Ha megint tudnátok otthontanulni -ha lehetne- választanád ezt magatoknak újra?

Nagyon. Úgy. Tűnik. Hogy. Van. visszaút.

De te nem jönnél vissza. Nem állnál bele újra. Nem vállalnád fel az egész káoszt újra, nem mennél utána, még ha működhetne is. Nem akarsz.

Elmentél egy másik életbe, másfajta mindennapokba. És a gyász, mellyel eltemetted a régi otthontanulós létedet, és az a sok szervezés, meg erőfeszítés, hogy az az élet élhető és a maga módján újra otthonos legyen... hogy önazonos élet legyen... ezeket a melókat reverzben átélni és megint berendezkedni egy másikba, még ha az megint a régi is. Na nem. Ilyenbe téged senki bele nem rángathat.

A múltba nézés amúgy sem visz előre. Pedig előre kell nézni, mert arra mész. Te előre nézel és megnyugodtál abban, hogy ha így alakult, hát így alakult. Ebbe a helyzetbe kerültél,
egyébként nyilvánvalóan kényszerből, és ha már egyszer citromot dobott neked az élet, legalább limonádét készítettél belőle. És már túlvagy a citromon, hiszen megcsináltad a limót.

Minek erről beszélni: jól vagy most, a családból mindenki jól van. Már jól vagytok ebben. Végre elmondhatod, hogy több-kevesebb küzdelem után megszoktad ez. Mindenki megszokta, így már nincs visszaút. Nem lenne fair az új életükből kirángatni a gyerekeket. Nem lenne fair magadat is visszakényszeríteni a régi dolgokba, hogy újra a káosz ura legyél otthon.

Ezért nem jönnél vissza. Ezért nem állnál bele újra. Nem vállalnád fel az egész káoszt újra, nem mennél utána, még ha működhetne is. Nem akarsz.

Újra otthontanítani? Köszönöd, de azt már nem. Az iskola miatti több rohangálás ellenére is most az idegeid, hosszú évek óta először, tartósan kisimult állapotban vannak. Ez az élet már így a tiétek. Így, hogy benne van a suli, az ovi, a munka, a hajtás, a lecke, az időhiány. Mert emellett azért vannak ott jó programok is, a srácok pedig szereztek iskolai barátokat, beilleszkedtek egy osztályközösségbe és te fellélegeztél, mert látod, milyen ügyesen csinálják: ez egyszer ráadásul nem a te nyakadban van minden. És már nem is lógtok ki a sorból, nem kapjátok az ívet az ismerősöktől úgy, mint régen - megszűnt az ellenszél.

Amúgy meg, mondod, ez az intézményes oktatás-dolog elég durván be van feketítve az otthonoktatók között, holott egyáltalán nem olyan rémes, mint amennyire gondoltad, hogy lesz. Vannak szuper tanítók, tanárok, akik tényleg törődnek a gyerekekkel és a rendszer leveszi azt a hatalmas terhet a válladról, melynek a létezését eddig nem nagyon merted beismerni magadnak - mely miatt mégis annyiszor voltál kétségbeesett meg ideges, amikor még otthontanítottál.

Végre most mindenki önállóbban megy a dolga után és a maga módján motiváltabb is a tanulásban. Szóval, mondod, nem annyira gáz, simán kibírható a dolog - sokkal könnyebben, mint a gyerekekkel összezárt, digitálisotthonoktatós, egyhónapos országos karantén. A családodban mára mindenki magára talált ebben az új helyzetben. És, te is. Ezért nem jönnél vissza. Nem állnál bele újra. Nem vállalnád fel az egész káoszt újra, nem mennél utána, még ha működhetne is. Nem akarsz.

Akkor sem, ha meg lehetne oldani. Akkor sem, ha a törvény jövőre tényleg lehetővé tenné számotokra.

De én meg arra kérlek, hogy gondold át újra és gyere vissza! A hajón, amin utazunk, még szinte üres a dekk, van helyetek. És nem csak azért mondom ezt, mert hiányzik körülem az a láthatatlan, mégis érezhető régi szövedék, amit a közeli-távoli otthonoktató ismeretségekből az évek alatt együtt létrehoztunk. Hanem, mert... tudod te is. A lelki rész miatt.

Te már csak múlt időben szeretnél erre az egészre gondolni, de kérlek, emlékezz most! Volt idő, amikor nem csak koordináltad a gyerekeid életét, nem csak magad után loholtál. Otthon a rengeteg együtt töltött, becses időben az életük nyitott könyv volt előtted és minden nehézség ellenére is tudtad szeretetben nevelni őket. Mivel volt rá idő - és mivel az Úr az engedelmességet megáldva minden problémát, akadályt, nehézséget is áldássá tett számotokra bőséges kegyelme által.

Időnként érezted is azt, hogy a gyerekeddel való foglalkozás tényleg megéri a napi vesződséget, mivel a belé tett masszív idő miatt nem "maradtál le" róla: láttad, ahogyan a szemed előtt fejlődik a jelleme, nyílik az értelme - és néha, nagy ritkán mások is észrevették láthatatlan munkád eredményét. A gyerekeddel meglévő és folyamatosan épülő szoros kapcsolat következtében pedig ő korától függetlenül mindig őszintén kíváncsi volt rád és akart veled lenni. "Akkoriban" még elsősorban te, az apukája, meg a tesói voltatok a mindennapos közege - nem a tanárok, osztálytársak.

Micsoda rendkívüli, szép és nehéz idők voltak azok!

A kapcsolat persze azóta sem szűnt meg, de talán érzed te is, ahogyan hétről hétre, hónapról hónapra egyre jobban átalakul. A szülő-gyerek kapcsolat és a testvérek közötti kapcsolat változik, lazul - az osztálytársakkal viszont erősödik. Pedig az a közeg, amit a gyereked most megszokott, nem jobb neki, mint a család. Nem jobb neki, mint te. Az összes kiforratlanságoddal és gyengeségeddel együtt is jobb vagy számára, mint a kortárs közösség. Lelkileg az a kortárs közeg nem ártatlan és nem elég jó.

Persze elismerem, hogy talán nem könnyű a visszatérés. Biztosan nem az. De miért kellene egy muszájból meghozott döntés mellett egész életen át kitartani? Miért kellene ragaszkodni az oviba, suliba járáshoz, amikor létezik lelkileg gazdagabb másik lehetőség?

Gyere vissza: válaszd újra családodnak az otthontanulás útját. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de nem is a könnyűt érdemes választani. Hanem a jót kell választani. Ha lehetséges.

Miért mondanál le a szoros napi kapcsolatról önként, és veszítenéd el gyermeked szelíd, jóra való befolyásolásának a lehetőségét? Miért engednéd, hogy a család helyett most már a kortársaihoz ragaszkodjon, ezzel tudatlanul is formálásra adva másoknak az érdeklődését, jellemét, szívét?

Miért tennéd ki gyermekedet világias normák és laza erkölcsű kortársak befolyásának, akadályokat állítva ezzel nyiladozó hitének útjába? Miért fosztanád meg őt a családban nevelkedéstől, melyben a veled való mély és szoros kapcsolat által pozitív irányba formálódhat jelleme, személyisége?

Nagyon. Úgy. Tűnik. Hogy. Van. visszaút. Élned kéne vele.

Bocsánatkérés és megbocsátás, avagy kicsi húsvéti gondolatok

Pár napja olvastam a témáról egy weboldalon, ahol is a blogíró elég jól ráérzett ezeknek a bocsánatkérős helyzeteknek a nehézségeire. Hogy ki kell fejezni a megbánást, de nem elég csupán csak bocsánatot kérni: szükséges a jóvátevés szándékával megpróbálni helyrehozni, amiben sérelmet vagy károkozást szenvedett a másik (ha elszenvedett ilyesmit).

Aztán az író egy szokatlan dolgot javasolt: időlegesen függesszük fel a szóbeli bocsánatkérést és tanítsuk meg a gyerekeinknek a jóvátevést. Nem is kell a "bocsánat" szót kimondani, hiszen ez a sértett felé egy elvárást fejez ki (gondolom azt az elvárást, hogy bocsásson meg). Helyette jobb, ha a "sajnálom" szót használjuk, mivel ez a szó vétkesről beszél (arról, hogy őmaga hogyan érez a tettével kapcsolatban). Én ezt a nézetet nem osztom, szerintem nem jobb a sajnálom szó. De hadd írjak arról, miért gondolom így.

Mit jelent, hogy "sajnálom"?

Ezen a bocsánatkérős szóhasználat dolgon régebben én is sokat gondolkoztam. A "sajnálom" nekem nem elég pontos szó ilyenkor. Kicsit olyan, mint a "ne haragudj". Néha én is használom ezeket, de elég ritkán. És igaz, hogy a "sajnálom" szóban benne van, hogy a vétkes mit érez. Arról viszont semmit sem mond, hogy ő mi miatt érzi azt, amit érez. Mi felett sajnálkozik, amikor azt mondja " sajnálom"? Vajon magát az elkövetést sajnálja a vétkes? És ha igen, miért?

Valaki csak a tette következményei miatt érzi magát rosszul: amiatt például, hogy egyáltalán kiderült a rossz tett és ezért most mások szemében ő a hunyó. Vagy amiatt, hogy a sértett személy morcossággal, sírással, kiabálással is nyíltan kifejezte a vétkes számára, hogy az őt megsértette. Valaki maga a bocsánatkérés miatt érzi 'megalázva' magát és ez a személyes kellemetlenség az alapja a sajnálatának. Abból tehát, hogy valaki azt mondja "sajnálom", korántsem derül ki, hogy pontosan mit is sajnál a történtekben és miért.

Ezen a ponton óhatatlanul is eszembe jutnak az Ige ikonikus bocsánatkérő alakjai. Ézsau, aki könnyek között kereste a megbánást - de nem találta. Péter, aki szintén keservesen sírt és bocsánatot is nyert. Szemben Júdással, aki még jóvátenni is megpróbálta az árulását, de ez kevésnek bizonyult, így végül halálba hajszolta a saját bűntudata. Dávid király viszont a bűnét súlyosabb bűnnel tetézve tisztátalan leselkedéstől házasságtörésig és gyilkosságig is elment - mégis megbocsátott neki Isten. Az ószövetségi Saul ugyanakkor hiába próbálta jóvátenni a vétkét, Isten nem engedett neki.

Ezek a történetek elsőre teljesen összezavarhatják az embert. Hisz nyilvánvalóvá válik belőlük, hogy hiteles megbánás-sablonokról nem beszélhetünk. Nem arról van szó, hogy semelyik sem hiteles, mert van, amelyik az. De sehol sem látunk olyan külső cselekedetet, amely hűen tükrözne egy valódi belső megbánást. Még a jóvátételi szándék sem mutatja meg, hogy a szándék őszinte, hogy a bocsánatkérés nem fél szívvel történt. Emiatt pedig olyan, mintha Isten teljesen random módon osztogatná a bocsánatát. Pedig ez nem így van.

Nem random a dolog: Isten minden esetben a töredelmes szívre reagál helyreállító megbocsátásával. A töredelmes szívnek azonban nincsen semmilyen külső jele. Ezért tűnik randomnak Isten reakciója a különböző emberek megbánására. Az Igéből nyilvánvaló, hogy Ő nem ül fel a külsőségeknek. Pontosan látja, mi van valójában a bocsánatkérő szívében és ami ott van, arra reagál. Ő tudja, amikor színlelsz. Amikor magadat is megtévesztve eltolod a hangsúlyokat egy helyzetben, ahol sérelmet okoztál. Tudja, amikor a szívedben magadat mentegeted: amikor nem őszinte a "sajnálom", mert a saját sértettséged van a szívedben, ami megakadályozza, hogy töredelmes legyen a szíved az Úr előtt.

Gyerekek esetében ez még inkább igaz. Nem tudod a gyermekedet rávenni, hogy őszinte legyen. Nem tudod őt rávenni, hogy a szíve töredelmes legyen az Úr előtt (és minél inkább erőlködsz, annál  képmutatóbb gyereket fogsz kapni). Neked nem is kell őt rávenned erre. Viszont eléélheted a töredelmes szívet, amelyből meg tudja érteni, mi is az. A te bocsánatkérésed jöhet szívből. Jöhet a töredelmes szívedből, mely az Úr előtt van. Ezt egy gyerek is megérzi, megérti. Neked tehát Istenre kell nézned, az Ő színe elé kell menned, amikor vétkeznek ellened. Vagy, amikor te vétkezel valaki ellen. És ott minden 'keresztény máz' nélkül, őszintén önmagadnak kell lenned.

Isten nem akarja, hogy a bocsánatkérésed muszáj-cselekvés legyen. Mert "egy hívő ember nehogy haragot tartson". Meg mert "ne menjen le a nap a te haragodon". Pfff. Szerinted a nap nem megy le a haragodon, ha a hívőség kedvéért bocsánatot kérsz, de belül tovább duzzogsz a sérelmeiden? Ha az a legfontosabb érvünk önmagunk előtt egy bocsánatkérésre, hogy "hívő embernek így illik viselkedni", milyen távol van akkor a szívünk Isten szívétől...? Ő azt szeretné, ha mernénk őszinték lenni saját magunkkal. És egymással. Meg Vele is.

Szabad haragudni. Szabad rondákat is gondolni a másikról. Illetve: megengedheted magadnak, hogy elismerd a már eleve benned gyülekező ronda gondololatok létjogosultságát. Azok a gondolatok már úgyis ott vannak, hiába teszel úgy, mintha nem lennének ott. Nem jó elfojtani, ami már benned van - az úgy nem elég őszinte. Fogadd el, hogy nem leszel rosszabb ember, ha végiggondolod azokat a válogatott gorombaságokat, amelyek önkéntelenül bekúsznak a fejedbe, ha arra a bizonyos helyzetre vagy személyre gondolsz, aki megsértett. Amelyben megsérültél.

