Én, meg az Úr, meg a csend

Nagyon régen nem jelentkeztem. Nem akartam ilyen sokat kihagyni, mégis így alakult. Mindez részben amiatt történt, mert az elfoglaltságaim mellett észrevétlenül kiszorult az életemből a blogolás és bár egy kicsit hiányzott, annyira azért nem, hogy a puszta tény, hogy régen blogoltam, írásra ösztönözzön. Teljes, kerek volt az életem nélküle is (most is az).

De végül is ez nem egy terápiás blog, amely segít nekem valamilyenné válnom vagy valamilyen lelki nehézséget feldolgoznom az által, hogy kiírom magamból. Sosem tekintettem ilyen eszközként a blogra, ez után sem szeretnék - bár kétségtelen, hogy azért minden írás mögött ott van a lelki kényszer, hogy ki kell írni, mert kikívánkozik.

Nem, tudom, hogy mi lenne, ha nem írnám ki akkor, amikor ki akar jönni - gyanítom, semmi. Viszont azért mégis figyelembe veszem és számolok ezzel az én írhatnékommal, s amikor megérkezik, akkor kiszolgálom ezt a késztetést és posztot formálok belőle. Lehet tehát, hogy mégis van mögötte valamennyi terápia: a grafománabb beállítottságú emberek intellektuális jólétéhez valahol hozzátartozik az, hogy megfogalmazzák és leírják a gondolataikat. Azt nem tudom, hogy én mennyire számítok grafománnak, nem kifejezetten definiálom magam annak. Úgy érzem viszont, hogy az elmúlt időszakban, talán az írhatnékom irányultságát illetően is sokat változtam.

Az életszemléletem megint, mint már máskor is többször, tőlem független körülmények hatására radikálisan meg lett rázva, újra lett gondolva, át lett értékelve. Sajnos sosem pozitív dolgok indítják el ezeket a lelki folyamatokat, mert hiszem ami jó, az már miért késztetne mélybe nézésre? Nyilván nem fog, de azt hiszem, mindenki így van ezzel.

Sokat gondolkoztam megint, és az is felmerült bennem, hogy lehet, elfogyott a hangom, már nincs mit mondanom a blogoszférában. Nem lettem megtört, kiábrándult ember, de a korábbiaknál jobban felértékelődtek a szememben a virtuális téren kívül eső emberi kapcsolataim: a férjemmel, a gyerekeimmel, a hozzánk közel álló barátainkkal. És felértékelődött bennem a magam jelentősége is a szeretteim életében.

Korábban valamiféle szerzett (a polcról leemelt) küldetéstudattal jártam-keltem és nem tagadom: akkor ez voltam én. De ma már nem érdekel ez az egész annyira. Nem egy Komoly Hívő embernek definiálom magam, hanem valaki olyannak, aki napi szinten kűzd azért, hogy az Úr Jézus lábainál leülhessen. A világ egyre érthetetlenebb körülöttem, de már nem okoz akkora feszültséget nem látni át mindent, nem tudni, nem érteni bizonyos dolgokat.

Már nem úgy tekintek magamra, hogy ki fogja képviselni az igazságot, ki fogja kimondani, amit sokan nem akarnak, ki fog állást foglalni, magát nyíltan pozicionálni, ki fog megalkuvás nélkül élni és szilárdan állni az elsöprő áradatban, a hitetlenség és langyosság között (ki teszi ezt meg, ha én nem...?). Már nem érzem, hogy annyi minden múlna rajtam, épp ellenkezőleg. A saját létem jelentőségét leginkább a szeretteimmel és az Úrral való kapcsolatom kiteljesítésében és a magam számára fontos személyes célok megvalósításán való munkálkodásban látom.

Elvesztettem a globális küldetéstudatomat? Lehet. De, ha így van, nem sajnálom. Hiszen jobban belegondolva számomra teljesen egyértelmű, hogy az igazi lelki dolgok nem globálisak: az Úr Jézus missziósparancsa is lokálisan valósítható meg. Persze, odamehetek emberekhez személytelenül és tömegesen is hirdethetem nekik az Igét - és ha erre lehetőséget nyitna az Úr, és tudnám biztosan, hogy ez Tőle van, bizonyára élnék is vele. De én úgy látom, hogy legtöbbünktől nem ezt várja Isten. Sőt, megkockáztatom: ma senkitől sem ezt várja.

A világevangélizáció, mint missziós forma (vagyis az a törekvés, hogy mindenféle jó szándékú manipulációval vegyünk rá minél többeket, ha lehet, embertömegeket arra, hogy hívőkké legyenek) nem a globális üdvterv része, legalábbis én erről vagyok meggyőződve. És mindig, amikor a mennyiség fontosabbá válik, mint az egyes ember (aki csak annyiban számít, hogy döntött-e ezen az alkalmon, hogy ezzel is bizonyítsa a jól szervezett program sikerét és letjogosultságát), valahol durván célt tévesztünk. Ez már régen nem az hozzállás, amivel rendelkeznünk kell ahhoz, hogy a dolgokat a maguk valóságában érzékeljük.

Az életem elsősorban nem annak a potenciálját hordozza, hogy hány ember lett az Övé miattam. Persze, mindent meg fogok tenni, amit az Úr kegyelméből megtehetek, hogy azt a kegyelmet, amit kaptam, megmutassam, elmagyarázzam, kívánatossá tegyem mások számára. És hiszem, hogy ha Jézus mellett szoros közelségben lépkedek, akkor áldása és gyümölcse lesz az életemnek. Nem akarom viszont többet végig nem gondolt üres frázisok, agyoncsépelt lelki közhelyek, farizeusi távolságtartó okoskodások árnyékából unszolni vagy kiosztani azokat, akikről szinte semmit sem tudok. Nem mintha korábban szánt szándékkal ezt tettem volna: most már azonban ez az 'új' hozzáállás vált számomra különösen hangsúlyossá.

Meg szeretném ismerni az embereket, s szeretném maradéktalanul betölteni azt a tervet, amit Isten az életemre nézve elrendelt. Másoknak is szeretnék segíteni maradéktalanul betölteni az Ő tervét a saját életükben, de nem akarom alázat nélkül, gőgösen viselni a nevemet, hogy hívő. Sem személytelenül mások arcába tolni a 'keresztény vagyok, mindent tudok' kitűzőmet, lobogtatni a Jézus-pólót, karkörőt, zászlót. Látom ezt a fajta viselkedést magam körül és engem hihetetlenül taszít. És el tudom képzelni, mennyire zavarja ez azokat, akiket pedig azoknak a szavaknak el kellene érniük... Régen tettem, de már nem akarom úgy Isten felé lökdösni az embereket, hogy teljesen közönyös vagyok az irányában, hogy mit okoz bennük az, amit hallanak (még akkor sem, ha esetleg tudom, hogy amit hallanak, az maga az igazság), mert csak a hit miatt érdekel az életük.

Az ember a fontos, mert az Úrnak is ő a fontos. Az érzéseivel, félelmeivel, rigolyáival együtt fontos. És ez nem jelenti, hogy nem kell elmondanom, amit a másiknak hallania kell. Azt jelenti, hogy nem nyomulhatok az intim szférájába kéretlenül, hanem számolnom kell azzal, hogy ő egy értékes ember, akinek van integritása. És ezzel a hozzáállással meg kell próbálnom megérteni őt, ami csak úgy megy, ha érdekel a másik és ha időt szánok arra, hogy megismerjem.

Ez persze durván leredukálja a durrbele vagdalkozós személytelen 'igazságosztás' lehetőségeit. Ha ugyanis az a játékszabály, hogy ha nem érdekel a másik, ha nem akarom őt megismerni, akkor (nagyon kivételes esetektől eltekintve) ne próbáljam tanácsolni sem, akkor az ember beleütközik egy felemás helyzetbe, mégpedig abba, hogy igazából nagyon kevés emberre szeretné ténylegesen rászánni az idejét, hogy őket valóban megismerje. Így viszont alig marad valaki, akinek az életére mély benyomást tudna lenni.

Idővel muszáj volt nekem is felismernem azt a nyilvánvaló tényt, hogy amit az előbb leírtam, az rám is igaz. Hiába a blog és az ezzel járó egyedülálló lehetőség sokak elérésére, elgondolkodtatására, én is csak nagyon kevesek életére tudok jelentős hatással lenni, keveseket tudok az életük döntéseiben igazán befolyásolni. Ez egyébként nem baj: ezt megértve könnyebb belátnom, hogy nem a tömegek a fontosak és még csak nem is az ügy bármi áron való előrébbvitele. (Bármi legyen is az az ügy.)

Az élet mulandó és törékeny ajándék, amiből jó lenne a legtöbbet kihozni. Ezt pedig úgy tudom megvalósítani, ha személyes vagyok: ha teljesen őszinte, teljesen átlátszó, teljesen emberi vagyok. Ha nem azért küzdök, hogy mások hallgassanak rám vagy az igazságra, hanem elfogadó szeretettel és őszinte érdeklődéssel törekszem megismerni és megérteni másokat, akiket lehetőséget kapok megismerni, megérteni. Számolva azzal és elfogadva, hogy jóval kisebb a befolyásom az egyes emberek életében, mint szeretném, viszont jóval nagyobb a saját életem vezetését illetően annál, amit korábban gondoltam.

Előbbi gondolatok fényében az elmúlt hónapokban a blogjaim bezárásán és letörlésén is komolyabban elgondolkoztam, de végül mégsem találtam azt az utolsó érvet, amely miatt helyesnek éreztem volna egy ilyen döntést. Mert mi van, ha majd valamikor még lesz mit mondanom...? (Pánikba esett a grafománabb részem, hehe.)

Magát a blogot egyébként gyakran a lelki életem kivetülésének érzem, pedig nem feltétlenül van így. Az, hogy hosszú ideje nem volt, mit írjak, vagyis a csend az éterben nem kell, hogy egyértelműen azt jelezze: baj van, rossz irányba menetelek. Jelen esetben azonban mégis volt ebben valami ilyesmi is, mert az Úr Jézusnak sokat kellett rám várnia az elmúlt hónapokban.

Nehezen indultam meg Felé és ennek megvolt a maga oka. Tudhatjuk viszont, hogy ez is csak olyan ok lehetett, mint a többi. Mert persze okos és körültekintő helyzetfelvázolással racionalizálhattam volna, hogy mit kerestem máshol és miért nem kerestem a mély közösséget Vele, de ez pontosan az lenne, aminek tűnik: a kimagyarázása a nyilvánvalónak.

Isten végig látott és végig szeretett. Tudta, mi van bennem és körülöttem. Ő azonban azt is tudta, hogy mit akar nekem megmutatni magamból. Ezért nem ment elém, nem babusgatott agyon, önbizalomhiányos, erőtlen szülőként nem ugrott kiszolgálni az igényeimet az első zúgolódásaimra. Ő ilyen - és nagyon jó, hogy ilyen, még ha néha nehéz is, néha meg nagyon fáj is.

Jó, hogy mindig megadja a tiszteletet és pontosan tudja, hogy azzal munkálja a javamat, ha nem telepszik rám, hanem engedi, hogy én menjek Hozzá. Ő ezt kivárja, nem siet sehova. Csak vár rám, nem sürget. És sosem veszi le rólam annak a felelősségét, hogy én közeledjek - hisz Ő már közel van. Én elfordulhatok, moroghatok, sírhatok, kétségbe eshetek, indulatokra gyúlhatok. Kereshetem Őt vagy csendben a porban sajnálhatom magam addig, ameddig elegem nem lesz ebből. Ő mindvégig nyitott és szeretve vár. Rendíthetetlen, mély szerelmével pontosan tudja, hogy úgyis meg fogok Hozzá érkezni. Most is éppen így történt. Mert nem jó másutt lenni, csak ott, ahol Ő van.

Atyám jó atya, akit jó szeretni...

  

Házasodási és gyermekvállalási (t)rend

Látok magam körül egy trendet. Ez röviden megfogalmazva ennyi: késői házasság és gyermekvállalás. Így néz ki:

Tizenéves kor közepétől húszas évek közepéig: élj-a-mának korszak avagy szerelembe esés és vad párkeresés mindenféle komoly szándék nélkül, csak mert jó.
A húszas évek közepén: a felkészülés korszaka, avagy fősuli, egyetem, utána pár év munka, karrierépítés.
A harmincas évek elején: ocsúdás kora, avagy házassági célzatú párkeresés, majd házasság és pár év 'összeszokás'.
A harmincas évek közepén: a családi élet kora, avagy első majd második gyerek megszületése és teljes-idős nevelésük.
A harmincas évek végén: daráló korszak, avagy ovi, majd iskola a gyerekeknek, vissza a munkába a szülőnek.

