülekezetben, hanem azon a helyen van, ahova Isten őket helyezte.

Nem a gyülekezetben kell letudni a szolgálatot: szolgálatunk elsősorban a családunkban van és kint a világban. Minden hívőnek szolgálata van azon a helyen, ahova az Úr őt helyezte, és ott kell helytálljon, ahol nem látja más. Azon a helyen, ahova az Úr helyezett, nem sok evilági babér terem, de annál több próba és nehézség, ami lecsiszol rólunk mindent, ami nem illik össze mennyei örökségünkkel...

3. Evangélizálni azt is jelenti, hogy buzgón keresem a lehetőségét annak, hogy elmondhassam az evangéliumot és Jézushoz hívhassak mindenkit, akivel csak összehoz az Úr.

A gyülekezet nem helye az evangélizálásnak. Az embereket nem behozni kell, mert a bibliai minta az, hogy nekünk kell kimenni. De leginkább nem mint gyülekezet, hanem, mint egyén.

Ha megtesszük, amire az Ige utasít, akkor hamar észre fogjuk venni, hogy a munka kitartást igényel és kicsit sem látványos. Ahhoz ugyanis, hogy betölthessük a parancsot, ki kell menni a gyülekezet védett falai közül: egyedül kell kilépni oda, ahol a valódi emberek vannak. Ahol a valódi életsorsok, tragédiák és társadalmi problémák (szegénység, szellemi rabság, betegség, érdektelenség, széttört családok) vannak. És amikor a valódi emberek valódi problémáival és valódi sorsokkal szembesülünk, akkor hamar ki fog derülni, hogy valódi-e a hitünk, és hogy ez a mi hitünk meddig megy el az Úrral. Mert az Úr nem sajnálja bemocskolni a kezét, hogy kimentse a bűnösöket a mocsokból. Ha mi addig elmegyünk, ameddig az Úr elmegy egyetlen bűnösért, akkor valószínűleg messzebbre kell mennünk, mint kényelmes lenne...

A misszió áldozatot követel és ez az áldozat a szolgálatunk. Elmenni azokhoz, akikhez senki sem akar... beszélgetni olyanokkal, akikhez nem fűznek érzelmek... szeretni azokat, akiket eddig még senki sem szeretett... utánamenni annak, aki nem kell senkinek. Igen, ez a misszió: mindenkit tanítvánnyá tenni, akivel csak összehoz az Úr és utánanyúlni mindazoknak, akiket csak el tudunk érni- mindenkit, mert Neki mindegyikük fontos!

A gyülekezet falai közötti világ nagyon távol van attól, amiben a legtöbb ember él. Éppen ezért, nekünk oda kell mennünk, ahol az emberek vannak. Ott, ahol az emberek vannak, egymagad leszel a hiteddel meg az Úrral- ott mutatkozik meg igazán, hogy mennyit ér a hited. Milyen távol van a valódi missziótól az a törekvés, hogy az embereket a saját felségterületünkre akarjuk becsalogatni! Ez nem vezet sehova, legfeljebb abba a hamis reménybe, hogy mi megtettünk mindent, ami tőlünk telt, a többi már a gyülekezeti vezetők evangélium-átadó képességén múlik... A valódi misszió nem a vezetőkön múlik, hanem RAJTAD. A valódi misszió sikere mérhető, tehát nem ringathatjuk magunkat abban, hogy gyümölcsöt termünk, amikor nem.

Mi azonban nem akarunk bibliai célokat kitűzni magunk elé, mert az túl nagy áldozattal  és túl kevés népszerűséggel jár. Ha öt éven keresztül módszeresen odaszeretem az ismerősömet az Úrhoz, az nagyszerű dolog, de ehhez öt év kitartás, állhatatos imádság és szolgálat kell. Ebben meg kell halnom a magam számára. Ha kudarcot vallok a harmadik évben, akkor a kudarc nyilvánvaló lesz, hiszen így az ismerősöm nem tér meg (vagy ha mégis, az nem az én gyümölcsöm lesz az Úrban).

De ha csinálunk egy evangélizációs hetet, ahol 30 ember füle hallatára elmondom a bizonyságtételemet, és ebből nem tér meg egy sem- az nem az én kudarcom, mert a vállalt 'szolgálatom' annyi volt, hogy bizonyságot tegyek. Így senki sem érzi kudarcnak, ami van. Sőt, ha találunk pár embert, aki előrement és elmondta a megtérők imáját, akkor már kész sikernek könyvelhetjük el az alkalmat.

Ez a probléma: sikeresnek akarjuk tudni az alkalmakat. Nem a valóság számít, hanem, hogy megdicsérhessük magunkat, hogy mi elegendő dolgot tettünk az Úrért. De így, út közben elveszítjük a valódi célt, Isten célját- az emberek megnyerését. Azért veszítjük el a célt, mert nem az Ige mércéjét használtuk.

Az evangélizáció mögötti egyetlen helyes hozzáállás az lehet, hogy: azért evangélizálunk, hogy az emberek megtérjenek, és amikor megtérnek, tanítványozni fogjuk őket, mert tanítványozásunkra van szükségük. A valódi megtérés meglátszik a gyümölcsökön. Ha megtérésre hívjuk a szomszédainkat, de azok nem térnek meg, akkor az nem volt eredményes, s ez kellene, hogy fájjon nekünk. Viszont amikor a bibliai céloktól eltérőeket fogalmazunk meg magunknak, akkor megtörténik, hogy sikert látunk ott is, ahol kudarc van.

Ilyenkor képesek vagyunk egymás vállát veregetni, hogy milyen áldott programok voltak a gyülekezetben és milyen sok mindent csináltunk az évben- miközben a városunkban élő emberek a pokol felé menetelnek... de ez minket nem érdekel.

Annyira eltértünk Isten tervétől, hogy már kicsit sem fáj, mi lesz azokkal, akik miattunk vesznek el...  Nekünk a programok számítanak és a tevékenységek, amelyeket mi teszünk az Úrért, anélkül, hogy csak egyszer is megkérdeztük volna, hogy Ő hogyan gondolta a missziót és hogy mit is kellene most tennünk.