Lehet a szívedben nagyon haragudni valakire. Meg lehet fogalmazni a sértettségedet. Akkor is, ha úgy érzed magad sértettnek, hogy közben te is megsértetted a másikat és tőled is várnak egy bocsánatkérést. Isten be fog avatkozni, ha leszel annyira bátor, hogy felvállalod a saját lelki csomagodat az összes aktuális rossz érzéseddel, mérges indulatoddal, ellenséges, keserű, goromba gondolatoddal.

Ez vagy te jelenleg és felesleges kapálózni, meg úgy csinálni, mintha. Mintha jobb lennél. Nem vagy jobb, egyikünk sem az. Mi csak emberek vagyunk és az Úr Jézus formáló keze alatt, mint engedelmes agyag, változunk. Érted? Változunk, mert minket megváltoztatnak. Még ha nem is érzed, Téged akkor is folyamatosan változtat az Úr Jézus! A Vele való kapcsolat változtat meg. Átformálódsz az Ő kezében, neked csak önmagad kell lenned. Felvállalni, hogy ez vagyok. Hogy ennyi vagyok, ennyit tudok, ezeket gondolom, így érzem magam, így érzem magam miatta. Felvállalni önmagam előtt a szégyenletes hívőalázó igazságot: hogy még mindig van bennem bűn.

És tudod mi történik, ha megteszed? Semmi. És minden. Semmi olyan, amitől félsz (és amire számítasz). Nem fognak téged megszégyeníteni, pellengérre állítani, lekorholni, hogy milyen hívő vagy már. Az emberek nem hallják a te gondolataidat, nem is tudják, mi van a szívedben. Isten viszont pontosan tudja, hogy milyen vagy. De Ő azt is tudja, milyen leszel. Tudja, hogy az idő múlásával milyenné fogsz formálódni a kegyelmes keze alatt. Az Ő munkája miatt - nem a te hivősködő erőlködésed miatt.

De térjünk vissza a bocsánathoz. Felnőttek és gyerekek bocsánatkérésénél is fontos, hogy őszinte, egyenes és valódi megbánáson alapuló kommunikációt folytassunk, mert különben semmi értelme a bocsánatkérésnek. Sőt, egy őszintétlen (vagy rossz szóválasztás, félresikerült hangsúly miatt őszintétlennek tűnő) bocsánatkérés mélyen meg tudja sérteni a másikat. Én erre a "bocsánat" szót szoktam a gyerekeknek javasolni, azzal, hogy persze meg kell nevezni, hogy miért kér bocsánatot. Én nem érzem ebben a szóban az elvárást a megbocsátásra. De van egy még ennél is jobb szó, amit csak nagyon mély megbánás esetén alkalmazunk.

Ez pedig: "Bocsáss meg!"

És utána lehet sorolni. Bocsáss meg, hogy nem vettem figyelembe a kérésedet. Hogy nem voltam veled kedves. Hogy nem figyeltem oda rád. Hogy gorombán viselkedtem. Mi nem várjuk el, hogy ez csak úgy kibuggyanjon a gyerekek szájából bármikor, mivel ezt nem vesszük könnyedén. De a "bocsánat" sokszor elhangzik és ahogy nőnek, egyre inkább ráéreznek (meg mi felnőttek is ráérzünk) a különbségre őszinte és nem töredelmes bocsánatkérés között. Mert van különbség és szeretnénk megtanulni mindig őszintén mondani ezt. Elsősorban persze nem a szavak a fontosak, hanem az, hogy mi van annak a szívében, aki mondja. De, ha már preferálhatunk itthon bizonyos nyelvhasználatot, akkor ez az.

Mélyebbre ásva persze az is kiderül, hogy számunkra a bocsánatkérésnek és a megbocsátás adásnak is sok köze van az Úr Jézus kereszthalálához és a feltámadáshoz. Köze van a hitünkhöz is, amely arról szól, hogy azoknak, akik elfogadják a felfoghatatlan kegyelmet, megbocsát Isten. Amikor sikerül őszintén bocsánatot kérnünk egymástól (akár gyerekek, akár felnőttek vagyunk), akkor Őelőtte töredelmes a szívünk és Miatta tudjuk megalázni magunkat - mert hát, mi egy bocsánatkéréssel járó büszkeség-vesztés az Úr Jézus megaláztatásához képest, amit Neki a testet öltéskor az emberektől el kellett szenvednie? Rá tekintettel tudunk őszintén megbocsátani is.

Áldott feltámadást mindenkinek.

(Tudom, tudom, már eleve áldott, de legyen a Te életedben is az!)

  

Charlotte Mason, a KÉK nevelés és én

Nem vagyok a két fenti fogalom alapos ismerője. Bár olvastam róluk ezt-azt, mégsem szeretnék kimerítő elemzésbe bocsátkozni. Egyszerűen a benyomásaimat szeretném leírni. Talán fura lehet így összekapcsolni a kettőt, hiszen látszólag semmi közös nincsen bennük azon kívül, hogy keresztény ideológiai alapon állnak. De számomra mégis nagyon hasonlóak - elsősorban nem az elvi háttér miatt, hanem más szempont alapján. De ne szaladjunk előre.

Charlotte Mason a 18. századi Anglia egyik kiemelkedő pedagógiatanára, nevelője. Oktatással, otthontanulással kapcsolatos gondolatai egyedülállóak voltak a saját korában. Gyakorlatilag forradalmasította azt a látásmódot, ahogyan az iskolára és annak az életben betöltött szerepére tekintettek.

A KÉK nevelés egy rövidítés: Kapcsolatokra Épülő Következetes nevelést jelent. Ez a gyakorlatban arra utal, hogy a családon belüli szeretetkapcsolat az alapja bármiféle nevelésnek. Azt a nézetet képviseli, hogy a gyerek - ha szeretve van és a szülővel mély a kapcsolata, akkor - mindenféle szigor alkalmazása nélkül is formálható a kívánatos irányba és vele értelmesen együtt lehet így élni, amely mindkét felet kielégíti és építi.

Hol van itt a kapcsolódás?

Charlotte Mason alapelveire felépült egy komplett, minden tantárgyat átölelő otthontanító módszer, amely számomra nagyon szimpatikus. Ebben sok hasznos dolog van, amely segít józan talajon maradni a tanulásban (meg a gyereknevelésben). Tudok is azonosulni azokkal az alapelvekkel, amelyekre a módszer felépült.  

A KÉK nevelés szintén egy meghatározott elvek szerint felépített komplett rendszer. Ami számomra érdekes benne, az az, hogy a megfogalmazottak egy részére én magam is eljutottam, tehát ebben a gyermeknevelési módszerben is vannak olyan dolgok, amikkel teljesen tudok azonosulni. (Nem mindennel, de ez most nem lényeges.)

Mi akkor a gond?

Úgy hiszem, a módszerrel, mint olyan, van bajom. A késztermékként beszerezhető megoldás-csomag az, ami miatt nem megy, hogy azt mondjam: szívből ajánlom mindenkinek, hogy ezek szerint éljen, tanítson, neveljen. Mert nem életszagúak.

Az élet, nem egy előre megvásárolható csomag. Nem lehet egy elv vagy módszer mentén definiálni, mivel közülük mindegyik tökéletlen - tökéletlen emberek alkotása. Ez a tökéletlenség abban is megmutatkozik, hogy már maga a módszer létezése is feltételez néhány dolgot, amely nem igaz. 

Feltételezi például, 

1. ... hogy bizonyos emberek képesek mások életének a problémáit a személyt nem ismerve, látatlanban megoldani. A szerző emiatt veszi a bátorságot, hogy felírja az élet egy vagy több aspektusát egyszerű tedd-ezt, ne-tedd-azt utasítások listájaként. Azt a látszatot kelti, hogy az élet olyan területei, mint a gyerekekkel való kapcsolat, vagy a tanulás, viszonylag egyszerűen harmóniába kerülhetnek, ha az ember a megadott recept szerint cselekszik.

Más szavakkal: azt sugallja, hogy nem kell megdolgozni a gyötrő kérdéseinkre adott válaszokért. Hiszen működőképes családja annak lesz, aki betartja azokat a nevelési/tanítási utasításokat, amelyeket az adott módszer kitalálói kitaláltak. Nincs is más dolga tehát az embernek, mint alaposan áttanulmányozni az elveket, alkalmazni azokat a saját helyzetére és minden rendbejöhet. A legfontosabb teendő minél mélyebben elmerülni A Módszer alapelveiben és ez meg fogja hozni a kellő eredményt az ember életében.

Valamely módszer elfogadása azt is feltételezi,

2. ... hogy a megoldást kereső ember egyetlen problémája az eszközhiány. Vagyis pl. egy kétségbeesett szülőnek igazából annyi a gondja, hogy nem tudja, hogy pontosan mit is kell tennie a gyerekeivel. Ha viszont A Módszert megismeri, akkor már tudni fogja, merre kell haladnia, hogy elérje a célját (egy boldog, harmonikus otthont, sikeres tanulást).

Amit az előre-gyártott módszerek kitalálói (még ha a legőszintébb szándékkal is) feltételeznek, az nem igaz. Az emberek nem úgy működnek, ahogyan ők gondolják. Nem is működhetnek úgy, hiszen az elveket nem a való életben, hanem steril környezetben dolgozzák ki: nem az élet hozza őket és nem is Isten, hanem jó értelembe vett emberi filozofálgatás. Nem mondom, hogy hiányzik belőlük az igei alap, hiszen nem hiányzik. De máshova tolja a hangsúlyt, mint kellene, és ennek éppen az az oka, hogy tökéletlenek és nem az élet szülte őket.

Mit jelent az, hogy nem az élet szülte őket és miben nyilvánul ez meg?

Abban, ahogyan az emberekhez, a gyerekekhez, a családhoz, a tanuláshoz közelít.

Charlotte Mason sosem volt szülő, sem otthonoktató. Bár voltak tanítványai, saját gyerekei nem. Ezzel magyarázható a módszerének strukturális összetettsége. Ha lett volna családja, tudta volna, hogy a saját gyerek nem olyan, mint egy iskolai tanítvány. A család sem olyan, mint egy osztályterem. A saját gyerekkel való foglalkozás nem előre lefektetett szigorú rendszer szerinti, mint ahogyan ő feltételezi pedagógiai szemléletmódjából fakadóan.

A KÉK nevelést is pontosan emiatt veszem egy kalap alá Masonnel. Hiszen a KÉK is összetett elvekre és azok következetes betartására épül: mindenféle nevelési helyzetre és viselkedési 'anomáliára' megvan a standard válasz, ahogyan azt a rendszer szerint kezelni kell. Azonban a való élet ritkán működik így. Legtöbb esetben nincsenek emberi kész-válaszok a nehézségekre, kapcsolati súrlódásokra, családi problémákra.

Az élet és a tanulás kívülről nézve inkább tűnik kaotikusnak, mint tanári óravázlatszerűen előre beoszthatónak, eltervezhetőnek. Azt, hogy tanulás szempontjából melyik gyerekhez milyen módon közelítünk, azt, hogy melyikükkel hogyan építjük a kapcsolatunkat, hogyan szeretjük, hogyan neveljük őket, nem lehet előre meghatározni, mert a gyerekünktől is függ és tőlünk is. Ez a két változó (a gyerek és a szülő) olyan sokféle irányba viheti el a nevelés és a tanulás gyakorlati megvalósulását, hogy nem hiszem, hogy létezik olyan elvi képlet vagy recept, amellyel mindegyiküket megfelelő irányba lehetne állítani és azon őket megtartani.

A kaotikusnak tűnő helyzetet senki más nem látja át, csak egyetlen személy. Ő nem ember, hanem Isten. Isten érti és pontosan tudja, hogy ki milyen állapotban van. Érti és tudja, hogy kihez hogyan kell közelíteni. Itt szeretném nagyon kihangsúlyozni a két változót a történetben: a szülőt és a gyereket. Mert a pedagógiai módszerek és a nevelési elvek jobbára csak a gyerekekre fókuszálva mondják ki, hogy a szülőknek mit kell tenniük. Arról szólnak, hogy mit kell tennem a gyerekemmel, de arról nem szólnak, hogy hogyan válok majd azzá a felnőtté, aki alkalmas lesz megtenni azokat a dolgokat a gyermekkel, amelyeket a módszer elvár tőlem.

A módszerek megbocsáthatatlan gyengesége, hogy nem számolnak a két változóval, hanem csak eggyel. Pedig nyilvánvaló, hogy nem a gyerek az egyetlen változó. Nem csak neki vannak érzései, jellembeli problémái, kudarcai. Nem csak neki van szüksége formálódásra, a múlt bűneiből és sérelmeitől való megszabadulásra és arra, hogy feltétel nélkül szeressék. A szülőt is figyelembe kellene venni, de nem szokták - ő ugyanis sajnos nem faktor a tanulási/nevelési elvek kialakításakor. Neki 'csak' készen kell állnia, hogy megtegye a gyerekkel, amit a recept előír. A recept azonban nem számol azzal, hogy a szülő lehet, hogy még nem kész arra, hogy az előírt irányelveket kövesse. Sőt, az is lehet, hogy sosem lesz arra kész. Akár a múltjából, akár a vérmérsékletéből, akár a sajátos helyzetből adódóan.

Ha abból indulunk ki, amit a módszerek sugallnak, akkor ez egy súlyos probléma, amely konkrétan megakadályozhatja azt, hogy az életünk gyerekeinkkel harmonikus lehessen. Van tehát olyan, hogy nincs remény? Van úgy, hogy valakinek az élete a múltja miatt sosem lesz működőképes?

Nem: hanem a helyzet, hogy valaki nem tud 'a legjobb módszer' szerint élni, a felszabaduláshoz vezető kezdőlökés!

