Isten hozott a fedélzeten!


Nagyon örülök, hogy idetaláltál. Szeretettel ajánlom ezt az oldalt:
olvass, írd meg a véleményedet, mazsolázz kedvedre az itt olvasható tartalmakból.

Ha személyes kérdésed van, akkor küldj egy e-mail-t:
címemet az oldalsávban megtalálod.

Hasznos időtöltést és Isten áldását Neked:

Eszti :)

________________________________________________________



A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Férj-feleség szerep. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Férj-feleség szerep. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. július 27., vasárnap

Milyen a derék asszony? (2. rész)



Hosszabb szünet után mostanában újra a derék asszonyról gondolko- zunk. Ez a harmadik része annak a sorozatnak, ami ebből a gondolko- zásból kerekedett. Kérlek, hogy az első és a második részt olvasd el előbb, ha még nem tetted volna, mert vissza fogok rájuk utalni.

Most pedig folytassuk a derék asszony jellemének megismerését. Milyen is volt ő az Ige fényében?



Kezeit veti
a fonókerékre,
és kezeivel fogja
az orsót.
(Péld. 31:19)


10. Szövés-fonással is foglalkozik. Ez visszacsatol a részünk elejéhez, ahol arról ír az Ige, hogy ez az asszony alapanyagokat vesz és kézzel készített dolgokat alkot belőlük. Most látjuk, hogy hogyan készíti el azokat.


Markát megnyitja
a szegénynek,
és kezeit nyújtja
a szűkölködőnek.
(Péld. 31:20)


11. Irgalmas: annak ellenére, hogy ő maga a legnagyobb jólétben él, észreveszi azokat, akik nélkülöznek és az erejéhez mérten segít is nekik a nyomorúságukban. Nem feltétlenül kicsi segítségre kell gondolni, hiszen ez az asszony sok mindennel rendelkezett.


Nem félti
az ő házanépét a hótól;
mert egész házanépe
karmazsinba öltözött.
(Péld. 31:21)


12. Gondoskodik arról, hogy megfelelő ruhát rendeljen egész háza népének. Még ha hó fog is esni, az sem fogja megbénítani az uralkodócsalád életét.


Szőnyegeket csinál
magának;
patyolat és bíbor
az ő öltözete.
(Péld. 31:22)


13. Most megtudjuk, hogy szőnyeg készül azokból az alapanyagokból, amiket vett, és amit szövés-fonással maga készített el. Ez az igevers azt is kiemeli, hogy drága kelmékből készült szép ruhákban jár, vagyis ad magára: egy király feleségéhez méltóan öltözködik.

Ismerik az ő férjét
a kapukban,
mikor ül
a tartománynak véneivel.
(Péld. 31:23)

14. A férje ismert volt a kapuban, ez nyilvánvaló is, hiszen ő volt a király. De itt úgy hiszem, ez azt jelenti, hogy rendszeresen megfordult a kapukban, azért volt ismert.

Azt is megtudjuk, hogy a vénekkel ül, vagyis bölcs tanácsot szerez. Más igékből látható, hogy nagy problémák vannak akkor, amikor egy uralkodó a kortársait választja tanácsosaiul, megvetve az ősz haj értékes tapasztalatait.

Most fontos emlékeznünk arra, hogy ki írja kinek a derék asszonyról szóló igéket. Ez a tanítás egy leendő király édesanyjának a próféciája! Itt most az anya az uralkodásban is tanácsolja a fiát, nem csupán a feleségválasztásban. Ezt úgy teszi, hogy leendő felesége férjét jellemzi.

Gyolcsot sző,
és eladja;
és övet, melyet ád
a kereskedőnek.
(Péld. 31:24)

15. Újabb dolgokat sorol fel a Szentírás, amelyeket ez az asszony készít. Nem csak szőnyegeket tehát, hanem gyolcsot és övet is. Talán azért van különválasztva a kétfajta áru, mert a szőnyegeket saját magának csinálja, mintegy hobbiból, a gyolcsot és az övet viszont eladásra kínálja. A gyolcs és az öv esetében vagy utánajár, tárgyal, alkudozik, beszállít vagy egy kereskedőnek delegálja ki a munkát. Üzletasszony is tehát, és ez nemcsak a talpraesettségét mutatja, hanem azt a készségét is, hogy az uralkodói vagyont ne elherdálja, hanem megtartsa, sőt gyarapítsa.


Erő és ékesség
az ő ruhája;
és nevet
a következő napnak.
(Péld. 31:25)


16. Erő és ékesség jellemzi, ez takarja be őt, mint egy szép ruha. Erős a teste, hiszen fizikai munkát is végez, de erős a lelke is, hiszen nevet a következő napnak. Van oka a vidámságra, mert félelem és aggódás nélkül él!

Ez az igevers a fiatal királyné reménységéről beszél, mert az ilyen, félelem nélküli bizakodás szorosan az istenfélelemmel együtt járó jellemvonás.

Nem azért erős, mert egy király felesége. Nem azért ékes, mert hiúságában mindenféle drága kiegészítőket aggatott magára. Isten ez asszony erejének és ékességének forrása: Ő öltözteti erőnek és ékességnek ruhájába őt.

Emlékezzünk újra, kitől származik és kinek szól ezt az a tanítás. Egy anya mondja a fiának, aki a leendő király. Itt most megint egy fontos útmutatást ad: a feleség az Úrban bízó asszony legyen.


Az ő száját
bölcsen nyitja meg,
és kedves tanítás
van nyelvén.
(Péld. 31:26)


17. Bölcsen szól és tanít másokat. A tanítása kedves tanítás, amely felülről származik: Istentől és Isten dolgairól beszél, tehát istenfélő asszonyról van szó. Ez onnan tudható, hogy a példabeszédek könyve a bölcsességet mindig Isten ismeretével azonosítja.

A bölcs beszéd és a kedves tanítás jelentősége akkor világlik ki igazán, ha eszünkbe jutnak azok a bibliai történetek, amikben éppen ezek hiánya okozott súlyos helyzeteket. Az Igében sok példát találunk arra, hogy befolyásos asszonyok rossz tanáccsal látták el a férjüket, aki rájuk hallgatva romlást hozott saját magára és másokra is. Pl. Jézabel és Ataljá királyné, Heródiás, de egy-egy döntésük miatt ide sorolhatjuk Sárát és Ráhelt is.


Vigyáz
a házanépe dolgára,
és a restségnek étkét
nem eszi.
(Péld. 31:27)


18. Tudja, mi történik körülötte. Nem tétlen, hanem éber: felelős jelenléttel vigyázva, irányítva, elrendezve a dolgokat a szolgálók körül és az egész házban.


Felkelnek az ő fiai,
és boldognak mondják;
az ő férje,
és dicséri őt:
Sok leány munkálkodott
serénységgel;
de te meghaladod mindazokat!
(Péld. 31:28-29)


19. A gyerekei és a férje látják rajta és tudják róla, hogy mennyire betelt és elégedett, ezért boldognak mondják. A férje pedig nagyon szép méltányolással dicséri őt: mások is serények, de te még náluk is jobban végzed a dolgaidat!

Csalárd a kedvesség,
és hiábavaló a szépség;
amely asszony
féli az Urat,
az szerez
dicséretet magának!
(Péld. 31:30)

20. Itt úgy hiszem, egy kiszólást, direkt tanítást olvashatunk, amely egyben a teljes résznek az összegzése is. Most az édesanya egyenesen megmondja: nem a kedvesség és a szépség az érték, ne ez után járjon a király, hanem keressen olyan feleséget, aki igazán és valóságosan féli az Urat. Ő az, aki dicséretet szerez magának, ő az, aki megfelelő társa lesz a királynak.

Adjatok ennek az ő keze
munkájának gyümölcséből,
és dicsérjék őt a kapukban
az ő cselekedetei!
(Péld. 31:31)

21. Végül egy nagyon szép lezárást látunk, amelyben ez az asszony megkapja a méltó jutalmát. Amit a kezével szerzett a családnak, abból kapjon ő is: amit ültetett és amit készített, azt hadd élvezze örömmel. Máshogyan fogalmazva: a cselekedetei gyümölcsével hadd lakjon jól.

És a kapukban hadd beszéljenek nyilvánosan a cselekedeteiről.

Itt nincsen szó nyilvános szembedicsérésről, hanem arról a jutalomról, amelyet az jelent, hogy híressé válik a cselekedetei által, és róla, mint példáról beszélnek a kapukban. Ha a vezetők helyeslik a királyasszony tetteit, az jó hatással van az uralkodó család általános megítélésére is. Utóbb az egész országnak a javára válik, ha a köznép nem gyalázza a királynét, nem a viselt dolgairól pletykálkodik, hanem arról, milyen nagyszerű dolgokat tesz. A derék asszony az életvitelével és a cselekedeteivel az uralkodó család hírét öregbíti és ez egy csodálatos jutalom annak a királyasszonynak, akinek a szíve a férjéért és a királyságért ég.

Kicsit eszembe jutott erről a mennyei jutalom. Nekünk is van Férjünk és Királyunk, és a mi szívünk is egész életünkben a királyságért ég (ugye?). Majd, ha elvégeztük futásunkat és jól futottunk, akkor mi is kapunk jutalmat és dicséretet attól, Aki minket előbb szeretett és Aki letette az életét értünk. Ez majd kibeszélhetetlen örömöt fog nekünk okozni.


 

2014. július 18., péntek

Milyen a derék asszony?



Évekkel ezelőtt megosztottam veletek szokatlan gondolataimat a derék asszonyról. Akkor nem mentünk bele konkrétumokba, hanem a Példabeszédek 31. részének legelejét, a derék asszonyról szóló rész hátterét néztük meg kicsit közelebbről. Megállapítottuk, hogy ez a rész nem egy mai asszonyoknak szóló mérce, amihez pontról pontra hozzá kellene igazítanunk magunkat. Hanem egy prófécia (egy teher), amivel egy édesanya tanítja a fiát, aki nem mellesleg egy király.

Vegyük most végig, hogy milyen ez a feleség; a leendő királyné, akit Lemuel király édesanyja Isten ihletésére derék asszonynak definiál. 21 kisebb egységre osztottam ezt a részt, amely nagyjából az igeverseknek felel meg, de nem mindenhol.
         
 Derék asszonyt
kicsoda találhat?
Mert ennek ára
sokkal felülhaladja
az igazgyöngyöket.
(Péld. 31:10)

1. Először is: nem mindennapi asszony, nagyon értékes az ő férje számára.

Bízik ahhoz
az ő férjének lelke,
és annak marhája
el nem fogy.
(Péld. 31:11)


2. A férje teljes bizalmát élvezi, akinek (ennek következményeként) maradandó anyagi jóléte van. A férj bizalma ebben a kontextusban azt jelenti, hogy az asszony a család érdekét munkálja minden önálló pénzügyi döntésével, ezért a férjnek nem kell attól tartania, hogy felelőtlen költekezéssel a marha elfogy, a vagyon odalesz. Ennek azért van jelentősége, mert a király feleségeként joga volt jelentős pénzügyi források fölött rendelkezni. A későbbiekben látni fogjuk, hogy azt minként használta bölcsen fel.

Jóval illeti őt
és nem gonosszal,
az ő életének
minden napjaiban.
(Péld. 31:12)

3. Egész életében, amíg csak él, jó dolgokat tesz a férjével. Jóval viszonoz mindent, minden egyes nap, ameddig csak él. Ha belegondolunk, ez egy nagyon lényeges dolog, hiszen a király vállát az egész ország terhe nyomja: sok fontos döntést kell meghoznia, nehéz problémákra bölcs megoldást találnia. Ha egy olyan asszonnyal van megáldva, aki a saját férjével gonoszul viselkedik, akkor a felelős posztját képtelen lesz maximális hatékonysággal ellátni. Ezen tehát sok múlik.


Keres gyapjat
vagy lent,
és megkészíti azokat
kezeivel kedvvel.
(Péld. 31:13)


4. Alapanyagok felől 'érdeklődik': megveszi azokat és belőlük mindenféle kézzel készített dolgot alkot. Vagyis kreatív, tevékeny és a munkájában produktív. Mindezt kedvvel végzi. Pontosabb megfogalmazásban 'a tenyerei örömével készíti el'.


Hasonló
a kereskedő hajókhoz,
nagy messziről
behozza az ő eledelét.
(Péld. 31:14)


5. Mivel uralkodóasszony, nem akármilyen ételt tesz a családja asztalára (nyilván nem ő készítette azt el, de gondja volt arra, hogy az övéi mit esznek). Távoli helyekről szerzi be az ételét, pontosabb megfogalmazásban 'a kenyerét'. Vagyis ügyel arra, hogy az uralkodó család minőségi ételek fogyasztásával egy uralkodó családhoz méltó módon élhessen, és méltó módon láthassa vendégül a királyi vendégeket is.