Ha az emberek körülöttünk nem térnek meg, az probléma az Úrnak - nekünk miért nem, hogy ha az Övéinek valljuk magunkat? Ha megtérőink nem épülnek be a gyülekezetbe, vagy erőtelen keresztényként bukdácsolnak évtizedeken át, az az Úrnak számít, mert az Úrnak minden egyes ember számít. Minket miért nem zavar, ha az igei mérce szerint nem végezzük hatékonyan a dolgunkat? Isten nagyon egyértelmű mércét tett elénk a misszióban: a cél a világ megismertetése az Úrral és tanítvánnyá tétele. Ne egyezzünk ki kevesebbel, mint amit Jézus parancsolt!

Ha gyülekezeti szinten el is tudjuk kendőzni a kudarcunkat, ha egyéni szinten ki is tudjuk tupírozni a helyzetünket, attól még Isten belát a maszk mögé és meg fog ítélni a képmutatásunkért. Ő azt várja, hogy szembesüljünk a kudarcainkkal és ismerjük fel, hol hibáztunk. Ne szépítgessük a dolgot tovább, hanem menjünk az Atya elé, mint hűtlenek, kemény szívűek és a magunk útján járók. Nevezzük nevükön a bűneinket és valljuk meg őket Istennek. Ha valóban megbántuk, akkor vehetjük az Ő megbocsátását, ami drága jelenlétébe visz be minket és felszabadít legközelebb helyesen cselekedni.

A fiatalok evangélizálásával kapcsolatban pedig azt kell megértenünk, hogy sem a vasárnapi iskola, sem az ifi alkalom nem alkalmas erre. Talán sokkal könnyebb egy befolyásolható gyermeket vagy egy fiatalt elhozni a gyülekezetbe és rávenni, hogy térjen meg- de miért nem inkább a szülőket próbáljuk az evangéliummal elérni, különösen az apákat? Annyi, de annyi keresztény gyermekprogram van a 20 év alatti korosztály számára, de a felnőtt, családos férfiakkal, akik a családjaikban élő gyermekeket és fiatalokat a legkönnyebben befolyásolni tudnák: velük mintha szándékosan nem gondolnánk.

Ez azért van így, mert egy felnőtt férfi evangélizálásához már kitartás, érvek és talán évek kellenek- nekik nem elég az érzelmekre hatni. Viszont, ha őket céloznánk meg -hívő férfiak a környezetükben élő férfiakat és hívő asszonyok az ismerős asszonyokat- akkor a gyermekek evangélizációja mindenféle szervezett szolgálat nélkül is megoldott lenne a szüleiken keresztül.

Nem helyes, ha az evangélizáció kifejezetten a fiatalabb korosztályt célozza meg. Az 'érjük el a gyerekeken keresztül a szülőket' missziós elv komoly aggályokat vet fel, ugyanis egyáltalán nem biblikus. Az Ige szerint a szülők viszik a gyermekeiket az Úrhoz, ők tanítják a hit útjára a gyermekeiket- és nem fordítva. Ha missziós szempontból a gyermekekre meg a fiatalokra koncentrálunk, a szülőkre pedig, mint járulékos személyekre tekintünk, akkor hosszú távon kétséges hatékonyságú szolgálatot veszünk magunkra- Isten szándéka ellenében.

Gyermekmissziós szervezetek programjai. Ifjúsági konferenciák. Nyári gyermektáborok. Ifi alkalom. Vasárnapi iskola. Programok, programok, programok... És mi csak fáradhatatlanul dolgozunk, szolgálunk és nagyon elfoglaltak vagyunk az Úrban. De biztos, hogy az Úrban? Rendben van, ha úgy érezzük, hogy ennek a korosztálynak az elérése különösen fontos. De ha tényleg annyira fontos, akkor miért nem a szüleiket közelítjük meg az igei rend szerint? Hiszen ők a szellemi fejek a családban, még akkor is, ha nem hívők.

Egy gyermek szellemi jóléte hosszú távon a szülei szellemi jólététől függ. Ha fontos nekünk a gyermek lelke, akkor a szülein keresztül érjük el őt. Máskülönben, ha meg is tér egy gyerekmissziós alkalmon, akkor ahhoz, hogy a hitét gyakorolja, szembe kell helyezkednie a szüleivel- ami viszont nem tetszik az Úrnak...

Azt a hatalmas energiát, amit eddig szervezeti, gyülekezeti és egyéni szinten a gyermekek elérésére fordítottunk, fordítsuk a felnőttek elérésére. Végső soron egyedül ez fog hosszú távon áldást hozni a gyerekek, a szülők és a gyülekezet számára.

4. Tanítvánnyá tenni azt jelenti, szellemi felelősséget vállalni egy másik hívő növekedéséért. Azt is jelenti, intenzív kapcsolatot ápolok vele, amelyben életpéldámmal és beszélgetéseken keresztül megtanítom, hogyan tud Isten útján járni, és hogyan tudja megtartani mindazt, ami meg van írva.

A tanítványozás személyes dolog. Jézus nem küldte máshoz az embereket, hanem a maga tanítványainak hívta el őket. Nekünk is az a feladatunk, hogy tanítványokat készítsünk fel az Úrnak való engedelmességre. Nem a lelkipásztor feladata a tanítványozás. Nem is egy szolgáló csoporté, aki erre lett kiképezve vagy ezt megtanulta valahonnan. Minden valódi hívőnek a feladata tanítvánnyá tenni másokat.

A tanítványozás időt igényel, sok időt és sok energiát. Az evangélizálás mellett ebben kellene foglalatoskodnunk egy életen át...

Gyermekeikért a hívő szülők a felelősek szellemileg. Nem a pásztorok, nem a vasárnapi iskolai tanítók és nem is az ifivezetők. Az ifjúsági munka és a vasárnapi iskola nem tudja betölteni azt a szerepet, amit neki szántak. A gyülekezet korosztályok szerinti felosztása és izolálása nem biblikus modell és ezért nem is hatékony.

Ahogyan a gyermekek szocializációját Isten a családba tervezte, úgy a gyermekek tanítványozását is. Sajnos a hívő szülők eltértek a bibliai szocializációs modelltől és szellemi értelemben esztelen gyerekekre bízták gyermekeik szocializációját. És azok sajnos az elvárásoknak megfelelően hozzá is szocializálódtak a világhoz.