A nehézségek idején jövünk csak rá arra, hogy nem módszerekben kell bíznunk, hanem egy Személyben. Nekünk nem Charlotte Mason tanulási-nevelési elveire vagy a KÉK nevelés elsajátítására van szükségünk, hanem egy élő kapcsolatra az élő Istennel! Ő ad aktuális választ a nagyon is sürgető aktuális kérdéseinkre - könyvek nélkül, mások magyarázatai nélkül, terjedelmesen leírt gyakorlati útmutató nélkül.

Ha Vele járunk, akkor a nevelési helyzeteink Hozzá fognak közelebb vinni minket. Ha Vele járunk, akkor a családi nehézségek a hitünk próbái, megszentelődésünk eszközei lesznek Isten kezében, amelyek megmutatnak és lecsiszolnak valamit a jellemünkből (a miénkből, nem csak a gyerekekéből!), ami nem odavaló. Így tehát minden krízis egy terv része az Úrnál, hogy azon keresztül közelebb vonhasson magához. És közelebb is megyünk, hiszen ilyenkor világlik ki igazán, hogy mennyire reménytelenül Rá vagyunk utalva az Ő erejére, bölcsességére, megújító kegyelmére!

Ha a nehézségek idején emberi segítséghez fordulunk, akkor nem a megfelelő forrásnál kerestük a választ. Nem azért, mert az emberi tanácsok nélkülöznek minden bölcsességet vagy segítséget, hanem mert más forrás használatával megfosztjuk magunkat attól, hogy Isten személyes vezetését megismerjük. Ez a vezetés egy mély személyes kapcsolatra épül és mindig maradandó nyomot hagy bennünk. A pótlékból származó segítségből viszont nem lesz hitbeli erősödés, sem valódi megtapasztalás. Sőt, gyakran kudarcot is hoz, amikor az ember szembesül azzal, hogy maga a módszer is egy újabb mérce, amihez fel kellene érnie, de nem tud...

A gyereknevelés és a tanulás nem elvben kigondolható dolgok, hanem mindkettő nagyon is a megélt életben szerzett tapasztalások által formálódó egyéni koktél. Isten által felügyelt, folyton változó burok az ember körül. Életbölcsessség, ami az elhibázott és a sikerre vitt helyzetek levont tanulságain érlelődik. Úgy, hogy közben az ember is folyamatosan érlelődik Isten kohójában, ahogyan az élet halad velünk előre.

Azt akarom ezzel mondani, hogy nincs szükségünk módszerekre. Lehet, hogy hasznosak az életünk bizonyos részletének hatékonyabbá, sikeresebbé tételében, és még pozitív módon inspirálnak is a jóra, de a tökéletlenségük miatt áttolják a természetes hangsúlyokat, így felborítva az életünk egészének egyensúlyát. A legtöbb kritikus élethelyzet a térdeinken imádkozva, gyötrődve és az Úrtól bölcsességet kérve oldódik csak meg megnyugtatóan. Nem úgy, hogy a mások által előre felállított elveket maradéktalanul sikerült követni, hanem úgy, hogy Isten személyes útmutatását sikerült megérteni és alkalmazni az adott helyzetre.

Ha Isten a segítőnk és az erőnk forrása, akkor az Ő Nevét fogjuk hirdetni másoknak. Ha módszerekben bízunk, akkor azok reklámembereivé válunk, és így másokat is pótlékok használatára ösztönzünk, ahelyett, hogy az Istennel való személyes kapcsolatra irányítanánk gyötrődő embertársaink figyelmét.

A valóság az, hogy az embereknek (konkrétabban a szülőknek) a tökéletes oktatási vagy nevelési módszer birtoklása és alkalmazása sem adná meg a kulcsot az életükhöz - sem a gyerekeikhez, sem a tanuláshoz, sem a családjukhoz. Azért nem, mivel egyik gyerek és egyik szülő sem egyszerűen kikódolható. Mindegyikük a múltbeli történések, a vérmérséklet és még más tényezők egyvelege által formálódott és formálódik. A múltja, a jelene, a jelleme, a helyzete meghatározza a képességét egy tökéletes reakcióra a gyerekével való kapcsolatában.

Lehet, hogy szeretne türelmes lenni, de még nem tud, mert még nem formálta olyanná az Úr. Ha neki azt mondom, legyél türelmes és viseld el a gyereked neveletlenségeit, akkor olyat kérek tőle, amit nem tud megtenni - ergo eleve kudarcra ítélem őt ezzel a tanáccsal. Lehet, hogy szeretne odabújni a gyerekéhez, de még nem tud, mert a múltja miatt nehezen megy neki a bújás. Lehet, hogy szeretne nem kiabálni, de ez még nehéz neki. És sorolhatnám.

Isten minden előbbi esetben és személyesen a saját helyzetünkben is nagyon türelmes. Nem állít elénk megugorhatatlan mércét, nem is kárhoztat, hanem kegyelmét adja. Szelíden tanít, vezet a helyes úton és ha kell, int. Nem vár ma el tőlünk olyat, amire képtelenek vagyunk, de megadja az erőt és Lelkét, hogy azzá formálódjunk, akinek látni szeretne. Ha ma teljesen engedelmesek vagyunk az Ő szavának, akkor ma olyanok voltunk, akinek ma látni akart. Nem kell ennél magasabb mércét magunkra erőltetni.

Isten hozzáállásával ellentétben a módszerek igen szigorúak. Már most készen kell állnom valamire, amire talán sosem leszek kész. Ebben nincsen irgalom.

Ha a saját természetem tökéletes lenne, akkor elég lenne csupán a gyerekem tökéletlen természetével foglalkozni - de nem ez a helyzet. Minden szülő elsősorban nem eszközhiánnyal küszködik a gyerekei tanításában és nevelésében, hanem a bűneivel, önmagával és Istennel. Ha az Úr tervei szerint élné az életét, az a harmonikus felé közelítene és magával hozná azt az érzést, hogy Isten szereti és teljesen elfogadja őt úgy, amint van. Ez az értékesség érzését, megelégedettséget és békességet hozna az életébe, ami elemi hatással lenne a gyermekével való kapcsolatára is.

Bármilyen tökéletes is egy adott módszer, gyakorlatilag használhatatlanná válik tökéletlen szülők és tökéletlen gyerekek kapcsolatának definiálására, megjobbítására, mivel egy adott viselkedésmintára tökéletes reakciót vár el, melyre sokan nem képesek - inkább úgy mondom, nem hiszem, hogy valaki képes minden helyzetben egy előírt módon 'jól' reagálni. Mert emberből vagyunk. Nem is az a dolgunk, hogy felnőjünk xy emberi mércéjéhez, hanem Isten mércéje a mérvadó, ahhoz kell 'felnőnünk'. Az Ő mércéje az igazi mérce a gyereknevelésben, a tanulásban, a családi és személyes életünkben is. Nem kell tehát jóvá, tökéletessé válnom egy másik ember által kitalált rendszer mércéjén, hanem elég úgy döntenem, hogy szorosan Jézussal járok.

Azt is gyorsan tegyük hozzá: tökéletes módszer nincs, hiszen egyik sem Istentől személyesen jött, hanem egy emberi szűrőn át formálódott. Az előbbi kettő (Charlotte Mason és a KÉK nevelés) is inkább steril bölcsesség. Nem az Istennel megélt tapasztalat hozta (nem Isten tanította rá a szerzőket a gyerekeikkel megélt évek során), hanem emberi gondolatok formálták: pedagógiai ismeretek, ideálok, elvek. Vannak bennük jó gondolatok, s az igazság morzsái, falatkái is bőséggel megtalálhatóak bennük, de nem maga az igazság, amit írnak.

Ha viszont nem 100%-ig Istenből erednek, akkor minimum fenntartással fogadandóak. Lehet olvasni, mélyebben áttanulmányozni, beszélgetni róluk, de talán jobb lenne, ha közvetlenül Istent keresnénk a problémáinkkal. Ő a nevelési helyzeteknek az első számú szakértője, hiszen Ő alkotta azokat az embereket, akikkel azok a nevelési helyzeteink fennállnak. Ő jól ismeri őket és ismer bennünket is. Egyedül Ő képes segíteni rajtunk, bűntől megnyomorított embereken. Ő viszont képes arra, hogy segítsen, bármennyire is reménytelennek látszik a helyzet emberileg. Ez pedig így már igen reményteljes.

A teljes változáshoz mind a két változónak - a szülőnek és a gyereknek is - át kell formálódnia. Az Ő jelenlétében ez valóban meg is történik mindenféle egyéb rendszer vagy módszer nélkül!

A teljes kép (egy mini-sorozat 7. része)

Elérkeztünk az otthonoktatós mini-sorozat hetedik, egyben utolsó részéhez, ami egy összefoglaló. Ha a korábbi részeket nem olvastad, ide kattintva megteheted: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész.

Az otthonoktatás igei háttere 7.

A teljes kép

Fontos az alapelveket felismerni: azt, hogy az Ige mit tanít arról, hogy hol a helye a gyermekeknek.

Az Ige egyértelműen családpárti: Isten nem bizonyos intézményekben dolgozó személyeket, hanem magukat a szülőket tartja kompetensnek gyermekük nevelésében. Mivel nevelni nem lehet távolból, ez feltételezi, hogy a gyermekek a szüleik közelében élnek napról napra, otthon szerzik meg az élethez szükséges tárgyi ismereteket és nincsenek tartósan kiszakítva a családjukból.

Aki iskolába kerül, az napról napra hosszú időszakokra ki van szakítva a családi közegből, ezért a szülei (legyenek bármennyire is komoly hívők) nem tudják őt igei értelemben hatékonyan nevelni, sem az istenfélelemre tanítani. Nem a távolság az egyedüli akadálya ennek, hanem az is, hogy a gyermekek (röviddel intézményesítésük után) a szüleik szívétől is távol kerülnek.

Olyan ez, mint amikor egy elítéltet hosszú évekre megfosztanak a szabadságától. Az első összeomlás után a látogatások alkalmával próbál mosolyogni a szeretteire és kívülről sokáig úgy tűnhet, hogy benne nem változott semmi. De ő maga tudja, hogy a falakon belül más törvények uralkodnak, mint kint: íratlan törvények, melyeket nem tud elkerülni, és melyeket a kívülállók nehezen vagy egyáltalán nem értenének meg. Nem is próbálja nekik megmagyarázni, hogy mi történik, mert úgy gondolja, csak rosszabb lenne azzal, ha a szerettei tudomást szereznének arról, mi folyik odabent. Ezért már nem sír, viszont másokat fedezve titkolózik, a szerettei pedig megelégszenek azzal, hogy azt mutatja magáról, hogy jól van (azt gondolják, jobb nekik is így).

Ezen a ponton a benti valóság már valóságosabb az elítélt számára, mint a kinti és már nem a kinti kapcsolatai határozzák meg a viselkedését, hanem a benti személyek formálják őt, azokhoz a helyzetekhez alkalmazkodik. A börtön falain kívüli közeg távoli lesz a számára - és a szerettei is. Érzi, hogy itt magára van utalva: a szerettei nem tudják őt innen kimenteni, nem tudják átérezni sem a történések mélységét és kívülről nem tud rajta senki segíteni .

Amikor ez az elítélt végre kiszabadul, más ember megy haza a családhoz. A börtönben tapasztalt valóság - az a világ, amelyben éveket húzott le - durván átgyúrta és megkeményítette őt. A hozzátartozókat rendszerint sokként éri ez a változás. Nem érik fel ésszel, hogy mikor és hogyan is történt mindez. Nem értik, hogy az a közeg, amiben sokáig élt, tette olyanná, amilyen lett.

Az iskola is megváltoztatja a gyerekeinket, mivel - a börtönhöz hasonlóan - az is egy 'másik' közeg, amibe kényszer hatására kerülnek. A gyermek úgy kerül be, hogy közben távol is kerül a szeretteitől, akik - bármennyit sír is - nem tudják őt onnan kiszabadítani. (Illetve ki tudnák, de mégsem teszik.) Így a benti valóságot egyedül kell megélnie, azzal egyedül kell megbírkóznia. És ennek az lesz a hatása, hogy idővel valóban megtörténik az a szomorú helyzet, amit pedig annyira üdvözölnek a pszichológusok, hogy tudniillik a gyermek 'leválik a szülőről'. Ez viszont nem jelent mást, mint hogy az utód érzelmileg eltávolodik a szeretteitől, azért, hogy a szüleivel való mélyebb kapcsolatát másokkal (pl. barátnékkal, haverokkal) pótolja.

Az iskola azonban - a börtönhöz hasonlóan - erkölcsileg romlott közeg is, amely a 'szülőről való leválás' után még inkább demoralizálóan hat a gyermekre, merőben mást nevelve belé, mint amit hívő szülei neveltek volna, ha velük marad. Bár sokan nem veszik ezt vészre, de az a közeg (az otthoni tudatos nevelés ellenére is!) komoly jellemváltoztató hatást ér el a gyerekeknél.

Nagyon fontos megérteni, hogy nem a pedagógus az első számú jellemformáló közeg egy oktatási intézményben, mint ahogyan egy börtönben sem a börtönőr a meghatározó. Természetesen, egy jó pedagógus hozzájárulhat ahhoz, hogy a gyermek jól érezze ott magát, de a legjobb pedagógus hatása is elhanyagolható a gyermekközösség (a valódi közeg) átgyúró hatása mellett. Szerintem ezt a pedagógusok pontosan tudják, csak a szülők nem akarják észbe venni.

Amikor a gyerekeinket iskolába küldjük, akkor az idő túlnyomó részében kiforratlan jellemű (és bibliai értelemben meg nem nevelt) gyerekek közé kerülnek, miattunk. Isten ellenben úgy tervezte a családot, hogy abban nőjenek föl az utódaink.