Felkel még éjjel,
eledelt ád az ő házának,
és rendel ételt
az ő szolgálóleányinak.
(Péld. 31:15)


6. Gondoskodik a szűk családja szükségleteiről: a pontosabb megfogalmazás itt konkrétan a húst említi. Ugyanakkor, ez az asszony nem feledkezik el azokról sem, akik őróla gondoskodnak. A szolgálólányok fontosak neki: megadja 'a részüket' időben. Mivel a szolgálók számára nagyon korán, rendszerint napfelkeltekor indult a nap, ezért volt arra szükség, hogy még éjjel, vagyis napfelkelte előtt ki legyen számukra rendelve a részük.

Itt szerintem sokan félreértjük ennek a dolognak a jelentőségét. Nem hiszem, hogy arról lenne szó, hogy ez az uralkodóasszony az éjszaka kellős közepén felkel és reggelit készíttet a háza népének. A pontosabb megfogalmazás úgy írja, hogy 'az éjszaka csendjében' felkel. Tehát akkor, amikor még mindenki más alszik. Ez lehet kora hajnal is, amikor még sötét van.

Gondolkodik mező felől,
és megveszi azt;
az ő kezeinek munkájából
szőlőt plántál.
(Péld. 31:16)


7. Mezőt 'tervez' és be is ülteti. A pontosabb megfogalmazásból úgy tűnik, mintha mindketten: a férj és a feleség is munkálkodna a szőlőtelepítésen. Nem tudjuk, hogy ők gondozták-e az elültetett szőlőt, vagy azt már a szolgálókra bízták, az azonban látszik, hogy a derék asszonynak fontos, hogy mindent megtegyen, ami a maga erejéből kitelik, hogy gyarapítsa a királyi vagyont. És mindezt előrelátóan teszi. Éppen ezek miatt a döntések miatt élvezi a férje teljes bizalmát. (És itt van annak a bizonyítéka, hogy volt bizonyos pénzügyi rendelkezési joga.)


Az ő derekát
felövezi erővel,
és megerősíti karjait.
(Péld. 31:17)


8. Nem fél a fizikai munkától, elszánt: megerősíti a testét, hogy képes legyen a szükséges munkát elvégezni. Nem tudjuk, hogy ezt pontosan hogyan csinálta, de gondolom a megfelelő táplálkozás, és az akaraterő fontos szerepet játszott.


Látja, hogy hasznos
az ő munkálkodása;
éjjel sem alszik el
az ő világa.
(Péld. 31:18)


9. Tudja, hogy hasznos, amit tesz: itt pontosabban a kereskedésre van utalás. Mivel tudja, hogy hasznos, éjszaka is gondolkozik és tevékenykedik. Nem tudjuk, mert nem említi az Ige, hogy pontosan mit csinált éjjel, sem azt, hogy az éjjel alatt pontosan hány órát kell érteni. Viszont az adhat némi támpontot, hogy régen az emberek a sötétedés beköszöntével együtt tértek nyugovóra, és nem volt jellemző az éjszakai 'bagolykodás' - kivétel az éjszakai foglalkozást űzők pl. az őrök esetében.

Ezt a részt is sokan félreértjük, úgy fordítva, mintha ez az asszony a késő éjszakába nyúlóan tevékenykedett volna, azután meg pár órával később felkelt volna ételt készíteni. Nem gondolnám, hogy így volt, és ebből a részből sem ez derül ki. Egyszerűen arról van szó, hogy a megszokottnál tovább maradt ébren, mivel még fontos dolgai voltak. A megszokott nyugovóra térés a sötétedés volt, de ő uralkodófeleségként megtehette, hogy a világa hosszabban égjen. Ráadásul nem is fölösleges tevékenységek miatt maradt a szokottnál tovább ébren.

Akkor hány órát is alhatott a derék asszony? Számoljunk egy kicsit. Azt tudjuk róla, hogy a szokásosnál később feküdt, és akkor kelt, amikor még csendes volt a ház. Ha mondjuk 8-9 felé sötétedett be és ő még 2 órát ébren volt, akkor 10-11 körül ment aludni. Mivel sötétedéskor már csak lámpa mellett lehet tevékenykedni, így 2-3 órán át világított a lámpása. Ha a nap 6-kor kelt, akkor ő mondjuk 5-5:30 körül ébredt. Így átlag hét órát tudott aludni. Persze ez egy durva számolás, valószínűleg messze nem pontos. Csak azt akartam megmutatni, hogy nem feltétlenül kell a derék asszonyt úgy elképzelni, mint egy (alvási szokásai alapján) zombiüzemmódban vegetáló nőt, aki pár órányi pihenés után mégis frissen és fiatalosan végigpörgi az egész napot...

Eljutottunk a feléhez. Pihenjünk egyet. Folyt. köv. hamarosan.






  

2012. augusztus 24., péntek

Házasodási és gyermekvállalási (t)rend



Látok magam körül egy trendet. Ez röviden megfogalmazva ennyi: késői házasság és gyermekvállalás. Így néz ki:

Tizenéves kor közepétől húszas évek közepéig: élj-a-mának korszak avagy szerelembe esés és vad párkeresés mindenféle komoly szándék nélkül, csak mert jó.
A húszas évek közepén: a felkészülés korszaka, avagy fősuli, egyetem, utána pár év munka, karrierépítés.
A harmincas évek elején: ocsúdás kora, avagy házassági célzatú párkeresés, majd házasság és pár év 'összeszokás'.
A harmincas évek közepén: a családi élet kora, avagy első majd második gyerek megszületése és teljes-idős nevelésük.
A harmincas évek végén: daráló korszak, avagy ovi, majd iskola a gyerekeknek, vissza a munkába a szülőnek.

Két problémám van ezzel. Egyrészt, hogy ez egy trend. Elfogadom, hogy a világ ilyen, viszont az gond, hogy a hívő családok között sem elvétve előfordulnak ilyen esetek, hanem a mostani harmincas korosztály és az utánunk jövők egy-az-egyben átvették ezt a trendet. Már megint együtt mozdulunk a világgal: párhuzamos káoszban élünk, nem vagyok mások, hanem ugyanolyanok. Mert ugyanazokat a döntéseket hozzuk meg, mint mindenki más. Nem kellene, hogy így legyen.

Másrészt az a problémám, hogy ez is egy olyan dolog, amiben minden összefügg mindennel: vagyis az egyik döntés összefügg a következővel, szinte meghatározza azt. Nem lehet egyesével kezelni a tüneteket, mert az egyes döntések igen nehezen izolálhatóak az ok-okozati viszonyok szoros hálója miatt. Valami módon az egész mögöttes hozzáállást kell leleplezni, és azt kell megváltoztatni, és akkor az egész kórkép (maga a trend) meg fog szűnni. Tehát, ez radikális gondolkozás-változást igényel, és befektetett munkát. Még ha mindez nagyon gyorsan megvalósul is, a hatásai majd csak a következő generációkban fognak érződni.

Őszintén tartok tőle, hogy a kényelem ebben a kérdésben is kényelmesebb, mint a változás...


Mi a baj magával a trenddel?

Hogy egy Istentől elidegenedett állapotot tükröz. Az értékeinkről beszél, a számunkra fontos dolgokról, és úgy látszik, hogy ezek az értékek semmiben sem különböznek a világ által fontosnak tartott dolgoktól. Pedig mi másik úton járunk...


Miért nem jó úgy, ahogyan van?

- a kitolódott gyermekvállalási életkor miatt egy adott családban csak igen kevés számú gyerek tud megszületni.

- az a generáció, akinek már unokázni 'kellene', még javában gyereket nevel, ez pedig azt eredményezi, hogy a generációk még inkább eltávolodnak egymástól, így a dédszülők bölcsességéből már semmit sem profitálhat majd az utód.

- a trenden kívül levő családok nagy mértékben izolálódnak a trendet követő családoktól, mivel adott életkorban teljesen mást tesznek. Pl. amikor az egyik csoport még javában karriert épít, a másik már teljes-idős gyereknevelésben van; amikor az egyik csoport gyerekei már iskoláskorúak, a másik csoport akkor kezdi a gyermekvállalós-babázós éveit.

- a trendet követő családoknak jellemzően több idejük van anyagi javakat gyűjteni, mint azoknak, akik korábbi életkorban vállalnak gyermeket. Valószínűleg az utóbbi csoportnak adott idő alatt több gyermeke is születik, mint az előbbinek. Emiatt a két ok miatt a két csoport szórakozási és nyaralási szokásai is jelentősen elkülönülnek. Vagyis közös tevékenységekre kevés lehetőség adódik - ugyanis egyik csoport megengedheti magának a drágább lehetőségek kihasználását, míg a másik csoportnak ezek már túlnőnek az anyagi keretein.

- a trendhez kapcsolódó önmegvalósítás és túlzott anyagiasság gyakorlása egyfajta hajszolt életbe visz, ami mindenképpen eltávolodik Isten eredeti tervétől... mert nekem meghatározott elvárásaim vannak, hogy mi mindent szeretnék elérni, megtenni, megvenni mielőtt házasságra, illetve gyerekvállalásra adom a fejem.
Mintha a házasság és a gyermekek az ember szabad élete ellenségei, béklyók lennének.

- a késői házasság komolyabb problémákat vet fel a testi kísértéssel kapcsolatban is. Felmerül a kérdés, hogy aki később akar családot, annak csak később lesz-e igénye párkapcsolatra, vagy inkább arról van szó, hogy a párkapcsolatot örömmel üdvözli, de a házasságkötést halogatja. Ha utóbbiról van szó, akkor egy új kérdés, hogy a felek valóban felvállalják-e, hogy akár hosszú évekig is önmegtartóztatásban járnak a választottjukkal vagy ebben a dologban kompromisszumot kötnek...

- ahogy az életkor nő, úgy csökken az emberi tűrőképesség is. A gyerekek rendszerint bizonyos fokú zsivajjal, rendetlenséggel, kialvatlansággal is járnak és a szülők idejének, pénzének, figyelmének tetemes részét igénybe veszik. Minél későbbre tolódik a kisgyerekes időszak, annál könnyebb a több gyereket tehernek és a felnőtt élet értelmes megvalósítása akadályának tartani, így a lehető legkevesebb gyermeket vállalni.

- a gyermekekkel járó anyagi teher rosszabbul érintheti azt a szülőpárt, amelyik évekig önmagának élt és a saját erejéből felépített magasabb életszínvonalhoz szokott, mint azt, amelyiknek a gyerekek születése előtt nem volt lehetősége ezekre. Előbbiek magasabb életszínvonalát nyilván lehetetlen lesz fenntartani, ha érkeznek a gyerekek, főleg, mivel a gyermeknevelés évei alatt a család összkeresete érezhetően lecsökken. Ez megint csak azt eredményezi, hogy a házaspár, aki megengedhetné magának a több gyermeket, mégsem vállalja, mert az túl nagy anyagi lemondással járna.

Ennek az trendnek az a belső hozzáállása, hogy önmaga köré rendezi be az életét, és ezzel szorosan összefüggve az Isten-adta gyerekszámot mindinkább minimalizálni szeretné. Mindkét dologgal vétkezik az Úr ellen.

Nem az a baj, hogy képzettek akarunk lenni, hogy szeretnénk egzisztenciát építeni, hogy meg akarjuk alapozni a magunk és születendő gyermekeink jövőjét. Nem is az a baj, hogy nem akarunk sok gyereket. Hanem az a baj, hogy sem a karrierünkről, sem az életvitelünkről, sem az anyagi helyzetünkről, sem a gyerekeink számáról nem kérdezzük meg Istent. Nem Vele egyeztetünk a családdal kapcsolatos terveinkről, hanem követjük a társadalomban hangoztatott aktuális nézeteket arról, hogyan kell élni, azt gondolva, hogy az Úrnak nincsenek egyértelmű gondolatai a témában személyesen a mi életünkre vonatkoztatva is. 

Mi lehet a megoldás?


1. Elkülönülni!

Aki újjászületett keresztény, az a Biblia állítása szerint szent. A szentség nem azt jelenti, hogy valaki képtelen bűnt elkövetni, hanem azt, hogy az a személy Isten számára elkülönített. Az elkülönülés mind az első választott népre, Izráelre, mind az újszövetségi keresztényekre egy ma is érvényes dolog, amely nem titkos, hanem mindenki számára látható, nyilvánvaló.

Amiért az elkülönülés hangsúlyozását lényegesnek tartom a házasság-gyermekvállalás kérdésében az az, hogy mivel szentek vagyunk, vagyis elkülönültek, ennek meg kellene látszódni a házassággal kapcsolatos döntéseinken és a gyermekáldáshoz való hozzáállásunkon.

Elkülönülni, az Úr számára elkülönítettnek lenni annyit jelent, hogy Isten céljaira félretéve lenni. A szívünk az Övé, az elménket az Ő igazságain eddzük és a tagjainkat Neki 'kölcsönözzük', hogy megszentelhessen és hogy használhasson. Ezt nem lehet az emberek szemei elől rejtve tartani: aki elkülönült, azon egyértelműen látszik a mássága. Mivel nem e világból való, hanem idegen, ezért nem tud gond nélkül elvegyülni a világban, mert az kiveti magából: az emberek beleakadnak a jellemébe, a szavai és a hozzáállása gúny és megvetés tárgya. Ha nem így van, akkor lehet, hogy valamit nagyon elrontunk, Mesterünket ugyanis ez érte, és nekünk Őt kellene követnünk.

