Segítség! A hitem miatt kilógok a gyülekezetből...

Az elmúlt hónapokban sokféle módon került elő bennem a kérdés, hogy valójában mi is a gyülekezet. Nem tudom és nem is szeretném többé megkerülni azt a gondolatot, ami megerősödött a gondolkozásom kapcsán, vagyis, hogy a ma 'központilag' megszervezett gyülekezeti felépítmények nem igei minta szerint felépülő házak. A tagság összetétele sem töményen a KrisztusTest. Pedig másképpen volt ez a korai gyülekezetekben.

Amikor ezt leírom, akkor nem egy konkrét xy egyházra vagy felekezetre vonatkoztatva írom, hanem általánosságban. És bár ez tűnhet akár nagyon ítélkezőnek is (pedig nem ilyen motivációból írtam), akárhogyan tűnik is, akkor sem tudom máshogyan látni.

Amikor kézbe veszem a Bibliát, akkor a lapjain egy teljesen másfajta szervezeti berendezkedést és 'liturgiai' gyakorlatot látok, mint ami ma a gyülekezetben tapasztalható. Az eltérés viszont nem valamiféle, a régmúlt időktől máig tapasztalható pozitív irányú szellemi fejlődésnek a következménye, hanem annak a sajnálatos helyzetnek, hogy gyülekezetileg nem az Ige a mérvadóan hangsúlyos forrás akkor, amikor a gyakorlati kérdésekre terelődik a szó.

Ez számomra gondot okoz, hiszen Krisztust szeretném követni és az Ige útmutatásai alapján berendezni az életemet. Nem szeretnék kompromisszumot kötni semmiben sem, amivel kapcsolatban erős igei alapú meggyőződésre jutottam. Természetesen nem gondolom magam tévedhetetlennek és ha valaki az Ige alapján meggyőz arról, hogy egyes kérdésekben hibás következtetésekre jutottam, akkor meg tudom változtatni a meggyőződésemet. De a közösség kedvéért, azért, hogy az emberek körülöttem egységben érezzék magukat, nem akarok megalkudni.

Lényegtelen kérdésekben viszont szívesen engedek, és senkire sem szeretném a saját meggyőződésemet erőszakosan rátukmálni, ugyanakkor elvárnám, hogy velem se próbálják meg ezt tenni. Hanem tartsák tiszteletben, hogy én máshogyan látok bizonyos kérdéseket és ezekből nem feltűnési viszketegségem miatt nem engedek, nem is azért, mert minden áron szeretném a jó rendet megbontani. Ennél komolyabb okaim vannak.

Hogy ezeket miért írom most le? Hogy ez hogyan kapcsolódik ahhoz, hogy a gyülekezet nem az ma, mint volt régebben?

Színt vallok: most már több, mint egy éve nem járunk a helyi gyülekezetbe (egyikbe se). Ez a döntésünk részben azért történt, mert belefáradtunk abba, hogy amit egy gyülekezetben mi keresünk, amire vágyunk, amit attól várunk, abból olyan formában, ahogyan szükségünk lett volna rá, nem részesültünk. Nem kell itt nagy dolgokra gondolni, 'csupán' valódi testvéri közösséget, tiszta igei tanítást és a szent életben járásra való bátorítást szerettünk volna tapasztalni.

Ehelyett viszont, amiben nem szerettünk volna részesülni, abban részesültünk. Gyakorlatilag kialakult egy olyan helyzet, melyben előbb említett meggyőződéseinkkel összefüggésben csendesen kizáródtunk a valódi közösséggyakorlás lehetőségéből. Testvérek is elfordultak tőlünk, mert meghoztunk döntéseket igei alapon. Én azóta is ezeken a dolgokon agyalok. Konkrétan azon, hogy hogyan lehetséges, hogy hívők közösségében az Ige nem mérvadó? Persze, papírforma szerint igen, de ha hivatkozom rá olyan formán, hogy testvérem, az Ige szerint ez a dolog a helyes, az pedig helytelen, akkor erre az a válasz, hogy ez csupán az én értelmezésem. Hogy van az, hogy nem tudok részt venni valamiben, mert az Igében más útmutatást olvasok, de ezzel egyből különc és idegen is lesz a családunk (a gyerekek is!) a gyülekezetben - abban a csoportban, amelyiket az kellene, hogy jellemezzen, hogy az Ige számára a mérvadó?

Mi akkor a gyülekezet? És hol vannak a valódi hívők, akiknek az Ige igazsága fontos annyira, hogy az életüket is folyamosan ahhoz szabják? Hol van az a közösség, amelyik nem csak teológizál az igazságról, hanem gyakorlatban is bátorítja a megszentelődést? Amelyik nem csak elismeri, hogy az Ige mit tanít, hanem annak a megcselekvésére bátorít is? Amelyik nem klubszerű szórakoztató programokat kínál az élet sokféle területén (egy kis lelkiséggel megfűszerezve persze), hanem nyílt beszéddel szól azokhoz, akik ezt be akarják fogadni és így a hitben való igazi növekedést segíti? Tudom, mind azt mondják, hogy utóbbit teszik, de melyik teszi is valójában?

Nem keserűség, harag vagy sértettség mondatja (íratja) velem ezeket. Nekem komoly gondolkozást, gyötrődést, elmélkedést okoz hónapok óta annak a megértése, hogy hol a helyünk. Mostanában az is aktualitást ad a gondolkozásomnak, hogy néhány hete 'messzire' költöztünk (Mo.-on maradtunk, de Baranya megyéből Tolnába 'került át' az otthonunk.)

Azt már tudom tehát, hogy hol nincsen helyünk. Ahol fontosabb az, hogy valaki jelen legyen az alkalmakon és 'szolgáljon', mint az, hogy milyen a valódi lelkiállapota és hitben éli-e a mindennapjait, ahol nem lehet megnyílni, mert pletyka forrásává válik ezáltal az ember, ahol nem tudom az Urat megalkuvás nélkül követni, ahol elvárják tőlem, hogy szépen alkalmazkodjak akár igei meggyőződések ellenére is és a köz érdekeit szem előtt tartva a "jó rendbe" simuljak bele - ott nincsen helyem, nincsen helyünk.

Viszont nem akarjuk teljesen nélkülözni a testvéri közösséget, hiszen az fontos nekünk. Csak már belefáradtunk a gyülekezetesdibe, ami javarészt emberi öteletek és gondolatok mögé való felsorakozás: lelkiség látszatjába bújtatott munkálkodás valami olyanért, aminek minimum kétes az örökkévaló értéke. Nem akarunk már akárhol lenni, akárminek a részesévé válni, ami a keresztény címkét viseli. Mert már értjük, hogy nem minden az, aminek megpróbálja eladni magát: a halas cégér mögé sajnos halárusok gyakrabban sorakoznak fel, mint hívők...

Szóval most nagyon érdekel, hogy hol van az a hely, ahol mást fogunk tapasztalni. És vissza-visszatér hozzám az a kérdés, hogy nem-e magával a szervezett egyházzal van-e az alapvető problémám? Lehet, hogy ott sosem fogom megtalálni, amit keresek (=az Urat)? Lehet, hogy valami kicsi és spontán (értsd= az Úr által összehozott emberekből álló), dokumentált rendtartás és állami hívónév nélküli csoport után vágyódom?

Viszont az ilyen csoportokban rendszerint nincsen letisztult tanítás, így felütheti a fejét bármilyen veszélyes eretnekség. Akkor csak a Lélek vezetésére lennénk utalva. Az emberi szív viszont csalárd, és nem akarok tévelygésbe esni mások miatt.

Ezért most kicsit a két ló közül (szervezett és spontán közösség) a földre huppanva érzem magam. Mert húzok a szervezett felé (ott ugyanis biztonságosabban meg lehet húzódni), de húzok a spontán felé is (a személyesség és a valódi közösség megtapasztalásának nagyobb esélye miatt). Viszont vannak kételyeim is mindkét lehetőséggel kapcsolatban. Nem látok ugyanis semmiféle spontán kiscsoportot a környezetemben, amely megfelelő lenne a bekapcsolódásra. Ugyanakkor azt sem látom, hogy hol van olyan szervezett helyi gyülekezet, ahol tényleg szívesen látnak minket azokkal a bizonyos szilárd igei meggyőződéseinkkel együtt. (Feltételezem, bárhol szívesen látnának minket elsőre... addig, ameddig ki nem derül, hogy hogyan vélekedünk egyes kérdésekben.)

És, hogy pontosan milyen kérdésekről is beszélek (írok)? Egyes kardinális dolgokról, illetve azok helytelenítéséről (hogy merem?!). Hozzáállásokról és programokról, amikkel nem vagyok hajlandó azonosulni, és emiatt azokban nem szeretnék részt venni, sem a gyerekeimet beengedni.

Vasárnapi iskola, ifjúsági óra, gyermek-evangélizációs alkalmak, gyülekezeti szolgálatok igei alap nélkül, csali evangélizálás (figyelemfelkeltő bohóckodás, szórakoztatás, akár világiasság is azért, hogy aztán meg lehessen szólítani az embereket az evangéliummal). A karácsonyozást, húsvétolást már csak félve teszem hozzá... Ilyesmikről írok, illetve pontosan ezekről.

Az első három annyira szerves része szinte mindenhol az evangéliumi felekezeteknek, hogy kezdem úgy látni, talán ez a szervezett gyülekezeti élet gyökérzete. Ez nyilván letagadható, de akkor azért kilóg a lóláb, ha nem értesz egyet ezekkel. Pedig mindenhol állítják, hogy fontos a család, de mégis az egész istentiszteleti alkalom, meg úgy általában a programok egyes korosztályokhoz szólnak csak, ami automatikusan részekre forgácsolja a családi egységet. Amellett egyik sem biblikus gyakorlat.

És mi van akkor, ha nekünk fontosabb az Ige tanítása, mint a testvérek gyermekmunkával kapcsolatos lelkesedése? Mi van akkor, ha mi a gyülekezeti alkalmak idejére sem szeretnénk forgácsolódni? Mi van, ha nem szeretnénk vasárnapi iskolát és ifit, mert nem igei csoportok? Akkor mi nem veszünk részt. És akkor maradnak az istentiszteletek, mely nekünk önmagában is elegendő lenne: csakhogy van-e olyan közösség, amelyik szívesen fogad a soraiba egy olyan népes családot, amely nem időhiány, hanem határozott meggyőződés miatt marad távol egyes alkalmaktól?