Ahogyan azonban a kortárs csoport nem alkalmas szocializációs közeg a hívő szülők gyermekeinek, úgy a korcsoportok szerint szétbontott vasárnapi iskola és ifi óra sem alkalmas arra, hogy tanítvánnyá formálja őket.

Nem tudunk azzá válni, akinek Isten tervezett, ha a szerepünket önmagában értelmezzük. A korcsoportok szerinti felosztás megfosztja a fiatalokat attól, hogy megtanulják önmagukat a felnőttek és az idősek körében értelmezni.

Pedig mindenki a többiek fényében tudja helyes értelmezni önmagát. Ez Isten rendje, amelyben megtapasztaljuk, hogy az Úrnak minden korosztály fontos; és hogy egyik kiegészíti a másikat az Úrban. A gyermekek kételkedés nélküli hite, a fiatalok energiája és tettre készsége, a felnőttek bölcsessége és élettapasztalata, az idős testvérek kipróbált hite és mennyei reménysége- ezek mind-mind Isten áldása, egyik korosztálynak a másik korosztálytól. Hogy mindenben, még az életkorunkban is Isten dicsőíttessen meg.

Úgy tanulhatunk meg a többi korosztályhoz egészségesen kapcsolódni, ha mindegyikükkel együtt vagyunk a gyülekezetben. Ha a fiatalok csak fiatalokkal, a gyerekek csak gyerekekkel vannak, s ha a gyülekezeti tanítók ezeket a korosztályokat szolgálják ki, az arra bátorítja őket, hogy a saját korosztályuk fényében értelmezzék önmagukat. Ez nem vezet jóra- a generációs szakadék éppen a korosztályok szerinti szétdaraboltságnak köszönhető.

Nem arról van szó, hogy akár a szülők, akár a vasárnapi iskolai tanítók, akár az ifi vezetők ne lennének jó szándékú emberek, akik a legjobbat szeretnék a gyülekezetbe járó gyerekeknek. Arról van szó, hogy Isten mégis más rendet adott, mint amire felkészültünk, mert a bibliai minta szerint gyermekeink szocializált emberré és tanítvánnyá is a családban tudnak válni. Isten jó terve ez, nem pedig az, hogy azonos korúak azonos korúakkal, más korosztályoktól és a gyülekezet egészétől elszeparálva növekedjenek. Az a minta nem működik.

A gyermekeknek a gyülekezetben a szüleikkel együtt van a helye. Nem tőlük elkülönítve. Nem szükséges számukra leegyszerűsíteni, lebutítani vagy kiszínezni az evangéliumot, mert azt egész kicsi koruktól teljes mélységében meg tudják érteni. Persze nem biztos, hogy azonnal reagálni is fognak rá, de megérteni meg tudják és Isten világosságot tud nekik adni, amennyiben nem kizárólag vasárnap hallják ezt az üzenetet a gyülekezetben, hanem napi szinten látják megélve otthon is.

Hívő szülőként gyermekeink evangélizálása és tanítványozása az egyik legfontosabb szellemi feladatunk. Nem szabad másokra bízni, mert ez a mi feladatunk, amivel Isten minket bízott meg.

Ismerőseink, barátaink és a segítségre szoruló ismeretlenek megtérésén is nekünk kell munkálkodnunk. Ha megtérnek, nekünk kell tanítványozni őket. Ez az evangélizáció fővonala. Erre készülünk hétről hétre a gyülekezetben. És bár a misszió és a tanítványozás egyéni feladat; a közösség is fontos, hogy az egyes hívők egy egészet alkothassanak. Mindegyikünk mögött kell, hogy legyen egy olyan gyülekezet, amely figyelembe veszi, hogy mi és mi nem a gyülekezet, és ennek megfelelően hátteret biztosít mindahhoz, amit az egyes hívőkre bízott az Úr.

A gyökér-kezelt gyülekezet vajon megvalósítható? Rajunk áll: rajtam és rajtad. Ne mondjuk, hogy már megszoktuk, ahogy van... hogy nekünk így kényelmes a gyülekezeti rendszer... hogy túl zsúfolt az életünk és túl kevés a pénzünk ahhoz, hogy bármi többet tegyünk az elveszettekért... hogy nem a mi feladatunk az evangélizálás és a tanítványozás, mert nem vagyunk rá képesek...

Isten elvárja tőlünk, hogy az életünket az Ő Igéjéhez igazítsuk. Ő késszé is tesz, hogy a feladatunkat elvégezhessük. De ezt nem teszi meg előbb, csak amikor hitben és engedelmességben elindulunk és elkezdünk úgy gondolkozni a gyülekezetről és úgy érezni az elveszett emberek iránt, ahogyan az Úr Jézus teszi.

Ne várd, hogy mások változzanak: változz te, mert az Úr téged akar ott látni, ahol a helyed van!

Abban a szolgálatban, ami Tőle van, nem abban, amit te találsz ki magadnak. Ne legyél elfoglalt az Úrért- Neki nincsen szüksége áldozatra. Az engedelmesekkel viszont együtt munkálkodik, és Ő megáldja, amit Vele együtt teszünk, s lesz gyümölcse a munkának. Ne várd el, hogy a gyülekezet adaptálja a gyökér-kezelt struktúrát- adaptáld te a saját családodban, és akkor valami el tud indulni...

Ha a szívünk teljesen Jézusé, akkor a családi életünkben az igei rend kell érvényesüljön. Gyökér-kezelt családjainkból nagyon hamar felépülhet egy egészséges gyülekezet, amely képes hatékonyan elérni a világot és tanítvánnyá tenni azokat, akik hisznek. Ez az a feladat, ami ránk lett bízva.

Jézussal együtt otthagyni a 99-et és elmenni az egyért, hogy az ne legyen tovább elveszett.

Ez a dal erről szól, nekem most nagy kedvencem:

Férj-feleség szerep 2. (Feladataink)

Az első részt itt olvashatod.

A férj-feleség szerep egy igen kemény téma, de azért kemény, mert nagyon hasonlít Jézus és a hívő kapcsolatára. S mivel a mi Vele való kapcsolatunk is hűtlenséggel terhes a mi oldalunkon, szeretnénk nem hallani az Ő mondandóját. Mert belül jól tudjuk, hogy Isten jogosan fog megítélni.

