Mit jelent, hogy nagyon úgy tűnik, hogy VAN visszaút?

Egyik érintett olvasóm hozzászólást írt egy korábbi posztomhoz. Ebben az iránt érdeklődik, hogy szerintem van-e alapjuk bármilyen reménykedésre a Köznevelési törvény módosítása után kényszerből iskolába íratott volt otthontanulók családjainak, illetve, hogy erre nézve rendelkezünk-e pozitív tapasztalatokkal. A kérdés jogos és nagyon izgalmas, és talán ez másokat is érdekel, akik hasonló cipőben járnak, ezért úgy döntöttem, posztot írok erről ide a blogra.

A 2019-es törvénymódosítás után pár évvel az Alkotmánybíróság (AB) egy beadvány alapján alkotmányossági okból vizsgálta a már életbe lépett Köznevelési törvény módosításait. A vizsgálat végén megállapítottak több, alkotmányossági szempontból kifogásolható törvénycikkelyt. Egy részüket az AB saját hatáskörében megsemmisítette, míg más törvényrészekkel kapcsolatban pontosításra kötelezték az állami törvényhozást (=a kormányt). Erről hivatalos, kényszerítő erejű AB-határozat született.

Az egyéni munkarend kérelem elbírálását is érintette az AB felülvizsgálata. Határozatában az AB kimondott néhány olyan, számunkra igen kedvező dolgot, mely az otthontanulók számára újra szélesebbre tárhatja a törvény által kínált legális kaput (a blogposzt, amihez fentebb említett olvasóm hozzászólt, pont abban az izgalmas időszakban született, amikor az AB határozata napvilágot látott).

Van tehát ma más lehetőség, mint iskolába kényszerülni. Lehet otthontanulni, ennek ma is adottak a törvényi feltételei. Sőt, ma még inkább, mint '19-ben, hiszen az AB-határozat nemcsak törvényi háttértámaszt, hanem reményteljes jogorvoslati lehetőséget is biztosít számunkra.

Van azért a helyzetnek némi nehézsége, ez pedig két dologban áll:

1. Az AB által előírt módosítások kieszközölésére nincs az állami törvényhozás (=kormány) felett olyan kontrollszerv, mely hivatalból ellenőrizné, hogy az AB határozatát az Oktatási Hivatal saját elbírálási gyakorlatában valóban alkalmazza-e, illetve, mely jogi eszközökkel ténylegesen kikényszeríthetné, hogy a már meghozott határozatot maximálisan figyelembe vegyék (ha figyelembe veszik, akkor alapjaiban változik meg az egyéni munkarend kérelem elbírálási menete).

Jelenleg csak egyesével, közigazgatási per útján lehet érvényt szerezni az AB-határozatban foglaltaknak, amennyiben attól eltérő hivatali gyakorlat miatt valakinek az egyéni munkarend kérelmét elutasítják. (Így viszont legalább lehet.)

2. Mivel a 2019-es Köznevelési törvény módosításakor rengeteg otthontanuló (meg tanulócsoportos) család iskolába vitte a gyerekeit, és mivel maga az AB -határozat az előbb említett módosításhoz képest évekkel később, 2021-ben született meg, kevés ember maradt a rendszerben, aki tesztelni tudta volna, hogy az Oktatási Hivatal tényleg megváltoztatta-e általános, egyéni munkarend kérelmeket elbíráló procedúráját, hogy az maximálisan illeszkedjen az AB-határozat által megnevezett változtatási igényekhez, vagy ezt esetleg még nem tette meg.

Mivel ezt lehetetlenség kideríteni, az általános joggyakorlatra és az Okt. Hivatalra nézve kényszerítő erejű határozatot ma leginkább jogorvoslatra lehet a gyakorlatban használni (ld. előző pont). Ezzel kapcsolatban a közelmúltból szerzett közvetett pozitív tapasztalatokkal már rendelkezünk. (Valakinek az óvodai felmentési kérelmét elutasította a Hivatal, de pert kezdett a fenti AB-határozatra hivatkozva, ugyanis az AB az ovis felmentés kapcsán is számunkra kedvező dolgokat állapított meg a határozatában - és pert nyertek, ezt a sajtó is lehozta).


Összegzés:

A helyzet tehát a 2019-es törvénymódosítás óta jogilag jelentősen felpuhult. Hogy ennek a változásnak a mindennapi gyakorlatban van-e foganatja, és, hogy mindez a változás hány család életére tudott már megelevenítő hatással lenni, azt a minták csekély száma miatt ma nem lehet megmondani.

Azonban az egyéni munkarend kérelem beadásához mostmár egy szilárd jogi háttérbázissal rendelkezünk, hiszen van mire hivatkozni (az AB határozatára), ha első körben elutasító választ kapnánk is: amennyiben ez a helyzet állna fenn, közigazgatási per után kedvezőbb elbírálásra számíthatunk. Persze, még az is megeshet, hogy bizonyos régiókban már alkalmazzák is az Oktatási Hivatalok az AB-határozatban kimondott utasításokat, így elsőre pozitív választ kap a kérelmező.

(Apropó elbírálás. Ha neked van ezzel a témával  vagyis egyéni munkarend kérelem engedélyezésével kapcsolatos friss, vagyis a 2021-es AB-határozat kiadása utáni, jó vagy akár rossz tapasztalatod, kérlek, ne fogd vissza magad, írj emailt! Kommentbe beteszem az emailcímemet, és, ha kellő mennyiségű személyes tapasztalat érkezik, akkor újra írok egy általánosabb posztot arról, hogy az AB-határozat megléte hogyan találkozik a munkarendet kérelmező családok hétköznapi valóságával. Szerintem hasznos lenne, ha mások is okulhatnának a ti élethelyzetetek tanulságaiból. Nagyon köszönöm, ha erre a kérésre minél többen reagáltok! Tárgymezőbe légyszi írd be, hogy "Matrózképző felhívás", hogy tudjam, az írásodat anonim módon, általánosítva, kivonatolva, úgymond statisztikázva felhasználhatom egy következő posztban, ahogy az előbb említettem.)

Akkor most merjen-e reménykedni bárki, aki érintve van ebben az ügyben, vagy nem eszik olyan forrón a kását?

Én mindenképp reménykednék, de azért nem bíznám el magam teljesen. Hiszen minden kérelem kétféleképpen zárulhat: vagy helyt adnak neki, vagy elutasítják, és ezen a fenti jogi változások sem változtathatnak.

Mindigis kétesélyes lesz, hogy valakinek egyik vagy másik módon bírálják-e el a kérelmét. A különbség abban áll, hogy általánosságban nézve van-e egyáltalán esély egy pozitív elbírálásra, és, ha igen, mennyi. 2019 után a pozitív elbírálások esélye rendkívül leszűkült azok számára, akik korábban azért tanultak otthon gyerekeikkel, mert így látták jónak (és nem azért, mert, mondjuk élsportoló, vagy közösségbe nem integrálható gyermekük volt). De ez mára megváltozott.

Jelen esetben, én úgy hiszem (de ezt nem tényleges tapasztalatokra, hanem a határozat szövegét ismerve mondom), hogy újra lehet otthontanulni. Azok, akik nem egy korábbi, megkerülhetetlen külső ok miatt, hanem pusztán mély, személyes meggyőződésüket követve maradtak 2019 előtt otthon gyerekeikkel, csodával határos módon kaptak egy második esélyt, hogy ott legyenek és azt tegyék, amit szeretnének tenni.

Hogy azok legyenek újra, vagy, hogy azok maradjanak továbbra is, akik lenni szeretnének: egyszerű, otthontanító szülők, akik személyes döntésük alapján maguk kívánnak otthon a gyermekükkel foglalkozni, elsődlegesen ők akarják nevelni őt, és hétköznap is jelentős időt szeretnének szánni a vele való kapcsolatépítésre, vagyis nem kívánják intézményesíteni a rájuk bízott gyermekeket.

Számomra mindez azt jelenti, hogy nyugi van, lett egyfajta biztonságérzetem. Nekem mosolyt csal az arcomra a felismerés, hogy az AB tulajdonképpen egy kicsit a jogi képviseletünk és szövetségesünk lett az egyéni munkarend engedélyezési eljárásban. Nagyon jó érzés azt tudni, hogy akár már az egyéni munkarend kérelem beadása kapcsán, akár a közigazgatási per kapcsán, van egy erős érvünk (nem is csak egy), amely a pozitív elbírálás lehetőségével kétségtelenül a mi malmunkra hajtja a vizet.

Én maximálisan bizakodó vagyok, de tudom, hogy ez nem jelenti, hogy eztán mindenki automatikusan meg fogja kapni az engedélyt. Most viszont van rá lehetőség, hogy azok is megkapják, akik a korábbi törvényi szigor miatt egyértelműen zárt kapukat döngettek (vagy inkább nem is próbálták döngetni, hanem elengedték szeretett életmódjukat), pedig az otthontanulás (volt) az életük.

Nem tudjuk, mit hoz a jövő. Azt sem, hogy a jelenben meghozott döntése kinek fog utóbb is jó döntésnek bizonyulni. Adjátok vajon be a kérvényt, mert muszáj megragadnotok a kínálkozó lehetőséget, ha ezzel akár egy fikarcnyi esély is kínálkozik otthontanuló életetek visszaszerzésére? Vagy ne adjátok be, mert túl nagy a tétje, a gyerekeket és magatokat sem akarjátok érzelmileg újra meggyötörni, és úgy látjátok, hogy nem érdemes kockáztatni?

