Az előző poszt kapcsán érdekes és elgondolkodtató eszmecsere alakult ki itt a blogon. Erika hozzászólásán sokat gondolkoztam, és erről szeretnék most írni, mivel az oktatási helyszínek témájához kapcsolódik és mivel meg lettem szólítva.
Utóbbi mondatoddal sajnos egyet kell értsek, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy kevés szülő vállalja fel ezt. Azt nem akarom elhinni, hogy a magyar emberek túlnyomó része abszolút alkalmatlan lenne szülői feladatainak betöltésére! Szerintem nem erről van szó, hanem arról, hogy a családok, különösen az anyák életében fontosabb tényezők is vannak, mint a gyermek.
Ha a szülők szeretik a gyerekeiket, akkor akár komolyabb akadályokat is képesek leküzdeni az ő érdekükben, hogy ha ez igazán fontos nekik. Nem kétlem, hogy a legtöbb családban a szülők szeretik a gyerekeiket, de kétlem, hogy tisztában vannak az otthon erejével, befolyásával. Túlságosan elfoglaltak, mert fel vannak borulva a prioritásaik - ez a probléma. A legtöbb magyar otthon lehetne lelkileg, erkölcsileg, értelmileg megfelelő közeg a gyerekek számára, ha a szülők úgy akarnák!
De egyelőre nincsen így. Viszont, ha már a hátrányos helyzetű gyermekekre helyezzük a hangsúlyt, akkor szeretném, ha azt is meglátnánk, hogy a sok hatás közül, ami őket az iskolában formálja, a szeretettel teli, kompetens tanárok jó hatása csak egy - nem az egyetlen. A fizikai gondoskodás, ami az elhanyagoló szülő mulasztását kompenzálja, vagy a sokféle program, amellyel tágítani szeretnétek azoknak a gyerekeknek a látószögét, akiknek máshogyan esélyük sem lenne hasonló élmények gyűjtésére, egy másik hatás - de szintén nem az egyetlen.
Az előbb említettek mind pozitív hatások, de vannak negatív és ártó hatások is. Azok ugyanúgy ott vannak minden iskolában, mint a jó hatások. Ha kizárólag szerető és kompetens tanárokból, meg segíteni akaró, szociálisan érzékeny diákokból állna az iskola, az más lenne. Akkor ezek a nyomorúságos sorsú gyerekek nem előítéletekkel, gúnyolódással, kirekesztéssel és szakmailag megkérdőjelezhető bánásmóddal találkoznának. De sajnos nem kevés esetben ezzel találkoznak.
Sajnos gyakori, hogy éppen azok a gyerekek tapasztalnak meg súlyos atrocitásokat osztálytársaiktól és tanáraiktól is, akiknek a leginkább szükségük lenne az otthonitól eltérő élmény megélésére. Ez egy nagyon valóságos probléma. Így amit a gáton megnyer egy jó tanár a hátrányos helyzetű gyerekek életében, azt elveszíti a réven a gyerekközösség gyakran bántóan előítéletes, kirekesztő közege, illetve a kevésbé szerető, fásult és előítéletes tanár kollégák romboló munkája miatt. Ezért gondolom azt, hogy az iskola nem tud segíteni azoknak, akiknek úgymond az egyetlen esélyük az iskola lenne - akkor sem, ha a tanerő egy része komoly erőfeszítéseket tesz és szívből szeretne rajtuk segíteni.
Az iskola nem tökéletes!!! Soha nem volt az és nem is lesz. A tanár sem, először, hogy mást meg ne bántsak - magamat említeném. De a jó szándékot, az elköteleződést megvonni bárkitől vagy nem a jót feltételezni róla nem öröm számomra.
Értem és átérzem, hogy a pedagógusok egy részének vérzik a szíve azokért a gyerekekért, akiknek a szenvedéseit látja és ezért a maga hatáskörében azon munkálkodik, hogy a lehető legtöbbet segíthessen. Az a 'rész', akiről beszélünk, valóban jó szándékú és elkötelezett. És róluk jót feltételezek. De nem csak ők vannak.
A tanártársadalom nagyobb része legjobb szándéka ellenére is kárt okoz azoknak a gyerekeknek, akiken segíthetne. Sokuk ugyanis csak azért tanít egy iskolában, mert jobb ötlete nem volt. Vagyis nincsen hivatástudata, a gyerekeket nem szereti és számára a tanítás csupán egy elvégzendő, letudandó feladat aznapra. Az ilyen gondolkozású tanárok nyűgnek tartják a nehéz sorsú, meg a problémás gyerekeket, és ezzel a hozzáállásukkal nem tudnak segíteni, csak ártani.
Mellettük még vannak olyanok is, akik valamikor elkötelezettek voltak, de mára kiégtek. Ők sem fehér hollók pedagógus-körökben, hanem egy jelentős hányad. Az iskola a túlterheltség és a fegyelmezési problémák miatt eleve kevés teret enged a pedagógusok kibontakozásának - de azt hiszem, ezt te tudod a legjobban.
