Mit jelent, hogy nagyon úgy tűnik, hogy VAN visszaút?

Egyik érintett olvasóm hozzászólást írt egy korábbi posztomhoz. Ebben az iránt érdeklődik, hogy szerintem van-e alapjuk bármilyen reménykedésre a Köznevelési törvény módosítása után kényszerből iskolába íratott volt otthontanulók családjainak, illetve, hogy erre nézve rendelkezünk-e pozitív tapasztalatokkal. A kérdés jogos és nagyon izgalmas, és talán ez másokat is érdekel, akik hasonló cipőben járnak, ezért úgy döntöttem, posztot írok erről ide a blogra.

A 2019-es törvénymódosítás után pár évvel az Alkotmánybíróság (AB) egy beadvány alapján alkotmányossági okból vizsgálta a már életbe lépett Köznevelési törvény módosításait. A vizsgálat végén megállapítottak több, alkotmányossági szempontból kifogásolható törvénycikkelyt. Egy részüket az AB saját hatáskörében megsemmisítette, míg más törvényrészekkel kapcsolatban pontosításra kötelezték az állami törvényhozást (=a kormányt). Erről hivatalos, kényszerítő erejű AB-határozat született.

Az egyéni munkarend kérelem elbírálását is érintette az AB felülvizsgálata. Határozatában az AB kimondott néhány olyan, számunkra igen kedvező dolgot, mely az otthontanulók számára újra szélesebbre tárhatja a törvény által kínált legális kaput (a blogposzt, amihez fentebb említett olvasóm hozzászólt, pont abban az izgalmas időszakban született, amikor az AB határozata napvilágot látott).

Van tehát ma más lehetőség, mint iskolába kényszerülni. Lehet otthontanulni, ennek ma is adottak a törvényi feltételei. Sőt, ma még inkább, mint '19-ben, hiszen az AB-határozat nemcsak törvényi háttértámaszt, hanem reményteljes jogorvoslati lehetőséget is biztosít számunkra.

Van azért a helyzetnek némi nehézsége, ez pedig két dologban áll:

1. Az AB által előírt módosítások kieszközölésére nincs az állami törvényhozás (=kormány) felett olyan kontrollszerv, mely hivatalból ellenőrizné, hogy az AB határozatát az Oktatási Hivatal saját elbírálási gyakorlatában valóban alkalmazza-e, illetve, mely jogi eszközökkel ténylegesen kikényszeríthetné, hogy a már meghozott határozatot maximálisan figyelembe vegyék (ha figyelembe veszik, akkor alapjaiban változik meg az egyéni munkarend kérelem elbírálási menete).

Jelenleg csak egyesével, közigazgatási per útján lehet érvényt szerezni az AB-határozatban foglaltaknak, amennyiben attól eltérő hivatali gyakorlat miatt valakinek az egyéni munkarend kérelmét elutasítják. (Így viszont legalább lehet.)

2. Mivel a 2019-es Köznevelési törvény módosításakor rengeteg otthontanuló (meg tanulócsoportos) család iskolába vitte a gyerekeit, és mivel maga az AB -határozat az előbb említett módosításhoz képest évekkel később, 2021-ben született meg, kevés ember maradt a rendszerben, aki tesztelni tudta volna, hogy az Oktatási Hivatal tényleg megváltoztatta-e általános, egyéni munkarend kérelmeket elbíráló procedúráját, hogy az maximálisan illeszkedjen az AB-határozat által megnevezett változtatási igényekhez, vagy ezt esetleg még nem tette meg.

Mivel ezt lehetetlenség kideríteni, az általános joggyakorlatra és az Okt. Hivatalra nézve kényszerítő erejű határozatot ma leginkább jogorvoslatra lehet a gyakorlatban használni (ld. előző pont). Ezzel kapcsolatban a közelmúltból szerzett közvetett pozitív tapasztalatokkal már rendelkezünk. (Valakinek az óvodai felmentési kérelmét elutasította a Hivatal, de pert kezdett a fenti AB-határozatra hivatkozva, ugyanis az AB az ovis felmentés kapcsán is számunkra kedvező dolgokat állapított meg a határozatában - és pert nyertek, ezt a sajtó is lehozta).


Összegzés:

A helyzet tehát a 2019-es törvénymódosítás óta jogilag jelentősen felpuhult. Hogy ennek a változásnak a mindennapi gyakorlatban van-e foganatja, és, hogy mindez a változás hány család életére tudott már megelevenítő hatással lenni, azt a minták csekély száma miatt ma nem lehet megmondani.

Azonban az egyéni munkarend kérelem beadásához mostmár egy szilárd jogi háttérbázissal rendelkezünk, hiszen van mire hivatkozni (az AB határozatára), ha első körben elutasító választ kapnánk is: amennyiben ez a helyzet állna fenn, közigazgatási per után kedvezőbb elbírálásra számíthatunk. Persze, még az is megeshet, hogy bizonyos régiókban már alkalmazzák is az Oktatási Hivatalok az AB-határozatban kimondott utasításokat, így elsőre pozitív választ kap a kérelmező.

(Apropó elbírálás. Ha neked van ezzel a témával  vagyis egyéni munkarend kérelem engedélyezésével kapcsolatos friss, vagyis a 2021-es AB-határozat kiadása utáni, jó vagy akár rossz tapasztalatod, kérlek, ne fogd vissza magad, írj emailt! Kommentbe beteszem az emailcímemet, és, ha kellő mennyiségű személyes tapasztalat érkezik, akkor újra írok egy általánosabb posztot arról, hogy az AB-határozat megléte hogyan találkozik a munkarendet kérelmező családok hétköznapi valóságával. Szerintem hasznos lenne, ha mások is okulhatnának a ti élethelyzetetek tanulságaiból. Nagyon köszönöm, ha erre a kérésre minél többen reagáltok! Tárgymezőbe légyszi írd be, hogy "Matrózképző felhívás", hogy tudjam, az írásodat anonim módon, általánosítva, kivonatolva, úgymond statisztikázva felhasználhatom egy következő posztban, ahogy az előbb említettem.)

Akkor most merjen-e reménykedni bárki, aki érintve van ebben az ügyben, vagy nem eszik olyan forrón a kását?

Én mindenképp reménykednék, de azért nem bíznám el magam teljesen. Hiszen minden kérelem kétféleképpen zárulhat: vagy helyt adnak neki, vagy elutasítják, és ezen a fenti jogi változások sem változtathatnak.

Mindigis kétesélyes lesz, hogy valakinek egyik vagy másik módon bírálják-e el a kérelmét. A különbség abban áll, hogy általánosságban nézve van-e egyáltalán esély egy pozitív elbírálásra, és, ha igen, mennyi. 2019 után a pozitív elbírálások esélye rendkívül leszűkült azok számára, akik korábban azért tanultak otthon gyerekeikkel, mert így látták jónak (és nem azért, mert, mondjuk élsportoló, vagy közösségbe nem integrálható gyermekük volt). De ez mára megváltozott.

Jelen esetben, én úgy hiszem (de ezt nem tényleges tapasztalatokra, hanem a határozat szövegét ismerve mondom), hogy újra lehet otthontanulni. Azok, akik nem egy korábbi, megkerülhetetlen külső ok miatt, hanem pusztán mély, személyes meggyőződésüket követve maradtak 2019 előtt otthon gyerekeikkel, csodával határos módon kaptak egy második esélyt, hogy ott legyenek és azt tegyék, amit szeretnének tenni.

Hogy azok legyenek újra, vagy, hogy azok maradjanak továbbra is, akik lenni szeretnének: egyszerű, otthontanító szülők, akik személyes döntésük alapján maguk kívánnak otthon a gyermekükkel foglalkozni, elsődlegesen ők akarják nevelni őt, és hétköznap is jelentős időt szeretnének szánni a vele való kapcsolatépítésre, vagyis nem kívánják intézményesíteni a rájuk bízott gyermekeket.

Számomra mindez azt jelenti, hogy nyugi van, lett egyfajta biztonságérzetem. Nekem mosolyt csal az arcomra a felismerés, hogy az AB tulajdonképpen egy kicsit a jogi képviseletünk és szövetségesünk lett az egyéni munkarend engedélyezési eljárásban. Nagyon jó érzés azt tudni, hogy akár már az egyéni munkarend kérelem beadása kapcsán, akár a közigazgatási per kapcsán, van egy erős érvünk (nem is csak egy), amely a pozitív elbírálás lehetőségével kétségtelenül a mi malmunkra hajtja a vizet.

Én maximálisan bizakodó vagyok, de tudom, hogy ez nem jelenti, hogy eztán mindenki automatikusan meg fogja kapni az engedélyt. Most viszont van rá lehetőség, hogy azok is megkapják, akik a korábbi törvényi szigor miatt egyértelműen zárt kapukat döngettek (vagy inkább nem is próbálták döngetni, hanem elengedték szeretett életmódjukat), pedig az otthontanulás (volt) az életük.

Nem tudjuk, mit hoz a jövő. Azt sem, hogy a jelenben meghozott döntése kinek fog utóbb is jó döntésnek bizonyulni. Adjátok vajon be a kérvényt, mert muszáj megragadnotok a kínálkozó lehetőséget, ha ezzel akár egy fikarcnyi esély is kínálkozik otthontanuló életetek visszaszerzésére? Vagy ne adjátok be, mert túl nagy a tétje, a gyerekeket és magatokat sem akarjátok érzelmileg újra meggyötörni, és úgy látjátok, hogy nem érdemes kockáztatni?

Ez a döntés családi döntés és van súlya, mert van kockázata is. Én mégis azt mondom (mi mást tehetnék?), hogy itt van ez a lehetőség, érdemes vele élni. Annak, aki tud, akinek a szíve erős és az otthontanulás iránti szeretete nagyobb, mint a "demileszaztán" iránti félelme. Annak, aki ránéz a gyerekeire és biztosan tudja, hogy otthon jobb lesz nekik.

Június 15-ig még ebben az évben is neki lehet rugaszkodni, be lehet adni az egyéni munkarend kérelmeket. Inkább előbb, mint később, hogy még egy esetleges közigazgatási eljárás is beleférjen az iskolakezdés előtti felkészülés idejébe, ha arra lenne szükség. Ne féljetek! Annál többet nem nagyon veszíthettek a kérelem beadásával, mint amit korábban elvesztettetek azzal, hogy fel kellett adni az otthontanulást.

Milyen az igazi megtérés? (Marathoni poszt)

Ez alkalommal nem a saját írásomat közlöm. Két blogposztot összevonva, hivatkozással veszek át, mivel a téma nagyon jó, nagyon fontos és a posztokban elég pontosan meg van fogalmazva a lényeg. Bár a könyv, amit a posztokban idéznek, több száz évvel ezelőtt íródott, a néhol régiesebb nyelvezetet leszámítva, tökéletesen mainak hat, így nem is fűznék hozzá semmit. Milyen hát az igazi megtérés?

"A puritánok Isten kegyelméből valóságosan meglátták, megértették, tanították és gyakorolták a kegyességet, azaz az Isten félelmében való életet. Sokat tanulhatunk tőlük a mi kis kényelmes, altató, bűnre (illetve bűnben) ringató korunkban! Álljon itt egy idézet Joseph Alleine-től, a magyar nyelven is megjelent Üdvösségre Vezérlő Kalauzból:

A megtérésnek számtalan hamis módja származik az ördögtől – kit ezzel, kit azzal szed rá. Ha lehetne, még a kiválasztottakat is megtévesztené, olyan ügyesen és ravaszul mesterkedik. Hogy kigyógyítsam veszedelmes tévedésükből azokat, akik igaztalanul hiszik, hogy megtértek, és megszüntessem azoknak a félelmeit és aggodalmait, akik helytelenül hiszik, hogy még nem tértek meg, megmutatom most a megtérés természetét, azt, hogy miben áll és miben nem. Az utóbbival fogom kezdeni.

A megtérés nem abban áll, hogy magunkra vesszük a keresztyén hitvallást.
A megtérés nem abban áll, hogy magunkra vesszük Krisztus jelét a keresztségben.
A megtérés nem az erkölcsi igazságban áll.
A megtérés nem a kegyesség törvényeihez való színleges igazodásban áll.
A megtérés nem a romlottságnak neveléssel, ember alkotta törvényekkel vagy a csapások kényszere által való féken tartásában áll.
A megtérés nem a megvilágosodásban, a megintetésben, a felszínes változásban vagy a részleges megújhodásban áll." Forrás1. 

"Ígéretemhez híven, itt a folytatás arról, hogy mi is a megtérés. Szintén Alleine előző hozzászólásomban említett könyvéből, a megtérést jellemző pontokból kettő:
/kedves olvasó, ha van bátorságod elolvasni, kérlek kommentet is írjál! - kérte a posztíró - de senki nem írt neki. /

6. A megtérésben a bűnöktől, a Sátántól, a világtól és saját magunk igazságától fordulunk el.

(1) Elfordulunk a bűntől

A megtért örökös háborúskodásba kezd a bűnnel, bizony, minden bűnnel, de elsősorban a sajátjával, s azon belül is elsőként a szívbéli bűneivel. Ez lesz haragja céltáblája, ettől szaporodnak meg keservei; ez döfködi és sebzi, mint a tüske a húsban, mint a szálka a szemben. Nyög és küzd a megtért; és így kiált, nem szokásból, hanem érzésből: „Ó, nyomorult ember!"