Ez a döntés családi döntés és van súlya, mert van kockázata is. Én mégis azt mondom (mi mást tehetnék?), hogy itt van ez a lehetőség, érdemes vele élni. Annak, aki tud, akinek a szíve erős és az otthontanulás iránti szeretete nagyobb, mint a "demileszaztán" iránti félelme. Annak, aki ránéz a gyerekeire és biztosan tudja, hogy otthon jobb lesz nekik.

Június 15-ig még ebben az évben is neki lehet rugaszkodni, be lehet adni az egyéni munkarend kérelmeket. Inkább előbb, mint később, hogy még egy esetleges közigazgatási eljárás is beleférjen az iskolakezdés előtti felkészülés idejébe, ha arra lenne szükség. Ne féljetek! Annál többet nem nagyon veszíthettek a kérelem beadásával, mint amit korábban elvesztettetek azzal, hogy fel kellett adni az otthontanulást.

Ha megint tudnátok otthontanulni -ha lehetne- választanád ezt magatoknak újra?

Nagyon. Úgy. Tűnik. Hogy. Van. visszaút.

De te nem jönnél vissza. Nem állnál bele újra. Nem vállalnád fel az egész káoszt újra, nem mennél utána, még ha működhetne is. Nem akarsz.

Elmentél egy másik életbe, másfajta mindennapokba. És a gyász, mellyel eltemetted a régi otthontanulós létedet, és az a sok szervezés, meg erőfeszítés, hogy az az élet élhető és a maga módján újra otthonos legyen... hogy önazonos élet legyen... ezeket a melókat reverzben átélni és megint berendezkedni egy másikba, még ha az megint a régi is. Na nem. Ilyenbe téged senki bele nem rángathat.

A múltba nézés amúgy sem visz előre. Pedig előre kell nézni, mert arra mész. Te előre nézel és megnyugodtál abban, hogy ha így alakult, hát így alakult. Ebbe a helyzetbe kerültél,
egyébként nyilvánvalóan kényszerből, és ha már egyszer citromot dobott neked az élet, legalább limonádét készítettél belőle. És már túlvagy a citromon, hiszen megcsináltad a limót.

Minek erről beszélni: jól vagy most, a családból mindenki jól van. Már jól vagytok ebben. Végre elmondhatod, hogy több-kevesebb küzdelem után megszoktad ez. Mindenki megszokta, így már nincs visszaút. Nem lenne fair az új életükből kirángatni a gyerekeket. Nem lenne fair magadat is visszakényszeríteni a régi dolgokba, hogy újra a káosz ura legyél otthon.

Ezért nem jönnél vissza. Ezért nem állnál bele újra. Nem vállalnád fel az egész káoszt újra, nem mennél utána, még ha működhetne is. Nem akarsz.

Újra otthontanítani? Köszönöd, de azt már nem. Az iskola miatti több rohangálás ellenére is most az idegeid, hosszú évek óta először, tartósan kisimult állapotban vannak. Ez az élet már így a tiétek. Így, hogy benne van a suli, az ovi, a munka, a hajtás, a lecke, az időhiány. Mert emellett azért vannak ott jó programok is, a srácok pedig szereztek iskolai barátokat, beilleszkedtek egy osztályközösségbe és te fellélegeztél, mert látod, milyen ügyesen csinálják: ez egyszer ráadásul nem a te nyakadban van minden. És már nem is lógtok ki a sorból, nem kapjátok az ívet az ismerősöktől úgy, mint régen - megszűnt az ellenszél.

Amúgy meg, mondod, ez az intézményes oktatás-dolog elég durván be van feketítve az otthonoktatók között, holott egyáltalán nem olyan rémes, mint amennyire gondoltad, hogy lesz. Vannak szuper tanítók, tanárok, akik tényleg törődnek a gyerekekkel és a rendszer leveszi azt a hatalmas terhet a válladról, melynek a létezését eddig nem nagyon merted beismerni magadnak - mely miatt mégis annyiszor voltál kétségbeesett meg ideges, amikor még otthontanítottál.

Végre most mindenki önállóbban megy a dolga után és a maga módján motiváltabb is a tanulásban. Szóval, mondod, nem annyira gáz, simán kibírható a dolog - sokkal könnyebben, mint a gyerekekkel összezárt, digitálisotthonoktatós, egyhónapos országos karantén. A családodban mára mindenki magára talált ebben az új helyzetben. És, te is. Ezért nem jönnél vissza. Nem állnál bele újra. Nem vállalnád fel az egész káoszt újra, nem mennél utána, még ha működhetne is. Nem akarsz.

Akkor sem, ha meg lehetne oldani. Akkor sem, ha a törvény jövőre tényleg lehetővé tenné számotokra.

De én meg arra kérlek, hogy gondold át újra és gyere vissza! A hajón, amin utazunk, még szinte üres a dekk, van helyetek. És nem csak azért mondom ezt, mert hiányzik körülem az a láthatatlan, mégis érezhető régi szövedék, amit a közeli-távoli otthonoktató ismeretségekből az évek alatt együtt létrehoztunk. Hanem, mert... tudod te is. A lelki rész miatt.

Te már csak múlt időben szeretnél erre az egészre gondolni, de kérlek, emlékezz most! Volt idő, amikor nem csak koordináltad a gyerekeid életét, nem csak magad után loholtál. Otthon a rengeteg együtt töltött, becses időben az életük nyitott könyv volt előtted és minden nehézség ellenére is tudtad szeretetben nevelni őket. Mivel volt rá idő - és mivel az Úr az engedelmességet megáldva minden problémát, akadályt, nehézséget is áldássá tett számotokra bőséges kegyelme által.

Időnként érezted is azt, hogy a gyerekeddel való foglalkozás tényleg megéri a napi vesződséget, mivel a belé tett masszív idő miatt nem "maradtál le" róla: láttad, ahogyan a szemed előtt fejlődik a jelleme, nyílik az értelme - és néha, nagy ritkán mások is észrevették láthatatlan munkád eredményét. A gyerekeddel meglévő és folyamatosan épülő szoros kapcsolat következtében pedig ő korától függetlenül mindig őszintén kíváncsi volt rád és akart veled lenni. "Akkoriban" még elsősorban te, az apukája, meg a tesói voltatok a mindennapos közege - nem a tanárok, osztálytársak.

Micsoda rendkívüli, szép és nehéz idők voltak azok!

A kapcsolat persze azóta sem szűnt meg, de talán érzed te is, ahogyan hétről hétre, hónapról hónapra egyre jobban átalakul. A szülő-gyerek kapcsolat és a testvérek közötti kapcsolat változik, lazul - az osztálytársakkal viszont erősödik. Pedig az a közeg, amit a gyereked most megszokott, nem jobb neki, mint a család. Nem jobb neki, mint te. Az összes kiforratlanságoddal és gyengeségeddel együtt is jobb vagy számára, mint a kortárs közösség. Lelkileg az a kortárs közeg nem ártatlan és nem elég jó.

Persze elismerem, hogy talán nem könnyű a visszatérés. Biztosan nem az. De miért kellene egy muszájból meghozott döntés mellett egész életen át kitartani? Miért kellene ragaszkodni az oviba, suliba járáshoz, amikor létezik lelkileg gazdagabb másik lehetőség?

Gyere vissza: válaszd újra családodnak az otthontanulás útját. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de nem is a könnyűt érdemes választani. Hanem a jót kell választani. Ha lehetséges.

Miért mondanál le a szoros napi kapcsolatról önként, és veszítenéd el gyermeked szelíd, jóra való befolyásolásának a lehetőségét? Miért engednéd, hogy a család helyett most már a kortársaihoz ragaszkodjon, ezzel tudatlanul is formálásra adva másoknak az érdeklődését, jellemét, szívét?

Miért tennéd ki gyermekedet világias normák és laza erkölcsű kortársak befolyásának, akadályokat állítva ezzel nyiladozó hitének útjába? Miért fosztanád meg őt a családban nevelkedéstől, melyben a veled való mély és szoros kapcsolat által pozitív irányba formálódhat jelleme, személyisége?

Nagyon. Úgy. Tűnik. Hogy. Van. visszaút. Élned kéne vele.

8 év otthontanulás után... egy ballagás margójára

Ballag a gyerek. Ballagunk mi, szülők is vele, tovább az utunkon. Nem fogok ide nagy érzelgős közhelyeket írni, mert, bár egy kicsit meghatódott vagyok, ha visszanézek az elmúlt évekre, az otthontanulós ballagás nekünk messze nem jár akkora csinadrattával, mint az iskolai. Nem jár, mert úgy döntöttünk, hogy nem fog. Az általános iskola által szervezett ünnepségen nem fogunk részt venni: azokat a gyerekeket, szülőket, tanárokat alig ismerjük, nem velük telt el a nyolc évünk. A helyi tanulócsoporthoz is csak lazán kapcsolódtunk, velük leginkább a vizsgákon találkoztunk, így végül oda sem mentünk el.

Amikor felmerült ezeken az eseményeken való részvétel, akkor a családdal átbeszéltük a dolgokat és meglepetésemre kiderült, hogy senki sem érezné valami fontostól megfosztottnak magát, ha egészében kihagynánk a ballagási ceremóniát az életünkből. Én eddig nem tudtam, de most már látom, hogy nem csak engem, de egyikünket sem hoz lázba a puccosruhás, elérzékenyülős, szentimentális idézetek armadájának felolvasásától csöpögő személytelen felhajtás (a ballagót magát is ideértve).

Idegen ez tőlünk, és nem csak azért, mert ilyenek vagyunk, hanem, mert ez az alkalom nem is rólunk szól. Egy tömegrendezvény nem tud rólunk szólni, hiszen mi ez alatt a nyolc év alatt nem suliban, nem tanulócsoportban, hanem otthon éltünk és otthon tanultunk. Nekünk leginkább egymásnak kellene megköszönnünk, hogy nyolc éven át kitartottunk. Ezt meg bármikor megtehetjük a rokonok, barátok összecsődítése nélkül is. Igaz, így lemaradunk a szeretetteljes gratulációkról és jókívánságokról, a gyerek meg kimarad a jó kis ballagási ajándékok zsákmányolásából, de ezzel simán együtt tudunk élni.

