Isten hozott a fedélzeten!


Nagyon örülök, hogy idetaláltál. Szeretettel ajánlom ezt az oldalt:
olvass, írd meg a véleményedet, mazsolázz kedvedre az itt olvasható tartalmakból.

Ha személyes kérdésed van, akkor küldj egy e-mail-t:
címemet az oldalsávban megtalálod.

Hasznos időtöltést és Isten áldását Neked:

Eszti :)

________________________________________________________



2013. december 1., vasárnap

Advent, Mikulás, karácsony?



Eljött a december. Van, akinek ez a legszebb hónap az évben. Nekem éppen ekkortájt kezdődnek a belső küzdelmeim. Maga a hónap alapvetően szép, most azonban az ünnepekről és a szokásokról van szó, azokkal van a gond.

Látom, a világ egyre inkább karácsonyváró hangulatba kerül, erre készülődik és nem is akárhogyan teszi. Sajnos viszont, a hívők is készülődnek, 'adventi várakozásban' vannak. "Ez a hónap különösen a szeretetről szól" - mondogatják az emberek. "Mi nem ünnepelünk a világgal, mi Jézus Krisztus születésére készülünk" - mondják a hívek. De kit/mit szeretünk és kit/mit ünneplünk valójában? Van-e bármi köze 'keresztény' ünnepeinknek, szokásainknak Isten akaratához, az Ő Fiához, az Ő Igéjéhez?

Nem arról van szó, hogy más hívő vagy a többség mit tesz ilyenkor. Nem arról van szó, hogy tudunk-e valamiféle szellemi analógiát rátenni arra, amit teszünk. Nem az érzéseinkről van szó, amelyek felmentenek bennünket, mert olyan szívmelengető ez az időszak mindazzal, amit beleálmodunk. Arról van szó, hogy mit szól maga Isten az adventhez, a Mikuláshoz, a karácsonyhoz. És ezt most teljesen komolyan kérdezem. Mert én azt látom, hogy ezek a mi szokásaink Őneki nem tetszenek. Tehát, egyiket sem kellene ünnepelni, hanem elvetni, elhagyni.

Advent - ez a karácsony előtti lelki készülődés neve. De nekünk nem kell a karácsonyra készülnünk, hiszen nem is lenne szabad azt megünnepelni! Ha nem ünneplünk karácsonyt, akkor okafogyottá válik az adventi várakozás. Ebből is látszik, hogy az advent nem Jézusról szól, hanem a karácsonyról. Még, ha Jézusról is szólna a karácsony, nekünk akkor sem az Ő születését kell várni/ünnepelni, hanem a visszajövetelét. Az Ige szerint mindenkor készen kell állnunk. Nincs az évnek egy kiemelt időszaka, amikor jobban kell Őt várni, a Vele való találkozásra jobban készen kell állni, jobban meg kell tisztítani magunkat, mint máskor. Kinevezni egy konkrét időszakot, hogy most Jézus visszajövetelére várunk - ez a szokásunk nem alapozható meg a Bibliából.

A Mikulást sem szabadna megtartani, mert ahhoz, hogy megtegyük, hazudni kell a gyerekeinknek. Az Ige szerint nem kerülhet Isten országába, aki szereti és szólja a hazugságot. Ráadásul a mikulásozáshoz Isten jellemvonásait és cselekedeteit (melyekkel kapcsolatban világosan beszél a Biblia), egy másik személyre, a vörösruhás, fehérszakállú, jóságos Télapóra kell ruháznunk - ez önmagában igen súlyos dolog, mondhatni eretnekség. Nem elég nyomós érv az sem, hogy mások tartanak Mikulást és szomorú dolog lenne, ha a mi gyerekünk ebből kimaradna: nekünk ugyanis még a gyerekeink kedvéért sem szabad a világgal együttmozdulnunk a Biblia tanításainak ellenében. Az Ige egyértelműen kijelenti, hogy Ki mindentudó, Ki írhatja könyvekbe a mi neveinket és Ki az, aki majd megjutalmaz minket a mi cselekedeteink szerint. Nyilvánvalóan nem a Télapó.

Karácsonyfát állítani sem helyes, mivel a feldíszített fenyő pogány szimbólum, amelynek semmi köze Jézus Krisztushoz. Jézus születésével nem köthető össze a december 24-25-ei ajándékozás, mivel Ő nem ekkor született. Már csak azért sem ünnepelhetünk ebben az időszakban, mivel ilyenkor pogány kultuszokat ülnek, olyanokat, amelyek alapvetően szembenállnak a kereszténységgel. Jézust nem ünnepelhetjük a karácsonyhoz kapcsolódó pogány szokásrendszerrel, mert az utálatos Őelőtte. Amíg a Földön járt, abban volt a gyönyörűsége, hogy Atyja akaratát tegye. Az Ószövetségből pedig tudjuk, hogy a pogány szokások és a bálványimádás mindenkor haragra ingerelték Őt.

Látjuk, tudjuk, tehát, hogy ez az időszak valójában nem keresztény értékekről, nem Jézus Krisztusról vagy bármilyen örökkévaló dologra való emlékezésről szól. Mégis várakozunk, készülődünk, 'ünnepi lázban égünk'. És emellett persze erősen koncentrálunk, hogy ne lógjon ki a lóláb és ne derüljön ki, hogy valójában egy-az-egyben azt és úgy ünneplünk, mint mindenki más.

Azt mondjuk, mi kizárólag Jézusra gondolunk, Őt ünnepeljük ezekkel a (pogány) szokásokkal. És, hogy nincs ezzel semmi gond, hiszen mi csak az ünnep/ a család/ a gyerekek kedvéért tesszük, amit ilyenkor kell. Adventi koszorút az asztalra, tisztogatott csizmát az ablakba, feldíszített fenyőt a szoba közepére. Mert Isten biztosan nem bánja. Ő megérti, hogy ez az időszak mindenkinek (így nekünk is) erről szól.

Itt van az ellentmondásos advent, Mikulás és karácsony (a szeretet ünnepe?) a maga szokásaival. És itt vagyunk, mi, hívek, akiknek valamit kell ezekkel az ünnepekkel(?) kezdeni. Amit kezdünk, az hatással lesz a családunkra, rokonainkra, szeretteinkre: ismerősökre és talán ismeretlenekre is. Ebben áll a küzdelem (az enyém legalábbis). Tenni, amit kell, szorosan azt, amit Isten akar, hogy tegyünk. Nem többet, de kevesebbet sem.




    


2013. november 20., szerda

Morgolódás a gyermekoltásokon



Aki régebb óta olvasgat itt a blogon, az tudhatja rólam, hogy nem vagyok nagy védőoltásrajongó. Sőt, amióta évekkel ezelőtt utánaolvastam ennek-annak, azóta sokkal inkább foglalok ellenük állást, mint mellettük, talán nem is véletlenül. Tisztában vagyok vele, hogy a gyerekkori védőoltás egyike azon néhány forró témának, melyhez nagyon sok érzelem: félelem, gyász, düh, kétségbeesés kapcsolódik, így a felek álláspontjait már csak emiatt is szinte lehetetlen közelíteni egymáshoz.

A védőoltásokról pro és kontra számtalan érvet, bizonyítékot, statisztikát fel lehet hozni. De ezzel együtt is gyakran tűnik úgy, hogy főként az érzelmek vanna megszólítva (hiszen féltjük, óvni szeretnénk a gyerekeinket). Súlyos szövődményeket, meg halált emlegetve előszeretettel dobálóznak a felek, tetézve ezzel az oltatás körül eddig is létező elvi zűrzavart. Ha ez nem lenne elég, mindkét oldalon vannak saját személyes tapasztalattal bíró 'túlélők', akiknek megindító történetei maradéktalanul alátámasztani látsznanak a gyerekkori gyógyszurik életmentő vagy éppen életveszélyes voltát.

Utóbbi tényen sokat gondolkoztam az elmúlt időszakban. Hogyan lehet, hogy sokakat egy oltás ment meg egy rosszabb végkifejlettől (egy halálos betegségtől), míg sokakat ugyanaz az oltás egy életre nyomorékká tesz? Hogy lehet az oltás jó is meg káros is? Kinek van akkor igaza? Természetesen van erről egy véleményem, mint ahogyan mindenkinek van.

Azért némiképp tovább árnyalta a képet egy régebbi, oltásokkal kapcsolatos posztomhoz érkezett felháborodott hozzászólás, amelynek írója hitből és szakmai tapasztalatból pontosan az ellenkező meggyőződésre jutott a témában, mint én. Akkor írtam neki, hogy mindenképpen fogok még reagálni, ez azonban csak mostanra érett meg. Előre bocsátom, hogy amit leírok, az az én személyes véleményem. Ha szakmailag féligazságokat tartalmaz, az nem szándékosan került bele, ezért arra fel lehet hívni a figyelmemet, vagy ki lehet egészíteni, mindezt örömmel veszem. Az előbb említett hozzászólást itt most kék kiemeléssel egy-az-egyben közlöm, azután majd több pontban reagálok rá. Remélem, így követhetőbb lesz.


"A szerzőhöz – Esztihez hasonlóan „KegyelembőlÉlő. KeskenyÚtonJáró. ÁrralSzembenÚszó. MennyeiReménységgelBíró” gyermeke vagyok az egyetlen, közös Mennyei Atyánknak. Életemet én is a férjem oldalán élem 46 éve, négy gyermekünk, három menyünk, egy vejünk és tizenhat unokánk mellett, Isten szolgálatában. De veled ellentétben minden gyermekem s unokáim többsége állami óvodába, állami suliba járt és jár. Mindenek fölött való szempont számunkra a Jézus Krisztussal való személyes kapcsolat, amelyre a hűséges Isten elhívott 1. Kor. 1:9 szerint. S most életemben először kénytelen vagyok megszólalni ezen az internetes orgánumon, mert azzal, ami téged szorongat, és belőled kijött nagyon nem értek egyet.

Bizonyos vagyok abban, hogy nem akartál rosszindulatú lenni, de amit leírtál, az bölcstelen, meggondolatlan, ártalmas és álszent. Megnyilvánulásaidban érzelmeid vezéreltek és nem Isten Szelleme. A téma, amiről írsz, nemcsak elmélet számomra, hanem közelről, sőt a gyakorlatból is érint, mert klinikai virológus orvos vagyok 43 éve, s mint ilyen a virológiai szakma igen széles spektrumában – a szövetkultúrák terén is jártas vagyok.

Igazad van a WI-38, az MRC-5 stb. valóban emberi magzatok szöveteiből, sejtjeiből készült szövetkultúrák. Magam a hetvenes években a Baross utcai Szülészeti - Nőgyógyászati Klinikára voltam kénytelen elmenni, hogy olyan "abortumokból" - vagyis anyjuk által nem kívántnak ítélt magzatok szöveteiből, amelyek egyébként a szemétbe, szemétégetőbe kerültek, megfelelő érzékenységű szövetkultúrát készítsek, aminek a segítségével diagnosztikumot tudtunk készíteni ("gyártani") a laboratórumban. Az MRC-5 ugyanis olyan drága volt, hogy nem volt pénzünk a megvásárlására. Ez a magzati szövetből preparált szövetkultúrán készült diagnosztikum volt az egyetlen, s ma is ez a típusú diagnosztikum a legmegbízhatóbb eszköze a malignus haematológiai betegségben szenvedő gyermekek (leukémiás, lymphomás) bárányhimlőjének diagnosztizálására.

De ami még ennél is fontosabb, ennek a segítségével meg tudtuk mondani, hogy egy bárányhimlős gyermek közelébe került leukémiás vagy lymphomás gyerek védett-e a bárányhimlővel szemben vagy éppen fogékony iránta. Az eredmény alapján lehetett eldönteni, szükséges-e a bárányhimlő kockázatának kitett leukémiás kisgyermeket beoltani a bárányhimlő ellen aktív + passzív védőoltással. Ha ezek a gyermekek megkapták a bárányhimlőt, meghaltak benne. Ha pedig fölöslegesen kapták meg az igen drága az aktív + passzív védőoltást, ezzel megterhelték az immunrendszerüket, ami enélkül is már súlyosan sérült volt a különböző kemoterápia, besugárzás, izotópkezelés miatt.

A diploid kifejezés nem a haploid szaporodási mód altenatívája, hanem a heteroploid szaporodás alternatívája. A legtöbb szövetkultúra, amit vírusok tenyésztésére alkalmazunk heteroploid szövetkultúra, ami azt jelzi, hogy a kiinduló pontja valamilyen szintén emberi eredetű (tehát human) rákos szövet, (pl. HEP2, HELA – gége- petefészek cc stb.) Ezeknek a szöveteknek a szaporodási módja "szabálytalan, végnélküli" = heteroploid. Soha nem szűnnek meg szaporodni, és az utódsejtek nem a szülősejt két teljesen azonos genomot hordozó duplikátumai, hanem „vegyes genomúak = heteroploidok". A diploid sejtkultúrák fegyelmezettek mind szaporodásukban, mind az utódsejtek elődeikkel teljesen azonos genetikus állományában.
Véleményem szerint, ha van rá mód, jobb az emberi életek millióit megmentő oltóanyagokat nem más fajú, hanem emberi szövetkultúrán, és nem daganatos eredetű, hanem ép és az emberi szervezetet a legkevésbé megterhelő diploid szövetkultúrában legyártani.

Személyesen emlékszem az ötvenes évek nagy gyermekparalízis járványára, amelyben sokan meghaltak, sokan a bénulás miatt vastüdőbe kényszerültek, vagy bénultak maradtak egész életükben. Nyolcévesen micsoda reményteli szenzáció volt, a Rákoscsabai gyógyszertár hátsó termében sorban állva várni, míg megkapjuk a majomvese szövetkultúrában termelt Salk oltást, hogy ne kapjuk el a járványos gyermekbénulást. Akkor természetesen még semmit nem tudhattam a majomvese sejtkultúrákról, de ez nem változtat Istennek azon az óriási ajándékán, amit a tudósoknak ajándékul adott kijelentése nyomán elértünk, hogy ma már az egész világon nincs olyan gyerek, aki járványos gyermekbénulást kapna. Ez pedig a majomvese sejtkultúrákon készült védőoltásoknak volt köszönhető!