Egy terhét se tűri olyan nehezen, mint a bűnt. Ha Isten teljesítené a kívánságát, inkább választana bármilyen szenvedést, mintsem hogy bűnben éljen, mert olyan az, mint a kavics a cipőben: megkeseríti és fájdalmassá teszi az ember minden lépését. Megtérése előtt még könnyelműen gondolkodott a bűnről. Keblén melengette, mint Uriás a báránykáját; felnevelte, míg naggyá nem nőtt – és legelt a bűn, de nem füvet, hanem az ember saját húsát; a poharából ivott, a keblén feküdt, mint édeslánya.

De mikor fölnyíltak a hitetlen szemei, irtózva elhajította, mint a varangyot, amelyet a sötétben a mellére szorított, és amiről úgy hitte, hogy csak egy kedves, ártatlan madárka. Mert a megtért nemcsak a bűn veszélyeit, hanem a tisztátalanságát is látja – és milyen buzgóvá lesz, hogy megtisztuljon! Undorodik magától bűnei miatt. Krisztushoz tér és beleveti magát a forrásba, amely neki és a tisztátalanoknak tört fel. És ha elbukik, milyen igyekezettel keresi újra a tisztaságot! Az Igéhez fut és nem nyugszik, míg le nem dörzsöli, le nem mossa magáról a testi és a lelki szennyet az örök forrás vizében.

Az igaz megtért szívből gyűlöli a bűnt. Birkózik vele, harcot indít ellene s noha gyakran alulmarad, nem adja fel, nem teszi le a fegyvert, amíg még lelke a testében van. Nem békél meg és nem kegyelmez; más ellenség kiérdemelheti imáit, bocsánatát, sajnálatát, de a bűnnel szemben engesztelhetetlen, ki akarja irtani.

Úgy vadássza, mintha élete függne tőle, szeme nem ismer szánalmat és keze nem ismer kíméletet, még ha az a jobb kéz és a jobb szem is. Mert bár lehet hasznot hajtó a bűn, lehet kellemes, és növelheti a világi barátok szemében a megbecsülést – a megtért mégis inkább belehajítja a csatornába az ilyen hasznot, inkább hagyja, hogy csökkenjen a hitele, és hogy az örömök virága elfonnyadjon a kezében, mintsem hogy a bűn útjára lépjen. Nem ismer megbocsájtást és nem ismer türelmet. Bárhol is kerüljön össze a bűnnel, homlokát ráncolva zordan így köszönti: „Rád találtam hát, ellenségem?"

Olvasóm, vajon munkált-e benned a lelkiismeret, míg tekinteted e sorokra vetetted? Eltűnődtél-e szívedben a mondandómon? Bevetted-e magadba a könyvem, hogy meglásd, így élsz-e te is vagy sem? Mert ha nem, olvasd el újra, és szólaltasd meg a lelkiismeretedet, hogy ő döntsön felőled!

Keresztre feszítetted-e a testedet és annak gyöngeségeit, kéjeit? Elhagytad-e bűneidet, mindent, mit önszántadból és akarattal elkövettél; elfordultál-e izzó vágyaidtól, vagy pedig megelégedtél megvallásukkal? Mert ha nem, még hitetlen vagy! Felhorgad-e a lelkiismereted, mondván, hogy hazugsággal próbálod jobb színben feltüntetni magad; hogy az elhívásod puszta öncsalás; hogy titokban feslettségben élsz? Hagyj fel hát a hazugsággal! „Keserűséges méregben és álnokságnak kötelékében leledzel."

Előszámlálom bűneidet: nem teszel féket a nyelvedre, elnéző vagy vágyaiddal szemben, elhanyagolod az imát, az olvasmányokat és az istentiszteletet... Mondd, nem tanúskodnak-e ellened mindezek, mondván, hogy „a te műveid vagyunk és követünk téged"? Vagy, ha nem találtam elevenedbe, mondd, nem hallod-e az intő hangot magadban, mely így szól: „tudod, hogy ebben és ebben gonosz úton jársz, mégis valamely hívságos okból megtűröd magadban a bűnt"? Mert ha így van, még nem születtél újjá, és vagy megváltozol, vagy elkárhozol.

(2) Elfordulunk a Sátántól

A megtérés megkötözi az erőst, összerontja vértjét, tönkreteszi javait; az embert a Sátántól Istenhez fordítja. Eladdig, alighogy magához intette az ördög a bűnöst, hogy társa legyen mocskos játékaiban és undok örömeiben, az egyből szaladt is, „mint az ökör a vágóhídra, és mint a bolond, egyszer csak fenyítő békóba; (...) miképpen siet a madár a tőrre, és nem tudja, hogy az az ő élete ellen van."

Alighogy hazudnia parancsolta neki a Sátán, a hitetlennek máris a nyelvén volt a hamisság. Alighogy kívánságainak hívságos tárgyat mutatott a gonosz, neki máris felhorgadt a vágya. Ha a Sátán így szólt: „ne törődj a családi kötelezettségeiddel", akkor bizony teljesítésükre ritkán került sor abban az otthonban. Ha azt mondta: „hagyd a szigort, a pontosságot", akkor ő egyből megfeledkezett róluk. Ha így szólt: „hagyd a szent szolgálatokat", akkor ő teljességgel elhanyagolta azokat.

De megtérése után már más úr szolgája, más úton halad, s Krisztus parancsait teljesíti. Lehet, hogy lába néhányszor beleakad a Sátán hurkába, de soha se lesz akarattal a rabja. Ügyel a Sátán csapdáira és csalétkeire, megpróbálja kitanulni kelepcéit. Óvatos és gyanakvó, máskülönben az ördög terveinek célpontja lesz. Hatalmasságokkal és fejedelemségekkel küzd; úgy fogadja a Sátán hírnökét, mint más a halálét. Az ellenségen tartja a szemét, és teljesíti kötelességeit, nehogy a Gonosz szerezzen előnyt.

(3) Elfordulunk a világtól

Amíg igaz hitre nem jut, az ember a világ rabja: térdet hajt a mammonnak; saját megbecsültségét hajszolja; jobban szereti az élvezeteket, mint az Istent. Ebben gyökerezik a bűnbeesés nyomorúsága – hogy az ember nem a Teremtő, hanem a teremtmény felé fordul, és azt szereti és tiszteli, abban bízik, nem pedig az Istenben.

Nyomorult ember, hát miféle torz szörnyeteggé formált a bűn? Az Isten kevéssel tett téged kisebbé az angyaloknál, de alig tett az ördögöknél nagyobbá a bűn, olyan rém lettél, kinek a lába helyén a szíve és a feje, a patái pedig a menny felé rugdosnak, és minden tagja össze van keveredve. Valaha a szolgálatodra készíttetett a világ, most pedig ő kormányoz téged, megbabonázott a boszorkányságával, mint egy szemfényvesztő szajha, és rávett, hogy leborulj előtte és imádd.

De a megtérés kegyelmében aztán helyreáll a rend; Isten felkerül a trónjára, a világ pedig le a zsámolyához; Krisztus bekerül a szívbe, a világ pedig a lábához. „...nékem megfeszíttetett a világ, és én is a világnak." A változás előtt így kiáltott a bűnös: „Kicsoda láttat velünk (világi) jót?" De most így imádkozik: „Hozd fel reánk arcodnak világosságát, oh Uram!" – a búzát meg a bort pedig vigye, akinek kell!

Régen a világ örvendeztette és elégítette meg a szívét, ezért így dalolt: „Én lelkem, sok javaid vannak sok esztendőre eltéve, tedd magadat kényelembe, egyél, igyál, gyönyörködjél". De most visszavonja ezt, és semmi se veheti rá, hogy újra kívánja, hanem Izrael csodálatos zsoltárosával így dalol: „Az Úr az én osztályos részem; az én részem kies helyre esett, nyilván szép örökség jutott nékem".

Más nem tudja megelégíteni. „Hiúság és bosszúság" – ezt írja a világi örömök fölé, az emberi kiválóságok fölé pedig azt: „kár és szemét"! Most már az életre és a halhatatlanságra törekszik, kegyelem és dicsőség után liheg és a romlatlanság koronáját vágyja.

Szíve az Úr keresésére indul; az Isten országát kutatja, az Ő igazságát, és már nem közönyös a vallás iránt, hanem az a legfőbb gondja. Régebben a világ uralta, akkor többször sarkallták cselekvésre a javak, mint a jóság, akkor még inkább a teste vagy a testvére gyönyörködtetésére ügyelt és nem az Istenére, az ő Teremtőjére – Őt félresöpörte, míg a világnak szolgált. De most meggyűlöli apját, anyját és az életét, mindent, csak az egy Krisztust nem.

Állj meg hát, és tekints magadba. Nem érint-e erősen téged mindez? Úgy teszel, mintha Krisztusért élnél, de mondd, nem állsz-e mégis a világ uralma alatt? Nem származik-e több örömed a világtól, mint Őtőle? Kényelmesebben érzed-e magad, mikor a világon jár az eszed és hívságos örömök vesznek körül, mint mikor visszavonulsz szobádba imáidhoz és elmélkedéseidhez, Isten Igéjével és imádatával törődve?

A hitetlen arról ismerszik meg a leginkább, hogy a világ dolgai szerepelnek az első helyen terveiben, vonzalmaiban és értékeléseiben. A valódi megtért szemében mindig Krisztus az első. Milyen kedves is számára az Ő neve! Micsoda kincs az Ő kegye! A megtért Jézus nevét szívébe vési. Mert amikor megjelenik az üdvözítő Krisztus, kiderül, hogy puszta lég a dicsőség és csupán őrültség a nevetés, a mammon pedig Dágonként leesik arccal a földre, kezét-fejét széttörve a küszöbön. Ím a megtért értékes gyöngye, ím a kincse, ím a reménye, ím a dicsősége. „Az én szerelmesem enyém, és én az övé." Ó, mennyivel nagyobb gyönyörűségére lenne így szólnia: „Krisztus az enyém", mint ha azt mondhatná: „enyém a királyság, enyémek az Indiák"!

(4) Elfordulunk saját igazunktól

Mielőtt megtérne, az ember saját fügefa leveleivel takargatja magát, és csak saját ügyeit tartja szem előtt. Kizárólag magában bízik és a maga igazságában, garasait aranynak véli, és nem rendeli alá magát Isten igazának. De a megtérés megváltoztatja vélekedését, és onnantól a maga igazságát csak szennyes rongyoknak tartja s elhajítja, mint egy piszkos koldus férges, cafatos öltözetét.

Mert immár lelki szegénnyé lett, és nem győz panaszkodni és sajnálkozni magán, hogy milyen „nyomorult és nyavalyás és szegény és vak és mezítelen". Látja jámbor tetteinek romlottságát, és a valaha olyannyira bálványozott igazságát most csak kárnak és szemétnek nevezi, melybe a világ minden kincséért sem ereszkedne vissza.

Nagyra értékeli Krisztus igazságát. Úgy érzi, mindenben Krisztusra van szüksége: hogy megigazuljon, és hogy megszentelődjenek a tettei – mert nem tud Krisztus nélkül élni, sem imádkozni nélküle. Nélküle nem tud Isten színe elé járulni; Krisztusra támaszkodik, és úgy hajol meg az Isten házában. Krisztus nélkül csak egy elveszett, tönkrement ember, mert élete Jézusban rejtezik, mint ahogy a fa gyökerei is a föld színe alatt szertekúszva táplálják és tartják a törzset.

Régen Krisztus evangéliuma ízetlen és állott eledelnek tűnt számára, ám most mi lehet számára ennél édesebb? Ágoston sem tudta kedvvel ízlelgetni egykoron szeretett Ciceróját, mert Krisztus nevét nem találta írásaiban. Milyen érzéssel kiáltja Krisztusról egyetlen lélegzettel: „Ó, legédesebb, legszeretőbb, legkedvesebb, legdrágább, legértékesebb, legkívánatosabb, legszeretettebb, legszebb!" Egyszóval, a megtért a mártír hangján szól: „Csakis Krisztus!"

7. A megtérésben Istenhez fordulunk, aki Atya, Fiú és Szentlélek

Ő a mindenható és örök áldás a megtérten. Nem szenteltethetünk meg, míg szívünket át nem adtuk Istennek, teljesen és mindenek előtt Őneki, legfőbb javunknak és sorsunknak. Mert a megtért szíve ekképp dobog: „ez az én részem", „dicsekedik lelkem az Úrban", „tőle van reménységem, csak ő az én kősziklám és szabadulásom, az én erős kősziklám, az én menedékem Istenben van".

Bizonyosak vagytok-e megtérésetekben? Figyeljetek hát szívetekkel és teljes lényegetekkel szavaimra. Istenben van-e a ti boldogságotok? Miről parancsolta, hogy szívleljétek? Mi elégít meg benneteket a legjobban? Gyertek és tekintsetek Ábrahámmal keletre, és tekintsetek nyugatra, tekintsetek északra és délre, nézzetek körbe magatok körül: mi az a mennyekben, mi az a földön, ami boldoggá tehet titeket?

Ha Isten teljesítené a kívánságotokat, mint valaha Salamonét, vagy ha úgy szólna hozzátok, mint Ahasvérus Eszterhez, mondván: „Mi a te kívánságod? Megadatik néked! És mi a te kérésed?" – mondjátok, mit kérnétek akkor? Menjetek be az örömök kertjébe, és szedjétek össze mind az illatozó virágokat – megelégíttetnétek-e akkor? Menjetek be a mammon kamráiba, képzeljétek el, hogy annyit vihettek el a kincseiből, amennyit csak kívántok. Menjetek a tornyokhoz, képzeljetek magatoknak dicsőséges győzelmi díszeket. Szeretnétek-e elismerést, ragyogó hírnevet, olyat, amilyen csak a legnagyobbaknak jut ki? Megelégednétek-e e javak valamelyikével vagy éppen az összessel?