Persze, Isten azokat is képes elérni és átformálni, akiket iskolába járatnak a szüleik, mivel Ő nincsen formákhoz kötve. Bármilyen életkörülményben bárkit meg tud szólítani, el tud hívni, meg tud szentelni - mi magunk, akiket már megszólított az Úr, vagyunk erre az élő példák. Ez azonban még nem teszi egy ideális hellyé az iskolát, sőt. Ha Isten valakit megszólít, azt gyakran éppen a körülmények ellenére teszi, nem miattuk- és ez az iskolába járatásra is igaz. Nem azért szólított meg az Úr, mert iskolába jártunk, hanem, mert elveszettek voltunk és nagy szükségünk volt arra, hogy az életünket megváltoztassa.

Hogy valakit Isten megszólít, az az Ő csodálatos kegyelme, és én semmi esetre sem szeretném ezt a kegyelmet beszűkíteni mindazzal, amit eddig leírtam. Isten fölfoghatatlan jósága és bölcs tervei gyakran foglalnak magukba olyan részleteket is, amiket nehezen tudunk megérteni. De az Ő cselekedetei - legyenek bármennyire is szokatlanok és emberi konvenciókon átlépők - sohasem mondanak ellent az Igéjében kijelentett igazságoknak. Ő a maga cselekedetei mellett viszont az embereknek is elrendelt feladatokat. Olyan konkrét dolgokat, amiket nekünk kell megtennünk, nem Istennek. Ott van tehát az emberi felelősség oldala: mindaz, amit a mi hatalmunkban áll megtenni vagy nem megtenni a gyerekeinkért.

Mit akar Isten, hogy a családjainkkal tegyünk?

Mi, hívő szülők nem játszhatunk az Úr kegyelmével. Nem háríthatjuk Őrá, amit nekünk kell megtenni, amikor a ránk bízottak életéről van szó. Gyermekeinket sáfárságra kaptuk, mint örökkévaló kincseket és vétkezünk az Ő Teremtőjük ellen, ha figyelmen kívül hagyjuk az Ő gondolatait, nem ismerve föl, hogy gyermekeink számára létezik egy jobb terv, mint az iskolai oktatás.

Ha ezt eddig nem tetted meg, kérlek, hogy beszélgess Istennel erről a tervről. Bizonyára lesz mondanivalója hozzád.

Ez a poszt nem azért készült, hogy vádolja és kárhoztassa mindazokat, akik valamilyen okból kifolyólag nem az otthonoktatást választották. Hanem azért, hogy a szívedre helyeződjön egy erős biztatás, amennyiben keresed és vágyod megérteni Isten mélyebb terveit az életedre nézve.

   
  

Hogyan lesznek barátai, ha nem jár iskolába?

Az előző posztnál Anna a barátságról kérdezett: konkrétan azt kérdezte, hogy otthonoktatva hogyan oldjuk meg, hogy a gyerekeink rendszeres gyerekközösségben is legyenek és így barátokat szerezzenek. Úgy éreztem, hogy ha egy mondatban válaszolnék, akkor a válaszom némiképpen magyarázatra szorulna. Mi ugyanis nagyon másként látjuk a barátságkérdést, mint sokan az ismeretségünkben. Sőt, az otthonoktató ismerősök legtöbbjétől is eltérünk ezzel a vélekedésünkkel.

A kortársakkal való rendszeres találkozást én nem tartom olyan fontosnak. Úgy hiszem, ez nem egy gyermeki szükséglet, amelyet mindenáron ki kellene elégíteni, inkább egy környezet-generálta igény, amely nem szolgálja a gyerekek épülését. A rendszeres gyerekközösségbe járásnak eleve kevés köze van a barátszerzéshez, mégis ez szokott lenni az egyik kulcsprobléma, amikor az otthonoktatást valaki közelebbről szemügyre veszi.

Én azt gondolom, ahhoz, hogy az embernek a szó mély értelmében vett barátai legyenek, neki kell jó baráttá válnia. Ez egy bizonyos jellemet jelent: nyitott, vonzó és kedves jellemet. Olyan jellemvonások meglétét is feltételezi, mint hűség, őszinteség és a megbocsátás képessége.

Az igazi barátság nem úgy alakul ki, hogy az ember sok időt tölt a kortársai között, és tessék-lássék módon odacsapódik valakihez, akit onnantól a barátjának nevez. Ellenkezőleg: egy barátság szelíden formálódik, mégpedig úgy, hogy az ember más emberek között van, akik közül egyikük valamilyen egyéni szempont miatt különlegesen értékessé válik a számára - így eldönti, hogy ebbe a kapcsolatba több energiát fog belefektetni, s ezt meg is teszi.

Az igazi barátság mindig egy tudatos választás eredménye, mely a személyes értékrendünket is mélyen tükrözi. Ez nem csak azonos korúak között jöhet létre.

Az Ige szerint nagyon nem mindegy, hogy kikkel vagyunk közösségben és kikkel barátkozunk. Ez azt is jelenti, hogy tudatosan kell megválogatni a barátainkat. Nem a próbálkozás tanít meg jól választani: attól, hogy valakinek iskolás korában voltak úgymond barátai, még nem jelenti, hogy felnőttként képes lesz igazi barátokat szerezni. És viszont: ha valaki magányos gyerek volt, attól még felnőttként szert tehet igazi barátokra. A barátkozási képességet tehát kevésbé befolyásolják a gyerekkori próbálkozások, és a boldog gyermekkornak sem záloga, hogy valakinek családon kívüli barátságai legyenek.

A gyerekkori 'barátságok' túlnyomó részét bibliai értelemben nem is lehet valódi barátságnak mondani. Rendszerint még az idők próbáját sem állják ki. Mégis, sokan gondolják, hogy ezek nélkül nem leszünk képesek felnőtt korban valódi barátságokat kötni. Általában az ismerősök is emiatt 'aggódnak' az otthonoktatott gyerekekért.

Pedig nem a gyerekközösség tanít meg barátkozni, és nem is az formál jó baráttá.

Felnőtt segítségre van szükség, hogy egy gyerek megtanuljon jól barátokat választani és jó baráttá válni. Ehhez felnőttekkel való beszélgetésekre van szükség és sokat segítenek a különböző felnőtt minták is. Egy gyerekcsoportban ez a fajta felnőtt segítség nem elérhető, és a különböző felnőtt minták sem állnak a rendelkezésre. Tehát éppen ez az a közeg, ahol az igazi barátság megtapasztalása nagyon esetleges.

Bármely gyerek sokat profitálna abból, ha felnőttek érettebb emberi kapcsolatain keresztül tanulhatná meg, hogyan is működik egy igazi barátság. Ehelyett már az óvodába kerüléssel egy időben indul a külső nyomás: "szerezz barátokat!" Szinte minden ismerős ezzel a kérdéssel traktálja a gyerekeket: "van már barátod?", míg lassan megtanulják, hogy a barátok a fontosak, és nélkülük nem lehet létezni. Sőt, azt is, hogy akinek nincsenek barátai, az magányos, boldogtalan ember. Aztán eltelik pár év, és tinikorban meg azon rágódunk, hogy hol rontottuk el, miért a barátaikra hallgatnak a gyerekeink és nem ránk. Hát nem azt hallották tőlünk (is) éveken át, hogy barátokat szerezni igazán fontos...?

Többek között a külső nyomásra létrejövő felületes gyerek-barátkozósdinak köszönhető, hogy ma nagyon sok gyereknek fogalma sincs arról, milyen is egy igazi barátság és nem ismeri a különbséget a bibliai értelemben vett barát és egy haver között. De az is igaz, hogy sajnos a felnőttek sem mindig tudnak különbséget tenni. Ez viszont idővel gondot okozhat, hiszen a szoros emberi kapcsolatok akármilyenek is, mindenképpen formálják a jellemünket és befolyással vannak az életünkre. Akik közel állnak hozzánk, azokra jobban hallgatunk egy-egy döntési helyzetben, még akkor is, ha nem bölcs tanács az, amit hallunk tőlük.

A barátság témájánál maradva érdemes azt is figyelembe venni, hogy vannak közöttünk a természetüknél fogva nyitottabb és vannak zárkózottabb személyiségek. Mindkét vonás kihathat a barátkozási kedvünkre és képességünkre is. Ugyanígy kihat az élethelyzetünk és a döntéseink: sokan nem szeretnek különc, furcsa emberekkel barátkozni, sem olyanokkal, akiknek az övékétől nagyon eltérő életvitele van. Maga a hit is akadálya lehet egy-egy barátságnak. És van olyan is, amikor jellembeli hiányosságok miatt megy nehezebben a barátkozás.

Az előbbiekből látható, hogy egyes emberek az emberi kapcsolataikban nagyon eltérő dolgokat élhetnek meg ugyanabban a közegben. Nem a közeg a fontos tehát, mert barátkozni bárhol lehet, ahol emberek vannak: a kérdés inkább az, hogy jó-e, hogy ilyen nagy jelentőséget tulajdonítunk a barátságszerzésnek. Igei alapja nem annyira van ennek a a nagy jelentőségnek - úgy látszik, Isten másfajta emberi kapcsolatokra helyezi a hangsúlyt.

Egy közeli hívő ismerősöm mondta egyszer, hogy ő nem hisz a barátságban, hanem a testvériségben hisz. Úgy mondta, az Ige nagyon kevés barátságot mutat fel, ugyanakkor Jézus is a hittestvéreit mondta barátainak. Ezeken a szavakon azóta is gondolkozom, és hajlok rá, hogy igazak. Ha igazak, akkor viszont nem barátok szerzését kellene fontosnak látni, hanem a testvéri kapcsolatok megerősítését. Meg a családi kapcsolatok megerősítését. Ennek a kettőnek ugyanis van igei alapja.

Hozzánk visszakanyarodva: iskolába járás nélkül is lehet rendszeres gyerekközösséget találni szakkörök, iskolán kívüli gyerekprogramok, zeneiskola, más gyerekek áthívása és egyéb módok által. A legtöbb általam ismert otthonoktató család valamilyen formában tényleg rendszeresen járatja gyerekközösségbe a gyermekeit, mivel ezt fontosnak tartja. Mi azonban szándékosan nem keressük ezeket a lehetőségeket.

Úgy hiszem, jellemfejlődés szempontjából a legfontosabb a család, márpedig erre a jellemfejlődésre van igen nagy szükség, ha valaki igazi barátokat szeretne. Azt is fontosnak tartjuk még, hogy ne egy csapat gyerekkel, hanem más felnőttekkel lehessenek rendszeresen kapcsolatban a gyerekeink. Így tud a jellemük olyanná formálódni, amely kellemes baráttá teszi majd őket.

Ezek a "más felnőttek" a tágabb család, családunk barátai, ismerőseink és a gyülekezet. Van pár olyan otthonoktató család is, akikkel alkalomadtán találkozunk (családjainkkal együtt náluk vagy nálunk) és ezen családok mindegyike a mi gyerekeinkhez hasonló korú gyerekekkel rendelkezik. Bár ez nem volt szempont a barátkozásban, biztosan nem véletlen, hogy az Úr így hozott össze bennünket. Ezek a családok különösen kedvesek a szívünknek és fontosak az életünkben, de nem amiatt, mert a gyerekeinknek gyerektársaságot biztosítanak. Hanem a felnőtt lelki közösség miatt: mert komoly hívők és így egymást tudjuk bátorítani.

Úgy látom, a barátosdi túlzottan fel van fújva - mintha barátok nélkül nem lehetne lelkileg egészséges életet élni. Holott az Ige másként ír erről - az Úr szerint igen ritka dolog egy igazi barát. Ha ritka, akkor a barátok megléte nem alapfeltétel az ember szociális boldogulásához. És így is van: Noénak, Józsuénak, Ábrahámnak, Elihunak és keresztelő Jánosnak sem voltak barátai, mégis Isten emberei voltak. Lehet, hogy éppen emiatt tudtak Isten emberei lenni - nekik Isten volt a barátjuk.

Van, amikor azért kívánjuk emberek társaságát, mert az Úrral való közösségünk nem működik jól, nem elég Ő nekünk. Gyakran a barátok a pótlék, identitásunk és döntéseink megerősítésének eszköze. Olykor meg ők a helytelen útainkhoz asszisztáló erő... Ilyenkor Istennek el kell őket vennie az életünkből, hogy újra akarjunk megalkuvások nélküli teljes szentségben járni, és hogy egyedül Vele akarjunk betelni. Még ha nagyon fáj is, adott pillanatban szükségünk van erre, mert életünk bizonyos szakaszaiban 'tervezetten' magányos harcosnak kell legyünk, ez kell a jellemünk fejlődéséhez. Időnként könnyebb is felismerni az Úr sokféle személyen keresztül végzett munkáját az életünkben, ha magunk vagyunk.

Szóval jó dolog, ha vannak barátaink, de nem árt arra is felkészülnünk, hogy a hit útja nem csupán keskeny, de gyakran magányos út is (= barátok nélküli). Tudom, ez egyáltalán nem népszerű gondolat, mivel kicsi korunktól megszoktuk, hogy olyanokkal vegyük körbe magunkat, akik egyetértenek velünk és támogatnak minket. Ösztönösen azokat keressük, akikkel jól érezzük magunkat és ha nem találjuk őket, kétségbeesünk. Igaz, hogy a kölcsönös egyetértés nem feltétlenül tesz valakit a barátunkká, de legalább bizonyos fokú társaságot biztosít, ami jobban esik, mintha magunk maradnánk az utunkon - magunkban az Úrral.

A magány valahogy nagyon riasztónak és szörnyűségesnek tűnik sokunk szemében: nehezen viseljük és ha lehet, messze elkerüljük. Ugyanúgy nem szeretjük ezt, mint ahogyan nem szeretünk csendben lenni (hallgatni) és várakozni sem. Ezzel szemben a Biblia pozitív alakjai nem kerestek társaságot maguk köré: a legtöbbjük hit-útja magányos út volt. Mégsem voltak ettől boldogtalan emberek. Ők a körülményeikben tanultak meg örülni, és az Úr volt az, Akivel a kapcsolat a szívüknek oly kedves volt - ezért nem volt szükségük emberi megerősítésre, társaságra.