Két problémám van ezzel. Egyrészt, hogy ez egy trend. Elfogadom, hogy a világ ilyen, viszont az gond, hogy a hívő családok között sem elvétve előfordulnak ilyen esetek, hanem a mostani harmincas korosztály és az utánunk jövők egy-az-egyben átvették ezt a trendet. Már megint együtt mozdulunk a világgal: párhuzamos káoszban élünk, nem vagyok mások, hanem ugyanolyanok. Mert ugyanazokat a döntéseket hozzuk meg, mint mindenki más. Nem kellene, hogy így legyen.

Másrészt az a problémám, hogy ez is egy olyan dolog, amiben minden összefügg mindennel: vagyis az egyik döntés összefügg a következővel, szinte meghatározza azt. Nem lehet egyesével kezelni a tüneteket, mert az egyes döntések igen nehezen izolálhatóak az ok-okozati viszonyok szoros hálója miatt. Valami módon az egész mögöttes hozzáállást kell leleplezni, és azt kell megváltoztatni, és akkor az egész kórkép (maga a trend) meg fog szűnni. Tehát, ez radikális gondolkozás-változást igényel, és befektetett munkát. Még ha mindez nagyon gyorsan megvalósul is, a hatásai majd csak a következő generációkban fognak érződni.

Őszintén tartok tőle, hogy a kényelem ebben a kérdésben is kényelmesebb, mint a változás...


Mi a baj magával a trenddel?

Hogy egy Istentől elidegenedett állapotot tükröz. Az értékeinkről beszél, a számunkra fontos dolgokról, és úgy látszik, hogy ezek az értékek semmiben sem különböznek a világ által fontosnak tartott dolgoktól. Pedig mi másik úton járunk...


Miért nem jó úgy, ahogyan van?

- a kitolódott gyermekvállalási életkor miatt egy adott családban csak igen kevés számú gyerek tud megszületni.

- az a generáció, akinek már unokázni 'kellene', még javában gyereket nevel, ez pedig azt eredményezi, hogy a generációk még inkább eltávolodnak egymástól, így a dédszülők bölcsességéből már semmit sem profitálhat majd az utód.

- a trenden kívül levő családok nagy mértékben izolálódnak a trendet követő családoktól, mivel adott életkorban teljesen mást tesznek. Pl. amikor az egyik csoport még javában karriert épít, a másik már teljes-idős gyereknevelésben van; amikor az egyik csoport gyerekei már iskoláskorúak, a másik csoport akkor kezdi a gyermekvállalós-babázós éveit.

- a trendet követő családoknak jellemzően több idejük van anyagi javakat gyűjteni, mint azoknak, akik korábbi életkorban vállalnak gyermeket. Valószínűleg az utóbbi csoportnak adott idő alatt több gyermeke is születik, mint az előbbinek. Emiatt a két ok miatt a két csoport szórakozási és nyaralási szokásai is jelentősen elkülönülnek. Vagyis közös tevékenységekre kevés lehetőség adódik - ugyanis egyik csoport megengedheti magának a drágább lehetőségek kihasználását, míg a másik csoportnak ezek már túlnőnek az anyagi keretein.

- a trendhez kapcsolódó önmegvalósítás és túlzott anyagiasság gyakorlása egyfajta hajszolt életbe visz, ami mindenképpen eltávolodik Isten eredeti tervétől... mert nekem meghatározott elvárásaim vannak, hogy mi mindent szeretnék elérni, megtenni, megvenni mielőtt házasságra, illetve gyerekvállalásra adom a fejem.
Mintha a házasság és a gyermekek az ember szabad élete ellenségei, béklyók lennének.

- a késői házasság komolyabb problémákat vet fel a testi kísértéssel kapcsolatban is. Felmerül a kérdés, hogy aki később akar családot, annak csak később lesz-e igénye párkapcsolatra, vagy inkább arról van szó, hogy a párkapcsolatot örömmel üdvözli, de a házasságkötést halogatja. Ha utóbbiról van szó, akkor egy új kérdés, hogy a felek valóban felvállalják-e, hogy akár hosszú évekig is önmegtartóztatásban járnak a választottjukkal vagy ebben a dologban kompromisszumot kötnek...

- ahogy az életkor nő, úgy csökken az emberi tűrőképesség is. A gyerekek rendszerint bizonyos fokú zsivajjal, rendetlenséggel, kialvatlansággal is járnak és a szülők idejének, pénzének, figyelmének tetemes részét igénybe veszik. Minél későbbre tolódik a kisgyerekes időszak, annál könnyebb a több gyereket tehernek és a felnőtt élet értelmes megvalósítása akadályának tartani, így a lehető legkevesebb gyermeket vállalni.

- a gyermekekkel járó anyagi teher rosszabbul érintheti azt a szülőpárt, amelyik évekig önmagának élt és a saját erejéből felépített magasabb életszínvonalhoz szokott, mint azt, amelyiknek a gyerekek születése előtt nem volt lehetősége ezekre. Előbbiek magasabb életszínvonalát nyilván lehetetlen lesz fenntartani, ha érkeznek a gyerekek, főleg, mivel a gyermeknevelés évei alatt a család összkeresete érezhetően lecsökken. Ez megint csak azt eredményezi, hogy a házaspár, aki megengedhetné magának a több gyermeket, mégsem vállalja, mert az túl nagy anyagi lemondással járna.

Ennek az trendnek az a belső hozzáállása, hogy önmaga köré rendezi be az életét, és ezzel szorosan összefüggve az Isten-adta gyerekszámot mindinkább minimalizálni szeretné. Mindkét dologgal vétkezik az Úr ellen.

Nem az a baj, hogy képzettek akarunk lenni, hogy szeretnénk egzisztenciát építeni, hogy meg akarjuk alapozni a magunk és születendő gyermekeink jövőjét. Nem is az a baj, hogy nem akarunk sok gyereket. Hanem az a baj, hogy sem a karrierünkről, sem az életvitelünkről, sem az anyagi helyzetünkről, sem a gyerekeink számáról nem kérdezzük meg Istent. Nem Vele egyeztetünk a családdal kapcsolatos terveinkről, hanem követjük a társadalomban hangoztatott aktuális nézeteket arról, hogyan kell élni, azt gondolva, hogy az Úrnak nincsenek egyértelmű gondolatai a témában személyesen a mi életünkre vonatkoztatva is. 

Mi lehet a megoldás?


1. Elkülönülni!

Aki újjászületett keresztény, az a Biblia állítása szerint szent. A szentség nem azt jelenti, hogy valaki képtelen bűnt elkövetni, hanem azt, hogy az a személy Isten számára elkülönített. Az elkülönülés mind az első választott népre, Izráelre, mind az újszövetségi keresztényekre egy ma is érvényes dolog, amely nem titkos, hanem mindenki számára látható, nyilvánvaló.

Amiért az elkülönülés hangsúlyozását lényegesnek tartom a házasság-gyermekvállalás kérdésében az az, hogy mivel szentek vagyunk, vagyis elkülönültek, ennek meg kellene látszódni a házassággal kapcsolatos döntéseinken és a gyermekáldáshoz való hozzáállásunkon.

Elkülönülni, az Úr számára elkülönítettnek lenni annyit jelent, hogy Isten céljaira félretéve lenni. A szívünk az Övé, az elménket az Ő igazságain eddzük és a tagjainkat Neki 'kölcsönözzük', hogy megszentelhessen és hogy használhasson. Ezt nem lehet az emberek szemei elől rejtve tartani: aki elkülönült, azon egyértelműen látszik a mássága. Mivel nem e világból való, hanem idegen, ezért nem tud gond nélkül elvegyülni a világban, mert az kiveti magából: az emberek beleakadnak a jellemébe, a szavai és a hozzáállása gúny és megvetés tárgya. Ha nem így van, akkor lehet, hogy valamit nagyon elrontunk, Mesterünket ugyanis ez érte, és nekünk Őt kellene követnünk.

Az elkülönülés nem jelent elszigetelődést, de azt igen, hogy a szavak, a motivációk és a tettek, gyakorlatilag az egész életvitel MÁS. Annyira más, hogy ez a külső környezetnek is szembetűnik: mert nem úgy állsz a dolgokhoz, mint ők, nem úgy beszélsz, mint ők, nem úgy öltözködsz, nem azok a fontos dolgok a számodra, amik nekik stb. Mivel nem mész együtt a széles úton járókkal, bizonyos szinten azért mégis lehet elszigetelődés, de ezt szolgáló szeretettel és nyitottsággal ellensúlyozni lehet - erre törekedni is kell.

Érthető, hogy a világ a házasságot és a gyermekeket is a saját kívánsága kielégítése eszközének látja (ha nekem jó, akkor jöhet, ha nem származik előnyöm belőle, akkor nem kell). De sajnos az az általános, hogy a hívő emberek is ugyanígy gondolkoznak. Nagyon kevés keresztény alapozza Isten kijelentéseire, vagy személyes vezetésére a házassághoz való viszonyulását (ide értve a mikor-t és a hogyan-t is), és még ennél is kevesebben kérdezik meg az Urat arról, hogy Ő hány gyereket szeretne a családjukban látni. Ez azért komoly probléma, mert ha nem mások a mi utaink, hanem pontosan ugyanolyanok, mint a világé, akkor nem szentek és elkülönültek vagyunk, hanem világ vagyunk.

A döntéseink nyíltan vallást tesznek az értékrendünkről. Ha szájjal Úrnak is valljuk Jézust, de nem különülünk el Isten céljaira, nem Ő vezet és használ bennünket a családi életben is, akkor még mindig magunknak élünk és a világban vagyunk. Az elkülönülés alapvetően jellemzi a valódi keresztényeket, az elkülönülés hiánya pedig a világgal való barátság ékes bizonyítéka. Talán újra kellene gondolni a döntéseinket. Talán szükség van a motivációnk megvizsgálására a házassággal és a gyermekvállalással kapcsolatban...


2. Újrafogalmazni az értékeket egyéni szinten

Mi a fontos neked és miért az? Mi az, amit nem tartasz lényegesnek és miért pont azt? Ha nem tudod Isten Igéjével alátámasztani az életed gyakorlatait és a döntéseidet, akkor nem az Úr a referenciád és a vezetőd, ami a mindennapokat illeti. Ha mindent ugyanúgy csinálsz, mint a környezeted, akkor neked éppen ugyanaz fontos, és ugyanaz lényegtelen, mint nekik. Ha ugyanaz az értékrend, akkor nem vagy elkülönült...

Ami fontos kell, hogy legyen: házasság, család, gyerekek, és az Isten kizárólagos irányítása alatt álló hálás, alázatos élet megvalósítása. Ami nem fontos: anyagi stabilitás minden fölött, saját családi ház és autó, kütyük és tárgyak az emberek felett, időrabló tevékenységek és öncélú szórakozás köré épített élet az egyszerűség és a szolgáló élet helyett.

Nekem éppen ugyanaz a fontos, ami Istennek fontos? És ez a fontossági sorrend meglátszik az életemen?


3. Gyülekezeti szinten is családcentrikussá válni és ezt nyíltan felvállalva hirdetni

A gyerek áldás, a sokgyerekesség nagy áldás. A család érték, amit őrzünk és aminek helyes működéséről sokat tanítunk, hogy a gyülekezeti családok jól működhessenek. Így kell lennie!

A világra hatással lenni úgy tudunk, ha sóként viselkedünk és nem ízetlenülünk meg. Már só vagyunk, de élnünk is úgy kell, hogy ez a tény nyilvánvaló legyen. Nem a világot kell megváltoztatni, hanem a saját hívő hozzáállásunkat. Ha odaszánjuk magunkat Istennek, az lesz hatással a világra

A nők szerepét vissza kell állítani: a feleségszerepet és az anyaságot felszabadítani a korszellem gyülekezetbe is begyűrűző hatásai alól.

Ugyanakkor nyíltan kommunikálni, hogy a kivételek a szabályt erősítik. Vagyis elfogadjuk, hogy külső-belső okok miatt nem mindenkinél tud ez megvalósulni, de a megvalósulást általánosnak és igen kívánatos dolognak tartjuk, nem egy megtűrt anomáliának.

Bizonyos dolgok az Isten szerinti rend ellen vannak. Ezek a trend és a hozzá kapcsolódó negatív következmények további erősödéséhez vezetnek. Ezek olyan rossz magvak, amiket nem szabad tovább vetnünk:
 

1. A hívő élet individualizmusának hirdetése: "a te életed, a te döntésed!"

A hívő embernek van egy nagycsaládja, amelybe beleszületik, amikor Jézus Krisztus követője lesz. Ez a család a gyülekezet, és konkrétabban a helyi hívők közössége. Ha kereszténnyé lettél, akkor nem élhetsz úgy, ahogyan a szíved diktálja, mert van egy Urad, akit hálásan szolgálsz, és akinek számadással tartozol. Hogy ez megvalósuljon, arról Isten terve szerint egyrészt a bennünk élő Szentlélek, másrészről a gyülekezet gondoskodik.