Boldognak tartanátok-e így magatokat? Ha igen, akkor bizony a hívságoknak éltek és hitetlenek vagytok. Ha nem, lépjetek tovább, merüljetek el a szentséges kiválóságokban, az Úr mindenre elégséges voltának feneketlen mélységeiben, lépjetek be az Isten irgalmának tárházába, hatalmának rejtekébe. Nem ez van-e leginkább javatokra, nem ez szolgál-e legnagyobb örömetekre?

Így szóltok-e: „Jó itt. Itt ütök tábort, itt élek és itt halok"? Odaadnátok-e ezért a világot? Ha igen, akkor bizony minden rendben van köztetek és az Isten között, boldogok vagytok – boldog vagy, ó, ember, boldog, hogy valaha megszülettél. Mert ha boldoggá tud tenni titeket az Isten, legyetek is boldogok, hiszen az Úr a ti Istenetek. Mondjátok-e Krisztusnak, amit Ő minékünk: „A te Atyád az én Atyám és a te Istened az én Istenem"? Mert ez a fordulópont. A hamis megtért sosem nyugszik el Krisztusban – a megtérés kegyelme viszont megvigasztalja a bűnbeesés végső keservét, s a szívet bálványaitól az élő Istenhez fordítja. Immár így beszél a lélek: „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad".

Őhozzá megy tehát, nála telepszik meg. Itt nyílik meg számára a mennyország kapuja, mert Isten fele fordul az érdeklődése. Amikor ezt meglátja, így szól: „Térj meg én lelkem a te nyugodalmadba, mert az Úr jól tett teveled." S még Simeonnal is együtt dalol: „Mostan bocsátod el, Uram, a te szolgádat, a te beszéded szerint, békességben" és Jákob szavait ismétli, mikor annak öreg szíve föléledt a jó híreket hallván: „Elég nekem." És mikor látja a Lélek, hogy van Istene, kivel szövetséget köthet, ez lészen az ő üdvössége és legfőbb kívánsága. Így éltek-e vajon? Tapasztaltátok-e ezt? Ha igen, „megáldott titeket az Úr". Munkálkodott bennetek az Isten, megfogta a szíveteket a megtérés kegyelmének erejével, mert mindez csakis az Ő műve, magatok sose lettetek volna képesek rá.

Részletesebben:

(1) A megtérésben Krisztushoz fordulunk, az egyedüli közbenjáróhoz Isten és az emberek között. Ő vezérel minket Istenhez, ő az Atyához vezető út, az egyedüli palló, amin megmenekedhetünk, az egyetlen ajtó, amin beléphetünk. A megtérés Krisztushoz viszi a lelket, Ő lesz életének kizárólagos eszköze, az egyetlen út, az egyetlen név az ég alatt. Csak Őbenne keresi üdvét, csak Őrá bízza magát.

„Most – szól a meggyőzött bűnös –, most kockáztatni fogok, és ha elpusztulok, hát elpusztulok, ha meghalok, hát itt halok meg – Uram, ne hagyj elveszni a te kegyelmed színe előtt, kérj, hogy ne hagyjalak el, hogy a te nyomodban járjak. Ide vetem magam az ajtód elé, s ha megölsz, akkor se mozdulok innen." A nyomorult lélek így teszi fel mindenét Krisztusra és erősen ragaszkodik hozzá. Megtérése előtt semminek és senkinek tekintette, inkább a birtokára, barátaira, kereskedésére ügyelt, mint rá, most pedig Jézus az ő egyetlen eledele, mindennapi kenyere, szíve élete, élete támasza. Arra vágyik, hogy Krisztus magasztaltassék benne.

Valaha úgy szólt a szíve, mint amit a menyasszonynak is mondtak: „Micsoda a te szerelmesed egyéb szerelmesek felett?" Több gyönyört talált a vidám társaságban, a romlott szórakozásban, a földi örömökben, mint Krisztusban. Puszta képzelménynek tartotta a vallást és az örömeiről való beszédet tehetetlen álomnak. De most Krisztusban az élete. Mindent, mit eladdig értékesnek tartott, most tűzre vet Krisztus ismeretének kiválóságáért. A valódi megtért Krisztus egészét elfogadja, nemcsak a munkabért, hanem a munkát is, nemcsak a javakat, hanem a jármot is. Nemcsak a gabonát nyomtatja, de az igát is húzza. Magára veszi Krisztus parancsolatait – igen, az Ő keresztjét.

A hamis megtért csak félig vállalja Krisztust: az üdvözülést igen, de a megszentelődést már nem, az előnyöket igen, de Jézus személyét nem. Különválasztja Krisztus tisztségeit és jótéteményeit. Ez alapvető hiba. Aki szereti az életét, ügyeljen erősen erre. Olyan végzetes tévedés ez, melytől gyakran intenek, s mégis gyakran elkövetik. Gyönyörűséges Jézus neve – de az emberek mégsem szeretik Őt őszintén, mert nem annak veszik, amivé az Isten Őt jobbjával emelte: fejedelemnek és helytartónak.

Szétválasztják, amit az Isten összekapcsolt: a királyt és a főpapot. Nem úgy fogadják Krisztus szabadítását, ahogy Ő akarja, hanem megosztják. Inkább választja mindenki a szenvedéstől való megváltást, de a bűneitől már senki sem akar megváltatni. Üdvözülni is akarnak, de kéjelegni is. Szívesen megszabadulnának némely bűnüktől, de már Delila ölét nem kívánják elhagyni, sem szeretett Heródiásuktól elválni. Nem tudnak irgalmatlannak lenni sem a jobb szemükhöz, sem a jobb kezükhöz.

Ó, legyetek hát végtelenül óvatosak ebben – a lelketek üdve a tét! Az igaz megtért az egész Krisztust szem előtt tartja, Ő lesz minden szándéka és célja, kivétel, korlátozás és fenntartás nélkül. Bármi áron akarja Őt, s éppúgy vállalja, hogy uralkodjék fölötte, mint hogy szabadítója legyen. És Pállal együtt mondja: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?" Bármit, Uram! A megtért üres váltót ad Krisztusnak, hogy Ő határozza meg a feltételeket.

(2) A megtérésben Krisztus útjaira térünk, az Ő törvényeihez és rendeléseihez. Valaha még kapálózott ezek ellen a szív, nem tűrte magán e szoros kötéseket, nem bírta e nehéz utakat, de most megszereti, s örök törvényül és vezérlőül választja őket.

Ami Krisztus törvényeit és útjait illeti, megfigyeléseim szerint Isten négyféle módon munkál minden igaz megtértben – s ha hűek vagytok lelketekhez, ezek alapján tisztába jöhettek saját állapototokkal. Ám le ne vegyétek szemeteket szívetekről!

(a) Az elme ítélete azért hozatik, hogy e törvények igazoltassanak általa. Az elme alárendeli magát nekik, hisz a legigazabbnak és legértelmesebbnek tartja őket, megszereti Isten útjait és megszabadul azoktól a romlott balítéletektől, melyeket valaha ellenük táplált s már nem látja sem értelmetlennek, sem tűrhetetlennek őket. A megértés számára e parancsolatok szentek, igazak és jók. Milyen nagyívű, milyen emelkedett is Dávid dicsérete, mikor az Isten törvényeinek tulajdonságairól és csodálatos munkáiról szól!

A megértés ítélete kettős: átfogó és részleges. Az átfogó ítélet az, amikor valaki úgy gondolja, hogy egy út általánosságban a legjobb, de nem a maga számára vagy a maga körülményei között. Az istenfélő ember, nemcsak átfogóan, hanem részlegesen is ítélkezik Isten útjairól, ugyanis nemcsak általában, hanem a saját részére is a legjobbnak találja őket. Nem csupán eltűrhetőnek, hanem egyenest kívánatosnak látja a vallás parancsolatait, bizony, kívánatosabbnak az aranynál, a színaranynál, bizony, mérhetetlenül sok színaranynál is kívánatosabbnak!

Az ilyen ember ítélete határozott: a szentséget tartja legtöbbre és a szigort; úgy hiszi, hogy ez önmagában a legbölcsebb út, és számára is a legokosabb, legmegfelelőbb választás. Halljátok az istenes ember ítéletét: „Inkább szeretem azért a te parancsolataidat, mint az aranyat, mint a legtisztább aranyat. Igaznak tartom azért minden határozatodat, és a hamisságnak minden ösvényét gyűlölöm." 

Figyeljétek, miként igazolja Isten kívánalmait és miként tagadja meg mindazt, amit az Úr megtilt: „Igaz vagy, Uram, és a te ítéleted igazságos. A te bizonyságaidat igazságban és hűségben jelentetted meg, és mindenek felett való egyenességben. A te igédnek summája igazság és a te igazságod ítélete mind örökkévaló." Látjátok, milyen készségesen és teljesen alárendeli magát, beleegyezését és hozzájárulását adva mindenhez, ami az Igében benne foglaltatik?

(b) A szív kívánsága, hogy felfogja Krisztus értelmét. Saját magában egyetlen kötelességét, egyetlen bűne feltárását sem mulasztaná el. Mert a megszentelt szív ezt dobogja: „Uram, ha bármi gonoszság lakozik bennem, jelentesd azt meg. Amit nem tudok, tanítsd meg azt nekem – s ha bűnt követtem el, nem teszem többé." A hamis megtért pedig akarattal tudatlanságban tartja magát, s nem akar kijönni a fényre. Inkább ragaszkodik valamely bűnéhez, mert utálatosabb neki elismerni annak bűn-voltát. Nem engedi be ablakán a Napot. A kegyes szív viszont meg akarja ismerni Teremtője törvényének egész terét, szélességét és hosszúságát. Teljes elfogadással fordul az Igéhez, mely megvilágítja minden eladdig ismeretlen kötelességét és titkos bűnét.

(c) Az akarat szabad és eltökélt választása mindig Krisztus útjaira irányul, megelőzve a bűnös örömöket és a világi javakat. Ez nem egy hirtelen, sebtében meghozott döntés, melyet a szenvedés csikar ki, hanem önkéntes és szabad választás. Igaz, a test fellázad ellene – ám az uralkodó akarat Krisztus törvényei és kormányzása mellé áll, s azokat nem küszködve és terhesen, hanem áldásként veszi magára. Míg a megszenteletlen ember úgy hordozza ezeket, mint a béklyót, addig az igaz megtért szívből teszi, mert Krisztus törvénye az ő szabadsága.

Arról ismerszik meg, hogy a jámborságban gyönyörködik. Inkább él erkölcsösen és szentségben, mint hogy javakban bővelkedő és virágzó világi életet éljen. „Azután Saul is elment haza Gibeába és vele ment a sokaság, kiknek szívét Isten megindította." Amikor az Úr megindítja a választottak szívét, azok, noha elhívattatnak, szabadon követik Krisztust és saját akaratukból adják magukat az Isten szolgálatára, teljes szívükből keresik Őt. Ugyan a félelem hasznos dolog, de mégsem az a megszentelt szív megindulásának fő oka. Krisztus nem erőszakkal tartja kezében a lelkeket – Ő a hajlandósággal bírók Királya, azoké, kik Őt az Ő kegyelméből szabadon szolgálják.

Mert ez a választásuk: nem olyanok mint a szolgák, hanem mint a fiú vagy mint a menyasszony – hű az elméjük és bennük buzog a szeretet forrása. Egyszóval, Krisztus parancsolatában rejlik az igaz megtértek szerelme, töretlen öröme és örökös leckéje.

(d) A megtért kanyargó útja Isten rendeléseit követi. A hívő naponta gondot fordít arra, hogy Istennel járjon. A nagyságot keresi, nemes terveket dajkál, még ha el is bukik. A tökéletességnél alább nem adja, azt kívánja, azt kutatja, és nem nyugszik el a kegyelemben, míg meg nem szabadul a bűneitől és meg nem tökéletesedik a szentségben.

Itt leplezhetitek le a képmutatók romlottságát, mert ők a jámborságot – ahogy valaki egyszer helyesen mondta – csak mint mennyországba vezető hidat keresik. Csakis ennyi az ő gondjuk, és éppen azt kutatják, ami a legkevésbé szolgálja megtérésüket. De az igaz megtért a jámborságot önmagáért akarja és nem a mennyországért. Nem elégszik meg annyival, hogy a pokoltól megmenekedjék, hanem a legmagasabb csúcsokra akar eljutni. Ám a puszta akarat itt kevés. Mi a ti utatok? Új irányt vett-e az életetek? Követitek-e a jámborságot, gyakoroljátok-e a vallást? Ha nem, hamisnak találtattok.

Az-e hát a megtérés, aminek itt leírtuk – üdvözülésünk legszükségesebb feltétele? Ha igen, tudjátok meg, hogy szoros a kapu és keskeny az út, mely az életre visz – hogy kevesen vannak, akik megtalálják – hogy igenis szükség van a szentséges hatalomra ahhoz, hogy a bűnös lélek saját üdvére a kegyelemben megtérjen Jézus Krisztushoz.

Megint csak arra buzdítalak benneteket, hogy vizsgáljátok meg magatokat. Mit mond a lelkiismeretetek? Vádol-e? Nem furdal-e jártatokban? Amellett ítéltetek, azt választottátok, azon az úton jártok, amelyet fentebb leírtunk? Ha úgy van, jól van. De nem kárhoztat-e a szívetek, nem emleget-e föl valami rejtett bűnt, amelyben lelkiismeretek szava ellenére éltek? Nem mondja-e, hogy titokban valamilyen gonosz játékot űztök, vagy hogy valami kötelességet figyelmen kívül hagytok?

