Az első részt
itt olvashatod.
A férj-feleség szerep egy igen kemény téma, de azért kemény, mert nagyon hasonlít Jézus és a hívő kapcsolatára. S mivel a mi Vele való kapcsolatunk is hűtlenséggel terhes a mi oldalunkon, szeretnénk nem hallani az Ő mondandóját. Mert belül jól tudjuk, hogy Isten jogosan fog megítélni.
Ha teljesen úgy látnánk a férjünket/feleségünket, mint ahogyan Isten látja, ha tisztában lennénk mindazzal, amit Ő vár el tőlünk, mint férjtől/feleségtől, akkor nem éreznénk kemény beszédnek azokat a szavakat, amelyek Tőle érkeznek.
Isten adjon kegyelmet, hogy megértsük, és szívünkre vegyünk azt, amit ebből az egészből Ő akar nekünk mondani !
Úgy hiszem, hogy a háztartás és a gyermeknevelés a feleség dolga, mint ahogyan a munka a férj dolga. A háztartás azért a feleségé, mert ő az otthonteremtő. A gyereknevelés azért, mert ő tölt sokkal több időt a gyerekekkel. Úgy hiszem, nem fair dolog rátestálni a férjekre azt, amit nekünk, feleségeknek kellene elvégezni. Nekem sem esne jól, ha a férjem elvárná, hogy a munkája egy részét rendszeresen én csináljam meg helyette. Egyszerűen vannak szerepek.
Isten rendelte ki a munkát a férjnek is és a feleségnek is- mindenkinek a saját szerepe szerint. Kizárólag ebben a munkában tudjuk Isten békességét megtalálni. Békességet a munkában?!
Igen. Ugyanis mindkettőnek (férjnek is, feleségnek is) olyan a feladata, ami nem adódik a természetéből (a bűn miatt megromlott természetére gondolok). Isten pontosan így tervezte, mert a bűnbeesés óta a kemény munka egyik célja éppen az, hogy a férj is, és a feleség is a saját alkalmatlanságát felismerve és elismerve Istent keresse: az Ő ereje nélkül nem lehetnek sikeresek abban, ami rájuk lett bízva. Tehát valóban igaz, hogy nem könnyű a dolgunk, bár az Úrral nem lehetetlen. Ezt Ő tervezte így, a mi javunkra.
Látjátok már, miért helyes és áldott dolog, hogy látszólag megugorhatatlanul magasra van állítva számunkra a mérce? Sok férj és feleség mégis erőnek erejével küzd, hogy áthárítsa a saját munkáját a házastársára. Ezzel arra tesz törekvést, hogy felcserélje a szerepeket.
Valóban könnyebb a másikét csinálni. A férjeknek testi természetük szerint könnyebb szellemileg ellustulni, mint szolgálni és vezetni. Könnyebb a kemény munkát elodázni, mint hűségesen kitartani benne. Könnyebb a házasságot és a családot elhanyagolni, mint szenvedélyes szeretettel energiát tenni a kapcsolatok építésébe. De a férjnek az a parancs Istentől, hogy legyen hűséges követője Jézusnak, küzdve a hitért, hogy szellemi dolgokban ő legyen a fej. És az is, hogy lelkileg, anyagilag és érzelmileg gondoskodjon a családjáról úgy szeretve az övéit, mint Krisztus az egyházat. (ami azt jelenti, hogy szenvedélyesen és áldozatok árán is). Minderre képes az Úrral!
A feleségnek sem adódik a testi természetéből, hogy alárendelje magát a férjének, pedig Isten ezt parancsolja neki. Könnyebb kézbe vennie az irányítást, és sokbeszédűségével férje fölé kerekedni, mint szelíd és csendes lélekkel, szívből alávetnie magát még a rossz döntéseknek és a nemdöntéseknek is (ha van ilyen), Isten akaratában megnyugodva. Könnyebb leértékelnie a férje szellemi szintjét, mint őszintén hálát adni azért, hogy éppen ő a férje, akit Isten formál. Könnyebb önmagát gondoskodónak feltüntetnie, és a saját fontosságának fényében tetszelegnie, mint teljesen a férje gondoskodására bízni magát és gyermekeiket, anélkül, hogy úgy hinné, ő jobban is tudná csinálni, mint a férje.