Az elkülönülés nem jelent elszigetelődést, de azt igen, hogy a szavak, a motivációk és a tettek, gyakorlatilag az egész életvitel MÁS. Annyira más, hogy ez a külső környezetnek is szembetűnik: mert nem úgy állsz a dolgokhoz, mint ők, nem úgy beszélsz, mint ők, nem úgy öltözködsz, nem azok a fontos dolgok a számodra, amik nekik stb. Mivel nem mész együtt a széles úton járókkal, bizonyos szinten azért mégis lehet elszigetelődés, de ezt szolgáló szeretettel és nyitottsággal ellensúlyozni lehet - erre törekedni is kell.

Érthető, hogy a világ a házasságot és a gyermekeket is a saját kívánsága kielégítése eszközének látja (ha nekem jó, akkor jöhet, ha nem származik előnyöm belőle, akkor nem kell). De sajnos az az általános, hogy a hívő emberek is ugyanígy gondolkoznak. Nagyon kevés keresztény alapozza Isten kijelentéseire, vagy személyes vezetésére a házassághoz való viszonyulását (ide értve a mikor-t és a hogyan-t is), és még ennél is kevesebben kérdezik meg az Urat arról, hogy Ő hány gyereket szeretne a családjukban látni. Ez azért komoly probléma, mert ha nem mások a mi utaink, hanem pontosan ugyanolyanok, mint a világé, akkor nem szentek és elkülönültek vagyunk, hanem világ vagyunk.

A döntéseink nyíltan vallást tesznek az értékrendünkről. Ha szájjal Úrnak is valljuk Jézust, de nem különülünk el Isten céljaira, nem Ő vezet és használ bennünket a családi életben is, akkor még mindig magunknak élünk és a világban vagyunk. Az elkülönülés alapvetően jellemzi a valódi keresztényeket, az elkülönülés hiánya pedig a világgal való barátság ékes bizonyítéka. Talán újra kellene gondolni a döntéseinket. Talán szükség van a motivációnk megvizsgálására a házassággal és a gyermekvállalással kapcsolatban...


2. Újrafogalmazni az értékeket egyéni szinten

Mi a fontos neked és miért az? Mi az, amit nem tartasz lényegesnek és miért pont azt? Ha nem tudod Isten Igéjével alátámasztani az életed gyakorlatait és a döntéseidet, akkor nem az Úr a referenciád és a vezetőd, ami a mindennapokat illeti. Ha mindent ugyanúgy csinálsz, mint a környezeted, akkor neked éppen ugyanaz fontos, és ugyanaz lényegtelen, mint nekik. Ha ugyanaz az értékrend, akkor nem vagy elkülönült...

Ami fontos kell, hogy legyen: házasság, család, gyerekek, és az Isten kizárólagos irányítása alatt álló hálás, alázatos élet megvalósítása. Ami nem fontos: anyagi stabilitás minden fölött, saját családi ház és autó, kütyük és tárgyak az emberek felett, időrabló tevékenységek és öncélú szórakozás köré épített élet az egyszerűség és a szolgáló élet helyett.

Nekem éppen ugyanaz a fontos, ami Istennek fontos? És ez a fontossági sorrend meglátszik az életemen?


3. Gyülekezeti szinten is családcentrikussá válni és ezt nyíltan felvállalva hirdetni

A gyerek áldás, a sokgyerekesség nagy áldás. A család érték, amit őrzünk és aminek helyes működéséről sokat tanítunk, hogy a gyülekezeti családok jól működhessenek. Így kell lennie!

A világra hatással lenni úgy tudunk, ha sóként viselkedünk és nem ízetlenülünk meg. Már só vagyunk, de élnünk is úgy kell, hogy ez a tény nyilvánvaló legyen. Nem a világot kell megváltoztatni, hanem a saját hívő hozzáállásunkat. Ha odaszánjuk magunkat Istennek, az lesz hatással a világra

A nők szerepét vissza kell állítani: a feleségszerepet és az anyaságot felszabadítani a korszellem gyülekezetbe is begyűrűző hatásai alól.

Ugyanakkor nyíltan kommunikálni, hogy a kivételek a szabályt erősítik. Vagyis elfogadjuk, hogy külső-belső okok miatt nem mindenkinél tud ez megvalósulni, de a megvalósulást általánosnak és igen kívánatos dolognak tartjuk, nem egy megtűrt anomáliának.

Bizonyos dolgok az Isten szerinti rend ellen vannak. Ezek a trend és a hozzá kapcsolódó negatív következmények további erősödéséhez vezetnek. Ezek olyan rossz magvak, amiket nem szabad tovább vetnünk:
 

1. A hívő élet individualizmusának hirdetése: "a te életed, a te döntésed!"

A hívő embernek van egy nagycsaládja, amelybe beleszületik, amikor Jézus Krisztus követője lesz. Ez a család a gyülekezet, és konkrétabban a helyi hívők közössége. Ha kereszténnyé lettél, akkor nem élhetsz úgy, ahogyan a szíved diktálja, mert van egy Urad, akit hálásan szolgálsz, és akinek számadással tartozol. Hogy ez megvalósuljon, arról Isten terve szerint egyrészt a bennünk élő Szentlélek, másrészről a gyülekezet gondoskodik.

Nem vagyunk egyedül és nem élhetünk úgy, ahogyan nekünk tetszik. A hívő élet nem individuális élet, hanem közösségi. Amikor a saját életünket a magunkénak tekintjük, amibe senki másnak nincsen beleszólása, akkor nem Isten szerint gondolkozunk, hanem a korszellemmel azonosulunk.

Krisztus az ura az egyes hívőknek, de a gyülekezetnek is, amelynek tagjai egymásért is felelősséggel tartoznak. Jó lenne, ha minden hívő tesó tudatában lenne ennek a kontrollnak, és Isten által rendelt megszentelő eszköznek tekintené a gyülekezeti tanítást és a testvéri intést, amely érte van, nem ellene.


2. A fiatalok elszigetelése a családtól: családi közösség megerősítése helyett ifjúsági alkalmak és rendezvények szervezése

A család és jó esetben a gyülekezet is egy olyan hely, ahol kor-integráltan találkozik a helyzetekkel az ember. Egy gyerek és egy fiatal számára ideális fejlődést egyedül az ilyen kor-integrált közeg biztosít.

Az életkorok igazán jól csak egymás kontextusában értelmezhetőek, és a helyünket a világban úgy találhatjuk meg, ha látjuk, honnan jövünk és merre tartunk. A gyerekek és a fiatalok korcsoportok szerinti elrendezése a fejlődésük szempontjából egyáltalán nem előnyös, ugyanis a saját korosztályuk problémái és érdeklődési köre körüli forgás nagyon beszűkíti őket. Mivel ki vannak ragadva a fölöttük és alattuk lévő korosztályok közül, ezért egyrészt nem tanulnak meg irgalommal és szolgálatkészséggel fordulni a kisebbek felé, másrészt nem lesznek képesek kötődni az idősebb korosztályok élethelyzeteihez.

A fiataloknál ez azért probléma, mert ők a szerelem és párválasztás témájáig jutnak el, és ennek a bűvkörében élnek éveken át. Így éveket vesztegetnek el, amit jó esetben passzív várakozással, rosszabb esetben eszeveszett pasizással-csajozással töltenek. Ha képesek lennének távolabbra nézni, akkor meglátnák, hogy a párválasztás csak a kezdet: nekik elsősorban egy életen át tartó házasságra kellene készülni, mégpedig az idejüket az Úrral való felkészüléssel töltve. Ebben az aktív felkészülésben valósul meg, hogy a jellemük és a viselkedésük a férj-, illetve feleségszerephez, valamint az apa-, illetve anyaszerephez a lehető legalkalmasabbá formálódjon. Az idősebb generációkkal való kapcsolatnak ebben nagyon fontos szerepe van, hiszen az ő élettapasztalatuk és bölcs bátorításuk komoly segítséget jelentenek ebben a felkészülésben.

A gyülekezetek gyermek és ifjúsági rendezvényei tehát, bármilyen jó szándékkal szervezik is azokat, távol vannak Isten jó tervétől, amely nem akarja kiszolgálni az azonos korúak programigényeit, hanem a nehezebb helyzetet, a kor-integráltságot részesíti előnyben.


3. Házasság-centrikusság helyett szerelem-centrikusság, vagyis a házassági szerepre való korai felkészítés helyett csupán a párválasztásra helyezett hangsúly

A csoportokba rendezett fiatalok igényeit a szervezők fontosnak tartják kielégíteni. Mivel a férjjé, feleséggé, apává, anyává válás a húszas évek elején még olyan messzinek tűnik, ezért a mának élés jegyében a szerelemre és a párválasztásra koncentrálnak. Sajnos a fiataloknak szóló tanítások kiszolgálják a fiatalok igényeit, és nem mutatnak rá kellőképpen a folytatásra: vagyis arra, ami az esküvő után rájuk vár. Ez a felkészületlenség éretlen, önmaguk körül forgó házasfeleket eredményez, akik akár több év házasság után is úgy vélekednek, hogy nem kell gyerek, mert még önmagukat kell megvalósítani előbb...


4. A gyerek nélküli házasság üdvözlése: annak a gondolatnak az elfogadása, hogy a házasságkötéshez nem tartozik hozzá szorosan a gyermek, vagyis házasként is élhetsz magadnak, ameddig akarsz

Mivel a fiatalok nem anyává-apává válásra, hanem szerelembe esésre készülnek, ezért egyre gyakoribb, hogy a házasságkötés után évekig tologatják a gyermekvállalást. Megvannak a racionális indokaik, de ezek az indokok nem Isten, hanem a korszellem álláspontját tükrözik: még karriert kell építenem, még saját házat kell vennünk/építenünk, még össze kell szoknunk (évekig??), még be kell fejeznem a sulit... Aztán észre sem veszik, de a pár évből több év lesz, és már harminc körül vagy jóval fölötte ocsúdnak, hogy jaj, most már azért mégis kellene egy gyerek. Vagy kettő. Max. három. Többet a hosszú éveken át megszokott magasabb életszínvonalú, saját kívánságok köré épített életükkel nem tudnak felelősen vállalni.

A gyülekezet feladata hirdetni a keresztényeknek, hogy a házasság együtt jár a gyerekekkel. Nem elfogadható, hogy önérdekekből hosszú éveken át önmagának éljen egy házaspár.


5. A pályaválasztás fontos szempontjai kimaradnak, hiszen olyan, jól fizető szakmák választására bátorítjuk a fiatalokat, amelyek családosan komoly kompromisszumokra fogják kényszeríti őket és elemeiben érintik gyermekvállalási szándékukat is

Régen a szülők döntötték el, hogy melyik gyermekükből mi legyen. Ma már nem gondoljuk, hogy ilyen mélyen bele kellene szólni a pályaválasztásukba. Ha lányként ügyvéd vagy orvos akar lenni, akkor hajrá bele. Sőt, ha kellően  jól fizető és piacképes szakma felé tendálódik, azt örömmel üdvözöljük, még ha az a szakma nyilvánvalóan nem kompatibilis az anyasággal és a családos élettel.

Úgy gondoljuk, hogy a gyerekünk mindenféle orientálódása természet-adta dolog, amivel nem érdemes és nem is kell interferálni. (Kivéve, ha nagyon problémás szakmát választana...) Pedig nagy a felelősségünk, hogy mire bátorítjuk a fiainkat és a lányainkat.

Az Isten szerinti rendben a felnövekvő fiúkból férjek és apák, a felnövekvő lányokból feleségek és anyák lesznek. Ez lesz az elsődleges feladatuk és felelősségük a munkájuk mellett/előtt. A család fontosabb lesz, mint a munka, de a munka is fontos lesz. Ha a kettő egymásnak fog feszülni, akkor az olyan nehéz családi helyzeteket fog eredményezni, amit jó szívvel nem kívánhatunk a gyerekeinknek. Erre persze nem gondolunk, amikor egy manapság divatos főiskolára/egyetemre jelentkezik a gyermekünk. Pedig adott esetben egy élet őrlődését spórolhatjuk meg, ha bizonyos szakmáktól kifejezetten elfelé tanácsoljuk őket.

Szükség van némi kreativitásra, de az Úr vezethet minket abban, hogy szülőként a gyerekeink képességeit és az érdeklődési területüket maximálisan figyelembe véve segíthessük őket a pályaorientációban. Ez már gyermekkorban indulhat, amikor imádkozva felismerjük, hogy milyen képességeket rejtett el bennük Isten. Fontos szem előtt tartani, hogy egy adott érdeklődési terület még nem predesztinál valakit egyfajta szakmára, munkára. Ha szereti a történelmet, nem biztos, hogy töritanár vagy jogász kell, hogy legyen. Ha érdekli az emberi test működése, még nem biztos, hogy biológusnak vagy orvosnak kell lennie.

