Isten hozott a fedélzeten!


Nagyon örülök, hogy idetaláltál. Szeretettel ajánlom ezt az oldalt:
olvass, írd meg a véleményedet, mazsolázz kedvedre az itt olvasható tartalmakból.

Ha személyes kérdésed van, akkor küldj egy e-mail-t:
címemet az oldalsávban megtalálod.

Hasznos időtöltést és Isten áldását Neked:

Eszti :)

________________________________________________________



2016. november 1., kedd

Én, meg az Úr, meg a csend



Nagyon régen nem jelentkeztem. Nem akartam ilyen sokat kihagyni, mégis így alakult. Mindez részben amiatt történt, mert az elfoglaltságaim mellett észrevétlenül kiszorult az életemből a blogolás és bár egy kicsit hiányzott, annyira azért nem, hogy a puszta tény, hogy régen blogoltam, írásra ösztönözzön. Teljes, kerek volt az életem nélküle is (most is az).

De végül is ez nem egy terápiás blog, amely segít nekem valamilyenné válnom vagy valamilyen lelki nehézséget feldolgoznom az által, hogy kiírom magamból. Sosem tekintettem ilyen eszközként a blogra, ez után sem szeretnék - bár kétségtelen, hogy azért minden írás mögött ott van a lelki kényszer, hogy ki kell írni, mert kikívánkozik.

Nem, tudom, hogy mi lenne, ha nem írnám ki akkor, amikor ki akar jönni - gyanítom, semmi. Viszont azért mégis figyelembe veszem és számolok ezzel az én írhatnékommal, s amikor megérkezik, akkor kiszolgálom ezt a késztetést és posztot formálok belőle. Lehet tehát, hogy mégis van mögötte valamennyi terápia: a grafománabb beállítottságú emberek intellektuális jólétéhez valahol hozzátartozik az, hogy megfogalmazzák és leírják a gondolataikat. Azt nem tudom, hogy én mennyire számítok grafománnak, nem kifejezetten definiálom magam annak. Úgy érzem viszont, hogy az elmúlt időszakban, talán az írhatnékom irányultságát illetően is sokat változtam.

Az életszemléletem megint, mint már máskor is többször, tőlem független körülmények hatására radikálisan meg lett rázva, újra lett gondolva, át lett értékelve. Sajnos sosem pozitív dolgok indítják el ezeket a lelki folyamatokat, mert hiszem ami jó, az már miért késztetne mélybe nézésre? Nyilván nem fog, de azt hiszem, mindenki így van ezzel.

Sokat gondolkoztam megint, és az is felmerült bennem, hogy lehet, elfogyott a hangom, már nincs mit mondanom a blogoszférában. Nem lettem megtört, kiábrándult ember, de a korábbiaknál jobban felértékelődtek a szememben a virtuális téren kívül eső emberi kapcsolataim: a férjemmel, a gyerekeimmel, a hozzánk közel álló barátainkkal. És felértékelődött bennem a magam jelentősége is a szeretteim életében.

Korábban valamiféle szerzett (a polcról leemelt) küldetéstudattal jártam-keltem és nem tagadom: akkor ez voltam én. De ma már nem érdekel ez az egész annyira. Nem egy Komoly Hívő embernek definiálom magam, hanem valaki olyannak, aki napi szinten kűzd azért, hogy az Úr Jézus lábainál leülhessen. A világ egyre érthetetlenebb körülöttem, de már nem okoz akkora feszültséget nem látni át mindent, nem tudni, nem érteni bizonyos dolgokat.

Már nem úgy tekintek magamra, hogy ki fogja képviselni az igazságot, ki fogja kimondani, amit sokan nem akarnak, ki fog állást foglalni, magát nyíltan pozicionálni, ki fog megalkuvás nélkül élni és szilárdan állni az elsöprő áradatban, a hitetlenség és langyosság között (ki teszi ezt meg, ha én nem...?). Már nem érzem, hogy annyi minden múlna rajtam, épp ellenkezőleg. A saját létem jelentőségét leginkább a szeretteimmel és az Úrral való kapcsolatom kiteljesítésében és a magam számára fontos személyes célok megvalósításán való munkálkodásban látom.