Sőt, őszintén megmondom: otthontanuló gyerekünk elballagása nem egy olyan esemény, amit a szűkebb-tágabb rokonsággal szívesen megosztunk. Nem akarjuk, hogy osztozzanak az örömünkben, mert tudjuk, hogy többüknek ezt nagyon nehéz lenne megtenniük. Ezért úgy döntöttünk, hogy inkább nem hozzuk őket olyan kellemetlen helyzetbe, hogy meg kelljen magukat játszani, mintha ez nekik annyit jelentene.

Bár nekünk a világot jelenti az otthontanulás (szó szerint, hiszen ez a világ az, amiben mi élünk napról napra), azon rokonainknak, ismerőseinknek, akik nyolc éven át csendes rosszallással szemlélték otthontanulós ténykedésünket, s tabuként kezelték a gyerekeink oktatásával bármilyen módon összefüggő dolgokat, egyfajta rezignált távolságtartással kerülve a témának még az érintését is - ez egy kelletlen esemény. Kelletlen már maga a ballagás ténye is, hiszen bármennyire nem akarnak tudomást venni róla, a helyzet huncut mosollyal minduntalan az orruk alá dörgöli, hogy ezt bizony megcsináltuk: nem mentünk tönkre benne, nem buktunk bele, ahogyan várták - az otthontanulás tehát még mindig működik a családunkban.

Mi amúgy tényleg szerettük volna, hogy a környezetünk osztozzon az örömünkben. Legalább ugyanolyan mértékben, ahogy bármely rokongyerek elballagásának az örömében az ember osztozik. Elsősorban nem magunk miatt, hanem a gyerek miatt. Ez azonban, úgy látjuk, nem lehetséges. (Nem csak mi látjuk sajnos, a gyerek is látja.) De nincs nagy baj, ezzel együtt tudunk élni: jobb őszintén, mint másképp. Nem is szeretnénk, hogy valami, ami nekünk ennyire fontos, amihez számunkra annyi érzelem és emlék kapcsolódik, ami annyira mi vagyunk, másokat egy erőltetett bájmosoly felvételére és egy kényszeredett gratuláció eldarálására késztessen. Erre nincs szükségünk, ennyit nem ér az egész. Nem akarunk kényszert: inkább akkor egészen szűk családi körben örömködjük csak meg a dolgot. (Ez egyébként részben már meg is történt.)

A ballagásra magára visszatérve: hihetetlen, milyen gyorsan eltelt ez a nyolc év! (...opsz, kezdődik a közhely-puffogtatás...) Nagyon hálásak vagyunk Istennek az összes együtt töltött tanévért: az emlékeinket mókázásokról, tantanyaggal való hosszas küszködésről, veszekedésről, makacskodásról, vizsgaparákról, vizsga utáni megkönnyebbülésről, egy-egy jóféle számonkérés öröméről, szülőtársakkal vagy tanárokkal való inspiráló beszélgetés végeztével érzett felszabadult örömről, kétségbeejtő, megalázó, izgalmas, vidám megmérettetésekről: szóval az emlékeinket mindezekről nem cserélnénk el senkivel. Mert minden pont így volt jó, és Istené a dicsőség mindazért, ami történt.

Ő látta, tudta, Ő rendelte el, hogy keresztülmenjünk azokon, amiken keresztülmentünk. Hogy tapasztaljunk küzdést, fáradságot, sikert, kudarcot, örömöt, vidámságot - ÉLETET - együtt, egy családként. Micsoda alig felfogható áldás volt ez a jó pár év! Mennyiszer és milyen kézzelfogható módon tapasztaltuk Isten békét munkáló csendes jelenlétét, cselekvő gondviselését a hétköznapokban! Napról napra adta kegyelmét és így tudtunk továbbmenni akkor is, amikor nem láttuk még, merre. Micsoda bölcsességgel és szeretettel igazgatta az életünket ez alatt a nyolc év alatt is!

Ha lenne, azt hiszem, a ballagás margójára aranyos pennámmal odakerekíteném annak a néhány igaz 'szurkolónknak' a nevét, aki mindig őszintén kíváncsi volt ránk és velünk tudott örülni a tanulásunk sikerein, viszont együtt is érzett, amikor valami nagyon bántott minket. És, ha most számot vetnék, akkor az életünk felett érzett mérhetetlen hálám mellé Dom ballagásának a margójára legfelülre magát Istent és az Ő dicséretét tenném. Nélküle nem ilyen lett volna ez az időszak, pedig milyen jó már, hogy ilyen volt!

   

Elemi otthontanulás-aggódások, avagy "te nem félsz attól hogy...?"

A másik blogon egy korábbi posztban írtam arról, hogyan igyekszem felülkerekedni az elemi félelmeimen. Bár amit ott leírtam, az az otthontanítás gyakorlati oldalához kapcsolódik, ezzel a témával érdemes lelkileg is kicsit behatóbban foglalkozni, elsősorban a gyerekekhez köthető témák érintésével.


"Te nem félsz, hogy mi lesz, ha iskolába kerül otthontanuló gyereked?"

Amikor kisebbek voltak a gyerekek, aggódtam ezen, mert láttam, mások gyerekeiben mit okoz az iskola és nem akartam, hogy oda kerüljenek a mieink. Ma ezen nem aggódom. Úgy látom, hogy ha iskolába kerülnének, akkor sem lenne itt a világ vége. Nyilván mi, szülők, alapos mérlegelés után hoznánk meg ezt az eddigi meggyőződésünkkel merőben ellentétes döntést. Ez a mi szülői döntésünk lenne, így bizonyára beszélnénk erről a gyerekeinkkel. Egy ilyen helyzet nekik is, nekünk, felnőttnek is kihívás lenne, de szerintem jól tudnánk, jól tudnának kooperálni a helyzettel.

Így gondolom, hiszen eddig otthon voltak, szeretve voltak, játszhattak, olvashattak, alhattak kedvük szerint. A stresszszint, az elvárások, a napirend jobban hozzájuk szabott volt: ezek pedig olyan, az ideális fejlődéshez szükséges dolgok, amik bizonyára hatással voltak az életükre. (És ezek pont azok a dolgok amúgy, amiket kétséges, hogy az iskola valaha képes lesz nyújtani.) Szóval, még ha nem is volt otthon minden tökéletes, azért úgy hiszem az otthontanuló gyerekek kapnak annyi érzelmi és lelki útravalót otthonról, amivel meg tudnának bírkózni az intézményes oktatás és az ezzel járó drasztikus élethelyzetváltás kihívásaival. És persze nem kellene egyedül tegyék, hisz továbbra is a szüleik maradnánk, akik szeretik és segítik őket.


"Nem aggódsz, hogy a gyerekeid felnőttként nem fognak tudni helytállni?"

Nem aggódom. Ugyanis senki sem tudhatja, hogy mi fog történni, csak Isten. A jövőnk az Ő kezében van. Lehet, hogy az otthontanulás a mi családunkban szívás lesz, és a gyerekek miattunk nem fognak tudni boldogulni felnőttként. Lehet az is, hogy a suli lenne szívás, és a gyerekeink ott szereznének életre szóló sebeket, meg tanulás-utálatot. Aztán meg, az is lehet, hogy semmi gond nem lesz otthontanulva. Vagy suliba járatva. De honnan is tudhatnánk ezt előre? Honnan tudhatnánk ezt bizonyosan? Nem tudhatjuk. Fogalmunk sincs erről. És, mivel nem tudhatjuk, más támpontokat kell keresnünk, mint a saját értelmünk.

Mivel én nem tudom garantálni, hogy otthontanulva boldogulni fognak, mint ahogyan azt sem, hogy az iskolában lenne jobb nekik, ezért Istenhez fordulok. Én úgy értettem meg, hogy nekünk itthon kell lennünk, az Úr ezt mutatta a számunkra. Ebben a kérdésben nem tudok magamban bízni, mivel nem ismerem a jövőt: még arra sem tudok garanciát vállani, hogy ugyanolyan maradok, mint voltam. (Ez persze reménykeltő is, hisz benne van a potenciál az életemben, hogy jó irányba változom, de azt nem tudhatom, hogy ténylegesen így lesz-e.)

Lehet, hogy minden ugyanaz marad sokáig: a küzdelmek, a kétségbeesés, egy nyomorúságos élethelyzet. Lehet viszont, hogy nem így lesz. A helyzet akármikor megváltozhat: javulhat, de akár rosszabbodhat is. Én is változhatok akár jó, akár rossz irányba, változhat a helyzet a világban, az országunkban, a lelkemben. Nem tudható, hogy mi jön még, nem tudom, mi hogyan lesz hónapok, akár évek múlva - egyetlen életeseményen is megfordulhat az ember helyzete, élete, dolgokhoz való hozzáállása.

Ennek a sok bizonytalanságnak a közepette számomra az Úr Jézus az egyedüli biztos pont. Akárhogyan is lesz, Ő tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Tudom, hogy Ő a legjobbat akarja nekem, a javamra és a gyerekeim javára munkálkodik. Ő formál minket mindennap és csodát tehet velünk, ha ez a jó terve. Belenyúlhat az életünkbe akár már holnap, megszabadíthat gyötrelmektől, megadhatja a megoldást problémás helyzetekre vagy megmutathatja másként, hogy Ő ott is Úr.