Nem ragad-e el a lelkiismeretetek a hálószobáitokba, hogy szemetekbe vágja, milyen ritkán foglalatoskodtok ott az imával és a szent olvasmányokkal? Nem rángat-e el a családjaitokhoz, hogy lássátok, mennyire elhanyagoljátok az Isten ügyét és a gyermekeitek lelkét? Nem visz-e magával a boltjaitokba, a kereskedéseitekbe, hogy az ottani gonoszságaitokat föltárja? Nem taszigál-e el a kocsmába, hogy megvádoljon a léha társaság, az elpazarolt drága idő, az eltékozolt tálentomok miatt? S a szívetek legbelső, legtitkosabb kamrájában nem szembesít-e egész kárhozatos valótokkal?

Végezd hát a dolgod, ó, lelkiismeret! Az élő Isten nevére parancsolom neked: teljesítsd feladatod. Ragadd meg a bűnöst, zuhanj rá, szorítsd meg, józanítsd ki. Csak nem fogod egész életében dicsérni és nyugtatgatni? Ébredj, lelkiismeret! Mit képzelsz, alvó? Nincs-e okod feddeni? Hát pusztuljon el határtalan tudatlanságában e gyarló lélek, soha meg nem ismerve az Urat és az örökkévalóságot – csak azért, hogy te megőrizhesd békédet? Vétkezzen-e továbbra is nyugalomban?

Kelj föl és munkálkodj! Szóljon belőled a prédikátor szava. Kiálts fennhangon és ne ismerj kíméletet, szóljon a hangod, mint a trombita. Isten ne a te kezedből kívánja meg e lélek vérét." Forrás2.

Az Üdvösségre vezérlő kalauz c. könyv, melyből a fenti idézetek származnak, angolul itt elolvasható.

Ha megint tudnátok otthontanulni -ha lehetne- választanád ezt magatoknak újra?

Nagyon. Úgy. Tűnik. Hogy. Van. visszaút.

De te nem jönnél vissza. Nem állnál bele újra. Nem vállalnád fel az egész káoszt újra, nem mennél utána, még ha működhetne is. Nem akarsz.

Elmentél egy másik életbe, másfajta mindennapokba. És a gyász, mellyel eltemetted a régi otthontanulós létedet, és az a sok szervezés, meg erőfeszítés, hogy az az élet élhető és a maga módján újra otthonos legyen... hogy önazonos élet legyen... ezeket a melókat reverzben átélni és megint berendezkedni egy másikba, még ha az megint a régi is. Na nem. Ilyenbe téged senki bele nem rángathat.

A múltba nézés amúgy sem visz előre. Pedig előre kell nézni, mert arra mész. Te előre nézel és megnyugodtál abban, hogy ha így alakult, hát így alakult. Ebbe a helyzetbe kerültél,
egyébként nyilvánvalóan kényszerből, és ha már egyszer citromot dobott neked az élet, legalább limonádét készítettél belőle. És már túlvagy a citromon, hiszen megcsináltad a limót.

Minek erről beszélni: jól vagy most, a családból mindenki jól van. Már jól vagytok ebben. Végre elmondhatod, hogy több-kevesebb küzdelem után megszoktad ez. Mindenki megszokta, így már nincs visszaút. Nem lenne fair az új életükből kirángatni a gyerekeket. Nem lenne fair magadat is visszakényszeríteni a régi dolgokba, hogy újra a káosz ura legyél otthon.

Ezért nem jönnél vissza. Ezért nem állnál bele újra. Nem vállalnád fel az egész káoszt újra, nem mennél utána, még ha működhetne is. Nem akarsz.

Újra otthontanítani? Köszönöd, de azt már nem. Az iskola miatti több rohangálás ellenére is most az idegeid, hosszú évek óta először, tartósan kisimult állapotban vannak. Ez az élet már így a tiétek. Így, hogy benne van a suli, az ovi, a munka, a hajtás, a lecke, az időhiány. Mert emellett azért vannak ott jó programok is, a srácok pedig szereztek iskolai barátokat, beilleszkedtek egy osztályközösségbe és te fellélegeztél, mert látod, milyen ügyesen csinálják: ez egyszer ráadásul nem a te nyakadban van minden. És már nem is lógtok ki a sorból, nem kapjátok az ívet az ismerősöktől úgy, mint régen - megszűnt az ellenszél.

Amúgy meg, mondod, ez az intézményes oktatás-dolog elég durván be van feketítve az otthonoktatók között, holott egyáltalán nem olyan rémes, mint amennyire gondoltad, hogy lesz. Vannak szuper tanítók, tanárok, akik tényleg törődnek a gyerekekkel és a rendszer leveszi azt a hatalmas terhet a válladról, melynek a létezését eddig nem nagyon merted beismerni magadnak - mely miatt mégis annyiszor voltál kétségbeesett meg ideges, amikor még otthontanítottál.

Végre most mindenki önállóbban megy a dolga után és a maga módján motiváltabb is a tanulásban. Szóval, mondod, nem annyira gáz, simán kibírható a dolog - sokkal könnyebben, mint a gyerekekkel összezárt, digitálisotthonoktatós, egyhónapos országos karantén. A családodban mára mindenki magára talált ebben az új helyzetben. És, te is. Ezért nem jönnél vissza. Nem állnál bele újra. Nem vállalnád fel az egész káoszt újra, nem mennél utána, még ha működhetne is. Nem akarsz.

Akkor sem, ha meg lehetne oldani. Akkor sem, ha a törvény jövőre tényleg lehetővé tenné számotokra.

De én meg arra kérlek, hogy gondold át újra és gyere vissza! A hajón, amin utazunk, még szinte üres a dekk, van helyetek. És nem csak azért mondom ezt, mert hiányzik körülem az a láthatatlan, mégis érezhető régi szövedék, amit a közeli-távoli otthonoktató ismeretségekből az évek alatt együtt létrehoztunk. Hanem, mert... tudod te is. A lelki rész miatt.

Te már csak múlt időben szeretnél erre az egészre gondolni, de kérlek, emlékezz most! Volt idő, amikor nem csak koordináltad a gyerekeid életét, nem csak magad után loholtál. Otthon a rengeteg együtt töltött, becses időben az életük nyitott könyv volt előtted és minden nehézség ellenére is tudtad szeretetben nevelni őket. Mivel volt rá idő - és mivel az Úr az engedelmességet megáldva minden problémát, akadályt, nehézséget is áldássá tett számotokra bőséges kegyelme által.

Időnként érezted is azt, hogy a gyerekeddel való foglalkozás tényleg megéri a napi vesződséget, mivel a belé tett masszív idő miatt nem "maradtál le" róla: láttad, ahogyan a szemed előtt fejlődik a jelleme, nyílik az értelme - és néha, nagy ritkán mások is észrevették láthatatlan munkád eredményét. A gyerekeddel meglévő és folyamatosan épülő szoros kapcsolat következtében pedig ő korától függetlenül mindig őszintén kíváncsi volt rád és akart veled lenni. "Akkoriban" még elsősorban te, az apukája, meg a tesói voltatok a mindennapos közege - nem a tanárok, osztálytársak.

Micsoda rendkívüli, szép és nehéz idők voltak azok!

A kapcsolat persze azóta sem szűnt meg, de talán érzed te is, ahogyan hétről hétre, hónapról hónapra egyre jobban átalakul. A szülő-gyerek kapcsolat és a testvérek közötti kapcsolat változik, lazul - az osztálytársakkal viszont erősödik. Pedig az a közeg, amit a gyereked most megszokott, nem jobb neki, mint a család. Nem jobb neki, mint te. Az összes kiforratlanságoddal és gyengeségeddel együtt is jobb vagy számára, mint a kortárs közösség. Lelkileg az a kortárs közeg nem ártatlan és nem elég jó.

Persze elismerem, hogy talán nem könnyű a visszatérés. Biztosan nem az. De miért kellene egy muszájból meghozott döntés mellett egész életen át kitartani? Miért kellene ragaszkodni az oviba, suliba járáshoz, amikor létezik lelkileg gazdagabb másik lehetőség?

Gyere vissza: válaszd újra családodnak az otthontanulás útját. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de nem is a könnyűt érdemes választani. Hanem a jót kell választani. Ha lehetséges.

Miért mondanál le a szoros napi kapcsolatról önként, és veszítenéd el gyermeked szelíd, jóra való befolyásolásának a lehetőségét? Miért engednéd, hogy a család helyett most már a kortársaihoz ragaszkodjon, ezzel tudatlanul is formálásra adva másoknak az érdeklődését, jellemét, szívét?

Miért tennéd ki gyermekedet világias normák és laza erkölcsű kortársak befolyásának, akadályokat állítva ezzel nyiladozó hitének útjába? Miért fosztanád meg őt a családban nevelkedéstől, melyben a veled való mély és szoros kapcsolat által pozitív irányba formálódhat jelleme, személyisége?

Nagyon. Úgy. Tűnik. Hogy. Van. visszaút. Élned kéne vele.

VALLÁS vagy HIT? Melyikkel jutunk közelebb Istenhez?

Pontosan tíz és fél éve tettem ki egy hasonló témájú posztot ide a blogra. Erre persze csak halványan emlékeztem akkor, amikor a mostani bejegyzést írtam. Több mint tíz év telt el, de most megint foglalkoztat a téma, mivel ma is van sajnos aktualitása az Istenhez közeledésnek. Akkor hát, nosza.

Hit és vallás. Az ember egymás szinonimájának gondolja a két fogalmat - de vajon tényleg így van? Ha a vallás egy emberi tákolmány, amelyben az ember bizonyos előírt emberi normarendszer elfogadásával próbálja Isten kedvét keresni, akkor a hit természetfeletti ajándék Istentől, ami a lelki bizonyosság alapja. A hitben Isten kezdeményez, az ember pedig beleáll az elkészített jó dologba. Előzetes feltétel ez, hiszen hit nélkül senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki Őt keresi, annak hinnie kell, hogy Ő van. De a hitet Isten gyújtja az ember szívében, vagyis nélküle nincs semmi.
A vallás viszont olyan előfeltevést tartalmaz, mely szerint, ha bizonyos cselekedeteket megteszel (vagy épp ellenkezőleg, ha bizonyos cselekedetektől tartózkodsz), akkor Isten tetszését elnyered. Ezeket a cselekedeteket meghosszabbítva esély kínálkozik a mennybe kerülni, melyet illetően a vallásos ember nem tud biztosat.


De mi a helyzet a cselekedetekkel? Hogy viszonyul egymáshoz a vallás, a hit és a cselekedetek?

Ha a tettek felől közelítünk, akkor még inkább elválik egymástól a hit és a vallás. A hívő ember cselekedetei ugyanis a hitéből következnek. Előbb jön a hit és a hitet követi a cselekedet. Van hite, vagyis újjászületett és ebből az állapotából következnek a cselekedetei. AMIATT teszi azt, amit tesz, MIVEL új ember lett, amit Isten végzett el benne. A másfajta természete, amit Istentől kapott, az készteti másfajta cselekedetekre. Nem önkéntelenül cselekszik, de nem is kizárólag a saját okossága viszi előre azon az úton, amelyen jár.

A Szentlélek az ember lelkével együtt teszi a dolgokat és Előbbinek a munkája ebben a történetben olyan jelentős, hogy az ember nem önmagának, hanem a benne élő Szentléleknek tulajdonítja a teljesítményt. Érzi, hogy mindent, amit tesz, azt Isten tervezi és viszi véghez benne, ő csak enged Istennek. Az ember kegyelemből él, következésképpen Istent illeti minden dicséret, azért, amit az ember életében, az ő cselekedetin keresztül véghezvisz.

A vallásos embernél viszont a cselekedet van előbb, azt követi a vallásos reménység. Ugyanis A CÉLBÓL cselekszik, HOGY cselekedete által elnyerje a mennyet. A vallásos ember a cselekedeteiből akarja megmutatni, hogy mi felé törekszik. Az élteti, hogy Istent a cselekedeteivel tisztelheti, így igyekszik úgy cselekedni, ahogy helyesnek érzi. Azt akarja, hogy Isten elfogadja és üdvözítse őt, de tudja, hogy ez a meccs még nincs lejátszva, még nincs biztosítva a helye a mennyben, és ehhez itt a Földön meg kell dolgoznia.

A sok erőfeszítés, az önmegtartóztató, önsanyargató életmód viszont a vallásos embert büszkévé teszi. Mégiscsak ő munkálkodik Istenért és saját, valódi kívánságait folyamatosan háttérbe szorítja a vallás ügyéért, magát megalázva. Az emberi természet nem arra van kitalálva, hogy vég nélkül önmagát gyötörje. Normális, hogy ebből a gyötrésből ki akar törni és ki is fog. Ennek elkerülésére vallása ügyét hatalmasnak, bűneit súlyosnak, önmagát kicsinek, gyarlónak és a közösségtől függőnek kell éreznie. Ha a vezetői lekötik őt programokkal, teljesítendő célokat tűznek ki elé, akkor nem meri majd megkérdőjelezni, ami nem jó neki.


Mi motiválja azt az embert, akinek hite van és mi azt, akinek vallása? Milyen reménysége van kettejüknek?

A hívő embernek a mennyei reménysége adja a kitartást: az, hogy tudja, honnan jött és hová tart. Tudja, hogy meg van váltva a bűneiből és örök élete van, amely halála után a mennyben folytatódik. Ez a tudat bizalmat ébreszt benne a jelenlegi életét illetően is. Bizalmat az iránt, hogy Istennek gondja van a lelkére és minden dolgára, így ebben megnyugodva él és cselekszik. Lelki élete, Istennel való személyes közössége az, ami biztosítja a motivációt és a lelki erőt naponta jót cselekedni, a mindennapokban hűségesnek lenni.