Nem vagyunk egyedül és nem élhetünk úgy, ahogyan nekünk tetszik. A hívő élet nem individuális élet, hanem közösségi. Amikor a saját életünket a magunkénak tekintjük, amibe senki másnak nincsen beleszólása, akkor nem Isten szerint gondolkozunk, hanem a korszellemmel azonosulunk.

Krisztus az ura az egyes hívőknek, de a gyülekezetnek is, amelynek tagjai egymásért is felelősséggel tartoznak. Jó lenne, ha minden hívő tesó tudatában lenne ennek a kontrollnak, és Isten által rendelt megszentelő eszköznek tekintené a gyülekezeti tanítást és a testvéri intést, amely érte van, nem ellene.


2. A fiatalok elszigetelése a családtól: családi közösség megerősítése helyett ifjúsági alkalmak és rendezvények szervezése

A család és jó esetben a gyülekezet is egy olyan hely, ahol kor-integráltan találkozik a helyzetekkel az ember. Egy gyerek és egy fiatal számára ideális fejlődést egyedül az ilyen kor-integrált közeg biztosít.

Az életkorok igazán jól csak egymás kontextusában értelmezhetőek, és a helyünket a világban úgy találhatjuk meg, ha látjuk, honnan jövünk és merre tartunk. A gyerekek és a fiatalok korcsoportok szerinti elrendezése a fejlődésük szempontjából egyáltalán nem előnyös, ugyanis a saját korosztályuk problémái és érdeklődési köre körüli forgás nagyon beszűkíti őket. Mivel ki vannak ragadva a fölöttük és alattuk lévő korosztályok közül, ezért egyrészt nem tanulnak meg irgalommal és szolgálatkészséggel fordulni a kisebbek felé, másrészt nem lesznek képesek kötődni az idősebb korosztályok élethelyzeteihez.

A fiataloknál ez azért probléma, mert ők a szerelem és párválasztás témájáig jutnak el, és ennek a bűvkörében élnek éveken át. Így éveket vesztegetnek el, amit jó esetben passzív várakozással, rosszabb esetben eszeveszett pasizással-csajozással töltenek. Ha képesek lennének távolabbra nézni, akkor meglátnák, hogy a párválasztás csak a kezdet: nekik elsősorban egy életen át tartó házasságra kellene készülni, mégpedig az idejüket az Úrral való felkészüléssel töltve. Ebben az aktív felkészülésben valósul meg, hogy a jellemük és a viselkedésük a férj-, illetve feleségszerephez, valamint az apa-, illetve anyaszerephez a lehető legalkalmasabbá formálódjon. Az idősebb generációkkal való kapcsolatnak ebben nagyon fontos szerepe van, hiszen az ő élettapasztalatuk és bölcs bátorításuk komoly segítséget jelentenek ebben a felkészülésben.

A gyülekezetek gyermek és ifjúsági rendezvényei tehát, bármilyen jó szándékkal szervezik is azokat, távol vannak Isten jó tervétől, amely nem akarja kiszolgálni az azonos korúak programigényeit, hanem a nehezebb helyzetet, a kor-integráltságot részesíti előnyben.


3. Házasság-centrikusság helyett szerelem-centrikusság, vagyis a házassági szerepre való korai felkészítés helyett csupán a párválasztásra helyezett hangsúly

A csoportokba rendezett fiatalok igényeit a szervezők fontosnak tartják kielégíteni. Mivel a férjjé, feleséggé, apává, anyává válás a húszas évek elején még olyan messzinek tűnik, ezért a mának élés jegyében a szerelemre és a párválasztásra koncentrálnak. Sajnos a fiataloknak szóló tanítások kiszolgálják a fiatalok igényeit, és nem mutatnak rá kellőképpen a folytatásra: vagyis arra, ami az esküvő után rájuk vár. Ez a felkészületlenség éretlen, önmaguk körül forgó házasfeleket eredményez, akik akár több év házasság után is úgy vélekednek, hogy nem kell gyerek, mert még önmagukat kell megvalósítani előbb...


4. A gyerek nélküli házasság üdvözlése: annak a gondolatnak az elfogadása, hogy a házasságkötéshez nem tartozik hozzá szorosan a gyermek, vagyis házasként is élhetsz magadnak, ameddig akarsz

Mivel a fiatalok nem anyává-apává válásra, hanem szerelembe esésre készülnek, ezért egyre gyakoribb, hogy a házasságkötés után évekig tologatják a gyermekvállalást. Megvannak a racionális indokaik, de ezek az indokok nem Isten, hanem a korszellem álláspontját tükrözik: még karriert kell építenem, még saját házat kell vennünk/építenünk, még össze kell szoknunk (évekig??), még be kell fejeznem a sulit... Aztán észre sem veszik, de a pár évből több év lesz, és már harminc körül vagy jóval fölötte ocsúdnak, hogy jaj, most már azért mégis kellene egy gyerek. Vagy kettő. Max. három. Többet a hosszú éveken át megszokott magasabb életszínvonalú, saját kívánságok köré épített életükkel nem tudnak felelősen vállalni.

A gyülekezet feladata hirdetni a keresztényeknek, hogy a házasság együtt jár a gyerekekkel. Nem elfogadható, hogy önérdekekből hosszú éveken át önmagának éljen egy házaspár.


5. A pályaválasztás fontos szempontjai kimaradnak, hiszen olyan, jól fizető szakmák választására bátorítjuk a fiatalokat, amelyek családosan komoly kompromisszumokra fogják kényszeríti őket és elemeiben érintik gyermekvállalási szándékukat is

Régen a szülők döntötték el, hogy melyik gyermekükből mi legyen. Ma már nem gondoljuk, hogy ilyen mélyen bele kellene szólni a pályaválasztásukba. Ha lányként ügyvéd vagy orvos akar lenni, akkor hajrá bele. Sőt, ha kellően  jól fizető és piacképes szakma felé tendálódik, azt örömmel üdvözöljük, még ha az a szakma nyilvánvalóan nem kompatibilis az anyasággal és a családos élettel.

Úgy gondoljuk, hogy a gyerekünk mindenféle orientálódása természet-adta dolog, amivel nem érdemes és nem is kell interferálni. (Kivéve, ha nagyon problémás szakmát választana...) Pedig nagy a felelősségünk, hogy mire bátorítjuk a fiainkat és a lányainkat.

Az Isten szerinti rendben a felnövekvő fiúkból férjek és apák, a felnövekvő lányokból feleségek és anyák lesznek. Ez lesz az elsődleges feladatuk és felelősségük a munkájuk mellett/előtt. A család fontosabb lesz, mint a munka, de a munka is fontos lesz. Ha a kettő egymásnak fog feszülni, akkor az olyan nehéz családi helyzeteket fog eredményezni, amit jó szívvel nem kívánhatunk a gyerekeinknek. Erre persze nem gondolunk, amikor egy manapság divatos főiskolára/egyetemre jelentkezik a gyermekünk. Pedig adott esetben egy élet őrlődését spórolhatjuk meg, ha bizonyos szakmáktól kifejezetten elfelé tanácsoljuk őket.

Szükség van némi kreativitásra, de az Úr vezethet minket abban, hogy szülőként a gyerekeink képességeit és az érdeklődési területüket maximálisan figyelembe véve segíthessük őket a pályaorientációban. Ez már gyermekkorban indulhat, amikor imádkozva felismerjük, hogy milyen képességeket rejtett el bennük Isten. Fontos szem előtt tartani, hogy egy adott érdeklődési terület még nem predesztinál valakit egyfajta szakmára, munkára. Ha szereti a történelmet, nem biztos, hogy töritanár vagy jogász kell, hogy legyen. Ha érdekli az emberi test működése, még nem biztos, hogy biológusnak vagy orvosnak kell lennie.

Gyermekünk az erősségeinek tudatában nagyon sok dolgot tehet, megannyi hivatás közül választhat, és ezeknek egy része bizonyára jól megfér a családos élettel. DE ezeket a szempontokat nekünk kell végigzongorázni. Sajnálatos, amikor szinte teljes egészében az iskolára, meg a gyerekünkre bízzuk a választást, holott sok esetben egyikük sem kompetens, mert a hosszútávú szempontokat és a keresztény motivációt nem tudják hatékonyan érvényesíteni. A mi feladatunk ez - ne bízzuk másokra.


Látok egy trendet magam körül, de érzem, hiszem, hogy egyedül rajtunk, keresztényeken múlik, hogy a mi családunkban és a mi gyülekezetünkben trend lesz vagy Istentől jövő rend. Tudom, hogy ez az egész téma nagyon mély. Nem is szeretném leegyszerűsíteni a helyzetet, csak látom a trendet és úgy érzem, meg kell fogalmazni azt, amin változtatni kell...

 

  

Mi baj a gyermek-evangélizációval?

A gyerekórák témájához szorosan kapcsolódik a gyerekek (mint korcsoport) tömeges evangélizálásának a gondolata is. Jól szervezett báb-előadások, szórakoztató rendezvények, keresztény nyári gyerektáborok, gyereknapi programok, gyerekeknek szóló hívő könnyűzenei koncertek - azt hiszem, a sort még lehetne folytatni. Ezek az alkalmak mind azzal a szervezői szándékkal jönnek létre, hogy az elveszett gyerekekhez elvigyék az evangélium örömüzenetét.

Sok helyütt maga a gyermek bibliakör vagy vasárnapi iskolai foglalkozás is tulajdonképpen egy gyermek-evangélizációs törekvés, de most elsősorban nem erről, hanem az előbb említettekről lesz szó.

(A mostani poszt egy sorozat harmadik, egyben utolsó része. Az első részt itt, a másodikat itt olvashatod.)


Bármilyen jó szándékú kezdeményezés hatására valósul is meg, a gyermek-evangélizáció nem biblikus. Bár nincsen konkrét tiltás az Igében a gyerekalkalmakkal és a gyermek-evangélizáció különféle formáival kapcsolatban, de bizonyos igei alapelvek alapján eljuthatunk arra a következtetésre, hogy a Biblia nem támogatja a kettő egyikét sem. Az Úr más tervet gondolt el a gyerekek megmentésére.


De konkrétan mégis mi szól a gyermek-evangélizáció ellen?

Először is, gondolkodjunk el, hogy mennyire nagy a hangsúlyeltolódásunk a bibliai modellhez képest, amikor kizárólag a legfiatalabbakra koncentrálnunk. Az Igében azt látjuk, hogy főként érett felnőttek osztják meg az evangéliumot más érett felnőttekkel. Sem Jézus, sem a tanítványok, sem a később alakult gyülekezetek nem tűztek ki olyan missziós célokat maguknak, hogy kizárólag gyermekeket vagy fiatalokat nyerjenek meg Isten országának, mégpedig a szüleiktől függetlenül. Ez a modell tehát, amikor a gyerekekre fókuszálunk, nem található meg a Bibliában.

Másodszor, tudomásul kell vennünk, hogy minden gyerek az őt gondozó szülő tekintélye alá tartozik - szellemi értelemben is. Éppen emiatt, ha a szülő szellemi sötétségben él, akkor kétségtelen, hogy az ő szellemi sötétsége a gyerekére is hatni fog.

A megoldás azonban nem a gyerek kivonása a szülő tekintélye alól, hanem a szülő 'szellemi hovatartozásának' megváltoztatása (erre nyilván csak Isten képes).

Helytelen dolog kivonni a legvédtelenebb családtagot és a családjától izolálva mindenféle szórakoztató programokkal a szívéhez közel hozni az evangéliumot (remélve, hogy a gyerek megtérése a család többi tagját is megtérésre ösztönzi).

Bontsuk most szét ezt egy kicsit. "Helytelen dolog kivonni a legvédtelenebb családtagot." Persze, sokkal kényelmesebb és kevésbé ijesztő egy befolyásolható és formálható korosztálynak elvinni az örömhírt, mint felnőtt férfiakat, vagyis apákat elérni. De a családfő nem a gyerek, hanem az apa, és az ő szellemi tekintélye alá tartozik a gyermeke. (Hogyha az apa nincsen jelen a családban, akkor nyilván az anya vagy más gondozó felnőtt lesz az, akit 'meg kell célozni', semmiképpen sem a gyerek).

Ha valóban meg akarunk nyerni egy gyermeket, akkor arra tegyünk erőfeszítéseket, hogy megnyerjük az apját. Így nemcsak a gyereket nyertük meg, hanem az összes többi családtagot is, mivel az apa háza népe is hitre fog jutni jó reménység szerint (hiszen egy hívő személy szellemi tekintélye alá kerülnek).

A gyerekek viszont befolyásolhatóak, és ahogyan mi sem örülnénk, ha a tudtunkon kívül egy furcsa szekta tagjai behálóznák gyanútlan szeretteinket mindenféle ártatlannak tűnő gyerekprogramon keresztül, ugyanilyen módon a nem-hívő szülők sem reagálnának ennyire pozitívan ezekre az alkalmakra, ha tudomást szereznének arról, hogy az igényesen szervezett rendezvényeink mögött titkoltan megfogalmazott, de határozott megtérítési szándék van.

