Emlékszel még?

Jubilálok. A Fiúk a hajóban blog éppen ma egyéves!! Nekem nagyon telt volt ez az év: sok minden változott bennem és néhány dolog körülöttem is, amióta megírtam az első bejegyzést. A mai poszt amolyan visszaemlékezős. Többek között azért is, mert valószínűleg nem vagytok sokan, akik a kezdetektől követitek a blogot és még emlékeztek, hogyan indult. Meg nem is mindent írtam le akkor az indulásról, de majd most... :)

Már a név választása is egy furcsa sztori volt. Emlékszem, hogy napokkal az indulás előtt épp valamit csináltam, de közben járt az agyam mindenfélén. Akkor már egy ideje gondolkoztam, hogy blogot kellene indítani, de nem tudtam eldönteni, hogy Isten noszogatása ez bennem, vagy az ismeretlen terület hívogat: hogy emberi-e vagy felülről jön. Aztán egyszer hirtelen bejött a fejembe, hogy 'fiúk a hajóban'. Először nem értettem, hogy ennek mi értelme van, és még mosolyogtam is, meg csóváltam a fejem, hogy ezt aztán senki sem fogja megérteni, kellene valami más inkább, valami találóbb, olyan, mint pl. 'A mi otthonunk' vagy 'Tücsök és mazsola' vagy a 'Zimonyi klán blogol', mert akkoriban ezeket olvastam és egyszerűek, mégis sokatmondóak voltak a számomra. Mindenestre a Fiúk a hajóban név csak nem akart kimenni a fejemből, és határozottan éreztem, hogy ez lesz az- de akkor még fogalmam sem volt, hogy ez a blog azzá válik, ami ma: emberek által olvasott lelki hellyé. Mindenesetre nagyon örülök ennek.

Azért az vicces volt, amikor először jelenítette meg a netes kereső a blog nevét hosszú ékezetek nélkül. (igen, úgy írtam be, ahogy van...)
Így nézett ki: fika hajban- és persze nem jelenítette meg a blogot.:)

Úgy gondoltam, hogy megleplek benneteket három archív felvétellel a régmúlt napjaimat idézendő... hú, ez nagyon történelmien hangzott. :D Ez a három a blog első hónapjának termései közül való. Ha van kedvetek, olvassátok el, nekem nagy élmény volt 'újraélni' a régebbi gondolataimat az által, hogy elmélyültem ezekben. De első olvasásra is érdekes lehet.

1. Az első bejegyzést 2009 január 30-án, pénteken tettem közzé. Egy bemutatkozó volt ez, amiből kiderült, hogy kikből áll a családunk, milyenek vagyunk, valamint az is, hogy miért hívom F.-nek a férjemet, amikor nem is ez a neve.:)

2. Néhány héttel később a nevelésről is blogoltam egyet. Azért választottam most ezt, mert egyrészt nagyon rám jellemző stílusban íródott, másrészt, mert még mindig nagyon időszerű- talán másoknak is, de leginkább most nekem.

3. Mivel akkoriban már komolyan döntöttünk az otthonoktatás mellett, így készült egy poszt arról is, hogy miért gondolom azt, hogy ez a jó nekünk. Habár akkor még csak kívülről szemléltem az otthonoktatást, hiszen nem voltak még gyakorlati tapasztalataim, azért az itt fesorolt célok azóta is megmaradtak. Bár ma már kicsit mosolyognom kell a nagy otthonoktató öntudatomon és a kategórikusságomon: ezekben megváltoztatott az a helyzet, hogy már nem csak beszélek róla, hanem csináljuk is... :)

Nem is tervezem hosszabbra nyújtani: olvassátok el ezt a három posztot, és ha van kedvetek, akkor írjátok meg, hogy mit gondoltok.

Köszönöm, hogy itt vagytok, hogy velem tartotok, hogy olvastok. Köszönöm a visszajelzéseket, a bátorítást, az egyet értést, az ellenvéleményt- mind hozzátettek a bloghoz, és külön-külön is sokat jelentenek!