Egy feleségnek nem a könnyebb út örömmel engedelmeskedni, támogatva és bátorítva a házastársát, és mellette állni mindenben (kivéve a bűnt)...
Ha egy feleség a szíve után megy, akkor előbb-utóbb fejjé fog válni, és uralkodni fog a férjén, mert a természetéből adódóan szervező és kivitelező típus, aki nem akar a másikra várni. Lehet, hogy nem fogja teljesen leuralni a másikat. Talán van annyira 'hívő', hogy fenntartsa a látszatot, hogy még mindig ő az, aki a férj után megy: de valójában mindketten tudják, hogy nem érdemes ujjat húzni vele, mert a végén úgyis ő fogja meghatározni a dolgokat, nem a férj.
Ez a dolog kapcsolódik a házimunkákhoz is. Bár talán nem annyira egyértelmű, de mégis igaz, hogy a férjünk iránti tiszteletünk abban is megnyilvánul, hogy nem tekintjük őt a háztartási segédünknek. Mivel a háztartás ellátása a feleségek dolga, ezért nem helyes befogni a férjeket a feladatunk elvégzésébe. Érdekes, hogy ez a kérdés jellemzően akkor kerül elő, amikor a feleség is dolgozni kezd... talán ez az első komolyabb szerepcsere... (mivel ő részben átveszi a pénzkereső szerepét, cserébe elvárja, hogy a férj is vállaljon részt a háztartásban, így egy kicsit mindenki a másikét csinálja).
A közgondolkozás szerint az mintaférj, aki készségesen a felesége keze alá dolgozik: pelenkát cserél a gyereken és nem áll távol tőle sem a mosogatás-takarítás, sem egy remek ebéd elkészítése. Én nem mondom, hogy káros, ha egy fiatal férfi megtanul önmagáról gondoskodni. A női munkákban büszkélkedő férfi azonban nem bibliai ideál, hanem a kor szellemiségének terméke, mely kor egyértelműen a szerepek összemosásában gyönyörködik. A nőies férfiideál és a férfias nőideál között vergődve többé nem tudjuk, kinek is lettünk teremtve, és ez az identitászavar az ördög munkája Isten teremtési rendje ellen.
A gyülekezetbe is beszivárgott ez a fajta gondolkozás, de jóval kegyesebb formában. A gyülekezeti szolgálattevők között meglehetősen sok a nő: a gyülekezetek el vannak nőiesedve, emiatt a férfiak mintha nem találnák igazi helyüket benne. Az asszonyok viszont, ahelyett, hogy a háttérbe húzódva Istenhez kiáltanának megoldásért, hogy avatkozzon be és emeljen fel több szíve szerint kedves férfit, aki megérti a hívást és elvégzi a munkát, ami rá lett bízva, mindezek helyett az asszonyok maguk veszik kézbe a dolgokat és saját szellemi fényükben tetszelegve elfeledkeznek arról, hogy mit mond Pál Timóteusnak:
Az asszony
csendességben tanuljon
teljes engedelmességgel.
A tanítást pedig
nem engedem meg az asszonynak,
sem hogy a férfin uralkodjék,
hanem legyen csendességben.
Mert Ádám teremtetett elsőnek,
azután Éva.
És Ádám nem csalattatott meg,
hanem az asszony
megcsalattatván, bűnbe esett:
Mindazáltal megtartatik
a gyermekszüléskor,
ha megmaradnak a hitben
és szeretetben
és a szent életben mértékletességgel.