Micsoda megkönnyebbülés lehetett az is, amikor a veszett kutyák marását elszenvedett emberek először megkaphatták Pasteurnak a valamilyen rágcsáló agyában (ha jól emlékszem talán patkány) felszaporított és formalinnal inaktívált védőoltásait a hasukba, aminek áldásos hatásaként nem kellett a szörnyűséges veszettségben elpusztulniuk. Évtizedek kutatómunkájaként ma már nem a súlyos mellékhatásokat is előidéző agypreparátumból, hanem szárnyas szövetkultúrán készült védőoltással kivédhető a 100%-os halálozással együtt járó veszettség kialakulása a megmart személyben.

S vajon Jenner mit szólna ehhez a képmutató, magasabb rendűségét fitogtató, kecses öklét az orvosi eredményekre finoman rázó "szent" mozgalomhoz? Ő tehénhimlő nyirkot préselt fogékony betegei karcolt sebeibe, s ezzel a szörnyűséges, magas halálozási aránnyal járó feketehimlő járványt állította meg. S a védőoltás előtt azoknak, akik pedig a Plague-t valahogy túlélhették, rútító hegekkel kellett élniük egy életen át. Ma már senkit nem fenyeget a feketehalál réme, sőt még védőoltásra sincs szükség, mert a feketehimlőt az egész földről sikerült kiirtani.

Mi ez az ostoba idegenkedés mások fehérjéitől? A fehérje életfontosságú tápanyag. Amikor csirkehúst vagy tojást eszik, tehéntejet iszik a gyerek, akkor annak a csirkének - bocinak a fehérjéi is belekerülnek a véráramba.

Miért engedi meg Isten azt, hogy a terhesség alatt az anyának a férjéből a saját szervezetébe került fehérjéivel kelljen "birkóznia"? Hisz a magzat, egy Isten által elrendelt "természetfeletti transzplantáció"! Ezen a módon juttatja Isten a férfiúi „idegen” fehérjéket a nő szervezetébe. (Ez az un. "birkózás" okozza némelyik terhesnél az elviselhetetlen hányást.) Mennyivel különb a férjünk fehérjéinek tömege, (akinek lehet hogy genetikailag kódolt betegsége van), mint egy omnipotens magzati sejtből származó aprócska fehérje maradék?

Ezek a gondolatok futottak át rajtam, és öltöttek szavakat gondolataim nyomán. Kérlek benneteket barátaim, legyünk óvatosabbak vagdalkozásainkban, és menjünk, keressük inkább még nagyobb erőfeszítéssel Sofóniással együtt az igazságot és az alázatosságot, talán megoltalmaztatunk mi és kicsinyeink is az Úr haragjának napján!"


Igen sok gondolatot, érvet hoztál föl, ezekre széttagolva, sorjában reagálnék.


- Vajon Jenner mit szólna ehhez a képmutató, magasabb rendűségét fitogtató, kecses öklét az orvosi eredményekre finoman rázó "szent" mozgalomhoz? Ő tehénhimlő nyirkot préselt fogékony betegei karcolt sebeibe, s ezzel a szörnyűséges, magas halálozási aránnyal járó feketehimlő járványt állította meg.

Erre gyakran hivatkoznak, de a közvetlenül vérbe fecskendezett oltás nagyon nem ugyanaz, mint a sebbe préselt tehénnyirok! Egy sebbe juttatott anyag természetes módon stimulálja az immunrendszert, így a védekezőreflex úgy aktivizálódik, ahogyan az meg lett alkotva. Ehhez képest a közvetlenül a vérbe fecskendezett oltóanyag kikerüli a bőrt, mint az első védelmi vonalat és így a szervezet immunválasza jelentősen módosulhat.

Jenner immunizációja abból állt, hogy mesterséges eljárással fertőzött meg egészséges embereket, akik viszont ténylegesen megkaptak és kiviseltek egy betegséget, amellyel elkerültek egy másikat. Jenner senkit sem hozott kontaktusba feketehimlővel, sem gyengített, sem semmilyen formában és nem kísérletezett azzal, hogy egyidőben több betegséggel fertőzzön meg valakiket - főleg nem újszülötteket, csecsemőket és kisgyermekeket. A tehénnyirkos eljárás semmiben sem hasonlít a mai védőoltásokra, ahol pici gyermekeknek közvetlenül a vérükbe juttatnak egyidőben többféle rettegett (vagy halálosnak mondott) kórokozót, mellyel együtt idegen állati (vagy emberi) szövetek és nehézfémek is bekerülnek a véráramukba.

Jenner 'oltásprogramja' egyetlen betegség egyszeri, teljes kiviseléséről szólt, mellyel egy másik, súlyosabb betegség elkerülhető lett. Ezzel szemben a jelenkori magyar oltásprogram egy időben többféle súlyos betegség félig kiviseléséről szól, melyet fejletlen vagy még fejlődő immunrendszerű gyermekek rövid idő alatt többször kapnak meg. Egyáltalán nem vitatom Jenner eljárását, de annak nincsen köze a jelenlegi védőoltásokhoz.


- Akkor természetesen még semmit nem tudhattam a majomvese sejtkultúrákról, de ez nem változtat Istennek azon az óriási ajándékán, amit a tudósoknak ajándékul adott kijelentése nyomán elértünk, hogy ma már az egész világon nincs olyan gyerek, aki járványos gyermekbénulást kapna. Ez pedig a majomvese sejtkultúrákon készült védőoltásoknak volt köszönhető!

A nagy járványok rohamos terjedésének nem a védőoltások hiánya, hanem többek között az általános higiénia alacsony szintje volt az oka. Nem a védőoltások bevezetésének tulajdonítható tehát az egyes járványos betegségek megszűnése. Ráadásul ma is vannak még tömeges járványok, és nem csak az infrastruktúra szempontjából küszködő területeken, hanem oltottak között is.

Számomra teljesen nyilvánvaló, hogy az oltás nem Isten rendelt módja az immunizálásra. Hanem emberi, gyarló félmegoldás, ami legalább annyi kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt. Vagy többet. Amennyi haszna van, annyi allergiás reakcióért, mérgezésért, károsodásért, halálért felelős. Az autizmusnak, figyelemzavarnak, bölcsőhalálnak köze van a gyermekkori védőoltásokhoz és nem ezek a kizárólagos problémák vele.

Istennél a cél nem szentesíti az eszközt. Ő kijelentette, hogy a vérben élet van, és ebből nyilván az is következik, hogy a szándékosan odatett kórokozóknak, a majomvese szövetmaradéknak, meg a nehézfémeknek semmi keresnivalója ott.

Az Úr nem oltóprogramot adott az embernek, hanem egy igen kifinomultan működő testet, igen komplex működésre képes beépített immunrendszerrel. Ez az immunrendszer évezredeken át oltások nélkül is képes volt megőrizni az emberiséget a járvány-okozta kihalástól, mégpedig tette ezt úgy, hogy a viszonyok időnként messze nem voltak ideálisak. És éppen az a mérhetetlen emberi gőg, hogy azt hisszük, nekünk ebbe a jól kipróbált, természetes védelembe bele kell nyúlnunk, arra nekünk rá kell segítenünk, saját kézbe kell vennünk az Isten-alkotta működés irányítását. Mert, majd mi jobban tudjuk, hogy mire van szükség.

Tesszük ezt úgy, hogy az ismeretünk nem elégséges ehhez, mivel nagyon sok mindent nem értünk még és nem látunk át az emberi test, különösen az immunrendszer működésével kapcsolatban. Amikor aztán megvan 'a szer', amivel lehet oltani, akkor büszkén kérkedünk a mi emberi megoldásunkkal, ahelyett, hogy alázatosan beismernénk, mennyire híjával vagyunk a bölcsességnek, amikor a minket körülvevő világról vagy akár saját testünkről van szó.

Mert az oltásokhoz hozzátartozik néhány kétes hírű (lelkiismeretileg aligha vállalható) egyéb dolog, amely úgymond a tudomány oltárán feláldozásra kerül. Halott állatokkal, emberi tetemekkel és embriókkal kísérletezünk, és a szöveteiket felhasználjuk. Trancsírozunk és elméleteket állítunk fel, amik aztán megdőlnek, és erre azt mondjuk, hogy tudomány, ami Istentől van, ezért kötelességünk elfogadni azt. Hát, nem gondolom, hogy így van. És nem a tudománnyal van itt a gond, hiszen az istenfélő tudós pontosan a tudatában van annak, milyen kicsi is ő és milyen nagy a Teremtője, és ennek a Teremtőnek a tisztelete meglátszik azon, ahogyan (tisztelettel) bánik élőkkel és halottakkal.

Azzal van a gond, ahogyan az ember mindenhatót próbál játszani és beleturkál mindenbe, ahelyett, hogy csendben figyelne és megfigyelne, és azután leborulna az Úr lábai elé és bevallaná, hogy mi nem tudhatjuk, nem érthetjük, mert messze magasabb Isten bölcsessége, mint az emberé. Ilyen módon, alázatosan szemlélődve talán jobban tisztelnénk az életet és nem csak úgy, hogy azt mondjuk, minket az élet tisztelete vezérel a tudományban, de közben a halottakat használjuk, az élőkön is kísérletezünk és amikor kárt okoz a ténykedésünk, elhárítjuk a felelősséget. Ez nem helyes és sohasem lesz az, mert a cél (a tudomány előrehaladása) nem szentesíti az eszközt.


 - Az MRC-5 ugyanis olyan drága volt, hogy nem volt pénzünk a megvásárlására. Ez a magzati szövetből preparált szövetkultúrán készült diagnosztikum volt az egyetlen, s ma is ez a típusú diagnosztikum a legmegbízhatóbb eszköze a malignus haematológiai betegségben szenvedő gyermekek (leukémiás, lymphomás) bárányhimlőjének diagnosztizálására.

Értem, amit írsz, de egy abortum felhasználása akkor is erkölcsi kérdéseket vet fel. Ráadásul, sehogy sem magyarázható meg beteg gyermekek eseteivel az, hogy miért muszáj minden egészséges magyar kisgyermek szervezetét ismételten mindenféle kétes vegyi anyaggal telenyomni a legvédtelenebb első életévek során.


- Mi ez az ostoba idegenkedés mások fehérjéitől? A fehérje életfontosságú tápanyag. Amikor csirkehúst vagy tojást eszik, tehéntejet iszik a gyerek, akkor annak a csirkének - bocinak a fehérjéi is belekerülnek a véráramba.

Más az egyik, mint a másik, éppen amiatt, amire használják. A táplálékunk fehérjéi hasznosak, mert tápanyagként épülnek a sejtjeinkbe, míg az oltás fehérjéi legjobb esetben is csupán a mesterséges immunizáció fölösleges melléktermékei (rosszabb esetben káros anyagok, amelyek leterhelik vagy rombolják az immunrendszert). Az étel fehérjéje fontos anyag a vérben, az oltás vándorfehérjéi nem oda valók.

Az igazság az, hogy még a hozzáértőknek sincs fogalma, hogy mit okozhatnak ezek a fehérjék az egyes emberekben, érthető tehát a laikusok idegenkedése. A rákos szöveteken, csirkeembrión, majomvese és humán abortum szövetén előállított kultúra pedig nem csak bizarr és veszélyes, hanem jól megmutatja, hogy mennyire tökéletlen, emberi megoldás is az oltás.


- Miért engedi meg Isten azt, hogy a terhesség alatt az anyának a férjéből a saját szervezetébe került fehérjéivel kelljen "birkóznia"? Hisz a magzat, egy Isten által elrendelt "természetfeletti transzplantáció"! Ezen a módon juttatja Isten a férfiúi „idegen” fehérjéket a nő szervezetébe. (Ez az un. "birkózás" okozza némelyik terhesnél az elviselhetetlen hányást.) Mennyivel különb a férjünk fehérjéinek tömege, (akinek lehet hogy genetikailag kódolt betegsége van), mint egy omnipotens magzati sejtből származó aprócska fehérje maradék?

Nagyon sok mindent nem értünk, hogy miért van. Ide tarozik a terhességi rosszullét/émelygés/hányás, aminek  a megmagyarázására több elmélet is született. Ezek egyike, amit te is írtál, mely szerint a férfi sejtjeit utasítja el az anyai szervezet és arra reagál olyan hevesen. Van azonban egy másik nézet is, mely szerint a táplálék méreganyagait (hozzáadott vagy felhasznált vegyszereket, gyógyszereket, hormonokat) utasítja el a szervezet, emiatt nehezek az első hónapok egyes kismamáknak. Ezt alátámasztja az is, hogy a húst nem fogyasztó, vegykezelt növényeket nem ismerő egyes ma élő természeti népcsoportok körében teljesen ismeretlen a terhességi hányás.

Persze lehet, hogy nem a táplálkozás a rosszullétek mögötti valódi ok - nem lehet tudni biztosan, egyelőre legalábbis nem tudják. Mert nem értjük, hogyan is működik a szervezetünk várandósan. Sok mindenről csak halvány sejtéseink, meg tudományosan hangzó, de még bebizonyításra váró magyarázataink vannak.

Ennek ellenére úgy gondolom, hogy a hívő ember képes megkülönböztetni Isten munkáját az emberi megoldásoktól. Férjünk fehérjéje egy új élet kezdetének potenciálját hordozza magában, míg egy halott magzat halált hordoz. Nem úgy értem, hogy halálos, hanem úgy, hogy egy meghalt személyhez tartozik, nem hordoz életet. Ez tehát a válasz is a kérdésedre: annyival különb férjünk fehérjéinek tömege, amennyivel magasabb az Úr, Aki azokat egy természetes folyamat keretében odatervezte, ahol vannak. Az oltásban lévő halott magzati szövetet emberek tervezték oda, ahol van, és valójában nem is kellene ott lennie.

Bár biológiailag nincsen különbség szövet és szövet, fehérje és fehérje között, de kell, hogy messze többnek lássuk Isten teremtési rendjét - azt a finomrahangolt, vakvéletlenekkel sehogyan sem magyarázható csodát, ami az emberi szervezetben megtörténik, amikor az anyai meg az apai sejt egymásra találnak és elindul az új élet - szóval kell, hogy szebbnek, tökéletesebbnek, vagyis messze többnek lássuk ezt, mint az oltás-előállítást. Nem gondolom, hogy egyáltalán helyénvaló lenne e kettőt egy lapon említeni.


- Véleményem szerint, ha van rá mód, jobb az emberi életek millióit megmentő oltóanyagokat nem más fajú, hanem emberi szövetkultúrán, és nem daganatos eredetű, hanem ép és az emberi szervezetet a legkevésbé megterhelő diploid szövetkultúrában legyártani.