Gyermekünk az erősségeinek tudatában nagyon sok dolgot tehet, megannyi hivatás közül választhat, és ezeknek egy része bizonyára jól megfér a családos élettel. DE ezeket a szempontokat nekünk kell végigzongorázni. Sajnálatos, amikor szinte teljes egészében az iskolára, meg a gyerekünkre bízzuk a választást, holott sok esetben egyikük sem kompetens, mert a hosszútávú szempontokat és a keresztény motivációt nem tudják hatékonyan érvényesíteni. A mi feladatunk ez - ne bízzuk másokra.


Látok egy trendet magam körül, de érzem, hiszem, hogy egyedül rajtunk, keresztényeken múlik, hogy a mi családunkban és a mi gyülekezetünkben trend lesz vagy Istentől jövő rend. Tudom, hogy ez az egész téma nagyon mély. Nem is szeretném leegyszerűsíteni a helyzetet, csak látom a trendet és úgy érzem, meg kell fogalmazni azt, amin változtatni kell...

 

  

2011. július 25., hétfő

Egy rendes nőnek otthon van a helye??



Nemrégen kerestem egy videót a YouTube-on. A kereső feldobott egy olyan találatot, ami egyáltalán nem oda tartozó volt, ugyanis nem ilyen témában kerestem. De mivel ott volt, kíváncsiságból belenéztem. Meglepődtem. Csalódtam is. Oláh Ibolyában. Nem mondhatni, hogy jól ismerem őt, és mostanság egyáltalán nem tudok róla semmit- családi szinten ugyanis jó ideje nem megyünk a tv közelébe, s a bulvársajtót is messzire kerüljük. (Szép és nyugodt az élet így, 'ártatlanul'...)

Ibolya énekesi karrierjének kezdetét a tv-n keresztül figyeltem évekkel ezelőtt. Valahogy nem tűnt olyannak, amilyen ebből a tavalyi számából lejön. Nézzétek meg, aztán elmondom, milyen gondolatokat kavart fel bennem ez a zeneszám.



Ez a szám azért jó, mert egy olyan problémát vet fel, amiről talán nem esik elég szó keresztény körökben. Valós probléma, mégsem szeretünk beszélni róla. Mivel mi nem beszélünk róla, a világ teszi meg helyettünk. És bár bátor dolog nevén nevezni a problémát, a megoldással viszont (világi szokás szerint) nagyon mellélőnek. Engem ez a mellélövés most azért is idegesít, mert a tinik és a fiatal felnőttek ilyen zenéken formálják (=tompítják) erkölcsi ítélő-képességüket. Amennyire én látom, a hívő fiatalok sem kivételek ebben. Persze nem kellene tenniük, de ők akkor is teszik. Ez azért riasztó, mert évek múlva az ő moráljuk lesz a meghatározó a gyülekezetekben.

Nagyon sok indulat kötődik ehhez a témához, mert akit elnyomnak, az megoldást akar, és akin élete egy pontján áttiport egy férfi, az bosszút akar állni, hogy a sérelmét valami módon megtorolhassa. A megoldásra azonban ilyen módon nem lehet rátalálni, mert az indulat elhomályosítja az értelmet és messze visz Isten akaratától. Nem vitatható el a sérelem, a fájdalom, a durva bánásmód vagy a kihasználás. Nem vitatható el, ha valaki megcsalás, erőszak vagy érzelmi elhanyagolás áldozata lett. Ezek nagyon súlyos dolgok, és nagyon súlyos lelki terhet rakhatnak az emberre. De ettől a tehertől soha senki sem szabadult meg olyan módon, hogy azt mondta, "ez mostantól nekem is jár!" Egyedül Jézusban van valóságos szabadulás. Ha nem jó helyen keresünk megoldást, akkor nem fogjuk megtalálni a megoldást. Ezért kell mélyebbre nézni.

Hogy szerintünk egy rendes nőnek hol van a helye, az maximálisan világnézeti kérdés. Aki azt mondja, hogy nehogy már a férfiak uralkodjanak a nőkön, az egy valós problémát fogalmaz meg, de nem az igei megoldásra talált rá. A valós probléma, amiről szó van, az asszonyok elnyomott helyzete. Mert más dolog valaki fölött uralkodni, és más dolog elnyomni, megnyomorítani és kihasználni őt. Az asszonyok minden korban megtapasztalták az utóbbit is. De ez nem jelenti, hogy az igei rend rossz vagy működésképtelen lenne.

Isten bölcs és jó. Ő az ő bölcsességében és jóságában rendet teremtett és hierarchiát, nem káoszt. Isten eltervezte az állam, a gyülekezet és a család rendjét, és az Igében világosan megmutatja, hogy ezeknek hogyan is kell jól működnie.

Nincs Isten rendjével semmi probléma: az tökéletes és megfelelő. A probléma az emberi természettel van: az, ami romlott és bűnös. Persze könnyebb a rend ellen törni, mint beismerni az ember romlottságát. Könnyebb Isten ellen viaskodni, amikor baj van: megmakacsolni magunkat, az öklünket rázni az égre, s az Igét félretenni. Könnyebb, mint megalázni magunkat Isten hatalmas keze alatt, és szembenézni azzal a ténnyel, hogy mi, emberek rontottuk el az saját életünket: mi okozunk kárt egymásnak, nem a rend.

A bűnnel van probléma, ami bennünk van. A férfi bűne, hogy férjként visszaél az Úrtól rendelt szerepével, és nem önfeláldozó szeretettel szereti az alárendelt felet, mint egy jó király. Hanem, mint egy diktátor, a maga érdekét helyezi előtérbe és elvárja, hogy kiszolgálják őt, miközben ő kihasznál és elnyom. A nőnek meg az a bűne, hogy feleségként fellázad Isten rendje ellen, és nem hajlandó alárendelni magát szeretetből, mint egy hűséges alattvaló a királyának. Hanem, a maga igényeit helyezi előtérbe és mint egy szakadár, ellenáll és lenyom.

Még, ha lenevetjük is a bűnt, és állítjuk, hogy rajtunk "nulla a hatalma", attól még a szolgaságában élünk, és napról napra ez nyomorítja meg az életünket, és a családunkat. S ez mindaddig így is marad, ameddig nem szánjuk oda Jézusnak a tagjainkat.

A szerepekkel való visszaélésekért nem Isten rendjét kell okolni, hanem azt a személyt, aki vétkezik a házastársa ellen. Annak kell megtérnie bűnéből, aki elkövette a bűnt. Nem a rendnek kell megváltoznia, mert ha a rend megváltozik, akkor káosz lesz. Mint ahogyan káosz is van, mert nem akarunk megtérni, és nem akarjuk tudomásul venni, hogy mi hibáztunk el a dolgot, amikor elfordultunk az igei rendtől, nem Isten, Aki rendet alkotott.

Mire volt jó az emancipáció? Milyen előnye lett annak, hogy a nadrágot most már a nő is hordhatja: hogy vannak 'jogaink' és szavazhatunk, és vállalhatunk férfimunkát, és járhatunk felsőbb iskolába, és felülkerekedhetünk a férjeinken?

Talán kevesebb nőt nyomnak el és használnak ki, mint előtte? Talán jobban megbecsülik a munkánkat, mint előtte? Boldogabbak vagyunk, mint előtte? Isten elégedettebb velünk, mint előtte?

Nem mondom, hogy nincsenek előnyei annak, hogy a nő sokkal több dolgot tehet, mint eddig bármelyik történelmi korban. Azonban e 'szabadság' hátrányait nem mindig kommunikáljuk annyira élesen és világosan, mint az előnyeit. Pedig a hátránya talán több is, mint az előnye. Ahhoz ugyanis, hogy valamit megnyerjünk, valami mást egész bizonyosan elveszítünk. (lásd később)

Az emancipáció nem megoldás semmire sem. Nem szüntette meg a nők kihasználását és az elnyomást, csupán új szintre emelte azt. Nem oldott meg egyetlen társadalmi problémát sem, mert a valódi probléma nem a struktúrában, hanem az ember természetében keresendő, s ez a probléma azóta is ott van az emberben. Ugyanakkor kreált egy sor új problémát, amellyel jelentősen hozzájárult a társadalom szétzuhanásához. A mérleg nyelve tehát egyáltalán nem az emancipáció javára dől el...

Már csak azért sem működött, mert nem lettünk tőle többek: amit nyertünk a réven, elvesztettük a vámon. Hogyan történhetett mindez?

Két kezünk van, és ahhoz, hogy nőként mindazt megragadjuk, ami előnyt az új szabadságunkkal szereztünk, le kellett mondanunk másfajta jogokról, és hátra kellett hagyni az áldást. Mert nem fért el minden a kezünkben. Bár sokat akartunk markolni, de végül keveset fogtunk, és még mindig nem akarjuk észrevenni, hogy a társadalomra milyen szörnyű hatással van mindez.

Miféle áldásról beszélek? Miről mondtunk le? Az otthonteremtés áldásáról. Gyermekeink formálásának áldásáról. A férjünknek való önzetlen szolgálat áldásáról. A belső békesség és a külső harmónia áldásáról. És alkalmasint a sokszoros anyaság megtapasztalásának áldásáról. Nem mondom, hogy aki él a szabadságával, az feltétlenül megfosztja magát mindegyik áldástól rövid távon. De hívőként nem rövid távon kellene gondolkozunk, hanem hosszú távon: örökkévaló viszonylatban.

 Isten szemszöge nem az az életünkről, mint amit a világ sugall. Neki nem az a fontos, hogy befuss egy csodálatos világi pályát, hanem hogy rajtad keresztül megáldja és megszentelje azokat, akiknek a gondozásával megbízott téged. Ő látni akarja, ahogyan növekszel hitben, Istenismeretben, szolgálatkészségben. Nem ragadhatod meg mindkét pályát, mert azt nem lehet.

Szellemi törvényszerűség, hogy két igazságot nem lehet hinni, két irányba nem lehet menni, két úrnak nem lehet szolgálni. Amikor mindent magunknak akarunk, akkor kevesebbet szerzünk, mintha megelégedtünk volna azzal, amink eddig volt.

Ez érvényes arra a kérdésre is, hogy egy 'rendes' nőnek hol van a helye. Bármennyire is szeretnénk, nem tudunk két helyen lenni. Vagy otthon vagyunk, vagy futunk a karrierünk és az egyéni beteljesedésünk után... de az, ahol vagyunk, mindenképpen óriási hatással lesz a családunkra.

Céltalanság, békétlenség, neveletlen és formálhatatlan gyermekek, meghidegült házasságok, tönkrement családok, és megannyi fizikai megbetegedés, amely a rohanással, a stresszel, és a nem éppen családos asszonyokra méretezett munkahelyi feladatokkal van összefüggésben- ez mind a szabadságunk ára, s új, emancipált életünk látlelete.

Vallhatjuk büszkén Oláh Ibolyával együtt, hogy nekünk ugyanaz megjár, mint a férfiaknak, mert mi is 'vagyunk olyan tökösek', mint ők. De a valóság az, hogy mi nem tökösnek lettünk teremtve. Amikor azonos feladatokat akarunk csinálni, mint a férfiak, akkor a lázadásunkat hirdetjük- elfordult utainkat tesszük közszemlére. A bűneikkel hencegünk, s erényt gyártunk belőlük. De kit próbálunk becsapni? Istent? Vagy magunkat?

Magunkat becsaphatjuk, de Istent nem tudjuk. Az igazság nagyon keményen hangzik, de előbb vagy utóbb szembe kell nézni vele: mi, tökös feleségek cserben hagytuk a családjainkat a karrierünkért. Szívünkben elhagytuk férjeinket flörtölő kollégákért. Hátat fordítottunk a gyermekeinknek, amikor Isten rendjét megvetettük. És ezek után még azt mondjuk, hogy mindez normális, mert mindenki ezt csinálja.

Nem igaz, hogy mindenki ezt csinálja. Nem igaz, hogy mindenki tagadja, hogy egy rendes nőnek otthon van a helye. És még, ha a túlnyomó többség egyet is ért Oláh Ibolyával, nekünk akkor sem kell a többséggel együtt menni. Mert minket Isten hívott el, és Ő vezet. Miért nem Őt kérdezzük, amikor az asszony helyéről van szó? És, ha már megkérdeztük Őt, akkor miért nem cselekszünk aszerint, amit kijelentett?
Nem tudom, hogy mi a rosszabb: egy olyan világban élni, amely vad érzékiséggel kiáltja bele a gyerekeim arcába, hogy "neked mindent szabad", és hogy "élj önmagadnak". Vagy egy olyan világban élni, ahol a keresztények többé nem sók, mert gondolkozásukat ugyanúgy a reklámok, a dalok, a tévé-sorozatok, a kortárs könyvek és filmek formálják a világ szerint, mint a világét. Engem feldühített az a magabiztosság, ahogyan Ibolya harsogta az emancipációs hazugságot, hogy nyugodtan tedd azt nőként, mit megkívánsz. De igazán kétségbe ejt, amikor azt tapasztalom, hogy a hívők között többé nem sikk a karrier helyett a családot választani. Mintha már mi sem tudnánk, hogy egy 'rendes' nőnek tényleg otthon van a helye...

2011. május 6., péntek

Férj-feleség szerep 2. (Feladataink)




Az első részt itt olvashatod.