Az emberi kapcsolatok néha félrevisznek, és igazán mélyen meg is sebezhetnek. Ez persze nem ok arra, hogy kerüljünk másokat, de bölcsen kell jó barátot választani magunknak. Ha pillanatnyilag nincsen olyan ember, akinek a barátságát értékesnek tartom, akit alkalmasnak érzek arra, hogy megajándékozzon a barátságával, akkor a magány egy jobb út most nekem. Nem muszáj, hogy minden időben barátokkal vegyük körül magunkat, mint ahogyan gyerekeinknek sem létszükséglet ez. (Főleg, mert gyerekként inkább még csak tanulják, mit is jelent az igazi barátság.)

Természetesen nem célunk antiszociálissá nevelni a gyerekeinket. De azt sem szeretnénk, hogy később a saját integritásukat, vagy moráljukat akarják feláldozni azért, hogy kétes értékű barátságokra tegyenek szert, csak mert nem tanultak meg önmagukban lenni, és a családban, ismerősi körben megtalálni az emberi kapcsolatok és épülés lehetőségét. Ennyit nem ér az egész...

Ezért nem sietünk a barátkozással: arra biztatjuk a gyerekeinket, hogy várják meg az igazi barát érkezését, és ameddig várnak, addig készüljenek fel arra, hogy megfelelő barátok lehessenek.

  

Ki formálja gyerekeink jellemét? (egy mini-sorozat 2. része)

Folytatódik az otthonoktatásról gondolkozós sorozat. Az első részben megállapítottuk, hogy az Isten szerinti nevelés színtere a család, amelyben a gyermeknek folyamatosan jelen kell lenni, ahhoz, hogy ez megvalósulhasson. Szó volt arról is, hogy a neveléshez az oktatás is szorosan kapcsolódik, mivel a ráfordított idő a gyermek teljes napjának jelentős részét képezi. Nézzük a második részt.

Az otthonoktatás igei háttere 2.

Ki formálja a gyerekeink jellemét? 

Lassú víz, partot mos - ez nagyon igaz arra a jellemváltoztató közegre, amelyben gyerekeink az idejük nagyobb részét töltik napi szinten. Főként azért, mert itt most gyerekekről beszélünk és nem felnőttekről.

Bár a felnőttekre is hatást gyakorol az a közeg, ahol sok időt töltenek pl. a munkahelyük, de ők jórészt kiforrott, szilárd jellemmel érkeznek abba a közegbe. Ezzel szemben a gyerekek jelleme még nagyon képlékeny, így a külső hatások sokkal intenzívebben formálják azt, mint egy felnőtt jellemét.

A gyerekekre tehát sokkal inkább hatással van az az emberközösség, amelyben tartósan jelen vannak, melyben naponta sok órát töltenek el. És bár ez a hatás eleinte nem olyan egyértelmű és szembetűnő, mégsem mindegy, hogy kik veszik körül őket napról napra, hétről hétre, évről évre...

Ahogyan a lassú víz lassan, de biztosan elmossa a part széleit, ugyanúgy a gyerekek jellembeli átalakulása is lassan, de biztosan bekövetkezik az őket formáló közeg hatására. Ezt Isten így tervezte - bár mindez nem egyik napról a másikra válik felismerhetővé.

Ha a gyermek tartósan a családban van, akkor minden rendben, mert a családi értékrendhez formálódik hozzá az ő jelleme is. Otthon a gyermek hívő szüleihez válik hasonlóvá. (Ettől persze nem lesz hívő, viszont kap egy jó alapot arra, hogy a jelleme áldások forrása lehessen az emberi kapcsolataiban.)

Azonban, ha a gyermek óvodába vagy iskolába jár, akkor gond van, mert nem a családi értékrend fog rá leginkább hatni. De nem is az őt oktató pedagógusok adott esetben kívánatos mintái. Hanem?

Aki intézményes keretek között tanul, az nem felnőttek, hanem gyerekek jelenlétében tölt jelentős időt. Legnagyobb hatása tehát az őt körülvevő gyerekcsoportnak lesz rá, az ő értékrendjükhöz fog hozzáformálódni.

Hívő szülők nagyon nehezen értik ezt meg. Valahogy nem jön át nekik, hogy jellemformálás szempontjából elsősorban nem a pedagógus személye, hite vagy értékrendje a mérvadó, hanem a gyerekállomány összetétele. Mert a gyerekállomány hat majd jobban a gyerekre.

Pontosan ez a gyerekállomány az oka annak, hogy egyházi vagy felekezeti iskolába járatni a gyerekeinket nem megoldás, még ha odaszánt hívők is a pedagógusok, akiktől jó mintákat tanulhatna. Elsősorban ugyanis nem tőlük tanulna, hanem a többi gyerektől, akik őhozzá hasonlóan egy egyházi iskolában is javarészt nem hívők...

Az egyházi iskolák többek között gyerekállományuk miatt nem lesznek sohasem kompatibilisek az otthontanítással. Mert a hívő pedagógus nem azonos a hívő szülővel.

Amit a hívő szülőkre bízott az Úr, az a hívő szülők feladata, nem pedig a hívő pedagógusok 'szolgálata'...

Sajnos a hívő szülők egy része egyszerűen figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy a pedagógus felnőttek jellemformáló hatása eltörpül a gyerekközösség ilyen hatása mellett. Bármilyen jó szándékú, elkötelezett és felkészült is egy pedagógus, a gyermekcsoport negatív hatását nem fogja tudni egymaga ellensúlyozni, mert az intézményes keretek nem teszik számára lehetővé olyanfajta személyes kapcsolat kialakítását a gyermekkel, amelyben ez maradéktalanul megvalósulhatna.

A jellem tehát azokéhoz formálódik, akikkel a gyermek életközösségben él. A jellembeli változásokra azonban valószínűleg kevésbé figyelünk fel, ha a gyerekeink nem otthon nevelődnek.

A szülő, akinek a gyerekei otthon nevelődnek, viszonylag tisztán érzékeli azok jellembeli hiányosságait, és ez folyamatos küzdelemre és önvizsgálatra készteti. Ő azt érzékeli, ami MÉG NEM megfelelő - mivel naponta ezzel szembesül.

Ugyanakkor az a szülő, akinek a gyerekei oktatási intézményben nevelődnek, igyekszik elégedett lenni azokkal a pozitív tendenciákkal, amiket azok jellemében felfedez. Ő azt érzékeli, ami MOST megfelelő, vagyis a családi nevelés nyomait kutatja, és meg is találja.

Mivel a hiányosságok eleinte nem este otthon, hanem nap közben az intézményben nyilvánulnak meg, ezért úgy értékeli, hogy a család képes ellensúlyozni bármilyen intézményi hatást. Ez azonban nem így működik. Megvannak a nyomai annak a partmosásnak, ami egy gyerekközösség formáló hatásaként a gyerekeink jellemében idővel tetten érhető. Csak keresni kell a jeleket.

De mire is kellene felfigyelnünk, mit kellene észrevennünk?

Azt, hogy a hívő családi háttérből jövő, oktatási intézménybe járó gyermekek egy idő után ugyanazokat a játékokat kedvelik, ugyanazokra a kütyükre vágynak, ugyanazokért a zenékért, mesehősökért, sztárokért rajonganak, mint a többiek. Ugyanúgy öltözködnek, ugyanúgy beszélnek, ugyanazért lelkesednek, ugyanolyan célokat tűznek ki, vagyis: ugyanolyanokká válnak, mint a többiek.

Talán az első hetekben ez még nem jellemző, de pár óvodában/iskolában eltöltött év után bizonyosan megmutatkozik a hatás.

Hívő szülőként kellene, hogy zavarjon, vagy aggasszon bennünket, amit tapasztalunk a gyerekeink jellemében. Hiszen ez azt mutatja, hogy nem a mi mintánkat követik, hanem a világét. Kellene, hogy ez zavarjon - de rendszerint nem így történik.

A változást azért sem látjuk drasztikusnak, mert nem a szemeink előtt zajlik. Ráadásul a többi hívő szülő gyereke is ugyanilyen változásokon megy át, tehát még viszonyítási alapunk sincsen, ami esetleg kijózanítóan hathatna. Van viszont jó reménységünk, hogy az Úr bármilyen romlott közegben tisztán megőrzi és megtartja majd őket, mivel imádkozunk értük...

Tulajdonképpen nagyrészt a kegyelemre apellálunk, de ebben a reménykedésben valahogy figyelmen kívül hagyjuk az Úr gondolatait arról, amit a romlott társaság elkerüléséről kijelent. Meg arról, hogy az emberi kapcsolatokon keresztül úgy formálódunk, mint ahogyan egyik vassal élesítik a másikat.

A mi gyerekeink életében ki a vas, aki őket élesíti?

A sorozat következő részét itt találod.
  

Hol van az Isten szerinti nevelés 'helyszíne'? (egy mini-sorozat 1. része)

Rég blogoltam az otthonoktatásról. Az igei hátterével kapcsolatos bejegyzés is már hosszabb ideje készülőben volt. Most elkészült és hosszú lett. Így egyetlen terjedelmes írás helyett egy hétrészes mini-sorozatot csináltam belőle.

A következő időszakban hetente egy vagy két kis írást szeretnék közzétenni. Mindegyik az otthontanítás egy-egy, igei szemszögből hangsúlyos aspektusát mutatja majd be. Természetesen ez messze nem minden, amit a témával kapcsolatban el lehet mondani: az otthonoktatásnak sok más megközelítési módja is van. Itt most a lelki szempontból fontos tényezőket veszem számba.

Az igei háttér kérdését úgy közelítettem meg, hogy egyik részről ott van 'a család, mint pro', mivel a gyermekek családban nevelődéséhez pozitívan viszonyul az Ige. Másik részről ott van 'az iskola, mint kontra', mert az iskolai oktatási-nevelési modellhez inkább negatív a bibliai viszonyulás. Ez a két oldal némileg össze van fonódva és együtt adja meg az igei alapot az otthonoktatáshoz.

A háttérben feszülő kérdés a sorozat minden részében az lesz, hogy meg lehet-e maradéktalanul valósítani a bemutatásra kerülő bibliai alapelveket az egyik, illetve a másik oktatási helyszínen vagy ez nem lehetséges.

Akkor nézzük.

Az otthonoktatás igei háttere 1.

Hol van az Isten szerinti nevelés 'helyszíne'?

Az otthonoktatás, mint fogalom, nem jelenik meg Bibliában, de ennek ellenére, ha figyelmesen olvasunk, megérthetjük, hogy az Ige evidenciának tartja a családban nevelődést.

Nevelődés alatt egyrészt a gyermekek/fiatal felnőttek kiforratlan jellemének csiszolását, másrészt a következő generáció Istennel és az Ő törvényeivel való megismertetését érti a Biblia.

Hogy a nevelődés megvalósulási színterének az Ige a családot látja alkalmasnak, az többek között abból is látszik, hogy a gyerekekkel kapcsolatos parancsolatok mindig a szülőkhöz szólnak - sosem egyéb, gyerekeket nevelő felnőttekhez, még ha a korabeli időkben esetleg már voltak is ilyenek. Eleve, csak, mint kivétel említi meg az olyan eseteket, amikor nem a szülők nevelték az utódaikat Pl. Sámuel esete. Isten tehát elsősorban a szülők feladatának gondolja a gyermekek nevelését.

Ez szerintem senki számára nem kérdés - de mi van a tanítással??

Nos, a nevelés és a tanítás elválaszthatatlan egymástól. Ne gondoljuk azt, hogy a család nevel, az iskola meg oktat. Nem így van! A család is nevel, meg az iskola is.

A mai iskolarendszer mégis úgy tűnik föl a hívő szülők szemei előtt, mint leginkább a tanítás színtere, de nem annyira a nevelésé. Megvan az az illúzió, mintha a kettő szétválasztható lenne: mintha az oktatási intézmények képesek lennének úgy oktatni a gyerekeinket, hogy közben nem nevelik őket.

Az elmúlt időszak pedagógiatörténetében az 'oktatni vagy nevelni' kérdés komoly dilemmákat okozott. Ma viszont ott tartunk, hogy a dilemma megoldódni látszik, mert az iskola elsősorban oktatni akar, a nevelés kiváltságát nem szándékozik célzottan magához ragadni. Utóbbit inkább ráhagyják a szülőkre és így mindenki jól jár: a szülők válláról lejön az oktatás felelősségének súlya, de megmarad a megnyugtató tudat, hogy gyermekeik jellemfejlesztésébe és hitre nevelésébe az iskola direktben nem szól bele.

(Emiatt persze, amikor valami gond adódik a tanulás körül, akkor a szülő úgy érzi, az a pedagógus hibája, hiszen a gyermek oktatása az ő felelőssége. Viszont, ha a gyermek viselkedésével van gond, akkor a pedagógus érzi úgy, hogy az a szülő hibája, hiszen a gyermeket megnevelnie neki kell. Így megvan a problémák áthárításának a lehetősége is, mivel egyik oldal sem vállal teljes felelősséget a gyermekért, ami teljesen érthető. Ebben a felállásban ugyanis nem lehetséges ezt megtenni...)

Bármilyen szépen hangzik tehát az oktatás és nevelés szétválasztásának lehetősége, a gyakorlatban ez nem kivitelezhető. Ahhoz ugyanis, hogy a nevelési kiváltságunkat bibliai módon gyakorolhassuk, a gyerekeinknek velünk kell lenniük, egész nap, a tanulási időszakok idejére is. Abban a pillanatban, amikor oktatási céllal napi több órára intézménybe adjuk őket, a nevelési kiváltságunkat is automatikusan másokra ruházzuk, még ha erről nem is veszünk tudomást.

Illúzió azt gondolni, hogy úgy is nevelhetjük a gyerekeinket, ha azok nincsenek velünk. Illúzió azt gondolni, hogy az iskola csak tanítja, de nem neveli őket.