Nyilván vannak szenvedéllyel tanító, tudatosan inspiráló, kivételes tanárok is, és nekik nagyon meg kell küzdeniük a rendszerrel, hogy jó hatást fejthessenek ki, de ők a kisebbség. Tehát, sajnálom, de nem tudom a tanárok többségéről azt feltételezni, hogy ők képesek segíteni. Természetesen nem vitatom el a szándékaikat, csak a szándék ebben az esetben nem elegendő ahhoz, hogy kompenzálja a intézményi jellegből adódó fentebb említett negatív hatásokat.
A gyerekek nagy hányada a családban van veszélyben. Velük mi legyen? A nagy hányad: minimum a fele, ha nem több. Hiszen itt is kiderül, hogy a szülő engedi el épülését nem szolgáló közegbe, a szülő falaz neki, holott idejében még orvosolhatóak lennének a problémák. Azzal egyet értek, hogy a mindennapi példamutatás a legnagyobb tanító erő és a hitet nem lehet tanítani. A példamutatás minden felnőttre értendő, akivel érintkezik a gyermek: így lehet jó példa egy tanár (akár!) és lehet rossz példa egy szülő.
Igazad van: természetesen lehet jó példa egy tanár és lehet rossz példa egy szülő. Viszont én úgy gondolom, hogy egy jó tanár messze nem tud akkora hatást kifejteni, mint egy jó szülő, és ezt figyelembe kell venni. Ráadásul a jobb tanárok mellett minden iskolában megvannak a kevésbé jók is: tehát a negatív példák is szükségszerűen benne vannak az intézményes pakliban.
Persze az is igaz, hogy egy rossz tanár kisebb kárt tud okozni, mint egy rossz szülő, hiszen kevesebb együtt töltött órája van rombolni. Ezért is érzem úgy, hogy nagyon komoly problémát vetsz föl, amikor a gyerekeiket veszélyeztető szülőkről írsz. Azt nem gondolom, hogy tényleg annyira sok családról lenne szó, nehéz elhinnem, de talán csak túl optimista vagyok. De akárhány családról beszélünk is, ez a helyzet nem oktatási, pedagógiai vagy nevelési kérdés, hanem kizárólag szociális. Egy szociális problémára nem egy oktatási intézmény a válasz, hanem egy szociális segítőrendszer, egy háló. Ez alatt most nem a segélyeket értem, hanem nagyon is kompetens, szakképzett, érdekelt és előítéletektől mentes szociális munkások, családügyi és más szakemberek, valamint segélyszervezetek bevonását. Ha emberi oldalról közelítünk.
De közelíthetünk hit-oldalról is. Így már kiderül, hogy még a legkompetensebb szakember is kevésnek fog bizonyulni, mert a mély-szegénység, a bűnözésre nevelés, a családi konfliktusok, elhanyagolások és bántalmazások mind Jézus Krisztussal oldhatók meg maradéktalanul. A problémás emberek problémáit Jézus tudja megoldani, Őrá van szükségük!
Tapasztalatok mutatják, hogy ott, ahol hitre jut egy nehéz sorsú ember, ott az élete folyása is megváltozik, és ez a változás nagyon hamar a család többi tagját, a rokonságot és a szomszédokat is a kereszt tövéhez vonja! Valódi megoldást tehát csak a Jézusban való hit, és az ezzel mindig együtt járó életváltozás jelenthet. Mert, ha egy ilyen ember hívő lesz, akkor felelősséget fog vállalni a családjáért, és az Úr vezetni fogja őt, hogy megtanulja jól beosztani az anyagiakat és jól gondoskodni az övéiről. Vagyis nem az iskoláknak, hanem a hívőknek kellene aktívabbnak lenni!
(Nem másokra szeretném hárítani a saját felelősségemet: az utóbbi időben a szívemen van ez a helyzet és sokat gondolkozom és imádkozom, hogy megláthassam, hol tudok én segíteni, mit tehetek én.)
Tehát, mi legyen azokkal, akik a családban veszélyben vannak? Az ideális az lenne, hogy megszüntetjük a veszélyt a családjukban. És ehhez kellene összefogni: gyülekezetek a keresztény alapítványokkal és szervezetekkel, hogy a szociális segítségnyújtás mellett a valódi, lelki segítség se maradjon el. De, ha nem rendszerben gondolkozunk, akkor a megoldás az egyes hívők személyes tanúságtétele: elmenni és kreatív módon elérni azokat, akik a látószögünkbe kerülnek. Egyik Krisztus szeretetétől égő szívű ember mutassa meg a másik embernek azt a mindent átformáló Szeretetet, ami őt is megváltoztatta. A komfortzónából kilépve, szolgálva, barátkozva, segítve - egyik ember a másiknak, egyik család a másiknak. Hiszem, hogy így működne a dolog úgy, ahogyan Jézus tervezte!
Rám sem csak a szüleim voltak hatással: sokat köszönhetek nekik, hálás szívvel gondolok rájuk. A hittel való találkozásom azonban nem nekik tudható be... A hitben való elmélyülésem, megint másnak... A hitben járásban példaképként megint mást említenék. ...és köszönök mindent Otti néninek a magyar tanáromnak, Popejnek a törinek, Szocsi bácsinak a tesiért, az edzőmnek, hogy meglátta bennem, amit én sem láttam meg magamban.