A vallásos embernek nincs mennyei reménysége, vagyis nem rendelkezik azzal a bizonyossággal, hogy a halála után mindenképpen a mennybe kerül. Itt a földi életben nem tudhatja, hogy hova kerül majd. És, mivel nem akar büntetést vagy jó dolgoktól való megfosztatást kapni (vagy a pokolban kikötni), a "mi lesz, ha nem kerülök a mennybe?" aggodalma tartja motiváltan. Emellett az a reménység élteti, hogy Isten figyelembe fogja venni, mennyi jót tett az életében és mennyire fontossá tette az életében a vallásos normákat.


Mi van akkor, ha hibáznak?

A hívő ember összetörik, mert tudja, hogy Isten szemében bűnt követett el, de aztán odamegy Hozzá és megnyugszik Benne. Elfogadja a megbocsátást és újra fellángol a szeretete Isten iránt. Nincs miért erőlködni, mert Isten elfogadja és szereti őt akkor is, amikor elbukik.

A vallásos ember, ha elbukik, az letaglózza, de utána arra készteti, hogy még keményebben küzdjön és még erősebben erőlködjön. Rossz embernek érzi magát és szégyenérzet tölti el. A bűntudatát, amely az miatt van, hogy az elvárt mércét nem tudta megugrani (már megint nem), nagyobb buzgalommal és személyes fogadkozásokkal kompenzálja.


Van nekik bizonyosságuk?

A vallásos embernek feltételes a bizonyossága. Az egyházában van az üdve: ameddig oda van csatlakozva, ameddig mindent erőn felül megtesz, ameddig nem kérdez túl sokat és nem kérdőjelezi meg a dogmákat, addig halála után remélhetőleg nem lesz rossz sorsa a lelkének. Ez azt is jelenti, hogy nem tudja biztosan, hogy hova fog kerülni a halála után. A hívő ember viszont tudja, hogy a mennybe.


Mi van a kérdésekkel, útkereséssel?

A vallásos ember identitását legmélyebben az egyháztagsága határozza meg. Amit másokról, önmagáról, a nehéz helyzetekről gondol, az az egyházi tanításokon alapul, így neki leginkább kész válaszai vannak. Kevés lelkiismereti kérdés, sok "mi így csináljuk, te is így tedd" dogma. Kijelentették a vezetők, hogy ezt kell tenni, akkor azt tesszük, megkérdőjelezni nem ajánlott.

A hívő ember személyes kapcsolatban van Istennel és az Ő vezetése szerint jár. Nem kap kész válaszokat a kérdésekre, meg kell küzdenie azért, hogy megértse, mit akar Tőle az Úr éppen most.


Lehet a vallásos ember hívő? Lehet a hívő ember vallásos?

Vallásosnak lenni annyit tesz, hogy az ember a saját igaz cselekedeteiben bízik. Azzal számol, hogy ha megteszi, ami szerinte tetszik Istennek, akkor Ő majd ezért megjutalmazza és üdvözíti. Nem kell sokat gondolkodni, sem őszintén elszámolni magunkkal a dolgok mélyére nézve - csak minél szorosabban kell a vezetők szavát követni. Hívőnek lenni viszont azt jelenti, hogy az ember hisz Istennek. A hívő ember Isten szavahihetőségében és hűségében bízik, elhiszi, hogy amit az Úr ígért (Biblia), azt megtartja. Mivel ígérte, hogy üdvözíti a hívőt, így ebben a bizonyosságban él.

A vallásos ember azért bízik a maga cselekedeteiben, mint igaz cselekedetekben, melyeket az Atya majd figyelembe vesz, mivel nincsen üdvbizonyossága. Ha tudná, hogy biztosan a mennybe kerül, többé nem lehetne ilyen-olyan ügyekben buzgó "cselekvőt" csinálni belőle, mivel bizonyossága lenne arról, hogy nem befolyásolja semmi a halála utáni örökkévaló sorsát. Ki próbálna még Istennél jó pontokat gyűjteni, ha biztosan tudná, hogy nem ezeken áll vagy bukik az üdvössége? És sosem ezen állt.

Csak, ha a Biblia igazságát kiegészíti valaki emberi szabályokkal, akkor jut olyasmire, hogy kellenek a jó cselekedetek. Nem csak, hogy nem ezen múlik az üdvösség, hanem káros úgy tekinteni a cselekedetekre, mint amikkel Isten tetszése kivívható, ami az üdvösségre vezethet. Istennek a tetszése nem emberi cselekedetektől függ, mivel Ő a szívet vizsgálja. Ha van hited Őbenne, akkor Jézusra tekintettel elnyerted az Atya tetszését. Hogyha nincs üdvözítő hited, akkor nem tudod "elkápráztatni" a tetteiddel, mert a szíved bűnös Előtte.

Hogy pedig a törvény által

senki sem igazul meg Isten előtt,

nyilvánvaló, mert az igaz ember hitből él.

A törvény pedig nincs hitből, hanem

aki cselekszi azokat, élni fog azok által.

(Galata 3:10-12)

Csakhogy senki sem tudja minden egyes ponton, maradéktalanul cselekedni azt...! Így a vallásos ember lelkének vesztét épp a törvény iránti buzgalma okozza. Ez a buzgalom elviszi őt több olyan következményhez is, amit magának sosem akart, de mégis belesodródik. Emberek tanácsaira hallgatva jó tettekkel akarta Isten tetszését elnyerni, ezzel azonban elvetette az Ige tekintélyét, mely kijelenti, hogy helyes cselekedetek által nem lehet megigazulni és üdvözülni sem. Isten kegyelme helyett saját jó cselekedeteiben bízott, így elfordult a kegyelemtől is, nem tartván az utóbbit méltónak arra, hogy magát rábízza. Krisztus áldozatát semmibe vette, hiszen a maga erejéből akar bejutni a mennybe.

Amint látható nem vagyok jó véleménnyel a vallásról, mert az megnyomorítja az emberek életét. Sajnos olykor hívő emberek is vallásos ember módjára, cselekedet-központúan (törvénykezően) viselkedhetnek, és ezt abba kell hagyni. Nem jó mindent előírni a közösség tagjainak, nem hagyva helyet a lelkiismereti szabadságnak. Nem jó kinyilatkoztatni mások mindennapi életének dolgaiban Isten kizárólagos akaratát (ha lelki ember, hány gyereke szülessen, bekösse-e a fejét, milyen kocsival járjon, kire szavazzon, mennyit adjon az Úrnak).

Amikor rendeléseket kötelezővé tesznek, akkor tulajdonképpen cselekedetek miatt igát vetnek a többiek nyakába. Az iga a vallásoskodás fémjelzője és legtöbbször szenvednek alatta az emberek. A hívő embernek viszont lelki szabadsága van - nem azt tenni, amit akar, hanem az Urára hallgatni és egyedül az Ő vezetése szerint járni. Egy jó közösség nem akar igát vetni, hanem bátorítja a tagokat, hogy éljenek lelkiismereti szabadságukkal azokban a kérdésekben, amelyekben az Ige lehetőséget enged erre és kompromisszumok nélkül kövessék Jézust bármerre viszi is őket. Ha keresztény vagy, szabad vagy. Ne légy hát vallásos.

Ki az, aki szól hozzád? És honnan lehet azt tudni?

Aki az ajtón megy be, a juhok pásztora az.

Ennek az ajtónálló nyit;

és a juhok hallgatnak annak szavára;

és a maga juhait nevökön szólítja, és kivezeti őket.

És mikor kiereszti az ő juhait, előttök megy;

és a juhok követik őt, mert ismerik az ő hangját.

Idegent pedig nem követnek, hanem elfutnak attól:

mert nem ismerik az idegenek hangját.

Én vagyok a jó pásztor:

a jó pásztor életét adja a juhokért.

A béres pedig és aki nem pásztor,

akinek a juhok nem tulajdonai,

látja a farkast jőni, és elhagyja a juhokat, és elfut:

és a farkas elragadozza azokat, és elszéleszti a juhokat.

A béres pedig elfut, mert béres,

és nincs gondja a juhokra.

Én vagyok a jó pásztor;

én ismerem az enyéimet, és engem ismernek az enyéim,

amiként ismer engem az Atya, és én ismerem az Atyát;

és életemet adom a juhokért.

(János evangéliuma 10:2-5, 10:11-15)

A juhok ismerik a jó pásztor hangját és meg tudják különböztetni mindenki más hangjától. Idegenek után nem mennek, hanem a jó pásztort követik. Hogyan lehetséges ez, amikor idegenből sok van, jó pásztorból meg csak egy? Úgy, hogy idegenből sok van, jó pásztorból meg csak egy.

Ha egy juh valaha is meghallotta az Ő hangját, akkor van remény a számára, hogy elszakadva az idegentől meg a bérestől a nyomába eredhessen. Ha a nyomába ered, akkor megismeri Őt, megszokja a hangját és egyre kevésbé lesz elhívható Mellőle és a nyájtól (a láthatatlan Egyháztól, az újjászületettek seregétől). Ezt nem a juh alakítja ki magában, hanem a jó pásztor nyájában minden juh olyan természetet kap, hogy ez megtörténik vele.

Lehet, hogy néha még eltévelyedik, de minden ilyen eset után még óvatosabb lesz, és még jobban fog ragaszkodni az ismerős hanghoz.


Idegen hang, amihez ragaszkodunk...

Bárki, aki sosem hallotta meg a jó pásztor hangját, teljes meggyőződésével hiheti azt egy béresről, hogy ő az, akit neki követni kell. Mindaddig ezt is fogja hinni, ameddig meg nem hallja a jó pásztor hangját. Ha meghallja, akkor viszont tudni fogja, hogy Ő szólt hozzá. És tudni fogja minden alkalommal, amikor Ő szól hozzá. Előtte nem tudhatta, milyen az, amikor a jó pásztor beszél hozzá, de ha egyszer meghallotta, akkor onnantól már tudja. És megismeri a pásztor hangját, és azt egyre kevésbé keveri össze idegenek hangjával.

Ez egy életen át tartó tanulási folyamat, amelyért nem az egyes juhok, hanem maga a jó pásztor vállal kezességet. Pont emiatt nem tudom elképzelni, hogy egy újjászületett keresztény számára valaha is lehetetlen küldetés legyen megérteni, hogy mi az, amit Isten neki mond. A testet öltés óta az Úr Jézusban éppen Ő vált elérhetővé az ember számára, és a Kézikönyvből tudjuk, hogy az igazság megismerhető. Ő nem rejti el az akaratát, hanem megismerteti azokkal, akik azt keresik.

Aki egykor már meghallotta a jó pásztor hívását, az az Ő követése során egyre jobban megismeri azt a hangot. Miért tűnik akkor mégis olyan nehéznek különbséget tenni emberi okoskodáson, hamis tanításon és Isten beszédén alapuló bizonyosságok között? Miért okoz dilemmát kimondani, hogy valaki bizonyára Istentől kapta a bizonyosságát, míg máshoz (akármennyire jó szándékú, kedves, vallásos ember is az illető) adott dologgal kapcsolatban egészen biztosan nem Ő szólt? Tényleg nem tudunk különbséget tenni?


A Könyv és az első juhtapasztalat fontossága

Sokan még mindig figyelmen kívül hagyják a Kézikönyv igazságait, mely egészen eligazít a juhlétben és rálátást ad a pásztor jellemére, munkájára, szeretére. Enélkül viszont aligha lehetséges felismerni, ha juhokként még mindig idegenek és béresek hatalma alatt élünk - akármit is gondoljunk közben önmagukról.

Igaz az, hogy egy juh azt gondolhat a hozzá intézett hangokról, amit csak akar. Sőt, kreálhat is magában teljesen új hangokat, amelyeket követhet. De, aki szereti a jó pásztor törvényét, és ismeri Őt, az tudja, amikor szól hozzá. Ez az egyik legelső (és legalapvetőbb) juhtapasztalat a jó pásztor nyájában: érteni, amikor Ő szól. És ezzel szorosan összekapcsolódik egy másik is: a Kézikönyv szerepe, fontossága, amely komolyan felértékelődik a juh szemében, hiszen megérti, hogy az tényleg egy kézikönyv, amely alkalmas arra, hogy őt a pásztorral való járásában eligazítsa.

Ha ezek sosem történtek meg: ha egy juh számára sosem vált a jó pásztor Törvénye az egyetlen legfontosabb könyvvé, ha nem volt még olyan, amikor egészen konkrét bizonyossága lett volna afelől, hogy a pásztor személyesen őt elhívta, személyesen neki jelentett ki valamit: akkor az a juh nem az Ő hangja után megy. Hiszen mi alapján állíthatja valaki, hogy ő ismeri a pásztort, hogyha az alapkönyv, ami a pásztorról tesz bizonyságot, neki nem az egyetlen referenciája? És hogyan ismerhetné a pásztort, ha sosem hallotta meg Őt? Hogyan is járhat akkor Vele?

A pásztor nyájában nem téved senki?

Aki nem ismeri a pásztort, az nem ismer mást, csak idegenek és béresek hangját. De amikor megismeri Őt, akkor már nem akar amazokra hallgatni. Szerintem sok juh épp amiatt tudja sorozatosan becsapni a saját szívét, mert még nem hallotta meg a jó pásztor hangját. Ha meghallotta volna, nem akarna idegenek hangjára hallgatni.

Azt mondom ezzel, hogy egy juh sosem mondhatja valamiről, hogy a pásztor mondta neki, amikor nem is úgy volt? Nem. Lehetséges félreérteni a pásztort, sőt lehetséges becsapni a saját szívét is. De nem lehet állandóan félreérteni Őt és folyamatos önbecsapásban élni - az már úgy nem a jó pásztor nyájában való élet. Ahogyan a juh állandóan Vele jár, egyre kevésbé fordulnak elő komolyabb félreértések, hiszen egyre inkább képes a pásztor hangjának a felismerésére, és egyre inkább hallgat erre a hangra.