Ha teljesen úgy látnánk a férjünket/feleségünket, mint ahogyan Isten látja, ha tisztában lennénk mindazzal, amit Ő vár el tőlünk, mint férjtől/feleségtől, akkor nem éreznénk kemény beszédnek azokat a szavakat, amelyek Tőle érkeznek.

Isten adjon kegyelmet, hogy megértsük, és szívünkre vegyünk azt, amit ebből az egészből Ő akar nekünk mondani !

Úgy hiszem, hogy a háztartás és a gyermeknevelés a feleség dolga, mint ahogyan a munka a férj dolga. A háztartás azért a feleségé, mert ő az otthonteremtő. A gyereknevelés azért, mert ő tölt sokkal több időt a gyerekekkel. Úgy hiszem, nem fair dolog rátestálni a férjekre azt, amit nekünk, feleségeknek kellene elvégezni. Nekem sem esne jól, ha a férjem elvárná, hogy a munkája egy részét rendszeresen én csináljam meg helyette. Egyszerűen vannak szerepek.

Isten rendelte ki a munkát a férjnek is és a feleségnek is- mindenkinek a saját szerepe szerint. Kizárólag ebben a munkában tudjuk Isten békességét megtalálni. Békességet a munkában?! Igen. Ugyanis mindkettőnek (férjnek is, feleségnek is) olyan a feladata, ami nem adódik a természetéből (a bűn miatt megromlott természetére gondolok). Isten pontosan így tervezte, mert a bűnbeesés óta a kemény munka egyik célja éppen az, hogy a férj is, és a feleség is a saját alkalmatlanságát felismerve és elismerve Istent keresse: az Ő ereje nélkül nem lehetnek sikeresek abban, ami rájuk lett bízva. Tehát valóban igaz, hogy nem könnyű a dolgunk, bár az Úrral nem lehetetlen. Ezt Ő tervezte így, a mi javunkra.

Látjátok már, miért helyes és áldott dolog, hogy látszólag megugorhatatlanul magasra van állítva számunkra a mérce? Sok férj és feleség mégis erőnek erejével küzd, hogy áthárítsa a saját munkáját a házastársára. Ezzel arra tesz törekvést, hogy felcserélje a szerepeket.

Valóban könnyebb a másikét csinálni. A férjeknek testi természetük szerint könnyebb szellemileg ellustulni, mint szolgálni és vezetni. Könnyebb a kemény munkát elodázni, mint hűségesen kitartani benne. Könnyebb a házasságot és a családot elhanyagolni, mint szenvedélyes szeretettel energiát tenni a kapcsolatok építésébe. De a férjnek az a parancs Istentől, hogy legyen hűséges követője Jézusnak, küzdve a hitért, hogy szellemi dolgokban ő legyen a fej. És az is, hogy lelkileg, anyagilag és érzelmileg gondoskodjon a családjáról úgy szeretve az övéit, mint Krisztus az egyházat. (ami azt jelenti, hogy szenvedélyesen és áldozatok árán is). Minderre képes az Úrral!

A feleségnek sem adódik a testi természetéből, hogy alárendelje magát a férjének, pedig Isten ezt parancsolja neki. Könnyebb kézbe vennie az irányítást, és sokbeszédűségével férje fölé kerekedni, mint szelíd és csendes lélekkel, szívből alávetnie magát még a rossz döntéseknek és a nemdöntéseknek is (ha van ilyen), Isten akaratában megnyugodva. Könnyebb leértékelnie a férje szellemi szintjét, mint őszintén hálát adni azért, hogy éppen ő a férje, akit Isten formál. Könnyebb önmagát gondoskodónak feltüntetnie, és a saját fontosságának fényében tetszelegnie, mint teljesen a férje gondoskodására bízni magát és gyermekeiket, anélkül, hogy úgy hinné, ő jobban is tudná csinálni, mint a férje.

Egy feleségnek nem a könnyebb út örömmel engedelmeskedni, támogatva és bátorítva a házastársát, és mellette állni mindenben (kivéve a bűnt)...

Ha egy feleség a szíve után megy, akkor előbb-utóbb fejjé fog válni, és uralkodni fog a férjén, mert a természetéből adódóan szervező és kivitelező típus, aki nem akar a másikra várni. Lehet, hogy nem fogja teljesen leuralni a másikat. Talán van annyira 'hívő', hogy fenntartsa a látszatot, hogy még mindig ő az, aki a férj után megy: de valójában mindketten tudják, hogy nem érdemes ujjat húzni vele, mert a végén úgyis ő fogja meghatározni a dolgokat, nem a férj.

Ez a dolog kapcsolódik a házimunkákhoz is. Bár talán nem annyira egyértelmű, de mégis igaz, hogy a férjünk iránti tiszteletünk abban is megnyilvánul, hogy nem tekintjük őt a háztartási segédünknek. Mivel a háztartás ellátása a feleségek dolga, ezért nem helyes befogni a férjeket a feladatunk elvégzésébe. Érdekes, hogy ez a kérdés jellemzően akkor kerül elő, amikor a feleség is dolgozni kezd... talán ez az első komolyabb szerepcsere... (mivel ő részben átveszi a pénzkereső szerepét, cserébe elvárja, hogy a férj is vállaljon részt a háztartásban, így egy kicsit mindenki a másikét csinálja).

A közgondolkozás szerint az mintaférj, aki készségesen a felesége keze alá dolgozik: pelenkát cserél a gyereken és nem áll távol tőle sem a mosogatás-takarítás, sem egy remek ebéd elkészítése. Én nem mondom, hogy káros, ha egy fiatal férfi megtanul önmagáról gondoskodni. A női munkákban büszkélkedő férfi azonban nem bibliai ideál, hanem a kor szellemiségének terméke, mely kor egyértelműen a szerepek összemosásában gyönyörködik. A nőies férfiideál és a férfias nőideál között vergődve többé nem tudjuk, kinek is lettünk teremtve, és ez az identitászavar az ördög munkája Isten teremtési rendje ellen.