Iskolai nevelés alatt elsősorban nem a gyerekekkel foglalkozó pedagógusok tervezett tevékenységét és célkitűzéseit értem, bár az is egy lényeges szempont, hanem a gyerekcsoport, mint erős jellemformáló közeg destruktív hatását - hívő szempontból. Erről később még szó lesz.

Nem állítom, hogy iskolába járó gyerekek szüleiként semmilyen hatást sem tudunk gyakorolni az utódainkra. Természetesen tudunk. De itt nem is erről van szó, hanem arról, hogy mi vagyunk-e azok, akik a legmélyebb hatást gyakoroljuk rájuk vagy mások (hiszen az Ige ezt a fajta nevelést feltételezi).

Vannak, akik úgy gondolják, hogy az mindig esetleges, hogy egy gyermekre ki gyakorolja a legmélyebb hatást. Ezzel végső soron azt mondják, hogy maga a jellemformálás is esetleges. Szerintük a szülőnek bíznia kell a gyerekében, ami abban nyilvánul meg, hogy nem akarja otthon tartani maga mellett, hanem beengedi a óvodai/iskolai gyermekközösségbe. A bizalom ebben az olvasatban azt jelenti, hogy nem aggódom túl ezt a jellem-témát, hanem elhiszem, hogy a gyerek így is, úgy is jól fog kijönni abból, ha egy otthonitól eltérő értékrendet képviselő csoportba bekerül.

Isten azonban a nevelést nem esetleges, hanem nagyon is tudatos és személyes tevékenységnek gondolta - az Igéből ez derül ki. Ő a szülőktől várja, hogy az utódaik formálását teljes mértékben felvállalják. A saját értékrendünket azonban táv-oktatásban nem lehet a gyerekeinkbe átültetni, csak úgy, ha nem egy gyerekcsoporttal, hanem velünk vannak napi élet-közösségben. Már csak azért is, mert Isten a jellem formálódása szempontjából nagy jelentőséget tulajdonít annak is, hogy kik veszik körül az embert. 

A sorozat folytatását itt olvashatod.

  

Istentiszteleten ülni gyerekekkel

A gyerekórák létjogosultságáról való gondolkozás közben merült fel az istentiszteleten kisgyerekkel való részvétel témája. Most erről fogok írni.

Nálunk úgy van, hogy minden gyerek velünk ül a teljes istentisztelet alatt. Nem viszünk be nekik se játékot, se nasit, se innivalót. Könyvet nézegetni meg rajzolni is csak az iskoláskort még el nem ért gyerekeinknek engedünk, a többieknek nyugodtan kell végigülniük az alkalmat, esetleg Bibliát olvashatnak.

Lehet, hogy szigorúnak tűnik ez a rend, de nálunk nagyon bejön. A gyerekek viszonylag hamar hozzászoktak, hogy így van, és nagyon normálisan viselkednek az alkalmakon. Mivel minimális fegyelmezési probléma van, így én is teljesen jelen tudok lenni fejben is: nem kell pisszegni, meg csitítgatni, meg morgolódni, meg kivinni a gyerekeket. Ez nekem nagy áldás és örömmel tölt el, hogy nem szenvedés az istentiszteleteken való részvétel több kisgyerekkel sem.

De ez persze nem mindig volt így...

A mostani áldásos állapot nem egy nap alatt alakult ki és sok vergődés előzte meg. Az első három gyerekkel egy egész arzenált cipeltem magunkkal a gyülekezetbe kisautókkal, könyvekkel, színes ceruzákkal, nasival, innivalóval. Persze ennek ellenére (pontosabban éppen ezért!) folyton gond volt: mert a kisautó leesett, összekaptak a színesen, a nasi után megszomjaztak, ivás után meg pisilni kellett. Gyakorlatilag folytonos fegyelmezési, meg más módon a figyelmemet igénylő helyzeteket hozott elő maga az arzenál. Én meg alig tudtam figyelni, pedig a gyerekek nem voltak kezelhetetlenek. Viszont egy kis ejnye ide, egy kis segítség oda, és már le is maradtam a fele alkalomról...

Ez nagyon zavart, de akkor még nem tudtam, hogy valójában én okozom a problémát saját magamnak, azzal, hogy nem szoktatom hozzá a gyerekeimet egy másfajta rendhez. Gyakran megesett, hogy az istentisztelet végén keserűen kérdeztem magamtól: mi értelme volt egyáltalán szépen felöltözni, bajlódni a szokásos vasárnap reggeli hercehurcával, amikor semmilyen lelki eledelt nem kaptam, mert nem tudtam odafigyelni, az egész alkalom alatt a gyerekekkel kellett foglalkozni. Nem igazán boldogított az a gondolat, hogy a dolgok még hosszú évekig így fognak maradni, és majd csak akkor leszek képes teljes emberként részt venni, ha a gyerekeim mind megnőnek. A helyzet ráadásul minden további gyerekünk születésével egyre romló tendenciát mutatott: volt egy olyan időszakunk, amikor az istentisztelet kezdetekor már be sem mentünk a nagyterembe, hanem a gyerekteremben indítottunk, és ott maradtunk a teljes alkalom alatt. Így legalább nem kellett az egész családdal együtt kihurcolkodni az alkalom közepén...

Mikor negyedik gyerekünk, Zeki megszületett, akkor kezdtünk el szépen lassan egyre kevesebb holmit vinni magunkkal istentiszteleti gyereklekötés címén. Kezdtem belátni, hogy a sok holmi sok problémát okoz. Akkoriban F. gyakran tartott istentiszteleti alkalmat, mert a pásztor egy egész körzetben volt igehirdető és szükség volt erre. Ez azonban azzal járt, hogy fel kellett készülnöm, hogy a három 'nagyobb' gyerekünk, meg a kendőben csücsülő babó is mind rám hárul a teljes alkalom idejére. Ráadásul a férjem állt a szószéken, tehát már ezért sem volt mindegy, hogy hogyan viselkedik és mennyire zavarja az alkalmat a saját családja.

(Fejtörést okozott például az egyik gyerek miatt kimenni pisilés vagy fegyelmezés miatt, mert akkor a másik három bent felügyelet nélkül maradt. Ebben az időszakban a 'nagyobb' gyerekeink is még csak óvodáskorúak vagy annál kisebbek voltak. De valahogyan akkor is el kellett érjem, hogy mind rendesen viselkedjen, és hogy ne kelljen állandóan kijárkálni semmilyen címszó alatt sem.)

Ekkoriban kezdtem el ráállni arra, hogy egy élhető menetet alakítsak ki a gyerekekkel az istentisztelet alatt - olyat, amelyben az igehirdetés üzenetét is meg tudom érteni, de mégsem kínszenvedés a jelenlét. Sokat segített egy testvérnővel való beszélgetésem, aki ezen a téren egy magasabb mércét mutatott (és élt) annál, amit én akkor magamtól meg mertem volna kockáztatni. Ezzel arra bátorított, hogy elhiggyem: ami után vágyakozom, az helyes dolog és meg is valósítható; és igazából egyedül rajtam múlik, hogy meddig megyek el ebben.

Ez a gondolat az elején nem tetszett: úgy éreztem, én nem leszek képes a testvérnő által bemutatott (és általam vágyott) mérce szerint átalakítani a dolgokat, emiatt nem vagyok elég jó anya. Idővel beláttam, hogy valóban egyedül rajtam áll, milyen viselkedést várok el a gyerekeimtől az istentiszteletek idején. Tudatosult bennem, hogy ha nem teszem meg, amit meg kell, akkor úgy fog maradni minden, ahogyan van: továbbra sem fogok tudni profitálni az alkalmakból és ezért senkit sem hibáztathatok majd, csak magamat.

A hozzáállásom észrevétlen átformálódása után pár hónap alatt szépen otthon hagytuk a korábban még nélkülözhetetlennek gondolt istentiszteleti gyerekkellékek nagyobb részét. Az eszköztár ritkulása mellett a fegyelmezésre is jobban odafigyeltem: nagyon mély gondolat lett bennem, és ma is tartom, hogy a gyerekek vasárnapi viselkedése szigorúan a mi hét közbeni nevelésünknek a következménye. Ha hétfőtől szombatig nem tudjuk őket rávenni, hogy fogadjanak szót, akkor az egy olyan probléma, ami nagy valószínűséggel vasárnap fog eszkalálódni, amikor pedig sok szempár szegeződik ránk a gyerekünk egy-egy nyugtalan megnyilvánulása esetén. Ha a gyerekünk otthon sem tud nyugodtan és rendesen viselkedni, az azért van, mert nem szoktattuk erre. Így nem is várhatjuk el tőle, hogy a gyülekezetben megtegye, amit otthon sem tesz meg. Tehát, ha élhető vasárnapokat szeretnénk, akkor egész héten ennek megfelelően kell nevelni a gyerekeinket.

Sok szülő ott rontja el, hogy alulbecsüli gyermekei képességeit és a szoktatás jelentőségét. Azt gondolja, hogy a gyerekeknek muszáj enni, inni és játszani az istentiszteleti alkalom alatt, máskülönben nem bírnak nyugodtan végigülni. Pedig egyáltalán nem muszáj ezt tenni, mert nem igaz, hogy csak így bírják ki.

Egy átlagos gyerek otthon képes órákat ellenni evés-ivás nélkül, és ha valami nagyon érdekli, akkor arra osztatlan figyelmet tud fordítani, akár hosszabb időn keresztül is. A gyerekeknek tehát kétségkívül megvan az a képességük, hogy végigüljenek akár hosszabb gyülekezeti alkalmakat is - csak sajnos ezt mi, szülők nem hisszük el. Mivel nem hisszük el, ezért nem is várjuk ezt el tőlük. Nem neveljük és nem szoktatjuk rá őket, hogy adott időben nyugton üljenek anélkül, hogy szórakoztatnánk őket. Pedig ennek a képességnek nem csak vasárnap vehetnénk hasznát, hanem a hétköznapokban is.

A gyerekeket majdnem mindenhez hozzá lehet szoktatni, csak gyakorlás kérdése az egész. Otthon, hét közben bőven van idő gyakorolni a gyülekezetben kívánatos viselkedést. Az istentiszteleten már élesben megy a dolog - ott inkább már csak a tűzoltás van, ha gond adódik.

A mi történetünkhöz visszakanyarodva, amikor két éve nyáron kimentünk Angliába, akkor a korábbiakhoz képest már nagyon minimáldizájnon volt az istentiszteletre cipelt arzenál, de azért jócskán akadt még gyerekkellék: leginkább könyvek és színezéshez meg rajzoláshoz használható cuccok.

Viszont, kint még a kevesebb dolgot sem szerettem elővenni a gyerekeknek, s az ott töltött egy évünk vége felé már nem is nagyon vettem elő. Mert abban a gyülekezetben az alkalmakról hangfelvétel készült, ráadásul az igehirdetés teljes ideje alatt kint voltak a gyerek a vasárnapi iskolában. Emiatt a két ok miatt a gyülekezetbe járó felnőtteknek nagyon alacsony volt a gyerekzaj-toleranciaküszöbük: a szinte teljes zajmentességhez voltak hozzászokva. Mivel talán mi voltunk az egyetlenek, akik nem vittük ki a gyerekeinket a bibliakörre, nagyon csöndben kellett lennünk, ha nem akartuk, hogy ránk szóljanak. Ez kábé azt jelentette, hogy nagyon csendes könyvnézegetés, csendes rajzolgatás, de leginkább csak csöndben ülés.

(Megtehettük volna, hogy mi is kivisszük a gyerekeket a vasárnapi iskolai foglalkozásokra, eléggé nyomtak is minket ebbe az irányba. De mi nem akartuk őket kint tudni, mert nem láttuk helyesnek ezt. Így végül is nem csak amiatt voltunk motiváltak a gyerekek viselkedését csiszolgatni, hogy ha már bent ülünk, legalább ne okozzunk botránkozást, hanem amiatt is, hogy ne legyen alapja annak a gondolatnak, hogy kezelhetetlenség miatt mégiscsak kint lenne a helyünk a vasárnapi iskolában.)

Érdekes módon a gyerekek Angliában nagyon megszerették a gyülekezetbe járást. Előtte sem volt ezzel komolyabb bajuk, de akkor és ott ez konkrét buzgóságba csapott át.

Nagyon fontos tapasztalat volt ez nekem, főként azért, mert az istentisztelet angolul folyt (amiből akkor ők leginkább semmit sem értettek), mégis meg tudtak tanulni játszadozás, motozás, evés-ivás nélkül nyugodtan ülni, úgy, hogy ez nem váltott ki bennük utálatot. Ebben a gyülekezetben lettünk a többséghez képest szigorú rendet megkövetelők és mégsem negatívan csapódott le a gyerekekben, hanem pozitívan.

Megint be kellett látnom, hogy a gyerekek gyakran többre képesek, mint gondoljuk...:)

 

Felkészítés vagy védelem??

A dilemma körülbelül arról szól, hogy a gyerekeinket a világ kísértéseivel szemben fel kell-e vérteznünk, vagy inkább védjük meg őket ezektől.

Természetesen jobb a felkészítés, mint a felkészületlenség. Sok hívő szülő a gyerekével való nem eléggé szoros kapcsolata miatt nem idejében készíti fel őket a szexuális kísértések, a párválasztás, az alkohol és a drogok kihívásaira. Vagy egyáltalán nem is kerít arra sort, hogy beszélgessen a gyerekével a helyes viselkedésről és barátai megválogatásáról. Ezért őket az osztálytársak, a hollywood-i filmek és a tinimagazinok 'világosítják fel' a maguk módján, a maguk életszemlélete szerint. Ez nagy veszélyeket rejt magában. Tehát, ha választani kell felkészületlenség és felkészültség között, akkor jobb a felkészültséget választani - jobb idejében felkészíteni a gyerekeinket arra, ami rájuk vár.