Isten áldjon meg benneteket!

Szeretettel:

Eszti

("Gondolkodom, tehát blogolok."
Persze nem gondolom, hogy aki nem blogol, ne gondolkodna...)

Különc, mert szabad...

Egyik kedves blogolvasóm feltett pár jól irányzott kérdést az otthonoktatott gyerekekkel kapcsolatban, amit szeretnék leírni és itt reagálni rá. A kérdések jók, és lehet, hogy többetekben forognak ehhez hasonló gondolatok, amik kétséget ébresztenek az otthonoktatás megvalósíthatóságában. A kérdéseken tartalmilag nem változtattam semmit, a választ pedig nem a kérdések sorrendjében, alább fogalmaztam meg.

Hogyan látod azt a kérdést, hogy ha gyermekeidet nem az általános módszerekkel (intézményes oktatás) próbálod nevelni, hanem ezek mellőzésével, akkor nem lesznek-e különcként kezelve.

Arra gondolok, hogy egyrészt mások, majd életük folyamán, akikkel találkoznak, furcsán állnak majd hozzájuk, és esetleg ők is bánni fogják, hogy kimaradtak valamiből, amit Ti, a szüleik határoztatok meg.

Nem fogják-e megfosztottnak érezni magukat egyszer, amikor majd kb. 14-15 évesen azt látják, hogy ők csodabogarak? Mert hát mégiscsak annak fogják őket tekinteni, hiszen ez egyáltalán nem általános, amire Ti vállalkoztatok.

Rövidre fogva: ha esetleg egyszer azt kapnátok tőlük, hogy mért nem lehetnek ők olyanok, mint a többiek, akkor hogyan fogjátok ezt megoldani? Mit válaszoltok?

Hmm. Lássuk csak. Van itt egy pár fogalom, és úgy hiszem a legjobb lenne ezekkel kezdeni.

"Különc", "csodabogár", "furcsa". Vajon tényleg ilyenek az otthonoktatott gyerekek? Furák és a környezetükből kilógóak? Képzelj el egy betonos udvart, ahol sok kisgyerek rohangál önfeledten, néhányan egymással játszanak. Honnan tudhatod, hogy melyik az otthonoktatott? Talán az, amelyik vastag keretes szemüvegben, szokatlanul konzervatív öltözékben elmélyülten járkál, a hóna alatt egy hatalmas lexikonnal? Vagy az, amelyik megfeledkezve magáról túlzottan vadul játszik a többiekkel, mert végre kiélvezheti, hogy kiengedték a magánzárkájából, és igazi élő emberekkel érintkezhet? Esetleg a visszahúzódó, aki a sarokban pityereg, mert megszólította az egyik kortársa? Nem, nem, nem! Ezek mind sztereotípiák, igen kevés valóságtartalommal. Egy betonos udvaron sohasem fogod tudni biztonsággal megmondani, hogy melyik gyerek otthonoktatott és melyik nem.

Az, hogy OTTHONOKTATOTT, az a gyerekünk tanulási környezetével kapcsolatos kategória. Tény, hogy a tanulási környezet befolyásolja gyerekünk egész személyiségét, és az is tény, hogy a családban eltöltött nagy mennyiségű idő pozitívan hat a szocializációs készségekre, hiszen emiatt is választottuk az otthonoktatást. Ennek ellenére ez a kategória semmit sem árul el a gyermekünk kinézetéről, stílusáról, vérmérsékletéről, modoráról, intelligenciájáról, de még a tanulási szokásairól sem. Sem nekünk, sem a kortársak számára. Egy otthonoktatott gyerek tehát nem feltétlenül furcsább, mint egy iskolába járó. Minden osztályban vannak a többiekhez képest furcsább gyerkőcök, de ezt mégsem tartjuk furcsának... Van, aki jól kijön másokkal, és van, aki kevésbé. És ez persze attól is függ, hogy milyenek azok a 'mások'.