Eleve nem helyes, nem is biblikus evangélizálási mód mézesmázba csomagolni az örömhírt. A Biblia arról tesz tanúságot, hogy aki evangélizál, az mindig nyílt lapokkal játszik. Nem jó dolog úgy tenni, mintha 'csak' jól csengő programot szerveznénk a gyerekek szórakoztatására - de titokban azért imádkozni, hogy a résztvevők térjenek meg.

És ez már a szétbontott gondolat másik fele. Vagyis, hogy az evangéliumot nem szabad becsomagolni a fogyaszthatóság kedvéért.

Ha az emberek nem fogadják el nyíltan hirdetve, akkor még nem készek a megtérésre.

Ez előbb-utóbb akkor is kiderül, ha a becsomagolt evangéliumra látszólag reagálnak: mert, amikor a máz lekopik, akkor lelepleződik az evangéliummal kapcsolatos valós hozzáállásuk. Viszont kezdetben a mázra való pozitív reakciót könnyen össze lehet keverni az evangélium iránti komoly érdeklődéssel. De erről később még szó lesz.

Talán az evangélium becsomagolása is oka annak, hogy annyi sok ál-megtérés van manapság.


Hívő vagy hitetlen?

Az Igében azt látjuk, hogy az emberiség két csoportra van osztva, és e két csoport jól körülhatárolható. Vannak istenfélő és vannak Istent nem félő emberek: vagyis vannak keresztények és vannak olyanok, akik nem azok. E két csoport között markáns és kikerülhetetlen választóvonal húzódik - természetesen szellemi értelemben.

Az Újszövetség tanúsága szerint mind a keresztények, mind a többi ember számára a kezdetektől kristálytiszta és egyértelmű volt, hogy ki a hívő és ki nem az. Ahogyan az ószövetségi időkben is nagyon egyértelmű volt, hogy ki izráelita és ki nem az.

A zsidóknak teljesen mások voltak a szokásai, máshogyan ünnepeltek, és eleve az egész életvitelük merőben más volt, mint azon népeké, akik között éltek. Ezért senki sem bizonytalankodott azzal kapcsolatban, hogy ő maga zsidó-e vagy sem... Ugyanígy a keresztények szokásai, ünnepei és életvitele is radikálisan eltért azokétól, akik nem voltak Jézus követői. Így aztán aki 'belül' volt, arról egyértelműen tudható volt, hogy ő belül van, aki pedig 'kívül' volt, arról tudni lehetett, hogy ő kétségkívül kívül van, és nem belül. A korai egyházról így ír a Biblia:

 Egyebek közül pedig

senki sem mert közéjük elegyedni:

hanem a nép

magasztalá őket;

hívők pedig mindinkább

csatlakoztak az Úrhoz,

úgy férfiaknak,

mind asszonyoknak sokasága.

(Ap.Csel. 5:13-14)

Érdekes, hogy az Egyebek nem csatlakoztak az első gyülekezethez, de a Hívők igen. Ezen el lehet gondolkozni...

Mert ma, mintha egészen mást tapasztalnánk. Ma úgy tűnik, annyira összemosódik a helyi gyülekezet és a világ közötti markáns vonal, hogy sokan már nem igazán biztosak abban, hogy tulajdonképpen melyik oldalon is állnak... Kegyes hívők a lelkükben folytonosan gyötrődnek (azon, hogy még Isten gyermekei-e egyáltalán), mert reménytelennek látszó harcuk van bizonyos bűnökkel. Mások pedig Krisztussal kérkednek, holott az életvitelükkel nyíltan tagadják azt, Akit Mesterüknek hívnak. Az egyház, mintha fásult kegyelemmel mindenkit magához ölelne a szeretet jegyében, ezzel még tovább fokozva a káoszt.

E káosznak köze kell, hogy legyen ahhoz a módhoz is, ahogyan a mai gyülekezetek a missziót gyakorolják.

Félrekommunikáljuk az örömhírt, megpróbáljuk elfogadhatóbbá tenni a kereszt botrányát, de mindenféle erőfeszítésünk eleve kudarcra van ítélve. Hiszen a Szentlélek csak abban a szívben vesz lakozást, amelyik az igazság teljes megismerése után reagál az elhívásra, és teljesen elköteleződik Jézus Krisztus követése mellett. Nehéz teljesen elköteleződni, ha mázba csomagolva kapja az igazságot.

Ha a nyílt igehirdetés, mint igei 'módszer' mellett másra, pl. a máz előkészítésére fordítjuk az időnk és erőnk legjavát, akkor nem jól használjuk fel az időnket, így a munkánknak nem lesz jó eredménye. Mivel mézesmázba csomagolunk, az emberek örömmel reagálnak a mázra. Megtévesztjük őket, hogy megnyerhessük őket, ők pedig megtévesztenek minket, amikor elhitetik velünk (és önmagukkal), hogy megtörtént a várva várt változás bennük.

Lehetséges, hogy éppen azért nem érünk el valódi eredményt, mert nem az Isten szerinti módon tesszük a dolgunkat.

Mert minekutána

az Isten bölcsességében

nem ismerte meg a világ

a bölcsesség által Istent,

tetszék az Istennek,

hogy az igehirdetés bolondsága által

tartsa meg a hívőket.

(1Korinthus 1:21)

Az Úrnak az tetszett, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket! Ha mi más úton - foglalkoztatva, szórakoztatva, érdekes és vidám programokat szervezve - próbálunk embereket az üdvösséghez hozzásegíteni, az minimum kétes eredményt hozhat.

Az evangélium mindig is botránykő lesz az elveszettek szemében, mert arról szól, hogy ők bűnös, kárhozatra méltó emberek, akik jogosan érdemlik Isten büntetését a lázadásuk miatt. Ezt a tényt az Isten nélküli ember önmagától soha nem tudja (nem is akarja) befogadni. Egyedül Isten Szentlelke által lehetünk képesek felfogni az igazságot a maga mélységében és elfogadni, hogy ez éppen rólunk szól. Viszont az örömhír nem csak ennyi, hiszen Isten csodálatos kegyelméről is beszélni kell, amivel Jézus Krisztusban lehajolt a maga mocskában fetrengő emberiséghez, hogy kibékítsen minket önmagával. A kettő együtt az evangélium.

A szórakoztatás egyáltalán nem méltó az üzenethez és félrevezető is. Ha félrevezető, akkor lehet, hogy lesznek emberek, akiket félre fog vezetni: akik örömmel reagálnak az erőteljesen hirdetett kegyelemre és örömmel 'választják' maguknak a mennyországot a pokol helyett (ki ne tenné?), de valójában nem akarnak megtérni a bűneikből, nem akarnak Jézus követőivé válni, nem akarják a maguk kívánságait megfeszíteni, és azt sem akarják, hogy Isten megmondja nekik, hogy mit kell tenniük. Ők azok, akik egy nyíltan hirdetett üzenetre közönnyel, elutasítással vagy dühvel reagálnának, de egy becsomagolt üzenetet örömmel üdvözölnek. Ez azonban már egy gyülekezeti szintű probléma (legalábbis abban az esetben, ha ezek a fél-odaszánt emberek bekerülnek a gyülekezetbe).

A szórakoztatás hátránya az is, hogy az emberek nagyobb eséllyel fognak pozitívan reagálni a programra (hiszen éppen ez a célunk, ezért csináljuk). Így viszont nem kapunk valós képet az erőfeszítésünk eredményeiről. Nem derül ki, hogy valójában hányakat mozdított meg maga az üzenet, és hányakat csupán a szórakoztatás.

De... talán nem is szeretnénk valós képet kapni.

Talán a valós eredmények annyira nem is érdekesek nekünk és nem is mérvadóak. Mert, hát csináltunk valamit - nem is keveset. Sokat belefektettünk, és szeretnénk eredményeket elkönyvelni, bármi áron.


A statisztika 'üzenete'

És éppen erről van szó. Mert a gyerekszervezetek statisztikái nem arról beszélnek, hogy hány gyerek tért meg és lett meggyökerezett szolgáló tagja egy gyülekezetnek. Nem is arról, hogy hány teljes család fordult az Úrhoz a megváltozott életű gyerekek otthoni szolgálata miatt. Hanem arról, hogy hányan vettek részt az alkalmakon, hányan járnak a rendszeresen szervezett programokra, és hányan nyilatkozták azt, hogy tetszik nekik a program, máskor is szívesen elmennek.

A gyerekalkalmak szervezői lejjebb szállítják a mércét, mert ezek az általuk meghatározott 'eredmények' mérhetőbbek és valóságosabbak, mint azok az eredmények, amelyek biblikus értelemben valódi eredménynek számítanak: megtért, bemerített tanítványok 'születése', akik megtartják mindazt, amit Jézus parancsolt.

A gyermek bibliaórák vagy vasárnapi iskolai foglalkozások kapcsán is a szolgálattevők éveket fektetnek a gyerekekbe, de ennek eredményei nem igazán érzékelhetőek. Őket ugyanis nem a vasárnapi gyerekfoglalkozás 'juttatja hitre'. Annak ellenére így van, hogy a gyerekmisszió ezen formájának rendszerint pontosan a hitre juttatás a célkitűzése - legalábbis így hirdetik a tevékenységüket.

(Ha egy gyülekezet vasárnapi gyerekalkalmainak nincs kifejezett evangélizációs célkitűzése, inkább istentiszteleti gyerekvigyázó szolgáltatásként üzemel -sokan így tekintenek rá-, akkor egyrészt eltér a vasárnapi iskolai szervezetek céljaitól, másrészt, figyelmen kívül hagyja, hogy az Ige szerint a gyerekeknek a szüleik mellett van a helyük és nem más felnőttekkel.)

Az igazság az, hogy az erős hívő háttérből jövő gyerekek eleve fogékonyak az Ige igazságaira, de elsősorban nem a tanítók, hanem a szülők munkája miatt. A nem hívő és/vagy problémás háttérből jövő szülők gyerekei pedig csak ritkán térnek meg és gyökereznek meg abban a gyülekezetben, amelyben a vasárnapi gyerekórákon részt vettek. Így a szervezők végül mégsem érik el azokat, akiket a programokkal el akarnak érni...

Ha tehát valódi, biblikus eredményeket nézünk, akkor a gyerekmissziós szervezeteknek nincsen túl sok - annak ellenére sem, hogy a gyülekezetek és maguk a szolgálattevők is mennyi értékes időt, energiát és pénzt fordítanak e szolgálat sikerére .

Az eredmény persze nem elegendő a létjogosultság megkérdőjelezéséhez, hiszen attól még, hogy nincsen megfelelő eredmény, még lehetne Istentől való a kezdeményezés. De az, hogy mégis eredménynek tüntetik fel azt, ami nem az, már komolyan elgondolkoztató.


Mit kellene tenni??

Azt a sok anyagi és eszköz-forrást, amivel ezek a szervezetek rendelkeznek, fel lehetne használni a családok igei képzésére, és ahhoz való segítségnyújtásra, hogy a hívő szülők felkészülten hirdethessék az evangéliumot a családjukban és a környezetükben.

Nem kellene vasárnapi iskolát, illetve gyermek bibliakört szervezni a gyülekezetekben és - bár radikális gondolat, de - ha már van, azt le kellene állítani. Ez ugyanis a hívő szülők gyerekeinek szükségtelen, hiszen a szüleiké a feladat, hogy szellemileg neveljék és tanítsák őket. A nem-hívő szülők gyerekeinek pedig eleve nem hasznos ilyesmit szervezni: részben a fent említettek miatt. Részben pedig azért, mert az Ige szerint nem a gyülekezetbe kell behívni a világot, hogy az ott valamiképpen 'hívővé' változzon, hanem a gyülekezetnek kell sóként kimenni a világba és tanítvánnyá tenni másokat.

A hívő családoknak teljes mértékben fel kell vállalniuk, hogy a környezetükben élőkkel megosztják az evangéliumot: nem a gyerekekkel, hanem a felnőttekkel. Így valódi esélyt kapnak a gyerekek is a hitre jutásra és a hitben való meggyökerezésre.


Mit tudunk mi tenni?

Egyéni szinten megoszthatjuk a hitünket másokkal. Ha szülők vagyunk, egyéni szinten felvállalhatjuk a saját családunk szellemi nevelését/tanítását. Ha adódik lehetőségünk, bátoríthatunk ezekre a dolgokra más hívő szülőket is.

Nem kell, hogy úgy legyen minden, mint volt. Lehet változtatni, lehet hatékonyabban és igeileg megalapozottabban munkálkodni a gyerekeink megtérésén. És Isten ennek mögé tud állni.