(2Timóteus 2:11-15)
Ha szeretnénk, hogy a családjainkat és gyülekezeteinket férfiak vezessék, akkor nekünk, asszonyoknak el kell tolatni az útból. Amikor nem a helyünkön vagyunk, akkor a férfiak helyén vagyunk, és amikor nem a saját faladatainkat végezzük, akkor a férjeinkét. Ennek pedig nem csak az a következménye, hogy a Krisztus Teste nem képes normálisan funkcionálni, hanem az is, hogy otthonaink sem működnek megfelelően, és a feleségek feladatát mások kell, hogy betöltsék... hiszen ők más dolgokkal vannak lefoglalva. Ezért van szükség vasárnapi iskolára, meg ifjúsági órára: az anyák elvesztették az érdeklődésüket abban, hogy kihasználva Istentől kapott hatalmas kiváltságukat, hitet ültessenek saját gyermekeik szívébe. Való igaz, hogy sok hasznos dolgot tehet egy asszony a gyülekezetben, de én mégsem tudok annál jelentőségteljesebb szolgálatot elképzelni, mint az az anyai szolgálat, amit a saját otthonában saját gyermekei körében végezhet.
Az otthonnál maradva: hogy segítsen-e a férj a házimunkában, az lehet, hogy egy olyan kérdés, ami mögött az van, hogy a feleség szeretné megmondani a férjnek, hogy mi a dolga. Szeretne jól beolvasni, hogy
"na ugye, hogy neked is kötelességeid vannak a családon belül!" Meg kell vizsgálni az indítékot, mert amikor egy feleség uralkodni akar a férjén, az bűn. Ha pedig keserűség és neheztelés van e hozzáállás mögött, akkor a sérelmet le kell tenni, mert a neheztelés nem tetszik az Úrnak. Ő el akarja venni a terhet rólunk: sértettségünk és fájdalmunk terhét. Ő a megrepedt nádszálat nem töri el, hanem éppé teszi kegyelme és szeretete által. De ehhez Hozzá kell mennünk, nem nyalogathatjuk a sebeinket örökké.
Lehet, hogy régen máshogyan volt az otthonunkban, de többé nem lehet úgy, ahogyan régen volt, mert Jézus Krisztus újat hozott, és mi elfogadtuk Őt Megváltónknak. Ő új emberré tett: a régi elmúlt, új jött létre. A régi gondolkozásnak is el kell múlnia, és többé nem szabad, hogy a világ után menjünk, amely feminista elvek szerint a férfiakat a nők alá helyezi.
Isten kétségbevonhatatlan rendje ez: Ő van mindenek felett, alatta Krisztus, alatta a férj, alatta a feleség és kettőjük alatt a gyermekek. Mit jelent, hogy
'alatta'? Alacsonyabb rendűséget, kizsákmányolást, rabszolgasorsot? Nem, hanem Isten szíve szerinti alávetettséget, Jézus példája szerint.
Annakokáért
az az indulat legyen bennetek,
mely volt a Krisztus Jézusban is,
Aki, mikor Istennek formájában vala,
nem tekintette zsákmánynak azt,
hogy az Istennel egyenlő,
Hanem önmagát megüresíté,
szolgai formát vévén föl,
emberekhez hasonlóvá lévén;
És mikor olyan állapotban
találtatott mint ember,
megalázta magát,
engedelmes lévén halálig,
még pedig a keresztfának haláláig.
(Filippi 2: 5:8)
Az alávetettség azt jelenti, hogy bár egyenlő vagyok a férjemmel, de ezt nem tekintem zsákmánynak, nem használom föl a másik ellen. Hanem önként megüresítem magam a független önrendelkezésemtől, azért, hogy a férjemet szolgáljam. És megalázom magam engedelmes lévén mindhalálig. Az alávetettség az egyetlen állapot, amelyben méltóképpen ki tudom fejezni, hogy tisztelem azt, akit fölém rendelt Isten. És ez az egyetlen módja annak, hogy kifejezzem, tisztelem Istent (hiszen tisztelem a rendjét). Az engedelmesség hűséggel és elszámoltathatósággal is kell párosuljon. Mivel elköteleztem magam, odafigyelek a férjem véleményére, sőt, elfogadom, hogy jogosan számon kérhet engem a cselekedeteimért (megfeddhet, ha úgy látja jónak és én Isten formáló kezét fogom benne látni).