A gyülekezetbe is beszivárgott ez a fajta gondolkozás, de jóval kegyesebb formában. A gyülekezeti szolgálattevők között meglehetősen sok a nő: a gyülekezetek el vannak nőiesedve, emiatt a férfiak mintha nem találnák igazi helyüket benne. Az asszonyok viszont, ahelyett, hogy a háttérbe húzódva Istenhez kiáltanának megoldásért, hogy avatkozzon be és emeljen fel több szíve szerint kedves férfit, aki megérti a hívást és elvégzi a munkát, ami rá lett bízva, mindezek helyett az asszonyok maguk veszik kézbe a dolgokat és saját szellemi fényükben tetszelegve elfeledkeznek arról, hogy mit mond Pál Timóteusnak:

Az asszony

csendességben tanuljon

teljes engedelmességgel.

A tanítást pedig

nem engedem meg az asszonynak,

sem hogy a férfin uralkodjék,

hanem legyen csendességben.

Mert Ádám teremtetett elsőnek,

azután Éva.

És Ádám nem csalattatott meg,

hanem az asszony

megcsalattatván, bűnbe esett:

Mindazáltal megtartatik

a gyermekszüléskor,

ha megmaradnak a hitben

és szeretetben

és a szent életben mértékletességgel.

(2Timóteus 2:11-15)

Ha szeretnénk, hogy a családjainkat és gyülekezeteinket férfiak vezessék, akkor nekünk, asszonyoknak el kell tolatni az útból. Amikor nem a helyünkön vagyunk, akkor a férfiak helyén vagyunk, és amikor nem a saját faladatainkat végezzük, akkor a férjeinkét. Ennek pedig nem csak az a következménye, hogy a Krisztus Teste nem képes normálisan funkcionálni, hanem az is, hogy otthonaink sem működnek megfelelően, és a feleségek feladatát mások kell, hogy betöltsék... hiszen ők más dolgokkal vannak lefoglalva. Ezért van szükség vasárnapi iskolára, meg ifjúsági órára: az anyák elvesztették az érdeklődésüket abban, hogy kihasználva Istentől kapott hatalmas kiváltságukat, hitet ültessenek saját gyermekeik szívébe. Való igaz, hogy sok hasznos dolgot tehet egy asszony a gyülekezetben, de én mégsem tudok annál jelentőségteljesebb szolgálatot elképzelni, mint az az anyai szolgálat, amit a saját otthonában saját gyermekei körében végezhet.

Az otthonnál maradva: hogy segítsen-e a férj a házimunkában, az lehet, hogy egy olyan kérdés, ami mögött az van, hogy a feleség szeretné megmondani a férjnek, hogy mi a dolga. Szeretne jól beolvasni, hogy "na ugye, hogy neked is kötelességeid vannak a családon belül!" Meg kell vizsgálni az indítékot, mert amikor egy feleség uralkodni akar a férjén, az bűn. Ha pedig keserűség és neheztelés van e hozzáállás mögött, akkor a sérelmet le kell tenni, mert a neheztelés nem tetszik az Úrnak. Ő el akarja venni a terhet rólunk: sértettségünk és fájdalmunk terhét. Ő a megrepedt nádszálat nem töri el, hanem éppé teszi kegyelme és szeretete által. De ehhez Hozzá kell mennünk, nem nyalogathatjuk a sebeinket örökké.

Lehet, hogy régen máshogyan volt az otthonunkban, de többé nem lehet úgy, ahogyan régen volt, mert Jézus Krisztus újat hozott, és mi elfogadtuk Őt Megváltónknak. Ő új emberré tett: a régi elmúlt, új jött létre. A régi gondolkozásnak is el kell múlnia, és többé nem szabad, hogy a világ után menjünk, amely feminista elvek szerint a férfiakat a nők alá helyezi.

Isten kétségbevonhatatlan rendje ez: Ő van mindenek felett, alatta Krisztus, alatta a férj, alatta a feleség és kettőjük alatt a gyermekek. Mit jelent, hogy 'alatta'? Alacsonyabb rendűséget, kizsákmányolást, rabszolgasorsot? Nem, hanem Isten szíve szerinti alávetettséget, Jézus példája szerint.

Annakokáért
az az indulat legyen bennetek,
mely volt a Krisztus Jézusban is,
Aki, mikor Istennek formájában vala,
nem tekintette zsákmánynak azt,
hogy az Istennel egyenlő,
Hanem önmagát megüresíté,
szolgai formát vévén föl,
emberekhez hasonlóvá lévén;
És mikor olyan állapotban
találtatott mint ember,
megalázta magát,
engedelmes lévén halálig,
még pedig a keresztfának haláláig.
(Filippi 2: 5:8)

Az alávetettség azt jelenti, hogy bár egyenlő vagyok a férjemmel, de ezt nem tekintem zsákmánynak, nem használom föl a másik ellen. Hanem önként megüresítem magam a független önrendelkezésemtől, azért, hogy a férjemet szolgáljam. És megalázom magam engedelmes lévén mindhalálig. Az alávetettség az egyetlen állapot, amelyben méltóképpen ki tudom fejezni, hogy tisztelem azt, akit fölém rendelt Isten. És ez az egyetlen módja annak, hogy kifejezzem, tisztelem Istent (hiszen tisztelem a rendjét). Az engedelmesség hűséggel és elszámoltathatósággal is kell párosuljon. Mivel elköteleztem magam, odafigyelek a férjem véleményére, sőt, elfogadom, hogy jogosan számon kérhet engem a cselekedeteimért (megfeddhet, ha úgy látja jónak és én Isten formáló kezét fogom benne látni).

Ezt a hozzáállást nem lehet erőszakkal megteremni magunkban! Aki nem keresztény, annak mindez bolondság. Az igazságot egyedül az Isten Szelleme által megújult elme képes befogadni, és csak az újjászületett szív képes örömmel ehhez a rendhez igazítani az életét. Tehát ha a szívünk távol van az Úrtól, akkor a férjünket csak színből leszünk képesek tisztelni, vagy még úgy se. Először a szívünket adjuk teljesen az Úrnak, csak utána kérdezzük meg a véleményét életünk egyéb dolgairól! Máskülönben nem leszünk készek befogadni a válaszát, akkor meg fölösleges volt kérdezni Őt.