Néha komolyan arra gondolok, hogy amit keresünk, az nem is létezik. Nem a tökéletes gyülekezet, hanem a bibliai alapokon működés. De az nem lehet, hiszen Jézus akarja, hogy közösségben legyünk egymással. Létezik, vagyis kell valahol léteznie egy olyan helyi csoportnak, amelyikbe a mi családunk bele tud illeszkedni. Ahol nem várnak el tőlünk olyat, aminek nem szeretnénk megfelelni. Ameddig viszont nem vezet arra a helyre az Úr, addig tovább várakozom, és aktívan gondolkozom a valódi gyülekezetről, hogy majd, ha megtaláljuk a helyünket, amibe belepasszolunk, akkor felismerjem, hogy ez az...:)

Én hiszem, hogy az újszövetségben Isten minden lényeges információval ellátta a keresztényeket, ami az életük alakításával és a gyülekezet felépítésével kapcsolatos. Az instrukciók egyszerűek, világosak és egyértelműek. Nem homályos, sokféleképpen értelmezhető vagy éppen bizonytalan jelentésű célzásokat kaptunk, ezért nem foghatjuk a nehezen érthetőségre, hogy sok ponton cselekszünk mást, mint amit Isten parancsolt.

Én ezt a helyzetet nagy problémának látom, egyrészt azért, mert ha máshogyan él és mást tesz a gyülekezet, mint amit kellene, azzal eltávolítja magát az eredeti céltól, amelyre rendeltetett. Így nem tudja betölteni a küldetését, és az Úr nem tud megdicsőülni benne. A másik dolog, amiért nagy probléma ez, az, hogy a gyülekezeti felépítmény a világ számára látható, belőle Isten a számára megismerhető. Illetve annak kellene, hogy legyen. Ha viszont ez az épület torz, akkor Isten megismerése is elferdült lesz, ami nehézséget jelent az újjászületésnél és a további hívő életben.

Tudom, Ő mindenhol ott van, de nem akarok leterhelődni egy közösségben, hanem a testvéreket és az Urat szeretném a keskeny úton követni. Ennyit szeretnék, ennyit szeretnénk, és tudom, hogy meglesz ez is a kellő időben, még ha most nem is látom, hogy az mikor lesz. Addig türelmesen várok. Az Úrra. Hogy lépjen. Hogy aztán mi is léphessünk. A köztes időben pedig igyekszem őszintének maradni onmagamhoz és Őhozzá is.

 

Milyen a derék asszony? (2. rész)

Hosszabb szünet után mostanában újra a derék asszonyról gondolko- zunk. Ez a harmadik része annak a sorozatnak, ami ebből a gondolko- zásból kerekedett. Kérlek, hogy az első és a második részt olvasd el előbb, ha még nem tetted volna, mert vissza fogok rájuk utalni.

Most pedig folytassuk a derék asszony jellemének megismerését. Milyen is volt ő az Ige fényében?

Kezeit veti

a fonókerékre,

és kezeivel fogja

az orsót.

(Péld. 31:19)

10. Szövés-fonással is foglalkozik. Ez visszacsatol a részünk elejéhez, ahol arról ír az Ige, hogy ez az asszony alapanyagokat vesz és kézzel készített dolgokat alkot belőlük. Most látjuk, hogy hogyan készíti el azokat.

Markát megnyitja

a szegénynek,

és kezeit nyújtja

a szűkölködőnek.

(Péld. 31:20)

11. Irgalmas: annak ellenére, hogy ő maga a legnagyobb jólétben él, észreveszi azokat, akik nélkülöznek és az erejéhez mérten segít is nekik a nyomorúságukban. Nem feltétlenül kicsi segítségre kell gondolni, hiszen ez az asszony sok mindennel rendelkezett.

Nem félti

az ő házanépét a hótól;

mert egész házanépe

karmazsinba öltözött.

(Péld. 31:21)

12. Gondoskodik arról, hogy megfelelő ruhát rendeljen egész háza népének. Még ha hó fog is esni, az sem fogja megbénítani az uralkodócsalád életét.

Szőnyegeket csinál

magának;

patyolat és bíbor

az ő öltözete.

(Péld. 31:22)

13. Most megtudjuk, hogy szőnyeg készül azokból az alapanyagokból, amiket vett, és amit szövés-fonással maga készített el. Ez az igevers azt is kiemeli, hogy drága kelmékből készült szép ruhákban jár, vagyis ad magára: egy király feleségéhez méltóan öltözködik.

Ismerik az ő férjét

a kapukban,

mikor ül

a tartománynak véneivel.

(Péld. 31:23)

14. A férje ismert volt a kapuban, ez nyilvánvaló is, hiszen ő volt a király. De itt úgy hiszem, ez azt jelenti, hogy rendszeresen megfordult a kapukban, azért volt ismert.

Azt is megtudjuk, hogy a vénekkel ül, vagyis bölcs tanácsot szerez. Más igékből látható, hogy nagy problémák vannak akkor, amikor egy uralkodó a kortársait választja tanácsosaiul, megvetve az ősz haj értékes tapasztalatait.

Most fontos emlékeznünk arra, hogy ki írja kinek a derék asszonyról szóló igéket. Ez a tanítás egy leendő király édesanyjának a próféciája! Itt most az anya az uralkodásban is tanácsolja a fiát, nem csupán a feleségválasztásban. Ezt úgy teszi, hogy leendő felesége férjét jellemzi.

Gyolcsot sző,

és eladja;

és övet, melyet ád

a kereskedőnek.

(Péld. 31:24)

15. Újabb dolgokat sorol fel a Szentírás, amelyeket ez az asszony készít. Nem csak szőnyegeket tehát, hanem gyolcsot és övet is. Talán azért van különválasztva a kétfajta áru, mert a szőnyegeket saját magának csinálja, mintegy hobbiból, a gyolcsot és az övet viszont eladásra kínálja. A gyolcs és az öv esetében vagy utánajár, tárgyal, alkudozik, beszállít vagy egy kereskedőnek delegálja ki a munkát. Üzletasszony is tehát, és ez nemcsak a talpraesettségét mutatja, hanem azt a készségét is, hogy az uralkodói vagyont ne elherdálja, hanem megtartsa, sőt gyarapítsa.

Erő és ékesség

az ő ruhája;

és nevet

a következő napnak.

(Péld. 31:25)

16. Erő és ékesség jellemzi, ez takarja be őt, mint egy szép ruha. Erős a teste, hiszen fizikai munkát is végez, de erős a lelke is, hiszen nevet a következő napnak. Van oka a vidámságra, mert félelem és aggódás nélkül él!

Ez az igevers a fiatal királyné reménységéről beszél, mert az ilyen, félelem nélküli bizakodás szorosan az istenfélelemmel együtt járó jellemvonás.

Nem azért erős, mert egy király felesége. Nem azért ékes, mert hiúságában mindenféle drága kiegészítőket aggatott magára. Isten ez asszony erejének és ékességének forrása: Ő öltözteti erőnek és ékességnek ruhájába őt.

Emlékezzünk újra, kitől származik és kinek szól ezt az a tanítás. Egy anya mondja a fiának, aki a leendő király. Itt most megint egy fontos útmutatást ad: a feleség az Úrban bízó asszony legyen.

Az ő száját

bölcsen nyitja meg,

és kedves tanítás

van nyelvén.

(Péld. 31:26)

17. Bölcsen szól és tanít másokat. A tanítása kedves tanítás, amely felülről származik: Istentől és Isten dolgairól beszél, tehát istenfélő asszonyról van szó. Ez onnan tudható, hogy a példabeszédek könyve a bölcsességet mindig Isten ismeretével azonosítja.

A bölcs beszéd és a kedves tanítás jelentősége akkor világlik ki igazán, ha eszünkbe jutnak azok a bibliai történetek, amikben éppen ezek hiánya okozott súlyos helyzeteket. Az Igében sok példát találunk arra, hogy befolyásos asszonyok rossz tanáccsal látták el a férjüket, aki rájuk hallgatva romlást hozott saját magára és másokra is. Pl. Jézabel és Ataljá királyné, Heródiás, de egy-egy döntésük miatt ide sorolhatjuk Sárát és Ráhelt is.

Vigyáz

a házanépe dolgára,

és a restségnek étkét

nem eszi.

(Péld. 31:27)

18. Tudja, mi történik körülötte. Nem tétlen, hanem éber: felelős jelenléttel vigyázva, irányítva, elrendezve a dolgokat a szolgálók körül és az egész házban.

Felkelnek az ő fiai,

és boldognak mondják;

az ő férje,

és dicséri őt:

Sok leány munkálkodott

serénységgel;

de te meghaladod mindazokat!

(Péld. 31:28-29)

19. A gyerekei és a férje látják rajta és tudják róla, hogy mennyire betelt és elégedett, ezért boldognak mondják. A férje pedig nagyon szép méltányolással dicséri őt: mások is serények, de te még náluk is jobban végzed a dolgaidat!

Csalárd a kedvesség,

és hiábavaló a szépség;

amely asszony

féli az Urat,

az szerez

dicséretet magának!

(Péld. 31:30)

20. Itt úgy hiszem, egy kiszólást, direkt tanítást olvashatunk, amely egyben a teljes résznek az összegzése is. Most az édesanya egyenesen megmondja: nem a kedvesség és a szépség az érték, ne ez után járjon a király, hanem keressen olyan feleséget, aki igazán és valóságosan féli az Urat. Ő az, aki dicséretet szerez magának, ő az, aki megfelelő társa lesz a királynak.

Adjatok ennek az ő keze

munkájának gyümölcséből,

és dicsérjék őt a kapukban

az ő cselekedetei!

(Péld. 31:31)

21. Végül egy nagyon szép lezárást látunk, amelyben ez az asszony megkapja a méltó jutalmát. Amit a kezével szerzett a családnak, abból kapjon ő is: amit ültetett és amit készített, azt hadd élvezze örömmel. Máshogyan fogalmazva: a cselekedetei gyümölcsével hadd lakjon jól.

És a kapukban hadd beszéljenek nyilvánosan a cselekedeteiről.

Itt nincsen szó nyilvános szembedicsérésről, hanem arról a jutalomról, amelyet az jelent, hogy híressé válik a cselekedetei által, és róla, mint példáról beszélnek a kapukban. Ha a vezetők helyeslik a királyasszony tetteit, az jó hatással van az uralkodó család általános megítélésére is. Utóbb az egész országnak a javára válik, ha a köznép nem gyalázza a királynét, nem a viselt dolgairól pletykálkodik, hanem arról, milyen nagyszerű dolgokat tesz. A derék asszony az életvitelével és a cselekedeteivel az uralkodó család hírét öregbíti és ez egy csodálatos jutalom annak a királyasszonynak, akinek a szíve a férjéért és a királyságért ég.

Kicsit eszembe jutott erről a mennyei jutalom. Nekünk is van Férjünk és Királyunk, és a mi szívünk is egész életünkben a királyságért ég (ugye?). Majd, ha elvégeztük futásunkat és jól futottunk, akkor mi is kapunk jutalmat és dicséretet attól, Aki minket előbb szeretett és Aki letette az életét értünk. Ez majd kibeszélhetetlen örömöt fog nekünk okozni.

 

Milyen a derék asszony?

Évekkel ezelőtt megosztottam veletek szokatlan gondolataimat a derék asszonyról. Akkor nem mentünk bele konkrétumokba, hanem a Példabeszédek 31. részének legelejét, a derék asszonyról szóló rész hátterét néztük meg kicsit közelebbről. Megállapítottuk, hogy ez a rész nem egy mai asszonyoknak szóló mérce, amihez pontról pontra hozzá kellene igazítanunk magunkat. Hanem egy prófécia (egy teher), amivel egy édesanya tanítja a fiát, aki nem mellesleg egy király.

