Isten hozott a fedélzeten!


Nagyon örülök, hogy idetaláltál. Szeretettel ajánlom ezt az oldalt:
olvass, írd meg a véleményedet, mazsolázz kedvedre az itt olvasható tartalmakból.

Ha személyes kérdésed van, akkor küldj egy e-mail-t:
címemet az oldalsávban megtalálod.

Hasznos időtöltést és Isten áldását Neked:

Eszti :)

________________________________________________________



2021. március 30., kedd

Ha megint tudnátok otthontanulni -ha lehetne- választanád ezt magatoknak újra?





Nagyon. Úgy. Tűnik. Hogy. Van. visszaút.

De te nem jönnél vissza. Nem állnál bele újra. Nem vállalnád fel az egész káoszt újra, nem mennél utána, még ha működhetne is. Nem akarsz.

Elmentél egy másik életbe, másfajta mindennapokba. És a gyász, mellyel eltemetted a régi otthontanulós létedet, és az a sok szervezés, meg erőfeszítés, hogy az az élet élhető és a maga módján újra otthonos legyen... hogy önazonos élet legyen... ezeket a melókat reverzben átélni és megint berendezkedni egy másikba, még ha az megint a régi is. Na nem. Ilyenbe téged senki bele nem rángathat.

A múltba nézés amúgy sem visz előre. Pedig előre kell nézni, mert arra mész. Te előre nézel és megnyugodtál abban, hogy ha így alakult, hát így alakult. Ebbe a helyzetbe kerültél,
egyébként nyilvánvalóan kényszerből, és ha már egyszer citromot dobott neked az élet, legalább limonádét készítettél belőle. És már túlvagy a citromon, hiszen megcsináltad a limót.

Minek erről beszélni: jól vagy most, a családból mindenki jól van. Már jól vagytok ebben. Végre elmondhatod, hogy több-kevesebb küzdelem után megszoktad ez. Mindenki megszokta, így már nincs visszaút. Nem lenne fair az új életükből kirángatni a gyerekeket. Nem lenne fair magadat is visszakényszeríteni a régi dolgokba, hogy újra a káosz ura legyél otthon.

Ezért nem jönnél vissza. Ezért nem állnál bele újra. Nem vállalnád fel az egész káoszt újra, nem mennél utána, még ha működhetne is. Nem akarsz.

Újra otthontanítani? Köszönöd, de azt már nem. Az iskola miatti több rohangálás ellenére is most az idegeid, hosszú évek óta először, tartósan kisimult állapotban vannak. Ez az élet már így a tiétek. Így, hogy benne van a suli, az ovi, a munka, a hajtás, a lecke, az időhiány. Mert emellett azért vannak ott jó programok is, a srácok pedig szereztek iskolai barátokat, beilleszkedtek egy osztályközösségbe és te fellélegeztél, mert látod, milyen ügyesen csinálják: ez egyszer ráadásul nem a te nyakadban van minden. És már nem is lógtok ki a sorból, nem kapjátok az ívet az ismerősöktől úgy, mint régen - megszűnt az ellenszél.

Amúgy meg, mondod, ez az intézményes oktatás-dolog elég durván be van feketítve az otthonoktatók között, holott egyáltalán nem olyan rémes, mint amennyire gondoltad, hogy lesz. Vannak szuper tanítók, tanárok, akik tényleg törődnek a gyerekekkel és a rendszer leveszi azt a hatalmas terhet a válladról, melynek a létezését eddig nem nagyon merted beismerni magadnak - mely miatt mégis annyiszor voltál kétségbeesett meg ideges, amikor még otthontanítottál.

Végre most mindenki önállóbban megy a dolga után és a maga módján motiváltabb is a tanulásban. Szóval, mondod, nem annyira gáz, simán kibírható a dolog - sokkal könnyebben, mint a gyerekekkel összezárt, digitálisotthonoktatós, egyhónapos országos karantén. A családodban mára mindenki magára talált ebben az új helyzetben. És, te is. Ezért nem jönnél vissza. Nem állnál bele újra. Nem vállalnád fel az egész káoszt újra, nem mennél utána, még ha működhetne is. Nem akarsz.