Rendszerint azért gondoljuk furcsának az otthonoktatottakat, mert abból a feltevésből indulunk ki, hogy az otthonoktatottság ugyanolyan nagy szenzáció a gyerekek körében is, mint amennyire mi felnőttek képesek vagyunk fennakadni ezen. De ez nem így van. A gyerekek túllépnek ezen, mert kapcsolatokat építenek, mert társas lények. És egészen addig, amíg alapvető szimpátia van két gyerek között, nem fog számítani, hogy az egyikük sohasem járt iskolába. Ha pedig előtte sem volt szándékukban barátkozni, akkor ez sem fogja jobban eltávolítani a feleket. A gyerekek tehát nem bélyegzik meg, vagy rekesztik ki az otthonoktatottat csak azért, mert ő otthonoktatott.

Az más kérdés, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket minden iskolás napi szinten tapasztal, de ideális esetben egy otthonoktatott nem tapasztal otthon. Dolgok, amikhez éppen ezért nem is tud hozzászokni. Ilyen pl. a csúfolódás, kinevetés, csúnya beszéd, és hasonló nem túl intelligens megnyilvánulások. Mivel ő nem szokott hozzá, ezért nem is teszi ugyanazt, s mivel nem teszi, kilóghat a többiek közül: de ez nevelési kérdés, nem oktatási. Tehát a 'különcsége' a neveléséből adódik, nem pedig abból a tényből, hogy otthonoktatott. Ezt a különcséget pedig kívánatos lenne minden keresztény gyerek esetében tapasztalni- ami sajnos nincsen így...

Ez a szocializációval is összefüggésben van. Sajnálatos tény, hogy a környezetünkben élő óvodás és iskolás gyerekek döntő többsége nem képes szépen barátkozni, és értelmes módon kapcsolatot fenntartani más gyerekekkel, vagyis más szavakkal szólva: antiszociális. Pedig elvileg az oktatási intézményekben illene szocializálódni, de gyakran ez nem történik meg. Mégis otthonoktatóként ez a leggyakoribb kétely, amivel szembesülök: ha nem viszem iskolába a gyerekeimet, vajon hogyan válhatnak szociábilis lényekké? Hát, hogy így mondjam: eddig elég jól sikerült nekik...:)

Azt, hogy milyen szinten érzi egy gyerek MÁSnak magát, javarészt a szülői hozzáállástól függ, meg azoktól a gyerekkori benyomásoktól, amiket a másokkal való interakciókban szerez. Általános tapasztalatom, hogy az iskolában oktatott gyerekek legtöbbjére kevesebb figyelem jut otthon, s így kevésbé nevelik őket tudatosan. Emiatt sokuk nevelése elmarad a kívánatos szinttől, és ez komoly akadálya annak, hogy jó élményeket szerezhessen egy más normák szerint nevelt gyerek a velük való interakciók során. Ezért is szeretnénk, ha a jó élményeket elsősorban a családunkhoz kötnék a gyerekeink. A közvélekedéssel ellentétben még a kamasz gyerekek is szívesen töltenek sok időt a szüleikkel, különösen akkor, ha a velük való kapcsolat meg van alapozva, és ha olyan programokat szervezünk, amik számukra érdekesek és izgalmasak. Ha érdekes lesz az életük, akkor nem fogják sajnálni azt a sok-sok órát, amit iskolapadban is tölthettek volna...

Talán úgy gondolod, hogy azok a gyerekek, akik otthon tanulnak, lemaradnak valami jóról azzal, hogy nincsenek a kortársaikkal napi kapcsolatban, de ez nem igaz, hiszen az iskolai barátságok nagy része inkább haverság, nem igazi barátság. A legtöbb iskolás nem az iskolából szerez életre szóló barátokat, főleg nem a keresztény gyerekek. Sőt, sokan érzik magukat magányosnak, annak ellenére, hogy napi sok órát töltenek együtt 'összezárva' másokkal. Az iskola tehát a kortásakkal való minőségi időtöltésnek csupán az illúzióját adja meg. Suli után pedig nem számít, hogy melyik intézménybe jársz, és ki mellett ültél órákon.:)

Az otthonoktatás egy potenciális lehetőség arra, hogy a gyerekünk a legjobbat hozhassa ki magából mindenféle szempontból, de minden egyes gyerek, minden szülő és minden helyzet más és más. Eszerint változik a lehetőségek potenciálja. És ezekkel a lehetőségekkel lehet élni, nem élni és visszaélni minden egyes adódó alkalommal.