Értem, hogy ez egy szakember szemszögéből logikus, de szellemi szemszögből nem feltétlenül az. Viszont most nem ezt szeretném kiemelni, hanem azt, amit a mondatod elején sugalltál. Sokszor hallottam már ezt az érvelést, és nagyon manipulatívnak tartom, amikor úgy állítjuk be, mintha csupán két alternatívánk lenne. Vagy az oltásokat elutasítva végignézzük gyerekeink halálát és kárt okozunk a társadalomban vagy letesszük a voksunkat az "életmentő" oltások mellett, amelyekkel felelős döntést hozunk gyerekek "millióinak" életét megmentve. Pont emiatt a nézet miatt alakult ki az a fajta közvélekedés, hogy aki nem szeretne oltatni, az felelőtlen, rossz szülő, aki kárt akar okozni a gyerekének.

Szerintem az az alapállás, hogy a legtöbb szülő jót akar a gyermekének. Azért szeretne oltatni, mert azt hiszi, ez jó a gyerekének. Vagy azért nem szeretne oltatni, mert azt hiszi, ez a jó a gyerekének. Persze attól, hogy úgy hisszük, még nem lesz igaz, amit hiszünk. De ne vitassuk már el egymástól a jó szándékot, amivel a magunk családját óvni és szeretve gondozni szeretnénk.

Nem felelőtlen, aki utánajárva úgy dönt, hogy jobb, ha a gyereke minden oltást megkap. Mert így érzi őt a leginkább biztonságban. Nem felelőtlen az sem, aki utánajárva úgy dönt, hogy jobb, ha a gyereke nem kap oltást. Mert így érzi őt a leginkább biztonságban.

Persze más biztonságban érezni gyermekünket, mint ha valóban biztonságban lenne, azonban itt most a felelősségről/felelőtlenségről van szó. Merthogy 100%-ra egyik fél sem tudhatja, hogy mivel árt vagy használ. Sejteni és bízakodni lehet, meg az általunk ismert tényeket figyelembe véve dönteni.

Sajnos az oltásokat nem pártolóknak nincsen valódi választási lehetősége, mivel rájuk van kényszerítve, hogy oltatni márpedig KELL. Pedig, nem abban van a felelőtlenség, ha valaki nem akar oltatni, hanem abban, ha valaki nem olvas utána, nem jár utána, csak gondolkodás nélkül megteszi, amit mások elvárnak tőle. "Ha muszáj oltatni, akkor oltatunk: ha azt mondják nekünk, hogy az a jó, akkor mi elhisszük, hogy biztosan az a jó." Ugyanígy természetesen az is felelőtlenség, ha azért nem oltatunk, mert mások sem teszik (biztos igazuk van).

Túlzásnak tartom tehát, hogy arról beszélünk, hogy az oltás emberek millióinak az életét mentheti meg. Nem tudhatjuk, csupán feltételezhetjük, hogy azoknak az embereknek valóban az oltás menti-e meg az életét. Elképzelhető, hogy a többségnek hatástalan az oltás vagy kárt okoz. Ráadásul az emberi szervezet biológiai egyensúlya nem olyan, mint egy automata, amelybe fölül bedobok egy százast és alul kijön a dobozos üdítő, előre eltervezetten, pontosan. Hanem a testünk inkább olyan, mint a környezet, amely körülvesz. Ha ezen a ponton kiirtok pár hektár fát, akkora legjobb esetben is csak sejteni lehet, hogy annak milyen hatása lesz (akár ezen a ponton, akár innen száz kilométerrel odébb). Fogalmunk sincs, hogy mi mit indít el, mi mit állít le, módosít, károsít a biológiai működésünkben. Nem tudunk ehhez eleget. Az oltóanyag bizarr összetevőit látva pedig ez a gondolat sokszorosan is érvényes.

Ahhoz, hogy informált döntést hozhassunk, fontos, hogy alaposan utánajárjunk a lehetőségeinknek, és vállaljunk teljes felelősséget a döntéseinkért. Ettől még nem lesz helyes a döntésünk, hiszen lehet, hogy nem a megfelelő információkra alapoztuk azt. De legalább tiszta lesz az indítékunk, így a lelkiismeretünk is, hogy megtettük mindazt, amit a lehetőségeink szerint meg tudtunk tenni.

A halál - főleg, ha gyermekkorban történik - megrázó és súlyos, nagy teher a gyermekét elveszítő családon. Azonban, sok esetben nagyon nehéz egyértelműen megmondani, hogy mi miért történt és hogyan vezetett mindez a tragédiához. Utólag rekonstruálni az eseményeket és felmérni, hogy a helyzetet mi módon lehetett volna elkerülni, mindig nagy bizonytalansági faktorral jár. Kiváltképp, ha betegségekről, járványokról és az egyes személyek immunrendszerének működéséről van szó.

Nem vitatom el, hogy sokan az egészségügyi dolgozók és a kutatók közül odaszánt, nagy szaktudású, másokon valóban segíteni akaró, hatalmas munkabírású, őszinte emberek. De ez még nem teszi szükségessé, életmentővé, nélkülözhetetlenné a védőoltásokat.

Ha járványokról beszélünk, akkor azt is meg kell említenünk, hogy az évtizedekkel ezelőtti súlyos kórokat nem kapta el mindenki, nem is halt azokba bele mindenki, sőt, nagyon sokan nem haltak meg. Nem mindenhol volt oltás és az oltatlanok között sem a többség halt meg. A többség kiviselte a betegséget és megszerezte az életre szóló védelmet. Minden halál fájdalmas a családnak, ismerősöknek, de ettől még a betegség borzalmaival nem etikus riogatni, hiszen az oltások mellékhatásai ugyanolyan borzalmasak és azokba is van, aki belehal.

Fontos lenne, hogy ne féljünk annyira azoktól a gyermekbetegségektől, amelyeket régen gond nélkül elkaptak és kiviseltek a ma is élő idősebb korosztály tagjai. A természetes immunitás, amely ténylegesen elkapott és kiállt betegségekkel megszerezhető, értékesebb, mint az oltás által megszerezhető immunitás, mivel előbbi egy életen át tartó valós védettséget és felkészültebb immunrendszert eredményez. Ezzel szemben a legtöbb, gyermekkorban kapott védőoltás legfeljebb 10 évre ad immunitást (ha ad egyáltalán) és inkább az immunrendszert terheli le, illetve kerüli meg.

Nem lehet az oltás-témát annyira leegyszerűsíteni, hogy jó lelkiismerettel, bátran kimondhassuk: a védőoltás mindenkor véd és mindig életet ment. Van, amikor így van, és van, amikor nem. A kérdés, hogy melyik fordul elő többször.

Ezzel kapcsolatban mindkét oldalnak vannak statisztikái, így aztán a laikus emberen a sor, hogy bizalmat szavazva az egyik oldalnak, elhiggye, hogy az általa idézett statisztikák megfelelnek a valóságnak!

Ha Jézus Krisztus útján járunk és Ő az életünk Ura, akkor tisztelnünk kell az életet, amit Teremtőnkől kaptunk. A magunkét is és mindenki másét is. A halott magzat is valamikor élő személy volt. Hogyha elfogadjuk, hogy Isten az életadó és csak Ő veheti el azt, akkor az abortuszt semmilyen körülmények között nem helyeselhetjük. Ha az abortusz nem helyes, akkor hogyan lenne helyes a megölt kis embrió testét orvosi célokra használni?

Talán vannak életet mentő oltások, de ezt minden esetben egyénileg kellene mérlegelni, nem pedig kötelező jelleggel, tömegesen oltatni kisgyermekeket. Ha extrém esetekben bizonyos oltások életet mentenek, akkor pontosan eszerint kellene kezelni a védőoltást: extrém esetekre való kényszermegoldásként. Úgy, mint például a kemoterápiát, amely olykor segít, de mégsem alkalmazzuk minden egészséges magyar emberen.




2013. szeptember 30., hétfő

A teljes kép (egy mini-sorozat 7. része)



Elérkeztünk az otthonoktatós mini-sorozat hetedik, egyben utolsó részéhez, ami egy összefoglaló. Ha a korábbi részeket nem olvastad, ide kattintva megteheted: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész.

Az otthonoktatás igei háttere 7.
A teljes kép

Fontos az alapelveket felismerni: azt, hogy az Ige mit tanít arról, hogy hol a helye a gyermekeknek.

Az Ige egyértelműen családpárti: Isten nem bizonyos intézményekben dolgozó személyeket, hanem magukat a szülőket tartja kompetensnek gyermekük nevelésében. Mivel nevelni nem lehet távolból, ez feltételezi, hogy a gyermekek a szüleik közelében élnek napról napra, otthon szerzik meg az élethez szükséges tárgyi ismereteket és nincsenek tartósan kiszakítva a családjukból.

Aki iskolába kerül, az napról napra hosszú időszakokra ki van szakítva a családi közegből, ezért a szülei (legyenek bármennyire is komoly hívők) nem tudják őt igei értelemben hatékonyan nevelni, sem az istenfélelemre tanítani. Nem a távolság az egyedüli akadálya ennek, hanem az is, hogy a gyermekek (röviddel intézményesítésük után) a szüleik szívétől is távol kerülnek.

Olyan ez, mint amikor egy elítéltet hosszú évekre megfosztanak a szabadságától. Az első összeomlás után a látogatások alkalmával próbál mosolyogni a szeretteire és kívülről sokáig úgy tűnhet, hogy benne nem változott semmi. De ő maga tudja, hogy a falakon belül más törvények uralkodnak, mint kint: íratlan törvények, melyeket nem tud elkerülni, és melyeket a kívülállók nehezen vagy egyáltalán nem értenének meg. Nem is próbálja nekik megmagyarázni, hogy mi történik, mert úgy gondolja, csak rosszabb lenne azzal, ha a szerettei tudomást szereznének arról, mi folyik odabent. Ezért már nem sír, viszont másokat fedezve titkolózik, a szerettei pedig megelégszenek azzal, hogy azt mutatja magáról, hogy jól van (azt gondolják, jobb nekik is így).

Ezen a ponton a benti valóság már valóságosabb az elítélt számára, mint a kinti és már nem a kinti kapcsolatai határozzák meg a viselkedését, hanem a benti személyek formálják őt, azokhoz a helyzetekhez alkalmazkodik. A börtön falain kívüli közeg távoli lesz a számára - és a szerettei is. Érzi, hogy itt magára van utalva: a szerettei nem tudják őt innen kimenteni, nem tudják átérezni sem a történések mélységét és kívülről nem tud rajta senki segíteni .

Amikor ez az elítélt végre kiszabadul, más ember megy haza a családhoz. A börtönben tapasztalt valóság - az a világ, amelyben éveket húzott le - durván átgyúrta és megkeményítette őt. A hozzátartozókat rendszerint sokként éri ez a változás. Nem érik fel ésszel, hogy mikor és hogyan is történt mindez. Nem értik, hogy az a közeg, amiben sokáig élt, tette olyanná, amilyen lett.

Az iskola is megváltoztatja a gyerekeinket, mivel - a börtönhöz hasonlóan - az is egy 'másik' közeg, amibe kényszer hatására kerülnek. A gyermek úgy kerül be, hogy közben távol is kerül a szeretteitől, akik - bármennyit sír is - nem tudják őt onnan kiszabadítani. (Illetve ki tudnák, de mégsem teszik.) Így a benti valóságot egyedül kell megélnie, azzal egyedül kell megbírkóznia. És ennek az lesz a hatása, hogy idővel valóban megtörténik az a szomorú helyzet, amit pedig annyira üdvözölnek a pszichológusok, hogy tudniillik a gyermek 'leválik a szülőről'. Ez viszont nem jelent mást, mint hogy az utód érzelmileg eltávolodik a szeretteitől, azért, hogy a szüleivel való mélyebb kapcsolatát másokkal (pl. barátnékkal, haverokkal) pótolja.

Az iskola azonban - a börtönhöz hasonlóan - erkölcsileg romlott közeg is, amely a 'szülőről való leválás' után még inkább demoralizálóan hat a gyermekre, merőben mást nevelve belé, mint amit hívő szülei neveltek volna, ha velük marad. Bár sokan nem veszik ezt vészre, de az a közeg (az otthoni tudatos nevelés ellenére is!) komoly jellemváltoztató hatást ér el a gyerekeknél.

Nagyon fontos megérteni, hogy nem a pedagógus az első számú jellemformáló közeg egy oktatási intézményben, mint ahogyan egy börtönben sem a börtönőr a meghatározó. Természetesen, egy jó pedagógus hozzájárulhat ahhoz, hogy a gyermek jól érezze ott magát, de a legjobb pedagógus hatása is elhanyagolható a gyermekközösség (a valódi közeg) átgyúró hatása mellett. Szerintem ezt a pedagógusok pontosan tudják, csak a szülők nem akarják észbe venni.

Amikor a gyerekeinket iskolába küldjük, akkor az idő túlnyomó részében kiforratlan jellemű (és bibliai értelemben meg nem nevelt) gyerekek közé kerülnek, miattunk. Isten ellenben úgy tervezte a családot, hogy abban nőjenek föl az utódaink.

Persze, Isten azokat is képes elérni és átformálni, akiket iskolába járatnak a szüleik, mivel Ő nincsen formákhoz kötve. Bármilyen életkörülményben bárkit meg tud szólítani, el tud hívni, meg tud szentelni - mi magunk, akiket már megszólított az Úr, vagyunk erre az élő példák. Ez azonban még nem teszi egy ideális hellyé az iskolát, sőt. Ha Isten valakit megszólít, azt gyakran éppen a körülmények ellenére teszi, nem miattuk- és ez az iskolába járatásra is igaz. Nem azért szólított meg az Úr, mert iskolába jártunk, hanem, mert elveszettek voltunk és nagy szükségünk volt arra, hogy az életünket megváltoztassa.

Hogy valakit Isten megszólít, az az Ő csodálatos kegyelme, és én semmi esetre sem szeretném ezt a kegyelmet beszűkíteni mindazzal, amit eddig leírtam. Isten fölfoghatatlan jósága és bölcs tervei gyakran foglalnak magukba olyan részleteket is, amiket nehezen tudunk megérteni. De az Ő cselekedetei - legyenek bármennyire is szokatlanok és emberi konvenciókon átlépők - sohasem mondanak ellent az Igéjében kijelentett igazságoknak. Ő a maga cselekedetei mellett viszont az embereknek is elrendelt feladatokat. Olyan konkrét dolgokat, amiket nekünk kell megtennünk, nem Istennek. Ott van tehát az emberi felelősség oldala: mindaz, amit a mi hatalmunkban áll megtenni vagy nem megtenni a gyerekeinkért.