 

   

További gondolatok a gyermek bibliaórákról

Vajon minden, amit közösségeinkben teszünk teljes összhangban van Isten Igéjével? Krisztus a FEJ, Aki gyülekezeteinkben és otthonainkban mindent meghatároz, vagy úgy gondoljuk, hogy demokratikus alapon felülírhatjuk a Bibliát, mert úgy érezzük, hogy a régi utakat 'megújítva' a mai kor igényeihez jobban idomulhatunk? Ilyesmiken gondolkoztam az előző posztban, és most további gondolatok következnek.


Általánosan elfogadott feltevés, hogy ami a gyülekezetben van és ami programként, szolgálatként felmerül, az csakis Isten tetszésével eleve találkozó dolog lehet. Tehát, nem kell a a szellemi létjogosultságát vizsgálni, hanem azt kell megkérdezni Istentől, hogy ezt kell-e tennem vagy sem.

Pedig az első szűrő mindig a létjogosultság: ha ezen nem megy át az a szolgálat vagy program vagy csoport, akkor nyilván Isten nem akar engem abban látni. Sőt, igazából a gyülekezetben sem lenne ott a helye.

Szükséges, hogy először ne más források alapján, hanem Bibliával a kezünkben jussunk bölcsességre. És csak ezután (ha még szükséges) kérjük Isten konkrét vezetését egy adott helyzetre. Ehelyett oly gyakran az Igét, mint egy kristálygömböt használjuk 'Isten hangjának meghallására', amely majd pontosan megmondja, hogy éppen most mit kell tennünk. Ilyenkor rendszerint az ószövetségi próféciákat és ígéreteket részesítjük előnyben és azokból várjuk, hogy 'szóljon hozzánk' Isten. De milyen gyakran figyelmen kívül hagyjuk azt az igét, amely figyelmeztet: mindent megvizsgáljatok! Vizsgáljuk most meg a gyermek bibliaórákat.


Amikor a család nem funkcionál megfelelően...

A szülők feladata a gyermekek nevelése - ezt mindenki tudja. De ugyanez igaz az ő szellemi nevelésükre/tanításukra is: sajnos ezt viszont nem mindig vesszük figyelembe. Persze, tudjuk, hogy a keresztény család nagyon fontos a biztos szellemi háttér szempontjából, és az imádkozó szülők szerepét senki sem vonná kétségbe. De arról már erősen megoszlanak a vélemények, hogy az imádságon (és a reménykedésen) kívül még mi a gyakorlati teendőnk velük szellemileg.

Úgy hiszem, a keresztény család nem funkcionál megfelelően, amikor a hívő szülők nem akarnak mélyen belebonyolódni a gyermekeik szellemi nevelésébe. Ugyanez igaz akkor is, ha van bennük szándék, hogy belebonyolódjanak, de telezsúfolt napjaik miatt gyakorlatilag önmagukat akadályozzák meg abban, hogy ezt komolyabban megtegyék.

Ilyenkor próbálunk az imádsággal kompenzálni, de ez nem igazán szokott működni. A végeredmény szempontjából ugyanis mindegy, hogy mi az ok; hogy időhiány vagy érdektelenség miatt nem tesszük meg, amit meg kellene tennünk: a munka nincsen elvégezve úgy, ahogyan kellene és ez mindenképpen befolyásolni fogja a gyerekeink életét.

Mert bizonyságot állított Jákóbban,

és törvényt rendelt Izráelben,

amelyek felől

megparancsolta atyáinknak,

hogy megtanítsák azokra fiaikat;

hogy megtudja a jövő nemzedék,

a fiak, akik születnek;

és felkeljenek

és hirdessék fiaiknak;

hogy Istenbe vessék

reménységüket

és el ne felejtkezzenek

Isten dolgairól,

hanem az ő parancsolatait

megtartsák.

Hogy ne legyenek olyanok,

mint apáik:

szilaj és makacs nemzedék,

olyan nemzedék,

amelynek szíve nem volt szilárd,

és lelke sem volt hű

Isten iránt.

(Zsoltárok 78:5-8)

Nem csupán az izráeliták feladata "hirdetni a fiaknak, hogy Istenbe vessék reménységüket": a keresztény szülőknek is ez az egyik fontos missziójuk. Lehet sok dolgot tenni az Úrért, de ha a saját családjainkba nem invesztálunk kellő mennyiségű időt a szellemi tanításra, akkor ki fog? A szellemi tanítást azonban nem lehet a gyerekünkkel való szoros kapcsolat nélkül hatékonyan átadni...

Gondoljunk bele, milyen radikális változást eredményezne a gyülekezeteinkben, ha nem a világot akarnánk megváltoztatni, hanem minden erőnkkel a saját családunk üdvösségén munkálkodnánk! Milyen hatalmas változásoknak lehetnénk szemtanúi, ha mi, hívő szülők igazán hatékonyak, gyümölcstermőek lennénk a saját családjainkban! Természetesen nem arról van szó, hogy ne kellene mindenki más felé is hirdetni az evangéliumot. Az viszont kétségbeejtő, hogy a misszióba való bekapcsolódásról egy átlagos hívőnek nem a saját családja állapota jut eszébe elsőként, hanem az ismerősei hívogatása a gyülekezeti evangélizációs programsorozatra.

A közbenjárással kapcsolatban azt gondolom, hogy a gyerekeinkért mondott imádságainkat Isten meghallgathatja, és kegyelmével befedezheti a szellemi nevelésükkel/tanításukkal kapcsolatos mulasztásainkat - de ez nem egy olyan dolog, amire apellálnunk kellene. Amit nekünk kell elvégezni, annak elvégzéséhez megkapjuk az Úrtól a szükséges erőt és bölcsességet. De, ha ma nem élünk ezzel a kegyelemmel, akkor ma hazardírozunk, aminek a végkifejlete mindenképpen kétesélyes.


A gyermekóra nem biblikus!

Miért nem zavarja különösebben a hívő szülőket, hogy nem, vagy nem kellő mértékben tanítják szellemi igazságokra a gyerekeiket? Mert nagyon bíznak az imádság erejében és mert úgy érzik, hogy sikeresen rábízták másokra azt, amit ők bizonyos okok miatt nem tudtak vagy nem akartak elvégezni. Erről is szólnak a gyerekalkalmak.

Az Ige azonban mélyen hallgat az ilyenfajta szerveződésekről. Nemcsak hallgat erről, hanem más modellt vázol fel. Nézzük meg, mit is mond.

1. Az igei modell szerint kívánatos, hogy az istenfélő szülő vállaljon felelősséget a saját gyermeke szellemi neveléséért/tanításáért. Azt látjuk, hogy ennek megvalósulása érdekében a gyerekeket a szüleik tanítják életbölcsességre és Isten igazságaira, nem hárítják más felnőttekre ezt a feladatot.

- Ábrahámot Isten azért méltatja, mert tudta róla, hogy istenfélelemben fogja nevelni az utódait. (1Mózes 18:17-19)
- Az izráelitáknak konkrét útmutatásokat ad az Úr, hogy a saját gyermekeiket miként tanítsák meg az Ő útjaira. (5Mózes 6:4-9)
- A szülők szellemi tanításának fontosságára Salamon is felhívja a figyelmet. (Példabeszédek 1:7-9)
- Bár nem állíthatjuk teljes bizonyossággal, de feltételezhetően Timótheus nagymamájának szellemi nevelése volt az, ami komoly hatást gyakorolt Timótheus édesanyjának életére, amely később Timótheushoz is közel hozta az üdvösséget. (2Timótheus 1:3-5, Ap.Csel 16:1)

2. Az igei modellben nincsenek korosztályos csoportok: a gyülekezetben mindenki együtt hallgatja Isten Igéjét. Nem teszik gyerekcsoportba a gyerekeket, de még a csecsemőket sem zárják ki a felnőtt közösségből. Nem érzik kifejezett szükségét, hogy a felnőttekétől eltérő nyelvezetet használva a kisebbek életkori igényeihez igazítsák a tanításokat. Egyszerűen csak engedik, hogy a gyerekek is jelen legyenek a hívők közösségében, otthon pedig célirányosan tanítják az övéiket az istenfélelemre.

- Amikor az izráeliták összegyülekeztek az Úr színe elé, akkor a gyermekeikkel együtt voltak jelen: mindenki végighallgatta a törvény felolvasását és mindazt, amit a papokon és prófétákon keresztül üzent az Úr. (5Mózes 29:10-13)
- Bár nem gyülekezetről van szó, de mégis érdekes, hogy amikor Jónás hirdette Ninivében az Úr üzenetét, akkor az egész város egy emberként bánta meg a bűneit: a kicsik a nagyokkal együtt. Ugyanarra az igazságra reagáltak bűnbánattal, mivel ugyanazt az üzenetet hallották. A kicsik is képesek voltak a 'felnőtt üzenetre' reagálni, mivel lehetőséget kaptak, hogy hallgathassák azt. (Jónás 3:5)
- Bár nem olvasunk gyerekekkel kapcsolatos gyülekezeti útmutatást az újszövetségben, mégis feltételezhetjük, hogy az ószövetségihez hasonlóan az újszövetségi gyülekezet is kezdetektől korcsoport-integrált volt. Ennek a feltételezésnek két dolog miatt van alapja.

Az első, hogy akkoriban még a szülők és a gyerekek elválaszthatatlanok voltak egymástól. Nem léteztek gyerekvigyázó szolgálatok és intézmények, amelyek a szülőket helyettesíthették volna (csak a közeli rokonságra számíthattak). De nem is volt erre akkora igény, mint ma, hiszen akkoriban természetes volt, hogy a gyerekek a nemük szerinti feladatokat és hivatást a családban tanulják meg a saját szüleiktől. Ezért egész nap együtt voltak: a szülő tevékenysége egyben tanítás is volt, és bevonta a gyerekét is a saját tevékenységébe. Talán a gyülekezeti élettől sem tartották távol őket...

A második, hogy nincsen semmilyen igei útmutatás a gyerekekkel való szervezett gyülekezeti foglalkozásokra vonatkozóan. Ha Isten tervében benne lenne a vasárnapi iskola vagy a gyerekóra, mint az összejövetel része, akkor szükséges lett volna útmutatásokkal ellátni a hívőket arra vonatkozóan, hogy hogyan kell egy ilyen órának Istennek tetsző módon kinéznie. Pál vagy valamelyik apostol bizonyára kitért volna erre. Ennek hiányában viszont feltételezhetjük, hogy a hívő szülők a gyülekezeti alkalmakra is magukkal vitték a gyerekeiket, de nem szerveztek nekik semmiféle korcsoportos programot. Vagy pedig az történt, hogy nem vitték őket el, viszont az otthonaikban együtt töltött sok időt felhasználták arra, hogy az általuk fontosnak tartott szellemi nevelést biztosítsák a gyerekeiknek.

3. Az igei modellben az evangélium hirdetése nem gyülekezeti szervezésben valósult meg. Bár az egyház kezdeti időszakában (Jézus mennybemenetele után, a pogányok 'tömeges' megtérése előtt) az apostolok a templomban és házanként hirdették, hogy Jézus a Krisztus, ez nem feltétlenül minősíthető gyülekezeti evangélizációs törekvésnek: nyilván elsősorban az ott lévő hívőknek hirdették az igét, hiszen azért gyűltek össze, hogy közösségben lehessenek egymással.

Ugyanakkor az apostolok sok helyen nyíltan is hirdették az igét. Ők azonban nem egy gyülekezeti szolgálócsoporttal vonultak ki, hanem egymagukban vagy pár másik apostollal együtt. És nyíltan hirdették az evangéliumot: nem csináltak semmiféle figyelemkeltő programot; nem szerveztek érdekes eseményeket, amelyek másokat odavonzhatnak; nem is hívogattak embertömegeket a prédikációikra. 

Csak Isten Igéjével mentek és a megmentő mondandójukkal Jézus Krisztusról; és azokkal az emberekkel osztották meg, akik az útjukba akadtak.

Amikor jelek és csodák történtek az apostolok keze által, a nép egyre inkább kezdett félelemmel teljes csodálattal viszonyulni a keresztényekhez, ehhez a furcsa csoporthoz. A viselkedésükről és a cselekedeteikről már egyértelműen felismerték őket, ugyanakkor az előbb említett félelem távol is tartotta őket attól, hogy Krisztus melletti elköteleződés nélkül próbáljanak hozzájuk csatlakozni: vagyis, hogy megpróbáljanak elvegyülni a hívők között anélkül, hogy maguk is hívőkké lettek volna.

Egyáltalán nincsen arra igei példa, hogy valaki a gyülekezetbe hívogatta volna el nem-hívő családtagjait vagy ismerőseit, hogy azok ott halljanak az evangéliumról és megtérhessenek. Minden hívő a saját életterében beszélt az evangéliumról a körülötte élőknek, és ő vezette hitre a rokonait, ismerőseit, akik azután maguk is csatlakoztak a gyülekezethez.