Ő akármit megtehet, de mindent, mindent a javamra munkál! Ha tehát nekem valamit megmutat, akkor bölcs dolog ahhoz ragaszkodni. Nem azért, mert minden időpillanatban valamiféle üdvözült lilaköddel a fejemben élek, abban bízva, hogy itthon minden mindig jó lesz, mert csak jó lehet. Nem. Ennél realistább vagyok. De tudom, Kiben hiszek. És tudom, Kinek hittem. És Ő még nem csapott be engem soha. Ezért, ha Ő azt mondja, hogy erre menjek, akkor Neki elhiszem, hogy erre jó mennem. Nem azért, mert látom előre, mi lesz és biztos vagyok benne, hogy meg tudom csinálni. (Nem látom és nem is hiszem, hogy a saját erőmből végig tudnám csinálni.) Viszont teljes mértékben bízom abban, Akinek a kezében van a jövőm. És Ő azt mondja, jó lesz.


"Nem gondolod, hogy lehet, hogy az otthonoktatással elszúrod az egész életüket?"

Nagyon nagy a felelősségem, ennek a tudatában vagyok. Egy életre meghatározó lesz a gyerekeink számára mindaz, ami otthon történik. Mi ketten (a férj és én) tönkretehetjük őket vagy adhatunk nekik a felnőttkorukra is kiható lelki tartalmat, bölcsességet, inspirációt. Segíthetünk nekik érett és kedves emberekké válni, vagy végignézhetjük, ahogyan kicsinálja őket az itthoni légkör. Egyáltalán nem mindegy, milyen légkörben és mi történik itthon. Egyáltalán nem mindegy, hogyan élünk együtt a gyerekekkel, mit látnak rajtunk, bennünk, belőlünk, milyen légkört teremtek és mit teszünk velük.

Előbbiek miatt akár jogosan is érezhetem azt, hogy minden rajtam áll - de ez így csak egy része a teljes képnek. Merthogy nem vagyok egyedül. Van férjem, akivel ketten kell hordoznunk a család gondjait-bajait. Vannak lelki testvéreink, akikkel meg lehet osztani a terheket. És ott van Isten, Aki jelen van az otthonunkban, adja Szentlelkét, békéjét, bocsánatát, bölcsességét. Ha senki más nem lenne is, Ő nem marad el mellőlem és hordoz mindenestül. Mert az Ő útján járok és megyek arra, amerre vezet: a dolgom Rá figyelni és megérteni, mit akar, hogy tegyek.

Ha Ő vezet, akkor Ő viseli a terhet: akkor nem én vagyok, akinek azon kell szorongania, hogy valami mellémegy. Ha Ő vezet, akkor Ő hordozza a felelősséget értem és a családért, és megosztozunk a felelősségben az otthontanulással kapcsolatban. Ő erre vezetett és vezet tovább, én meg megyek Vele, és azon igyekszem, hogy őszinte szívvel, hitben megmaradva tudjak Hozzá kapcsolódni. Mindennap.


"Nem lehet, hogy rossz indítékból döntöttél? Mert félsz a gyerekedet suliba adni?"

Igen, ez is benne van. A félelem. Ami nem biztos, hogy rossz motiváció. Attól függ, pontosan mitől és miért félünk a sulival kapcsolatban. Én nem az iskolától magától tartottam: nem attól, hogy ha bekerülnek a gyerekeink, rosszul fogják magukat ott érezni. Bár ma is úgy látom, hogy a taposómalom, a rengeteg házi feladat és az egyes tanárok viselkedése miatt sanszos lenne az is, hogy nem szeretnének suliba járni, azért valószínűleg el tudnának lavírozni ott, és túl tudnák komolyabb lelki sérülés nélkül élni.

Nekem a suli elsősorban a lelki és emberi kapcsolatokra gyakorolt hatásával rettentett (rettent) meg. A gyerek szüleitől való izolálódásával és a lelki haszon elmaradásával. Mert kétségtelen, hogy az intézmény elszakítja a gyereket a szülőtől, és, ha nincs velem a gyerekem nap közben, akkor kevéssé tudunk kapcsolódni. És, ha nem kapcsolódunk eléggé, akkor kétesélyes, hogy fog-e ránk hallgatni fontos dolgokban. Ugyanakkor, ha nincs velem, akkor máshoz viszont kapcsolódni fog, (hiszen szükséges neki valakihez kapcsolódnia, belé van kódolva, hogy valakihez kötődnie kell, ahhoz, hogy egészségesen fejlődhessen). Akikhez kapcsolódni fog, azok viszont nem más felnőttek lesznek, hanem természetszerűen a kortársai. Tőlük viszont nem nagyon tud az élet dolgaival kapcsolatos bölcsességre szert tenni, mert nagyon kevés használható élettapasztalattal rendelkeznek.

És, ami számomra a leginkább aggasztó, az a helyzet az örökkévalóság szempontjából. Ha a családunkban itthon jelen van az Úr Jézus, mert nálunk itthon Ő az Úr, akkor nem bűn-e egy olyan közegbe küldenem, ahol nem fogadják el úrnak az Urat: ahol nem Őt tisztelik, nem Róla beszélnek? Itt a gyerekeink élete és lelke a tét - hogyan is ne tegyek meg mindent, hogy Isten jelenlétébe vonjam őket, hogy Őt jobban megismerjék, megszeressék? Igen, félek a gyerekeinket suliba adni, mert hívő szülőként nem tudok az intézményre olyan helyként tekinteni ahol Ő felmagasztaltatik. A gyerekeinket sáfárságra kaptuk Istentől és jól kell velük sáfárkodnunk. Számunkra az otthontanulás melletti döntés ennek a sáfárságnak a szerves része (tudom, másnak meg másban nyilvánul ez meg, de én meg így érzek).


"Nincs benne a pakliban, hogy az otthontanulással, mint családi döntéssel kapcsolatban esetleg félreértetted Istent?"

Mivel ez egy családi döntés, két felnőtt ember véleménye, meglátása kell találkozzon benne. Én itt most a sajátomról tudok beszélni, a férj tudna a maga harcairól, de Ő most nincs megszólítva.

A kérdés amúgy nagyon jó, és ezt én komolyan megvizsgáltam az elején, mert tudtam, hogy enélkül folyamatos bizonytalanságban lennék. A nehézségek idején meg adná magát a helyzet, hogy mindent megkérdőjelezzek. Szóval a kezdéssel kapcsolatban nincsenek bennem kételyek. Ma is emlékszem arra a napra, amikor már javában az iskolakeresésben voltunk. A magántanulóságot elfogadó, otthontanuló családokkal együttműködő intézmény után kutattunk, és egyszer csak belémderengett a felismerés, hogy nem halogathatom tovább a lelki harcot. A szervezkedésben való továbblépés előtt muszáj volt letennem Isten kezébe a dolgot, és nyíltan megkérdeznem, hogy Ő mit szeretne velünk cselekedni ez ügyben.

A harc abban állt, hogy teljesen félre kellett tennem az akkor már erőteljesen alakuló preferenciáimat (otthontanulás). Emlékszem az érzésre: tudtam, hogy ha megkérdezem az Urat, akarja-e, hogy otthontanuljunk, akkor teljesen el kell fogadnom a válaszát. Akkor is, ha nem az lesz a válasz, amit hallani szeretnék. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy bármit fog is válaszolni, már el van kötelezve a szívem, hogy azt tegyem, amit mondani fog. Mert az lesz a jó, még ha adott pillanatban nem is látom, hogy hogyan lesz az jó. Aztán megharcoltam a dolgot: megkérdeztem és megvártam a választ, és Ő megerősített abban, hogy erre kell továbbmenni.

Nincs tehát bennem kétely. De, ha valakiben van, akkor itt a lehetőség: miért nem harcolod meg ma, hogy mit akar veled az Úr? Ha Ő azt mondja: menj haza a családodhoz és tanuljatok otthon, akkor úgysem lesz több kérdés. De, ha Hozzá fordulsz, akkor el kell hinned, hogy Ő meg tudja neked mutatni magát és az akaratát is, olyan módon, hogy a szívedben kétely nélkül tudni fogod, hogy maga Isten az, aki veled ezt közölte. Akkor nem lesz ott a kétely, hogy esetleg nem jól értetted Őt.

   

A teljes kép (egy mini-sorozat 7. része)

Elérkeztünk az otthonoktatós mini-sorozat hetedik, egyben utolsó részéhez, ami egy összefoglaló. Ha a korábbi részeket nem olvastad, ide kattintva megteheted: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész, 6. rész.

Az otthonoktatás igei háttere 7.

A teljes kép

Fontos az alapelveket felismerni: azt, hogy az Ige mit tanít arról, hogy hol a helye a gyermekeknek.

Az Ige egyértelműen családpárti: Isten nem bizonyos intézményekben dolgozó személyeket, hanem magukat a szülőket tartja kompetensnek gyermekük nevelésében. Mivel nevelni nem lehet távolból, ez feltételezi, hogy a gyermekek a szüleik közelében élnek napról napra, otthon szerzik meg az élethez szükséges tárgyi ismereteket és nincsenek tartósan kiszakítva a családjukból.

Aki iskolába kerül, az napról napra hosszú időszakokra ki van szakítva a családi közegből, ezért a szülei (legyenek bármennyire is komoly hívők) nem tudják őt igei értelemben hatékonyan nevelni, sem az istenfélelemre tanítani. Nem a távolság az egyedüli akadálya ennek, hanem az is, hogy a gyermekek (röviddel intézményesítésük után) a szüleik szívétől is távol kerülnek.