Ha én, és a gyerekem jól élünk a lehetőségeinkkel ezekben az években, akkor nem lesz mit sajnálni, vagy megbánni. Ha nem jól sáfárkodunk, akkor lesz min szégyenkezni. De ugyanez igaz azokra a szülőkre is, akik iskolába adják a gyerekeiket, és ezzel elveszítik a kontrollt fölöttük. Akinek a gyereke rossz irányba megy, az így is, úgy is újraértékel, sajnál, megbán, és újragondol. De ez esetben sem az otthonoktatást okolnám, hiszen ennél jobban nem tudtunk volna dönteni, ami a családunkat illeti! Ezt tehát a legjobb döntésünknek tartom, ami a gyerekünk oktatásával és nevelésével kapcsolatos. Ha rossz irányba változna a dolog (amiről hiszem hogy nem úgy lesz), akkor a hibát a nevelésben, a gyerekemre fordított időben, és a gyerekemmel kapcsolatos hozzáállásomban, vagyis saját magamban, és nem az otthonoktatásban keresném.

Minden nagy ember különc volt a maga módján, de nem mindegyikük érezte borzalmasan magát a bőrében. Az, hogy különc, azt is jelenti, hogy szabad. Szabad arra, hogy önmaga legyen, hogy más legyen, mint a többi: és ez olyan érték, amire felnőttként is a legtöbben csak vágyakozva tekintünk.

Pedig mint keresztények, mindenképpen mások vagyunk, mint azok, akik nem hívők. És számomra ez adja A MÁSSÁG-ot: ez viszont örömmel vállalt másság!

A Biblia is ezt írja:

És ne szabjátok magatokat
e világhoz,
hanem változzatok el
a ti elméteknek megújulása által,
hogy megvizsgáljátok,
mi az Istennek jó,
kedves és tökéletes akarata.
(Róma 12:2)

Mert most embereknek engedek-é,
avagy az Istennek?
Vagy embereknek igyekezem-é tetszeni?
Bizonyára, ha még
embereknek igyekezném tetszeni,
Krisztus szolgája nem volnék.
(Galata 1:10)

Hogyan követhetem az Urat, ha még mindig embereknek akarok megfelelni? Azt úgy nem lehet, mert ez a kettő ellentétben áll, sőt egymással hadakozik! A legkomolyabb konfrontálódási pont családunk tagjainak ezért nem is az otthonoktatás, hanem az, hogy Jézust követjük, és igyekszünk ezt a többi ember előtt megélni. Azért vagyunk furcsák, azért nevelünk másként, azért vagyunk mások, mert komolyan vesszük azt, amiben hiszünk. (Legalábbis igyekszünk.) Nem hiszem, hogy a gyerekeimet meg kell tanítani beolvadni és elvegyülni. Attól nem lesznek boldogok, ha magukat megtagadva olyanná válnak, amilyenekké nem alkotta őket Isten. Inkább arra törekszem, hogy szégyenérzés nélkül tudják vállalni saját magukat, és később (nem is olyan sokára) önállóan azt is, amiben hisznek. Tehát rajtam áll, hogy a gyerekeim mit fognak gondolni az életükről 14-15 évesen, hogy mennyire lesz számukra érték az, ahogyan otthonoktató keresztény családként éltünk. A különbség belül van, és ebben kell megerősödnünk.