Ezt a hozzáállást nem lehet erőszakkal megteremni magunkban! Aki nem keresztény, annak mindez bolondság. Az igazságot egyedül az Isten Szelleme által megújult elme képes befogadni, és csak az újjászületett szív képes örömmel ehhez a rendhez igazítani az életét. Tehát ha a szívünk távol van az Úrtól, akkor a férjünket csak színből leszünk képesek tisztelni, vagy még úgy se. Először a szívünket adjuk teljesen az Úrnak, csak utána kérdezzük meg a véleményét életünk egyéb dolgairól! Máskülönben nem leszünk készek befogadni a válaszát, akkor meg fölösleges volt kérdezni Őt.
A férj feje tehát Krisztus, nem a feleség. Így férjünk elsősorban Neki tartozik számadással azért, hogy megfelelően tölti-e be a szerepét, nem pedig nekünk. Mi Istennek is és a férjünknek is számadással tartozunk azért, ahogyan élünk. Mert az, ahogyan feleségként élünk, jelentősen befolyásolja mindkettőjük megítélését az emberek körében: megnéznek minket, beszélnek velünk, és ítéletet alkotnak az Istenről, akiben hiszünk, és a férjünkről, akinek alá vagyunk vetve. Szerezhetünk tiszteletet vagy rombolhatjuk a megítélésüket, aszerint, ahogyan a szerepünkben forgolódunk.
(Ugyanez igaz 'lefelé' is, a gyermekeinkre: ahogyan mások előtti megnyilatkozásaink az Urat és a férjünket mutatják be az embereknek, úgy gyermekeink megnyilatkozásai minket mutatnak be másoknak. A viselkedésükkel nyíltan beszélnek arról, hogy milyenek vagyunk, milyen az értékrendünk. Nem véletlen, hogy az Ige szerint a gyülekezeti szolgálattevők kiválasztása többek között gyermekeik viselkedése alapján kell történjen.)
A szerepeket illetően nem szabad tehát régi mentalitásunkat figyelembe venni, hanem Isten erejével meg kell öldökölni a régit, és ki kell cserélni újjal.
Amikor a mentalitásunk kicserélése helyett szerepcserére teszünk kísérletet, akkor lázadunk Isten tökéletes rendje ellen. Azt akarjuk tenni, ami a testi természetünkből következően könnyű. Azonban, amikor ezt tesszük, az mindig felfuvalkodáshoz vezet: megkeményedik a szívünk Isten iránt, és elhisszük, hogy a társadalom jobban tudja. Úgy érezzük, megy ez nekünk egyedül is, és már nincs szükségünk Rá az életünk szervezésében. Elfordulunk az Úrtól, életünk Forrásától, és ezzel hibát követünk el. Mert amikor eltávolodunk, a saját kívánságaink hálójába kerülünk, s ezzel megszomorítjuk az Urat és szívfájdalmat okozunk saját magunknak. Éva vétkezett először, és ma is gyakran a feleség hozzáállásával kezdődnek a problémák.
Sátán mindenkor hatalmasan használja a megvezetett asszonyokat az otthonok lerombolására és a férjek megnyomorítására.
Természetesen a nem Isten szerint élő férjek is eszközök a feleségek életének megkeserítésében, akik aztán ezt a keserűséget az otthonba is beviszik- és az ördögi kör be is zárult. De ki lehet törni Isten erejével! Nem kell, hogy most is igaz legyen ránk az, ami valaha igaz volt. Ha tegnap így tettünk, és ma megítélt az Úr ebben a dologban, akkor mostantól kezdjünk újat Ővele. Aki készségesen megbocsát az ezredik bukásunk után is, Az szelíden a karjára is vesz, amikor úgy érezzük, nem megy tovább és az életünk egy csődtömeg. Ő újat hozhat. A múlt elmúlt.