Ez persze nem jelenti, hogy a jó pásztor nyájához tartozó juh mindig mindennel kapcsolatban egyre nagyobb bizonyosságra tesz szert, vagy egyre több a kész válasza, mert ez gyakran pont fordítva van, különösen, ami a kész válaszokat illeti. De a pásztor hangja egy tipikusan olyan dolog, ami annyira nélkülözhetetlen (hiszen egy belsőséges személyes kapcsolatról beszélünk juh és a pásztora között), hogy enélkül semmi sem értelmezhető. Ha ezt a hangot nem értem, nem ismerem, akkor minden viszonylagos, minden a bizonytalanba hull: akkor eltűnnek a valódi támpontjaim az életben.


Megfordul a világ azzal, aki megismeri Őt

Lehet, hogy egy juh határozottan hallgat idegenekre vagy béresekre, és úgy érzi, hogy juh-léte sínen van: jó helyen és nagyon jól van, és efelől senki nem tudja őt megrengetni - de mindez csak a jó pásztorral való találkozásig tűnik jó megoldásnak az életre. Ha Ő belép a juh életébe és a maga szelíd, semmivel össze nem hasonlítható hangján megszólítja őt, akkor minden (MINDEN!) más megvilágításba kerül.

A jó pásztorral való személyes kapcsolat korábban nem tapasztalt módon igazi értelmet ad mindennek. MINDENNEK: a Kézikönyvnek, az emberi kapcsolatoknak, a szenvedésnek, magának az életnek is. Amit előtte kergeségnek, hiábavaló, értelmetlen dolognak hittem, arról kiderül, hogy nyereség, mi több: nélkülözhetetlen dolog. Amit viszont értelemnek és bölcsességnek hittem, arról megmutatkozik, hogy üres juh-okoskodás, semmi több.

A pásztor lehajol a juhokhoz és egyenként szólítja meg őket. A megszólítottak nem lesznek többet ugyanolyanok, mint voltak, és mindenhol azt a kedves hangot fogják keresni, amelyet megismertek. Ha ezt a hangot értem, ismerem, akkor minden a helyére kerül, meglesznek a válaszok a legfontosabb kérdésekre. Természetesen mindenki azt gondolja, hogy neki már megvannak a válaszai a legfontosabb kérdésekre (lehet, hogy azt gondolja, hogy a válasz az, hogy megelégszünk azzal, hogy nem tudjuk a választ) - de akármit is gondoljunk, nem igazán számít, hogy honnan származónak hisszük azt, ami felől meg vagyunk győződve.

Csak egy valós nézőpont van: a pásztoré

Az idegenek és béresek juhai - állítsák bármilyen határozottan, hogy a megfelelő hang után mennek - nem a megfelelő hang után mennek. Mert azok hamis útra viszik őket. Egyedül a jó pásztor hangját érdemes követni. Amit erről az ember gondol, az nem fontos: hiszen mindent a jó pásztor kijelentéseinek a fényében kell megítélni. Ő viszont kegyelmes, és ad el nem múló bizonyosságot az Ő nyájának afelől, hogy Ő még mindig (és az idők végezetéig folyamatosan) beszél a juhokhoz. Azért, hogy a Vele való találkozás után már ne tévelyedhessenek el.

Mindez az élet két pontján válik különösen fontossá: először akkor, amikor a juh életében legelőször hallja meg a pásztor valóságos, az Ő nyájában való igazi életre hívó hangját. Utoljára pedig a földi élet végén, mikor a juh szembesül Vele: azzal Aki a kezében tartotta eddig egész életében, és Akinek most már végleg a kezében van. Akkor lehull a lepel mindarról, amit előbb a hangokról, az életről, a saját bizonyosságáról (vagy annak hiányáról) gondolt vagy vallott.

A legvégén tehát minden ki fog derülni, és nyilvánvaló lesz, hogy kinek a bizonyossága valódi és kié hamis. Ameddig azonban ez megtörténik (és pont azért, mert onnantól már nem lehet a dolgokat visszacsinálni) mindenki a maga világosságához mérten őszinte (vagy őszintétlen) szívvel hirdeti azt, amit a meggyőződésének érez. Valaki az igazit, valaki a hamisat.

Én hiszem, hogy a pásztor juhainak valamennyivel nagyobb világosságuk van, mint az idegenek és béresek keze alatt vándorló juhoknak. És ez a világosság arra is való, hogy elmondhassuk, mennyivel jobb a jó pásztor nyájában élni, mennyivel jobb az Ő hangjára figyelni és Őt követni, mint idegenekre és béresekre hallgatni! Akkor is ezt kell tenni, akkor is bégetni kell az igazságot a jó pásztorról, amikor az emberek ezernyi idegen és béres hangja után tekeregnek a saját meggyőződéseik után.

Ahogyan hozzánk is irgalmasan lehajolt a jó pásztor és engedte, hogy meghalljuk a hangját, úgy reménységgel hihetjük, hogy ugyanúgy meg fog szólítani más juhokat is (talán éppen a mi bátortalan bégetésünkön keresztül) kiragadva őket a hamis útról. 

Hitünk erős bizonyossága

Vannak Üdítő Színfolt Gondolat-katalizátor emberek, akiknek személyes meglátásai jellemzően rendkívül messze esnek a miénktől, nyílt és őszinte közlésmódjukkal viszont különösen meg tudnak érinteni és így komolyan ösztönöznek arra, hogy átgondoljuk és magunknak is megfogalmazzuk hitünk sarkalatos pontjait, amit igaznak tudunk. Liv számomra egy ilyen ember.

Az egyik korábbi poszt kapcsán érdekes eszmecserét folytattunk itt a blogon. A hit mibenléte volt a téma, ami engem annyira lázba hozott, hogy nagyon rövid idő alatt előcsalogatódott ez az írás.

Szilárd meggyőződés vagy bizonytalan reménykedés-e a hit?
Lehetek-e bizonyos a hitemben vagy az már vakmerőség?

Hogyan ne lenne már bizonyos a keresztény hit? Egy hívő embernek mindenképpen az. A hitre nem-hivőként ránézve valóban tűnhet úgy, hogy olyanban reménykedünk, ami felől nem tudunk meggyőződni, amiről sosem tudunk bizonyosságot szerezni, de ezt csak ők gondolják így. A valóság az, hogy a hívő ember Isten létezéséről és a saját lelkiállapotáról (bűnéről, megváltásáról, Isten megbocsátásáról, a Vele való személyes kapcsolatról, valamint mennyei polgárjogáról) természetfeletti bizonyossággal rendelkezik.

A hívő ember nem reméli, hanem tudja, hogy Isten létezik. A hit egy természetfeletti meggyőződés - valódi bizonyosság. Az Ige szerint a hit a reménylett dolgoknak valósága. Nem reménylem, hanem tudom, hogy Isten valóságos. Nem remélem, hanem tudom, hogy Ő megbocsát. A mennyben sem csak reménykedem - tudom, hogy létezik, mint ahogyan a kárhozat is. A hit a nem látott dolgok létéről való meggyőződés.

Hitem, ami az Igében a meggyőződés szinonímaszava, a saját tapasztalataimra épül, amiről tudom, hogy mit tapasztaltam. Isten megbocsátása, a Vele való kapcsolat létrejötte egy lelki tapasztalat. Megtapasztaltam jelenlétét, megtapasztaltam a szeretetét, megtapasztaltam a megbocsátását. Úgy, mint az esőt a bőrömön vagy mint emberek szeretetét.

De a személyes tapasztalat önmagában nem adhat elég erős meggyőződést, bizonyosságot. Mert mi van, ha rosszul magyarázom a tapasztalataimat? Mi van, ha, ami velem történt, az nem az, aminek én hiszem, hogy az? Itt jön be a képbe a természetfeletti. Isten egy 'tudást', egy bizonyosságot ad a hívő embernek. Ez a bizonyosság természetfeletti, tehát a forrása nem én vagyok, nem is más földi személy - egyedül Isten. Ezt nem lehet meghamisítani, mert Isten sohasem hazudik. Az ilyen bizonyosságra mondhatjuk azt, hogy ez már kinyilatkoztatás, és, mint ilyen, erősebb, mint bármilyen földi dolog.

Amikor Isten meggyőzi az embert a bűneiről, akkor természetfeletti bizonyosságot kap arról, hogy ő Isten szemében valóban bűnős: és nincs ember a földön, aki meg tudná őt győzni az ellenkezőjéről. Ugyanez igaz Isten megbocsátására, szeretetére, az üdvbizonyosságra. Ezek nem emberileg megkreált dolgok. És minden, ami Isten Igéjében van, ugyanennek a természetfeletti kinyilatkoztatásnak a része.

Amikor a hívő ember olvassa a Bibliát, akkor a Szentlélek folyamatosan megerősíti őt abban, hogy ez igaz. Nem "reméli", nem "azt hiszi", nem "talán" - természetfeletti meggyőződést kap Istentől arról, hogy az Ő Szava igaz. Istennel járva ugyanígy a jó, a rossz, az Ő akarata, és az Ő vezetése sem lesznek szubjektív dolgok.

Az ember meg tudja érteni, hogy valami Tőle van-e vagy sem. Az embernek Ő meg tudja, és meg is akarja mutatni az akaratát. Azoknak, akik őszintén vágynak engedelmeskedni. Ott akkor már nincs kétely, akkor már az ember bizonyosságra jutott: nem "reméli", hanem tudja, hogy Istennek mi az akarata, és azt is, hogy mi nem. Abból is tudja mindezt, hogy amit Isten neki megmutat, az mindig összhangban van az Igéjével.

A keresztény ember életében tehát nem elegendő a bizakodás. Most azt mondod, hogy bizonyosnak lenni nem mernél soha, hiszen vakmerőség lenne a részedről - de, hiszen ez nem is merés kérdése! Mi van akkor, ha a bizonyosságod szerzett, ha a meggyőződést kapod Istentől? Akkor helyénvaló azzal együttmozdulni, nem? Persze, ha nincs semmilyen mély bizonyosság, akkor ne spírázza az ember magát addig, ameddig lesz. Ezt a fajta emberi bizonyosságot én is helytelenítem. De van igazi bizonyosság, Istentől származó.

Az élethez szerintem több kell, mint puszta reménység! Olyan természetfeletti meggyőződésre van szükség, amely a valóságban gyökerezik. Ha nincs bizonyosságod, akkor honnan tudod, hogy Isten valóban létezik és te valóban az Ő gyermeke vagy? Honnan tudod, hogy megváltott vagy és nem vagy még mindig a bűneidben? Tehetsz mást, mint csak bizakodsz: lehetséges eljutni a meggyőződésig. Isten megadja ezt, ha valóban tudni akarod és őszinte szívvel kéred.

Én nem akarnék bizonyosság nélkül remélni - homályos reménykedésre hogyan is lehetne alapozni egy életet? Úgy minden viszonylagossá válik, még az Istennel való kapcsolat is. Hogyan nem tudom, hogy Isten mit cselekszik vagy mit akar az életemben, vagy, hogy mit nem akar? Hogyan lehetnek erről csupán csak bizonytalan sejtéseim? Ő egy valóságos személy, megmutatja magát. A valóság nem szubjektív.

Az élet ugyanakkor sokkal több annál, mint hogy hívő emberekként folyamatosan az üdvösségünkön aggódjunk. Én sem élek folyamatos reménykedésben, esélylatolgatásban, de amikor felmerül egy helyzet vagy kérdés, akkor természetesen arra fogok törekedni, hogy Isten véleményét, akaratát megismerjem. Nem azért, mert muszáj engedelmeskednem, hanem mert szeretem Őt és mert tudom, hogy Ő azt szeretné, ha alárendelném az akaratomat az Övének. Mert nekem is az jó. A saját káromon már megtanultam, hogy amit Ő tervez mindig sokkal jobb, mint amit én emberi bölcsességgel kitalálhatok.

Nekem logikus, hogy az Ő akaratát keresem, hiszen Rá bíztam az egész életemet. Tudom, hogy jóval bölcsebb, mint én, ráadásul végtelenül szeret - nyilván jót akar nekem. Nem görcsölök rá erre az egészre: nem rettegek kórosan az Úrtól, nem reszketek attól, hogy mellélépek és majd jól lesujt rám a ballépésemért. Látom a humorát, a könnyedségét, ugyanakkor tapasztalom féltő szeretetét és fáradhatatlan, türelmes nevelő munkáját, amit rajtam végez. Ezeket látva, tapasztalva egyszerűen megbízom abban, hogy jót akar és szeretnék folyamatosan a kedvére tenni - pusztán azért, mert szeretem Őt, és mert teljesen megbízom Benne.

Persze, rajtam is bőven van dolgoznivalója az Úrnak. Előfordul, hogy olyat teszek, amit utólag megbánok. De, ameddig szívem legmélyebb vágya Őt szeretni és az akaratát cselekedni, nem tévedhetek el, mert Ő nevel és megmutatja a helyes irányt az életem dolgaival kapcsolatban. És megbocsát, amikor elrontom a dolgokat.

A következő lépésem csak akkor vihet el Istentől, amikor jól ismerem az Ő akaratát egy bizonyos dologgal kapcsolatban, mégis szándékosan ignorálom azt valami, pl. a saját kényelmem, személyes boldogságom, a szeretteim egészsége, a házasságom, a gyerekem előnybe helyezése miatt. Mert fontosabb az a valami nekem, mint Isten és az Ő akarata. Ez a lelki hozzáállás már komolyan ellene dolgozik a hitemnek.