Az elejéhez visszalépve: az otthonoktatott gyerekek palettája hihetetlenül színes, sztereotipizálni szinte lehetetlen. De ha mindenáron szeretnéd kiszúrni azt az otthonoktatottat, azon a bizonyos betonos udvaron, akkor keresd meg azt, amelyiknek a kíváncsiság még ott csillog a szemében 8-10 évesen is, amikor másokkal érintkezik. Aki a szemedbe néz, nem süti le. Aki kérdez, és érdekli a válasz is. Aki válaszol, és nem retten meg, ha kérdezed. Ez persze ugyanolyan sztereotípia, mint az előbb, de ha már egyszer sztereotípia, akkor legyen pozitívan elfogult.:)

Szemérem, százegy

Figyelmeztetés: Ez most megint egy olyan poszt, ami hosszú lesz, kemény, és könnyen lehet, hogy nem fog tetszeni, de attól még ez a véleményem. Mindenki saját felelősségére olvassa.:)

Szerintem a legtöbb Disney-mese káros a keresztény gyerekekre (talán Micimackó az egyetlen kivétel). Mi a bajom velük? A család és a szerelem. Nem jut eszembe olyan Disney mesefilm, amiben egészséges családképet ábrázolnának családfő apával, férjét tisztelő anyával, helyesen viselkedő gyerekekkel. Helyette viszont elérhetetlen férj, emancipált szupernő feleség, engedetlen és öntörvényű gyerekek vannak, s rendszerint az is bebizonyosodik, hogy utóbbiak gondolják jól, nem a szülők. Az is gyakori, hogy egyáltalán nincsenek jelen a szülők, hanem egymás segítségével oldják meg a helyzeteket a gyerekek, ami azt sugallja, hogy a szülők nem elérhetőek, ha gond van, így meg kell tanulni nélkülük boldogulni.

Ezek az ábrázolások egyáltalán nem segítenek abban, hogy a gyerekekben legalább halványan kialakuljon az egészséges családkép, vagy hogy legalább nagy vonalakban tisztába kerüljenek a családon belüli szerepekkel. Pedig most lenne leginkább szükség erre, hiszen ott tartunk, hogy sok kisgyerek előtt egyáltalán nincsen személyes életpélda, hogy egészséges családot, egészséges szerepeket láthatna, tanulhatna. Na, nem mintha a filmeknek kellene ezt a tátongó űrt betölteni, de az azért elvárható lenne, hogy ne lendítsék egy fokkal tovább a már amúgy is válságos folyamatokat, ami a családokat illeti...

A másik nagy probléma a Disney-mesékkel, hogy megjelenik bennük a szerelem, de végtelenül kicsavart formában, és szinte kizárólag házasságon kívül. Folyton úgy van megjelenítve, hogy ez az érzés mindent elsöprő, és teljesen elkerülhetetlen. Az udvarlás gyakran épül cselekre, egyenes beszéd helyett, és a szerelem velejárójaként nagyon hamar elcsattan az első csók. Semmit sem lehet a szerelem érzése ellen tenni, és semmit sem kell érte tenni, csak elcsábítani, megszerezni a másikat, és aztán boldogan élni. Ehhez képest pedig mennyire más a valóság!

(A saját, egykori váradalmaimat, és más korombeli asszonyokét elemezve rá kellett jönnöm, hogy sokan nem lettünk felkészítve arra, hogy a házasságban nem úgy lesz, mint a mesékben. Talán azt vártuk, hogy körbe leszünk rajongva, és a gondolatainkban fog olvasni a hercegünk, s így maximálisan ki leszünk szolgálva. Aztán nem így történt, ami nem is csoda, hiszen az asszonyi létről ennek a szöges ellentétét közli Isten Igéje a a Példabeszédek 31. részében. Az Úr kegyelmes, tanít és nevel, és szépen összecsiszolt bennünket F.-el, de sok könnyet és sértődést meg lehetett volna spórolni, ha az elejétől kezdve reálisabb elvárásokkal indulok neki. Ez pedig szerintem szoros összefüggésben van azzal a téves szerelem-ábrázolással, ami leginkább gyermek-, és ifjúkorom filmjeire alapozódott, és amivel később sok 'rendbetennivalóm' akadt.)

Meggyőződésem, hogy ma a Disney-meséken felnőtt korosztály azért is éli a házassága válságát, mert sok éven keresztül hamis képet közvetítettek felé ezek a nagyon meghatározó mesék.