Mit akar Isten, hogy a családjainkkal tegyünk?

Mi, hívő szülők nem játszhatunk az Úr kegyelmével. Nem háríthatjuk Őrá, amit nekünk kell megtenni, amikor a ránk bízottak életéről van szó. Gyermekeinket sáfárságra kaptuk, mint örökkévaló kincseket és vétkezünk az Ő Teremtőjük ellen, ha figyelmen kívül hagyjuk az Ő gondolatait, nem ismerve föl, hogy gyermekeink számára létezik egy jobb terv, mint az iskolai oktatás.

Ha ezt eddig nem tetted meg, kérlek, hogy beszélgess Istennel erről a tervről. Bizonyára lesz mondanivalója hozzád.

Ez a poszt nem azért készült, hogy vádolja és kárhoztassa mindazokat, akik valamilyen okból kifolyólag nem az otthonoktatást választották. Hanem azért, hogy a szívedre helyeződjön egy erős biztatás, amennyiben keresed és vágyod megérteni Isten mélyebb terveit az életedre nézve.



   
  

2013. szeptember 8., vasárnap

Szombattartás vagy vasárnapszentelés?


Igazság szerint a vasárnapra nem úgy tekintek, mint egy olyan napra, amikor muszáj a munkától tartózkodva pihenni. Aki ugyanis a munkaszünetet igei rendelésnek veszi, annak azt is meg kell fontolnia, hogy az bizonyosan szombatra vonatkozik, nem vasárnapra. Erre tehát nem helytálló hivatkozni, ha a vasárnapot tartjuk meg.

Azonban én azt is hiszem, hogy az Úr a szombattartást az izraelitáknak rendelte el és nekik a mai napig ezt törvény szerint meg kell tartaniuk. Ránk, újszövetségi hívőkre viszont nincsen ez vonatkoztatva, hiszen az Apostolok cselekedeteiben az első pogány-keresztények megtérésekor nem volt ez külön kiemelve.

Természetesen, önként alárendelhetjük magunkat bizonyos törvények megtartásának. Úgy gondolom azonban, hogy ebben az esetben az a mérvadó, hogy az is hasznos, ha megtartom, az sem káros, ha nem tartom meg, de legyek a magam értelme felől meggyőződve és ne legyek ebben dicsekvő.


Vasárnap megszentelése kilőve?

Nagyon hibrid dolognak gondolom, amikor keresztényként a vasárnapra hivatkozunk, mintha olyan lenne számunkra, mint a zsidóságnak a szombat. Ennek nincsen semmiféle igei alapja.

Amikor hívők között a vasárnap megszenteléséről van szó, leginkább a munkától való tartózkodás van kiemelve. Pedig az Igében nem csak ennyi mondandója van Istennek arról, miként is tudunk Neki tetsző módon ünnepelni. Nem csak egyetlen rendelés van ebben a témában. Ha tehát szorosan követni akarjuk az Igét, akkor pl. a kedvteléseinket sem végezhetjük ezen a napon (tv-ről, filmnézésről, szabadidős tevékenységről nem is szólva). Vasárnapozó keresztények körében azonban nem jellemző, hogy az Ige szombatra vonatkozó rendeléseit egy-az-egyben átvennék. Így viszont fura, hogy bár hivatkozunk arra, hogy az újszövetségi hívők számára az Úr szombatja a vasárnap, nem tartjuk meg úgy, mint ahogyan Isten népe az ószövetségben a szombatot.


Nem a vasárnap, hanem a szombat?

Úgy gondolom, hogy nincsen igei alapja a nem zsidó-keresztények szombattartásának sem. Írom ezt úgy, hogy évekkel ezelőtt mi is szabbatoltunk a családdal (péntek napnyugtától szombat napnyugtáig, gyertyagyújtással, zsidó imádsággal, fonott kaláccsal, ahogyan a messiáshívő zsidók ma is tartják). De aztán megítélt ebben az Úr, mert ez nekem inkább egy olyan törvény volt, amiben magam előtt kérkedtem a szentségemmel - nem olyan valami, ami mögé hosszú távon a családot szívesen szerveztem volna.

Ez csupán az én akkori lelkiállapotom volt, nyilván lehet máshogyan is ünnepelni, vagyis kérkedés nélkül. Azonban számomra továbbra is egy megoldhatatlannak látszó problematikája az egész szombat-dolognak, hogy nem látom azt az Igéből, hogy Isten azt parancsolná, hogy minden pogány-keresztény vegye fel a zsidó szokásokat. Hanem úgy látom, hogy a pogány-keresztényekre a vértől, a fúlva holt állattól és a paráznaságtól való tartózkodás vonatkozik.

Sem ünnepek, sem táplálkozás tekintetében nincsen olyan igei parancs, utasítás, amely alapján egyértelműen ki lehet jelenteni, hogy Isten tőlünk ugyanazt várja el, mint az Izrael népétől.

Ez a szombattartásra is vonatkozik: nincsen igei alapunk feltételezni, hogy Isten akarata az minden hívő számára, hogy megszentelje a szombatot úgy, amint azt a zsidók is teszik: szombatnapi járófölddel, tűzgyújtási tilalommal, kikapcsolódó tevékenységektől való teljes tartózkodással.

Egy másik érv, hogy a szabbatolás kétségtelenül egy zsidó szertartás. Mi nem vagyunk zsidók, és ez olyan nagyon idegen a számunkra. Ha viszont nem teljesen a zsidó szokásokkal ünneplünk, akkor az már nem a Bibliában parancsolt szombattartás. Természetesen ez utóbbi érv csak egy kényelmi szempont, ami gyorsan megváltozna, ha az Ige a szombattartást elrendelte volna a pogány-keresztényeknek is.


Egy kevés személyes tapasztalat

Személyes tapasztalataim a szabbatolás közben arra vezettek, hogy mélyen elgondolkozzam az egész szokásról. Ha ugyanis családilag igazán komolyan gondoljuk ennek a napnak a megtartását, akkor ez távol fog tartani minket Krisztus testének többi tagjától, akik pedig vasárnap gyűlnek össze. Tehát, ha ideológiai alapon, igei meggyőződés alapján ünneplünk szombatot, akkor keresni kell egy olyan közösséget (vagy olyan testvéreket), akik hasonlóan gondolkoznak. Máskülönben igencsak hibrid ünneplésünk lesz, amelyben szabbatolunk a családdal, aztán meg vasárnapolunk a többi testvérünkkel (vagy elszakadunk a többi testvérünktől).

Akkor, amikor ezen elgondolkoztam, rájöttem, hogy el kell határozni magam, hogy szeretnék-e a szabbat miatt izolálódni Krisztus testétől. És arra jutottam, hogy nem szeretnék. Azért nem, mert ez nem elegendő ok: nincs elég erős igei alap mögötte, melyre egy mély meggyőződést építhetnék, amely arra sarkallna, hogy radikálisabb lépéseket is megtegyek. Arról van tehát szó, hogy tudom, Isten nem akar engem Krisztus testétől elszakadva látni a szabbat miatt.

Vannak azonban más dolgok, meggyőződések, amelyek miatt szégyenkezés nélkül felvállalom a Krisztus testén belüli izolálódást. Ilyen pl. a húsvéti nyuszizás, télapózás, karácsonyfa állítás, vasárnapi iskolába (gyermek bibliakörbe) járatás. Ezeket mi nem tesszük és nem vagyunk hajlandóak kompromisszumokra még a gyülekezeti békesség kedvéért sem. Mert hisszük, hogy szilárdan álló igékre és Istennek tetsző alapelvekre épített meggyőződés mindegyik. Így, amikor konfliktusba kerül az emberek és Isten akarata, akkor az a mérvadó, hogy nem embereknek, hanem az Úrnak kell megfelelni.

A szabbat megtartása azonban nem egy ilyen kérdés, mert nincs mögötte szilárd alap, amely alapján bárkitől, aki keresztény, el lehetne várni, hogy ő is hasonlóan vélekedjen. Természetesen, ha a gyülekezet arra a meglátásra jutna, hogy szombatoljunk, akkor gyanítom, hogy örömmel vennék részt ebben az újfajta szombatnapi közösségben - már csak azért is, mert az, hogy egy gyülekezet bátran szembemegy a régóta megszokott tradícióival, számomra azt mutatná, hogy ott az Úr Igéje igazán fontos. (Már amennyiben teljesen a zsidó előírások szerint ünnepelnék.) Amint írtam, máshogyan nem látnám értelmét, mert akkor megint csak nem Isten Igéje szerint járnánk el ebben a dologban. Úgy viszont értelmetlen lenne erre a rendelésre hivatkozni...:)


 

2013. április 23., kedd

Bibliai igék az otthonoktatásról?? (egy mini-sorozat 6. része)


A mini-sorozat utolsó előtti részéhez értünk. Nem véletlen a képválasztás így az elején. Eddig ugyanis érvelés volt, most azonban az elgondolkozás ideje következik. Hiszen az otthonoktatás igéiről írok most: azokról az igékről, amelyek alapelveikben mutatnak egy irányba.

(Az igék és gondolatok, amelyeket olvasni fogsz, szorosan kapcsolódnak a sorozat előző részeihez. Ha te nem olvastad azokat, ide kattintva megteheted: 1. rész2. rész3. rész4. rész5. rész)

Az Ige, mint tudjuk, kétélű fegyver, amely megítél és behatol a bensőnkig - ha hagyjuk. Az Igét azonban nagyon könnyű kiforgatni, átértelmezni, félremagyarázni, és még ezeknél is könnyebb egyszerűen figyelmen kívül hagyni. Hogy ne ezek a dolgok történjenek, ahhoz kell az elcsendesedés.

Kell, hogy engedjük Istent beszélni a szívünkhöz. Ha elcsendesedve, Őt Úrnak elismerve közeledünk az Igéhez, akkor képesek leszünk úgy érteni mindazt, amit olvasunk, ahogyan Isten akarja, hogy értsük. Amennyire lehetséges, prekoncepcióinktól megszabadulva és a szív csalárdságától függetlenül. Így szeretném tehát, ha nekiindulnánk az igeboncolgatásnak. Igazából nem is nagyon szeretnék boncolgatni. De vágjunk is bele.

Az otthonoktatás igei háttere 6. 
Bibliai igék az otthonoktatásról??


Bevezető ehhez a részhez

Az otthonoktatás nem áll önmagában, hanem egy összetettebb kép része. Az a kérdés ugyanis, hogy hol a helye a gyermeknek kiegészül - ki kell, hogy egészüljön - azzal kérdéssel, hogy hol a helye az anyának. A két kérdés egymástól elválaszthatatlan és mind az otthontanítás, mind az intézményes oktatás szempontjából elemien fontos. Ha nem találunk biblikus választ mindkét kérdésre, akkor kénytelenek leszünk a saját belátásunk szerint értelmezni a helyzetet és útmutatás nélkül eldönteni, hogy melyiket válasszuk. Isten azonban most sem hallgat, az Ige ugyanis mind a két kérdést lefedi. Így a válasz az egyik kérdésre megerősíti a választ a másik kérdésre. Mindjárt elmagyarázom, hogy konkrétan ez mit jelent.

Bizonyos dolgok hiánya mutat egy irányba. Az, hogy a Biblia nem említ semmiféle iskolához hasonló helyszínt, hanem egyedül a családot mutatja be, mint normális életközeget a gyerekek számára, elgondolkodtató. Olyan, mintha az Ige nem ismerné el az intézményes gyermekoktatás létjogosultságát. Mintha Isten a Biblia ihletésekor nem vett volna tudomást arról, hogy iskolák márpedig lesznek és az általuk képviselt szocializációs modell a modern társadalom arculatát alapjaiban fogja megváltoztatni.

Úgy gondolom, hogy az iskola megemlítésének a hiánya egy komoly útmutatás a keresztényeknek. Lehet, hogy azért nincs iskolához hasonló helyszín a Bibliában, mert ezzel az intézménnyel nincs semmi dolgunk. Lehet, hogy az Igén keresztül itt most azt közli Isten, hogy a szocializációs modellünk nem kell, hogy kövesse a társadalmi trendet (ami jelen esetben az iskola).

Itt most Izráel népe jut az eszembe: ők hitükben, szokásaikban és egész életvitelükben nagyon markánsan elkülönültek az őket körülvevő ókori társadalomtól. Nem mentek az egyiptomiak, babiloniak, asszírok után, nem úgy rendezték be az életüket, mint azok. Elkülönültek Isten számára és Ő volt a referenciájuk az életükkel kapcsolatban, nem a társadalom. Mert tudták, hogy jövevények azon a földön, ahol élnek. Mi is jövevények vagyunk ezen a világon. Lehet, hogy nem kellene, hogy a modern társadalom trendjei határozzák meg az életvitelünket.

Az is elgondolkodtató, hogy az Ige nem ismeri a gyermekeitől távol dolgozó kisgyerekes édesanya fogalmát. Ez utóbbi nem ad más következtetésnek helyet, mint hogy az édesanyáknak a gyermekeik mellett kell lenniük. Ez megvalósul, ha otthontanítja őket, de ha iskolába küldi őket, akkor nem. És bár otthon maradni iskolába járó gyermekek édesanyjaként is lehet, de az nem az igazi. Hiszen így csak az anya van a helyén (vagyis otthon), a gyerek nem. Ráadásul el is vannak különítve, ami megint csak a gyerekeitől távol dolgozó édesanyát eredményez.

Az iskola, mint oktatási intézmény, valamint a dolgozó édesanya igei példáinak hiánya tehát mutat egy irányba. Ezek mellett nem mehetünk el csak úgy. És bár nem olvashatunk olyan igéket, amelyek konkrétan azt parancsolják, hogy ha Jézust követed, akkor mindenképpen oktass otthon, bizonyos utalások segítenek egyértelműen behatárolni, hogy mit is vár el tőlünk Isten a gyerekeinkkel kapcsolatban. Ezek az igék magukért beszélnek, nem is fűztem hozzájuk sok mindent.