A férj-feleség szerep egy igen kemény téma, de azért kemény, mert nagyon hasonlít Jézus és a hívő kapcsolatára. S mivel a mi Vele való kapcsolatunk is hűtlenséggel terhes a mi oldalunkon, szeretnénk nem hallani az Ő mondandóját. Mert belül jól tudjuk, hogy Isten jogosan fog megítélni.

Ha teljesen úgy látnánk a férjünket/feleségünket, mint ahogyan Isten látja, ha tisztában lennénk mindazzal, amit Ő vár el tőlünk, mint férjtől/feleségtől, akkor nem éreznénk kemény beszédnek azokat a szavakat, amelyek Tőle érkeznek.

Isten adjon kegyelmet, hogy megértsük, és szívünkre vegyünk azt, amit ebből az egészből Ő akar nekünk mondani !

Úgy hiszem, hogy a háztartás és a gyermeknevelés a feleség dolga, mint ahogyan a munka a férj dolga. A háztartás azért a feleségé, mert ő az otthonteremtő. A gyereknevelés azért, mert ő tölt sokkal több időt a gyerekekkel. Úgy hiszem, nem fair dolog rátestálni a férjekre azt, amit nekünk, feleségeknek kellene elvégezni. Nekem sem esne jól, ha a férjem elvárná, hogy a munkája egy részét rendszeresen én csináljam meg helyette. Egyszerűen vannak szerepek.

Isten rendelte ki a munkát a férjnek is és a feleségnek is- mindenkinek a saját szerepe szerint. Kizárólag ebben a munkában tudjuk Isten békességét megtalálni. Békességet a munkában?! Igen. Ugyanis mindkettőnek (férjnek is, feleségnek is) olyan a feladata, ami nem adódik a természetéből (a bűn miatt megromlott természetére gondolok). Isten pontosan így tervezte, mert a bűnbeesés óta a kemény munka egyik célja éppen az, hogy a férj is, és a feleség is a saját alkalmatlanságát felismerve és elismerve Istent keresse: az Ő ereje nélkül nem lehetnek sikeresek abban, ami rájuk lett bízva. Tehát valóban igaz, hogy nem könnyű a dolgunk, bár az Úrral nem lehetetlen. Ezt Ő tervezte így, a mi javunkra.

Látjátok már, miért helyes és áldott dolog, hogy látszólag megugorhatatlanul magasra van állítva számunkra a mérce? Sok férj és feleség mégis erőnek erejével küzd, hogy áthárítsa a saját munkáját a házastársára. Ezzel arra tesz törekvést, hogy felcserélje a szerepeket.

Valóban könnyebb a másikét csinálni. A férjeknek testi természetük szerint könnyebb szellemileg ellustulni, mint szolgálni és vezetni. Könnyebb a kemény munkát elodázni, mint hűségesen kitartani benne. Könnyebb a házasságot és a családot elhanyagolni, mint szenvedélyes szeretettel energiát tenni a kapcsolatok építésébe. De a férjnek az a parancs Istentől, hogy legyen hűséges követője Jézusnak, küzdve a hitért, hogy szellemi dolgokban ő legyen a fej. És az is, hogy lelkileg, anyagilag és érzelmileg gondoskodjon a családjáról úgy szeretve az övéit, mint Krisztus az egyházat. (ami azt jelenti, hogy szenvedélyesen és áldozatok árán is). Minderre képes az Úrral!

A feleségnek sem adódik a testi természetéből, hogy alárendelje magát a férjének, pedig Isten ezt parancsolja neki. Könnyebb kézbe vennie az irányítást, és sokbeszédűségével férje fölé kerekedni, mint szelíd és csendes lélekkel, szívből alávetnie magát még a rossz döntéseknek és a nemdöntéseknek is (ha van ilyen), Isten akaratában megnyugodva. Könnyebb leértékelnie a férje szellemi szintjét, mint őszintén hálát adni azért, hogy éppen ő a férje, akit Isten formál. Könnyebb önmagát gondoskodónak feltüntetnie, és a saját fontosságának fényében tetszelegnie, mint teljesen a férje gondoskodására bízni magát és gyermekeiket, anélkül, hogy úgy hinné, ő jobban is tudná csinálni, mint a férje.

Egy feleségnek nem a könnyebb út örömmel engedelmeskedni, támogatva és bátorítva a házastársát, és mellette állni mindenben (kivéve a bűnt)...

Ha egy feleség a szíve után megy, akkor előbb-utóbb fejjé fog válni, és uralkodni fog a férjén, mert a természetéből adódóan szervező és kivitelező típus, aki nem akar a másikra várni. Lehet, hogy nem fogja teljesen leuralni a másikat. Talán van annyira 'hívő', hogy fenntartsa a látszatot, hogy még mindig ő az, aki a férj után megy: de valójában mindketten tudják, hogy nem érdemes ujjat húzni vele, mert a végén úgyis ő fogja meghatározni a dolgokat, nem a férj.


Ez a dolog kapcsolódik a házimunkákhoz is. Bár talán nem annyira egyértelmű, de mégis igaz, hogy a férjünk iránti tiszteletünk abban is megnyilvánul, hogy nem tekintjük őt a háztartási segédünknek. Mivel a háztartás ellátása a feleségek dolga, ezért nem helyes befogni a férjeket a feladatunk elvégzésébe. Érdekes, hogy ez a kérdés jellemzően akkor kerül elő, amikor a feleség is dolgozni kezd... talán ez az első komolyabb szerepcsere... (mivel ő részben átveszi a pénzkereső szerepét, cserébe elvárja, hogy a férj is vállaljon részt a háztartásban, így egy kicsit mindenki a másikét csinálja).

A közgondolkozás szerint az mintaférj, aki készségesen a felesége keze alá dolgozik: pelenkát cserél a gyereken és nem áll távol tőle sem a mosogatás-takarítás, sem egy remek ebéd elkészítése. Én nem mondom, hogy káros, ha egy fiatal férfi megtanul önmagáról gondoskodni. A női munkákban büszkélkedő férfi azonban nem bibliai ideál, hanem a kor szellemiségének terméke, mely kor egyértelműen a szerepek összemosásában gyönyörködik. A nőies férfiideál és a férfias nőideál között vergődve többé nem tudjuk, kinek is lettünk teremtve, és ez az identitászavar az ördög munkája Isten teremtési rendje ellen.

A gyülekezetbe is beszivárgott ez a fajta gondolkozás, de jóval kegyesebb formában. A gyülekezeti szolgálattevők között meglehetősen sok a nő: a gyülekezetek el vannak nőiesedve, emiatt a férfiak mintha nem találnák igazi helyüket benne. Az asszonyok viszont, ahelyett, hogy a háttérbe húzódva Istenhez kiáltanának megoldásért, hogy avatkozzon be és emeljen fel több szíve szerint kedves férfit, aki megérti a hívást és elvégzi a munkát, ami rá lett bízva, mindezek helyett az asszonyok maguk veszik kézbe a dolgokat és saját szellemi fényükben tetszelegve elfeledkeznek arról, hogy mit mond Pál Timóteusnak:

Az asszony
csendességben tanuljon
teljes engedelmességgel.
A tanítást pedig
nem engedem meg az asszonynak,
sem hogy a férfin uralkodjék,
hanem legyen csendességben.
Mert Ádám teremtetett elsőnek,
azután Éva.
És Ádám nem csalattatott meg,
hanem az asszony
megcsalattatván, bűnbe esett:
Mindazáltal megtartatik
a gyermekszüléskor,
ha megmaradnak a hitben
és szeretetben
és a szent életben mértékletességgel.
(2Timóteus 2:11-15)

Ha szeretnénk, hogy a családjainkat és gyülekezeteinket férfiak vezessék, akkor nekünk, asszonyoknak el kell tolatni az útból. Amikor nem a helyünkön vagyunk, akkor a férfiak helyén vagyunk, és amikor nem a saját faladatainkat végezzük, akkor a férjeinkét. Ennek pedig nem csak az a következménye, hogy a Krisztus Teste nem képes normálisan funkcionálni, hanem az is, hogy otthonaink sem működnek megfelelően, és a feleségek feladatát mások kell, hogy betöltsék... hiszen ők más dolgokkal vannak lefoglalva. Ezért van szükség vasárnapi iskolára, meg ifjúsági órára: az anyák elvesztették az érdeklődésüket abban, hogy kihasználva Istentől kapott hatalmas kiváltságukat, hitet ültessenek saját gyermekeik szívébe. Való igaz, hogy sok hasznos dolgot tehet egy asszony a gyülekezetben, de én mégsem tudok annál jelentőségteljesebb szolgálatot elképzelni, mint az az anyai szolgálat, amit a saját otthonában saját gyermekei körében végezhet.


Az otthonnál maradva: hogy segítsen-e a férj a házimunkában, az lehet, hogy egy olyan kérdés, ami mögött az van, hogy a feleség szeretné megmondani a férjnek, hogy mi a dolga. Szeretne jól beolvasni, hogy "na ugye, hogy neked is kötelességeid vannak a családon belül!" Meg kell vizsgálni az indítékot, mert amikor egy feleség uralkodni akar a férjén, az bűn. Ha pedig keserűség és neheztelés van e hozzáállás mögött, akkor a sérelmet le kell tenni, mert a neheztelés nem tetszik az Úrnak. Ő el akarja venni a terhet rólunk: sértettségünk és fájdalmunk terhét. Ő a megrepedt nádszálat nem töri el, hanem éppé teszi kegyelme és szeretete által. De ehhez Hozzá kell mennünk, nem nyalogathatjuk a sebeinket örökké.

Lehet, hogy régen máshogyan volt az otthonunkban, de többé nem lehet úgy, ahogyan régen volt, mert Jézus Krisztus újat hozott, és mi elfogadtuk Őt Megváltónknak. Ő új emberré tett: a régi elmúlt, új jött létre. A régi gondolkozásnak is el kell múlnia, és többé nem szabad, hogy a világ után menjünk, amely feminista elvek szerint a férfiakat a nők alá helyezi.

Isten kétségbevonhatatlan rendje ez: Ő van mindenek felett, alatta Krisztus, alatta a férj, alatta a feleség és kettőjük alatt a gyermekek. Mit jelent, hogy 'alatta'? Alacsonyabb rendűséget, kizsákmányolást, rabszolgasorsot? Nem, hanem Isten szíve szerinti alávetettséget, Jézus példája szerint.

Annakokáért
az az indulat legyen bennetek,
mely volt a Krisztus Jézusban is,
Aki, mikor Istennek formájában vala,
nem tekintette zsákmánynak azt,
hogy az Istennel egyenlő,
Hanem önmagát megüresíté,
szolgai formát vévén föl,
emberekhez hasonlóvá lévén;
És mikor olyan állapotban
találtatott mint ember,
megalázta magát,
engedelmes lévén halálig,
még pedig a keresztfának haláláig.
(Filippi 2: 5:8)

Az alávetettség azt jelenti, hogy bár egyenlő vagyok a férjemmel, de ezt nem tekintem zsákmánynak, nem használom föl a másik ellen. Hanem önként megüresítem magam a független önrendelkezésemtől, azért, hogy a férjemet szolgáljam. És megalázom magam engedelmes lévén mindhalálig. Az alávetettség az egyetlen állapot, amelyben méltóképpen ki tudom fejezni, hogy tisztelem azt, akit fölém rendelt Isten. És ez az egyetlen módja annak, hogy kifejezzem, tisztelem Istent (hiszen tisztelem a rendjét). Az engedelmesség hűséggel és elszámoltathatósággal is kell párosuljon. Mivel elköteleztem magam, odafigyelek a férjem véleményére, sőt, elfogadom, hogy jogosan számon kérhet engem a cselekedeteimért (megfeddhet, ha úgy látja jónak és én Isten formáló kezét fogom benne látni).

Ezt a hozzáállást nem lehet erőszakkal megteremni magunkban! Aki nem keresztény, annak mindez bolondság. Az igazságot egyedül az Isten Szelleme által megújult elme képes befogadni, és csak az újjászületett szív képes örömmel ehhez a rendhez igazítani az életét. Tehát ha a szívünk távol van az Úrtól, akkor a férjünket csak színből leszünk képesek tisztelni, vagy még úgy se. Először a szívünket adjuk teljesen az Úrnak, csak utána kérdezzük meg a véleményét életünk egyéb dolgairól! Máskülönben nem leszünk készek befogadni a válaszát, akkor meg fölösleges volt kérdezni Őt.

A férj feje tehát Krisztus, nem a feleség. Így férjünk elsősorban Neki tartozik számadással azért, hogy megfelelően tölti-e be a szerepét, nem pedig nekünk. Mi Istennek is és a férjünknek is számadással tartozunk azért, ahogyan élünk. Mert az, ahogyan feleségként élünk, jelentősen befolyásolja mindkettőjük megítélését az emberek körében: megnéznek minket, beszélnek velünk, és ítéletet alkotnak az Istenről, akiben hiszünk, és a férjünkről, akinek alá vagyunk vetve. Szerezhetünk tiszteletet vagy rombolhatjuk a megítélésüket, aszerint, ahogyan a szerepünkben forgolódunk.