Vegyük most végig, hogy milyen ez a feleség; a leendő királyné, akit Lemuel király édesanyja Isten ihletésére derék asszonynak definiál. 21 kisebb egységre osztottam ezt a részt, amely nagyjából az igeverseknek felel meg, de nem mindenhol.

         

 Derék asszonyt

kicsoda találhat?

Mert ennek ára

sokkal felülhaladja

az igazgyöngyöket.

(Péld. 31:10)

1. Először is: nem mindennapi asszony, nagyon értékes az ő férje számára.

Bízik ahhoz

az ő férjének lelke,

és annak marhája

el nem fogy.

(Péld. 31:11)

2. A férje teljes bizalmát élvezi, akinek (ennek következményeként) maradandó anyagi jóléte van. A férj bizalma ebben a kontextusban azt jelenti, hogy az asszony a család érdekét munkálja minden önálló pénzügyi döntésével, ezért a férjnek nem kell attól tartania, hogy felelőtlen költekezéssel a marha elfogy, a vagyon odalesz. Ennek azért van jelentősége, mert a király feleségeként joga volt jelentős pénzügyi források fölött rendelkezni. A későbbiekben látni fogjuk, hogy azt minként használta bölcsen fel.

Jóval illeti őt

és nem gonosszal,

az ő életének

minden napjaiban.

(Péld. 31:12)

3. Egész életében, amíg csak él, jó dolgokat tesz a férjével. Jóval viszonoz mindent, minden egyes nap, ameddig csak él. Ha belegondolunk, ez egy nagyon lényeges dolog, hiszen a király vállát az egész ország terhe nyomja: sok fontos döntést kell meghoznia, nehéz problémákra bölcs megoldást találnia. Ha egy olyan asszonnyal van megáldva, aki a saját férjével gonoszul viselkedik, akkor a felelős posztját képtelen lesz maximális hatékonysággal ellátni. Ezen tehát sok múlik.

Keres gyapjat

vagy lent,

és megkészíti azokat

kezeivel kedvvel.

(Péld. 31:13)

4. Alapanyagok felől 'érdeklődik': megveszi azokat és belőlük mindenféle kézzel készített dolgot alkot. Vagyis kreatív, tevékeny és a munkájában produktív. Mindezt kedvvel végzi. Pontosabb megfogalmazásban 'a tenyerei örömével készíti el'.

Hasonló

a kereskedő hajókhoz,

nagy messziről

behozza az ő eledelét.

(Péld. 31:14)

5. Mivel uralkodóasszony, nem akármilyen ételt tesz a családja asztalára (nyilván nem ő készítette azt el, de gondja volt arra, hogy az övéi mit esznek). Távoli helyekről szerzi be az ételét, pontosabb megfogalmazásban 'a kenyerét'. Vagyis ügyel arra, hogy az uralkodó család minőségi ételek fogyasztásával egy uralkodó családhoz méltó módon élhessen, és méltó módon láthassa vendégül a királyi vendégeket is.

Felkel még éjjel,

eledelt ád az ő házának,

és rendel ételt

az ő szolgálóleányinak.

(Péld. 31:15)

6. Gondoskodik a szűk családja szükségleteiről: a pontosabb megfogalmazás itt konkrétan a húst említi. Ugyanakkor, ez az asszony nem feledkezik el azokról sem, akik őróla gondoskodnak. A szolgálólányok fontosak neki: megadja 'a részüket' időben. Mivel a szolgálók számára nagyon korán, rendszerint napfelkeltekor indult a nap, ezért volt arra szükség, hogy még éjjel, vagyis napfelkelte előtt ki legyen számukra rendelve a részük.

Itt szerintem sokan félreértjük ennek a dolognak a jelentőségét. Nem hiszem, hogy arról lenne szó, hogy ez az uralkodóasszony az éjszaka kellős közepén felkel és reggelit készíttet a háza népének. A pontosabb megfogalmazás úgy írja, hogy 'az éjszaka csendjében' felkel. Tehát akkor, amikor még mindenki más alszik. Ez lehet kora hajnal is, amikor még sötét van.

Gondolkodik mező felől,

és megveszi azt;

az ő kezeinek munkájából

szőlőt plántál.

(Péld. 31:16)

7. Mezőt 'tervez' és be is ülteti. A pontosabb megfogalmazásból úgy tűnik, mintha mindketten: a férj és a feleség is munkálkodna a szőlőtelepítésen. Nem tudjuk, hogy ők gondozták-e az elültetett szőlőt, vagy azt már a szolgálókra bízták, az azonban látszik, hogy a derék asszonynak fontos, hogy mindent megtegyen, ami a maga erejéből kitelik, hogy gyarapítsa a királyi vagyont. És mindezt előrelátóan teszi. Éppen ezek miatt a döntések miatt élvezi a férje teljes bizalmát. (És itt van annak a bizonyítéka, hogy volt bizonyos pénzügyi rendelkezési joga.)

Az ő derekát

felövezi erővel,

és megerősíti karjait.

(Péld. 31:17)

8. Nem fél a fizikai munkától, elszánt: megerősíti a testét, hogy képes legyen a szükséges munkát elvégezni. Nem tudjuk, hogy ezt pontosan hogyan csinálta, de gondolom a megfelelő táplálkozás, és az akaraterő fontos szerepet játszott.

Látja, hogy hasznos

az ő munkálkodása;

éjjel sem alszik el

az ő világa.

(Péld. 31:18)

9. Tudja, hogy hasznos, amit tesz: itt pontosabban a kereskedésre van utalás. Mivel tudja, hogy hasznos, éjszaka is gondolkozik és tevékenykedik. Nem tudjuk, mert nem említi az Ige, hogy pontosan mit csinált éjjel, sem azt, hogy az éjjel alatt pontosan hány órát kell érteni. Viszont az adhat némi támpontot, hogy régen az emberek a sötétedés beköszöntével együtt tértek nyugovóra, és nem volt jellemző az éjszakai 'bagolykodás' - kivétel az éjszakai foglalkozást űzők pl. az őrök esetében.

Ezt a részt is sokan félreértjük, úgy fordítva, mintha ez az asszony a késő éjszakába nyúlóan tevékenykedett volna, azután meg pár órával később felkelt volna ételt készíteni. Nem gondolnám, hogy így volt, és ebből a részből sem ez derül ki. Egyszerűen arról van szó, hogy a megszokottnál tovább maradt ébren, mivel még fontos dolgai voltak. A megszokott nyugovóra térés a sötétedés volt, de ő uralkodófeleségként megtehette, hogy a világa hosszabban égjen. Ráadásul nem is fölösleges tevékenységek miatt maradt a szokottnál tovább ébren.

Akkor hány órát is alhatott a derék asszony? Számoljunk egy kicsit. Azt tudjuk róla, hogy a szokásosnál később feküdt, és akkor kelt, amikor még csendes volt a ház. Ha mondjuk 8-9 felé sötétedett be és ő még 2 órát ébren volt, akkor 10-11 körül ment aludni. Mivel sötétedéskor már csak lámpa mellett lehet tevékenykedni, így 2-3 órán át világított a lámpása. Ha a nap 6-kor kelt, akkor ő mondjuk 5-5:30 körül ébredt. Így átlag hét órát tudott aludni. Persze ez egy durva számolás, valószínűleg messze nem pontos. Csak azt akartam megmutatni, hogy nem feltétlenül kell a derék asszonyt úgy elképzelni, mint egy (alvási szokásai alapján) zombiüzemmódban vegetáló nőt, aki pár órányi pihenés után mégis frissen és fiatalosan végigpörgi az egész napot...

Eljutottunk a feléhez. Pihenjünk egyet. Folyt. köv. hamarosan.

  

Charlotte Mason, a KÉK nevelés és én

Nem vagyok a két fenti fogalom alapos ismerője. Bár olvastam róluk ezt-azt, mégsem szeretnék kimerítő elemzésbe bocsátkozni. Egyszerűen a benyomásaimat szeretném leírni. Talán fura lehet így összekapcsolni a kettőt, hiszen látszólag semmi közös nincsen bennük azon kívül, hogy keresztény ideológiai alapon állnak. De számomra mégis nagyon hasonlóak - elsősorban nem az elvi háttér miatt, hanem más szempont alapján. De ne szaladjunk előre.

Charlotte Mason a 18. századi Anglia egyik kiemelkedő pedagógiatanára, nevelője. Oktatással, otthontanulással kapcsolatos gondolatai egyedülállóak voltak a saját korában. Gyakorlatilag forradalmasította azt a látásmódot, ahogyan az iskolára és annak az életben betöltött szerepére tekintettek.

A KÉK nevelés egy rövidítés: Kapcsolatokra Épülő Következetes nevelést jelent. Ez a gyakorlatban arra utal, hogy a családon belüli szeretetkapcsolat az alapja bármiféle nevelésnek. Azt a nézetet képviseli, hogy a gyerek - ha szeretve van és a szülővel mély a kapcsolata, akkor - mindenféle szigor alkalmazása nélkül is formálható a kívánatos irányba és vele értelmesen együtt lehet így élni, amely mindkét felet kielégíti és építi.

Hol van itt a kapcsolódás?

Charlotte Mason alapelveire felépült egy komplett, minden tantárgyat átölelő otthontanító módszer, amely számomra nagyon szimpatikus. Ebben sok hasznos dolog van, amely segít józan talajon maradni a tanulásban (meg a gyereknevelésben). Tudok is azonosulni azokkal az alapelvekkel, amelyekre a módszer felépült.  

A KÉK nevelés szintén egy meghatározott elvek szerint felépített komplett rendszer. Ami számomra érdekes benne, az az, hogy a megfogalmazottak egy részére én magam is eljutottam, tehát ebben a gyermeknevelési módszerben is vannak olyan dolgok, amikkel teljesen tudok azonosulni. (Nem mindennel, de ez most nem lényeges.)

Mi akkor a gond?

Úgy hiszem, a módszerrel, mint olyan, van bajom. A késztermékként beszerezhető megoldás-csomag az, ami miatt nem megy, hogy azt mondjam: szívből ajánlom mindenkinek, hogy ezek szerint éljen, tanítson, neveljen. Mert nem életszagúak.

Az élet, nem egy előre megvásárolható csomag. Nem lehet egy elv vagy módszer mentén definiálni, mivel közülük mindegyik tökéletlen - tökéletlen emberek alkotása. Ez a tökéletlenség abban is megmutatkozik, hogy már maga a módszer létezése is feltételez néhány dolgot, amely nem igaz. 