Vajon miért lesznek szerelmesek a kisgyerekek? Nem azért, mert a mese a legerőteljesebb, gyakran az egyetlen tájékozódási pont az életükben a felnőtt szerepeket illetően- s mert a meseszereplők szinte kivétel nélkül szerelmesek lesznek és csókolóznak, vágyat keltve ezzel a gyerekben valami olyan után, ami abban az életkorban káros? (Erre még rátesz egy lapáttal pl. az óvoda is, ahol gyakorlatilag állandó beszédtéma, hogy ki kibe szerelmes...)

Nem lehetséges, hogy a gyerekek azért nem kérdeznek a felnőttektől annyit a családdal, házassággal, nemi szerepekkel kapcsolatban egy idő után, mert már nincs mit kérdezniük, hiszen kiművelték magukat a hercegnők, és a hercegek szerelmi élete alapján? A szülők azt gondolják, hogy a gyerekekkel jót tesznek, amikor ilyen mesealakokkal ismertetik meg őket. Valójában viszont olyan szinten ízlés-, és viselkedésformáló hatásúak a meseszereplők, hogy képesek titokban aláaknázni, és megrengetni a családdal kapcsolatos nagy gonddal felépített keresztény nevelést is.

Ez persze visszájára fordítható, de sok energiát és időt igényel, amit a szülő nem biztos, hogy rá akar erre szánni...

Gyerekeinknek egyáltalán nem kellene a szerelem érzését kisgyerekként megismerni, hiszen ez egy sokkal későbbi korra adatott, nem nekik! Maga a szerelem eleve olyan erőteljes érzés, hogy a kisgyerek teljesen ki van szolgáltatva a vágyainak, ha a szülő magára hagyja- márpedig gyakran ez történik. Teljesen rendellenesnek tartom, hogy nagyon sok 'szerelmes/rászedett' kisgyerek él úgy, hogy a szülők nem teszik helyre, hanem egyszerűen megmosolyogják, és ezzel is bátorítják a folytatásra, ami... mi is? Gyerekkori első csók? Tapogatás? Ezek nagyon komoly, tisztaságot érintő problémák, mégis természetesnek vesszük, és nem teszünk semmit, ha a gyerekeink ilyesmikbe bonyolódnak.

Vajon mi lenne a kislányok dolga? Várni a herceget, mint a mesékben? Illegetni magukat a szebbnél szebb ruhácskákban, nézőközönséget remélve? Körmöt lakkozni, meg affektálva hercegkisasszonyt játszani? Apák és anyák: ha nem neveltek a lányaitokba igazi szemérmet, amikor még kicsik, akkor sohasem fogják érezni, hogy ezek nem helyes dolgok!

De álljunk meg itt egy kicsit. Vajon a gyereked anyukája és apukája, vagyis te, és a párod milyen szinten vagytok szemérmesek? Szemérem alatt azt értem, hogy vannak dolgok, amiket nem mutatunk meg magunkból másnak, csak a férjünknek/feleségünknek. Most mondhatod, hogy ez kultúrafüggő, tehát kár szőrözni rajta, hogy mi számít szemérmesnek és mi nem- és igazad is van bizonyos szinten. De úgy hiszem, hogy Istennek is van szava ehhez a témához, mégpedig elég kemény:

Szentek legyetek, mert én az Úr,
a ti Istenetek szent vagyok.
(3Mózes 19:2b)

Nem hiszem, hogy a térd fölé nyúló vagy combközépig érő szoknya megfér a szentséggel. Azt sem gondolom, hogy a kivillanó has, hát és mellben túl feszes fölső megfér a szentséggel. Sem kisgyerekként, sem fiatal lányként, sem asszonyként nem fér meg. Most mondhatod, hogy maradi vagyok, de én ezt nem így gondolom. A világ számára a szemérem már régóta valami negatív dolog. De nekünk, akiknek Jézus az Urunk, nem szabadna így éreznünk. A szemérem olyan a testnek, mint a lelkiismeret a léleknek. Ádám és Éva bűnbe esése óta ez jelzi számunkra, hogyha veszélyben van a tisztaságunk. Sajnos a lelkiismerethez hasonlóan a szemérmünket is lehet korrumpálni. És ez ott indul, hogy kisgyerekként milyen ruhát adok a lányomra, és mennyire engedek magamutogató mesehősöket a gyerekszobájába.