Akkor sem, ha meg lehetne oldani. Akkor sem, ha a törvény jövőre tényleg lehetővé tenné számotokra.

De én meg arra kérlek, hogy gondold át újra és gyere vissza! A hajón, amin utazunk, még szinte üres a dekk, van helyetek. És nem csak azért mondom ezt, mert hiányzik körülem az a láthatatlan, mégis érezhető régi szövedék, amit a közeli-távoli otthonoktató ismeretségekből az évek alatt együtt létrehoztunk. Hanem, mert... tudod te is. A lelki rész miatt.

Te már csak múlt időben szeretnél erre az egészre gondolni, de kérlek, emlékezz most! Volt idő, amikor nem csak koordináltad a gyerekeid életét, nem csak magad után loholtál. Otthon a rengeteg együtt töltött, becses időben az életük nyitott könyv volt előtted és minden nehézség ellenére is tudtad szeretetben nevelni őket. Mivel volt rá idő - és mivel az Úr az engedelmességet megáldva minden problémát, akadályt, nehézséget is áldássá tett számotokra bőséges kegyelme által.

Időnként érezted is azt, hogy a gyerekeddel való foglalkozás tényleg megéri a napi vesződséget, mivel a belé tett masszív idő miatt nem "maradtál le" róla: láttad, ahogyan a szemed előtt fejlődik a jelleme, nyílik az értelme - és néha, nagy ritkán mások is észrevették láthatatlan munkád eredményét. A gyerekeddel meglévő és folyamatosan épülő szoros kapcsolat következtében pedig ő korától függetlenül mindig őszintén kíváncsi volt rád és akart veled lenni. "Akkoriban" még elsősorban te, az apukája, meg a tesói voltatok a mindennapos közege - nem a tanárok, osztálytársak.

Micsoda rendkívüli, szép és nehéz idők voltak azok!

A kapcsolat persze azóta sem szűnt meg, de talán érzed te is, ahogyan hétről hétre, hónapról hónapra egyre jobban átalakul. A szülő-gyerek kapcsolat és a testvérek közötti kapcsolat változik, lazul - az osztálytársakkal viszont erősödik. Pedig az a közeg, amit a gyereked most megszokott, nem jobb neki, mint a család. Nem jobb neki, mint te. Az összes kiforratlanságoddal és gyengeségeddel együtt is jobb vagy számára, mint a kortárs közösség. Lelkileg az a kortárs közeg nem ártatlan és nem elég jó.

Persze elismerem, hogy talán nem könnyű a visszatérés. Biztosan nem az. De miért kellene egy muszájból meghozott döntés mellett egész életen át kitartani? Miért kellene ragaszkodni az oviba, suliba járáshoz, amikor létezik lelkileg gazdagabb másik lehetőség?

Gyere vissza: válaszd újra családodnak az otthontanulás útját. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de nem is a könnyűt érdemes választani. Hanem a jót kell választani. Ha lehetséges.

Miért mondanál le a szoros napi kapcsolatról önként, és veszítenéd el gyermeked szelíd, jóra való befolyásolásának a lehetőségét? Miért engednéd, hogy a család helyett most már a kortársaihoz ragaszkodjon, ezzel tudatlanul is formálásra adva másoknak az érdeklődését, jellemét, szívét?

Miért tennéd ki gyermekedet világias normák és laza erkölcsű kortársak befolyásának, akadályokat állítva ezzel nyiladozó hitének útjába? Miért fosztanád meg őt a családban nevelkedéstől, melyben a veled való mély és szoros kapcsolat által pozitív irányba formálódhat jelleme, személyisége?

Nagyon. Úgy. Tűnik. Hogy. Van. visszaút. Élned kéne vele.




2021. március 22., hétfő

NEGYVEN...



Visszanézek felnőttkorom húsz évére, megemlékezem az életem ezen szakaszáról. Eszembe jutnak emberek, akik így vagy úgy keresztezték az utamat.