(Ugyanez igaz 'lefelé' is, a gyermekeinkre: ahogyan mások előtti megnyilatkozásaink az Urat és a férjünket mutatják be az embereknek, úgy gyermekeink megnyilatkozásai minket mutatnak be másoknak. A viselkedésükkel nyíltan beszélnek arról, hogy milyenek vagyunk, milyen az értékrendünk. Nem véletlen, hogy az Ige szerint a gyülekezeti szolgálattevők kiválasztása többek között gyermekeik viselkedése alapján kell történjen.)

A szerepeket illetően nem szabad tehát régi mentalitásunkat figyelembe venni, hanem Isten erejével meg kell öldökölni a régit, és ki kell cserélni újjal.

Amikor a mentalitásunk kicserélése helyett szerepcserére teszünk kísérletet, akkor lázadunk Isten tökéletes rendje ellen. Azt akarjuk tenni, ami a testi természetünkből következően könnyű. Azonban, amikor ezt tesszük, az mindig felfuvalkodáshoz vezet: megkeményedik a szívünk Isten iránt, és elhisszük, hogy a társadalom jobban tudja. Úgy érezzük, megy ez nekünk egyedül is, és már nincs szükségünk Rá az életünk szervezésében. Elfordulunk az Úrtól, életünk Forrásától, és ezzel hibát követünk el. Mert amikor eltávolodunk, a saját kívánságaink hálójába kerülünk, s ezzel megszomorítjuk az Urat és szívfájdalmat okozunk saját magunknak. Éva vétkezett először, és ma is gyakran a feleség hozzáállásával kezdődnek a problémák. Sátán mindenkor hatalmasan használja a megvezetett asszonyokat az otthonok lerombolására és a férjek megnyomorítására.

Természetesen a nem Isten szerint élő férjek is eszközök a feleségek életének megkeserítésében, akik aztán ezt a keserűséget az otthonba is beviszik- és az ördögi kör be is zárult. De ki lehet törni Isten erejével! Nem kell, hogy most is igaz legyen ránk az, ami valaha igaz volt. Ha tegnap így tettünk, és ma megítélt az Úr ebben a dologban, akkor mostantól kezdjünk újat Ővele. Aki készségesen megbocsát az ezredik bukásunk után is, Az szelíden a karjára is vesz, amikor úgy érezzük, nem megy tovább és az életünk egy csődtömeg. Ő újat hozhat. A múlt elmúlt.

Hogyan fogok mától élni? Rábízom végre magam Istenem tökéletes és áldott rendjére, ami a házasságomat és a szerepemet illeti? Vagy arra tartok, amerre a társadalom megy és tovább élem lázadó életemet Isten dicsősége és áldása nélkül szűkölködve, szívem keménységében?

Nem az a kérdés, hogy a társadalom hogyan vélekedik a szerepekről és a férjek házimunka-végzéséről.
Nem az a kérdés, hogy az ismerőseim egyetértenek-e a fentiekkel.
Nem az a kérdés, hogy a gyülekezetemben látok-e jó példát, ami tükrözi a bibliai rendet.


Nem az a kérdés, hogy a saját testi értelmem szerint működőképessé tudom-e tenni a családunkat.
Nem az a kérdés, hogy a felcserélt vagy eltorzított szerepekkel mennyire válik élhetővé és kényelmessé a saját életem.
Nem az a kérdés, hogy rá tudom-e venni a férjemet, hogy az én feladataimat elvégezze helyettem.

Lehet, hogy ez utóbbiakat mind meg tudom tenni és lehet, hogy a szerep-módosulások miatt az életem Isten segítsége nélkül is látszólag működőképes és élhető lesz. De ha az Ő jó tervét elvetem, akkor az ellen vétkezem, Aki e tervet kitalálta és elrendelte. Ő nagyon szeret engem, de nem vállalhat közösséget a bűneimmel.

Ha Istennek nem tetszik az, amivé az életemet tettem, akkor a szellemi veszteség messze felülhaladja majd a testi és érzelmi nyereséget. A kérdés tehát ez:

"Ki az úr a házam táján? Isten vezeti az életemet vagy én magam? Megéri a saját kívánságaimat követni, ha ezzel bizonyosan megrontom az Istennel való kapcsolatomat?"

Amikor nem Isten véleménye alapján rendezem be az életemet, az az emberi kapcsolataimra is negatívan hat. Az Ige beszél arról, hogy a feleség, aki nem tölti be a szerepét, gyötrelmére van az ő férjének. Sőt, a viselkedésével képes hitelteleníteni férje bizonyságtételét a gyülekezet előtt. Emellett, ha a gyermekeim lányok, rólam mintázzák meg a követendő feleségszerepet. Én vagyok a minta, amilyenekké ők is formálódni fognak. Ha a gyerekeim fiúk, akkor az értékrendemmel adok nekik mintát arról, hogy milyen jellemvonásokat keressenek a jövendőbelijük választásakor. Olyan feleséget kívánok a fiaimnak, amilyen felesége én vagyok a férjemnek?

Amilyen felesége én vagyok a férjemnek, az nem a férjemtől függ. A Biblia istenfélő asszonyai közül nem egy úgy lett a hit példája magaviseletével és istenfélő jellemével, hogy a férje hitetlen, önző, vagy roppant gonosz ember volt. A hit ott is megmutatkozik, ahol a körülmények a legmostohábbak. Nem kell felelősséget vállalnom a házastársam életpéldájáért, ezt nem várja tőlem Isten. Ez csak Őrá és a férjemre tartozik. Még ha viselkedése bűnben és lázadásban gyökerezik is, Isten gondot visel a helyzetről, és a hitem gyümölcsöt fog teremni alkalmas időben.

Azért viszont felelős vagyok az Úr előtt, hogy én magam milyen példát állítok a gyerekeim elé: tisztelem-e az Ő rendjét és a férjemet vagy nem. Az Isten rendje ellen lázadó anya Isten rendje ellen lázadó gyermekeket nevel önmagának.

De beszéljünk a feladatainkról is: jogosan várhatom, hogy a férjem gondoskodni fog a családunk anyagi szükségleteiről. Ő pedig jogosan várhatja, hogy az otthont és a gyerekeket rendben találja, amikor hazatér a munkából. DE: ezzel nem azt mondom, hogy nem lehet egymásnak besegíteni. Lehet. Sőt, a szeretet diktálja is. Hiszen vannak helyzetek, életszakaszok és napok, amikor túl nagy nyomás nehezedik a feleségre: amikor kicsik a gyerekek, amikor sok gyerek van egy családban, amikor pocaklakó van, amikor betegség vagy gyengélkedés van, amikor időszakos érzelmi túlterheltség van. Ilyenkor egy szerető férj nem lehet közömbös. Ilyenkor szükség van arra, hogy a feleségnek időnként besegítsen a férj.

Ugyanígy, lehet olyan időszak a család életében, amikor a férj, bármennyire is szeretné, nem tud elegendő pénz előteremteni a család fenntartásához. Ilyenkor a feleség feladata különösképpen hálaadással és megelégedéssel lenni a kevesebbért, és erre emlékeztetni a gyerekeket is. Lehet, hogy fontos szükségleteket kell háttérbe szorítani, de Isten látja és Ő végül gondot fog viselni, még ha időlegesen lehet, hogy nem kizárólag a férjen, hanem másokon keresztül teszi is. Ha a férjet súlyos külső kudarc éri a szerepében, mint gondoskodó vagy mint szellemi fej, akkor lehet, hogy a feleségnek időlegesen többet kell otthon vállalni: intenzívebb gyermeknevelést (hisz ők is érzik, ha borulnak dolgok), több imádságot, több szellemi terhet, hogy férje időt nyerjen arra, hogy az Úr megerősíthesse és újra felépíthesse őt. Ezzel tudja őt segíteni és közbenjárással.

Úgy hiszem, hogy egyik fent említett esetben sem sérülnek a szerepek, mert a feladatok nem cserélődnek fel, hanem egy rövid időre kiegészülnek. Szeretetből. Ez azt jelenti, hogy mindkét fél tudja, hogy ez az állapot ideiglenes, és azt is, hogy ez egy szívesség. Vagyis nem lehet a másiktól elvárni, sem pedig megkövetelni, hogy ezt megtegye. Nem szabad felháborodni, sem dühöngni, amennyiben nem teszi meg. Természetesen vét a szeretet parancsa ellen, ha nem segít, amikor szükséges lenne, de ebben az esetben is el kell fogadnom, hogy az én dolgaimért én vagyok a felelős, nem a férjem, mint ahogyan az ő dolgaiért is ő a felelős, nem én.

Végső soron Isten az, aki erőt és bölcsességet ad mindahhoz, amit meg kell tennünk: szervezéshez is és kivitelezéshez is. Ez akkor sem változik meg, ha nem olyan érzékeny a férjem, mint szeretném. Ha emberileg senki sem segít, az Úr akkor is hordoz, hogy a feladatainkat maradéktalanul elvégezhessük. ('Maradéktalanul' azt jelenti, Isten szándéka szerint.)

Nem a férjem tehát a hibás, ha a feladataimat nem végeztem el, hanem én. Ugyanígy, nem én vagyok a felelős azért, ha a férjem nem végezte el a feladatait. Ez nem jelenti, hogy helyes lenne ujjal mutogatni a másikra és kárhoztatni őt a helyzetért, amibe benne van, mert nem lenne az. Helyes viszont a szerepeinknél megmaradni és nem felcserélni őket, még ha egy-egy helyzetben adná is magát ez a lehetőség, sőt, látszólag könnyebb is lenne másképpen dönteni, mint a szerepeink megkívánják. Ha ilyenkor nem engedünk a pillanatnyi nyomásnak, akkor Isten ad majd bölcsességet, hogy meglássuk, Ő mit vár el tőlünk, hogyan tovább.

Azt mondom ezzel, hogy ne hárítsuk át a felelősséget és a feladatokat a házastársunkra. És amikor segítségre van szükségünk, akkor őszintén kérjünk segítséget. Ne keserű megjegyzésekkel motiváljuk a másikat, hogy vegye már észre, hogy mit kívánunk, mintha jó férjként kötelessége lenne, hogy állandó részt vállaljon a háztartás vezetéséből. Ez nem kötelessége egy férjnek sem. Ha szeretetből és odafigyelésből olykor megteszi, az nagyszerű, de az a cél, hogy a mi dolgunkat mi végezzük el. Amikor segítséget kérünk, akkor azzal a lelkülettel tegyük, hogy elképzelhető, hogy holnap a férjünk fogja a mi segítségünket vagy időnket igényelni számunkra kellemetlen módon. Ha szívesen fogadjuk a segítséget, akkor legyünk készségesek mi is segíteni, vagy többet viselni, amikor szükségessé válik. De tegyük ezt az Úr tetszését és ne magunk-alkotta emberi megoldásokat keresve.


Nem gondolom, hogy a háztartás és a gyermeknevelés elvégezhetetlen feladat lenne egy feleség számára külső segítség nélkül. Főleg, hogy azért ma már nem 5-9 gyerekes az átlag magyar család, hanem inkább 2-3, s akinek öt, kilenc vagy több gyermeke van, az is Istentől kap erőt és bölcsességet az ő családjuk számára működőképes életszervezés és prioritások kialakítására. De ez már visszakanyarodás az első részhez.

Nem mondom, hogy magától értetődik a teendők megszervezése. A magam erejéből nem is lennék képes semmire sem, de az Úrra figyelve ez megoldható. Igazság szerint, egyedül így oldható meg. Ő adja az erőt meg a szeretetet hozzá, és Ő hűséges!

Talán nem Istenben és nem a rendszerben van a hiba. Talán azért vannak nagy nehézségeink, és azért látjuk elhordozhatatlannak a terheinket, mert napról napra olyan terheket hordozunk, amiket nem kellene. Olyan igát, amit nem Isten tett ránk. Mi magunkat is le tudjuk terhelni magunkat, és ez gyakran elő is fordul. Kevesen visszük kizárólag az Istentől ránk rendelt terhet (ami az engedelmesség). Helyette minden mást viszünk, csak ezt ne kelljen. Minden alkalommal, amikor a saját kívánságaink után megyünk és a saját szívünk szerint rendezzük be az életünket, más terhet viszünk, mint amit Isten rendelt.

Olyankor többet vállalunk, mint kellene...
Olyankor hagyjuk kihűlni az Úrral való szeretetkapcsolatunkat...
Olyankor túl nagyok az álmaink és túl nagyok az elvárásaink...
Olyankor sérelmeket hordozunk és nem akarunk megbocsátani és elengedni, hogy megszabaduljunk...
Olyankor családunk vélt, nem pedig valós szükségleteinek kielégítésével vagyunk elfoglalva...
Olyankor mindenkinek meg akarunk felelni, azoknak is, akiknek nem kellene...

És akkor csodálkozunk, hogy miért olyan nehéz az Urat követni. És nem értjük, miért mondta Jézus, hogy az Ő igája könnyű és az Ő terhe gyönyörűséges, amikor a mi életünkben nem az. Nem értjük, mi történik velünk, sem hogy miért történik ez velünk, pedig logikus, hogy nem Isten akaratából vagyunk ennyire megterhelve. De nem is mások miatt: saját döntéseink az okai túlterheltségünknek. Azok a döntések, amiket Isten útmutatása nélkül hoztunk meg.