Hogyan fogok mától élni? Rábízom végre magam Istenem tökéletes és áldott rendjére, ami a házasságomat és a szerepemet illeti? Vagy arra tartok, amerre a társadalom megy és tovább élem lázadó életemet Isten dicsősége és áldása nélkül szűkölködve, szívem keménységében?
Nem az a kérdés, hogy a társadalom hogyan vélekedik a szerepekről és a férjek házimunka-végzéséről.
Nem az a kérdés, hogy az ismerőseim egyetértenek-e a fentiekkel.
Nem az a kérdés, hogy a gyülekezetemben látok-e jó példát, ami tükrözi a bibliai rendet.
Nem az a kérdés, hogy a saját testi értelmem szerint működőképessé tudom-e tenni a családunkat.
Nem az a kérdés, hogy a felcserélt vagy eltorzított szerepekkel mennyire válik élhetővé és kényelmessé a saját életem.
Nem az a kérdés, hogy rá tudom-e venni a férjemet, hogy az én feladataimat elvégezze helyettem.
Lehet, hogy ez utóbbiakat mind meg tudom tenni és lehet, hogy a szerep-módosulások miatt az életem Isten segítsége nélkül is
látszólag működőképes és élhető lesz. De ha az Ő jó tervét elvetem, akkor az ellen vétkezem, Aki e tervet kitalálta és elrendelte. Ő nagyon szeret engem, de nem vállalhat közösséget a bűneimmel.
Ha Istennek nem tetszik az, amivé az életemet tettem, akkor a szellemi veszteség messze felülhaladja majd a testi és érzelmi nyereséget. A kérdés tehát ez:
"Ki az úr a házam táján? Isten vezeti az életemet vagy én magam? Megéri a saját kívánságaimat követni, ha ezzel bizonyosan megrontom az Istennel való kapcsolatomat?"
Amikor nem Isten véleménye alapján rendezem be az életemet, az az emberi kapcsolataimra is negatívan hat. Az Ige beszél arról, hogy a feleség, aki nem tölti be a szerepét, gyötrelmére van az ő férjének. Sőt, a viselkedésével képes hitelteleníteni férje bizonyságtételét a gyülekezet előtt. Emellett, ha a gyermekeim lányok, rólam mintázzák meg a követendő feleségszerepet. Én vagyok a minta, amilyenekké ők is formálódni fognak. Ha a gyerekeim fiúk, akkor az értékrendemmel adok nekik mintát arról, hogy milyen jellemvonásokat keressenek a jövendőbelijük választásakor. Olyan feleséget kívánok a fiaimnak, amilyen felesége én vagyok a férjemnek?
Amilyen felesége én vagyok a férjemnek, az nem a férjemtől függ. A Biblia istenfélő asszonyai közül nem egy úgy lett a hit példája magaviseletével és istenfélő jellemével, hogy a férje hitetlen, önző, vagy roppant gonosz ember volt. A hit ott is megmutatkozik, ahol a körülmények a legmostohábbak. Nem kell felelősséget vállalnom a házastársam életpéldájáért, ezt nem várja tőlem Isten. Ez csak Őrá és a férjemre tartozik. Még ha viselkedése bűnben és lázadásban gyökerezik is, Isten gondot visel a helyzetről, és a hitem gyümölcsöt fog teremni alkalmas időben.
Azért viszont felelős vagyok az Úr előtt, hogy én magam milyen példát állítok a gyerekeim elé: tisztelem-e az Ő rendjét és a férjemet vagy nem. Az Isten rendje ellen lázadó anya Isten rendje ellen lázadó gyermekeket nevel önmagának.