Úgy hiszem, hogy Isten igazi hívő kislányokat, szolgálóleányokat akar látni felnövekedni, olyanokat, akik elsősorban az Ő dolgaival foglalkoznak, nem saját magukkal. Rebekákat, Leákat, Máriákat, Sárákat. Nem kicsi Naomi Campbell-eket, meg Cicciolinákat. Sajnos ma gyakori, hogy a hívő szülőknek leginkább a kislányuk szépségére van gondja, és nem arra, hogy mennyire istenfélő és kellemes jellemű a gyerkőc. Időt és pénzt szánnak arra, hogy még szebbé tegyék őt a ruhatára, hajbavalói bővítésével, hiúsága legyezgetésével. Azt viszont nem látják meg, hogy milyen önmaga körül forgó, felszínes, szeretetlen, szülei iránt engedetlen és bűnökkel terhelt kis szív az, amelyet eltakar a szép máz. Pedig ők a felelősek, és ők az egyetlenek, akik Istennel együtt változásokat munkálhatnának odabent.

Akarom azért, hogy imádkozzanak
a férfiak minden helyen,
tiszta kezeket emelvén föl
harag és versengés nélkül.
Hasonlatosképpen az asszonyok
tisztességes öltözetben,
szemérmetességgel és
mértékletességgel ékesítsék magokat;
nem hajfonatokkal és arannyal
vagy gyöngyökkel, vagy drága öltözékkel,
Hanem amint illik
az istenfélelmet valló asszonyokhoz,
jó cselekedetekkel.
(1Timóteus 2:8-9)

Ha szolgálóleányt szeretnél nevelni a lányodból, akkor tanítsd meg legelőször is engedelmeskedni, mert az a szolgák dolga. Az engedelmesség nem azt jelenti, hogy néha, amikor a kisasszonynak tetszik, megtesz egy-két dolgot, ha már nagyon ki vagy rá akadva. Nem. Hanem azt, hogy első szóra, azonnal, megteszi, amit mondasz neki visszabeszélés és kifogások keresése nélkül. Nehéz megtanítani erre? Megtanítani nem nehéz, következetesen elvárni annál inkább. De megéri a szenvedést (mert valljuk be, néha az): békét és örömet tapasztalni keserűség és békétlenség helyett. Ez a jellemvonás később igen hasznos lesz számára, ha keresztényként Isten parancsainak, meg a férjének kell engedelmeskednie. Másodszor, tanítsd meg őt másokat szolgálni. Ezt a családban nagyon jól el lehet sajátítani, hiszen ott vannak a családtagok, akiken lehet gyakorolni az önzetlen szolgálatot. Harmadszor, tanítsd meg őt csendben lenni. Ez egy nagy kincs, és aki felnőtt asszonyként naponta küzd önmagával, mert nem képes megalázni magát a férje előtt, pedig tudja, hogy Isten ezt várja, az érti igazán ennek a jellemvonásnak a jelentőségét.

(Az, hogy az asszony önmagát megalázza a férje előtt, nem azonos azzal, hogy örömmel veszi a lealázást, vagyis azt, hogy áttipornak rajta. De ez a téma megérne egy új posztot.)

Ha szolgálóleányt szeretnél nevelni a lányodból, akkor először neked kell azzá válnod. Ne várd el, hogy a lányod jobban szeresse Istent annál, amennyire te szereted Őt. Ha a te életednek csak egy kis szelete fölött úr Isten, akkor ha nem változtatsz, a lányod is félszívű kereszténnyé fog válni. Ha tetszik, ha nem, követnivaló példa vagy hitben, és magaviseletben: azok a kis szempárok akkor is rádszegeződnek, amikor talán nem is vagy tudatában annak, hogy mit cselekszel. Bárcsak olyan mélyen megérintene ez az igazság, hogy meglássuk a helyzetünket, és a bűnbánat Isten lábai elé vinne!