Olyan ez, mint amikor egy elítéltet hosszú évekre megfosztanak a szabadságától. Az első összeomlás után a látogatások alkalmával próbál mosolyogni a szeretteire és kívülről sokáig úgy tűnhet, hogy benne nem változott semmi. De ő maga tudja, hogy a falakon belül más törvények uralkodnak, mint kint: íratlan törvények, melyeket nem tud elkerülni, és melyeket a kívülállók nehezen vagy egyáltalán nem értenének meg. Nem is próbálja nekik megmagyarázni, hogy mi történik, mert úgy gondolja, csak rosszabb lenne azzal, ha a szerettei tudomást szereznének arról, mi folyik odabent. Ezért már nem sír, viszont másokat fedezve titkolózik, a szerettei pedig megelégszenek azzal, hogy azt mutatja magáról, hogy jól van (azt gondolják, jobb nekik is így).

Ezen a ponton a benti valóság már valóságosabb az elítélt számára, mint a kinti és már nem a kinti kapcsolatai határozzák meg a viselkedését, hanem a benti személyek formálják őt, azokhoz a helyzetekhez alkalmazkodik. A börtön falain kívüli közeg távoli lesz a számára - és a szerettei is. Érzi, hogy itt magára van utalva: a szerettei nem tudják őt innen kimenteni, nem tudják átérezni sem a történések mélységét és kívülről nem tud rajta senki segíteni .

Amikor ez az elítélt végre kiszabadul, más ember megy haza a családhoz. A börtönben tapasztalt valóság - az a világ, amelyben éveket húzott le - durván átgyúrta és megkeményítette őt. A hozzátartozókat rendszerint sokként éri ez a változás. Nem érik fel ésszel, hogy mikor és hogyan is történt mindez. Nem értik, hogy az a közeg, amiben sokáig élt, tette olyanná, amilyen lett.

Az iskola is megváltoztatja a gyerekeinket, mivel - a börtönhöz hasonlóan - az is egy 'másik' közeg, amibe kényszer hatására kerülnek. A gyermek úgy kerül be, hogy közben távol is kerül a szeretteitől, akik - bármennyit sír is - nem tudják őt onnan kiszabadítani. (Illetve ki tudnák, de mégsem teszik.) Így a benti valóságot egyedül kell megélnie, azzal egyedül kell megbírkóznia. És ennek az lesz a hatása, hogy idővel valóban megtörténik az a szomorú helyzet, amit pedig annyira üdvözölnek a pszichológusok, hogy tudniillik a gyermek 'leválik a szülőről'. Ez viszont nem jelent mást, mint hogy az utód érzelmileg eltávolodik a szeretteitől, azért, hogy a szüleivel való mélyebb kapcsolatát másokkal (pl. barátnékkal, haverokkal) pótolja.

Az iskola azonban - a börtönhöz hasonlóan - erkölcsileg romlott közeg is, amely a 'szülőről való leválás' után még inkább demoralizálóan hat a gyermekre, merőben mást nevelve belé, mint amit hívő szülei neveltek volna, ha velük marad. Bár sokan nem veszik ezt vészre, de az a közeg (az otthoni tudatos nevelés ellenére is!) komoly jellemváltoztató hatást ér el a gyerekeknél.

Nagyon fontos megérteni, hogy nem a pedagógus az első számú jellemformáló közeg egy oktatási intézményben, mint ahogyan egy börtönben sem a börtönőr a meghatározó. Természetesen, egy jó pedagógus hozzájárulhat ahhoz, hogy a gyermek jól érezze ott magát, de a legjobb pedagógus hatása is elhanyagolható a gyermekközösség (a valódi közeg) átgyúró hatása mellett. Szerintem ezt a pedagógusok pontosan tudják, csak a szülők nem akarják észbe venni.

Amikor a gyerekeinket iskolába küldjük, akkor az idő túlnyomó részében kiforratlan jellemű (és bibliai értelemben meg nem nevelt) gyerekek közé kerülnek, miattunk. Isten ellenben úgy tervezte a családot, hogy abban nőjenek föl az utódaink.

Persze, Isten azokat is képes elérni és átformálni, akiket iskolába járatnak a szüleik, mivel Ő nincsen formákhoz kötve. Bármilyen életkörülményben bárkit meg tud szólítani, el tud hívni, meg tud szentelni - mi magunk, akiket már megszólított az Úr, vagyunk erre az élő példák. Ez azonban még nem teszi egy ideális hellyé az iskolát, sőt. Ha Isten valakit megszólít, azt gyakran éppen a körülmények ellenére teszi, nem miattuk- és ez az iskolába járatásra is igaz. Nem azért szólított meg az Úr, mert iskolába jártunk, hanem, mert elveszettek voltunk és nagy szükségünk volt arra, hogy az életünket megváltoztassa.

Hogy valakit Isten megszólít, az az Ő csodálatos kegyelme, és én semmi esetre sem szeretném ezt a kegyelmet beszűkíteni mindazzal, amit eddig leírtam. Isten fölfoghatatlan jósága és bölcs tervei gyakran foglalnak magukba olyan részleteket is, amiket nehezen tudunk megérteni. De az Ő cselekedetei - legyenek bármennyire is szokatlanok és emberi konvenciókon átlépők - sohasem mondanak ellent az Igéjében kijelentett igazságoknak. Ő a maga cselekedetei mellett viszont az embereknek is elrendelt feladatokat. Olyan konkrét dolgokat, amiket nekünk kell megtennünk, nem Istennek. Ott van tehát az emberi felelősség oldala: mindaz, amit a mi hatalmunkban áll megtenni vagy nem megtenni a gyerekeinkért.

Mit akar Isten, hogy a családjainkkal tegyünk?

Mi, hívő szülők nem játszhatunk az Úr kegyelmével. Nem háríthatjuk Őrá, amit nekünk kell megtenni, amikor a ránk bízottak életéről van szó. Gyermekeinket sáfárságra kaptuk, mint örökkévaló kincseket és vétkezünk az Ő Teremtőjük ellen, ha figyelmen kívül hagyjuk az Ő gondolatait, nem ismerve föl, hogy gyermekeink számára létezik egy jobb terv, mint az iskolai oktatás.

Ha ezt eddig nem tetted meg, kérlek, hogy beszélgess Istennel erről a tervről. Bizonyára lesz mondanivalója hozzád.

Ez a poszt nem azért készült, hogy vádolja és kárhoztassa mindazokat, akik valamilyen okból kifolyólag nem az otthonoktatást választották. Hanem azért, hogy a szívedre helyeződjön egy erős biztatás, amennyiben keresed és vágyod megérteni Isten mélyebb terveit az életedre nézve.

   
  

Bibliai igék az otthonoktatásról?? (egy mini-sorozat 6. része)

A mini-sorozat utolsó előtti részéhez értünk. Nem véletlen a képválasztás így az elején. Eddig ugyanis érvelés volt, most azonban az elgondolkozás ideje következik. Hiszen az otthonoktatás igéiről írok most: azokról az igékről, amelyek alapelveikben mutatnak egy irányba.

(Az igék és gondolatok, amelyeket olvasni fogsz, szorosan kapcsolódnak a sorozat előző részeihez. Ha te nem olvastad azokat, ide kattintva megteheted: 1. rész, 2. rész, 3. rész, 4. rész, 5. rész)

Az Ige, mint tudjuk, kétélű fegyver, amely megítél és behatol a bensőnkig - ha hagyjuk. Az Igét azonban nagyon könnyű kiforgatni, átértelmezni, félremagyarázni, és még ezeknél is könnyebb egyszerűen figyelmen kívül hagyni. Hogy ne ezek a dolgok történjenek, ahhoz kell az elcsendesedés.

Kell, hogy engedjük Istent beszélni a szívünkhöz. Ha elcsendesedve, Őt Úrnak elismerve közeledünk az Igéhez, akkor képesek leszünk úgy érteni mindazt, amit olvasunk, ahogyan Isten akarja, hogy értsük. Amennyire lehetséges, prekoncepcióinktól megszabadulva és a szív csalárdságától függetlenül. Így szeretném tehát, ha nekiindulnánk az igeboncolgatásnak. Igazából nem is nagyon szeretnék boncolgatni. De vágjunk is bele.

Az otthonoktatás igei háttere 6. 

Bibliai igék az otthonoktatásról??

Bevezető ehhez a részhez

Az otthonoktatás nem áll önmagában, hanem egy összetettebb kép része. Az a kérdés ugyanis, hogy hol a helye a gyermeknek kiegészül - ki kell, hogy egészüljön - azzal kérdéssel, hogy hol a helye az anyának. A két kérdés egymástól elválaszthatatlan és mind az otthontanítás, mind az intézményes oktatás szempontjából elemien fontos. Ha nem találunk biblikus választ mindkét kérdésre, akkor kénytelenek leszünk a saját belátásunk szerint értelmezni a helyzetet és útmutatás nélkül eldönteni, hogy melyiket válasszuk. Isten azonban most sem hallgat, az Ige ugyanis mind a két kérdést lefedi. Így a válasz az egyik kérdésre megerősíti a választ a másik kérdésre. Mindjárt elmagyarázom, hogy konkrétan ez mit jelent.

Bizonyos dolgok hiánya mutat egy irányba. Az, hogy a Biblia nem említ semmiféle iskolához hasonló helyszínt, hanem egyedül a családot mutatja be, mint normális életközeget a gyerekek számára, elgondolkodtató. Olyan, mintha az Ige nem ismerné el az intézményes gyermekoktatás létjogosultságát. Mintha Isten a Biblia ihletésekor nem vett volna tudomást arról, hogy iskolák márpedig lesznek és az általuk képviselt szocializációs modell a modern társadalom arculatát alapjaiban fogja megváltoztatni.