A szerepekhez visszatérve: a gyerekek neveléséért a férj felel, mert ő a vezetője a családnak, így ez rajta lesz számon kérve. DE: a férj egész nap dolgozik, és azon fáradozik, hogy a család megélhetését előteremtse, így ebben az esetben a feleségre hárul a feladat, hogy a férj képviseletében nevelje és tanítsa a gyerekeket. A feleségek gyakran elkövetik azt a hibát, hogy a férjüket vádolják, mert az szerintük a gyermeknevelésből nem vállal kellő részt. Valójában, ha a gyerekek nevelésében, szoktatásában és napi rendezésében mi a magunk részét megtennénk abban a sok-sok órában, amit a gyerekeinkkel eltöltünk, akkor férjeinknek alig lenne dolga. Így viszont saját mulasztásunkat szeretnénk a férjünkkel korrigáltatni, és azt várjuk, hogy ő az otthon töltött kevés idejében hatékonyabban befolyásolja a gyerekeket, mint mi anyák, akik egész nap velük vagyunk. Ha pedig ez nem valósul meg, akkor azt mondjuk, hogy ennek a férjünk az oka.

Tegyük fel a kérdést magunknak: Ha a gyermekeim egész nap szófogadóak és kedvesek lennének, ha az otthonomat meg tudnám úgy szervezni, hogy ne sérüljenek a prioritásaim, vagyis ha békés otthonunk lenne, akkor is ugyanazt várnám el a férjemtől a gyerekekkel való besegítés területén?

Lehetséges, hogy nem is a férjemben van a hiba, aki nem segít annyit, amennyit örömmel vennék, hanem bennem, hogy nem teszem az Úr vezetése szerint élhetővé a saját életemet. Ehelyett a páromtól várom, hogy helyettem megtegye... Pedig ő is egy küzdő ember, megvannak a maga problémái, harcai, és az enyémeket nem vívhatja meg helyettem.

Nem jó összekevernem a forrásaimat. Isten az, Aki hordoz elsősorban. Tőle nyerem az erőmet a mindennapokhoz, nem a férjemből. A férjem sohasem fogja tudni betölteni a szellemi szükségleteimet, de nincs is erre felhatalmazva. Most mondhatjuk, hogy "de hát nekem érzelmi szükségleteim vannak, nem szellemiek!- A szeretetet mégis csak a férjemtől kellene várnom, nem Istentől, hiszen ezért mentem hozzá, nem?" Nem teljesen így van.

Amikor így érvelünk, nem vesszük figyelembe, hogy érzelmi szükségleteink gyakran szellemi szükségletekben gyökereznek, és csak szellemi módon lehetnek betöltve. Amikor nem érzem magam szeretettnek, elfogadottnak és értékesnek, akkor nem a férjemre kell morognom figyelemért, gyengédségért, megerősítésért, hanem először Istenhez kell mennem, és Tőle várni, hogy betöltse a szívemet. Isten a TELJES SZERETET: a férjem, még ha 100%-ban szeret is, nem tud minden lenni mindenekben bennem. Nekem Istenre van szükségem. Ha Vele rendben vagyok, akkor Ő betölti a szívemet, és ha a szívem az Ő szeretetével van tele, akkor nem lesznek irreális elvárásaim a férjemmel szemben.

Kicsoda köztetek bölcs és okos?
Mutassa meg az ő jó életéből
az ő cselekedeteit
bölcsességnek szelídségével.
Ha pedig keserű irigység
és civódás van a ti szívetekben,
ne dicsekedjetek
és ne hazudjatok az igazság ellen.
(Jakab 3:13-14)

Nem abban van a szeretet,
hogy mi szerettük az Istent,
hanem hogy ő szeretett minket,
és elküldte az ő Fiát
engesztelő áldozatul
a mi bűneinkért.
(János 1. levele 4:10)

Ez az otthonteremtésre is igaz: ott is Isten kell, hogy legyen a Gondviselőm és a Forrásom. Ha a magam erejéből akarok otthont teremteni, akkor az biztosan rom-otthon lesz, mert én nem tudok igazi szükségleteket betölteni és jót tenni, csak Isten erejével.

Végezetül, mindezekre Isten úgyis elvezet és képessé tesz, ha Neki adjuk a szívünket. Talán Neki adtuk egykor... de Neki adjuk napról napra is? Csak Vele tudjuk betölteni a szerepünket és csak a szerepünket betöltve élhetünk teljes életet.

2011. január 23., vasárnap

Férj-feleség szerep 1. (Életszervezés)




Helló, mindenkinek, újra itt vagyok. A hosszabb hallgatás után most megint van hangom és azt hiszem, vannak megfogalmazásra váró gondolataim is. Ezzel a poszttal több hete adós vagyok, úgyhogy bele is vágok.

Az egyik kedves anya-ismerősöm azzal keresett meg, hogy írjak a címben is említett nem kicsi témáról. Azt írta, hogy a munkahelyi 8 óra munka és a gyereknevelés és a házimunka szerinte nem egyszemélyes feladat: a feleség számára nem megvalósítható egyedül. Régen sem így volt, régen is sokan segítettek az anyának: több generáció élt együtt, nagymamával, dédivel és több fiatal rokon nővel, akik közösen végezték a dolgokat, vigyáztak a gyerekekre. Így ez régen jobban működött. Ma magára van hagyva az anya ebben a szerepben, és ez így nem működik. Arra a következtetésre jutott, hogy a családtagok részt kell vállaljanak, be kell segítsenek a házimunkába, különben nem kivitelezhető a feladat. Leginkább a férjek háztartási munkákba való besegítését hangsúlyozta. Sokat gondolkoztam ezen, és végül két poszt lett a gondolataimból.
Ez az első.

¤¤¤

Egyet értek veled. Szerintem sem úgy találta ki Isten, hogy 8 óra munka mellett még sikeresen vezessenek háztartást és neveljenek gyerekeket az anyák. Meggyőződésem, hogy Isten tervében a 8 órás házon kívüli munka nem szerepelt.:)

Biztos vannak, akik össze tudják egyeztetni, de szerintem sérül valamelyik dolog, mégpedig általában a kapcsolatok sérülnek. Mert a munkahelyen (ha már van), muszáj helytállni, s a háztartást is muszáj fenntartani. Így a gyerekekre nem marad annyi idő, amennyi arra kellene, hogy mindenki érzelmileg kiegyensúlyozott és hitben növekedő legyen. (lehet, hogy kiegyensúlyozottak és hitben növekedőek lesznek a gyerekek, de akkor más forrásból is merítenek, ami azt jelenti, hogy az anya feladatát más végzi el...)


A többgenerációs nagycsaládos modell valóban működhet, de csak abban az esetben, ha a családtagok az élet fontos dolgaihoz ugyanazzal a szemlélettel közelítenek. Régen ez adott volt, de ma mindenki abban hisz, és úgy nevel, amint akarja.

Nem gondolom, hogy régen sokkal könnyebb volt az asszonyi léttel együtt járó kötelességeket megszervezni, mint ma. Régen nagyon határozott kép élt az emberek fejében a rendes asszony-szerepről, a házimunkák és egyéb tevékenységek elvégzésének pontos részleteiről. Így az elvárások magasabbak és rugalmatlanabbak voltak, mint ma, amikor az embernek szabad sokféle módon alakítania az életét.

A régi tanyák vagy birtokok pedig sokkal nagyobbak voltak, mint a mai otthonok, így a ház körüli munkák is időigényesebbek voltak. Ma a legtöbb anya nem tart sokféle ház körüli állatot és működtet hatalmas konyhakertet az élelem biztosítása végett.

Ugyanakkor, a régi asszonyoknak nem is volt annyi háztartási gépe, mint ma. Nem tudom, hogyan csinálták, hogy mégis mindennel időben elkészültek... Én csodálom azt a kort minden negatívumával együtt, mert a szerepek nagyon tiszták voltak és így a gyerekeknek könnyű volt férfivá vagy nővé érni: egyértelműen látták maguk előtt, hogy kinek mi a dolga. Ami a szerepeket illeti, ma egyre ritkább, hogy valaki működőképes mintát lásson otthon, és ami működőképes, az is csak ritkán igei.

Nem vagyok biztos abban, hogy a régieknek könnyebb dolguk volt, mint nekünk. Inkább úgy fogalmaznék, hogy egyértelműbb volt, kinek mi a feladata. Az akkori asszonyokat már jóval a házasságuk előtt sok egészséges minta vette körül, így nem okozott nekik nagy fejtörést miként szervezzék meg úgy az életüket, hogy az működőképes legyen: kicsi koruktól látták, hogy mi hogyan működőképes. Ma leginkább azt látjuk, hogy hogyan nem működik...



Régen nem volt ennyi ellenhang sem, mert akkor még a társadalom számára nyilvánvaló értéket képviseltek az otthonteremtő
feleségek. Ha valaki otthon maradt gyerekeket nevelni és otthont teremteni, azt nem az agilitás hiányaként azonosították. Természetes volt, hogy akinek gyerekei vannak, az otthon marad, hogy ő nevelje fel őket. Akkor még az anyaság valódi értéket képviselt, és a társadalom nem degradálta azt méltatlan alkalmi munkává, amely csak pár évig igényel főállást.

De visszakanyarodva az életszervezéshez, szerintem ma is lehet élhetővé alakítani a napokat és lehet a család kényelmi szintjéhez, elvárásához szabni a háztartási teendőket, úgy, hogy az mindenkinek megfeleljen és hogy az anya se érezze háztartási robotnak magát. Ez a fajta mindenkinekjó-szervezés a prioritások ismeretét kívánja meg. Prioritásnak nevezem azt a rendező elvet vagy hozzáállást, ami alapján az életünket és a feladatainkat alakítjuk, megszervezzük. Tudnunk kell, hogy mi az, amiből semmi esetre sem fogunk engedni, ami mindenképpen elvárásunk, nekünk és a családunknak. Ez családonként más és más lehet.

Van, akinek az előre eltervezett időpontok betartása: mindennap azonos időben kelés és fekvés, konkrét időben vacsora az asztalon, ilyesmi a prioritás. Másnál a teendők szervezett elvégzése: napi felmosás, heti ablakpucolás, havi szőnyegkitakarítás, ez az, ami mindennél fontosabb. Van, akinek az otthon kifogástalan állapota az elsődleges. Más azt veszi elsősorban figyelembe, hogy az emberek a fontosabbak, nem a teendők és a tárgyak. Az ő prioritása ez: a napirend legyen olyan, hogy ne kössön gúzsba, és az otthon állapota sem annyira fontos, hogy a családtagok életét aköré szervezzék, tehát minimális rend mellett a maximális nyugalomra törekszenek. Amolyan örömteli káosz...:)

Mivel minden család más prioritások szerint szervezi az életét, így a szemüveg is más lesz, amin keresztül a többi családot szemléli. Ebből pedig az következik, hogy hajlamosak vagyunk lenézni a többieket, ha ők nem ütik meg a mi mércénket. Néha még Istent is belerángatjuk a dologba, mintha a mi életszervezésünk lenne az egyetlen 'helyes' mód, s aki nem aszerint él, az nem lehet derék asszony. Ez a felsőbbrendű hozzáállás megakadályozza, hogy életünkkel Istent dicsőítsük, hiszen amikor így gondolkozunk, akkor nem Isten nagyságával, hanem a saját 'derékségünkkel' vagyunk eltelve.

Persze nem mindenki nézi le a másikat. Gyakoribb, hogy egy másik család életébe belelátva teljesen megsemmisülünk: lenyomjuk magunkat, mert ők hozzánk képest boldogabbnak és sikeresebbnek bizonyulnak az életük megszervezésében. Belül úgy érezzük, mintha az Egyetlen Helyes Módszer megtalálásáért versengenénk, és úgy ítéljük meg, hogy ebben a versenyben mi már nem nyerhetünk. Pedig nincsen ilyen verseny, és sokféle helyes módszer van, nem csak egy.

Lehet, hogy a sikeres és boldog életű másik családnak egyszerűen csak más elvei vannak, mást tartanak fontosnak, mint mi, és ez a 'más' a szembetűnő. Az is meglehet, hogy amit látunk, az nem is a valóság, hanem csak a látszat...


Úgy tűnik, nekik mindig tiszta a konyhájuk és rend van az egész lakásban, de mi van a gyerekeikkel? Úgy tűnik, szuper-szófogadó kiegyensúlyozott gyermekeik vannak, de vajon milyen a lakásuk? Úgy tűnik, hogy minden napjuk tökéletesen szervezett, de milyen hatással van rájuk a legkisebb változás?

De még ha minden területen csodálatosan kreatívak lennének is, és még ha efölött tökéletesen elégedettek és kiegyensúlyozottak lennének is- az akkor is az ő családjuk, nem a miénk. Mi nem ők vagyunk és nem is leszünk soha ők. Nem helyes másokra irigykedni- Isten nem véletlenül nem alkotott mindenkit egyformának.