Feltételezi például, 

1. ... hogy bizonyos emberek képesek mások életének a problémáit a személyt nem ismerve, látatlanban megoldani. A szerző emiatt veszi a bátorságot, hogy felírja az élet egy vagy több aspektusát egyszerű tedd-ezt, ne-tedd-azt utasítások listájaként. Azt a látszatot kelti, hogy az élet olyan területei, mint a gyerekekkel való kapcsolat, vagy a tanulás, viszonylag egyszerűen harmóniába kerülhetnek, ha az ember a megadott recept szerint cselekszik.

Más szavakkal: azt sugallja, hogy nem kell megdolgozni a gyötrő kérdéseinkre adott válaszokért. Hiszen működőképes családja annak lesz, aki betartja azokat a nevelési/tanítási utasításokat, amelyeket az adott módszer kitalálói kitaláltak. Nincs is más dolga tehát az embernek, mint alaposan áttanulmányozni az elveket, alkalmazni azokat a saját helyzetére és minden rendbejöhet. A legfontosabb teendő minél mélyebben elmerülni A Módszer alapelveiben és ez meg fogja hozni a kellő eredményt az ember életében.

Valamely módszer elfogadása azt is feltételezi,

2. ... hogy a megoldást kereső ember egyetlen problémája az eszközhiány. Vagyis pl. egy kétségbeesett szülőnek igazából annyi a gondja, hogy nem tudja, hogy pontosan mit is kell tennie a gyerekeivel. Ha viszont A Módszert megismeri, akkor már tudni fogja, merre kell haladnia, hogy elérje a célját (egy boldog, harmonikus otthont, sikeres tanulást).

Amit az előre-gyártott módszerek kitalálói (még ha a legőszintébb szándékkal is) feltételeznek, az nem igaz. Az emberek nem úgy működnek, ahogyan ők gondolják. Nem is működhetnek úgy, hiszen az elveket nem a való életben, hanem steril környezetben dolgozzák ki: nem az élet hozza őket és nem is Isten, hanem jó értelembe vett emberi filozofálgatás. Nem mondom, hogy hiányzik belőlük az igei alap, hiszen nem hiányzik. De máshova tolja a hangsúlyt, mint kellene, és ennek éppen az az oka, hogy tökéletlenek és nem az élet szülte őket.

Mit jelent az, hogy nem az élet szülte őket és miben nyilvánul ez meg?

Abban, ahogyan az emberekhez, a gyerekekhez, a családhoz, a tanuláshoz közelít.

Charlotte Mason sosem volt szülő, sem otthonoktató. Bár voltak tanítványai, saját gyerekei nem. Ezzel magyarázható a módszerének strukturális összetettsége. Ha lett volna családja, tudta volna, hogy a saját gyerek nem olyan, mint egy iskolai tanítvány. A család sem olyan, mint egy osztályterem. A saját gyerekkel való foglalkozás nem előre lefektetett szigorú rendszer szerinti, mint ahogyan ő feltételezi pedagógiai szemléletmódjából fakadóan.

A KÉK nevelést is pontosan emiatt veszem egy kalap alá Masonnel. Hiszen a KÉK is összetett elvekre és azok következetes betartására épül: mindenféle nevelési helyzetre és viselkedési 'anomáliára' megvan a standard válasz, ahogyan azt a rendszer szerint kezelni kell. Azonban a való élet ritkán működik így. Legtöbb esetben nincsenek emberi kész-válaszok a nehézségekre, kapcsolati súrlódásokra, családi problémákra.

Az élet és a tanulás kívülről nézve inkább tűnik kaotikusnak, mint tanári óravázlatszerűen előre beoszthatónak, eltervezhetőnek. Azt, hogy tanulás szempontjából melyik gyerekhez milyen módon közelítünk, azt, hogy melyikükkel hogyan építjük a kapcsolatunkat, hogyan szeretjük, hogyan neveljük őket, nem lehet előre meghatározni, mert a gyerekünktől is függ és tőlünk is. Ez a két változó (a gyerek és a szülő) olyan sokféle irányba viheti el a nevelés és a tanulás gyakorlati megvalósulását, hogy nem hiszem, hogy létezik olyan elvi képlet vagy recept, amellyel mindegyiküket megfelelő irányba lehetne állítani és azon őket megtartani.

A kaotikusnak tűnő helyzetet senki más nem látja át, csak egyetlen személy. Ő nem ember, hanem Isten. Isten érti és pontosan tudja, hogy ki milyen állapotban van. Érti és tudja, hogy kihez hogyan kell közelíteni. Itt szeretném nagyon kihangsúlyozni a két változót a történetben: a szülőt és a gyereket. Mert a pedagógiai módszerek és a nevelési elvek jobbára csak a gyerekekre fókuszálva mondják ki, hogy a szülőknek mit kell tenniük. Arról szólnak, hogy mit kell tennem a gyerekemmel, de arról nem szólnak, hogy hogyan válok majd azzá a felnőtté, aki alkalmas lesz megtenni azokat a dolgokat a gyermekkel, amelyeket a módszer elvár tőlem.

A módszerek megbocsáthatatlan gyengesége, hogy nem számolnak a két változóval, hanem csak eggyel. Pedig nyilvánvaló, hogy nem a gyerek az egyetlen változó. Nem csak neki vannak érzései, jellembeli problémái, kudarcai. Nem csak neki van szüksége formálódásra, a múlt bűneiből és sérelmeitől való megszabadulásra és arra, hogy feltétel nélkül szeressék. A szülőt is figyelembe kellene venni, de nem szokták - ő ugyanis sajnos nem faktor a tanulási/nevelési elvek kialakításakor. Neki 'csak' készen kell állnia, hogy megtegye a gyerekkel, amit a recept előír. A recept azonban nem számol azzal, hogy a szülő lehet, hogy még nem kész arra, hogy az előírt irányelveket kövesse. Sőt, az is lehet, hogy sosem lesz arra kész. Akár a múltjából, akár a vérmérsékletéből, akár a sajátos helyzetből adódóan.

Ha abból indulunk ki, amit a módszerek sugallnak, akkor ez egy súlyos probléma, amely konkrétan megakadályozhatja azt, hogy az életünk gyerekeinkkel harmonikus lehessen. Van tehát olyan, hogy nincs remény? Van úgy, hogy valakinek az élete a múltja miatt sosem lesz működőképes?

Nem: hanem a helyzet, hogy valaki nem tud 'a legjobb módszer' szerint élni, a felszabaduláshoz vezető kezdőlökés!

A nehézségek idején jövünk csak rá arra, hogy nem módszerekben kell bíznunk, hanem egy Személyben. Nekünk nem Charlotte Mason tanulási-nevelési elveire vagy a KÉK nevelés elsajátítására van szükségünk, hanem egy élő kapcsolatra az élő Istennel! Ő ad aktuális választ a nagyon is sürgető aktuális kérdéseinkre - könyvek nélkül, mások magyarázatai nélkül, terjedelmesen leírt gyakorlati útmutató nélkül.

Ha Vele járunk, akkor a nevelési helyzeteink Hozzá fognak közelebb vinni minket. Ha Vele járunk, akkor a családi nehézségek a hitünk próbái, megszentelődésünk eszközei lesznek Isten kezében, amelyek megmutatnak és lecsiszolnak valamit a jellemünkből (a miénkből, nem csak a gyerekekéből!), ami nem odavaló. Így tehát minden krízis egy terv része az Úrnál, hogy azon keresztül közelebb vonhasson magához. És közelebb is megyünk, hiszen ilyenkor világlik ki igazán, hogy mennyire reménytelenül Rá vagyunk utalva az Ő erejére, bölcsességére, megújító kegyelmére!

Ha a nehézségek idején emberi segítséghez fordulunk, akkor nem a megfelelő forrásnál kerestük a választ. Nem azért, mert az emberi tanácsok nélkülöznek minden bölcsességet vagy segítséget, hanem mert más forrás használatával megfosztjuk magunkat attól, hogy Isten személyes vezetését megismerjük. Ez a vezetés egy mély személyes kapcsolatra épül és mindig maradandó nyomot hagy bennünk. A pótlékból származó segítségből viszont nem lesz hitbeli erősödés, sem valódi megtapasztalás. Sőt, gyakran kudarcot is hoz, amikor az ember szembesül azzal, hogy maga a módszer is egy újabb mérce, amihez fel kellene érnie, de nem tud...

A gyereknevelés és a tanulás nem elvben kigondolható dolgok, hanem mindkettő nagyon is a megélt életben szerzett tapasztalások által formálódó egyéni koktél. Isten által felügyelt, folyton változó burok az ember körül. Életbölcsessség, ami az elhibázott és a sikerre vitt helyzetek levont tanulságain érlelődik. Úgy, hogy közben az ember is folyamatosan érlelődik Isten kohójában, ahogyan az élet halad velünk előre.

Azt akarom ezzel mondani, hogy nincs szükségünk módszerekre. Lehet, hogy hasznosak az életünk bizonyos részletének hatékonyabbá, sikeresebbé tételében, és még pozitív módon inspirálnak is a jóra, de a tökéletlenségük miatt áttolják a természetes hangsúlyokat, így felborítva az életünk egészének egyensúlyát. A legtöbb kritikus élethelyzet a térdeinken imádkozva, gyötrődve és az Úrtól bölcsességet kérve oldódik csak meg megnyugtatóan. Nem úgy, hogy a mások által előre felállított elveket maradéktalanul sikerült követni, hanem úgy, hogy Isten személyes útmutatását sikerült megérteni és alkalmazni az adott helyzetre.

Ha Isten a segítőnk és az erőnk forrása, akkor az Ő Nevét fogjuk hirdetni másoknak. Ha módszerekben bízunk, akkor azok reklámembereivé válunk, és így másokat is pótlékok használatára ösztönzünk, ahelyett, hogy az Istennel való személyes kapcsolatra irányítanánk gyötrődő embertársaink figyelmét.

A valóság az, hogy az embereknek (konkrétabban a szülőknek) a tökéletes oktatási vagy nevelési módszer birtoklása és alkalmazása sem adná meg a kulcsot az életükhöz - sem a gyerekeikhez, sem a tanuláshoz, sem a családjukhoz. Azért nem, mivel egyik gyerek és egyik szülő sem egyszerűen kikódolható. Mindegyikük a múltbeli történések, a vérmérséklet és még más tényezők egyvelege által formálódott és formálódik. A múltja, a jelene, a jelleme, a helyzete meghatározza a képességét egy tökéletes reakcióra a gyerekével való kapcsolatában.

Lehet, hogy szeretne türelmes lenni, de még nem tud, mert még nem formálta olyanná az Úr. Ha neki azt mondom, legyél türelmes és viseld el a gyereked neveletlenségeit, akkor olyat kérek tőle, amit nem tud megtenni - ergo eleve kudarcra ítélem őt ezzel a tanáccsal. Lehet, hogy szeretne odabújni a gyerekéhez, de még nem tud, mert a múltja miatt nehezen megy neki a bújás. Lehet, hogy szeretne nem kiabálni, de ez még nehéz neki. És sorolhatnám.