A kérdés nem az, hogy vannak-e olyan igék, amelyek alapján gyermekeinket otthon tartani, otthon nevelni, otthon tanítani helyes dolog, mert egyértelmű, hogy vannak ilyen igék. A kérdés az, hogy össze lehet-e bármi módon egyeztetni az Ige kijelentéseit az intézményes oktatással. Véleményem szerint nem. Ha nem lehet, akkor az kellene, hogy jelentsen nekünk valamit.


Igék az otthonnevelődés mellett:


Az Úrnak félelme
feje a bölcseségnek;
a bölcseséget és erkölcsi tanítást
a bolondok megútálják.

Hallgasd, fiam,
a te atyádnak erkölcsi tanítását,
és a te anyádnak oktatását
el ne hagyd.
Mert kedves ékesség
lesz a te fejednek,
és aranyláncz a te nyakadra.
(Péld.besz. 1:7-9)

A fiaknak a szülők erkölcsi tanítását és oktatását kell hallgatniuk
(nem mást kell hallgatniuk, hanem erkölcsi tanítást és
nem másoktól, hanem a szülőktől).


Őrizd meg, fiam,
atyád parancsolatját,
és anyád tanítását el ne hagyd.
Kösd azokat szívedre
mindenkor,
fűzd nyakadba.
Valahová mégysz, vezérel téged,
mikor aluszol, őriz téged,
mikor felserkensz,
beszélget veled.
Mert szövétnek a parancsolat,
és a tudomány világosság,
és életnek úta a tanító-feddések.
(Péld.besz. 6:20-23)

A fiaknak meg kell őrizniük a hallott tanítást.
Ehhez szükséges hallaniuk azt.
Mégpedig az atyáktól és az anyáktól kell hallaniuk.
Ebből az igéből szépen kirajzolódik a szülők egysége,
ahogyan a gyermekük érdekében, az ő jólétén munkálkodnak.
Munkálkodásuk itt abban nyilvánul meg,
hogy szüntelenül nevelik és tanítják a bölcsességre őt.
Legyünk hálásak érte, ha minket is így neveltek!


Ti gyermekek
szót fogadjatok a ti szüleiteknek
mindenben,
mert ez kedves az Úrnak.
(Kolossé 3:20)

A gyerekeknek szót kell fogadni szüleiknek
(minden felnőttet tisztelniük kell,
de ezen ige szerint a szüleiknek tartoznak szófogadással).


Ti atyák
ne ingereljétek gyermekeiteket,
hanem neveljétek azokat
az Úr tanítása és intése szerint.
(Efézus 6:4)

Az atyáknak kell Isten tetszése szerint nevelni a fiakat
(nem más felnőtteknek kell Isten tetszése szerint nevelni,
hanem az atyáknak).


Tanítsd a gyermeket
az ő útjának módja szerint;
még mikor megvénhedik is,
el nem távozik attól.
(Péld.besz. 22:6)

A gyermekeket a szüleiknek kell tanítaniuk.
(Ez itt erkölcsi tanításra vonatkozik.)
Az erkölcsi tanítás jellemzően nem sietve leadható tananyag,
hanem olyan, szívbe írt igazság,
amelyet kitartóan csepegtetve lehet átadni.


És ez ígék,
amelyeket e mai napon
parancsolok néked,
legyenek a te szívedben.
És gyakoroljad ezekben a te fiaidat,
és szólj ezekről,
mikor a te házadban ülsz,
vagy mikor úton jársz,
és mikor lefekszel,
és mikor felkelsz.
(5Mózes 6:6-7)

A szülőnek kell Isten parancsolataiban gyakorolni a gyermekeit.
És ezekről a parancsolatokról kell beszéljen nekik folyamatosan.
Ez azt feltételezi, hogy sok időt töltenek el együtt napról napra.
Az Ige kiforgatása, amikor úgy értelmezzük, hogy itt arról van szó,
hogy a kevéske együtt töltött időt kell jól, igei tanításra felhasználni.
Itt nem ezt mondja az Ige, hanem azt,
hogy gyakoroljad azokban a te fiaidat:
folyamatosan, és rendszeresen,
minden utaidban,
minden együtt töltött élethelyzetben.


De Jézus
magához híván őket, monda:
Engedjétek, hogy a kis gyermekek
én hozzám jőjjenek,
és ne tiltsátok el őket;
mert ilyeneké az Istennek országa.
Bizony mondom néktek:
Aki nem úgy fogadja
az Istennek országát,
mint gyermek,
semmiképen nem megy be abba.
(Lukács 18:16-17)

Jézus azt akarta, hogy a szülők vigyék Őhozzá a gyermekeket.
A szülőknek bemutatja, hogy a gyermekeket szemlélve megérthetik azt,
hogy olyanná kell lenniük, mint azok,
ahhoz, hogy a mennybe kerülhessenek.
Ez a kölcsönösség otthon tud megvalósulni!

Ha egy szülő újjászületett hívő,
akkor őbenne Krisztus lelke van.
Így amikor a gyermeke vele van,
akkor egy krisztusi személlyel van!
A gyermeket akkor engedjük Jézushoz menni,
ha magunkhoz engedjük őt -
hiszen rajtunk keresztül találkozhat Krisztussal!


Igék az iskolai modellel szemben:


Hajtsd füledet,
és hallgasd a bölcseknek beszédit;
és a te elmédet figyelmeztesd
az én tudományomra.
Mert gyönyörűséges lesz,
ha megtartod azokat szívedben;
legyenek együtt állandók
a te ajkaidon!
Hogy az Úrban legyen
a te bizodalmad,
arra tanítottalak ma téged,
igen, téged.
(Péld.besz. 22:17-19)

Bölcsek beszédeit kell hallgatni.
(Bölcs az, aki az Urat féli.)
Máshol is lehet bölcsek beszédeit hallgatni,
nem csak otthon, az oktatási intézményekben azonban
kétségkívül nem a bölcsek beszédei hallhatóak.
A osztályközösségben lévő gyermekek nagy többsége ugyanis
egész biztosan nem istenfélő.
A tanárok sem azok, de még ha azok is lennének,
a tananyag, amit leadnak,
nem nevel istenfélelemre.


Aki pedig
megbotránkoztat egyet
e kicsinyek közül,
akik énbennem hisznek,
jobb annak,
hogy malomkövet kössenek a nyakára,
és a tenger mélységébe vessék.
(Máté 18:6)

Sok dolog, amit a gyerekek az iskolában
a kortársaiktól látnak és hallanak
(nem Isten terve szerinti szexualitás, agresszió,
erkölcstelenség, horror, durva poénok),
illetve bizonyos 'ismeretek' is,
amelyeket tényként kell elfogadniuk (pl. az evolúció),
mind botránkoztató lehet egy hívő családból jövő gyermek számára.
Pedig nem helyes olyan közegbe engedni, ahol tudható,
hogy bizonyosan meg fogják őt botránkoztatni!


Aki jár bölcsekkel,
bölcs lesz;
aki pedig magát
társul adja a bolondokhoz,
megromol.
(Péld.besz. 13:20)

Nem mindegy, kikkel 'jár együtt',
vagyis kikkel tölt tartósan időt az ember!
Ha nem bölcsek társaságban van,
akkor az Ige szerint a neveltetésétől függetlenül maga is meg fog romolni.


Ne tévelyegjetek.
Jó erkölcsöt megrontanak
gonosz társaságok.
Serkenjetek fel igazán
és ne vétkezzetek;
mert némelyek
nem ismerik Istent;
megszégyenítéstekre mondom.
(1Korintus 15:33-34)

Ne legyenek illúzióink: a jó erkölcs megromlik egy romlott közegben!
Ne tegyünk úgy, mintha nem így lenne, mert az tévelygés az Ige szerint!


A sorozat 7. részét itt olvashatod.

2013. április 8., hétfő

Konferencia



Csak egy rövid értesítő itt a blogon. Lesz még idén tavasszal egy otthonoktató konferencia, amit szervezünk és amire nagy szeretettel és izgalommal készülünk. Hívunk téged is: ha ismersz olyanokat, akiket érdekelhet, vagy ha te magad érintett vagy, akkor ezen a linken találsz további információt. A többiről pedig e-mailben kaphatsz értesítést.

Mi, vagyis a szervezők:

Olivér és Eszti

E-mail: otthonoktato.konfi (kukac) gmail (pont) com





2013. március 13., szerda

A Szocializációs Csapda (egy mini-sorozat 5. része)

Az otthonoktatós gondolatokból az ötödik rész következik. Hamarosan a végéhez érünk, de azért van még pár dolog, amit érdemes végiggondolni a témában. Az előző részeket itt olvashatod el: 1.rész, 2.rész, 3.rész és 4.rész.

Az otthonoktatás igei háttere 5.
A Szocializációs Csapda

A Biblia egyértelművé teszi, hogy a szülők dolga és felelőssége gyermekeik nevelése. Nem az államé, nem a pedagógusoké, nem is más felnőtteké, hanem egyedül a szülőké. A gyermekek dolga és felelőssége pedig a szüleiknek való szófogadás. Az Ige arról is beszél, hogy az eszes fiak hallgatnak atyjuk és anyjuk erkölcsi tanítására. Hogy mindez megvalósulhasson, alapvető fontosságú, hogy a gyerekek a családban legyenek. De mit is értünk azon, hogy családban lenni? Hát, nem minden gyerek a családban van?

Amikor gyerekek neveléséről, formálásáról gondolkozunk, akkor mind a világ, mind a hívők elismerik a család vitathatatlanul nagy szerepét. Nem kell senkit sem arról győzködni, hogy mennyire fontos, hogy a gyermek szerető szülők között egy harmonikus otthonban fejlődjön - ezt mindenki tudja, hiszi, vallja.  Azonban ez a tudás gyakorlati síkon valahol mégis félresiklik, ugyanis komoly viták tárgya a szocializáció kérdése. Vagyis az, hogy elegendő-e a család, és ha igen, meddig? És mikortól van szükség arra, hogy a család elengedje a gyermeket?

Szakemberek egy része bátran állítja, hogy három éves kor után egy gyermek életében jó és szükséges dolog a gyermekközösség. Sokan nem fogalmaznak ennyire sarkosan, de azért abban megegyeznek, hogy legkésőbb kisiskolás korban kerüljön gyerekek közé a gyerekünk. Az egészséges szocializációra hivatkoznak, arra utalva, hogy akit távol tartanak a rendszeres/mindennapos gyerekközösségtől, az nem lesz képes elsajátítani a társas együttélés szabályait, és így nem fog tudni beilleszkedni a társadalomba.

Akkor, hogy is van ez a gyerekeinkkel meg a szocializációval?

Régebben sokat írtam erről a témáról, amit most nem szeretnék megismételni. Azonban úgy hiszem, a szocializáció indokolatlanul nagyra felfújt probléma, ráadásul egy olyan referencia-kérdés, amit sajnos megint más alapokon értelmezünk, mint kellene.

Adott ugyanis egy állítás: a család fontos. Én azonban úgy látom, hogy az Ige ennél tovább megy. Nem csak azt állítja, hogy fontos, hanem azt, hogy egyedülálló feladata van a gyerekek életében. Egy hívő család Isten félelmét (vagyis tiszteletét) egyedülálló módon képes elültetni a szívükbe. Mert a hívő család egy Krisztus jelenlétét hordozó család, és ez a jelenlét átformálhat, és mi hisszük, hogy át is formál! Isten félelmét viszont csak folytonos együttléttel ültethetjük el gyerekeink szívébe: úgy hogy velünk élnek és velünk töltik az idejüket.

Egyértelmű, hogy ebben a kontextusban a szocializáció helyszíne is a család kell, hogy legyen. Tehát, nem azt állítjuk, hogy a család fontos, sem azt, hogy szocializációs hatása lényeges: egyenesen azt mondjuk, hogy a család az ideális színtere a hívő családban növekvő gyermekeknek. Ezzel egyben azt is mondtam, hogy egyetlen más élettér sem annyira megfelelő egy hívő családban élő gyermeknek, mint a család. Sem a gyerekközösség, sem semmilyen más csoport nem ideális. És ezzel azt is állítom, hogy a családi környezet elég a megfelelő szocializációhoz.

Az otthontanító családok egy része megcsúszik, téved, amikor ezt figyelmen kívül hagyja. Nem látják, vagy nem hiszik el, hogy a család tényleg elegendő. Mivel nagy a nyomás kívülről, hajlamosak elhinni, hogy a szocializáció és a gyerekközösség összetartozó fogalmak, így az iskolába nem járók szükségképpen hátrányt szenvednek, kimaradnak valamiből, amit muszáj külön úton biztosítani számukra. Emögött tulajdonképpen félelem van: félelem attól, hogy a társadalom aggódásai ("hogyan fog tudni beilleszkedni, ha nem jár suliba??") jogosnak fognak bizonyulni, és hogy az ő családjukban élő gyerekek nem lesznek képesek spontán módon, kielégítően szocializálódni bármiféle külön program vagy gyerekcsoport nélkül.

A szülők tulajdonképpen nem bíznak a családi közösségben, és nem bíznak Isten jó tervében sem, amely a családba tette a gyermekeket. És mihelyst ez a vélekedésük kialakul, és kezdik úgy érezni, hogy a család mellett kell más is, elindul a kétségbeesett keresgélés programok és gyerekcsoportok után. Aztán a gyermekek megkezdik a gyerekközösségbe járást és a szülők elégedettek, hogy bár nincs annyit otthon a gyermek, amennyi kívánatos lenne, és ennek az is az ára, hogy bizonyos mértékig feláldozzák a család nyugalmát és befolyását, de legalább tudnak mit mondani az ismerősök szocializációs aggodalmaira.

Megismétlem, mert annyira fontos: egy hívő családban élő gyermek számára a legideálisabb fejlődési színtér a hívő család. Isten így tervezte el. Ez tökéletesen elég az egészséges fejlődéshez, s ebbe természetesen a szocializáció is beletartozik.

Család alatt először a legközelebbi családtagokat értem, de a tágabb környezet is ide sorolható: ismerősök, család barátai, hittestvérek. Lényegében arról van szó, hogy egy otthontanító szülőnek nem kell a szocializációt túlaggódnia. Az otthontanított gyerekek nem 'megfosztottak', és ezért nem kell őket úgy kezelni, mintha azok lennének. Nem kell szocializációs céllal gyerekközösséget keresgélni, sport és egyéb csoportokba járatni, rendszeres szabadidős tevékenységeket szervezni más gyerekekkel, mert ez nem csak, hogy nem szükséges, hanem egyenesen hiábavaló és káros. És pontosan ez a Szocializációs Csapda...