Ha anya vagy, vésd jól a szívedbe: családod egyedi és megismételhetetlen alkotása Istennek! Nem jó, ha olyan prioritások szerint akarod szervezni a családodat, ami nem a sajátod, ami nem te vagy, amit igazán sosem akartál magadénak tudni.

Meg kell tanulnunk nem mások sikeresnek tűnő családi mintáját lemásolni, hanem a dolgainkat magunk alakítani a saját családunk igényeihez: olyanná, ami nekünk megfelel. Nem a szomszéd elvárásait vesszük figyelembe. Nem a másik gyülekezeti család gyakorlata szerint formáljuk a sajátunkat. Hanem Isten vezetése alatt magunk alakítjuk magunkhoz a családi szerveznivalókat. Persze szabad sokfélét megismerni, de nem kell átvenni mindent, ami másoknál működik- hisz könnyen lehet, hogy nálunk nem fog...

Megtalálni a magunk prioritásait, mint család- ez nagyon fontos. Viszont időt igényel kideríteni, hogy ki hogyan vélekedik erről a családban. Meglepő dolgok derülhetnek ki, amikor az ember megkérdezi a (döntőképes) családtagok véleményét a témáról. Pl. kiderülhet, hogy a családnak nem a külcsíny a fontos: hogy sokkal jobban értékel egy kevésbé rendezett otthont kiegyensúlyozott és derűs édesanyával, mint egy makulátlan csilli-villi múzeumot, ahol ugyanő teendőktől gúzsba kötve frusztráltan, morcosan és boldogtalanul tengeti napjait.

Nem azt mondom, hogy akinek kevésbé fontos az otthoni rend, az boldogabb vagy kiegyensúlyozottabb, mint mások. Azt sem mondom, hogy akinek a rend nagyon fontos, az nem lehet elégedett ember. Azért sarkítottam, mert sokszor az alapján mérjük le a sikerességünket, mint feleség, hogy mekkora rend van otthon, vagy hogy hány házimunkát nem sikerült elvégezni a nap végére...

http://h3sean.com/wp-content/uploads/2010/12/ashamed.jpg

A környezetünk is azt sugallja, hogy ez a fontos, és magunkban titkon mi is ez alapján ítélgetünk másokat: hogy milyen volt a konyhája, meg mennyire voltak tiszták az ablakok, amikor vendégségben voltunk náluk. Ez nem ember-központú hozzáállás. Jézus ember-központú volt, amikor a Földön járt. Isten-központú legeslegelsőként, de abból, ahogyan szerette Istent, következett, hogy az embereket is jól tudta szeretni. Tehát hamis mérce, ha a lakás vagy az elvégzett teendők listája alapján nevezzük sikeres vagy kudarcos feleségnek magunkat.

Mert tegyük fel, hogy mindent tökéletesen el tudunk végezni otthon és az életünk a terveink szerint van megszervezve. Sok fáradsággal működőképessé alakítottuk és így szeretjük. Ilyenkor örömmel tölt el a mi kis életünk, és hajlamosak vagyunk derék asszonynak gondolni magunkat, mintha Isten elsősorban a tetteink miatt fogadna el. De mi van akkor, ha nem tudunk az elvárásainkhoz felnőni? Mi van, ha nincsen rendben az egészségünk, ha hetekre ágynak esünk? Ha a babavárás ellehetetleníti a munkavégzést, vagy az életünk megszervezése még nem megy olyan jól, és ezért a dolgok inkább a széthúzás irányába tartanak? Mi van, ha kisgyerekeink vannak, akik mellett nem látszik, hogy öt perce még rend és tisztaság volt?

Ha azt gondoljuk, hogy Isten a teljesítményünk alapján fogad el minket, akkor ha nem tudunk 100%-ot teljesíteni, kudarcra vagyunk ítélve saját magunk szemében és Isten szemében is. Pedig Isten nem így mér, és nekünk sem így kellene! Nem az 'előírt lista' maradéktalan elvégzése alapján kellene hasznosnak vagy haszontalannak, derék asszonynak vagy rossz feleségnek éreznünk magunkat.

Más mérce is van, mégpedig Isten mércéje. Egyedül Ő az, aki képes bölcsességet adni, és elvezetni a családunkat a számunkra élhető otthon kialakításához! Az, ami számunkra élhető, nem biztos, hogy a szomszéd számára vagy a gyülekezetünk más tagjai számára élhető. De nem is ők kell, hogy legyenek a mérce. A mi családunk, a mi életünk, nem másoké. Isten egyik családot máshogyan vezeti, mint a másikat. Az otthon-kérdésben vannak olyan dolgok, amik nem hibádzhatnak: ezek az Ige igazságai az otthonteremtésről, családról, gyerekekről, szerepekről. De a mérce nem azt méri, amit mások szerint tennünk kell, hanem azt, amit Isten szerint tennünk kell.

Isten nem szabott állandó és változhatatlan teendő-listát a feleségeknek: nem mondta, hogy most már neked mindennap ez és ez lesz a dolgod, és ha bármi kimarad a listából, akkor bűnt követsz el, haszontalan szolga vagy. Isten nem így munkálkodik az Övéi életében. Nincsenek állandó dolgok, mert az élet folyamatosan változik. Kisbaba születik, és borul a rend. Betegség, családi utazás, tragédia- az élet még a nyugis napokon sem annyira nyugis. Hivatal, egy váratlan telefonhívás, ismerősök betoppannak, barátunk segítségre szorul, menni kell, szerelők jönnek- mindig van valami, ami a terveket felborítja. Isten nem azt várja, hogy, mintegy önkívületben, mondogassuk, hogy még ezt is el kell végeznem, még azt is be kell fejeznem. Hanem Ő azt akarja, hogy megéljünk minden pillanatot a maga teljességében. Vele.

Az Ő tervei magasztosabbak, semmint hogy elgondolhatnánk, és ezekbe a tervekbe minket is belegondolt! Bár megértenénk, hogy nem a fontosnak hitt dolgaink a fontosak, hanem Isten teszi jelentőségteljessé minden tettünket: mindent, amit az Ő indítására, hitből és engedelmességből teszünk! Egész életünk erről szól.

Most pedig, minekutána
felszabadultatok
a bűn alól,
szolgáivá lettetek pedig
az Istennek:

megvan a gyümölcsötök
a megszenteltetésre,

a vége pedig örök élet.
(Róma 6:22)

Az igazi életszervezés tehát az, amikor a terveimet teljesen alárendelem Isten terveinek. Tervezek, de kész vagyok bármikor felülírni a saját elhatározásaimat, amikor Ő erre indít. Akár naponta vagy óránként.

Isten szemszöge tehát merőben más a napi feladatokról és teendőkről, mint ahogyan mi látjuk.

A legtöbb földi teendő ráér, de az emberi kapcsolatok, a szeretet, az odafigyelés, és egy ember megnyerése Krisztusnak minden másnál fontosabb. Istennek legalábbis. Ő azért adott neked életet, hogy tudja használni a saját céljaira. Ő benned akar élni másokért: a családtagjaidért és a családodon kívüli emberekért. De nem akkor, amikor te késznek érzed magad erre, sem akkor, amikor neked kényelmes és megfelel. Hanem akkor, amikor Ő akarja: mert akkor van rá igazán szükség. Te talán nem látod, de Ő igen. És ha téged nem tud használni, mert a szíved és a napirended túl zsúfolt ahhoz, hogy Isten számára mindig készen álljon, akkor hűtlen sáfár leszel, és Ő másra fogja bízni azt, amiért neked készítette a jutalmat.


Minden perc egy áldás, mert Isten kegyelmét mutatja meg, amely még mindig tart. Ne rontsunk el mindent azzal, hogy Isten tervei helyett a sajátunkhoz ragaszkodva lemaradunk arról, ami igazán fontos. Előre elkészített jó cselekedetek- ez Isten jó terve. Nem az az előre elkészített jó cselekedet, amit az adott pillanatban logikusnak tűnik megtenni, sem nem az, amiről azt feltételezem, hogy ez Isten akarata. Előre elkészített jó cselekedet nincsen Istennel való mély kapcsolat nélkül.

Ha nem Ő vezeti az életedet napról napra, akkor nem tudsz előre elkészített jó cselekedeteket véghez vinni. Márpedig úgy hiszem, az előre elkészített jó cselekedetek mennyei kincsek, amiket itt a földön gyűjtögetnünk: már előre kitalálta az Úr, de a földi idő egy adott pontján arra hív, hogy akkor és ott tegyem meg. Csak akkor fogom tudni 'akkor és ott' megtenni, ha folyamatosan Isten irányítja az életemet, ha Ő a pásztorom és én mindig utána megyek. Hogyha Ő vezet, akkor meg fogom hallani, amikor Ő mozdítja a szívemet cselekvésre. Ez az igazi kihívás és a legnagyobb kaland a hívő életben: folyamatosan együtt mozdulni Isten Szellemével akkor, amikor Ő mondja, oda, ahova Ő küld...

Mert az Ő alkotása vagyunk,
teremtetvén Általa
a Krisztus Jézusban
jó cselekedetekre,

a melyeket
előre elkészített az Isten,

hogy azokban járjunk.
(Efézus 2:10)

Ha kisbaba érkezik, akkor ne az elvégzetlen dolgok miatt sóhajtozzunk, hanem élvezzük az új élet ajándékát mindenféle bűntudat nélkül! Ha hivatal, szerelők, váratlan vendégek vagy utazás szakítja félbe a jól szervezett mindennapokat, akkor legyünk készek örömmel befogadni mindazt, amit kapunk, mert minden ilyen találkozás az Úrtól jött különleges lehetőség. Isten nem véletlenül ad az utunkba másokat. Dolgunk van velük, vagy formálni szeretne bennünket rajtuk keresztül.

Bátorítani, szeretni, gondoskodni a szavainkkal és a tetteinkkel... A teremtett világ sóvárogva vár téged, hogy megjelenj közöttük, és a viselkedéseddel, mosolyoddal, az Úr benned lakozó Szentlelkével megmutasd nekik Isten szeretetét. Legyél kész mindenkor számot adni a benned élő reménységről, mert Isten alkalmakat hoz, és ezek az alkalmak nem térnek többet vissza.


De hogy jön ez a családszervezéshez? Isten vezetésével kapcsolatban. Isten vezetése a kulcs a családszervezésben is, és az előbbi váratlan eseményekkel kapcsolatban is. Ha Isten vezet napról napra, az nem csak a lelki életemre van befolyással. Isten a háztartás, a gyereknevelés, a teendők megszervezése és a hobbijaim fölött is Úr akar lenni. Ő nem csak a csendességem tíz percében akar hozzám szólni. Nem csak a csendességem tíz percében akarja, hogy fülem legyen az Ő szavára. Nem csak napi tíz percet akar az életemből: Ő az egészet akarja.

Sajnos ezt mi gyakran nem akarjuk. Mert ha mi tervezünk, az a miénk, és bármikor megváltoztathatjuk, ha nem tetszik. Ha mi tervezünk és bejön, az a mi dicsőségünk. Isten viszont nagyon konkrét dolgokat mond az embernek, és amikor megmutatja, hogy mit tegyek, azt már nem lehet a kedvem szerint megváltoztatni. Onnantól már engedelmességi kérdés, hogy mit teszek. És ha komolyan gondolom a dolgot az Úrral, akkor ezen a ponton igazából már nincsen alternatívám, ha jót akarok magamnak.

De mennyire gyakran nem akarunk jót magunknak! Inkább vállaljuk mindazt, ami az engedetlenségünkkel jár (még ha nem is látjuk át), minthogy alárendeljük magunkat Isten legjobb akaratának. Ez bizalmi kérdés, ez szív-kérdés: annak a kérdése, hogy rá merem-e bízni magam az Úrra, és elhiszem-e hogy az Ő tervei mérhetetlenül jobbak, mint az enyémek. Kiben bízom? Még mindig magamban?

Az igazság az, hogy mi nem akarjuk, hogy Isten 'elrontsa' szépen elgondolt terveinket. És nem szeretjük, amikor leleplezi az indítékainkat, mert le akarjuk rázni magunkról az engedelmesség igáját.

Az életszervezés fő kérdése nem az, hogy hogyan lesz hatékony vagy működőképes, hanem az, hogy még mindig én akarom-e tenni, vagy végre már átengedem annak, Akire valaha rábíztam az életemet? Könnyen lehet, hogy az életszervezéssel kapcsolatban az Úr nem azt fogja mondani, amit várok. De amit Ő mond, abban élet van, és ez áldás lesz nekem, még ha nem is biztos, hogy könnyű lesz.

Az életszervezés kulcsa ez a négy szó: lépésről lépésre az Úrral. Nem kell más recept- ez elég. Ne módszerekben és rendezési elvekben gondolkozzunk, hanem gondosan ügyeljünk arra, hogy napról napra, lépésről lépésre az Úrral járjunk. Hogy ma megtegyük azt, amit ma mond. Holnap meg majd, amit holnap mond. És így tovább. Egészen a végéig... hűségben. Csak ezen van áldás.

A Férj-feleség szerep második részét itt olvashatod.