Ha viszont nincs ismeretem, vagy bölcsességem egy helyzetről és azért döntök rosszul, akkor Isten nem marad el mellőlem, hanem jó nevelőként megmutatja, amit elrontottam és a jelenlétével elviselhetővé teszi a bénázásaim következményeinek elszenvedését. Tehát a hívő embert is becsaphatja a szíve, ezért kell Istennel élő kapcsolatban lenni. Ő világosságot tud adni a homályos helyzetekben és le tudja leplezni az ember szívét és indítékait, mielőtt valami meggondolatlant tenne.

De mi a helyzet a lelki vaksággal? Honnan tudhatom bizonyosan, hogy adott pillanatban én vagyok, aki látok és nem mondjuk egy másik ember, aki történetesen teljesen ellene mond annak, amiről meg vagyok győződve? Lehetséges tévesen érzékelnem, hogy látok, amikor pedig én vagyok a vak?

Tipikus helyzet: szeretettel megintenél valakit, aki a megintés tárgyát illetően határozottan állítja, hogy szerinte nincs itt semmi gond, mivel amit csinál, az éppenhogy az Úrtól van. Ilyenkor kicsit megfordul az emberrel a világ és felmerül a fogas kérdés: ki akkor a vak és honnan lehet ezt egyáltalán tudni?

A vakság kétféle lehet az Ige szerint.

"Ha vakok volnátok, nem lenne bűnötök, de mivel azt mondjátok, hogy látunk, a bűnötök megmarad." A vakság a lelki tudás hiánya: lelki tudatlanságot, információhiányt jelent. Nem tudja, mi a bűn, nem tudja, ki Jézus és mit tett, nem tudja azt sem, mit akar Isten. Mivel nem tudja, nem tud helyesen cselekedni sem. Ezt Isten nem ítéli el. A farizeusok viszont ismerték a törvényt, tudták, milyen lesz majd a Messiás, tudták azt is, mit tett Jézus, ugyanakkor ezen tudásuk ellenére nem cselekedték, ami ebből következően helyes lett volna. Láttak lelkileg, de nem aszerint cselekedtek - ezt Isten elítélte.

"Vak vezetők" - ezt is mondta Jézus a farizeusoknak. Itt viszont már egy egészen más szintről beszélünk. A lelki vezetőket nem látónak, hanem vaknak mondta: ez a vakság azonban nem információhiány, nem ártatlan tudatlanság, hanem szerzett vakság. Olyan, amit Istentől kapnak az emberek megátalkodott szívük jutalmaként. Mert megadatott nekik, hogy lelki dolgokban lássanak, de ők készakarva úgy viselkedtek, mint akik nem tudják, mi a dörgés. Isten erre kiszolgáltatja őket a saját kívánságaiknak és valóban vakká válnak az igazságra.

   

Természetfeletti gyermekszületés? (marathoni poszt)

Eredetileg nem erről terveztem írni, de úgy alakult, hogy mégis könyvkritikai témához nyúlok. Évekkel ezelőtt szaladtam bele Jackie Mize Természetfeletti gyermekszületés című rövidke könyvébe úgy, hogy egyik lelki barátosném nagyon ajánlotta elolvasásra. Én akkor megvettem és egy délután alatt át is rágtam rajta magam. Aztán később még többször is.

Szinte szívtam magamba a mondanivalóját, és hatására teljesen belelkesedtem. Annyira tetszett, hogy több példányt is rendeltem belőle és osztogattam házas nőismerőseimnek okulás céljából.

Ma már nagyon sajnálom ezt, mert tudom, hogy hiba volt. Akkor még nem láttam át, de ma már teljesen egyértelmű számomra, hogy ez egy problémás könyv, problémás mondanivalóval. Sajnos azonban, eddig senkivel nem találkoztam, aki felhívta volna mások figyelmét arra, hogy komoly baj van a természetfeletti gyermekszületés koncepciójával.

Miről is van szó? Mi az a természetfeletti gyermekszületés?

Olyan, csodával határos módon lezajló szülés, amely a szülő asszony hitével összefüggésben igen rövid, szép és teljesen fájdalommentes. A szerző szerint egy ilyen szülés nem csoda, hanem szellemi jutalom, amelyet úgy tudunk megszerezni, ha a hitünk erejével Istentől elvesszük ezt az áldást.

Az ilyenfajta szülésnek a könyv írója szerint pedig kettős a célja. Azáltal, hogy mi, asszonyok érvényre juttatjuk Jézus győzelmét a saját életünkben, Isten nekünk szánt áldását kapjuk meg és így belépünk abba a természetfeletti életbe, amely kezdettől nekünk lett tervezve. Egy ilyen szülés bizonyság is. Bizonysága Isten szeretetének és annak, hogy Ő gazdag áldásokban, amiket az embereknek akar adni. Meg bizonysága annak is, hogy aki hisz, az természetfeletti dolgokra képes, mivel a hit ereje hatalmas.

Ezek a gondolatok első 'hallásra' nagyon szépen hangzanak. Valószínűleg nem is teljesen érthető, mi velük a probléma. Pedig, ha jobban utánanézünk, kiderül, hogy korántsem olyan szépek, mint amilyennek tűnnek. Nézzük meg közelebbről mely állításokról beszélünk!

1. állítás: A meddőség alapvetően szellemi gyökerű probléma.

Ezt érti alatta:
A Biblia tele van ígéretekkel, amelyek a gyermekszülésre vonatkoznak. A gyermektelenség a bibliai időkben vagy Isten büntetése volt (el nem rendezett bűn miatt) vagy átok (Mózes törvényében az áldás és átok résznél). Ebből az következik, hogy ez minden esetben szellemi probléma, amelyet szellemi eszközökkel kell megoldani. Ezek a szellemi eszközök: a hit és a megvallás. Ezekre később még kitérek.

Az 1. állítás nem állja meg a helyét: Nem mindig szellemi eredetű probléma a gyermektelenség!

Ha valakinek nem lehet gyermeke, annak lehetnek szellemi okai, de lehetnek földi okai is. Van, amikor ez bűn következménye pl. korábban elkövetett abortusz(ok)é vagy egy istentelen életmódé. Van, amikor annak a következménye, hogy valaki felelőtlenül bánik a testével pl. nem kezelteti a nemi fertőzését, vagy nem figyel fel egy kezdődő betegség tüneteire. Végül is ez bűn, hiszen a testünket gondoznunk kell.

Lehet ugyanakkor más is a háttérben: ismeretlen eredetű gyulladás, ételallergia (a génmódosított élelmiszerek is okozhatják!), ásványianyag hiány vagy túltengés (pl. kálcium), antibakteriális szappan használata (a triclosan-tartalma miatt), pajzsmirigy vagy egyéb szervek kóros működése. Lehet gyerekkori betegség, születési rendellenesség, vagy lelki eredetű probléma miatt is. A túlstresszes életmód is felboríthatja a természetes hormonháztartást, amely így nem engedi a testet felkészülni egy embrió érkezésére.

Az előbbiekből kiderül, hogy nem igaz az 1. állítás, amely szerint a meddőség mindig szellemi eredetű. Talán többször szellemi, mint nem, de mégis létezik olyan is, amikor nem szellemi. Ebből következően az sem lehet igaz, hogy minden esetben szellemi eszközökkel kell megoldani a meddőséget. Már az is nagy kérdés, hogy pontosan milyen szellemi eszközökre gondolunk itt.

Ha a gyermekáldás elmaradása testi okokra vezethető vissza, akkor nem a hit a válasz rá, hanem az, hogy meg kell változtatni a körülményeket. Több vagy kevesebb ásványi anyag, hormonrendszer-ellenőrzés, egy fennálló betegség kezelése, a stresszes életvitel átalakítása stb. Ha fennáll egy ilyen probléma, akkor nem árt a saját házunk táján vizsgálódni mind testileg, mind lelkileg. Néha elegendő pár apróbb változtatás, máskor radikális életmódváltás szükséges. Van, amikor imádság közben jelenti ki Isten, hogy mi a gond, de olyan is van, hogy  mindezeket végigzongorázva a gyermekáldás továbbra is késik, és úgy tűnik, semmi sem segít.

Ez vajon azt jelenti-e, hogy nincsen elég hitem?

Nem jelent ilyesmit. Az Igét olvasva és a történelem alakulását szemlélve nekem feltűnik, hogy a valódi hívőket nem őrizte meg minden esetben az Úr minden bajtól. Sőt, nekem néha úgy tűnik, hogy sokszor legalább olyan súlyos krízisekbe helyezi bele őket Isten (ha nem súlyosabba), mint azokat, akik nem hisznek Őbenne.

Vajon miért teszi ezt??

Mert közelebb akar vonni magához. Amikor minden jól megy, akkor hajlamosak vagyunk magától értetődőnek venni mindazt az áldást, amit Isten az életünkbe adott. Amikor viszont nehezen vonszoljuk magunkat vagy bénultan állunk a terhek alatt, amikor úgy tűnik, hogy körülöttünk minden a darabjaira hullik, akkor mutatkozik meg, mi lakik bennünk. És ha ilyenkor engedjük, hogy Isten formáljon, akkor igazán a helyükre kerülnek bennünk a dolgok. Így a helyzetünket a menny világosságában kezdjük látni: múlandó és örökkévaló a megfelelő helyre kerül a szívünkben.

Ezért kapjuk a nehézségeket, főleg ,mi, asszonyok a terhességgel, szüléssel, gyermekekkel kapcsolatos nehézségeket. Ezek a helyzetek az elevenünkbe vágnak, ezekben Isten nagyon könnyen le tudja leplezni a mi szívünk állapotát, hogy mennyire a saját kívánságaink szerint szeretnénk még mindig élni!

Nagyon sok mindent odaadhatunk az életünkből az Úrnak, de asszonyként a gyermekáldással kapcsolatos területeket (gyermekvállalást, várandósságot, szülést, gyermeknevelést) a legnagyobb kihívás. Ha viszont Istennek átadjuk ezeket a területeket az életünkben, akkor engedelmességünk gyümölcseként Ő jelentős megszentelő munkát tud végezni abban.

Hát, ezért kapjuk a szenvedéseket. Meg talán azért is, hogy ne dicsekedjünk mások ellenében - olyanok ellenében, akiknek éppen most van összetörve a szíve.

Isten abban leli a kedvét, ha a hívő ember a Krisztusban dicsekszik, Aki által megfeszíttetett számára a világ és ő is a világnak. Az tetszik Neki, ha a gyermeke a saját testi életére, anyagi javaira, földi biztonságára vonatkozóan alázatos. Alázatossá úgy válik, ha Isten belehelyezi a szenvedések kohójába. Onnan alázatosan fog kiszabadulni: olyan emberként, aki pontosan tudja, érzi, hogy mindene, amije van és ami ő maga, az Istentől származik - az egész élete Tőle függ teljesen.

Ha minden jól megy az életünkben, akkor elbizakodottá válunk, mintha valamiféleképpen a saját kezünk és okosságunk szerezte volna azokat a dolgokat, amikkel rendelkezünk. Vagy mintha a magunk erejéből vált volna a családunk vagy mi magunk azzá az emberré, akik vagyunk. Pedig az Úrtól függünk teljesen.

Ha nehézségbe kerül az életem, az lehet az én helytelen döntésem következménye. De lehet bűn is. Vagy próba is. Nem mindig próba, de nem is mindig bűn. És - nem véletlenül - a kicsinyhitűség nem szerepel az előbbi felsorolásban.

Miért nem lehet a hit és a megvallás a megoldás a meddőségre?

Ha helytelen döntés áll a háttérben, akkor megpróbálhatom a hatást visszafordítani (ha megvan erre a lehetőségem), de korántsem biztos, hogy ez menni fog. Lehetséges, hogy Isten kegyelme által meggyógyulok, de nem biztos, hogy Ő ilyen módon fog közbeavatkozni. Ha nem tenné, akkor is alázatos és hálás hívő életet kell élnem, mert Ő szeret engem és méltó az imádatomra! Isten Isten marad az életemben akkor is, ha az utam megannyi nyomorúságon vezet is keresztül.

Ahhoz hit kell, hogy ezt az igazságot teljesen megértsük és a magunkévá tegyük. De ez nem az a hit, amire Jackie Mize könyve bátorít. Az a hit egy belső akaraterő, amely az univerzum vélt szellemi törvényeit hozza mozgásba, rákényszerítve a mindenható Istent, hogy azt tegye, amit a szolgái (?) Neki parancsolnak! Ez nem bibliai hit, hiszen az nem hagyná figyelmen kívül azt a tényt, hogy Isten szuverén Úr, Akinek semmi esetre sem parancsolgathatunk sem Jézus nevében, sem a hit erejével, sem sehogyan. Ha mégis megtesszük, az egyértelműen varázslás!

A megvallás a másik látszólagos megoldás a meddőségre. Azt jelenti, hogy Istennek hangosan kimondom az Ő szavait, amiket a Bibliában kijelentett. Ezt azért teszem, hogy így emlékeztessem Őt arra, amit ígért és ezzel próbálom 'rávenni', hogy tartsa magát ahhoz, amit mondott. Ehhez hasonló cselekedetet istenfélő emberektől nem olvasunk a Bibliában. Isten nem akarja, hogy mi igeverseket idézgessünk Neki, mintha nem tudná, hogy mit mondott! Ő azt akarja, hogy higgyük el, amit Ő mondott és bízzunk Benne!

Ha elhiszem, amit mond, akkor nem kell Neki ismételgetnem. Ha nem hiszem el, akkor hiába is ismételgetem.