Hálával gondolok az önfeledt, boldog pillanatokra azokkal, akik akkor és ott igazán szerettek és akik értékelték, ami értékelhetőt találtak bennem. Jóleső volt számolatlanul kapni a lelkesítést, a méltánylást, a pozitív inspirációt és életpéldát. És tapasztalni a kölcsönös bizalomnak és tiszteletnek a lelket melengető hatását, önmagunk érzelmeket megmozgató oda-vissza megosztásának az erejét. Az egyik ember lelkének az érintését, amit a másik ember a lelkében érez.

Eszembe jutnak persze a rossz pillanatok is, de már tudok rájuk hálával gondolni (na jó, a legfrissebbre még nem, de ez egy folyamat, így tudom, hogy idővel talán az is eljön majd). Tehát a rossz pillanatok. Őszinte barátságnak látszó kapcsolatok megszakadása. Emberek, akiknek megnyíltam, akiket közel engedtem magamhoz, pedig nem azok voltak, akiknek mutatták magukat. Vagy akik önazonosak voltak, de én nem láttam a szavak mögé és azt hittem el, amit látni véltem, de aminek talán semmi alapja nem volt. Tudom, hogy én voltam a hibás. Ha jól láttam volna a szívemmel, nem sétálok többször is engem titkon elítélő, mély kapcsolatot nem kívánó emberek csapdájába. De belesétáltam.

Nem hibáztatom magam, mert a tanulási folyamat része volt minden egyes csalódás. Ami nagyon fájt, az is. Sőt, ahogy utóbb megállapítottam, minél jobban fájt, annál inkább átformált. Annál többet tanultam belőle. Mert nem hagyott nyugodni a dolog, járt rajta az agyam és a szívem is. És mire kikódoltam a sztorit a motivációkkal együtt, annál jobban láttam a saját felelősségemet. Tulajdonképpen én engedtem, hogy átgázoljanak rajtam, mert én nem láttam, ami apróbb jelekből korábban is nyilvánvalóvá kellett volna váljon: hogy ez a dolog nem kölcsönös úgy, ahogy nekem jó lenne.

Szeretném azt mondani, hogy megtanultam a leckét, többet nem sétálok ilyen kelepcébe, de nem tudom. Nem tudom ezt mondani. Egyrészt azért nem tudom, mert minden emberi kapcsolatban benne van az a rizikó, hogy a másik nem olyannak mutatja magát, amilyen. Ha bizalmat adsz, akkor sebezhetővé válsz. A bizalommal vissza lehet élni - ezt egyszer mindenki el tudja játszani. És ha nem akarok örökre a magányos kőtornyomba visszahúzódni, ha meg akarom adni az esélyt egy későbbi mély barátságra, akkor vállalom kell a rizikót.

Kockáztatnom kell, hogy megint megsebeznek - úgyhogy kockáztatni fogok. Nyilván a korábbiak tanulságán sokkal óvatosabban, de muszáj nyitottan állnom az emberekhez, mert nekem eleve ilyen a személyiségem és ezen nem szeretnék változtatni, mert én így vagyok boldog.

Másrészt azért sem tudom azt mondani, hogy megtanultam a leckét és nem sétálok bele több kelepcébe, mivel szerintem a lecke nem arról szólt, hogy eztán soha nem szabad hibáznom. Hanem arról, hogy egy kicsit jobban megismerjem, milyen is vagyok, az által, hogy megértem, miért tudtak olyan könnyen átrázni. Meg ha már, akkor miért úgy, hogy a másik világában ő maradt a jó fej és én a gázul viselkedő. Nem gondolom, hogy azért ne értettem volna ezt, mert az én világomban mindig az én cselekedetem a konzekvens, a másiké meg nem, hanem mert az alapján, ahogyan beszélt és viselkedett, az ő adott cselekedete az ő világában sem tűnt konzekvensnek.

Ezt továbbgondolva azért utólag mindig nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mennyi önmaguknak bedumált hazugság van mások szavai és cselekedetei mögött, melyek miatt egészen meg vannak győződve saját jó szívük és jó szándékuk felől. Olyannyira, hogy nem is veszik észre, hogy az a jó szív és jó szándék, amit magukban felfedezni vélnek, a Biblia mércéjétől, így az egyenességtől és az igazi szeretettől mennyire távol áll.