A kérdés az, hogy mi vár rájuk és mikor. Vagyis: nem inkább védenünk kellene őket, ahelyett, hogy buzgók vagyunk a felkészítésükben?

Nem hiszem, hogy helyes dolog pl. internet és tévé ügyében szabad kezet adni egy kisiskolásnak. Nem hiszem, hogy felügyelet nélkül órákat kell eltöltsenek ezek mellett a berendezések mellett. Ha viszont van felügyelet, akkor nem kell felkészíteni őket arra, hogy szexuális kísértésekkel és adott esetben igencsak aberrált dolgokkal is fognak találkozni.

Ha nem nézhetnek mindenféle bolondos rajzfilmet, ha nem tölthetnek órákat netes számítógépes játékok vagy facebook használatával, ha nem szörfölhetnek kedvük szerint a különféle szájtok között, akkor nem szükséges idejekorán felkészíteni őket arra, hogy mivel fognak szembetalálkozni az oldalsávban és a felugró ablakokban.

Nem arról van szó, hogy ne tudjanak arról, hogy nem mindenki teszi azt, ami helyes és normális. Arról van szó, hogy sok dologban egyáltalán nem kell szabad kezet adnunk nekik, majd azzal nyugtatni magunkat, hogy mi megtettük, amit kellett, mert előtte szóban jól felkészítettük a gyerekeinket.

Inkább távol kellene tartanunk őket bizonyos dolgoktól.

Lehet, hogy felkészítettük őket, lehet, hogy a fejükben tudják is, hogy mi a helyes, de ettől még az adott helyzet lehet egy erejükön felüli kísértés, amiben akkor sem tudnának megállni, ha a lehető legalaposabb felkészítésben részesültek volna. A helyes döntések ugyanis nem csak az ismeretekről szólnak, hanem az akaratról, a szándékról, a lelki érettségről és a jellemről is. Ezek nem formálódnak ki pár mély-beszélgetés alatt, amikor a gyerekeinket "kísértésekről és veszélyekről" világosítjuk fel.

Az alkalmi beszélgetés nem teszi kisebbé a felelősségünket a gyerekünk szellemi jólétében: hiába beszélünk velük és tanítjuk őket, ha botránkoztató dolgokat engedünk a szemük elé, amire adott életkorban semmi szükségük sincs.

A képernyők esetében sokáig elég a védelem, és a felkészítés ideje csak sokkal később kell, hogy elérkezzen.

Egy másik területe ennek a kérdésnek az ovikérdés. Egy hívő szülő normális körülmények között sosem tanítaná arra a gyerekét, hogy egy másik gyereket megüssön, megrúgjon, sem arra, hogy bosszút álljon önmagáért. De az ovi más. Mert ott szinte minden csoportban előfordulnak olyan kis agresszorok, akik a szüleiktől egy nagyon vad viselkedésmintát vettek át, mely viselkedéssel az óvónők sem tudnak mit kezdeni (ezekben az esetekben a kis agresszor szüleivel való komoly elbeszélgetés sem jön szóba, mint lehetséges megoldás, hiszen a gyerek éppen tőlük vette át a mintát...)

Adott hát a helyzet, ahol van egy kisgyerek, aki szelíd, nem bántana senkit - őt viszont megtalálja egy ilyen kis agresszor és elkezdi nyúzni. A hívő szülőknek a Biblia tanítása szerint a 'ha megütik az egyik orcádat, tartsd oda a másikat' -elvet kellene a gyerekeik felé tolmácsolniuk, de ezt nagyon kevesen teszik, és hát valljuk be, kegyetlenség is lenne. Mert az agresszor erre a szelíd magatartásra csak vérszemet kapna és még durvábban szekálná a kis szelídet.

Mit tesz hát a hívő szülő? Összeszorult szívvel azt mondja, hogy kerüld el azt a kisgyereket, de ha beléd köt, akkor állj ki magadért - vagyis felhatalmazza a gyerekét az erőszakos válaszreakcióra önmaga megvédése érdekében. Bár ez a tanács nyilvánvalóan szembemegy a Biblia tanításával, de a szülő azzal nyugtatja magát, hogy a gyereke még nem keresztény: majd ha az lesz, akkor az ilyen eseteket könnyebben fogja viselni, mintha most lenne belekényszerítve a szelídségbe. Meg aztán, így valóban megtanul kiállni magáért, szóval ez a nehéz helyzet is segít érettebbé fejlődnie.

Mivel általában már pár ilyen erőszakosabb válaszcselekmény is visszakozásra készteti a kis agresszort, ezért végül hamar megoldódik és feledésbe is merül a helyzet. De vajon szükség volt erre az egészre? Muszáj volt a Biblia tanítását félretenni az ovi miatt? Igen, muszáj. Máskülönben komolyabban is megsérülhetett volna a gyerekünk a folytonos szekírozások miatt. Ha azonban az ovi egy olyan hely, ahol a gyerekem csak úgy tud boldog gyerek maradni, ha a Biblia tanítását figyelmen kívül hagyom az ő érdekében, akkor érdemes elgondolkozni, hogy a hívő szülők gyerekeinek mi keresnivalójuk van egy ilyen helyen.

Nekünk a Biblia értékrendjét és parancsolatait kell a gyerekeink szívébe vésni - ha ezt egy intézmény kompromittálja, akkor ne vigyük oda a gyerekeinket! Elvégre Istennek kell inkább engedni, hogy nem embereknek. Ha nem tudok keresztény szülő lenni az ovi miatt, akkor inkább az ovit adjam föl, minthogy megalkudjak.

Ha nem adom fel az ovit, akkor a felkészítést választom a védelem helyett. Ez a felkészítés azonban egyrészt nem Isten szerinti (hiszen eltér a Biblia tanításától), másrészt olyan viselkedésmintát kínál megoldásnak a problémára, amely a későbbiekben nem lesz kívánatos senki számára.

Ez megint egy olyan helyzet, ahol jobb nem kitenni a gyereket egy olyan helyzetnek, amiben abszolút védtelen. Nem az a megoldás, hogy megkeményítem őt idejekorán, hanem az, hogy a védtelent megvédem.

Sajnos én ezzel a kis agresszor viselkedéssel a gyülekezetben is találkoztam, hívő családok gyerekeinél. Előfordulhat tehát olyan, hogy egy oviba nem járó kisgyerek is megtapasztal bizonyos atrocitásokat másoktól. Azonban ebben a helyzetben abszolút más a felállás, mint az oviban: nem két rossz közül kell választani (vagy visszaüt a gyerek vagy elszenvedi, és ő maga sérül lelkileg). A gyülekezetbe családok járnak, így tehát megvan az a hatalmas előnyünk, hogy tudunk a jelenlétünkkel védelmet adni egy-egy ilyen goromba viselkedéssel szemben, anélkül, hogy a gyerekünket igeellenes viselkedésre kellene biztatnunk. (Ha a testi védelem nem elegendő, akkor még mindig el lehet beszélgetni a szülővel vagy a vadóc gyerkőccel - azonos szellemi alapon állva jó esélyünk van, hogy szót fogunk érteni.)

Fontos, hogy megértsük: nem anyámasszony katonája, aki kisgyerekként bizonyos helyzetekben igénybe veszi a szülei védő-óvó segítségét. Az, hogy ma ritkán látunk ilyet, még nem teszi követendővé, amit magunk körül látunk.

Fontos azt is megértenünk: senki nem lesz edzettebb, erősebb, érettebb attól, ha minél több atrocitással találkozik gyermekkorában. Sokan hivatkoznak erre, de attól még nem így működnek a dolgok. A gyerekek védelme bizonyos szennyes vagy testileg-lelkileg veszélyes dolgoktól, nem beteges túlféltés, hanem egészséges reakció - válasz a gyerek természetes szükségletére. Olyan ez, mint amikor a kisbaba sírására az anya bemegy hozzá és a karjába veszi őt.

Kezdetben ösztönösen védjük a gyermekeinket és ezek az ösztönök hasznosak, hiszen Istentől kaptuk őket, fontos funkcióval. Később az Úr megtanít, hogy mikor és hogyan kell elengedni a kezüket, de fontos, hogy Isten ilyenféle tanítását ne keverjük össze azzal a társadalmi nyomással, amely a gyes lejártát követően oviba adásra késztetne. Egyes pszichológusok állításaival szemben a hároméves életkor még közel sem az az életkor, amikor elengedhetnénk a gyerekeink kezét. Ez már onnan is látszik, hogy mások gondjaira, felügyeletére, tanítására bízzuk őket, mert magunk sem gondoljuk, hogy már meg tudnak állni a saját lábukon.

Valójában mi sem tekintünk úgy rájuk, mint akik alkalmasnak a nélkülünk való életre, csupán másokra bízzuk őket, hogy helyettesítsenek minket a feladatunkban, mert nekünk más dolgunk van...

Ne gondoljuk, hogy ha a társadalom többségével együtt idő előtt elengedjük a gyerekeink kezét és olyan közegbe vagy olyan médiumok elé engedjük őket, ahol nem tudnak jól élni a szabadságukkal, akkor mindent megtettünk azért, hogy ideálisan fejlődhessenek.

Egy ember akkor lesz erősebb az őt érő nehézségektől, ha már van megfelelő stratégiája a helyzetek megoldására. Ha ilyen nincs neki, akkor egy mások érzései iránt megkeményedett vagy önsajnáló ember lesz/lehet belőle.

Az önállóság nem ugyanaz, mint nem számítani felnőtt segítségre, mert úgysem tudnak segíteni. Ugyanakkor hallottam már szülők szájából is, hogy "a gyerekek hadd oldják meg egymás között" a problémáikat, ami arra utalt, hogy mi, szülők ne avatkozzunk be, még ha testi és szóbeli erőfölény-fitogtatás is áll fenn a felek között, amellyel a gyengébb fél nyilvánvalóan nem tud mit kezdeni... (Ezek rendszerint nem a 'sértett' fél szüleinek szájából hangzanak el, de hát nem is helyénvaló ez a hozzáállás.)

A harmadik területe ennek a kérdésnek, az iskola. Ez az ovi mellet a másik helyszín, ahol olyan dolgokra kell a gyerekeinket felkészíteni, amire adott esetben semmi szükségük nem volna. Nem kellene rákényszerítenünk őket, hogy egy harmincfős osztályban egymaguk legyenek világosságok az éjszakában a család értékrendjét képviselve. Nem kellene megtanítanunk, hogy hogyan viselkedjenek olyanokkal szemben, akik erkölcstelen és botránkoztató dolgokat élnek eléjük, netán erre is csábítják őket és kicikizik őket, ha másfajta véleményt képviselnek. Nem kellene biztatnunk őket, hogy legyenek süketek a káromkodásra, pajzán viccekre, magamutogató ruhákra, tinisztárokra és mindarra az eléjük élt világra, amivel körül vannak véve a nap nagyobb részében. Nem kellene folytonosan az ellen a versenyszellem ellen tanítanunk, ami az egyént nem Isten egyedi és különleges teremtményeként kezeli, akinek önmagához képest kell fejlődni és növekedni, hanem mindig másokhoz viszonyít és ezért senki sem lehet elégedett, aki nem osztályelső...

 Akkor tehát felkészítés vagy védelem?

Meggyőződésem, hogy mindkettőnek megvan a helye, de úgy látom, hogy a védelem egy adott életkor alatt fontosabb, mint a felkészítés. Ez az életkor nem a hároméves ovis korhatár, és nem is a kisiskolás évek, hanem ennél jóval később. A védelem hiányát nem lehet ismereti felkészítéssel kompenzálni.

A gyerekeinket felkészíteni is és védeni is folyamatosan nekünk kell. Természetesen másoknak is átadhatjuk ezt a feladatot, de nagy esély van rá, hogy azok a mások más prioritások mentén fogják a gyerekeinket tanítani és nevelni. Úgy hiszem, ezek a mások minden igyekezetük ellenére sem fogják tudni azt megadni a gyerekeinknek, amit csak mi adhatunk.

Mások ugyanis nem nevelhetnek istenfélelmet a gyerekeinkbe velük együtt élve szoros szeretetkapcsolatban úgy, hogyan csak mi tudjuk tenni. Mások nem tudják nekik megtanítani mindazokat a dolgokat, amik miatt Isten az Ő teljes bölcsességében a mi családunkba tette a mi gyerekeinket, nem az óvó néni vagy a tanár néni családjába... Isten nem véletlenül akarta, hogy mi legyünk a szüleik - éljünk hát bölcsen a szülőség-adta kiváltságunkkal és védjük őket, ameddig valóban szükséges.

  

Szemérem, százegy

Figyelmeztetés: Ez most megint egy olyan poszt, ami hosszú lesz, kemény, és könnyen lehet, hogy nem fog tetszeni, de attól még ez a véleményem. Mindenki saját felelősségére olvassa.:)

Szerintem a legtöbb Disney-mese káros a keresztény gyerekekre (talán Micimackó az egyetlen kivétel). Mi a bajom velük? A család és a szerelem. Nem jut eszembe olyan Disney mesefilm, amiben egészséges családképet ábrázolnának családfő apával, férjét tisztelő anyával, helyesen viselkedő gyerekekkel. Helyette viszont elérhetetlen férj, emancipált szupernő feleség, engedetlen és öntörvényű gyerekek vannak, s rendszerint az is bebizonyosodik, hogy utóbbiak gondolják jól, nem a szülők. Az is gyakori, hogy egyáltalán nincsenek jelen a szülők, hanem egymás segítségével oldják meg a helyzeteket a gyerekek, ami azt sugallja, hogy a szülők nem elérhetőek, ha gond van, így meg kell tanulni nélkülük boldogulni.