A férj feje tehát Krisztus, nem a feleség. Így férjünk elsősorban Neki tartozik számadással azért, hogy megfelelően tölti-e be a szerepét, nem pedig nekünk. Mi Istennek is és a férjünknek is számadással tartozunk azért, ahogyan élünk. Mert az, ahogyan feleségként élünk, jelentősen befolyásolja mindkettőjük megítélését az emberek körében: megnéznek minket, beszélnek velünk, és ítéletet alkotnak az Istenről, akiben hiszünk, és a férjünkről, akinek alá vagyunk vetve. Szerezhetünk tiszteletet vagy rombolhatjuk a megítélésüket, aszerint, ahogyan a szerepünkben forgolódunk.

(Ugyanez igaz 'lefelé' is, a gyermekeinkre: ahogyan mások előtti megnyilatkozásaink az Urat és a férjünket mutatják be az embereknek, úgy gyermekeink megnyilatkozásai minket mutatnak be másoknak. A viselkedésükkel nyíltan beszélnek arról, hogy milyenek vagyunk, milyen az értékrendünk. Nem véletlen, hogy az Ige szerint a gyülekezeti szolgálattevők kiválasztása többek között gyermekeik viselkedése alapján kell történjen.)

A szerepeket illetően nem szabad tehát régi mentalitásunkat figyelembe venni, hanem Isten erejével meg kell öldökölni a régit, és ki kell cserélni újjal.

Amikor a mentalitásunk kicserélése helyett szerepcserére teszünk kísérletet, akkor lázadunk Isten tökéletes rendje ellen. Azt akarjuk tenni, ami a testi természetünkből következően könnyű. Azonban, amikor ezt tesszük, az mindig felfuvalkodáshoz vezet: megkeményedik a szívünk Isten iránt, és elhisszük, hogy a társadalom jobban tudja. Úgy érezzük, megy ez nekünk egyedül is, és már nincs szükségünk Rá az életünk szervezésében. Elfordulunk az Úrtól, életünk Forrásától, és ezzel hibát követünk el. Mert amikor eltávolodunk, a saját kívánságaink hálójába kerülünk, s ezzel megszomorítjuk az Urat és szívfájdalmat okozunk saját magunknak. Éva vétkezett először, és ma is gyakran a feleség hozzáállásával kezdődnek a problémák. Sátán mindenkor hatalmasan használja a megvezetett asszonyokat az otthonok lerombolására és a férjek megnyomorítására.

Természetesen a nem Isten szerint élő férjek is eszközök a feleségek életének megkeserítésében, akik aztán ezt a keserűséget az otthonba is beviszik- és az ördögi kör be is zárult. De ki lehet törni Isten erejével! Nem kell, hogy most is igaz legyen ránk az, ami valaha igaz volt. Ha tegnap így tettünk, és ma megítélt az Úr ebben a dologban, akkor mostantól kezdjünk újat Ővele. Aki készségesen megbocsát az ezredik bukásunk után is, Az szelíden a karjára is vesz, amikor úgy érezzük, nem megy tovább és az életünk egy csődtömeg. Ő újat hozhat. A múlt elmúlt.

Hogyan fogok mától élni? Rábízom végre magam Istenem tökéletes és áldott rendjére, ami a házasságomat és a szerepemet illeti? Vagy arra tartok, amerre a társadalom megy és tovább élem lázadó életemet Isten dicsősége és áldása nélkül szűkölködve, szívem keménységében?

Nem az a kérdés, hogy a társadalom hogyan vélekedik a szerepekről és a férjek házimunka-végzéséről.
Nem az a kérdés, hogy az ismerőseim egyetértenek-e a fentiekkel.
Nem az a kérdés, hogy a gyülekezetemben látok-e jó példát, ami tükrözi a bibliai rendet.

Nem az a kérdés, hogy a saját testi értelmem szerint működőképessé tudom-e tenni a családunkat.
Nem az a kérdés, hogy a felcserélt vagy eltorzított szerepekkel mennyire válik élhetővé és kényelmessé a saját életem.
Nem az a kérdés, hogy rá tudom-e venni a férjemet, hogy az én feladataimat elvégezze helyettem.

Lehet, hogy ez utóbbiakat mind meg tudom tenni és lehet, hogy a szerep-módosulások miatt az életem Isten segítsége nélkül is látszólag működőképes és élhető lesz. De ha az Ő jó tervét elvetem, akkor az ellen vétkezem, Aki e tervet kitalálta és elrendelte. Ő nagyon szeret engem, de nem vállalhat közösséget a bűneimmel.

Ha Istennek nem tetszik az, amivé az életemet tettem, akkor a szellemi veszteség messze felülhaladja majd a testi és érzelmi nyereséget. A kérdés tehát ez:

"Ki az úr a házam táján? Isten vezeti az életemet vagy én magam? Megéri a saját kívánságaimat követni, ha ezzel bizonyosan megrontom az Istennel való kapcsolatomat?"

Amikor nem Isten véleménye alapján rendezem be az életemet, az az emberi kapcsolataimra is negatívan hat. Az Ige beszél arról, hogy a feleség, aki nem tölti be a szerepét, gyötrelmére van az ő férjének. Sőt, a viselkedésével képes hitelteleníteni férje bizonyságtételét a gyülekezet előtt. Emellett, ha a gyermekeim lányok, rólam mintázzák meg a követendő feleségszerepet. Én vagyok a minta, amilyenekké ők is formálódni fognak. Ha a gyerekeim fiúk, akkor az értékrendemmel adok nekik mintát arról, hogy milyen jellemvonásokat keressenek a jövendőbelijük választásakor. Olyan feleséget kívánok a fiaimnak, amilyen felesége én vagyok a férjemnek?

Amilyen felesége én vagyok a férjemnek, az nem a férjemtől függ. A Biblia istenfélő asszonyai közül nem egy úgy lett a hit példája magaviseletével és istenfélő jellemével, hogy a férje hitetlen, önző, vagy roppant gonosz ember volt. A hit ott is megmutatkozik, ahol a körülmények a legmostohábbak. Nem kell felelősséget vállalnom a házastársam életpéldájáért, ezt nem várja tőlem Isten. Ez csak Őrá és a férjemre tartozik. Még ha viselkedése bűnben és lázadásban gyökerezik is, Isten gondot visel a helyzetről, és a hitem gyümölcsöt fog teremni alkalmas időben.