De beszéljünk a feladatainkról is: jogosan várhatom, hogy a férjem gondoskodni fog a családunk anyagi szükségleteiről. Ő pedig jogosan várhatja, hogy az otthont és a gyerekeket rendben találja, amikor hazatér a munkából. DE: ezzel nem azt mondom, hogy nem lehet egymásnak besegíteni. Lehet. Sőt, a szeretet diktálja is. Hiszen vannak helyzetek, életszakaszok és napok, amikor túl nagy nyomás nehezedik a feleségre: amikor kicsik a gyerekek, amikor sok gyerek van egy családban, amikor pocaklakó van, amikor betegség vagy gyengélkedés van, amikor időszakos érzelmi túlterheltség van. Ilyenkor egy szerető férj nem lehet közömbös. Ilyenkor szükség van arra, hogy a feleségnek időnként besegítsen a férj.
Ugyanígy, lehet olyan időszak a család életében, amikor a férj, bármennyire is szeretné, nem tud elegendő pénz előteremteni a család fenntartásához. Ilyenkor a feleség feladata különösképpen hálaadással és megelégedéssel lenni a kevesebbért, és erre emlékeztetni a gyerekeket is. Lehet, hogy fontos szükségleteket kell háttérbe szorítani, de Isten látja és Ő végül gondot fog viselni, még ha időlegesen lehet, hogy nem kizárólag a férjen, hanem másokon keresztül teszi is. Ha a férjet súlyos külső kudarc éri a szerepében, mint gondoskodó vagy mint szellemi fej, akkor lehet, hogy a feleségnek időlegesen többet kell otthon vállalni: intenzívebb gyermeknevelést (hisz ők is érzik, ha borulnak dolgok), több imádságot, több szellemi terhet, hogy férje időt nyerjen arra, hogy az Úr megerősíthesse és újra felépíthesse őt. Ezzel tudja őt segíteni és közbenjárással.
Úgy hiszem, hogy egyik fent említett esetben sem sérülnek a szerepek, mert a feladatok nem cserélődnek fel, hanem egy rövid időre kiegészülnek. Szeretetből. Ez azt jelenti, hogy mindkét fél tudja, hogy ez az állapot
ideiglenes, és azt is, hogy ez egy
szívesség. Vagyis nem lehet a másiktól elvárni, sem pedig megkövetelni, hogy ezt megtegye. Nem szabad felháborodni, sem dühöngni, amennyiben nem teszi meg. Természetesen vét a szeretet parancsa ellen, ha nem segít, amikor szükséges lenne, de ebben az esetben is el kell fogadnom, hogy az én dolgaimért én vagyok a felelős, nem a férjem, mint ahogyan az ő dolgaiért is ő a felelős, nem én.
Végső soron Isten az, aki erőt és bölcsességet ad mindahhoz, amit meg kell tennünk: szervezéshez is és kivitelezéshez is. Ez akkor sem változik meg, ha nem olyan érzékeny a férjem, mint szeretném. Ha emberileg senki sem segít, az Úr akkor is hordoz, hogy a feladatainkat maradéktalanul elvégezhessük. (
'Maradéktalanul' azt jelenti, Isten szándéka szerint.)
Nem a férjem tehát a hibás, ha a feladataimat nem végeztem el, hanem én. Ugyanígy, nem én vagyok a felelős azért, ha a férjem nem végezte el a feladatait. Ez nem jelenti, hogy helyes lenne ujjal mutogatni a másikra és kárhoztatni őt a helyzetért, amibe benne van, mert nem lenne az. Helyes viszont a szerepeinknél megmaradni és nem felcserélni őket, még ha egy-egy helyzetben adná is magát ez a lehetőség, sőt, látszólag könnyebb is lenne másképpen dönteni, mint a szerepeink megkívánják. Ha ilyenkor nem engedünk a pillanatnyi nyomásnak, akkor Isten ad majd bölcsességet, hogy meglássuk, Ő mit vár el tőlünk, hogyan tovább.
Azt mondom ezzel, hogy ne hárítsuk át a felelősséget és a feladatokat a házastársunkra. És amikor segítségre van szükségünk, akkor őszintén
kérjünk segítséget. Ne keserű megjegyzésekkel motiváljuk a másikat, hogy vegye már észre, hogy mit kívánunk, mintha jó férjként kötelessége lenne, hogy állandó részt vállaljon a háztartás vezetéséből.