Az ismételgetésre azért van szükség, hogy 'felépítsük a 'hitünket', vagyis addig mondogassuk az igéket, míg már magunk is szilárdan elhisszük. Ez azonban önszuggesszió és semmi köze a valódi hithez, ami Isten ajándéka. Igaz, hogy van olyan ige, amelyben arra bátorít Isten, hogy épüljünk a hitünkben, de ez nem azt jelenti, hogy mondogassuk magunknak a gyógyulás és a szülés szövegkörnyezetből kiragadott igéit, hanem azt, hogy egyre több dologban bízzuk magunkat Istenre - úgy ahogyan Ő vezet minket, hogy ezt tegyük. Tehát a hitünket tulajdonképpen Isten építi föl bennünk engedelmesség által. Nekünk csak annyi a szerepünk, hogy engedjük Őt lépésről lépésre nagyobb téren munkálkodni az életünkben.

A megvallás - az előbb leírt nem bibliai hithez hasonlóan - keresztény köntösbe bújtatott okkult gyakorlat. A megvallás esetében a varázsige valamely bibliai igeszakasz és az okkult mester maga a hívő ember!


2. állítás: Isten minden asszonynak könnyű szülést akar adni.

Ezt érti alatta:
Isten Igéjében minden istenfélő asszony könnyen szülte meg a babáit. Nehéz szülés a bibliai időkben rendkívül ritka volt és amikor előfordult, akkor is el nem rendezett bűn miatt történt. Ebből az következik, hogy Isten terve minden engedelmes asszony számára a könnyű szülés, ami azt jelenti, hogy az egész folyamat minden komplikáció nélkül és igen rövid idő alatt lezajlik.

A 2. állítás nem állja meg a helyét: Isten nem mindenkinek tervez könnyű szülést!

Ez egy olyan csapda, amelybe sokan belesnek. Ha könnyű a terhesség, ha nincs émelygés, hányinger, vérzés, görcsölés, vészhelyzet, ha könnyen viseli az ember a nagy pocakot is, az egy áldás, amelyben nem mindenki részesül. Mert Isten máshogyan, más eseményeken keresztül formál bennünket.

Valamelyikünknek arra van szüksége, hogy legyen egy olyan tapasztalata, amely békés, és ilyen módon (az áldáson keresztül) érezze Isten szeretetét. Másoknak arra van szükségük, hogy az Úr megalázza őket egy olyan tapasztalattal, amelyben összetörnek, hogy ezáltal megszentelhesse és közelebb vonhassa őket Magához. Tehát utóbbi tapasztalat is áldás, de olyan, amelyik az összetört szív csomagjában érkezik.

Fontos meglátni ebből, hogy Isten szemében szellemileg nem több az az asszony, akinek Ő szép szülést ad. És szellemileg nem kevesebb az az asszony, akit Ő egy szülési traumával ajándékoz meg. Egyszerűen más úton kell haladnunk. Isten tökéletes szeretetéből, kegyelme által pontosan azon az úton visz, amin járnunk kell. Így formál bennünket és így foglalkozik személyesen velünk. Ezért sem összehasonlítható lelki értelemben két szülési élmény.

Sajnos ezt gyakran nem értjük meg! Így mást teszünk, mint amit kellene.

Amikor Isten megáld egy szép tapasztalattal (legyen az akár könnyen viselt problémamentes terhesség vagy gyors, könnyű és szép szülés), akkor elbizakodunk magunkban és kérkedni kezdünk. Elhitetjük magunkkal, hogy mi vagyunk az okai annak az áldásnak, amelyben részesültünk. Abban dicsekszünk önmagunk előtt, hogy a mi szent életünk egyenes következménye annak, ami velünk történt. Vagyis Isten jogosan áld meg, mivel eléggé szeretjük Őt ahhoz, hogy ezt megtegye.

Sajnos nem csak önmagunknak, hanem másoknak is 'bizonyságot teszünk' a minket ért áldásról olyan formában, hogy a másik érezze: minket aztán rendkívül megáldott az Úr! Ez a fajta kérkedésünk nem hoz Istennek semmi dicsőséget, ellenkezőleg: dicsekvő szavainkkal mély sebeket ejthetünk a testvéreinken. A mi megáldott voltunk (ha a szívünkben elbizakodottsággal hirdetjük), másokat megaláz - olyanokat, akik éppen olyasmin mennek keresztül, hogy a szív összetöretésében kapják az áldást.

Amikor összetöretésben kapjuk az áldást, akkor sem cselekszünk helyesen. Ha nem rendezzük le a problémánkat, akkor keserűek lehetünk. Ha nem engedjük, hogy Isten a tenyerén hordozzon, ha nem tanulunk meg beleburkolózni az Ő szeretetébe akkor, amikor nagyon fáj a szívünk, akkor a szenvedés el fog távolítani bennünket Tőle. A keserűségben úgy fogjuk érezni, hogy Isten valamiféle ismeretlen bűnünk miatt sújt minket. Úgy fogjuk érezni, hogy minket nem szeret annyira, mint másokat, hiszen azoknak szép szülést adott, nekünk meg miért nem. Azt fogjuk gondolni, talán ennek semmi más oka nincs, minthogy mi vagyunk a fekete bárányok a szemében...

Ebben az állapotban nem tudunk mást tenni, mint megtelni a saját fájdalmunkkal és keserűségünkkel. Ez egy áldatlan állapot, ami további szenvedést okoz, ráadásul így teljesen használhatatlanok vagyunk az Úr kezében. Hogy használhasson, ahhoz engedni kell Őt, hogy hozzáférhessen a sebeinkhez. Ha feltárjuk előtte a sebünket, ő ki tudja tisztítani és így be tud gyógyulni. Később már csak fájdalommentes heg marad utána, amely emlékeztet ugyan a sérülésre, de nem okoz újabb fájdalmat.

Ha viszont a seb nem tud begyógyulni, akkor elkezd begennyedni és ez az állapot már veszélyeztetheti az egész Testet. Azokból a testvérnőkből ugyanis, akik a traumájukra, fájdalmukra nem találtak Istennél gyógyulást, mások fájdalmára érzéketlen, színlelt kegyességgel beszélő rosszindulatú személyek válnak. Ők azok, akik aggasztó dolgokkal riogatják a fiatal hívő kismamákat, anyukákat. Ők azok, akik a másiknak rosszat kívánnak, a szívükben remélve, hogy az még náluk is jobban fog szenvedni. Úgy érzik belül, hogy ez talán valamiféle elégtétel lenne a számukra (ha nekik is fáj, fájjon másnak is).

De nem kell, hogy ilyenné váljunk, mert az összetöretés nem Isten szeretetének a hiánya. Ellenkezőleg: a szilárd bizonyítéka annak, hogy Ő nagyon, nagyon szeret bennünket! Az összetöretés mindig áldást hoz, de ezt a csomagot ki kell bontani az Úr előtt, hogy a tartalmának örülni tudjunk...

Azért szenvedünk, mert Isten meg akar tisztítani az önmagunk körül való forgástól, meg akar szentelni és meg akar tanítani elvárások nélkül bízni Benne. Ő egy olyan Apa, Aki valóban törődik a lelkünkkel.

3. állítás: A szülés azért fáj, mert még hitben nem juttattad érvényre Krisztus váltsághalálát.

Ezt érti alatta:
A fájdalom a bűneset átka, amelyet Éva azért kapott, mert engedetlen volt Isten szavának. A fájdalom tehát átok. Viszont tudjuk, hogy Jézus átokká lett értünk, hogy mi áldást örökölhessünk. Tehát a szülési fájdalom Jézus kereszthalálával eltöröltetett. Mindebből az következik, hogy nem kell, hogy fájjon a szülés, hanem - ha igazán hiszünk - csodálatos módon átélhetjük, hogy csupán az izommunkát érezve teljesen fájdalommentesen szülhetünk.

A 3. állítás nem állja meg a helyét: nem lehet hitbeli cél a fájdalommentes szülés!

Ilyen cél kitűzésére vagy elérésére nem kaptunk utasítást a Bibliában! A szülési fájdalomról nemcsak a bűneset büntetésekor olvasunk, hanem több más helyen is. Azokon a helyeken természetes módon ábrázolja, hogy a szülő asszonynak fájdalma van, amikor szül. Nincsen bibliai alapja annak a gondolatnak, hogy nekünk külön figyelmet kell szentelnünk arra, hogy a szülésünk fájdalommentes legyen. A fájdalommentes szülés nem igei koncepció, hanem a NewAge mozgalomban gyökerezik, ahol hipnózissal, vagy ellazulással elérik, hogy ne fájjon. A Biblia nem említi meg a koncepciót, ezért erősen kétséges, hogy Isten akaratával egyezne az, hogy a fájdalom szellemi eszközökkel történő kikerülésén munkálkodjunk.

4. állítás: Hitünk erejével szabadon rendelkezhetünk: Isten azt akarja, hogy aktivizáljuk a hitünket azért, hogy a miénk legyen az az áldás, amit Isten előre elkészített számunkra.

Ezt érti alatta:
A testünk (hit által) engedelmeskedik nekünk. Parancsolhatunk a szerveinknek. Egészen konkrétan meghatározhatjuk, hogy milyen szülést szeretnénk. Eldönthetjük a gyerekeink pontos számát és a nemüket is előre meghatározhatjuk.

A 4. állítás nem állja meg a helyét: a hitünk nem a saját világunk öncélú manipulálására szolgál!

A hit által való befolyásolás a varázslás egyik formája, amely a New age mozgalommal van összefüggésben és pozitív gondolkozás név alatt vált ismertté. Alapja az a feltételezés, hogy bizonyos (okkult) technikákat gyakorolva előhívhatjuk magunkból a rejtett szellemi képességeinket, ezáltal a magunk univerzumának mindenható urai (vagyis istenek) lehetünk.

A Bibliában keresztények sohasem használták manipulatív célból a hitüket. Nem is lehet, mert a valódi hit Isten ajándéka: erőszakkal nem növelhető, hanem engedelmesség gyakorlásával növekedhet bennünk, ha Isten megadja ezt a növekedést.

5. állítás: Ha Isten látványosan megáld, az az embereknek jó bizonyság az Ő szeretetéről. A fizikailag látható áldások jó bizonyság az embereknek.

Ezt érti alatta:
A természetfeletti gyermekszülés egy jó bizonyság mind a kórházi dolgozók, mind az anyatársak felé. Isten bemutatja az övéin keresztül, hogy mekkora különbség a hitből, természetfeletti módon való élet.

Az 5. állítás nem állja meg a helyét: a hitben való állhatatosság sokkal inkább bizonyság Istenről, mint a fizikai áldások, amelyekért még az ördög is számító hittel vádolta meg Jóbot az Úr előtt.

Hogy korszakot ugorjunk, Jézus korában nagyon sok figyelemre méltó valódi csoda történt, az Úr mégis azokat mondta boldognak, akik nem látnak, mégis hisznek. Ebből is látszik, hogy a csodák, Isten asztala, viszont nem csak a csodákra igaz ez, hanem a hitre és a szenvedések idején való kitartásra is.

Ha Isten szerinti csodáról beszélünk, akkor látni kell, hogy az mindig Tőle indul ki, sohasem az ember saját kezdeményezésére. Nem követelhetünk szép szülést azzal az érveléssel, hogy másoknak jó bizonyságot szeretnénk szerezni, hiszen Isten a szülésélményünkkel elsősorban minket akar formálni, nem másokat.

Ha Ő egy csodán keresztül akarja megmutatni a világnak a hatalmát, akkor úgy fog történni. (Bár a Bibliából egyértelműen kiderül, hogy a csodálatos átélésekre az emberek ugyan rácsodálkoznak, de az ámulat sohasem vitte a tömegeket közelebb Istenhez.) Ha viszont Ő a hívő emberben akarja megdicsőíteni magát, olyan módon, hogy megerősíti annak a hitét, hogy csodálatos módon kitartson a szenvedésben, akkor úgy fog történni.

Kik vagyunk mi, emberek (asszonyok), hogy Isten helyett eldöntsük, hogy Ő milyen módon áldjon meg és ezáltal hogyan formáljon bennünket? Ő szuverén Úr.

Az Igében sokat olvashatunk a szenvedésről és nem mindig negatív színezet alatt. Nyilvánvaló, hogy Isten szemében mérhetetlenül nagyobb dolog megmaradni az Ő hűséges követőjének a nehézségek idején, mint egy csodának a részesévé válni. Egy szülés pedig - akármennyi szenvedéssel jár is - maga a csoda, hiszen egy ember születik a világra!

Ez akkor is igaz, ha valaki nagy nehézségek árán tudja csak kihordani vagy megszülni a gyermekét - sőt, igaz akkor is, ha egy hívő asszony babája meghal a szüléskor vagy korábban. Isten a vigasztaló akkor, amikor a halál megérinti azt a kis életet, akit nemrég kaptunk. És Ő megdicsőíti magát bennünk akkor is, amikor elhordozhatatlan gyászunkban Őhozzá fordulunk vigaszért és erőért.

A természetfeletti gyermekszületés nagy károkat okoz az asszonyok között. Aki a könyv hatására megtapasztalja a fájdalommentes gyermekszülést, az egy hamis tanítást tett a magáévá. Azok pedig, akik nem élik ezt át, összezavarodhatnak Isten akaratával kapcsolatban, hiszen a könyv komolyan hangsúlyozza, hogy az Úr bizonnyal meg akarja neked adni azt, amit csak elképzelsz!

Higgyünk annak, amit Isten akar (az Igéből eljutunk az ezzel kapcsolatos minden igazságra) és ne menjünk lépre a saját kívánságaink után!