Azért viszont felelős vagyok az Úr előtt, hogy én magam milyen példát állítok a gyerekeim elé: tisztelem-e az Ő rendjét és a férjemet vagy nem. Az Isten rendje ellen lázadó anya Isten rendje ellen lázadó gyermekeket nevel önmagának.

De beszéljünk a feladatainkról is: jogosan várhatom, hogy a férjem gondoskodni fog a családunk anyagi szükségleteiről. Ő pedig jogosan várhatja, hogy az otthont és a gyerekeket rendben találja, amikor hazatér a munkából. DE: ezzel nem azt mondom, hogy nem lehet egymásnak besegíteni. Lehet. Sőt, a szeretet diktálja is. Hiszen vannak helyzetek, életszakaszok és napok, amikor túl nagy nyomás nehezedik a feleségre: amikor kicsik a gyerekek, amikor sok gyerek van egy családban, amikor pocaklakó van, amikor betegség vagy gyengélkedés van, amikor időszakos érzelmi túlterheltség van. Ilyenkor egy szerető férj nem lehet közömbös. Ilyenkor szükség van arra, hogy a feleségnek időnként besegítsen a férj.

Ugyanígy, lehet olyan időszak a család életében, amikor a férj, bármennyire is szeretné, nem tud elegendő pénz előteremteni a család fenntartásához. Ilyenkor a feleség feladata különösképpen hálaadással és megelégedéssel lenni a kevesebbért, és erre emlékeztetni a gyerekeket is. Lehet, hogy fontos szükségleteket kell háttérbe szorítani, de Isten látja és Ő végül gondot fog viselni, még ha időlegesen lehet, hogy nem kizárólag a férjen, hanem másokon keresztül teszi is. Ha a férjet súlyos külső kudarc éri a szerepében, mint gondoskodó vagy mint szellemi fej, akkor lehet, hogy a feleségnek időlegesen többet kell otthon vállalni: intenzívebb gyermeknevelést (hisz ők is érzik, ha borulnak dolgok), több imádságot, több szellemi terhet, hogy férje időt nyerjen arra, hogy az Úr megerősíthesse és újra felépíthesse őt. Ezzel tudja őt segíteni és közbenjárással.

Úgy hiszem, hogy egyik fent említett esetben sem sérülnek a szerepek, mert a feladatok nem cserélődnek fel, hanem egy rövid időre kiegészülnek. Szeretetből. Ez azt jelenti, hogy mindkét fél tudja, hogy ez az állapot ideiglenes, és azt is, hogy ez egy szívesség. Vagyis nem lehet a másiktól elvárni, sem pedig megkövetelni, hogy ezt megtegye. Nem szabad felháborodni, sem dühöngni, amennyiben nem teszi meg. Természetesen vét a szeretet parancsa ellen, ha nem segít, amikor szükséges lenne, de ebben az esetben is el kell fogadnom, hogy az én dolgaimért én vagyok a felelős, nem a férjem, mint ahogyan az ő dolgaiért is ő a felelős, nem én.

Végső soron Isten az, aki erőt és bölcsességet ad mindahhoz, amit meg kell tennünk: szervezéshez is és kivitelezéshez is. Ez akkor sem változik meg, ha nem olyan érzékeny a férjem, mint szeretném. Ha emberileg senki sem segít, az Úr akkor is hordoz, hogy a feladatainkat maradéktalanul elvégezhessük. ('Maradéktalanul' azt jelenti, Isten szándéka szerint.)

Nem a férjem tehát a hibás, ha a feladataimat nem végeztem el, hanem én. Ugyanígy, nem én vagyok a felelős azért, ha a férjem nem végezte el a feladatait. Ez nem jelenti, hogy helyes lenne ujjal mutogatni a másikra és kárhoztatni őt a helyzetért, amibe benne van, mert nem lenne az. Helyes viszont a szerepeinknél megmaradni és nem felcserélni őket, még ha egy-egy helyzetben adná is magát ez a lehetőség, sőt, látszólag könnyebb is lenne másképpen dönteni, mint a szerepeink megkívánják. Ha ilyenkor nem engedünk a pillanatnyi nyomásnak, akkor Isten ad majd bölcsességet, hogy meglássuk, Ő mit vár el tőlünk, hogyan tovább.

Azt mondom ezzel, hogy ne hárítsuk át a felelősséget és a feladatokat a házastársunkra. És amikor segítségre van szükségünk, akkor őszintén kérjünk segítséget. Ne keserű megjegyzésekkel motiváljuk a másikat, hogy vegye már észre, hogy mit kívánunk, mintha jó férjként kötelessége lenne, hogy állandó részt vállaljon a háztartás vezetéséből. Ez nem kötelessége egy férjnek sem. Ha szeretetből és odafigyelésből olykor megteszi, az nagyszerű, de az a cél, hogy a mi dolgunkat mi végezzük el. Amikor segítséget kérünk, akkor azzal a lelkülettel tegyük, hogy elképzelhető, hogy holnap a férjünk fogja a mi segítségünket vagy időnket igényelni számunkra kellemetlen módon. Ha szívesen fogadjuk a segítséget, akkor legyünk készségesek mi is segíteni, vagy többet viselni, amikor szükségessé válik. De tegyük ezt az Úr tetszését és ne magunk-alkotta emberi megoldásokat keresve.

Nem gondolom, hogy a háztartás és a gyermeknevelés elvégezhetetlen feladat lenne egy feleség számára külső segítség nélkül. Főleg, hogy azért ma már nem 5-9 gyerekes az átlag magyar család, hanem inkább 2-3, s akinek öt, kilenc vagy több gyermeke van, az is Istentől kap erőt és bölcsességet az ő családjuk számára működőképes életszervezés és prioritások kialakítására. De ez már visszakanyarodás az első részhez.

Nem mondom, hogy magától értetődik a teendők megszervezése. A magam erejéből nem is lennék képes semmire sem, de az Úrra figyelve ez megoldható. Igazság szerint, egyedül így oldható meg. Ő adja az erőt meg a szeretetet hozzá, és Ő hűséges!