Isten minden előbbi esetben és személyesen a saját helyzetünkben is nagyon türelmes. Nem állít elénk megugorhatatlan mércét, nem is kárhoztat, hanem kegyelmét adja. Szelíden tanít, vezet a helyes úton és ha kell, int. Nem vár ma el tőlünk olyat, amire képtelenek vagyunk, de megadja az erőt és Lelkét, hogy azzá formálódjunk, akinek látni szeretne. Ha ma teljesen engedelmesek vagyunk az Ő szavának, akkor ma olyanok voltunk, akinek ma látni akart. Nem kell ennél magasabb mércét magunkra erőltetni.

Isten hozzáállásával ellentétben a módszerek igen szigorúak. Már most készen kell állnom valamire, amire talán sosem leszek kész. Ebben nincsen irgalom.

Ha a saját természetem tökéletes lenne, akkor elég lenne csupán a gyerekem tökéletlen természetével foglalkozni - de nem ez a helyzet. Minden szülő elsősorban nem eszközhiánnyal küszködik a gyerekei tanításában és nevelésében, hanem a bűneivel, önmagával és Istennel. Ha az Úr tervei szerint élné az életét, az a harmonikus felé közelítene és magával hozná azt az érzést, hogy Isten szereti és teljesen elfogadja őt úgy, amint van. Ez az értékesség érzését, megelégedettséget és békességet hozna az életébe, ami elemi hatással lenne a gyermekével való kapcsolatára is.

Bármilyen tökéletes is egy adott módszer, gyakorlatilag használhatatlanná válik tökéletlen szülők és tökéletlen gyerekek kapcsolatának definiálására, megjobbítására, mivel egy adott viselkedésmintára tökéletes reakciót vár el, melyre sokan nem képesek - inkább úgy mondom, nem hiszem, hogy valaki képes minden helyzetben egy előírt módon 'jól' reagálni. Mert emberből vagyunk. Nem is az a dolgunk, hogy felnőjünk xy emberi mércéjéhez, hanem Isten mércéje a mérvadó, ahhoz kell 'felnőnünk'. Az Ő mércéje az igazi mérce a gyereknevelésben, a tanulásban, a családi és személyes életünkben is. Nem kell tehát jóvá, tökéletessé válnom egy másik ember által kitalált rendszer mércéjén, hanem elég úgy döntenem, hogy szorosan Jézussal járok.

Azt is gyorsan tegyük hozzá: tökéletes módszer nincs, hiszen egyik sem Istentől személyesen jött, hanem egy emberi szűrőn át formálódott. Az előbbi kettő (Charlotte Mason és a KÉK nevelés) is inkább steril bölcsesség. Nem az Istennel megélt tapasztalat hozta (nem Isten tanította rá a szerzőket a gyerekeikkel megélt évek során), hanem emberi gondolatok formálták: pedagógiai ismeretek, ideálok, elvek. Vannak bennük jó gondolatok, s az igazság morzsái, falatkái is bőséggel megtalálhatóak bennük, de nem maga az igazság, amit írnak.

Ha viszont nem 100%-ig Istenből erednek, akkor minimum fenntartással fogadandóak. Lehet olvasni, mélyebben áttanulmányozni, beszélgetni róluk, de talán jobb lenne, ha közvetlenül Istent keresnénk a problémáinkkal. Ő a nevelési helyzeteknek az első számú szakértője, hiszen Ő alkotta azokat az embereket, akikkel azok a nevelési helyzeteink fennállnak. Ő jól ismeri őket és ismer bennünket is. Egyedül Ő képes segíteni rajtunk, bűntől megnyomorított embereken. Ő viszont képes arra, hogy segítsen, bármennyire is reménytelennek látszik a helyzet emberileg. Ez pedig így már igen reményteljes.

A teljes változáshoz mind a két változónak - a szülőnek és a gyereknek is - át kell formálódnia. Az Ő jelenlétében ez valóban meg is történik mindenféle egyéb rendszer vagy módszer nélkül!

Mi a helyzet a földönkívüliekkel?

Az ember nehezen érti meg a teremtett világban elfoglalt helyét. Olykor megalázó lehet belátni, mennyit nem tudunk, nem látunk át és mennyire sok dolgot nem vagyunk képesek sem megérteni, sem megmagyarázni. Még csak nem is a távoli világűrre gondolok, hanem a saját Földünkre, a hegyek magasára, az óceánok mélyére, az állatvilág testi felépítésére és viselkedésére, meg a saját testünkre és viselkedésünkre.

Saját kicsiségünk még szembeötlőbb akkor, amikor azokat a megmagyarázhatatlanul készített, de kétségtelenül valakik által alkotott természeti 'formákat', építményeket és használati tárgyakat szemléljük, amelyek már régóta ott vannak egyes tájakon. Nem értjük, hogy kerültek oda, sem azt, hogy mi módon készültek el, de annyit meg tudunk állapítani, hogy hihetetlen precizitás és általunk ismeretlen technológia áll a háttérben. Van olyan, akit rabul ejt a téma, és beleásva magát ráébred, hogy a földönkívüli életformák létezése valóság. Innen már nem sok kell ahhoz, hogy belebotoljon űrlényekkel való személyes találkozások beszámolóiba vagy találkozzon olyanokkal, akik átéltek hasonlót.

A keresztények jobbára zavarba ejtőnek találják az UFO-jelenségekről szóló híradásokat. Mert mit is kezdjünk velük? A Bibliát olvasva az embernek nem tűnhet úgy, hogy sokféle világok léteznek. A teremtés és az evangéliumok beszámolójába sem lehet beleszuszakolni a földönkívülieket. Egyszerűen, mintha harcban állnának Istennel, Jézus Krisztussal és a Biblia világképével.

Mégis, az elmúlt 20 évben örökzöld témának számít ez. Rengeteg néznivaló van ebben a témában, melyekben a szereplők egy ponton rendre eljutnak arra a traumatikus felismerésre, hogy földönkívüliek márpedig léteznek. Erre akarnak minket kondicionálni, hogy ezt higgyük. És őszintén - nem nehéz elhinni, amikor a filmek mellett időről időre szárnyra kelnek valósnak tűnő híradások is személyes átélésekről, hátborzongató elrablásokról, nehezen magyarázható fényjelenségekről, gabonakörökről. Még, ha egy részük szándékos becsapás is, valahogy nehezünkre esik mindegyiket csalásnak, hazugságnak vagy ízetlen tréfának tekinteni.

Akkor most valóság vagy nem? Léteznek földönkívüliek vagy nem? Ha nem, akkor hogyan magyarázhatók a róluk szóló grafikus beszámolók? Ha igen, akkor kik ezek a lények és mit akarnak tőlünk? Nemrég belefutottam egy nagyon jó előadásba a témában. Másfél órás. Szeretettel ajánlom esti film helyett - elsősorban felnőtteknek.

   

Hogyan vezet Isten? (marathoni továbbgondolás karácsonyról és igékről)

Karácsonyi bejegyzésem kapcsán élénk eszmecsere alakult ki a blogon. Többen bekapcsolódtatok, így sok érdekes/értékes gondolat kerül elő az elmúlt hetekben. Liv is írt egy terjedelmes hozzászólást, amire én hasonló terjedelemben válaszoltam, aztán kerekedett belőle egy poszt - ez itt -, ami az első poszt ebben az évben. Szóval kellemes olvasgatást, egyben áldott 2014-es évet kívánok szeretettel minden itt olvasó blogolvasónak!:)

(Liv gondolatai kék színnel vannak jelölve.)


"Értem az érvelésed (a karácsonnyal kapcsolatban - a szerk.), tök jó, de tovább nem jutok vele, mert nem látom benne, hogy a sok közül miért pont ez lenne az Úr Igazsága, és nem a többi. Ráismerek, melyik csoporthoz tartozik ez az igeértelmezés, de az nem jön le belőle, hogy miért pont ez a helyes. Ezért kértem azt, hogy erről írj, mert nem értem, miért pont a te igeértelmezésed helyes, és hogy ezt honnan lehet egyáltalán felismerni vagy tudni. Ez a kulcskérdés, ami engem érdekel."

Honnan a bizonyosság? Ez a kérdés tulajdonképpen az Isten vezetésének a kérdése, nem igaz? Az örök dilemma: honnan tudhatom bizonyosan, hogy engem éppen most Isten az, Aki vezet és nem valami más hang után megyek? Honnan tudom, hogy a karácsony nem tetszik Istennek, ha mások szerint meg pont, hogy tetszik Neki?

A bizonyosság innen jön:

1. Tudom, hogy újjászületett hívő ember vagyok, tehát egyszer és mindenkorra megbékéltem Istennel. Ezt azt jelenti, hogy Ő szól hozzám és vezet engem, vagyis meg tudom érteni az akaratát. (Nem azt jelenti, hogy mindig értem, vagy, hogy mindig csinálom, de képes vagyok arra, hogy megértsem.)

2. Tudom, hogy Isten meg is akarja mutatni az akaratát, hogy aszerint tudjak cselekedni.

Ha az első kettő dolog megvalósult, akkor jön a trükkös része. Azért mondom, hogy trükkös, mert itt csúszunk el sokszor.

3. Ez a szívünk kérdése. Keresem Isten akaratát... mert? Miért? Mik az indítékaim? Isten belelát a szívbe és nem fogja felfedni előttem az akaratát, ha nem azzal a nyílt szándékkal keresem Őt, hogy amit megmutat, azt majd meg is fogom cselekedni.

Az Igének pedig

megtartói legyetek

és ne csak hallgatói,

megcsalván magatokat.

Mert, ha valaki

hallgatója az igének

és nem megtartója,

az ilyen hasonlatos

ahhoz az emberhez,

aki tükörben nézi

az ő természet szerinti ábrázatát:

mert megnézte magát

és elment,

és azonnal elfelejtette,

milyen volt.

De aki belenéz a szabadság

tökéletes törvényébe

és megmarad amellett,

az nem feledékeny hallgató,

sőt, cselekedet követője lévén,

az boldog lesz

az ő cselekedetében.

(Jakab 1:22-25)

Ez a szívbéli hozzáállás azt jelenti: várni, hogy Isten szóljon és elköteleződve lenni arra, hogy ha szól, akkor én ahhoz fogom igazítani a cselekedeteimet. Ez hibádzik sokszor. Pedig az Ige egyértelmű ezzel kapcsolatban:

Ha pedig valakinek közületek

nincsen bölcsessége,

kérje Istentől,

aki mindenkinek készségesen

és szemrehányás nélkül adja;

és megadatik néki.

De kérje hittel,

semmit sem kételkedvén:

mert aki kételkedik,

hasonlatos a tenger habjához,

amelyet a szél hajt

és ide s tova hány.

Mert ne vélje az ilyen ember,

hogy kaphat valamit az Úrtól;

a kétszívű,

a minden útjában

állhatatlan ember.

(Jakab 1:5-8)

Rám térve: honnan is jön ez az én bizonyosságom a karácsonnyal kapcsolatban? Vagy honnan jön bármiféle bizonyosság?