Ez nem kötelessége egy férjnek sem. Ha szeretetből és odafigyelésből olykor megteszi, az nagyszerű, de az a cél, hogy a mi dolgunkat mi végezzük el. Amikor segítséget kérünk, akkor azzal a lelkülettel tegyük, hogy elképzelhető, hogy holnap a férjünk fogja a mi segítségünket vagy időnket igényelni számunkra kellemetlen módon. Ha szívesen fogadjuk a segítséget, akkor legyünk készségesek mi is segíteni, vagy többet viselni, amikor szükségessé válik. De tegyük ezt az Úr tetszését és ne magunk-alkotta emberi megoldásokat keresve.
Nem gondolom, hogy a háztartás és a gyermeknevelés elvégezhetetlen feladat lenne egy feleség számára külső segítség nélkül. Főleg, hogy azért ma már nem 5-9 gyerekes az átlag magyar család, hanem inkább 2-3, s akinek öt, kilenc vagy több gyermeke van, az is Istentől kap erőt és bölcsességet az ő családjuk számára működőképes életszervezés és prioritások kialakítására. De ez már visszakanyarodás
az első részhez.
Nem mondom, hogy magától értetődik a teendők megszervezése. A magam erejéből nem is lennék képes semmire sem, de az Úrra figyelve ez megoldható.
Igazság szerint, egyedül így oldható meg. Ő adja az erőt meg a szeretetet hozzá, és Ő hűséges!
Talán nem Istenben és nem a rendszerben van a hiba. Talán azért vannak nagy nehézségeink, és azért látjuk elhordozhatatlannak a terheinket, mert napról napra olyan terheket hordozunk, amiket nem kellene. Olyan igát, amit nem Isten tett ránk. Mi magunkat is le tudjuk terhelni magunkat, és ez gyakran elő is fordul. Kevesen visszük
kizárólag az Istentől ránk rendelt terhet (ami az engedelmesség). Helyette minden mást viszünk, csak ezt ne kelljen. Minden alkalommal, amikor a saját kívánságaink után megyünk és a saját szívünk szerint rendezzük be az életünket, más terhet viszünk, mint amit Isten rendelt.
Olyankor többet vállalunk, mint kellene...
Olyankor hagyjuk kihűlni az Úrral való szeretetkapcsolatunkat...
Olyankor túl nagyok az álmaink és túl nagyok az elvárásaink...
Olyankor sérelmeket hordozunk és nem akarunk megbocsátani és elengedni, hogy megszabaduljunk...
Olyankor családunk vélt, nem pedig valós szükségleteinek kielégítésével vagyunk elfoglalva...
Olyankor mindenkinek meg akarunk felelni, azoknak is, akiknek nem kellene...
És akkor csodálkozunk, hogy miért olyan nehéz az Urat követni. És nem értjük, miért mondta Jézus, hogy az Ő igája könnyű és az Ő terhe gyönyörűséges, amikor a mi életünkben nem az. Nem értjük, mi történik velünk, sem hogy miért történik ez velünk, pedig logikus, hogy nem Isten akaratából vagyunk ennyire megterhelve. De nem is mások miatt: saját döntéseink az okai túlterheltségünknek. Azok a döntések, amiket Isten útmutatása nélkül hoztunk meg.