Én is így vagyok ezzel, de kérdem én: miért van ez így? Vajon normális (úgy értem, jó) dolog, hogy más emberek látták meg bennünk a potenciált és nem a szüleink? Vajon normális dolog az, hogy a hitbeli előrehaladásunk és elmélyülésünk egyáltalán nem, vagy csak részben köszönhető nekik még, ha hívők voltak is? Nem, Erika, szerintem nem normális (nem jó) dolog ez. Nem így kellene lennie! Ezért most megfordítom a kérdést. Nem arról van szó, hogy mivel mások is hatottak ránk, nem csak a család, pont ezért van értelme az iskolának. Fordítva van: mivel iskolák vannak, ezért van, hogy nem a szüleink, hanem más felnőttek hatottak ránk leginkább.
Az az igazság, hogy az oktatási intézmények megfosztottak bennünket a szüleinkkel töltendő értékes idő nagyobb részétől. Ezzel együtt pedig attól, hogy olyan kapcsolatot építhessünk velük, amelyben ők tudnak lenni a legfőbb jellemformáló erő az életünkben. Mivel nem ők voltak velünk, hogy tanítsanak, neveljenek, példaképként előttünk legyenek és inspiráljanak minket - ott volt viszont az iskola, hogy ezt helyettük megtegye - ezért történhetett meg, hogy a szüleink helyett Szocsi bácsik és Otti nénik hatottak ránk jobban. A szép emlékeink jelentős része így nem a családhoz, hanem hozzájuk kötődik (bár biztosan sokunknak van sok szép emléke a szüleivel is).
Nem azt mondom, hogy a szüleink kicsit sem inspiráltak, kicsit sem formáltak bennünket, hiszen nagyon sokat köszönhetek én is nekik!! De éppen az iskola az akadálya, hogy a szülők a gyerekeik életében betöltsék azt az inspiráló és a példaadó szerepet, amit elsősorban nekik kellene betölteniük. Úgy gondolom, nem lett volna szükség annyi más felnőttre az életünkben, aki formált és hatott ránk, hogy ha mindnyájan a szüleink mellett lehettünk volna. Úgy ők hathattak volna ránk a legjobban.
Pár gondolat még így a végére...
Tudom, Erika, hogy te nagyon elkötelezett vagy azoknak a hátrányos helyzetű gyerekeknek a segítésében, akik a te látószögedben vannak. És tudom, hogy vannak hozzád hasonlóan más elkötelezett pedagógusok is, akik szívből, szenvedéllyel és tényleg minden segítő szándékukkal a helyzet megszelídítésén dolgoznak! Nagyon tisztellek benneteket ezért. Azonban azt kell mondjam, hogy a helyzeten mégsem tudtok változtatni. Azért nem, mivel nem vagytok elegen, és azért sem, mert maga az intézményi rendszer akadály ebben.
Nem szeretném kisebbíteni a munkátok jelentőségét: tény, hogy oktatással meg lehet fordítani egy gyerek sorsát. A nagy népművelők is tudták ezt. De ezt egy törődő felnőtt szerető gondoskodásával is el lehet érni, nem szükséges hozzá az iskola. A nagy népművelőknek csak az egyik része látta az intézményesített oktatásban a megoldást. A másik részük a személyes nevelés és tanítás elkötelezett híve volt.
Nyilvánvaló, hogy egy gyermek a szülei gondoskodására van bízva. Ez lehet nagyon jó dolog is, amennyiben a szülő szerető, értelmes, nevelni hajlandó, törődő. De lehet nagyon nyomorúságos is, hogy ha közömbös, műveletlen, elhanyagoló szülőre van bízva a gyermek. Utóbbi esetben a családot kellene megváltoztatni: önmagában sem az iskola, sem az otthonoktatás nem lesz képes segíteni. A megoldás nem oktatási helyszínekben van, mert ez szociális és hitkérdés inkább, mint oktatási vagy nevelési. Egy kicsit el is kanyarodtunk az eredeti gondolattól, ami annyi volt, hogy az iskola nem jó hely a hívő szülők gyermekeinek. Szeretném újra erre helyezni a hangsúlyt itt a végén.
Ma az iskola nem csak a hátrányos helyzetűek oktatásáról szól. Ha viszont ez a legfőbb előnye, akkor a gyerekek legalább felének nem lenne muszáj oda járni. Nekik megfelelő alternatíva lenne az otthonoktatás is, mivel nincsen szükségük erre a fajta segítségre. Én viszont nem róluk szeretnék beszélni, hanem azokról, akiknek keresztények a szülei és ennek ellenére mégis az oktatási intézményekben látják a megoldást gyermekeik számára. Ezzel a helyzettel kapcsolatban fogalmaztam meg gondolatokat és érveket, nem általánosságban a szülőkre és gyerekre vonatkoztatva.
Az eredeti kérdés tehát továbbra is az, hogy hol van a helye a hívő szülők gyermekeinek.