Mivel az első két ponttal kapcsolatban nagyon egyértelműen meg lehet határozni, hogy úgy van-e a mi esetünkben vagy nem, végül is a harmadik ponton múlik a bizonyosság. Az egészhez hit kell és önismeret. Mindkettőben folyamatosan fejlődünk, de az Úrral járva a lelki tapasztalatainkon keresztül a Szentlélek meg tud tanítani különbséget tenni hang és Hang között. Az Ő kegyelméből - gyakran a magunk kárán, csalódva - idővel megtanuljuk, hogy jobban kell megpróbálni a hitünket, jobban kell megvizsgálni a szívünket, jobban mögé kell néznünk az adott kérdéssel kapcsolatos indítékunknak annál, amennyire elsőre logikusnak tűnik. Mert csalárd a szívünk nagyon és képesek vagyunk becsapni saját magunkat.

Honnan tudom, hogy most nem csaptam be magam? Onnan, hogy megpróbáltam és folyamatosan megpróbálom a szívemet, az indítékaimat. Tehát vizsgálom a bizonyosságot, és a bizonyítékokat folyamatosan hozzámérem ehhez a döntéshez. Agyalok, gondolkozom. Ha lenne Ige vagy egy gondolatmenet, amely megállja a helyét, gondolkoznék erről az Úr előtt és le tudnám cserélni a mostanit. De egyelőre nincs ilyen. És egy ideje úgy látom, hogy ebben a kérdésben Isten ezt a választ mutatta meg. Innen a bizonyosság.

Ha megismerem a szívemet és Istennel egy napi élő közösségben vagyok, akkor hihetek abban, hogy Ő helyreigazít, ha tévedek - hiszen mindennél jobban vágyom akaratát tenni. Hiszem, hogy nem fogok tévedni, ha Őhozzá szabom a lépéseimet!

Amikor valaki így áll hozzá, akkor egyfajta buzgalom, 'vágy' formálódik benne: akarja Isten akaratát tenni, vágyik az Ő jelenlétére, sóvárog arra, hogy megtapasztalja, hogyan cselekszik Isten az életében. Istennel járni és az Ő jellemét, akaratát még jobban megismerni. A Szentlélek az tehát, Aki az emberben meghozza a bizonyosságot. Az ember pedig elhiszi, hogy ő maga képes Isten akaratát megérteni, és hogy Ő meg is akarja ezt az Ő akaratát mutatni.

"A vezetős kérdésedre (ti. hogy kell-e feltétel nélkül hallgatni a vezetőkre - a szerk.) nem tudok válaszolni, mert nem tudom, kit értesz vezető alatt. De a Bibliai értelemben a vezető (apostol, vén, püspök…) nem azért vezető, mert igaza van, hanem azért van igaza, mert vezető. Kiválasztatott, elküldetett, stb."

A vezetők alatt mindenféle lelki vezetőt értettem: papot, pápát, lelkipásztort, ilyesmiket. Pont az a problémám, hogy azért, mert valakinek van egyházi titulusa, még nem biztos, hogy újjászületett hívő ember. Még, ha bizonyos is lenne, hogy az (mármint újjászületett hívő ember), akkor sem minden szava Szentírás, vagyis továbbra is tévedhető. Nem úgy van, hogy a vezető látása tiszta, csak, mert ő a vezető. Attól lesz a látás tiszta, ha Istennel járva enged az Ő folyamatos tisztogatásának a hívő ember. Minél szorosabban jár az Úrral, minél radikálisabban ragaszkodik a tiszta látáshoz, annál nagyobb világosságot fog kapni Isten kegyelméből.

Mindegyik hívőnek adatik világosság - de a mértéket nem aszerint mérik, hogy ki milyen titulust tölt be az egyházi rendszerben. Jó esetben a testvérek idővel felismerik, hogy valaki nagyobb világosságot kapott, és így talán tanítónak hívta el az Úr, de nem mindig jár együtt a titulus és a világosság nagyobb mértéke. Főleg, mert a világosság az egy dolog, az engedelmesség, a megszentelődés meg egy másik. Ha valakinek nagyobb a világossága, de az élete nincsen ezzel összhangban, akkor ő az Ige szerint nem alkalmas titulus 'betöltésére'.

Az, hogy az igazság milyen mértékét fogadja be a hívő ember, az Istennel való kapcsolatától is függ, mert csak ebben a közegben nyilatkoztat ki az Úr egyre többet magából. Elképzelhető tehát, hogy egy vezető bizonyos kérdéssel még nem foglalkozott, vagy nem a helyes meglátásra jutott el. Miért kellene akkor elfogadnom a tévedését, hogy aztán, amikor helyes meglátásra jut, akkor meg megint hozzá igazodjak? Ez nem lenne helyes. Az Igéhez kell igazodni, nem emberek véleményéhez.

Ha bibliai vezetőkre gondolok, akkor abban igazad van, hogy ők nem azért vezetők, mert igazuk van. Vagyis nem amiatt lettek elöl járók, mert egyedül náluk van az igazság kulcsa. Viszont az sem helytálló állítás, hogy azért van igaza, mert vezető. Már miért lenne minden igaz, amit gondol, csak azért, mert vezető? Igen, kiválasztatott. Igen, elküldetett. Igen, van ajándéka Istentől. De ettől már minden, amit mond, Szentírás? Nem kell megvizsgálni, hanem el kell fogadni? Csak, mert Ő a vezető? Az Igéből nem ezt a hozzáállást látom.

A béreaiak Pál szavait is megvizsgálták. Nem fogadtak el mindent, csak azért mert valaki olyan szájából hangzott el, akinek szellemi tekintélye volt. És Pál (azt hiszem, ő) is erre inti a testvéreket, hogy még, ha angyal szólna is: ha mást mond, mint a tiszta evangélium, akkor ne higgyenek neki. Az apostolok nem azt várták, hogy feltétel nélkül higgyenek nekik, hanem azt, hogy a testvérek próbálják meg a lelkeket, vajon azok Istentől vannak-e. És próbálják meg önmagukat is, hogy vajon a hitben vannak-e. És ítéljék meg a tanításokat, hogy el tudják dönteni, hogy hamis-e vagy igaz. Nem a vezetőknek szóló intések ezek, hanem az egész gyülekezetnek, minden hívőnek! Senki nem tud olyan bebiztosított pozícióba kerülni, hogy az ő szavait ne kellene megvizsgálni, és ha nem áll meg az Ige alapján, akkor elvetni. Akárki is az illető!


"Én nem gondolom, hogy a zsinatok vagy bármi gyülekezeti tanács azért ülne össze, mert nincs joguk az adott vezetőknek dönteni. Csak, hogy jobban értsd a véleményem: szerintem is dönthetett volna az antiokhiai gyüli vezetősége, sőt, dönthetett volna a gyüli maga, de a vénekkel egyetértésben (akikről tudjuk, hogy Pálék választották ki őket), de nem egy ilyen kérdésben, mint ez. (A pogánykeresztények körülmetélkedésének a kérdéséről van szó. - a szerk.)

Mert mi lett volna? Az, hogy az antiokhiai gyüliben így van, a lisztraiban meg nem? Érted, mi a gond? Ez egy közös döntés volt, hiszen a doktrínák mindenkire érvényesek, akik keresztények. Minden, ami a gyülekezet létrejöttétől kezdve döntésre került, az mindenkire érvényes. Ezért volt okos a Jeruzsálemi döntés, onnan meg kiment minden gyülibe az infó. Ezért van értelme annak, hogy a döntések egységesek legyenek. Mert akkor egy marad a test, a tanítás."

Szerintem is okos döntés volt, amit tettek Pálék. Ebben a kérdésben pontosan úgy jártak el, ahogyan az bölcs volt. De nem volt kötelező fölmenniük. Fölmentek, mert ez egy olyan kérdés volt, amelyben úgy látták jónak, hogy fölmenjenek. Nem tudok más olyan kérdésről, amelyben így fölmentek volna. Tehát, ez egy olyan döntés volt, amelyikben fölmentek, de más kérdésekben az apostolok ellenőrzése nélkül döntöttek. Te erre azt mondod, hogy éppen ez bizonyítja, hogy voltak döntések, amelyekben nem hozhattak döntést maguk. Én ezt nem így látom. Ebben a kérdésben helyes volt így dönteni, de nem azért, mert az apostolok elvárták az egyeztetést, hanem azért, mert így volt bölcs. A különbség, hogy én nem látom azt a kényszert, muszáj-t, amely mindenképpen ott lenne, ha az apostolok olyan módon lettek volna szervezetileg a többi hívő ember fölé rendelve, mint ahogyan mondjuk a katolikus egyházban a hierarchia van.


"Tehát Isten remekül meg tudta volna oldani (1700 éve), ha a Karácsonyt nem akarta volna, erre utaltam, illetve ezen gondolkodtam el. Persze, mondhatod, hogy nem volt vezető, aki helyesen értette volna az Igét. Lehet, ezt nem tudhatom, és lehet, hogy tökre igazad van ebben az egészben, de akkor „Isten miért nem szólt”? Hiszen a Lélek ígéretet tett, és nem az individuumnak, hanem Krisztus Testének."

Krisztus Testére mindjárt visszatérek, de egyelőre annyit szeretnék megjegyezni, hogy az nem azonos az egyházzal. Az egyház sokat korrumpálódott a kezdete óta. A liturgiában és az istentiszteleti gyakorlatban sajnos jó pár olyan elem van, amely nélkülözi az igei alapot. Mégis ott vannak az alkalmainkon azok az elemek, azok a gyakorlatok. Nem azért vannak ott, mert Istennek ez tetszik, hanem azért, mert az embereknek kedvük telik a maguk-alkotta istentiszteletben közeledni Őhozzá. Pedig ez nem kedves Előtte!

Isten mégsem 'sújt le' ránk ezért és nem is 'vágja rendbe' az istentiszeteleti gyakorlatunkat. Ez ugyanis nem az Ő dolga, hanem a miénk. Aki valóban közeledik Őhozzá, annak meg fogja mutatni az akaratát. Ha valóban közeledünk Őhozzá, akkor meg fogja adni a kegyelmét is ahhoz, hogy hozzáigazíthassuk magunkat az Ő akaratához. De nem munkálkodik helyettünk: amit nekünk magunknak kell kivetni az életünkből, az istentiszteleti rendünkből, azt nekünk kell megtennünk. És az Úr vár ránk, hogy ezt megtegyük.

Nem gondolom, hogy lett volna olyan kor, amelyben nem volt egy vezető sem, aki helyesen értette volna az Igét. Karácsonnyal kapcsolatban már az első időszakban is voltak 'vezetői' hangok, amelyek megfogalmazták, hogy nem értenek egyet a helyzettel. Szerintem ma is vannak olyan vezetők, akik nem értenek egyet, de gondolom őket nehezen tolerálja a rendszer. Ezért vagy csendben maradnak és megtartják maguknak a karácsonyozással kapcsolatos aggályaikat vagy nyíltan felszólalnak, amivel önként kiteszik magukat a szervezett egyházi felépítményből. Az egyházi rendszerek nehezen viselik az efféle, átlagostól igencsak eltérő különvéleményeket.