A szerepekhez visszatérve: a gyerekek neveléséért a férj felel, mert ő a vezetője a családnak, így ez rajta lesz számon kérve. DE: a férj egész nap dolgozik, és azon fáradozik, hogy a család megélhetését előteremtse, így ebben az esetben a feleségre hárul a feladat, hogy
a férj képviseletében nevelje és tanítsa a gyerekeket. A feleségek gyakran elkövetik azt a hibát, hogy a férjüket vádolják, mert az szerintük a gyermeknevelésből nem vállal kellő részt. Valójában, ha a gyerekek nevelésében, szoktatásában és napi rendezésében mi a magunk részét megtennénk abban a sok-sok órában, amit a gyerekeinkkel eltöltünk, akkor férjeinknek alig lenne dolga. Így viszont saját mulasztásunkat szeretnénk a férjünkkel korrigáltatni, és azt várjuk, hogy ő az otthon töltött kevés idejében hatékonyabban befolyásolja a gyerekeket, mint mi anyák, akik egész nap velük vagyunk. Ha pedig ez nem valósul meg, akkor azt mondjuk, hogy ennek a férjünk az oka.
Tegyük fel a kérdést magunknak:
Ha a gyermekeim egész nap szófogadóak és kedvesek lennének, ha az otthonomat meg tudnám úgy szervezni, hogy ne sérüljenek a prioritásaim, vagyis ha békés otthonunk lenne, akkor is ugyanazt várnám el a férjemtől a gyerekekkel való besegítés területén?
Lehetséges, hogy nem is a férjemben van a hiba, aki nem segít annyit, amennyit örömmel vennék, hanem bennem, hogy nem teszem az Úr vezetése szerint élhetővé a saját életemet. Ehelyett a páromtól várom, hogy helyettem megtegye... Pedig ő is egy küzdő ember, megvannak a maga problémái, harcai, és az enyémeket nem vívhatja meg helyettem.
Nem jó összekevernem a forrásaimat. Isten az, Aki hordoz elsősorban. Tőle nyerem az erőmet a mindennapokhoz, nem a férjemből. A férjem sohasem fogja tudni betölteni a szellemi szükségleteimet, de nincs is erre felhatalmazva. Most mondhatjuk, hogy
"de hát nekem érzelmi szükségleteim vannak, nem szellemiek!- A szeretetet mégis csak a férjemtől kellene várnom, nem Istentől, hiszen ezért mentem hozzá, nem?" Nem teljesen így van.
Amikor így érvelünk, nem vesszük figyelembe, hogy érzelmi szükségleteink gyakran szellemi szükségletekben gyökereznek, és csak szellemi módon lehetnek betöltve. Amikor nem érzem magam szeretettnek, elfogadottnak és értékesnek, akkor nem a férjemre kell morognom figyelemért, gyengédségért, megerősítésért, hanem először Istenhez kell mennem, és Tőle várni, hogy betöltse a szívemet. Isten a
TELJES SZERETET: a férjem, még ha 100%-ban szeret is, nem tud minden lenni mindenekben bennem. Nekem Istenre van szükségem. Ha Vele rendben vagyok, akkor Ő betölti a szívemet, és ha a szívem az Ő szeretetével van tele, akkor nem lesznek irreális elvárásaim a férjemmel szemben.
Kicsoda köztetek bölcs és okos?
Mutassa meg az ő jó életéből
az ő cselekedeteit
bölcsességnek szelídségével.
Ha pedig keserű irigység
és civódás van a ti szívetekben,
ne dicsekedjetek
és ne hazudjatok az igazság ellen.
(Jakab 3:13-14)
Nem abban van a szeretet,
hogy mi szerettük az Istent,
hanem hogy ő szeretett minket,
és elküldte az ő Fiát
engesztelő áldozatul
a mi bűneinkért.
(János 1. levele 4:10)
Ez az otthonteremtésre is igaz: ott is Isten kell, hogy legyen a Gondviselőm és a Forrásom. Ha a magam erejéből akarok otthont teremteni, akkor az biztosan rom-otthon lesz, mert én nem tudok igazi szükségleteket betölteni és jót tenni, csak Isten erejével.
Végezetül,
mindezekre Isten úgyis elvezet és képessé tesz, ha Neki adjuk a szívünket. Talán Neki adtuk egykor... de Neki adjuk napról napra is? Csak Vele tudjuk betölteni a szerepünket és csak a szerepünket betöltve élhetünk teljes életet.