Ezek az ábrázolások egyáltalán nem segítenek abban, hogy a gyerekekben legalább halványan kialakuljon az egészséges családkép, vagy hogy legalább nagy vonalakban tisztába kerüljenek a családon belüli szerepekkel. Pedig most lenne leginkább szükség erre, hiszen ott tartunk, hogy sok kisgyerek előtt egyáltalán nincsen személyes életpélda, hogy egészséges családot, egészséges szerepeket láthatna, tanulhatna. Na, nem mintha a filmeknek kellene ezt a tátongó űrt betölteni, de az azért elvárható lenne, hogy ne lendítsék egy fokkal tovább a már amúgy is válságos folyamatokat, ami a családokat illeti...

A másik nagy probléma a Disney-mesékkel, hogy megjelenik bennük a szerelem, de végtelenül kicsavart formában, és szinte kizárólag házasságon kívül. Folyton úgy van megjelenítve, hogy ez az érzés mindent elsöprő, és teljesen elkerülhetetlen. Az udvarlás gyakran épül cselekre, egyenes beszéd helyett, és a szerelem velejárójaként nagyon hamar elcsattan az első csók. Semmit sem lehet a szerelem érzése ellen tenni, és semmit sem kell érte tenni, csak elcsábítani, megszerezni a másikat, és aztán boldogan élni. Ehhez képest pedig mennyire más a valóság!

(A saját, egykori váradalmaimat, és más korombeli asszonyokét elemezve rá kellett jönnöm, hogy sokan nem lettünk felkészítve arra, hogy a házasságban nem úgy lesz, mint a mesékben. Talán azt vártuk, hogy körbe leszünk rajongva, és a gondolatainkban fog olvasni a hercegünk, s így maximálisan ki leszünk szolgálva. Aztán nem így történt, ami nem is csoda, hiszen az asszonyi létről ennek a szöges ellentétét közli Isten Igéje a a Példabeszédek 31. részében. Az Úr kegyelmes, tanít és nevel, és szépen összecsiszolt bennünket F.-el, de sok könnyet és sértődést meg lehetett volna spórolni, ha az elejétől kezdve reálisabb elvárásokkal indulok neki. Ez pedig szerintem szoros összefüggésben van azzal a téves szerelem-ábrázolással, ami leginkább gyermek-, és ifjúkorom filmjeire alapozódott, és amivel később sok 'rendbetennivalóm' akadt.)

Meggyőződésem, hogy ma a Disney-meséken felnőtt korosztály azért is éli a házassága válságát, mert sok éven keresztül hamis képet közvetítettek felé ezek a nagyon meghatározó mesék.

Vajon miért lesznek szerelmesek a kisgyerekek? Nem azért, mert a mese a legerőteljesebb, gyakran az egyetlen tájékozódási pont az életükben a felnőtt szerepeket illetően- s mert a meseszereplők szinte kivétel nélkül szerelmesek lesznek és csókolóznak, vágyat keltve ezzel a gyerekben valami olyan után, ami abban az életkorban káros? (Erre még rátesz egy lapáttal pl. az óvoda is, ahol gyakorlatilag állandó beszédtéma, hogy ki kibe szerelmes...)

Nem lehetséges, hogy a gyerekek azért nem kérdeznek a felnőttektől annyit a családdal, házassággal, nemi szerepekkel kapcsolatban egy idő után, mert már nincs mit kérdezniük, hiszen kiművelték magukat a hercegnők, és a hercegek szerelmi élete alapján? A szülők azt gondolják, hogy a gyerekekkel jót tesznek, amikor ilyen mesealakokkal ismertetik meg őket. Valójában viszont olyan szinten ízlés-, és viselkedésformáló hatásúak a meseszereplők, hogy képesek titokban aláaknázni, és megrengetni a családdal kapcsolatos nagy gonddal felépített keresztény nevelést is.

Ez persze visszájára fordítható, de sok energiát és időt igényel, amit a szülő nem biztos, hogy rá akar erre szánni...

Gyerekeinknek egyáltalán nem kellene a szerelem érzését kisgyerekként megismerni, hiszen ez egy sokkal későbbi korra adatott, nem nekik! Maga a szerelem eleve olyan erőteljes érzés, hogy a kisgyerek teljesen ki van szolgáltatva a vágyainak, ha a szülő magára hagyja- márpedig gyakran ez történik. Teljesen rendellenesnek tartom, hogy nagyon sok 'szerelmes/rászedett' kisgyerek él úgy, hogy a szülők nem teszik helyre, hanem egyszerűen megmosolyogják, és ezzel is bátorítják a folytatásra, ami... mi is? Gyerekkori első csók? Tapogatás? Ezek nagyon komoly, tisztaságot érintő problémák, mégis természetesnek vesszük, és nem teszünk semmit, ha a gyerekeink ilyesmikbe bonyolódnak.

Vajon mi lenne a kislányok dolga? Várni a herceget, mint a mesékben? Illegetni magukat a szebbnél szebb ruhácskákban, nézőközönséget remélve? Körmöt lakkozni, meg affektálva hercegkisasszonyt játszani? Apák és anyák: ha nem neveltek a lányaitokba igazi szemérmet, amikor még kicsik, akkor sohasem fogják érezni, hogy ezek nem helyes dolgok!

De álljunk meg itt egy kicsit. Vajon a gyereked anyukája és apukája, vagyis te, és a párod milyen szinten vagytok szemérmesek? Szemérem alatt azt értem, hogy vannak dolgok, amiket nem mutatunk meg magunkból másnak, csak a férjünknek/feleségünknek. Most mondhatod, hogy ez kultúrafüggő, tehát kár szőrözni rajta, hogy mi számít szemérmesnek és mi nem- és igazad is van bizonyos szinten. De úgy hiszem, hogy Istennek is van szava ehhez a témához, mégpedig elég kemény:

Szentek legyetek, mert én az Úr,
a ti Istenetek szent vagyok.
(3Mózes 19:2b)

Nem hiszem, hogy a térd fölé nyúló vagy combközépig érő szoknya megfér a szentséggel. Azt sem gondolom, hogy a kivillanó has, hát és mellben túl feszes fölső megfér a szentséggel. Sem kisgyerekként, sem fiatal lányként, sem asszonyként nem fér meg. Most mondhatod, hogy maradi vagyok, de én ezt nem így gondolom. A világ számára a szemérem már régóta valami negatív dolog. De nekünk, akiknek Jézus az Urunk, nem szabadna így éreznünk. A szemérem olyan a testnek, mint a lelkiismeret a léleknek. Ádám és Éva bűnbe esése óta ez jelzi számunkra, hogyha veszélyben van a tisztaságunk. Sajnos a lelkiismerethez hasonlóan a szemérmünket is lehet korrumpálni. És ez ott indul, hogy kisgyerekként milyen ruhát adok a lányomra, és mennyire engedek magamutogató mesehősöket a gyerekszobájába.

Úgy hiszem, hogy Isten igazi hívő kislányokat, szolgálóleányokat akar látni felnövekedni, olyanokat, akik elsősorban az Ő dolgaival foglalkoznak, nem saját magukkal. Rebekákat, Leákat, Máriákat, Sárákat. Nem kicsi Naomi Campbell-eket, meg Cicciolinákat. Sajnos ma gyakori, hogy a hívő szülőknek leginkább a kislányuk szépségére van gondja, és nem arra, hogy mennyire istenfélő és kellemes jellemű a gyerkőc. Időt és pénzt szánnak arra, hogy még szebbé tegyék őt a ruhatára, hajbavalói bővítésével, hiúsága legyezgetésével. Azt viszont nem látják meg, hogy milyen önmaga körül forgó, felszínes, szeretetlen, szülei iránt engedetlen és bűnökkel terhelt kis szív az, amelyet eltakar a szép máz. Pedig ők a felelősek, és ők az egyetlenek, akik Istennel együtt változásokat munkálhatnának odabent.

Akarom azért, hogy imádkozzanak
a férfiak minden helyen,
tiszta kezeket emelvén föl
harag és versengés nélkül.
Hasonlatosképpen az asszonyok
tisztességes öltözetben,
szemérmetességgel és
mértékletességgel ékesítsék magokat;
nem hajfonatokkal és arannyal
vagy gyöngyökkel, vagy drága öltözékkel,
Hanem amint illik
az istenfélelmet valló asszonyokhoz,
jó cselekedetekkel.
(1Timóteus 2:8-9)

Ha szolgálóleányt szeretnél nevelni a lányodból, akkor tanítsd meg legelőször is engedelmeskedni, mert az a szolgák dolga. Az engedelmesség nem azt jelenti, hogy néha, amikor a kisasszonynak tetszik, megtesz egy-két dolgot, ha már nagyon ki vagy rá akadva. Nem. Hanem azt, hogy első szóra, azonnal, megteszi, amit mondasz neki visszabeszélés és kifogások keresése nélkül. Nehéz megtanítani erre? Megtanítani nem nehéz, következetesen elvárni annál inkább. De megéri a szenvedést (mert valljuk be, néha az): békét és örömet tapasztalni keserűség és békétlenség helyett. Ez a jellemvonás később igen hasznos lesz számára, ha keresztényként Isten parancsainak, meg a férjének kell engedelmeskednie. Másodszor, tanítsd meg őt másokat szolgálni. Ezt a családban nagyon jól el lehet sajátítani, hiszen ott vannak a családtagok, akiken lehet gyakorolni az önzetlen szolgálatot. Harmadszor, tanítsd meg őt csendben lenni. Ez egy nagy kincs, és aki felnőtt asszonyként naponta küzd önmagával, mert nem képes megalázni magát a férje előtt, pedig tudja, hogy Isten ezt várja, az érti igazán ennek a jellemvonásnak a jelentőségét.

(Az, hogy az asszony önmagát megalázza a férje előtt, nem azonos azzal, hogy örömmel veszi a lealázást, vagyis azt, hogy áttipornak rajta. De ez a téma megérne egy új posztot.)

Ha szolgálóleányt szeretnél nevelni a lányodból, akkor először neked kell azzá válnod. Ne várd el, hogy a lányod jobban szeresse Istent annál, amennyire te szereted Őt. Ha a te életednek csak egy kis szelete fölött úr Isten, akkor ha nem változtatsz, a lányod is félszívű kereszténnyé fog válni. Ha tetszik, ha nem, követnivaló példa vagy hitben, és magaviseletben: azok a kis szempárok akkor is rádszegeződnek, amikor talán nem is vagy tudatában annak, hogy mit cselekszel. Bárcsak olyan mélyen megérintene ez az igazság, hogy meglássuk a helyzetünket, és a bűnbánat Isten lábai elé vinne!

Eddig a szív vonásairól esett szó. Ami pedig a testre vonatkozik, az a szemérem. Anyák, apák: neveljétek szemérmesre a lányaitokat. Saját szemérmével kapcsolatban minden lány maga dönt, amikor felnövekszik, de vajon mekkora esélye van helyesen dönteni, ha kiskorától megszokta, hogy normális dolog nem szemérmes holmikban mutatkozni, s így már a kezdetektől korrumpált a szemérme? Úgy hiszem, a testtel kapcsolatos nevelésbe mindkét szülőt be kellene vonni, ha van rá mód. A lány szemérmének és szüzességének ideális esetben az apa az őrzője. Amelyik fiú megpróbál a lány szemérméhez hozzáférni, az az apával fogja szembetalálni magát. Van mód arra, hogy az apa helyett mások vállalják a 'szeméremvédelmet', de ez egy másik történet. Nekem még nincsenek lányaim, de lesznek menyeim, akik az unokáimat nevelni fogják, s nem mindegy, mire.:)

És a kisfiúk dolga? Mit kell megtanuljanak fiatal éveikben? Vadóc módra durváskodni a lányokkal? 'Macsóskodni', és hódítani? Ennyi lenne?

Nem. Hanem Istenre hagyatkozva élni. Védelmezni a gyengébbet és megtanulni gondoskodni másokról és vezetni őket. Ez lesz a feladatuk, mint férj, és mint családapa. Meg kell tanulniuk az előzékenységet, udvariasságot, amit a feleségük, és általában a nők felé gyakorolniuk kell. Meg a szolgálatot, hiszen Istennek fognak szolgálni. A szolgálat engedelmességet követel, tehát nem csak a kislányokat kell megtanítani feltétlen engedelmességre, hanem a fiúkat is. Meg kell tanuljanak bizonyos készségeket is, amik majd a ház körüli munkákhoz szükségesek lesznek, de ez nem olyan lényeges, és erre ráérnek később is. Viszont az még lényeges, hogy meg kell tanulják másokat maguk elé helyezni, és erejüket megfeszítve tevékenykedni, hiszen szükségük lesz erre, amikor a családjukról fognak gondoskodni. Az imént felfestett kép igen távol esik attól, amit a mai kisfiúk nagy részén tapasztalunk...

Úgy van hát, hogy az az egész idő, amit a családban töltenek a lányaink, és a fiaink, az a sok-sok év, ami azért igen hamar elrepül: felkészülési idő. Ezért elsősorban nem arra van szükség, hogy egy csomó tárgyi tudást, ismeretet, meg készséget elsajátítsanak, hogy sok helyre eljussanak, és sok mindent megismerjenek. Mert ezek nélkül még lehet áldott családi életük. Viszont a fenti jellemvonások nélkül aligha. Sok mindent lehetne még írni, de azt hiszem, éppen elég is lesz. Remélem, hogy felébresztettem a gondolataidat, és Isten a szívedre helyezte, ami neked most fontos lehet belőle.

És hogy mi a címben szereplő százegy? Itt tartok. A százegyedik bejegyzésnél. Aki évek óta blogol, annak talán nem nagy dolog, aki meg sohasem blogolt, az sem tulajdonít neki nagy jelentőséget, de nekem sokat jelent ez. Jó, hogy száz bejegyzéssel több van a bloggervilágban, jó, hogy ezek a posztok az én agyam/szívem szülöttei, és az is jó, hogy ha visszanézek, nem kell szégyenkeznem, azzal kapcsolatban, amit írtam. Szóval jó dolog, hogy lehet blogolni. Utólag is boldog századik bejegyzés-ünnepet!:)

És, bár nem ide tartozik, de nagyon jó a mai dátum: 2010.01.10. :)