Amióta megírtam a tavaly előtti, meg a tavalyi karácsonyos posztot, több hívő tesótól kaptam olyan e-mailt, amelyben leírták, hogy őket pontosan erre vezette Isten! Természetesen nem ettől lesz igaz, ami igaz. Csupán arra reagálok ezzel, hogy Isten valóban szólt és szól ma is a karácsonnyal kapcsolatban - vezetőknek is és akárkinek, aki meg szeretné hallani. Csak sajnos ez egyike azon 'kézenfekvő, evidens' dolgoknak, amellyel kapcsolatban van egy hívő közgondolkozás. És a legtöbb ember nehezen jut el odáig, hogy egyáltalán megkérdőjelezze a gyakorlatot, annyira evidens ez. (Talán nem is akarják megkérdőjelezni, mert annyi szép emlékek kapcsolódnak hozzá, hogy az gondolják, ez az ünnep csak helyes lehet.)

Krisztus Teste individuumokból áll - már csak azért is, mivel egyesével és személy szerint kell megtérniük. Megszentelődésükről is egyesével gondoskodik a Szentlélek. Mégis az a csodálatos, hogy ezt összhangban teszi a többiekkel, így az egész Test együtt épül, úgy, hogy az egyén egyénileg is épül, meg a többiek által is.

"Már az apostolok korában nem gondolták, hogy minden testvér egyforma jogkörrel rendelkezik. Már csak azért sem, mert már az első században nem lett volna 2 egyforma gyülekezet, aki ugyanazt tanította volna, ha ezt így látták volna, sőt, a gyülekezetekben lehet, hogy nem lett volna 2 ember, aki egységesen értette volna a keresztény tanítást. A tanítás hamar felhígult volna, ahogy sok gyüliben meg is történt. Még jó, hogy az apostolok azért tovább adták az Igazságot és volt elég tekintélyük: nekik, az általuk kiválasztottaknak és utódaiknak, hogy az Igazság életben maradt. Így is sok gond volt a gyülikben, hogy az alapok egyek voltak!"

Továbbra sem látom azt, hogy különféle jogkörök lennének - mármint abban az értelemben, hogy valaki akár csak részben is hatalmat kapna arra, hogy meghatározza, eldöntse, hogy egy másik hívő mit gondoljon valamiről! Ilyen tekintélyi szó nem létezik. Az apostolok tanították a többi testvért, és nyilván a teológiájuk helyes volt, így volt mit továbbadni, de ez az Írott Ige miatt volt alapvető fontosságú. Vagyis, ez addig volt így, ameddig a gyülekezetekből ki nem nőttek azok a vezetők, akikre aztán rá lehetett bízni az egész helyi nyájat.

Központosított vezetés nem volt akkoriban sem. Volt egyfajta tekintélye a jeruzsálemi véneknek, de ez a tekintély olyan volt, hogy szabadott bölcsességet kérni tőlük, de nem volt kötelező. Vagyis nem tartoztak elszámolni nekik, hogy mit hirdetnek, hanem ezt rájuk bízták. Természetesen figyelmeztették őket, hogy vigyázzon, ki mit épít a közös alapra, de nem az apostolok feleltek a tanítás tisztaságáért. Ők lerakták az alapot és aztán ráépítettek mások. Az alap tisztaságáról az alap lerakói (apostolok) tudtak kezeskedni, de a többit imádságos szívvel a Szentlélekre bízták, Aki nyilvánosságra hozta a problémákat és a tanításbeli elhajlásokat, valamint a szívek szándékait is megmutatta. Így tudott egészséges maradni a Test. Ma is a Szentlélek az, Aki egészségben tartja a Testet: a felkent vezetői csoportnak nincsen olyan felhatalmazása, hogy kontrollt gyakorolhat az egyes hívek meggyőződése felett.

Eleve akkor (a gyüli kezdetén) még egyféle hívőség volt - az eredeti -, és így lehetett tudni, hogy ki van velük és ki nem. Ma nem így van. Ma sokféleség van és ebben a sokféleségben az Igéhez lehet és kell is fordulni. A levelek is ezért íródtak: hogy tudják a hívek, hogy mi az irány. Persze, régen ott voltak az apostolok is, akiktől meg lehetett kérdezni, ha valami nem volt világos, de ma már nem élnek az apostolok és nem látunk olyan trendet az Igében, hogy hasonló tekintéllyel bíró személyeket kellene a helyükre kinevezni. A hívek ma az Igéből tudják, hogy mi az irány. És Isten elvezeti az egyes híveket arra a közös látásra, ami Istentől van. Mindaz, aki Isten akaratát keresi az egyes kérdésekben, aki nem emberekhez, hanem egyedül csak Istenhez akar osztatlan szívvel ragaszkodni, azon megkönyörül az Úr és ad neki annyi világosságot, amennyi szükséges. Ad bölcsességet annak, aki keresi és szereti azt.

Emiatt nem gondolom, hogy apostoli vagy vezetői hatalmi szóra volna ma szükség, hogy egységben legyünk a kérdésekben. Nem tekintélyi szóra van itt szükség, hanem az Igére, istenismeretre, a saját szívünk ismeretére és egy mély kapcsolatra az Úrral. Ha ezek megvannak, nem fogunk eltévedni - nem azért, mert nem vagyunk tévedhetőek, hanem mert Isten az, Aki megígérte, hogy eljuthatunk a bölcsességre, ha azt keressük.


"A vezetők kiválasztásába pedig nem csak hogy beleszóltak, de ők maguk választottak vezetőket a gyülekezeteknek. A korábban emlegetett ApCselben is az van, hogy kénytelenek voltak Antiochiában rendet tenni, mert olyanok tanítottak, akiknek ők nem adtak megbízást (sic!). Kicsit korábban meg az van írva, hogy Szíria-szerte elöljárókat választottak a gyülekezetek számára, tehát az apostolok jelölték ki a vezetőiket. Ezt az első századi gyülekezeti levelezések is megerősítik, ennek a hagyománya fennmaradt, az apostolok által választott vezető adhatta csak tovább a vezető jogát. Timóteusnak azt mondja Pál, hogy amit tőle hallott, azt adja át a megbízható (sic!) embereknek, akik szerinte alkalmasak lesznek mások tanítására!"

Igazad van abban, hogy az apostolok választották a vezetőket és aztán ez továbbment. Kellenek vezetők, ez nyilvánvaló. De nagyon fontos látni, hogy nem a hierarchia tartja meg a tanítás egységét, tisztaságát, mert nem emberek őrzik azt, hanem a Szentlélek. Ezt látjuk az újszövetségben, hogy a Szentlélek munkálkodik, elhív, megfedd, vezet, tanít. A vezetők és a többi testvér pedig enged a Léleknek, és így lesz egy a Test a szeretet által.

Nem a zsinatok adják a tanítás egységét, hanem a Lélek vezeti el az egyes híveket ugyanarra. Az Igéből tudjuk, amit tudni lehet - nem szükséges egy tekintéllyel bíró személynek megerősíteni ugyanazt az igazságot. Nem is lehetne akkora kontrollt gyakorolni, hogy minden fontos kérdésben minden egyes hívőhöz kimenjen a hír arról, hogy mit 'kell' hinni. Eleve miért is kellene elmondani, hogy mit kell hinni, amikor tudjuk, hogy azt kell hinni, amit a Szentírás kinyilatkoztat? Nem többet és nem kevesebbet. Aki hitre jut, az Istenhez tér és Jézus Krisztust akarja követni, nem emberi rendeléseket. Az ilyen embert nem kell emberileg győzködni, hanem Igével kell a lelkére beszélni, mert őt az Ige győzi meg.

Nem kellenek emberi gondolkozásból származó magyarázatok. Jó néha, hogy vannak, de nem élet-halál kérdés ez. A sok magyarázat inkább csak félrevisz, és a túlzott teológizálás is. Az Ige magáért beszél és meg lehet azt érteni. Sajnos, ma sokan annyira elsilányosodott 'kapcsolatban' élnek az Úrral, annyira hozzá vannak szokva a magyarázatokhoz, hogy már nem képesek az Igén nevelődni. A sok magyarázat személyfüggő embereket nevel, akiknek nem kell a tiszta Ige, csak az, hogy a vezetőik megmondják, miről mit kell hinniük. Ezek az emberek nem mernek önállóan gondolkozni, nem mernek ráébredni az igazságra, hanem mások lefinomított, megrágott, előgondolkozott és szép mívesen megfogalmazott magyarázatait fogyasztják élvezettel. Az Ige nem elég nekik, annak olvasása nem okoz örömet, csak ha mások gondolataival együtt táplálhatják vele önmagukat.

A magyarázat kényelmes, de az Ige az igazi lelki eledel: azt emészteni, rágni, átgondolni kell - és engedni, hogy beépüljön az életünkbe és így átformáljon. A magyarázat nem igazi eledel, mert nem formál át, csak eltunyulttá tesz. Ha olvassuk az Igét és kérünk világosságot az Úrtól; ha Ővele járunk mindennap, akkor Ő fog adni tiszta látást, nem emberektől szerezzük meg azt.

"Tehát én pont azt látom, hogy voltak bizony vezetők, akiknek a tanítását muszáj volt elfogadni, sőt, senkinek eszébe nem jutott volna megkérdőjelezni. A szervezeti hierarchia azért alakult ki, mert máshogy képtelenség megoldani, hogy a keresztény tanítás egységes maradjon, hogy egy döntés mindenkihez eljusson. Pl. ha nem lett volna a második zsinat, akkor most lehet, hogy nem tudnánk a Szentháromságról, vagy ha nem mennek fel Pálék Jeruzsálembe, akkor a pogányokat egyik gyüliben körülmetélnék, bizonyos gyülikben meg nem."

A szervezeti hierarchia nem a tanítás egysége és a praktikum miatt alakult ki, hanem politikai indíttatásból. A gyülekezet kezdeti éveiben, amikor az emberek önszántukból csatlakozhattak Krisztus Testéhez (nem fenyegetve, kényszer hatására, mint a későbbi korokban), akkor nem volt jellemző, hogy központilag határozták volna meg a dogmákat, mint ahogyan a többlépcsős hierarchikus felépítés sem volt jellemző. Voltak a hívek - meg voltak a vezetők. Nem voltak a vezetőknek vezetői, meg azoknak is, meg annak egy fő vezetője. Az egyházi titulus egy nagy feladatra való elhívást jelentett, nem egy anyagi megélhetést biztosító szakmát.


"Írod, hogy „mezei hívő is kimondhat grandiózus dolgokat. Csak ne terjessze (?), ha a vezetői mást gondolnak, s ezt bölcsességnek nevezed.” (de hát miért bölcs ez? az igazságot nem rejtik véka alá, hanem tartóra teszik, nem? vagy az erre nem vonatkozik? ha nem, akkor miért nem?)"