Úgy gondolom, hogy az iskola megemlítésének a hiánya egy komoly útmutatás a keresztényeknek. Lehet, hogy azért nincs iskolához hasonló helyszín a Bibliában, mert ezzel az intézménnyel nincs semmi dolgunk. Lehet, hogy az Igén keresztül itt most azt közli Isten, hogy a szocializációs modellünk nem kell, hogy kövesse a társadalmi trendet (ami jelen esetben az iskola).

Itt most Izráel népe jut az eszembe: ők hitükben, szokásaikban és egész életvitelükben nagyon markánsan elkülönültek az őket körülvevő ókori társadalomtól. Nem mentek az egyiptomiak, babiloniak, asszírok után, nem úgy rendezték be az életüket, mint azok. Elkülönültek Isten számára és Ő volt a referenciájuk az életükkel kapcsolatban, nem a társadalom. Mert tudták, hogy jövevények azon a földön, ahol élnek. Mi is jövevények vagyunk ezen a világon. Lehet, hogy nem kellene, hogy a modern társadalom trendjei határozzák meg az életvitelünket.

Az is elgondolkodtató, hogy az Ige nem ismeri a gyermekeitől távol dolgozó kisgyerekes édesanya fogalmát. Ez utóbbi nem ad más következtetésnek helyet, mint hogy az édesanyáknak a gyermekeik mellett kell lenniük. Ez megvalósul, ha otthontanítja őket, de ha iskolába küldi őket, akkor nem. És bár otthon maradni iskolába járó gyermekek édesanyjaként is lehet, de az nem az igazi. Hiszen így csak az anya van a helyén (vagyis otthon), a gyerek nem. Ráadásul el is vannak különítve, ami megint csak a gyerekeitől távol dolgozó édesanyát eredményez.

Az iskola, mint oktatási intézmény, valamint a dolgozó édesanya igei példáinak hiánya tehát mutat egy irányba. Ezek mellett nem mehetünk el csak úgy. És bár nem olvashatunk olyan igéket, amelyek konkrétan azt parancsolják, hogy ha Jézust követed, akkor mindenképpen oktass otthon, bizonyos utalások segítenek egyértelműen behatárolni, hogy mit is vár el tőlünk Isten a gyerekeinkkel kapcsolatban. Ezek az igék magukért beszélnek, nem is fűztem hozzájuk sok mindent.

A kérdés nem az, hogy vannak-e olyan igék, amelyek alapján gyermekeinket otthon tartani, otthon nevelni, otthon tanítani helyes dolog, mert egyértelmű, hogy vannak ilyen igék. A kérdés az, hogy össze lehet-e bármi módon egyeztetni az Ige kijelentéseit az intézményes oktatással. Véleményem szerint nem. Ha nem lehet, akkor az kellene, hogy jelentsen nekünk valamit.

Igék az otthonnevelődés mellett:

Az Úrnak félelme

feje a bölcseségnek;

a bölcseséget és erkölcsi tanítást

a bolondok megútálják.

Hallgasd, fiam,

a te atyádnak erkölcsi tanítását,

és a te anyádnak oktatását

el ne hagyd.

Mert kedves ékesség

lesz a te fejednek,

és aranyláncz a te nyakadra.

(Péld.besz. 1:7-9)

A fiaknak a szülők erkölcsi tanítását és oktatását kell hallgatniuk
(nem mást kell hallgatniuk, hanem erkölcsi tanítást és
nem másoktól, hanem a szülőktől).

Őrizd meg, fiam,

atyád parancsolatját,

és anyád tanítását el ne hagyd.

Kösd azokat szívedre

mindenkor,

fűzd nyakadba.

Valahová mégysz, vezérel téged,

mikor aluszol, őriz téged,

mikor felserkensz,

beszélget veled.

Mert szövétnek a parancsolat,

és a tudomány világosság,

és életnek úta a tanító-feddések.

(Péld.besz. 6:20-23)

A fiaknak meg kell őrizniük a hallott tanítást.
Ehhez szükséges hallaniuk azt.
Mégpedig az atyáktól és az anyáktól kell hallaniuk.
Ebből az igéből szépen kirajzolódik a szülők egysége,
ahogyan a gyermekük érdekében, az ő jólétén munkálkodnak.
Munkálkodásuk itt abban nyilvánul meg,
hogy szüntelenül nevelik és tanítják a bölcsességre őt.
Legyünk hálásak érte, ha minket is így neveltek!

Ti gyermekek

szót fogadjatok a ti szüleiteknek

mindenben,

mert ez kedves az Úrnak.

(Kolossé 3:20)

A gyerekeknek szót kell fogadni szüleiknek
(minden felnőttet tisztelniük kell,
de ezen ige szerint a szüleiknek tartoznak szófogadással).

Ti atyák

ne ingereljétek gyermekeiteket,

hanem neveljétek azokat

az Úr tanítása és intése szerint.

(Efézus 6:4)

Az atyáknak kell Isten tetszése szerint nevelni a fiakat
(nem más felnőtteknek kell Isten tetszése szerint nevelni,
hanem az atyáknak).


Tanítsd a gyermeket

az ő útjának módja szerint;

még mikor megvénhedik is,

el nem távozik attól.

(Péld.besz. 22:6)

A gyermekeket a szüleiknek kell tanítaniuk.
(Ez itt erkölcsi tanításra vonatkozik.)
Az erkölcsi tanítás jellemzően nem sietve leadható tananyag,
hanem olyan, szívbe írt igazság,
amelyet kitartóan csepegtetve lehet átadni.

És ez ígék,

amelyeket e mai napon

parancsolok néked,

legyenek a te szívedben.

És gyakoroljad ezekben a te fiaidat,

és szólj ezekről,

mikor a te házadban ülsz,

vagy mikor úton jársz,

és mikor lefekszel,

és mikor felkelsz.

(5Mózes 6:6-7)

A szülőnek kell Isten parancsolataiban gyakorolni a gyermekeit.
És ezekről a parancsolatokról kell beszéljen nekik folyamatosan.
Ez azt feltételezi, hogy sok időt töltenek el együtt napról napra.
Az Ige kiforgatása, amikor úgy értelmezzük, hogy itt arról van szó,
hogy a kevéske együtt töltött időt kell jól, igei tanításra felhasználni.
Itt nem ezt mondja az Ige, hanem azt,
hogy gyakoroljad azokban a te fiaidat:
folyamatosan, és rendszeresen,
minden utaidban,
minden együtt töltött élethelyzetben.

De Jézus

magához híván őket, monda:

Engedjétek, hogy a kis gyermekek

én hozzám jőjjenek,

és ne tiltsátok el őket;

mert ilyeneké az Istennek országa.

Bizony mondom néktek:

Aki nem úgy fogadja

az Istennek országát,

mint gyermek,

semmiképen nem megy be abba.

(Lukács 18:16-17)

Jézus azt akarta, hogy a szülők vigyék Őhozzá a gyermekeket.
A szülőknek bemutatja, hogy a gyermekeket szemlélve megérthetik azt,
hogy olyanná kell lenniük, mint azok,
ahhoz, hogy a mennybe kerülhessenek.
Ez a kölcsönösség otthon tud megvalósulni!

Ha egy szülő újjászületett hívő,
akkor őbenne Krisztus lelke van.
Így amikor a gyermeke vele van,
akkor egy krisztusi személlyel van!
A gyermeket akkor engedjük Jézushoz menni,
ha magunkhoz engedjük őt -
hiszen rajtunk keresztül találkozhat Krisztussal!

Igék az iskolai modellel szemben:

Hajtsd füledet,

és hallgasd a bölcseknek beszédit;

és a te elmédet figyelmeztesd

az én tudományomra.

Mert gyönyörűséges lesz,

ha megtartod azokat szívedben;

legyenek együtt állandók

a te ajkaidon!

Hogy az Úrban legyen

a te bizodalmad,

arra tanítottalak ma téged,

igen, téged.

(Péld.besz. 22:17-19)

Bölcsek beszédeit kell hallgatni.

(Bölcs az, aki az Urat féli.)

Máshol is lehet bölcsek beszédeit hallgatni,

nem csak otthon, az oktatási intézményekben azonban

kétségkívül nem a bölcsek beszédei hallhatóak.

A osztályközösségben lévő gyermekek nagy többsége ugyanis

egész biztosan nem istenfélő.

A tanárok sem azok, de még ha azok is lennének,

a tananyag, amit leadnak,

nem nevel istenfélelemre.

Aki pedig

megbotránkoztat egyet

e kicsinyek közül,

akik énbennem hisznek,

jobb annak,

hogy malomkövet kössenek a nyakára,

és a tenger mélységébe vessék.

(Máté 18:6)

Sok dolog, amit a gyerekek az iskolában
a kortársaiktól látnak és hallanak
(nem Isten terve szerinti szexualitás, agresszió,
erkölcstelenség, horror, durva poénok),
illetve bizonyos 'ismeretek' is,
amelyeket tényként kell elfogadniuk (pl. az evolúció),
mind botránkoztató lehet egy hívő családból jövő gyermek számára.
Pedig nem helyes olyan közegbe engedni, ahol tudható,
hogy bizonyosan meg fogják őt botránkoztatni!

Aki jár bölcsekkel,

bölcs lesz;

aki pedig magát

társul adja a bolondokhoz,

megromol.

(Péld.besz. 13:20)

Nem mindegy, kikkel 'jár együtt',
vagyis kikkel tölt tartósan időt az ember!
Ha nem bölcsek társaságban van,
akkor az Ige szerint a neveltetésétől függetlenül maga is meg fog romolni.

Ne tévelyegjetek.

Jó erkölcsöt megrontanak

gonosz társaságok.

Serkenjetek fel igazán

és ne vétkezzetek;

mert némelyek

nem ismerik Istent;

megszégyenítéstekre mondom.