- Nem-hívők csak ritkán tévedtek be a gyülekezetbe. Rendszerint nem mertek a hívők közé elegyedni, talán mert látták, hogy Istenük is és ők maguk is mennyire komolyan veszik a szentséget. (Ap.Csel.5:10-14)
- Amikor nem-hívők mégis betévedtek egy összejövetelre, az nem tudatos hívogatás, hanem egyszerű betévedés következménye volt. (1Korinthus 14:23-25)
- Aki nem-hívőként meg akarta ismerni az üdvösség útját, az rendszerint meghívott egy keresztényt az otthonába, ahol egész háza népének jelenlétében hallgathatta meg az üzenetet. (Ap.Csel. 10:17-22, 16:26-34)
- Nem a gyülekezetben tértek meg az emberek; a gyülekezethez olyanok csatlakoztak, akik már korábban hívőkké lettek. (Ap.Csel. 2:47, 5:14)


Elgondolkodtató...

Ha a gyerekóra evangélizációs céllal működik egy gyülekezetben, akkor ennek a fent említett igei modellnek mond ellent. Ha a gyerekóra célja nem az evangélizáció, hanem a szellemi tanítás, akkor sem megalapozott igeileg, mert a gyerekek szellemi tanítása a szülők, és nem a gyülekezet feladata.

Látható, hogy a mai gyülekezeti gyakorlatunk a korcsoportok szétválasztásával mennyire eltér a fent vázolt modelltől mind személetében, mind gyakorlatában. Mégis, mintha nem értenénk, hogy nálunk miért nem működnek "olyan áldottan" a dolgok, mint ahogyan az első gyülekezetekben működtek.

Lehetséges, hogy kimondva-kimondatlanul vágyunk egy új szellemi pünkösdre, amikor Isten erősen és látványosan használ bennünket, meg a gyülekezetünket más emberek életében. De talán azt nem vesszük észbe, hogy azok az emberek akik ezt egykor megtapasztalták, a Szentléleknek engedtek: szorosan Jézus útmutatása szerint cselekedtek. Nekünk is ezt kellene tennünk.

Arról, hogy mi a baj a gyermek-evangélizációval, itt olvashatsz (az a poszt ennek a mostaninak a folytatása).

Gondolatok a gyermek bibliaórákról, meg a gyülekezetről (marathoni poszt)

Látunk bármiféle példát a Bibliában a korosztályos igei tanításra? Vagy a nemek szerinti elkülönülésre - tanítás céljából? Vajon az Úrnak tetszik az a mód, ahogyan a gyerekeinket megismertetjük Vele? Ő azt akarja, hogy a gyülekezetek szétdobáltak, a bennük lévő családok korosztályok szerint megosztottak legyenek? Nem egységet akar és együtt nevelődést, fejlődést, formálódást? Ilyesmiken morgolódom morfondírozom lelkizek mostanság.


Háborog a lelkem, a téma mélyen érint. Látom a félrement tendenciát: a gyülekezeti családokat, amelyek annyira evidenciának veszik, hogy a gyerekeik szellemi tanítását elsősorban más keresztények kompetensek  hivatottak végigvinni. Ezért gyerekkorban vasárnapi iskolába vagy gyermek bibliakörbe, később keresztény ifjúsági alkalmakra küldik őket, miközben maguk azzal küzdenek, hogy hogyan maradhatnak kommunikációs kapcsolatban velük (a kettő között persze ritkán látunk ok-okozati viszonyt).

Látom a gyülekezetben felnövő gyerekeket, akik hétről hétre énekekben és igékkel vallják, hogy tudják: Jézus szereti őket és ők az Atya gyermekei - miközben senki sem várja el tőlük, hogy ebben a zsenge életkorban valódi megtérésre jussanak. Mert 'most még elég', ha a szüleiknek engedelmes és Jézus szeretetére érzelmi választ megfogalmazó gyerekekként élik az életüket. (Vajon Jézus a gyerekek kedvéért tényleg lejjebb szállítja a mércét, vagy mi vagyunk, akik egyfajta hamis evangéliummal altatjuk el őket attól tartva, hogy a teljes szellemi valósággal komoly lelki károkat okozunk nekik?)

Ezek az összezavarodott gyerekek egyrészt tudják, hogy 'majd' meg kell térniük, de másrészt azt érzik, hogy a körülöttük lévő felnőtteket tökéletesen elégedetté tudják tenni egy erkölcsös életvitellel is - vagyis mégsem olyan sürgős megtérni, talán Istennek így is kedvesek lehetnek.

De ugyanezek a gyerekek pár évvel később meg belecsöppennek egy merőben új helyzetbe, amikor kiskamaszként egyszerre radikálisan megváltozik a feléjük közölt 'gyerekkori evangélium'. A hívő környezetüknek többé már nem elegendő, hogy a szüleiknek nagyjából engedelmes, Jézus szeretetére érzelmi választ adó emberekként élnek. Elvárják tőlük a valódi megtérést, mégpedig mielőbb, hiszen a dolognak innentől már tétje van. Ebben az életkorban ugyanis fontos kérdések dőlnek el.

A szülők ekkortájt kezdenek komolyabban aggódni a gyermekük szellemi jóléte miatt. Mert itt már a nagyobb döntési szabadság mellett épp az olyan fajsúlyos dolgok kerülnek elő, amik a további életüket nagyban meghatározhatják: pályaválasztás, párválasztás, baráti társaság megválasztása. Ráadásul úgy érzik, hogy ezekben a döntésekben már nem befolyásolhatják olyan mértékben a gyermeküket, mint ahogyan korábban lehetőségük lett volna megtenni. Emiatt pedig a helyzet zsákbamacska lesz: lehet, hogy jól, és az is lehet, hogy nagyon rosszul fognak dönteni, de minden hívő szülő azt szeretné, ha a fiatalok hívő mércével bölcsnek mondható döntéseket hoznának. Ehhez viszont sürgősen meg kell térniük, és ezért van az, hogy ekkor már nem elég jó, ami gyerekkorban még elég jó volt. Több kell, szellemileg komolyabb elvárások fogalmazódnak meg: már 'nem kedvesek' Isten szemében, ha meg nem térnek.

A fiatalok aggódó hívő szülei mindent megtesznek, hogy benntartsák őket a gyülekezetben. Látom, miként üdvözlik a tini alkalmakat, kamasztáborokat, és még az sem baj, ha egy-egy program alig különbözik egy világi rendezvénytől. A lényeg, hogy a gyerekek 'védettségben vannak', mert nem a világban vannak. (Vajon, ha a világ bejön a gyülekezetbe, akkor már nem világ??) Látom, hogy mennyire értékelnek minden fiatalokkal foglalkozó lelki munkást, hiszen meg vannak győződve, hogy a gyerekeik lelki üdve és jóléte tőlük és az általuk szervezett rendezvényektől függ.

(Ezek a szülők másokra bízzák a gyerekeik szellemi nevelését, nem tudva, hogy a feladat, amivel azokat megbízzák, egyáltalán nem rájuk szabott. Így eleve kódolva van a kudarcuk...)

Aztán látom a másik oldalt is: az erejükön felül, buzgón tevékenykedő gyerekszervezeteket, gyerekmissziós társaságokat, ifjúsági munkásokat képző csoportokat, amelyek önmaguk tevékenységét igen fontosnak érzik és a létezésüket bibliailag alátámasztva látják.

Valójában az evangéliumi gyülekezetek testvérisége is ugyanezen az állásponton van. Kimondatlanul is úgy gondoljuk, hogy ők azok, akik a fontos munkát végzik: helyettünk érik el a mi házunk népét és ezt nagyon méltányoljuk.

Ezek a szervezetek nagy szerepet játszanak a gyülekezeti életünkben és a missziós tevékenységünkben. Úgy hiszem, ismertségük és támogatottságuk hívő körökben megelőzi a házassággondozó és a bibliai családmodellt propagáló szervezetekét, sőt, a külmissziót is.

Talán ennek az is oka, hogy az általuk biztosított programok szerves részei lettek a pezsgő gyülekezeti életnek. Vasárnapi iskola, gyermek bibliakör, fiataloknak szóló alkalmak. Különböző csoportfoglalkozások korosztályok szerinti bontásban, báb-előadás, színdarabok, könnyűzenei koncertek, gyermek- és ifjúsági táborok.

Szolgálatuk fémjelzi a színvonalas gyülekezetet, hiszen ezek nélkül a szervezett programok nélkül még a vasárnapi alkalmak sem nevezhetők 'családbarát'-nak. Ahol ugyanis szerencsétlen gyerekeket rákényszerítik, hogy a felnőtt alkalmakon végig bent üljenek és korosztályos bontás nélkül tanuljanak a nagyobbaktól, ott nincs békés gyülekezet, hanem valami furcsa-szokatlan embermassza, ami kezdetleges és a mai igényeket egyáltalán nem elégíti ki...

Hogy mi ezzel az egész helyzettel a probléma? Meggyőződésem, hogy nagyon sok. Sorban fogok haladni, hogy érthető legyen mi a gond és miért.


A látlelet

Elgondolkoztál már azon, hogy miért van az, hogy a gyülekezetben és a világban ugyanabban az időszakban ugyanazok a problémák ütik fel a fejüket? A gyülekezeti zene és a dicsőítés válsága épp azokban az években kezdődött, amikor a rockzene széles körökben népszerűvé vált és elindult világot meghódító útjára. A generációs szakadék, amely ettől fogva létezik a keresztények között is, jellemzően azt bizonyítja, hogy a tisztelet hiánya és a felnőtt értékekkel szembeni lázadás ugyanolyan gyakori a hívő családokban felnövő fiatalok körében, mint a világban. A házasság válsága is elgondolkodtató, amely olyan szinten gyűrűzött be a gyülekezetbe, hogy a válások aránya nem különbözik a hitetlen házasságok hasonló statisztikáitól. Még lehetne sorolni a párhuzamokat. De egyáltalán mi ennek a párhuzamnak az oka? Miért nem látszik a házasságunkon, a gyerekeinken, a gyülekezeteinkben, hogy mi tényleg 'mások' vagyunk, mint a világ? Vagy nem is vagyunk mások?

Úgy hiszem, mások vagyunk: az a Szentlélek lakozik hit által a mi szívünkben, amelyet a világ nem birtokol, nem is birtokolhat. Amikor megtértünk, Ő volt az, Aki megtisztított és újjászült minket. Így Isten kegyelmi munkája által valóban más, új emberek lettünk.

Azonban, bár MÁSok vagyunk, de sokszor nem élünk MÁShogyan, és nem döntünk MÁShogyan, mint azok, akiknek az életében a Szentlélek nem végezhette még el ezt a megtisztító, megújító munkát.

Kicsit olyanok vagyunk, mint a megtisztított disznók, akik a sárnak fürdőjébe kocognak vissza... A lényeges különbség viszont az, hogy mi nem kívülről lettünk megtisztítva, hanem belülről lettünk egészen új teremtések.

Egy megtisztított disznó a természete miatt kívánkozik vissza a sárba. Még mindig a sárba vágyik, mert még mindig disznó, még ha meg is van tisztítva. A disznó pedig a sárban érzi jól magát: egyáltalán nem meglepő hát, hogy jobban vágyik oda vissza, mint újonnan kapott tisztasága megőrzésére. Mi azonban teljesen új, isteni természet részeseivé lettünk, ha valóban megtértünk: végleg kikerültünk a sárból és a természetünk szerint többé nem is vágyunk a sárba vissza! Abszolút nem normális hát, sőt természetellenes dolog, ha mégis oda járunk vissza, ahonnan már korábban Isten kegyelméből kiszakadtunk. Olyan ez, mintha egy disznó egy isteni csoda folytán kényes cicává változna, és cicaként tipegne a sárfürdőbe...

Mi mégis ezt tesszük: megtérünk elszakadva a gonoszság világától és a régi bűneinktől; új értelmet és új szívet kapunk; és aztán ezzel az ÚJságunkkal visszafordulunk a világ felé és annak testies bölcsességével éljük az életünket remélve (talán el is várva) Isten tetszését.

Fiatalként amolyan kétfelé sántikáló életformát alakítunk ki óvatosan egyensúlyozva a hívőség kegyes cselekedetei és a világias szabadosság között. Nagyon próbálunk szentek is lenni megfelelve Isten elvárásainak. De közben gondosan ügyelünk, hogy túlzottan el ne szakasszuk magunkat a kortársaink gondolkozási, öltözködési, zenei stílusától, hiszen mégiscsak közöttük kell jól éreznünk magunkat. Valahogy nem jut el a tudatunkig, hogy a szent azt jelenti, 'Istennek elkülönített' és a szent az MÁS - ami kizár mindenféle kortársak közé beolvadást és kétfelé sántikálást.

Felnőttként a világi minta szerint alakítjuk a házassági szerepeinket: a férfi legyen segítőtársa a feleségének, nem fordítva, hiszen ma már a hagyományos szerepek csak nagyon ritka esetben életképesek. Gyermekeink nevelésével kapcsolatban is a világ bölcsességét kutatjuk, mert az bőségesebb forrás, mint az Ige fölött gondolkozni, válaszokra várva. Elmulasztjuk, amit Isten nekünk akar adni: a bölcsességet és azokat az áldásokat, amiket ezzel a bölcsességgel élve teljes mértékben megtapasztalhatnánk.