A szocializáció kérdése valahol mélyen egy referenciakérdés. Megmutatja, hogy amit gondolunk, az milyen forrásból származik. Ezen a ponton ugyanis nagyon eltér kétféle nézet.

A társadalom azt mondja, hogy a gyerekeknek nem elegendő a család, hanem az egészséges szocializációhoz rendszeresen gyerekközösségbe kell járniuk. Bármilyen csodálatos is a család, nem lehet elegendő kortárs csoport nélkül, hiszen mi is így nőttünk fel, és evidencia, hogy nincsen ennél jobb út. Vagyis nem a család, hanem a család ÉS a gyerekközösség szocializál, máshogyan nem is lehet.

A Biblia ezzel szemben más álláspontot képvisel: egyáltalán nem említi a szocializációt. Nem csak a fogalom ismeretlen, hanem maga a koncepció, a beilleszkedés is. Ez nekem két dolgot mond.

Az egyik, hogy keresztényként nem kellene annyit foglalkoznunk azzal, hogy a társadalomban mit gondolnak rólunk. Olyan emberekké kellene váljunk, akik nem emberek elfogadásáért pedáloznak, nem mások tetszését keresik. Mert nem fontos, hogy mit gondolnak mások, hanem az a fontos, hogy mit gondol Isten. Ha az Ő tetszését keressük és Őt szolgáljuk osztatlan szívvel, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az életünk olyan élet, amely épít másokat és hasznára van a társadalomnak.

Mert mit használ nékünk, ha teljesen beleolvadunk a társadalomba és minden ismerősünk elismerően nyilatkozik is rólunk, de a lelkünkben kárt vallunk, mert Isten előtt nem kedves, ahogyan élünk??

A másik dolog, hogy ha végignézek a Biblia történetein, azt látom, hogy a hit hősei mindenkor olyan emberek voltak, akiket nem befolyásolt a beilleszkedés, mert a társadalom egészétől függetlenül mozogtak. Pontosabban fogalmazva, teljesen más irányba mentek, mint a körülöttük élők és ezért gyakran járták magányosan azt az utat, amire Isten elhívta őket.

Az izraelitáknak nem volt szabad asszimilálódni a környező népekkel. Jézus sem olvadt be, hanem kitűnt a sokaságból (másmilyen volt, mint az őt körülvevők és ez kiderült mindenütt, ahol megfordult). Az Ő tanítványai is arra kaptak utasítást, hogy legyenek fény, amely világít a sötétben (nem olvadhatnak be, mert ők nem világ, és ezért nem is fogják befogadni őket). Az első gyülekezet testvériségéről pedig azt olvassuk, hogy jól ismerte őket a környezetük és kedvességet találtak a nép szemében, de a hívőkön kívül senki sem mert csatlakozni hozzájuk - vagyis ők maguk egy zárt csoportot alkottak.

Úgy gondolom tehát, hogy az Igében azért nem esik szó a szocializálódásról, mert Isten népe mindig is más - elválasztott, elkülönített - volt. Aki Jézushoz jön, az (régen is, ma is) szükségszerűen hátat fordít a világnak, már ami a referenciáit, és méltányolása forrását illeti. Nem fordul el a világtól abban a tekintetben, hogy nagyon szeretne tanítvánnyá tenni másokat, de sose lesz ebből a világból való, ezért nem is fog tudni tökéletesen beilleszkedni (nem is akar).

Ugyanakkor, más szemszögből is rá lehet nézni erre a kérdésre: a gyerekek szocializálódásának viszonylatában. Azért nem esik szó erről a Bibliában, mert ez annyira evidencia. A család és a közvetlen környezet, vagyis a gyermeket körülvevő 'mikrotársadalom' magától értetődően, egyszerűen és elkerülhetetlenül szocializál. Teszi ezt mindenféle tervezettség és előre megszervezett gyermekcsoport nélkül. Az Igében azt látjuk, hogy a környezet formálja a gyermeket, aki a társas érintkezés írott és íratlan szabályait nagyszerűen átveszi együttélve. Így képes tökéletesen beilleszkedni abba a közegbe, amelyben él.

Ide vág, bár kis kitérő, hogy éppen ez a probléma a roma integrációval. Ugyanis egy olyan közeghez szeretnénk szocializálni őket, amelyben nem érzik otthonosan magukat, mivel annak viselkedési szabályrendszere teljesen eltér otthoni mikrotársadalmuk szabályrendszerétől.

A pedagógusok és szociális munkások ezt a nyilvánvaló tényt figyelmen kívül hagyva állítják, hogy azért is jó a kötelező ovi, mert legalább ezek a gyerekek korán bekerülnek a gyerekközösségbe és így jobb esélyük lesz "normálisan" szocializálódni. Nos, a roma kisgyerekeknek semmi gondjuk a normális szocializációval. Ők is - ugyanúgy, mint minden erősen összetartó közösségben élő gyermek - szépen 'hozzászocializálódik' a környezete viselkedési szabályaihoz. Tehát, nem a szocializációs képességeikkel van gond, azzal minden rendben. A gond az, hogy mikrotársadalmuk viselkedési szabályrendszere nem kompatibilis a nem-roma környezet szabályrendszerével. Ezen kellene valahogyan változtatni, az hozna tartós változást. A felnőtt mikrotársadalmat kellene megváltoztatni, de ez csak Jézus Krisztussal és az evangéliummal lehetséges - Vele viszont lehetséges! Ha a mikrotársadalom megtér, akkor meg is fog változni. És e változás közelíteni fogja a roma és a nem-roma közeget egymáshoz.

Szerintem attól nem fognak változni a dolgok, hogy a roma kisgyerekektől várják el, hogy a saját mikrotársadalmuk helyett a nem-roma közösséghez szocializálódjanak. Ha ezt megtennék, akkor az ő mikrotársadalmukban számítanának antiszociálisnak. Ezt viszont nem reszkírozhatják, hiszen az lesz az élettér, ahol leélik majd az életüket (a szocializáció erre hivatott felkészíteni az egyént).

Visszakanyarodva a Bibliához, az igazi keresztények sosem tudtak beilleszkedni, de nem is ezt keresték. Ők hatni akartak a társadalomra Isten szerinti módon. Nekik nem az volt a céljuk, hogy beolvadjanak a közegükbe, vagy hogy jó színben tűnjenek föl mások előtt. Nekik egyedül az számított, hogy lelkeket nyerjenek meg és tegyék mindazt, amit Isten rájuk bíz - nem többet, nem kevesebbet. Ehhez nélkülözhetetlen volt és ma is nélkülözhetetlen, hogy nyilvános és egyértelmű legyen az elkülönülés: csak így tudnak világítani.

Az előbbiekben említett az Ige által bemutatott deszocializációs minta el kell gondolkoztasson és állásfoglalásra kell indítson mindegyikünket. Mert vagy a társadalom gondolkozása helytálló és a szocializáció egy fontos kérdés, amit gyerekközösség biztosításával kell elősegíteni az otthontanított gyerekeknél. Vagy a Biblia hozzáállása helytálló, mely szerint nem kell megtanulni beilleszkedni, hanem éppen azt kell megtanulni, hogyan teheti meg az ember azt, amit meg kell tennie - még ha ez szembe is megy mindenki gondolataival, aki körülveszi. Gyermekek szocializációja szempontjából pedig az igei hozzáállás az, hogy ez egy olyan kérdés, amelynek nem kell kiemelt figyelmet szentelnünk, mert a családban spontán módon, mindenféle gyerekközösséges rásegítés nélkül megtörténik.

Rajtunk múlik, mely forrást fogadjuk el referenciának: de mindegyikünknek, aki otthon tanítja a gyermekét, választani kell.

A gyerekközösség biztosítása Szocializációs Csapda, így nagybetűvel. Ebbe sétál bele az otthontanító szülő. Aki - bár korábban már felismerte hogy a gyermeknek otthon van a helye, nem az iskolában -  később a megfelelő szocializáción aggódva újra odafordul egy hasonló gyerekközösséghez. Így a gyerekközösség biztosítása miatt gyakorlatilag a családból újra kikerül a gyerek heti rendszerességgel sok órára: és már megint nem otthon van. A család életmenetét is megzavarja az állandó rohangálás, a különféle tevékenységekhez való alkalmazkodás - pedig az otthontanításban éppen az a jó, hogy az alkalmazkodik a családhoz és nem fordítva.

A Szocializációs Csapdába viszont nem muszáj belesétálni.

El kell dönteni, hogy a társadalomnak hiszünk vagy a Bibliának. A kettő ellentmond egymásnak. Ha nem a szocializáció a fontos, ha nincsen szükség kortársakra, akkor nem ezzel kellene foglalkoznunk, nem ezért kellene, hogy aggódjunk. Hanem inkább azért, hogy naponta képesek legyünk az Úrra figyelve szerető életközösségben élni gyerekeinkkel. Ez minden, ami szükséges a megfelelő szocializációhoz - a többi adja magát.


A sorozat következő részét itt olvashatod.

  

2013. február 20., szerda

Karácsony 'újratöltve' (együttgondolkozás Istenről, hitről, ünnepről egy ateistával)


Isten
A legutóbbi, karácsonyos poszthoz sokan hozzászóltatok és jócskán születtek kommentek is, aminek nagyon örültem. Sok gondolatot indukált bennem ez a téma, amíg az egyes felvetésekre válaszoltam, és jól esett tapasztalni, hogy a családom nincsen egyedül, mivel hit-alapon más keresztények is pontosan úgy éreznek a karácsonyozással kapcsolatban, ahogyan mi, és ebben egyetértésben tudunk lenni az Úrban, ami igen jó érzés.

Persze, nem mindenki értett egyet. Sőt, a többség más véleményen van, de ez várható is volt egy ilyen érzékeny témánál.

Hogy a poszt címéhez kanyarodjak: egyikőtöktől kaptam egy terjedelmes hozzászólást sok-sok értelmes gondolattal, ami kihívás elé állította a hitemet, abban az értelemben, hogy életemben igen kevés hithű ateistával találkoztam. Úgy gondoltam, erre mindképpen válaszolnom kell.


Kedves Eszti,
Olvasom a blogodat egy ideje, mert érdekesnek tartom az okfejtéseidet. Sokszor azt érzem, hogy amit leírsz, az összefüggések sorozata, de valahogy mégsem áll össze a kép. Előre szeretném bocsátani, hogy kötekedőnek tűnhetek - az is vagyok sokszor, de nem rosszindulatú. Szintén le kell hogy szögezzem, hogy sok évnyi hezitálás után a tavalyi év volt az, amelyikben hangosan is ki mertem mondani azt, amit régóta érzek: hogy isten nem létezik. Fura megkönnyebbülés volt, titkon számítottam arra, hogy rajtakapnak, mint a rossz gyereket és majd valami nagy kék villám csap belém, de aztán semmi sem történt.

Hozzá kell tennem, hogy nem hajtogatom naponta ezt a mondatot, ez kicsit olyan volt nekem, mint egy homoszexuális coming out-ja, megtettem, letudtam. Sok minden okozta azt, hogy eddig eljutottam (kilyukadok majd a karácsonyhoz is valamikor), túl sok veszteség és nyomorúság ért, méltatlan nagy terhek gyerekként és felnőttként is, amiket én nem úgy éltem meg, mint a hitem próbatételét, hanem úgy, mint vaskos arccsapásokat. Tudom, hogy ezt lehet másképpen is látni, én nem úgy teszem. Amit az élettől kaptam, azt vagy a szüleimtől, családomtól jött - értsd minden vetületét, érzelmit, anyagit, erkölcsit - vagy én magam fizettem-fizetem az árát.

Sajnálom, hogy az eddigi életed nem olyan élet volt, amilyet magadnak szerettél volna. Azt hiszem, sokan vannak így. De nem gondolom, hogy helyes dolog Istent okolni mindazért a sok rosszért, ami veled történt. Isten mindenható, de bölcs is. Neki nem az a célja, hogy vég nélkül kiszolgálja a mi kívánságainkat. Isten nem szolgája az embernek, hanem fordítva: nekünk kellene szolgálni Őt. Már csak ezért sem róható fel Neki, hogy nem azt tette, amire te számítottál. Ő Isten - szuverén Úr, Aki azt tesz, amit akar. De mindegyikünket nagyon szeret, és így tudhatjuk, hogy mindaz, amit tesz, szeretet.

Nagyon jól látod: Ő osztja a lapokat. Mindent, ami itt a földön történik velünk, Isten célzottan enged az életünkbe. De nem azért teszi ezt, mert egy gonosz szándékú személy, Aki örömét leli abban, ha másokat szenvedni lát. Ellenkezőleg: Isten maga a szeretet. Ő megtehetné, hogy egy elég jó életet biztosítson, ehhez azonban Rá kellene hallgatnunk és máshogyan hozzáállni az Ő személyéhez és a Fiához.

Azt írtad, hogy a nehézségeket és traumákat nem a hited próbatételeként élted meg. Ebben helyesen cselekedtél, ugyanis a hitpróbák kizárólag a hívőknek adatnak. Isten nem próbálja meg azoknak az embereknek a 'hitét', akik nem rendelkeznek azzal. Előbb jön a hit és utána jön a próbatétel.

Megértem, hogy vaskos arculcsapásnak élted meg azokat a helyzeteket, azonban nem jogos elvárni Istentől, hogy mindenféle jót tegyen veled, amikor te nem Őt szolgálod. Szándékosan írtam így: nem Őt szolgálod, mivel mindegyikünk szolgál valakinek. De, míg egyesek a testnek szolgálnak és a maguk kívánságait teljesítik, addig mások Istennek a szolgái. A Biblia a testüknek szolgáló embereket a bűn szolgáinak nevezi, mivel a testük kívánságainak a kötelékei közt élnek: vagyis a testük a saját akaratuktól függetlenül viszi bűnre őket, és nem tudnak más tenni, csak engedni a testüknek, amely állapotnak a vége, halál. Tehát, csupán illúzió, hogy a magunk akaratát tesszük: vagy Isten akaratát tesszük, vagy a testünkét.