Eddig a szív vonásairól esett szó. Ami pedig a testre vonatkozik, az a szemérem. Anyák, apák: neveljétek szemérmesre a lányaitokat. Saját szemérmével kapcsolatban minden lány maga dönt, amikor felnövekszik, de vajon mekkora esélye van helyesen dönteni, ha kiskorától megszokta, hogy normális dolog nem szemérmes holmikban mutatkozni, s így már a kezdetektől korrumpált a szemérme? Úgy hiszem, a testtel kapcsolatos nevelésbe mindkét szülőt be kellene vonni, ha van rá mód. A lány szemérmének és szüzességének ideális esetben az apa az őrzője. Amelyik fiú megpróbál a lány szemérméhez hozzáférni, az az apával fogja szembetalálni magát. Van mód arra, hogy az apa helyett mások vállalják a 'szeméremvédelmet', de ez egy másik történet. Nekem még nincsenek lányaim, de lesznek menyeim, akik az unokáimat nevelni fogják, s nem mindegy, mire.:)

És a kisfiúk dolga? Mit kell megtanuljanak fiatal éveikben? Vadóc módra durváskodni a lányokkal? 'Macsóskodni', és hódítani? Ennyi lenne?

Nem. Hanem Istenre hagyatkozva élni. Védelmezni a gyengébbet és megtanulni gondoskodni másokról és vezetni őket. Ez lesz a feladatuk, mint férj, és mint családapa. Meg kell tanulniuk az előzékenységet, udvariasságot, amit a feleségük, és általában a nők felé gyakorolniuk kell. Meg a szolgálatot, hiszen Istennek fognak szolgálni. A szolgálat engedelmességet követel, tehát nem csak a kislányokat kell megtanítani feltétlen engedelmességre, hanem a fiúkat is. Meg kell tanuljanak bizonyos készségeket is, amik majd a ház körüli munkákhoz szükségesek lesznek, de ez nem olyan lényeges, és erre ráérnek később is. Viszont az még lényeges, hogy meg kell tanulják másokat maguk elé helyezni, és erejüket megfeszítve tevékenykedni, hiszen szükségük lesz erre, amikor a családjukról fognak gondoskodni. Az imént felfestett kép igen távol esik attól, amit a mai kisfiúk nagy részén tapasztalunk...

Úgy van hát, hogy az az egész idő, amit a családban töltenek a lányaink, és a fiaink, az a sok-sok év, ami azért igen hamar elrepül: felkészülési idő. Ezért elsősorban nem arra van szükség, hogy egy csomó tárgyi tudást, ismeretet, meg készséget elsajátítsanak, hogy sok helyre eljussanak, és sok mindent megismerjenek. Mert ezek nélkül még lehet áldott családi életük. Viszont a fenti jellemvonások nélkül aligha. Sok mindent lehetne még írni, de azt hiszem, éppen elég is lesz. Remélem, hogy felébresztettem a gondolataidat, és Isten a szívedre helyezte, ami neked most fontos lehet belőle.

És hogy mi a címben szereplő százegy? Itt tartok. A százegyedik bejegyzésnél. Aki évek óta blogol, annak talán nem nagy dolog, aki meg sohasem blogolt, az sem tulajdonít neki nagy jelentőséget, de nekem sokat jelent ez. Jó, hogy száz bejegyzéssel több van a bloggervilágban, jó, hogy ezek a posztok az én agyam/szívem szülöttei, és az is jó, hogy ha visszanézek, nem kell szégyenkeznem, azzal kapcsolatban, amit írtam. Szóval jó dolog, hogy lehet blogolni. Utólag is boldog századik bejegyzés-ünnepet!:)

És, bár nem ide tartozik, de nagyon jó a mai dátum: 2010.01.10. :)