(1Korintus 15:33-34)

Ne legyenek illúzióink: a jó erkölcs megromlik egy romlott közegben!
Ne tegyünk úgy, mintha nem így lenne, mert az tévelygés az Ige szerint!

A sorozat 7. részét itt olvashatod.

A Szocializációs Csapda (egy mini-sorozat 5. része)

Az otthonoktatós gondolatokból az ötödik rész következik. Hamarosan a végéhez érünk, de azért van még pár dolog, amit érdemes végiggondolni a témában. Az előző részeket itt olvashatod el: 1.rész, 2.rész, 3.rész és 4.rész.

Az otthonoktatás igei háttere 5.

A Szocializációs Csapda

A Biblia egyértelművé teszi, hogy a szülők dolga és felelőssége gyermekeik nevelése. Nem az államé, nem a pedagógusoké, nem is más felnőtteké, hanem egyedül a szülőké. A gyermekek dolga és felelőssége pedig a szüleiknek való szófogadás. Az Ige arról is beszél, hogy az eszes fiak hallgatnak atyjuk és anyjuk erkölcsi tanítására. Hogy mindez megvalósulhasson, alapvető fontosságú, hogy a gyerekek a családban legyenek. De mit is értünk azon, hogy családban lenni? Hát, nem minden gyerek a családban van?

Amikor gyerekek neveléséről, formálásáról gondolkozunk, akkor mind a világ, mind a hívők elismerik a család vitathatatlanul nagy szerepét. Nem kell senkit sem arról győzködni, hogy mennyire fontos, hogy a gyermek szerető szülők között egy harmonikus otthonban fejlődjön - ezt mindenki tudja, hiszi, vallja.  Azonban ez a tudás gyakorlati síkon valahol mégis félresiklik, ugyanis komoly viták tárgya a szocializáció kérdése. Vagyis az, hogy elegendő-e a család, és ha igen, meddig? És mikortól van szükség arra, hogy a család elengedje a gyermeket?

Szakemberek egy része bátran állítja, hogy három éves kor után egy gyermek életében jó és szükséges dolog a gyermekközösség. Sokan nem fogalmaznak ennyire sarkosan, de azért abban megegyeznek, hogy legkésőbb kisiskolás korban kerüljön gyerekek közé a gyerekünk. Az egészséges szocializációra hivatkoznak, arra utalva, hogy akit távol tartanak a rendszeres/mindennapos gyerekközösségtől, az nem lesz képes elsajátítani a társas együttélés szabályait, és így nem fog tudni beilleszkedni a társadalomba.

Akkor, hogy is van ez a gyerekeinkkel meg a szocializációval?

Régebben sokat írtam erről a témáról, amit most nem szeretnék megismételni. Azonban úgy hiszem, a szocializáció indokolatlanul nagyra felfújt probléma, ráadásul egy olyan referencia-kérdés, amit sajnos megint más alapokon értelmezünk, mint kellene.

Adott ugyanis egy állítás: a család fontos. Én azonban úgy látom, hogy az Ige ennél tovább megy. Nem csak azt állítja, hogy fontos, hanem azt, hogy egyedülálló feladata van a gyerekek életében. Egy hívő család Isten félelmét (vagyis tiszteletét) egyedülálló módon képes elültetni a szívükbe. Mert a hívő család egy Krisztus jelenlétét hordozó család, és ez a jelenlét átformálhat, és mi hisszük, hogy át is formál! Isten félelmét viszont csak folytonos együttléttel ültethetjük el gyerekeink szívébe: úgy hogy velünk élnek és velünk töltik az idejüket.

Egyértelmű, hogy ebben a kontextusban a szocializáció helyszíne is a család kell, hogy legyen. Tehát, nem azt állítjuk, hogy a család fontos, sem azt, hogy szocializációs hatása lényeges: egyenesen azt mondjuk, hogy a család az ideális színtere a hívő családban növekvő gyermekeknek. Ezzel egyben azt is mondtam, hogy egyetlen más élettér sem annyira megfelelő egy hívő családban élő gyermeknek, mint a család. Sem a gyerekközösség, sem semmilyen más csoport nem ideális. És ezzel azt is állítom, hogy a családi környezet elég a megfelelő szocializációhoz.

Az otthontanító családok egy része megcsúszik, téved, amikor ezt figyelmen kívül hagyja. Nem látják, vagy nem hiszik el, hogy a család tényleg elegendő. Mivel nagy a nyomás kívülről, hajlamosak elhinni, hogy a szocializáció és a gyerekközösség összetartozó fogalmak, így az iskolába nem járók szükségképpen hátrányt szenvednek, kimaradnak valamiből, amit muszáj külön úton biztosítani számukra. Emögött tulajdonképpen félelem van: félelem attól, hogy a társadalom aggódásai ("hogyan fog tudni beilleszkedni, ha nem jár suliba??") jogosnak fognak bizonyulni, és hogy az ő családjukban élő gyerekek nem lesznek képesek spontán módon, kielégítően szocializálódni bármiféle külön program vagy gyerekcsoport nélkül.

A szülők tulajdonképpen nem bíznak a családi közösségben, és nem bíznak Isten jó tervében sem, amely a családba tette a gyermekeket. És mihelyst ez a vélekedésük kialakul, és kezdik úgy érezni, hogy a család mellett kell más is, elindul a kétségbeesett keresgélés programok és gyerekcsoportok után. Aztán a gyermekek megkezdik a gyerekközösségbe járást és a szülők elégedettek, hogy bár nincs annyit otthon a gyermek, amennyi kívánatos lenne, és ennek az is az ára, hogy bizonyos mértékig feláldozzák a család nyugalmát és befolyását, de legalább tudnak mit mondani az ismerősök szocializációs aggodalmaira.

Megismétlem, mert annyira fontos: egy hívő családban élő gyermek számára a legideálisabb fejlődési színtér a hívő család. Isten így tervezte el. Ez tökéletesen elég az egészséges fejlődéshez, s ebbe természetesen a szocializáció is beletartozik.

Család alatt először a legközelebbi családtagokat értem, de a tágabb környezet is ide sorolható: ismerősök, család barátai, hittestvérek. Lényegében arról van szó, hogy egy otthontanító szülőnek nem kell a szocializációt túlaggódnia. Az otthontanított gyerekek nem 'megfosztottak', és ezért nem kell őket úgy kezelni, mintha azok lennének. Nem kell szocializációs céllal gyerekközösséget keresgélni, sport és egyéb csoportokba járatni, rendszeres szabadidős tevékenységeket szervezni más gyerekekkel, mert ez nem csak, hogy nem szükséges, hanem egyenesen hiábavaló és káros. És pontosan ez a Szocializációs Csapda...

A szocializáció kérdése valahol mélyen egy referenciakérdés. Megmutatja, hogy amit gondolunk, az milyen forrásból származik. Ezen a ponton ugyanis nagyon eltér kétféle nézet.

A társadalom azt mondja, hogy a gyerekeknek nem elegendő a család, hanem az egészséges szocializációhoz rendszeresen gyerekközösségbe kell járniuk. Bármilyen csodálatos is a család, nem lehet elegendő kortárs csoport nélkül, hiszen mi is így nőttünk fel, és evidencia, hogy nincsen ennél jobb út. Vagyis nem a család, hanem a család ÉS a gyerekközösség szocializál, máshogyan nem is lehet.

A Biblia ezzel szemben más álláspontot képvisel: egyáltalán nem említi a szocializációt. Nem csak a fogalom ismeretlen, hanem maga a koncepció, a beilleszkedés is. Ez nekem két dolgot mond.

Az egyik, hogy keresztényként nem kellene annyit foglalkoznunk azzal, hogy a társadalomban mit gondolnak rólunk. Olyan emberekké kellene váljunk, akik nem emberek elfogadásáért pedáloznak, nem mások tetszését keresik. Mert nem fontos, hogy mit gondolnak mások, hanem az a fontos, hogy mit gondol Isten. Ha az Ő tetszését keressük és Őt szolgáljuk osztatlan szívvel, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az életünk olyan élet, amely épít másokat és hasznára van a társadalomnak.

Mert mit használ nékünk, ha teljesen beleolvadunk a társadalomba és minden ismerősünk elismerően nyilatkozik is rólunk, de a lelkünkben kárt vallunk, mert Isten előtt nem kedves, ahogyan élünk??

A másik dolog, hogy ha végignézek a Biblia történetein, azt látom, hogy a hit hősei mindenkor olyan emberek voltak, akiket nem befolyásolt a beilleszkedés, mert a társadalom egészétől függetlenül mozogtak. Pontosabban fogalmazva, teljesen más irányba mentek, mint a körülöttük élők és ezért gyakran járták magányosan azt az utat, amire Isten elhívta őket.

Az izraelitáknak nem volt szabad asszimilálódni a környező népekkel. Jézus sem olvadt be, hanem kitűnt a sokaságból (másmilyen volt, mint az őt körülvevők és ez kiderült mindenütt, ahol megfordult). Az Ő tanítványai is arra kaptak utasítást, hogy legyenek fény, amely világít a sötétben (nem olvadhatnak be, mert ők nem világ, és ezért nem is fogják befogadni őket). Az első gyülekezet testvériségéről pedig azt olvassuk, hogy jól ismerte őket a környezetük és kedvességet találtak a nép szemében, de a hívőkön kívül senki sem mert csatlakozni hozzájuk - vagyis ők maguk egy zárt csoportot alkottak.

Úgy gondolom tehát, hogy az Igében azért nem esik szó a szocializálódásról, mert Isten népe mindig is más - elválasztott, elkülönített - volt. Aki Jézushoz jön, az (régen is, ma is) szükségszerűen hátat fordít a világnak, már ami a referenciáit, és méltányolása forrását illeti. Nem fordul el a világtól abban a tekintetben, hogy nagyon szeretne tanítvánnyá tenni másokat, de sose lesz ebből a világból való, ezért nem is fog tudni tökéletesen beilleszkedni (nem is akar).