Azért írtam, hogy ne terjessze a másféle nézeteket, mert ezek részletkérdések. Persze, fontos részletkérdések, de egy adott közösség életét fel lehet dúlni azzal, ha egy testvér gondolkozás nélkül 'ostorozza' a többieket az igazsággal.

Ha tagja vagyok egy gyülekezetnek, akkor elfogadom az ottani felkent vezetők tekintélyét. Ami azt jelenti, hogy megoszthatom velük azt a világosságot, amelyre eljuttatott az Úr, de azután az Ő felelősségük, hogy mit kezdenek vele. Lehet, hogy nem lesznek nyitottak befogadni azt. Akkor az már nem igazság? Dehogynem, hiszen az nem függ attól, hogy az egyes emberek mit gondolnak róla. Ha azonban ez a helyzet (ha a vezetők nem nyitottak arra az igazságra), akkor két dolgot tehetek. Első, hogy otthagyom azt a gyülekezetet. Ezt abban az esetben tenném, ha az adott kérdésben a 'másfajta' látásuk konkrétan hamis tanítás, eretnekség elfogadását és hirdetését jelentené a részükről. A második, hogy maradok a gyülekezetben, és - bár továbbra sem értek egyet - , meghajtom a fejem a vezetők tekintélye előtt. Erre az esetre értettem, amit írtam. Vagyis, ha maradok a gyülekezetben, akkor nem helyes kiállnom a testvérek elé és terjeszteni valamit, ami a vezetők közös állásfoglalásával szöges ellentétben áll. Ha maradok, akkor elfogadom tekintélynek a vezetőket, mert ez a helyénvaló.

Ez nem jelenti, hogy a vezetők hatalmi szóval azt mondhatják, hogy minden hívőnek muszáj karácsonyozni, mert az helyes, és nekem onnantól máshogyan kell látnom a dolgokat és karácsonyoznom 'kell'. Ilyen tekintélyük nincsen a vezetőknek, hogy meghatározhatják a meggyőződésemet! De meghatározhatják egy gyülekezet szellemi arculatát, tanításainak tisztaságát. És, ha oda járok, alkalmazkodnom kell annyiban, hogy nem agitálhatok nyílt fórumon a vezetőség meglátásával ellentétesen. Mert ez lázadás, ami nem helyes. Itt nem az igazság véka alá rejtéséről van szó, hanem arról, hogy a vezetőknek van egyfajta tekintélyük, amit illik tiszteletben tartanom, ha már egyszer oda járok.

Engedelmeskedjetek előljáróitoknak

és fogadjatok szót,

mert ők vigyáznak lelkeitekre,

mint számadók;

hogy ezt örömmel míveljék

és nem bánkódva,

mert ez néktek nem használ.

(Zsidók 13:17)

Ez tehát nem ugyanaz, hogy az igazságot nyíltan hirdetni kell. Mert igen, hirdetni kell, de nem mindegy, hogy kinek mit mond az ember. Ezek fontos témák, érzékeny témák, de nem érdemes mondjuk szétszakítani egy gyülekezetet ezen a kérdésen. Olyan ez, mint a dicsőítés. Valaki a kortárs ugribugri dicsire bukik, az érinti meg. Valakinek meg a régi himnuszokra csordul ki a könnye. És lehet határozott véleményem arról, hogy mondjuk a keresztény rock az nem helyes, de nem fogok emiatt a dicsőítésvezető vagy a fiatalok torkának ugrani és a fejükhöz verni az Igét meg egyéb forrásokat annak bizonyítására, hogy nem jól csinálják, amit csinálnak. Úgy gondolom, bölcsnek kell lennünk, hogy tudjuk, kinek, mikor, mit kell mondanunk. Ha a Szentlélek indít, akkor nincsen baj. Ha nem indít, akkor ne mondjam. Mert az igazságra valóban el lehet jutni, de ha másoknak mondjuk, azt Isten szerint kell mondani, akkor, amikor Ő akarja. Itt most nem az evangéliumról van szó, amit alkalmas-alkalmatlan időben mondani kell.


"A karácsony ünneplése vagy nem ünneplése nem lehet egyéni döntés, Te magad ezért írtad a posztot, mert ezt mindenkinek tudnia kellene. Ez nem egy egyéni látásod a saját életedre, a te magad útjára! Ez egy olyan téma, mint a pogányok körülmetélésének kérdése: szerinted mindenkinek tudnia kellene róla, aki keresztény. Mert jelenleg mindenki bűnben van. Nem üdvkérdés, de az általános gyakorlat rossz."

Így van, az általános gyakorlat valóban rossz. A poszt azért íródott, hogy erre felhívja a figyelmet. Azonban ez a dolog egyéni döntés kérdése, mint minden döntés a hívő ember életében. Van egy igazság, egy helyes út, amit Isten akar, hogy megértsünk életünk legapróbb részleteire kiterjedően. Ez azonban nem központilag van kirendelve emberek által, hanem Isten személyes vezetése által van bölcsen adagolva. Ő mindenkit a maga tempójában lépésről lépésre vezet.

A cél nem az, hogy a teljes igazság 100%-os mércéjét kímélet nélkül kirendeljünk minden embernek, hogy aztán legyen min összeomlaniuk - mert Isten nem így munkálkodik az egyén életében! Hanem, Ő személyesen, velük együtt járva formálja az övéit. Eszköztárában természetesen szerepel a testvéri közösség is, mint olyan közeg, ahol az igazságról hallani lehet. Azonban a testvéri közösség nem a központilag elgondolt igazság kihirdetésének a közege, nem ilyen egyszerű az ügy. Ha csak erről lenne szó, akkor nem kellene gondolkozni, nem kellene imádkozni, keresni az Urat és küzdeni, hogy a sok hang közül, ami bennünk és körülöttünk van, megértsük az Úr hangját.

Istennek nincsenek kész válaszai azok számára, akiknek csak a válasz kell és nem Ő maga. Isten azt akarja, hogy előbb Őt keressük, és Ő ráadásul megadja a válaszokat. A kész válaszokhoz nem szükséges közösségben lennünk Vele és másokkal. Az információ tehát, vagy ha úgy tetszik, 'az igazság', Isten szolgáinak a folyamatos ténykedése révén már ott van kint, felfoghatóan, megérthetően, befogadhatóan. Azonban, csak amikor Isten annak az egyénnek rányitja a szemét, akkor fog tudni az az ember valamit kezdeni vele. Előbb nem. A szemnyitásért viszont nem kell kampányolni, szervezkedni - azért Isten vállal kezességet. Ez az oka annak, hogy nem gondolom, hogy mindenkinek tudnia kell a karácsony hamisságáról.

Nem is hiszem, hogy mindenki bűnben van: szerintem vannak jó páran, akik régen sem ünnepelték és most sem teszik. És van, akiknek most nyitogatja a szemét az Úr. Az persze nyilvánvaló, hogy továbbra sem a többséget jellemzi ez, de hát nem is az a fontos, hogy a többségi irányzék megváltozzon, hanem, hogy az emberek, ha keresik, meg tudják találni a helyes utat. Mert megtalálható: Isten megmutatja. Ez a fontos.

"Kérdem akkor: a Lélek hogyan oldja meg, hogy egy újonnan felvetett (?), de régi igazság elterjedjen? Az apostoloknak ez is a célja volt, mindenki, aki igazságot közvetít, annak ez is a célja kell, hogy legyen."

Szerintem a Szentlélek gondot visel az ő igazságairól és egyre többeknek mutatja meg, hogy mit kell gondolni és tenni. Ebben segíthet a blog is, de nem érzem küldetésemnek, hogy mindenkihez eljusson ez. Engem is Isten vezetett a karácsonnyal kapcsolatban, nem emberek. Felhasznált másokat is az életemben, de Ő emberi útmutatás nélkül indította el bennem azt a fajta 'keresést' a helyes ünnepléssel kapcsolatban, amely odavitt, ahol most vagyok. Ez nem csak a karácsonyra igaz: sok más dologban is Isten vezetett, nem az információ (igazság) ismerete győzött meg.

Igazából fogalmam sincs, hogy adott pillanatban volt-e körülöttem emberi információ vagy nem. Akkor, amikor már rányílt a szemem a kérdésre, akkor hirtelen minden elém került, ami ezzel kapcsolatos, szinte tálcán tette elém az Úr. Előtte sosem hallottam róla - de gyanítom, csak vak voltam rá, hogy lássak. Nem tudtam még érteni azzal a dologgal kapcsolatban. Isten pedig türelmesen várt és munkálkodott rajtam - bennem -, hogy alkalmas időben befogadhassam, amit elém tesz.

Ilyen módon nem gondolom, hogy Ő ne tudna bárkit ráébreszteni a blogom vagy bármiféle írott anyag nélkül arra, hogy a karácsony körül komoly problémák vannak. De, mint tudjuk, nem csak a karácsony körül vannak komoly problémák... Ameddig valaki nem kész arra, hogy Isten megmutassa neki azt, amit szeretne megmutatni, addig az az ember egyszerűen el fog menni emellett az igazság mellett is. Csak a Szentlélek tudja 'késszé tenni' az embert egy adott igazság megértésére, úgy, hogy az Igét, amelyet hallunk, hallgatunk, olvasunk, Ő az ember szívébe írja. Így lesz a hívő ember földje megmunkált föld, amelyben Isten igazságai fel tudnak növekedni és gyümölcsöt tudnak teremni.


"Az egyház nagy területen élt meg sokféle kultúrában, szokások között, és a karácsony mégis elterjedt és általános gyakorlattá vált. Ennyi erővel az ellenkezője is elterjedhetett volna és általános gyakorlattá válhatott volna. Miért nem ez történt?"

Hogy nagy területen elterjedt, az nem mutatja, hogy minden rendben van vele. Az egyházon belül sok minden elterjedt, aminek nem kellett volna (válás, szülőkkel szembeni tiszteletlenség, vasárnapi iskola, rockzene, erkölcstelen öltözködés). Ezek a dolgok és még sok más is világszerte elterjedt, de ettől még egyik sem lesz helyes gyakorlat. Nem a népszerűsége vagy az elterjedtsége határozza meg, hogy helyes-e, hanem az elterjedésétől függetlenül helyes vagy nem helyes.

A Lélek megoldja, hogy a megfelelő igazságok eljussanak a megfelelő emberekhez. De nem mindenkinek van erre szüksége. Nem azért, mert nem ez a helyes, hanem, mert a Lélek tudja, hogy kinek mire van szüksége. Van, akinek előbb a házasságát kell rendbe tenni, valakinek előbb meg kell térnie, valakinek el kell hagynia bizonyos dolgokat az életéből, azután jöhet a karácsony biblikusságával kapcsolatos foglalkozás. Nekem az a dolgom, hogy megírjam, amikor Isten indít, hogy írjam. A többi a Lélekre tartozik, hogy Ő kihez és hogyan juttatja el. Ha mindenki életében a karácsonyozás marad az egyetlen helytelen tett, akkor már nagyon boldog leszek.:)