Ha nem Istent szolgálod, akkor nem Ő a te Urad. Ha Ő nem az Urad, akkor nem igazságos a részedről, ha Őt kéred számon mindazért, ami az életedben van. A számlát az illetékes hivatalnál kell benyújtani: ha te a te testednek szolgálsz és a magad szíve szerint élsz, akkor önmagadat kell okolnod mindazért, ami veled történt. Talán Isten megmutatta volna a helyes utat, talán megvédhetett volna, talán másként alakulhatott volna, talán... - de te az Ő bölcs kormányzását csak korlátozottan tapasztalhatod meg, hiszen nem tartozol az Ő uralma alá, hanem onnan kivonod magadat azzal, hogy nem Néki szolgálsz, hanem önmagadnak.

Természetesen vannak bizonyos dolgok, amiket emberekként nem áll a hatalmunkban megváltoztatni. Vannak helyzetek, események, amik elkerülhetetlenek. És ezek megtörténnek velünk hívőként is, akár szeretnénk, akár nem. De, ha valaki Istent szereti, annak a rossz dolgok is a javára vannak, mert az Ura természetfeletti erőket mozgat meg azért, hogy az Ő szolgája a nyomást elviselhesse - sőt, a hívő ember képes Istent még jobban megismerve formálódni is a nehézségek által. És az az igazság, hogy pontosan ez a célja a nehézségeknek...


Volt egy pillanat, amikor a Szent Péter Bazilikában meginogtam apám halála után. Egy érsek vágott át a csarnokban, és azóta is megmagyarázhatatlan módon léptem elébe és kértem tőle, hogy áldjon meg, három nyelven kellett elmakognom, hogy mit szeretnék, láttam hogy siet, és zavarban is voltam nagyon. Anyám a távolból figyelte döbbentem az eseményeket, ősautista családból származunk, generációk óta. Az érsek pillanatnyi hezitálás után megtorpant, mögötte a komplett slepp majdnem a sarkára lépett, akkora hőkölés volt. Megértette végül, amit kértem tőle, behunyta a szemét, és megfogta a homlokomat.

Egy másodperc múlva azt éreztem, hogy forró a keze, és a becsukott szemhéjamon át valami irdatlan nagy fehér fény csapott bele a koponyámba, rövid villanás volt, mint a vaku. Levette a kezét, rajzolt a homlokomra egy keresztet, és szó nélkül tovább sietett, közben a tömegből többen rávetették magukat, de nem állt már meg. Én meg ott álltam döbbentem, és elsírtam magam. Percekig bőgtem, fogalmam sem volt, hogy mi történt, de nagyon megrázott az egész. Aznap megvásároltam életem első és vélhetően utolsó keresztjét, a kifeszített Jézussal. Ezt csak azért írtam le, mert fontosnak tartom elmondani, hogy 'been there, seen that, done that'**.

Nem gondolom, hogy "you've been there". Volt egy szellemi megtapasztalásod - talán istenélményed -, de ez nem jelenti, hogy volt hited is (amitől aztán elfordultál volna).

A hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéjének megismerése által. Tehát, nem egy élmény határozza meg a hitet (vagy a hit hiányát), hanem az igazság, amelyet Isten kijelent a Bibliában. Az ördögök is hiszik, hogy van Isten, de ettől még nem fognak a mennybe jutni, mivel az üdvözítő hit nem azonos az Isten létezésébe vetett hittel, hanem sokkal több annál: egy természetfeletti dolog, amit Istentől kapunk. Ő hitet gyújt az ember szívébe és az ember erre a hit-gyújtásra hittel és engedelmességgel reagál. A hit tehát először is Isten ajándéka, azután személyes döntés kérdése minden egyes helyzetben, ameddig élünk. A Szentlélek viszont minden alkalommal segítségünkre van ebben a döntésben.

Ha úgy gondolod, hogy Isten volt az, Aki megérintette a szívedet abban a válságos helyzetben, amikor apukád meghalt, akkor arra reagálnod kellett volna. Te tettél egy lépést (vettél egy keresztet), de nem tetted meg, amire Isten (ha Ő volt) téged valójában indított. Ő akkor és ott a te szívedet akarta - nem a pénzedet vagy egy szimbólumot a szobádba. Ha Ő volt, akkor azért érintett meg, hogy az Övé legyél: mert meg akar vigasztalni, be akarja gyógyítani a sebzett szívedet és egy új életet akart neked adni, amelyben Ő a Te szerető mennyei Atyád és a vezetőd is, Akivel sohasem tévedhetsz el.


De túl azon, hogy soha nem múló emlékem lett ebből, ami a mai napig lúdbőröztet, és biztos vagyok benne, hogy sokan ennek a töredékétől megtérnének, bennem ez a dolog nem kanyarított eleget hozzá. Valószínűleg azért, mert nincs rá szükségem.

Nem gondolnám, hogy egy szellemi élmény arra szolgál, hogy az ember attól 'jól megtérjen'. Szellemi élményekre nem jó alapozni a megtérést, mert minden hasonló élmény kétféle forrásból eredhet.

Egy templom nem garancia arra, hogy ott biztosan Istent tapasztaljuk meg, az ördög ugyanis nem fél a vallás céljára fenntartott épületektől. Szellemi élmények tőle is származhatnak, ezért minden ilyen megtapasztalást Isten Igéjének alapján kell megvizsgálni.

A nem hívőknek Isten nem élményeket akar adni, hanem új életet. Az Úr nem késztet arra, hogy vallásos tárgyakat vásárolj - különösképpen nem feszületet, amin Ő még rajta van -, mert Ő már feltámadt a halálból és ma is él. És éppen ez a lényege az evangéliumnak, ettől lesz az üzenet ma is aktuális.

És lehet, hogy nem veszel róla tudomást, de ettől még nagy szükséged van Istenre, mint ahogyan minden embernek. Én nem ismerlek téged, de a Bibliából tudom, hogy egyetlen ember sem tud teljes lenni az ő Teremtője nélkül. Mert a bűneinkkel, a bűntudatunkkal, a múltunkkal és a jövőnkkel nem tudunk Nélküle mit kezdeni: Nála van az igazi betöltöttség. Azt a vágyat - az Isten utáni vágyat - soha, semmi más nem tudja betölteni benned: sem dolgok, sem emberek, csakis Isten maga. És Ő be is akar tölteni téged, mert nagyon szeret.


A lelki tölteteim más erőforrásokból táplálkoznak, számomra a meditáció szó sokkal több megnyugvást ígér, mint egy hideg, kényelmetlen padon eltöltött óra, ahol valaki arról beszél, hogy hogyan érzelmez valamit, amit mások írtak le a saját gondolataik interpretációjaként (biblia). Mint a verselemezés, ha rossz az ember magyar tanárja - és akkor a költő arra gondolt...

Megértelek és teljesen igazad is van. Csakhogy Isten nem egy vallás és nem is egy tan elsajátítása, ahol majd jól megmondják, hogy miről mit is kell gondolnod. De nem is lelki pótlék, vagy eszköz arra, hogy az ember békességet és megnyugvást kapjon. Isten egy személy, Aki jobban szeret téged, mint amekkora szeretetet valaha tapasztaltál.

Ő valóságos, pont ugyanannyira, mint te vagy én. Vele kapcsolatba lehet kerülni, és Ő személyes kapcsolatot szeretne minden emberrel. A Vele való találkozás nem hasonlít egy hideg templomi padban eltöltött órára, és messze többet ad, mint amit a meditáció adhat. Isten és a hit nem személytelen, hanem nagyon is személyes!


Nem tudok azonosulni istennel, mert az egyházai - ki melyik irányt követi ugye - tele van szennyel. Nem tudok azonosulni egy pápával, aki Prada cipőt hord, és az adakozásról beszél, etc, nem is kezdek bele az abortusz, a világbéke, a melegek házassága témakörbe. Nem tudok azonosulni egy olyan főnökkel, akinek a beosztottai ilyen trágya munkát végeznek, és még nincsenek elbocsátva. Mint a teleshop. Ott valahogy jobban működik a gőzborotva, meg a elektrosztatikus törlőrongy.

A szenny az nem az Istentől jön! A képmutatás Neki nem tetszik! A valláshoz pedig semmi köze: az élő hit, az az Ő asztala! A vallás egy halott dolog, de a hit élő. És e hitben Isten ereje mutatkozik meg, amely teljes mértékben megváltoztatja az embert belülről. Azok az emberek, akiket te Isten beosztottainak gondolsz, valószínűleg nem azok, mert a Biblia azt tanítja, hogy a gyümölcseikről ismerhetőek fel az Övéi. Ha valakinek nem látszik az életén, hogy Istennel találkozott, akkor valószínű, hogy nem is találkozott Vele.

Egy ember állíthatja magáról, hogy Ő Isten 'beosztottja', de ettől még nem lesz az. A Bibliában olvasunk olyanokról, akik az utolsó napon nagy ledöbbenéssel fogják majd tudomásul venni, hogy ők nem kerülhetnek a mennybe. Azt hitték magukról, hogy keresztények, sőt, még Istennek is bizonygatták, hogy ők valóban az Övéi, az Úr mégis a kárhozatba küldte őket, mivel nem voltak az Ő szolgái a földi életükben. Bár látszólag Istent szolgálták a földön, vagyis Érte tettek csodákat és nagy dolgokat, de a szívükben mégsem voltak az Övéi. Mert ezt a kérdést nem az ember szavai, nem az egyháztagság, és nem is az Úrért végzett cselekedetek döntik el.

Amelyik ember találkozott Istennel, annak a Szentlélek a szívével együtt bizonyságot tesz arról, hogy ő már az Övé! Ezt említi is a Szentírás. És ez a találkozás meglátszik rajta, mert onnantól fogva ő már más ember - egy új ember - aki nem csak hallgatja, hanem cselekszi is az igazságot (a Biblia szerint, aki csak hallgatja az igazságot, az nem valódi hívő).

Ha valaki találkozott Ővele, akkor annak az élete tejesen megváltozott, mert az Úrral való találkozás az ember életét alapjaiban változtatja meg. Ha nincsen ilyen változás, akkor nem történt meg a találkozás. Akkor viszont nem Istent kell okolni, mert ebben az esetben nem az Ő szolgáiról van szó.


Nem gondolom azt, hogy egy olyan isten, aki az evilági létünkben nem foglalkozik azzal, hogy pedofil papjai vannak, az pont azon fog fenn akadni, hogy megünnepeljük a karácsonyt.

Istennek nincsenek pedofil papjai. A vallásnak semmi köze Istenhez: Ő nem vallásos és a valódi keresztények sem azok. A 'keresztény' szó errefelé nyugaton nagyon le van amortizálva. Sokan beszélnek "keresztény Európáról" és szinte sikk arra hivatkozni, hogy valaki hisz Istenben - még akkor is, ha az a hit nem különösképpen befolyásolja az életét, csak a két nagy ünnepen, meg néha vasárnap... Keleten más a helyzet. Ott a keresztényeket üldözik. Akinek a Jézus Krisztusba vetett hitéért súlyos árat kell fizetnie, az nem dobálózik olyan könnyen a keresztény jelzővel.

Az, hogy Isten jelenleg még nem büntet meg minden bűnöst, aki a Földön él - kegyelem. Főleg azért, mert nem csak a pedofil pap bűnös, hanem te és én is... Istent nagyon is érdekli, hogy mit teszünk és a pedofil papok súlyos bűne ugyanúgy haragra ingerli, mint a te ateizmusod. Mert mindkét dolog mélyen sérti az Ő szentségét (bűn nélküli állapotát). A Biblia azonban világosan tanít arról, hogy Isten a kegyelmi időt egyszer 'lezárja' és utána lesz majd elszámoltatás.

Egykor minden egyes ember minden egyes bűnéért számot fog adni az élő Istennek. Isten pedig, mint igaz bíró, mindenkire ki fogja szabni a rá vonatkozó igazságos ítéletet. És akkor a pedofil pap -ha addig meg nem tér- bűnhődni fog a bűneiért a szentsége hiánya miatt. De ugyanúgy te is -ha addig meg nem térsz- a saját hitetlenségedért, mert Istennél nincsen személyválogatás. Amikor tehát a másik ember fejére kéred a tüzet, vigyáznod kell, mert tőled sincsen az távol. Ezt egyáltalán nem fenyegetésnek szánom, nagyon is komolyan gondolom, hogy ez fog történni. Isten kijelentette, hogy lesz Utolsó Ítélet - és én hiszek Neki.


Nekem, mint hithű ateistának, a karácsony nyilván nem jelent semmit, a kultúrtörténeti részén kívül (hagyjuk, hogy téveszmék-e vagy sem, tekintsük a téveszméket is a kultúrtörténetünk részének), de mégis tartjuk. Teszem hozzá: nem szeretem. Ennek a gyökerei a múltamig nyúlnak vissza, de ez mindegy most. De tartjuk.

Tartjuk, mert van egy 4 éves gyerekem, aki már hetekkel a karácsony előtt karácsonyi lázban ég - ahogy én is égtem az ő korában. És igen, kér dolgokat, ajándékokat, amiket jó eséllyel meg is kap. Megkapná amúgy is, de a decemberben megvett dolgokat akkor inkább már dec. 24-re időzítem. Mert akkor hozzák az ANGYALOK. A nagypapija, a dédimamája angyalkái. Véletlenül sem a Jézuska. Más okból, mint nálatok, de nálunk sem ő hozza.

De SOHA, soha nem tenném meg a gyerekemmel, hogy a saját meggyőződésem, hitem, babonám, bármim miatt megfosztom attól, ami alapvetően nem okoz neki kárt: hiszen az, hogy nyugalomban eltölt pár napot a szeretteivel, jókat eszik és iszik, tágra nyílt szemmel bámulja a karácsonyfát, együtt sétálunk nagyokat és játszunk a játékaival, az csak pozitív élményeket okoz neki. Megtehetném azt, hogy kivonom magunkat belőle, de MINEK?

Miért fosztanám meg magam és a gyerekem, az anyám bármitől, ami ártatlan örömforrás mindannyiunknak? Szeretnünk adni egymásnak, látni a másik örömét... Együtt lenni, nevetni, kártyázni, jó borokat inni. Miért jobb az, ha azért, mert valamiben nem hiszek, az öröm lehetőségét is megvonom magamtól?