Talán nem Istenben és nem a rendszerben van a hiba. Talán azért vannak nagy nehézségeink, és azért látjuk elhordozhatatlannak a terheinket, mert napról napra olyan terheket hordozunk, amiket nem kellene. Olyan igát, amit nem Isten tett ránk. Mi magunkat is le tudjuk terhelni magunkat, és ez gyakran elő is fordul. Kevesen visszük kizárólag az Istentől ránk rendelt terhet (ami az engedelmesség). Helyette minden mást viszünk, csak ezt ne kelljen. Minden alkalommal, amikor a saját kívánságaink után megyünk és a saját szívünk szerint rendezzük be az életünket, más terhet viszünk, mint amit Isten rendelt.

Olyankor többet vállalunk, mint kellene...
Olyankor hagyjuk kihűlni az Úrral való szeretetkapcsolatunkat...
Olyankor túl nagyok az álmaink és túl nagyok az elvárásaink...
Olyankor sérelmeket hordozunk és nem akarunk megbocsátani és elengedni, hogy megszabaduljunk...
Olyankor családunk vélt, nem pedig valós szükségleteinek kielégítésével vagyunk elfoglalva...
Olyankor mindenkinek meg akarunk felelni, azoknak is, akiknek nem kellene...

És akkor csodálkozunk, hogy miért olyan nehéz az Urat követni. És nem értjük, miért mondta Jézus, hogy az Ő igája könnyű és az Ő terhe gyönyörűséges, amikor a mi életünkben nem az. Nem értjük, mi történik velünk, sem hogy miért történik ez velünk, pedig logikus, hogy nem Isten akaratából vagyunk ennyire megterhelve. De nem is mások miatt: saját döntéseink az okai túlterheltségünknek. Azok a döntések, amiket Isten útmutatása nélkül hoztunk meg.

A szerepekhez visszatérve: a gyerekek neveléséért a férj felel, mert ő a vezetője a családnak, így ez rajta lesz számon kérve. DE: a férj egész nap dolgozik, és azon fáradozik, hogy a család megélhetését előteremtse, így ebben az esetben a feleségre hárul a feladat, hogy a férj képviseletében nevelje és tanítsa a gyerekeket. A feleségek gyakran elkövetik azt a hibát, hogy a férjüket vádolják, mert az szerintük a gyermeknevelésből nem vállal kellő részt. Valójában, ha a gyerekek nevelésében, szoktatásában és napi rendezésében mi a magunk részét megtennénk abban a sok-sok órában, amit a gyerekeinkkel eltöltünk, akkor férjeinknek alig lenne dolga. Így viszont saját mulasztásunkat szeretnénk a férjünkkel korrigáltatni, és azt várjuk, hogy ő az otthon töltött kevés idejében hatékonyabban befolyásolja a gyerekeket, mint mi anyák, akik egész nap velük vagyunk. Ha pedig ez nem valósul meg, akkor azt mondjuk, hogy ennek a férjünk az oka.

Tegyük fel a kérdést magunknak: Ha a gyermekeim egész nap szófogadóak és kedvesek lennének, ha az otthonomat meg tudnám úgy szervezni, hogy ne sérüljenek a prioritásaim, vagyis ha békés otthonunk lenne, akkor is ugyanazt várnám el a férjemtől a gyerekekkel való besegítés területén?

Lehetséges, hogy nem is a férjemben van a hiba, aki nem segít annyit, amennyit örömmel vennék, hanem bennem, hogy nem teszem az Úr vezetése szerint élhetővé a saját életemet. Ehelyett a páromtól várom, hogy helyettem megtegye... Pedig ő is egy küzdő ember, megvannak a maga problémái, harcai, és az enyémeket nem vívhatja meg helyettem.

Nem jó összekevernem a forrásaimat. Isten az, Aki hordoz elsősorban. Tőle nyerem az erőmet a mindennapokhoz, nem a férjemből. A férjem sohasem fogja tudni betölteni a szellemi szükségleteimet, de nincs is erre felhatalmazva. Most mondhatjuk, hogy "de hát nekem érzelmi szükségleteim vannak, nem szellemiek!- A szeretetet mégis csak a férjemtől kellene várnom, nem Istentől, hiszen ezért mentem hozzá, nem?" Nem teljesen így van.

Amikor így érvelünk, nem vesszük figyelembe, hogy érzelmi szükségleteink gyakran szellemi szükségletekben gyökereznek, és csak szellemi módon lehetnek betöltve. Amikor nem érzem magam szeretettnek, elfogadottnak és értékesnek, akkor nem a férjemre kell morognom figyelemért, gyengédségért, megerősítésért, hanem először Istenhez kell mennem, és Tőle várni, hogy betöltse a szívemet. Isten a TELJES SZERETET: a férjem, még ha 100%-ban szeret is, nem tud minden lenni mindenekben bennem. Nekem Istenre van szükségem. Ha Vele rendben vagyok, akkor Ő betölti a szívemet, és ha a szívem az Ő szeretetével van tele, akkor nem lesznek irreális elvárásaim a férjemmel szemben.

Kicsoda köztetek bölcs és okos?

Mutassa meg az ő jó életéből

az ő cselekedeteit

bölcsességnek szelídségével.

Ha pedig keserű irigység

és civódás van a ti szívetekben,

ne dicsekedjetek

és ne hazudjatok az igazság ellen.

(Jakab 3:13-14)

Nem abban van a szeretet,

hogy mi szerettük az Istent,

hanem hogy ő szeretett minket,

és elküldte az ő Fiát

engesztelő áldozatul

a mi bűneinkért.

(János 1. levele 4:10)

Ez az otthonteremtésre is igaz: ott is Isten kell, hogy legyen a Gondviselőm és a Forrásom. Ha a magam erejéből akarok otthont teremteni, akkor az biztosan rom-otthon lesz, mert én nem tudok igazi szükségleteket betölteni és jót tenni, csak Isten erejével.

Végezetül, mindezekre Isten úgyis elvezet és képessé tesz, ha Neki adjuk a szívünket. Talán Neki adtuk egykor... de Neki adjuk napról napra is? Csak Vele tudjuk betölteni a szerepünket és csak a szerepünket betöltve élhetünk teljes életet.