Az embereknek, különösen a keresztényeknek, az ilyenféle kognitív disszonanciára való erős hajlama nálam azt okozta, hogy ijedten keresgélni kezdtem, hogy a magam életében vajon nem találom-e meg ugyanezeket a riasztó tendenciákat. Sajnos megtaláltam. Keresgélés közben megláttam magamban is pár nem kívánatos dolgot, és ezzel kapcsolatban leginkább az erősödött meg bennem, hogy a másokkal való kommunikálást bölcsebben kell csinálnom és nem szabad emberek háta mögött róluk beszélni, sem ilyen beszédeket meghallgatni - még akkor sem, ha egyébként ugyanazokat a dolgokat az illetőnek a szemébe is megmondanám. Tudom, ez amúgy tök alap dolog lenne, de én ezt "átKognitívDisszonanciáltam" magamban és nem tekintettem annak, ami valójában.

Meg az is megerősödött bennem, hogy abba kell hagynom a kellemes beszédek hangoztatását. Jó dolog kedvesnek, de sokkal fontosabb őszintének lennem, és ha a kettő közül adott pillanatban muszáj választanom, mindig az utóbbi a jobb. El kell kezdenem világosabban és egyértelműbben, azaz sokkal nagyobb nyíltsággal képviselni a saját véleményemet mások előtt, ha szükséges, akár a másik embernek a tisztelet megadása mellett is ellentmondva.

Ezt a két fenti leckét megértettem, a gyakorlati alkalmazás pedig (ha kapok annyit) a következő negyven évem egyik fő projektje lesz. És, hogy ez milyen irányba fogja befolyásolni a későbbi emberi kapcsolataimat, az majd úgyis kiderül. No, de vissza a szülinaphoz.

Ma van a szülinapom és örülök, hogy negyven lettem! És, bár deres hajú idősnek lenni is vagány dolog, tudom, hogy ez még messze nem az öregkor - nem is érzem magam vén csontnak. Olvasni, tanulni, fejlődni szeretnék, rengeteg tervem, elhatározásom van az elkövetkező évekre és testileg sincs okom a panaszra (bár, jelenleg épp egy babavárás visel meg, de idővel remélem jobban leszek majd). Azért pedig különösen hálás vagyok, hogy a húszas-harmincas éveim érzelmi bizonytalanságát, drámáit magam mögött hagyhattam. Persze jöttek helyette újfajta "felelősségteljes aggódások", de ezek messze nem olyan erőteljesek, mint az előbbiek, és már a 20 év alatt kialakult egyfajta működő parakezelési "rutinom" is segíti a megbirkózást.

Nem említettem, de az összes hála igazából elsősorban Istennek tributálódik. Ugyanis egyértelműen Ő hozta utamba azokat az arcokat és Ő mérte bele azokat a jóságokat, meg azokat a csalódásokat az életembe, amik benne voltak. A formáló kéz, amely a csodákért és a sebek bekötözéséért is felelős volt eddig, és mely által a munka tökéletesen el lett végezve - Istené. Én a felnőtt életemben sosem mentem emberek, lehetőségek után, mindig egyszerűen csak "jöttek" a barátok, az ismeretségek, a jó változások - és nekem ez igen jó érzés.

Még akkor is, ha a barátok mostanra teljesen lemorzsolódtak: közben ugyanis felnőtt a gyerekeink egy része, és így a család egy különleges dinamikával, saját belső poénokkal és rengeteg közös emléket hordozó múlttal rendelkező erős közösséggé vált, amely jelenleg képes betölteni a társas igényeinket. Persze nem fogunk itt megállni, de egyelőre barátok híján sem vagyunk közösségi élet nélkül. Ez is egy olyan dolog, amiért nagyon hálás vagyok.

Szóval most úgy érzem, hogy már a visszatekintéstől is boldog lett a szülinapom és szerintem legalább annyira jó lesz a következő 40 év, de inkább jobb, mint az elmúlt 40 volt. És ha nem kapnék további negyven évet az Úrtól, csak kevesebbet, akkor is azt kell mondjam: eddig túláradóan megáldott és tudom, hogy kegyelméből a továbbiakban sem lesz másként.