Értem az érvelésed és nem is arról beszélek, hogy neked, mint hithű ateistának bármitől meg kell fosztanod magadat (épp elég az, hogy Istentől megfosztottad magad). Téged a magad értelme irányít, nem Isten akaratát keresed - logikus, hogy nem látod értelmét annak, hogy lemondj valamiről, amit a szíved kíván, mert örömforrás az életedben. Azonban, meg kellene értened a másik oldalt is. Egy kereszténynek Isten a Forrása az életében: neki az ad örömet, ha Isten tetszését keresheti, és ha cselekedheti az Ő akaratát.

Egy hívő akkor érzi jól magát, ha Istennel megfelelő kapcsolatban* van, ezért neki egyáltalán nem mindegy, hogy mit akar Isten. Ha keresztény vagyok és tudom, hogy a karácsony Istennek nem tetszik, akkor örömmel lemondok róla, mert akkor azt is tudom, hogy Istennek tetszik az én lemondásom. Ilyen módon megmaradok az Ő akaratában és nem vétkezem, és megmarad a Vele való szeretetkapcsolatom is, ami boldogságot és betöltöttséget ad a hívő embernek, rajta keresztül pedig békességet és örömet egész családjának.

Ez ugyanakkor a bizalomról is szól. Hogy elhiszem-e, hogy az a jó nekem, amit Isten jónak tart, és az nem jó nekem, amit Ő nem tart jónak. Az, hogy valami 'látszólag' ártalmatlan, az csak a látszat, mert, ha Isten tetszésével nem találkozik, akkor az már nem lehet hasznos. Nem véletlenül nem akarja Isten, hogy ennek az 'ünnepnek' a részesei legyenek a keresztények.

Erről másként vélekedünk, mert mások a referenciáink. Neked elég az, amit magad gondolsz erről a témáról az alapján, hogy látszólag milyen ez az 'ünnep'. Nekem muszáj tudnom azt is, hogy Isten mit gondol róla. És az életemet ahhoz fogom igazítani, amit Ő gondol.

Egy hívő családban felnövő gyermek esetében Isten tud adni kreativitást a szülőknek, hogy hogyan szeressék jól a gyermekeiket karácsonyfa nélkül, karácsony nélkül. Egy jól szeretett gyermek nem fog összeomlani, ha nem egy kivilágított fenyőfát kell csodálnia évről évre. Ha a légkör megfelelő otthon, akkor az többet nyom a latba egyetlen feltuningolt napnál az évben. Ha a légkör nem megfelelő otthon, akkor az egyetlen feltuningolt nap nagyon kevés lesz a gyermek gyerekkora szempontjából.

Nem törvényszerű, hogy egy gyerek azért, mert a szülei hívők (akik emiatt nem karácsonyoznak) már kimarad minden jó mókából, szeretetből, közösen eltöltött csodás időből. Lehet mást, máshogyan, máskor is ünnepelni. Ráadásul ott vannak a hétköznapok is, amiket lehet széppé tenni tartalmas programokkal, összebújásokkal, akár ünnepekkel.

Mi sem vonjuk meg magunktól az öröm lehetőségét: télen családi ünnepet tartunk, amit hét napig ünnepelünk, és az év többi napján mindennap együtt vagyunk a családdal. Szerintem ez bőven 'kiváltja' a karácsonyt.


Számodra isten mindent vivő hatalom, ami alá berendeled a családodat is, hiszen ugyan azt állítod, hogy a választás lehetőségét a gyerekeid megkapják, hogy kövessék-e az utadat vagy sem, de azért ekkora nyomás alatt a gyerekek legtöbbször a szülői-nevelői csapáson mennek végig (vagy totálisan az ellenkezőjén - lásd a vakbuzgó hitű mészáros gyilkosokat).

Igen így van: számomra Isten a mindent vivő hatalom. Amikor arról van szó, hogy mi felnőttek mit viszünk be a családunkba a hitünkből, ott mindig megméretik a hitünk.

Mi hisszük, hogy helyes dolog istenfélelemben nevelni a gyermekeket, nemcsak, mert hasznos ez nekik, hanem, mert Isten ezt jelenti ki az Igéjében. Az istenfélelemre nevelés végső célja nyilván nem egyfajta erkölcsös életre való felkészítés, hanem az élő Istennel való személyes találkozás előkészítése. Mi, szülők, reméljük, hogy a gyerekeink is Istent fogják követni, mert ez a legjobb dolog, amit az ember tehet.


Nem érzed néha azt, hogy a való élet egy fikció nyomása alá kerül?

De, folyamatosan. A fikciót úgy hívják, hogy Evilág Hiábavalósága...


Azért, mert van egy 2000 éves kultúrtörténeti hagyományunk, és történelmi bizonyosságaink Jézus létezéséről, még semmi nem támasztja alá isten létezését.

A teremtett világ lépten-nyomon bizonyságot tesz Istentől. Minden körülöttünk - a sejttől kezdve az univerzumban található égitestek pályáiig - borzasztóan összetett. És hiába a sok 'modern' műszer és okos tudós, mert a töredékét sem tudjuk sem kikutatni, sem felfogni ennek.

A világban rendszer van nemcsak makro, hanem mikro szinten is - ez is egyike azoknak a bizonyítékoknak, amelyek egyértelműen a Teremtőre mutatnak. És nem tudom, számít-e neked, de tizenhét évvel ezelőtt én személyesen találkoztam Vele. Ma is kapcsolatban állunk, a gyermeke vagyok. A bizonyíték az Ő létezésére számomra evidencia, mert megtapasztaltam Őt, és megváltoztatta az életemet. (És azóta is folytonosan teszi.)

Ezekkel együtt egy fontos dologra tapintottál rá. Mivel Isten nem látható, ezért annak, aki Őt keresi, hinnie kell, hogy Ő van - de megjutalmazza azokat, akik Őt keresik.


Nem gondolod, hogy erőszakos és méltánytalan valami olyat erőltetni a gyerekeidre, amiből később hátrányuk is származhat? Hogy nem lehet azt megtenni, hogy hol hanukával próbálkozol, hol karácsonyfával, hol meg semmivel, mert a hitelességed látja a kárát?

Nem gondolom, hogy egy gyereknek kára származik abból, ha a szüleit néha látja tévedni. A legtöbb ember változik és formálódik valaminek a mentén, valaminek az irányába: engem leginkább az Istennel való személyes kapcsolat formál folyamatosan. Ez egy dinamikus szeretetkapcsolat, amelyben a legfőbb vágyam, hogy az Ő akarata mentén mozogjak. Az életemben minden dolgot, amire Ő felhívja a figyelmemet, igyekszem hozzáigazítani az akaratához - és az, amikor megteszem, nagy belső örömmel tölt el.

És nem hiszem, hogy te nem változol, nem fejlődsz és sosem próbálkozol. Csak éppen te a karácsonyhoz ragaszkodsz, az az egyik szilárd pont az értékrendedben, nekem pedig Isten a szilárd pont, amit nem akarok megváltoztatni.

Ha folyamatosan Isten akaratához igazítjuk a családi életünket, az folyamatos változást jelent, de ez nem okoz problémát, ha a gyerekek felé is jól van lekommunikálva a váltás. De hadd fordítsam most meg a kérdéseidet.

Te nem gondolod, hogy méltánytalan valami olyat erőltetni a gyerekedre, amiből később hátránya is származhat? Hogyan adod neki át az erkölcsöt, miért legyen 'jó', mi értelme helyesen cselekedni, ha úgysem létezik semmiféle viszonyítási pontja az életben, mivel nincsenek abszolútumok, hiszen nincsen Isten?

Nem gondolod, hogy a hitelességed látja a kárát, hogy azt mondod a gyermekednek, hogy nincs Isten, de az ajándékát angyalok hozzák? Ha a nagyszülők angyalok, akkor ők vajon a mennyben vannak, ami nem is létezik, hiszen nincsen Isten?


Nem gondolod, hogy a gyerekeiddel látszólag meg tudod értetni azt, hogy a karácsony badarság, csak épp mindenki hülye akkor, aki körülöttetek él és nem így gondolkodik?

Miért minősíteném a gyerekeim előtt a máshogyan gondolkozókat? Miért tanítanék nekik ilyenfajta mentalitást, amikor ez nem áll meg az igei szeretet alapjain? Ők tudják, hogy nem attól lesz valaki értelmes vagy 'jó', hogy nem ünnepli meg a karácsonyt, mert ez nem értelem vagy a 'jó'-ság kérdése. Okos emberek is cselekedhetnek helytelenül és kevésbé briliáns elmék is dönthetnek helyesen. 'Jó' meg 'rossz' emberek pedig nincsenek, csak Isten kegyelme nélkül szűkölködő bűnösök, meg olyanok, akik részesültek Isten megbocsátásában és ezért az Ő szemében tiszták (szentek).

Nem nevelek felsőbbrendűségi tudatot a gyerekeimbe: nem gondolják azt, hogy egy jó döntéstől az ember jobbá válik. Tisztelik a többi embert, de ettől még nem fogják lemásolni a döntéseiket. Arra tanítom őket, hogy minden dolgot vizsgáljanak meg és ha kell, merjenek az árral szemben úszni, hiszen az ár gyakran sodorja rossz döntések felé az embereket. És, hát, a karácsony esetében is pontosan ez a helyzet. Mert két irányban megyünk.

Én a magam részéről Isten akaratát szeretném tenni, bármibe kerül is, mivel egyedül ezen van az Ő áldása. És nem befolyásol, hogy sokan mennek a másik irányba, mert az nem a helyes irány.

Ami a karácsonyt illeti, valakinek biztosan igaza van. Vagy a környezetemnek van igaza és a karácsony egy nagyszerű ünnep, amivel semmi baj sincs, vagy tévednek a karácsonyozók. Szerintem tévednek.


Nem gondolod, hogy végül is mindegy, hogy hiszel-e vagy sem, a lényeg az, hogy ki tudd szemezgetni a valóság morzsái közül az értékeset az értéktelentől?

Egyáltalán nem mindegy, hogy hiszel-e vagy sem! Mert teljesen más a valóságérzékelésed, ha nem hiszel, mint, ha hinnél. A valóság morzsáihoz ugyanis a szellemi valóság is szervesen hozzátartozik. Ha a természetfölöttivel kapcsolatban elhibázod a megítélést, annak súlyos következményei lesznek már itt a földön is, de még inkább az örökkévalóságban.

Eleve, hogyan is tudod az értékeset az értéktelentől különválasztani, amikor Isten nélkül nincsen olyan abszolút mérce, amely egyértelműen megmondaná, hogy mi az értékes és mi nem. Mert egyik embernek ez az értékes, a másiknak meg az. A pedofilnak más az érték, egy sorozatgyilkosnak megint más, egy muzulmánnak ismét más. És más a pénzéhes üzletembernek, más az alkoholistának, más a drogbárónak, más a sztárnak. Más a kisgyerekes szülőnek, más a szinglinek, más a tininek, más az özvegynek. És más Ázsiában, más Afrikában. Szóval, akkor most melyik az igazi érték és melyik úgynevezett 'érték' értéktelen valójában? Vagy szerinted minden értékes, ami valaki szerint az? Nem hiszem, hogy ezt gondolnád.


Nem gondolod, hogy nem minden fekete vagy fehér, függően attól, hogy isten rátette a kézjegyét vagy sem? (Tudom. Mindenre rátette.)

Nem gondolom, mert nincsen sokféle út, csak kétféle: széles és keskeny. Kétféle élet: keresztény és nem keresztény. Kétféle irány: menny és pokol. Kétféle cselekedet: Istennek tetsző és Neki utálatos. Nincsen határterület, nincsen semleges zóna, mert Isten számára nem közömbösek a mi utaink. És mi minden nap állást foglalunk...


Elgondolkoztál már azon, hogy lehet, hogy jót akarsz, de kárt okozhatsz?

Igen, sokszor gondolkozom ezen. Sőt, időről időre feljön bennem a kétely: nem mintha nem bíznék Istenben, hanem látom a saját esendőségemet. És amikor szembesülök ezzel, akkor tudom, hogy okozhatok kárt is, de az, hogy okozok-e, egyedül az én döntéseimen múlik. Azokon a döntéseken, amelyeket napról napra meghozok. A szeretetemen múlik a dolog, az Istenre figyelésemen és az engedelmességemen. Ugyanakkor tudom és érzem is, hogy Isten végtelen szeretete átöleli a családunkat (nem csak a miénket, mindenkiét, még ha nem is érzik, nem is tudják). Az Ő kegyelme az, amely segít, hogy lehessen újrakezdeni mindennap egymással. Megbocsátani, helyre tenni, és amit tegnap elrontottam, ma már nem elrontani.

Fejlődés, növekedés, hitben, szeretetben, Isten ismeretében - erről szól ez a mi életünk. És, ha mindig megteszem, amit Isten elvár tőlem, akkor a családom boldog család lesz, mert Isten jelenlétében békesség és szeretet van, és egy ilyen otthon, boldog otthon. Ha viszont nem teszem meg, amit Isten elvár, akkor kárt fogok okozni, ez bizonyos.

Minden nap kihívás felülkerekedni a kísértéseken (amik tévútra visznek) és odaadni magam Isten terveire. De, amikor megteszem, azt Isten mindig megáldja. Hiszem, hogy a családunk hosszú távú boldogulása pontosan azon múlik, hogy mi, felnőttek, mennyire tudjuk követni Isten akaratát a mi egyéni életünkben. A karácsonyhoz való viszonyulás is ebből mutat meg egy keveset.

Isten igazságos, méltányos, jó és mindenható. Ő maga a szeretet. Ha Isten jelen van az otthonunkban és az Ő szeretetével szeretjük egymást és a gyerekeinket, abból úgy hiszem, hogy nem baj, hanem túlcsorduló áldás származik.


* "Egy hívő akkor érzi jól magát, ha Istennel megfelelő kapcsolatban van."Amint korábban írtam, az Úr egy személy, Akivel a hívő ember személyes kapcsolatot ápol. Ezt az embert Isten megszólítja, megbízza, elhívja, vezeti napról napra. A hívő elhanyagolhatja az Úrral való személyes kapcsolatát, amitől ez a kapcsolat megromlik. Ettől a hívő ember boldogtalan lesz, hiszen az életét ez a kapcsolat tölti be. Ilyenkor helyre kell állítani a kapcsolatot, de ez nem olyan bonyolult, ugyanakkor őszinteséget igényel. De Isten mindig megbocsát a Hozzá folyamodó embernek.

** "been there, seen that, done that": nyers fordításban 'én tudom, mert jártam ott, láttam és megtapasztaltam azt'.


Isten