Elvesztettem a globális küldetéstudatomat? Lehet. De, ha így van, nem sajnálom. Hiszen jobban belegondolva számomra teljesen egyértelmű, hogy az igazi lelki dolgok nem globálisak: az Úr Jézus missziósparancsa is lokálisan valósítható meg. Persze, odamehetek emberekhez személytelenül és tömegesen is hirdethetem nekik az Igét - és ha erre lehetőséget nyitna az Úr, és tudnám biztosan, hogy ez Tőle van, bizonyára élnék is vele. De én úgy látom, hogy legtöbbünktől nem ezt várja Isten. Sőt, megkockáztatom: ma senkitől sem ezt várja.

A világevangélizáció, mint missziós forma (vagyis az a törekvés, hogy mindenféle jó szándékú manipulációval vegyünk rá minél többeket, ha lehet, embertömegeket arra, hogy hívőkké legyenek) nem a globális üdvterv része, legalábbis én erről vagyok meggyőződve. És mindig, amikor a mennyiség fontosabbá válik, mint az egyes ember (aki csak annyiban számít, hogy döntött-e ezen az alkalmon, hogy ezzel is bizonyítsa a jól szervezett program sikerét és letjogosultságát), valahol durván célt tévesztünk. Ez már régen nem az hozzállás, amivel rendelkeznünk kell ahhoz, hogy a dolgokat a maguk valóságában érzékeljük.

Az életem elsősorban nem annak a potenciálját hordozza, hogy hány ember lett az Övé miattam. Persze, mindent meg fogok tenni, amit az Úr kegyelméből megtehetek, hogy azt a kegyelmet, amit kaptam, megmutassam, elmagyarázzam, kívánatossá tegyem mások számára. És hiszem, hogy ha Jézus mellett szoros közelségben lépkedek, akkor áldása és gyümölcse lesz az életemnek. Nem akarom viszont többet végig nem gondolt üres frázisok, agyoncsépelt lelki közhelyek, farizeusi távolságtartó okoskodások árnyékából unszolni vagy kiosztani azokat, akikről szinte semmit sem tudok. Nem mintha korábban szánt szándékkal ezt tettem volna: most már azonban ez az 'új' hozzáállás vált számomra különösen hangsúlyossá.

Meg szeretném ismerni az embereket, s szeretném maradéktalanul betölteni azt a tervet, amit Isten az életemre nézve elrendelt. Másoknak is szeretnék segíteni maradéktalanul betölteni az Ő tervét a saját életükben, de nem akarom alázat nélkül, gőgösen viselni a nevemet, hogy hívő. Sem személytelenül mások arcába tolni a 'keresztény vagyok, mindent tudok' kitűzőmet, lobogtatni a Jézus-pólót, karkörőt, zászlót. Látom ezt a fajta viselkedést magam körül és engem hihetetlenül taszít. És el tudom képzelni, mennyire zavarja ez azokat, akiket pedig azoknak a szavaknak el kellene érniük... Régen tettem, de már nem akarom úgy Isten felé lökdösni az embereket, hogy teljesen közönyös vagyok az irányában, hogy mit okoz bennük az, amit hallanak (még akkor sem, ha esetleg tudom, hogy amit hallanak, az maga az igazság), mert csak a hit miatt érdekel az életük.

Az ember a fontos, mert az Úrnak is ő a fontos. Az érzéseivel, félelmeivel, rigolyáival együtt fontos. És ez nem jelenti, hogy nem kell elmondanom, amit a másiknak hallania kell. Azt jelenti, hogy nem nyomulhatok az intim szférájába kéretlenül, hanem számolnom kell azzal, hogy ő egy értékes ember, akinek van integritása. És ezzel a hozzáállással meg kell próbálnom megérteni őt, ami csak úgy megy, ha érdekel a másik és ha időt szánok arra, hogy megismerjem.

Ez persze durván leredukálja a durrbele vagdalkozós személytelen 'igazságosztás' lehetőségeit. Ha ugyanis az a játékszabály, hogy ha nem érdekel a másik, ha nem akarom őt megismerni, akkor (nagyon kivételes esetektől eltekintve) ne próbáljam tanácsolni sem, akkor az ember beleütközik egy felemás helyzetbe, mégpedig abba, hogy igazából nagyon kevés emberre szeretné ténylegesen rászánni az idejét, hogy őket valóban megismerje. Így viszont alig marad valaki, akinek az életére mély benyomást tudna lenni.