Ami a legszomorúbb: bizonyos értelemben még a gyülekezeteinket is a saját földi bölcsességünk szerint rendezzük be. Évtizedes tradíciók és mai megalkuvások között az Ige lépten-nyomon kimarad a gyakorlatunkból. Ahogyan az életünkből is. És, ha beüt a krach az egyik vagy a másik területen, akkor a szívünkben titkon Istent vádoljuk, mint Aki egyedül hibás azért, hogy nem őrzött meg minket magunk-alkotta világunktól, pedig mi Neki adtuk az életünket...

Miért olyan nehéz MÁS-nak lenni? Vagy ha nem nehéz, miért nem vállaljuk fel ezt?  Miért nem akarunk MÁS-ok lenni - olyanok, amilyennek Isten látni akar: szenteknek, elkülönülteknek, Isten tetszését keresőknek, az Ige alapjain állóknak?


Nagyító alatt

Hogy közelebbről megnézzük a problémát: gyülekezeteink gondja a szórakoztatás. Egymás és mások szórakoztatása a célunk -hogy mindnyájan jól érezzük magunkat itt a földön és főleg a gyülekezeteinkben- bármi áron.

Nem Isten akaratának földi megvalósulása hoz bennünket lázba. Nem is a szenvedés az Ő nevéért. De nem is az alázatban és az engedelmességben való növekedés. Hanem az, ha kényelmet és nyugalmat érzünk magunk körül. Pedig valójában csak a temetőben van nyugalom, ott, ahol a halottak vannak.

Az élők viharos vizeken eveznek, és mennek, mozdulnak a Mesterrel együtt. Így tudnak folyton növekedni és változni.

Viszont szórakozni és szórakoztatni; folyton csak könnyíteni életünk terhein; az Úrtól kapott gyönyörűséges igát félredobni; nem lenni MÁS-sá, csak élni, ahogyan mindenki más él legjobb tudásunk és saját jó szándékú szívünk szerint - ez a megtisztított malac tipikus esete.

Tudom, mindez keményen hangzik, de gondoljunk bele: miért vannak hétről hétre éppen azok a programok a gyülekezetben, amelyek vannak? Azért, mert Isten Igéjében mintát találtunk rájuk? Vagy mert már olyan régóta így csináljuk és jónak tűnik a szemünkben?

Hogyan evangélizálunk? Hogyan hirdetjük az Igét? Hogyan szolgálunk? Milyen szolgálócsoportoknak adunk helyet a gyülekezeteinkben? Nem az jellemző ránk, hogy a programokkal és rendezvényekkel kapcsolatos elvárásainknak több köze van a mi saját preferenciáinkhoz, mint ahhoz, hogy Isten mit szól hozzájuk?

Egyáltalán: mi az alapunk, amikor megfogalmazunk egy véleményt valamiről, amit a gyülekezetben látunk? A Biblia? Vagy inkább személyes tetszés-nemtetszés? Néha a kettő között van átfedés, de mi van akkor, amikor nincsen?

Sok súlyos kérdés, és attól tartok, hogy túl ritkán tesszük fel őket. Pedig, csak mert hívőkké lettünk, még nem jelenti, hogy minden tetszik az Úrnak, amit a családjainkban és a gyülekezeteinkben lát.

Vizsgáljunk meg minden szokást és rendet igei alapon, és igazítsunk mindent a Bibliához!

Az életünket, a családjainkat és legfőképpen a gyülekezeteinket 100%-ban Isten akarata és Lelkének vezetése szerint kellene berendeznünk. De valóban ez történik?


Szétdobált gyülekezet

Vasárnap elmegy a család a gyülekezetbe. Családként egészen az előtérig jut. Innen mindenki megy a maga 'helyére': a gyerekek a gyerek bibliaórára, a fiatalok a barátaik közé a hátsóbb sorokba, az anyák a kisgyerekeikkel a gyerekvigyázóba, a többi felnőtt és az idősebbek pedig a gyülekezeti terembe, ahol a komolyabb tanítást kapják. A család egységét a gyülekezet az alkalom első öt percében szétdobálja. Ez nem Istentől van, mert Isten nem szétdobál, hanem összehoz és egységet munkál. Hívők egységét, családok egységét: a gyülekezet egységét. Az ördög az, aki szétdobál.

Az istentiszteleti alkalom végén hasonló szétdobáltságot látunk, mert mindenki a hasonszőrűjével barátkozik. Úgy hiszem, ez a mentalitás az iskolai szocializációnk terhes hozománya: úgy érezzük, hogy csak a hasonszőrűek értenek meg, ezért az ő társaságukat keressük, és ha nem leljük, magányosnak érezzük magunkat. Pedig a bibliai minta szerint az eltérő korosztályok tudnak jótékony hatást gyakorolni egymásra szellemileg és éppen a kortársak azok, akik rossz irányba vihetnek el. És ez nemcsak a fiatalokra igaz.

Az Ige szerint az idősebb asszonyok feladata tanítani a fiatalabbakat. Csakhogy a fiatalabbak egymástól szeretik tanulni a 'bölcsességet'. Az idősebb asszonyokra közülük kevesen kíváncsiak: az ő véleményük ugyanis nem 'mai', nem 'aktuális', nem 'trendi'.

A fiatalasszonyok úgy érzik, hogy az idősebbek nem tudnak nekik gyakorlati segítséget nyújtani, és valami miatt az istenkövetésről sem csevegünk velük szívesen. Pedig mennyi Istennel megélt élettapasztalat, mennyi bölcsesség van a szavaikban! Sokat lehetne tőlük tanulni. Meggyőződésem, hogy Isten gyakrabban tudná őket felhasználni arra, hogy bátorítást nyújtsanak nekünk az életünk helyzeteiben, ha nyitottabbak lennénk a velük való párbeszédre.

Ugyanez van a gyerekekkel és fiatalokkal is: még véletlenül sem mennek felnőttek és idősek közelébe, akiktől jó modort, meg értelmes beszédet tanulhatnának, és Isten kitartó követésére bátoríthatnák őket. De ezt rendjén valónak gondoljuk, mert a kortársaik között legalább elszórakoztatják magukat, így kicsit nyugi van: nekünk pedig zavartalanul lehet 'felnőttes' dolgokról beszélgetni. (Vajon így volt ez Izráel életében is, amikor összegyülekeztek? Vajon így volt ez az első gyülekezetek életében, amikor összejövetelt tartottak?)

Ilyen módon maradnak ki a korosztályok egymás életéből, még a gyülekezetben is. És nem tesszük fel a kérdést, hogy jó-e ez így, hogy vajon Isten mit szól ehhez. Megszoktuk, hogy így van, és nekünk is jó így...

Mennyire nagy pazarlás megy a gyülekezetben! Az ősz hajnak és az Istennel hűségben végigélt életnek egyre kevesebb a becsülete. Ez az oka annak is, hogy van ez a gyülekezeti meggyőződésünk, hogy a gyerekeknek más gyerekek társaságára van szükségük, hogy jól érezzék magukat. A fiatalokat is azért kell összegyűjteni, mert ők is csak együtt érzik jól magukat. A nőket is egybe kell gyűjteni, mert az nekik a jó.

Érdekes módon a férfiakat gyűjtjük egybe a legritkábban, pedig ez az egyetlen csoport, aminek az összegyülekezése igeileg alátámasztható...

A gyerekek, a fiatalok és az asszonyok összegyűjtése azon gondolat mentén történik, hogy ezek a csoportok speciális érdeklődéssel és különleges szükségletekkel rendelkeznek, aminek kielégítése nem lehetséges a többiekkel együtt: a gyülekezet egészének jelenlétében.

A gyerekek ugyanis játszani szeretnek és nekik gyereknyelven kell mondani a dolgokat, máskülönben nem lesznek betöltve a szükségleteik. A fiataloknak fiatalos előadásmódra, őket lekötő érdekes témák felvetésére és intimebb kérdéseik megválaszolására van szükségük. A nőknek női témákról való beszélgetésre és a nők életét erősítő igei gondolatokra van szükségük. Úgy érezzük, ezek sehogy sem férnek bele az istentiszteleti keretbe, más módot az összejövetelre viszont nem tudunk elképzelni. Így, hogy a szükségleteinket kielégíthessük, 'klikkesedünk', de nem bibliai értelemben. Ezért tapasztaljuk azt, hogy a nagyszerűen működő klikkjeink mégsem tudnak egészséges és jól funkcionáló egységes helyi gyülekezetet létrehozni. A klikkek között van egy jól érzékelhető távolság.


Isten igazi terve gyerekeid megmentésére: a családod

A család nem Isten kiegészítő terve, amelyet a gyermekmissziós csoportok tevékenysége mellé kitalált. Nem is az első számú terve, amelyet más tervek kiegészítenek. Isten egyetlen terve a család! A te családod és az én családom az a közeg és az a helyszín, ahol a gyerekeinknek Istent és Jézus Krisztust meg kell ismerniük.

Ha ez így van, akkor pár kérdés méltán fogalmazódik meg bennünk.

Alkalmatlanságunk kérdése.
"Nincs erre időm."
"Nem érzem késznek magam."
"Nincs elég ismeretem."
"Nem is igazán tudom, hogy hogyan kell átadni az evangéliumot."

Kétkedésünk kérdése.
"Én nem tudom elhinni, hogy Isten nem hívta el a gyermekmissziós szervezetek szolgálattevőit, hiszen vannak eredményeik."
"Nem hiszem, hogy Istennek nem tetszik, hogy gyerek bibliaórára járatom a gyerekemet, hiszen látom csillogó szemét, amikor megtanult egy igeverset, hallott egy szép történetet vagy elénekelt egy új éneket Őróla."
"Nem hiszem, hogy Isten egyedül tőlem várja, hogy a gyerekemmel megosszam az Ő igazságait."

Gyülekezeti berendezkedésünk kérdése.
"Egy gyereknek túl hosszú az istentiszteleti alkalom ahhoz, hogy nyugodtan végig tudja ülni."
"A gyerekem alig ért meg valamit az igehirdetésből: többet ér, ha az ő nyelvén hall érdekes történeteket a Bibliából, mintha bent ülne a felnőttekkel, de semmi foganatja nem lenne."
"Bár nem a legjobb dolog a gyerek bibliaóra, de még mindig jobb, hogy a gyerekem ott van, mintha bent az alkalmon rendetlenkedne."
"Nem akarom megbántani a tanítót azzal, hogy nem viszem be a gyerekemet az órájára."
"Én rendszeresen beszélek a gyerekemnek Istenről: nem látom, hogy akkor miért kellene távol tartanom őt ezektől az alkalmaktól."
"A gyülekezetünk vezetőinek a beleegyezésével zajlanak a gyermek bibliaórák is - nem hiszem, hogy ők tévednek, amikor ezt szükséges és helyénvaló dolognak gondolják."
"Magam is részt veszek a vasárnapi iskolai szolgálatban és látom az eredményeit - nem tehetem hát meg, hogy csak úgy abbahagyom és a saját gyerekemet is távol tartom..."

Sok gondolat: és adott élethelyzetben mindnek megvan a maga létjogosultsága. Azonban Isten útmutatása a gyerekek elérésére egyedüli és univerzális, amely nem veszi figyelembe sem az egyéni aggályainkat, sem kétkedésünket, sem kívánságainkat. Az Ő megoldása tökéletes bölcsességet, nem pedig töredékes ismerettel bíró emberi okoskodást tükröz. A válaszokat és a vezetést is biztosítja és bátorít majd, hogy megerősödhessünk a Tőle jövő döntésekben és elhívásban.

Meggyőződésem, hogy minden egyes fenti kérdésre meg lehet találni az értelmes választ, mégpedig úgy, hogy közben nem utasítjuk el magunktól Isten egyedüli tervét a gyerekeink elérésére: családunkat, amely Neki igen becses.

Ha alkalmatlanságunk, kételyeink vagy a gyülekezeti berendezkedésünk miatt aggódva nem akarjuk elfogadni Isten tervét, akkor valóban ez történik: nem fogadjuk el az Ő tervét. Ennek viszont mindig megvan a maga negatív aratása.

A látleletben láttuk (és talán a mi házunk tájára is igaz), hogy nem teljesen úgy mennek a dolgok, ahogyan Isten eltervezte. Pedig, ha sem mások, sem mi nem azt tesszük, amit Ő tervezett, akkor ne csodálkozzunk, ha megtapasztaljuk, hogy a gyülekezetben és a világban párhuzamos káosz uralkodik.

Muszáj komolyan elgondolkozni a dolgainkról: elsősorban a gyülekezeti berendezkedésről és a gyerekórákról. Mindenféle jófajta szervezeti változás abból az igényből indul ki, hogy az egyes gyülekezeti tagok Isten Igéjének az útmutatásait keresik a személyes életükben és az Ő tetszésre akarnak élni a gyülekezetben is.

Előbb el kell köteleződnünk, hogy megtesszük, amit Isten akar, hogy tegyünk - még ha az merőben más is, mint amit eddig gondoltunk vagy csináltunk. Aztán alaposan utána kell járni, hogy mit is akar Isten. Az Igéhez kell nyúlnunk, és mélyen bele kell néznünk az Úr terveibe.

(Ez a poszt egy háromrészes sorozat első része. Ha szívesen elolvasnád a folytatást, akkor a második részt itt találod. A harmadikat pedig itt. )

  

Egy rendes nőnek otthon van a helye??

Nemrégen kerestem egy videót a YouTube-on. A kereső feldobott egy olyan találatot, ami egyáltalán nem oda tartozó volt, ugyanis nem ilyen témában kerestem. De mivel ott volt, kíváncsiságból belenéztem. Meglepődtem. Csalódtam is. Oláh Ibolyában. Nem mondhatni, hogy jól ismerem őt, és mostanság egyáltalán nem tudok róla semmit- családi szinten ugyanis jó ideje nem megyünk a tv közelébe, s a bulvársajtót is messzire kerüljük. (Szép és nyugodt az élet így, 'ártatlanul'...)

Ibolya énekesi karrierjének kezdetét a tv-n keresztül figyeltem évekkel ezelőtt. Valahogy nem tűnt olyannak, amilyen ebből a tavalyi számából lejön. Nézzétek meg, aztán elmondom, milyen gondolatokat kavart fel bennem ez a zeneszám.

Ez a szám azért jó, mert egy olyan problémát vet fel, amiről talán nem esik elég szó keresztény körökben. Valós probléma, mégsem szeretünk beszélni róla. Mivel mi nem beszélünk róla, a világ teszi meg helyettünk. És bár bátor dolog nevén nevezni a problémát, a megoldással viszont (világi szokás szerint) nagyon mellélőnek. Engem ez a mellélövés most azért is idegesít, mert a tinik és a fiatal felnőttek ilyen zenéken formálják (=tompítják) erkölcsi ítélő-képességüket. Amennyire én látom, a hívő fiatalok sem kivételek ebben. Persze nem kellene tenniük, de ők akkor is teszik. Ez azért riasztó, mert évek múlva az ő moráljuk lesz a meghatározó a gyülekezetekben.

Nagyon sok indulat kötődik ehhez a témához, mert akit elnyomnak, az megoldást akar, és akin élete egy pontján áttiport egy férfi, az bosszút akar állni, hogy a sérelmét valami módon megtorolhassa. A megoldásra azonban ilyen módon nem lehet rátalálni, mert az indulat elhomályosítja az értelmet és messze visz Isten akaratától. Nem vitatható el a sérelem, a fájdalom, a durva bánásmód vagy a kihasználás. Nem vitatható el, ha valaki megcsalás, erőszak vagy érzelmi elhanyagolás áldozata lett. Ezek nagyon súlyos dolgok, és nagyon súlyos lelki terhet rakhatnak az emberre. De ettől a tehertől soha senki sem szabadult meg olyan módon, hogy azt mondta, "ez mostantól nekem is jár!" Egyedül Jézusban van valóságos szabadulás. Ha nem jó helyen keresünk megoldást, akkor nem fogjuk megtalálni a megoldást. Ezért kell mélyebbre nézni.

Hogy szerintünk egy rendes nőnek hol van a helye, az maximálisan világnézeti kérdés. Aki azt mondja, hogy nehogy már a férfiak uralkodjanak a nőkön, az egy valós problémát fogalmaz meg, de nem az igei megoldásra talált rá. A valós probléma, amiről szó van, az asszonyok elnyomott helyzete. Mert más dolog valaki fölött uralkodni, és más dolog elnyomni, megnyomorítani és kihasználni őt. Az asszonyok minden korban megtapasztalták az utóbbit is. De ez nem jelenti, hogy az igei rend rossz vagy működésképtelen lenne.

Isten bölcs és jó. Ő az ő bölcsességében és jóságában rendet teremtett és hierarchiát, nem káoszt. Isten eltervezte az állam, a gyülekezet és a család rendjét, és az Igében világosan megmutatja, hogy ezeknek hogyan is kell jól működnie.

Nincs Isten rendjével semmi probléma: az tökéletes és megfelelő. A probléma az emberi természettel van: az, ami romlott és bűnös. Persze könnyebb a rend ellen törni, mint beismerni az ember romlottságát. Könnyebb Isten ellen viaskodni, amikor baj van: megmakacsolni magunkat, az öklünket rázni az égre, s az Igét félretenni. Könnyebb, mint megalázni magunkat Isten hatalmas keze alatt, és szembenézni azzal a ténnyel, hogy mi, emberek rontottuk el az saját életünket: mi okozunk kárt egymásnak, nem a rend.

A bűnnel van probléma, ami bennünk van. A férfi bűne, hogy férjként visszaél az Úrtól rendelt szerepével, és nem önfeláldozó szeretettel szereti az alárendelt felet, mint egy jó király. Hanem, mint egy diktátor, a maga érdekét helyezi előtérbe és elvárja, hogy kiszolgálják őt, miközben ő kihasznál és elnyom. A nőnek meg az a bűne, hogy feleségként fellázad Isten rendje ellen, és nem hajlandó alárendelni magát szeretetből, mint egy hűséges alattvaló a királyának. Hanem, a maga igényeit helyezi előtérbe és mint egy szakadár, ellenáll és lenyom.

Még, ha lenevetjük is a bűnt, és állítjuk, hogy rajtunk "nulla a hatalma", attól még a szolgaságában élünk, és napról napra ez nyomorítja meg az életünket, és a családunkat. S ez mindaddig így is marad, ameddig nem szánjuk oda Jézusnak a tagjainkat.

A szerepekkel való visszaélésekért nem Isten rendjét kell okolni, hanem azt a személyt, aki vétkezik a házastársa ellen. Annak kell megtérnie bűnéből, aki elkövette a bűnt. Nem a rendnek kell megváltoznia, mert ha a rend megváltozik, akkor káosz lesz. Mint ahogyan káosz is van, mert nem akarunk megtérni, és nem akarjuk tudomásul venni, hogy mi hibáztunk el a dolgot, amikor elfordultunk az igei rendtől, nem Isten, Aki rendet alkotott.

Mire volt jó az emancipáció? Milyen előnye lett annak, hogy a nadrágot most már a nő is hordhatja: hogy vannak 'jogaink' és szavazhatunk, és vállalhatunk férfimunkát, és járhatunk felsőbb iskolába, és felülkerekedhetünk a férjeinken?

Talán kevesebb nőt nyomnak el és használnak ki, mint előtte? Talán jobban megbecsülik a munkánkat, mint előtte? Boldogabbak vagyunk, mint előtte? Isten elégedettebb velünk, mint előtte?

Nem mondom, hogy nincsenek előnyei annak, hogy a nő sokkal több dolgot tehet, mint eddig bármelyik történelmi korban. Azonban e 'szabadság' hátrányait nem mindig kommunikáljuk annyira élesen és világosan, mint az előnyeit. Pedig a hátránya talán több is, mint az előnye. Ahhoz ugyanis, hogy valamit megnyerjünk, valami mást egész bizonyosan elveszítünk. (lásd később)

Az emancipáció nem megoldás semmire sem. Nem szüntette meg a nők kihasználását és az elnyomást, csupán új szintre emelte azt. Nem oldott meg egyetlen társadalmi problémát sem, mert a valódi probléma nem a struktúrában, hanem az ember természetében keresendő, s ez a probléma azóta is ott van az emberben. Ugyanakkor kreált egy sor új problémát, amellyel jelentősen hozzájárult a társadalom szétzuhanásához. A mérleg nyelve tehát egyáltalán nem az emancipáció javára dől el...

Már csak azért sem működött, mert nem lettünk tőle többek: amit nyertünk a réven, elvesztettük a vámon. Hogyan történhetett mindez?

Két kezünk van, és ahhoz, hogy nőként mindazt megragadjuk, ami előnyt az új szabadságunkkal szereztünk, le kellett mondanunk másfajta jogokról, és hátra kellett hagyni az áldást. Mert nem fért el minden a kezünkben. Bár sokat akartunk markolni, de végül keveset fogtunk, és még mindig nem akarjuk észrevenni, hogy a társadalomra milyen szörnyű hatással van mindez.

Miféle áldásról beszélek? Miről mondtunk le? Az otthonteremtés áldásáról. Gyermekeink formálásának áldásáról. A férjünknek való önzetlen szolgálat áldásáról. A belső békesség és a külső harmónia áldásáról. És alkalmasint a sokszoros anyaság megtapasztalásának áldásáról. Nem mondom, hogy aki él a szabadságával, az feltétlenül megfosztja magát mindegyik áldástól rövid távon. De hívőként nem rövid távon kellene gondolkozunk, hanem hosszú távon: örökkévaló viszonylatban.

 Isten szemszöge nem az az életünkről, mint amit a világ sugall. Neki nem az a fontos, hogy befuss egy csodálatos világi pályát, hanem hogy rajtad keresztül megáldja és megszentelje azokat, akiknek a gondozásával megbízott téged. Ő látni akarja, ahogyan növekszel hitben, Istenismeretben, szolgálatkészségben. Nem ragadhatod meg mindkét pályát, mert azt nem lehet.

Szellemi törvényszerűség, hogy két igazságot nem lehet hinni, két irányba nem lehet menni, két úrnak nem lehet szolgálni. Amikor mindent magunknak akarunk, akkor kevesebbet szerzünk, mintha megelégedtünk volna azzal, amink eddig volt.

Ez érvényes arra a kérdésre is, hogy egy 'rendes' nőnek hol van a helye. Bármennyire is szeretnénk, nem tudunk két helyen lenni. Vagy otthon vagyunk, vagy futunk a karrierünk és az egyéni beteljesedésünk után... de az, ahol vagyunk, mindenképpen óriási hatással lesz a családunkra.

Céltalanság, békétlenség, neveletlen és formálhatatlan gyermekek, meghidegült házasságok, tönkrement családok, és megannyi fizikai megbetegedés, amely a rohanással, a stresszel, és a nem éppen családos asszonyokra méretezett munkahelyi feladatokkal van összefüggésben- ez mind a szabadságunk ára, s új, emancipált életünk látlelete.

Vallhatjuk büszkén Oláh Ibolyával együtt, hogy nekünk ugyanaz megjár, mint a férfiaknak, mert mi is 'vagyunk olyan tökösek', mint ők. De a valóság az, hogy mi nem tökösnek lettünk teremtve. Amikor azonos feladatokat akarunk csinálni, mint a férfiak, akkor a lázadásunkat hirdetjük- elfordult utainkat tesszük közszemlére. A bűneikkel hencegünk, s erényt gyártunk belőlük. De kit próbálunk becsapni? Istent? Vagy magunkat?

Magunkat becsaphatjuk, de Istent nem tudjuk. Az igazság nagyon keményen hangzik, de előbb vagy utóbb szembe kell nézni vele: mi, tökös feleségek cserben hagytuk a családjainkat a karrierünkért. Szívünkben elhagytuk férjeinket flörtölő kollégákért. Hátat fordítottunk a gyermekeinknek, amikor Isten rendjét megvetettük. És ezek után még azt mondjuk, hogy mindez normális, mert mindenki ezt csinálja.

Nem igaz, hogy mindenki ezt csinálja. Nem igaz, hogy mindenki tagadja, hogy egy rendes nőnek otthon van a helye. És még, ha a túlnyomó többség egyet is ért Oláh Ibolyával, nekünk akkor sem kell a többséggel együtt menni. Mert minket Isten hívott el, és Ő vezet. Miért nem Őt kérdezzük, amikor az asszony helyéről van szó? És, ha már megkérdeztük Őt, akkor miért nem cselekszünk aszerint, amit kijelentett?

Nem tudom, hogy mi a rosszabb: egy olyan világban élni, amely vad érzékiséggel kiáltja bele a gyerekeim arcába, hogy "neked mindent szabad", és hogy "élj önmagadnak". Vagy egy olyan világban élni, ahol a keresztények többé nem sók, mert gondolkozásukat ugyanúgy a reklámok, a dalok, a tévé-sorozatok, a kortárs könyvek és filmek formálják a világ szerint, mint a világét. Engem feldühített az a magabiztosság, ahogyan Ibolya harsogta az emancipációs hazugságot, hogy nyugodtan tedd azt nőként, mit megkívánsz. De igazán kétségbe ejt, amikor azt tapasztalom, hogy a hívők között többé nem sikk a karrier helyett a családot választani. Mintha már mi sem tudnánk, hogy egy 'rendes' nőnek tényleg otthon van a helye...