Idővel muszáj volt nekem is felismernem azt a nyilvánvaló tényt, hogy amit az előbb leírtam, az rám is igaz. Hiába a blog és az ezzel járó egyedülálló lehetőség sokak elérésére, elgondolkodtatására, én is csak nagyon kevesek életére tudok jelentős hatással lenni, keveseket tudok az életük döntéseiben igazán befolyásolni. Ez egyébként nem baj: ezt megértve könnyebb belátnom, hogy nem a tömegek a fontosak és még csak nem is az ügy bármi áron való előrébbvitele. (Bármi legyen is az az ügy.)

Az élet mulandó és törékeny ajándék, amiből jó lenne a legtöbbet kihozni. Ezt pedig úgy tudom megvalósítani, ha személyes vagyok: ha teljesen őszinte, teljesen átlátszó, teljesen emberi vagyok. Ha nem azért küzdök, hogy mások hallgassanak rám vagy az igazságra, hanem elfogadó szeretettel és őszinte érdeklődéssel törekszem megismerni és megérteni másokat, akiket lehetőséget kapok megismerni, megérteni. Számolva azzal és elfogadva, hogy jóval kisebb a befolyásom az egyes emberek életében, mint szeretném, viszont jóval nagyobb a saját életem vezetését illetően annál, amit korábban gondoltam.

Előbbi gondolatok fényében az elmúlt hónapokban a blogjaim bezárásán és letörlésén is komolyabban elgondolkoztam, de végül mégsem találtam azt az utolsó érvet, amely miatt helyesnek éreztem volna egy ilyen döntést. Mert mi van, ha majd valamikor még lesz mit mondanom...? (Pánikba esett a grafománabb részem, hehe.)

Magát a blogot egyébként gyakran a lelki életem kivetülésének érzem, pedig nem feltétlenül van így. Az, hogy hosszú ideje nem volt, mit írjak, vagyis a csend az éterben nem kell, hogy egyértelműen azt jelezze: baj van, rossz irányba menetelek. Jelen esetben azonban mégis volt ebben valami ilyesmi is, mert az Úr Jézusnak sokat kellett rám várnia az elmúlt hónapokban.

Nehezen indultam meg Felé és ennek megvolt a maga oka. Tudhatjuk viszont, hogy ez is csak olyan ok lehetett, mint a többi. Mert persze okos és körültekintő helyzetfelvázolással racionalizálhattam volna, hogy mit kerestem máshol és miért nem kerestem a mély közösséget Vele, de ez pontosan az lenne, aminek tűnik: a kimagyarázása a nyilvánvalónak.

Isten végig látott és végig szeretett. Tudta, mi van bennem és körülöttem. Ő azonban azt is tudta, hogy mit akar nekem megmutatni magamból. Ezért nem ment elém, nem babusgatott agyon, önbizalomhiányos, erőtlen szülőként nem ugrott kiszolgálni az igényeimet az első zúgolódásaimra. Ő ilyen - és nagyon jó, hogy ilyen, még ha néha nehéz is, néha meg nagyon fáj is.

Jó, hogy mindig megadja a tiszteletet és pontosan tudja, hogy azzal munkálja a javamat, ha nem telepszik rám, hanem engedi, hogy én menjek Hozzá. Ő ezt kivárja, nem siet sehova. Csak vár rám, nem sürget. És sosem veszi le rólam annak a felelősségét, hogy én közeledjek - hisz Ő már közel van. Én elfordulhatok, moroghatok, sírhatok, kétségbe eshetek, indulatokra gyúlhatok. Kereshetem Őt vagy csendben a porban sajnálhatom magam addig, ameddig elegem nem lesz ebből. Ő mindvégig nyitott és szeretve vár. Rendíthetetlen, mély szerelmével pontosan tudja, hogy úgyis meg fogok Hozzá érkezni. Most is éppen így történt. Mert nem jó másutt lenni, csak ott, ahol Ő van.

Atyám jó atya, akit jó szeretni...


  

6 megjegyzés:

  1. Kedves Eszti! Örülök. Igazán. Szívből. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, Szabina. Nagyon jól esik.

      Törlés
  2. Kedves Eszti!
    Nagyon tetszenek nekem az oszinte irásaid,orulok hogy rá találtam!
    Mint a friss viz vagy furdo olyanok számomra is,mély elgondolkodtato igazságokat társz fel.Koszonom!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én köszönöm, hogy ezt megírtad! Istené a dicsőség.

      Törlés
  3. Jó érzés volt nekem is olvasni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, Eszter. Mostanában én gyakrabban benézek hozzád. Jókat írsz.

      Törlés