Ugyanakkor, más szemszögből is rá lehet nézni erre a kérdésre: a gyerekek szocializálódásának viszonylatában. Azért nem esik szó erről a Bibliában, mert ez annyira evidencia. A család és a közvetlen környezet, vagyis a gyermeket körülvevő 'mikrotársadalom' magától értetődően, egyszerűen és elkerülhetetlenül szocializál. Teszi ezt mindenféle tervezettség és előre megszervezett gyermekcsoport nélkül. Az Igében azt látjuk, hogy a környezet formálja a gyermeket, aki a társas érintkezés írott és íratlan szabályait nagyszerűen átveszi együttélve. Így képes tökéletesen beilleszkedni abba a közegbe, amelyben él.

Ide vág, bár kis kitérő, hogy éppen ez a probléma a roma integrációval. Ugyanis egy olyan közeghez szeretnénk szocializálni őket, amelyben nem érzik otthonosan magukat, mivel annak viselkedési szabályrendszere teljesen eltér otthoni mikrotársadalmuk szabályrendszerétől.

A pedagógusok és szociális munkások ezt a nyilvánvaló tényt figyelmen kívül hagyva állítják, hogy azért is jó a kötelező ovi, mert legalább ezek a gyerekek korán bekerülnek a gyerekközösségbe és így jobb esélyük lesz "normálisan" szocializálódni. Nos, a roma kisgyerekeknek semmi gondjuk a normális szocializációval. Ők is - ugyanúgy, mint minden erősen összetartó közösségben élő gyermek - szépen 'hozzászocializálódik' a környezete viselkedési szabályaihoz. Tehát, nem a szocializációs képességeikkel van gond, azzal minden rendben. A gond az, hogy mikrotársadalmuk viselkedési szabályrendszere nem kompatibilis a nem-roma környezet szabályrendszerével. Ezen kellene valahogyan változtatni, az hozna tartós változást. A felnőtt mikrotársadalmat kellene megváltoztatni, de ez csak Jézus Krisztussal és az evangéliummal lehetséges - Vele viszont lehetséges! Ha a mikrotársadalom megtér, akkor meg is fog változni. És e változás közelíteni fogja a roma és a nem-roma közeget egymáshoz.

Szerintem attól nem fognak változni a dolgok, hogy a roma kisgyerekektől várják el, hogy a saját mikrotársadalmuk helyett a nem-roma közösséghez szocializálódjanak. Ha ezt megtennék, akkor az ő mikrotársadalmukban számítanának antiszociálisnak. Ezt viszont nem reszkírozhatják, hiszen az lesz az élettér, ahol leélik majd az életüket (a szocializáció erre hivatott felkészíteni az egyént).

Visszakanyarodva a Bibliához, az igazi keresztények sosem tudtak beilleszkedni, de nem is ezt keresték. Ők hatni akartak a társadalomra Isten szerinti módon. Nekik nem az volt a céljuk, hogy beolvadjanak a közegükbe, vagy hogy jó színben tűnjenek föl mások előtt. Nekik egyedül az számított, hogy lelkeket nyerjenek meg és tegyék mindazt, amit Isten rájuk bíz - nem többet, nem kevesebbet. Ehhez nélkülözhetetlen volt és ma is nélkülözhetetlen, hogy nyilvános és egyértelmű legyen az elkülönülés: csak így tudnak világítani.

Az előbbiekben említett az Ige által bemutatott deszocializációs minta el kell gondolkoztasson és állásfoglalásra kell indítson mindegyikünket. Mert vagy a társadalom gondolkozása helytálló és a szocializáció egy fontos kérdés, amit gyerekközösség biztosításával kell elősegíteni az otthontanított gyerekeknél. Vagy a Biblia hozzáállása helytálló, mely szerint nem kell megtanulni beilleszkedni, hanem éppen azt kell megtanulni, hogyan teheti meg az ember azt, amit meg kell tennie - még ha ez szembe is megy mindenki gondolataival, aki körülveszi. Gyermekek szocializációja szempontjából pedig az igei hozzáállás az, hogy ez egy olyan kérdés, amelynek nem kell kiemelt figyelmet szentelnünk, mert a családban spontán módon, mindenféle gyerekközösséges rásegítés nélkül megtörténik.

Rajtunk múlik, mely forrást fogadjuk el referenciának: de mindegyikünknek, aki otthon tanítja a gyermekét, választani kell.

A gyerekközösség biztosítása Szocializációs Csapda, így nagybetűvel. Ebbe sétál bele az otthontanító szülő. Aki - bár korábban már felismerte hogy a gyermeknek otthon van a helye, nem az iskolában -  később a megfelelő szocializáción aggódva újra odafordul egy hasonló gyerekközösséghez. Így a gyerekközösség biztosítása miatt gyakorlatilag a családból újra kikerül a gyerek heti rendszerességgel sok órára: és már megint nem otthon van. A család életmenetét is megzavarja az állandó rohangálás, a különféle tevékenységekhez való alkalmazkodás - pedig az otthontanításban éppen az a jó, hogy az alkalmazkodik a családhoz és nem fordítva.

A Szocializációs Csapdába viszont nem muszáj belesétálni.

El kell dönteni, hogy a társadalomnak hiszünk vagy a Bibliának. A kettő ellentmond egymásnak. Ha nem a szocializáció a fontos, ha nincsen szükség kortársakra, akkor nem ezzel kellene foglalkoznunk, nem ezért kellene, hogy aggódjunk. Hanem inkább azért, hogy naponta képesek legyünk az Úrra figyelve szerető életközösségben élni gyerekeinkkel. Ez minden, ami szükséges a megfelelő szocializációhoz - a többi adja magát.

A sorozat következő részét itt olvashatod.

  

Mit tanulnak a gyerekek az iskolában? (egy mini-sorozat 4. része)

A mini-sorozat folytatódik: a negyedik részhez értünk és tovább gondolkozunk az otthontanításon. Az első, második és harmadik részt itt olvashatod.

Az otthonoktatás igei háttere 4.

Mit tanulnak a gyerekek az iskolában?

A tárgyi tudás megszerzése nagyon fontos, de mint tudjuk, tanulás nem kizárólag az iskolában történhet. Sőt, gyakran éppen ott nem történik - ez azonban a kisebbik probléma vele. A nagyobb baj az, hogy erkölcsileg nem semleges helyszín, hanem egyértelműen negatív előjelű, demoralizáló közeg. És ez hatással van az oda járó gyerekek moráljára.

Egy fiatal egyén morális színvonalát az őt körülvevő embercsoport morális színvonala határozza meg. Egy embercsoport morális színvonalát viszont az azt alkotó emberek jelleme határozza meg. Érdekes paradoxon, hogy szociálisan éretlen, jellemükben nem kiforrott, szilárd erkölccsel nem rendelkező gyerekeket zárunk hosszú évekre egy csoportba, és azt várjuk, hogy az oktatási-nevelési folyamat végén az intézményekből szociálisan érett, morálisan szilárd, és ha lehet, keresztény világnézetű gyerekek kerüljenek ki.

Nem szabadna magunkat áltatni. Ha a suliban legalább annyira fontos a jellemformálás mint az ismeretátadás, akkor miért csak a jegyek alapján, miért nem a jellemük alapján szűrik a beiratkozó tanulókat? Ha egy egyházi iskolában ugyanannyira fontos a világnézet alakítása, mint az ismeretátadás, akkor miért nem vizsgálja senki, hogy hívő-e az a gyerek, akit be akarnak íratni? Miért a házirend elfogadása vagy a szülei hite a felvételi szempont?

Azért nincsen szűrés, mert a jellem és a világnézet formálása az intézményben nem olyan fontos, mint a tárgyi tudás megszerzése, hanem amellett csak egy másodlagos cél. Talán úgy gondolják, hogy előbbiek a szülőre tartoznak, nevelje csak ő ezeket a gyermekébe, úgy ahogyan ő akarja. A szülő persze ezt meg is tenné, de nem tudja, ugyanis a gyermek nincsen vele...

Azért sincsen szűrés, mert az oktatási intézmények optimisták és remélik, hogy az ott tanító szakképzett felnőttek valami módon képesek lesznek nagyobb hatást gyakorolni a gyerekekre, mint a kortárs csoport, amibe beteszik őket. Pedig azokat a gyerekeket, akik az otthonitól eltérő jellemvonásokat és világnézetet képviselő kortársaik között jelentős időt töltenek, befolyásolni fogja mindaz, ami körülveszi őket. El fogják tanulni azt, amivel találkoznak és olyanná fognak válni, mint amilyen a környezetük. A hívő családból származó gyermek is felveszi az osztálytársai beszédstílusát, szavajárását, felnőttekhez való hozzáállását, a világ dolgaihoz való viszonyulását - sajnos inkább ez az, amit a gyerekeink az iskolában megtanulnak, nem a hasznos ismeretek.

És itt most szeretném kihangsúlyozni, amit bizonyára mindannyian tudunk, mégpedig, hogy az osztálytársak világnézete nem keresztény és jelleme sem példaértékű, még egy egyházi iskolában sem. Amit tehát a gyerekeink a suliban átvesznek (=tanulnak), az mindenképpen másféle út lesz, nem a keskeny út.

Bár ez a dolog nyilvánvaló, mégis úgy tűnik, hogy a keresztény szülők és pedagógusok könnyedén elsiklanak emellett, amikor az intézményes oktatásról gondolkoznak. Úgy tesznek, mintha két valós, Isten tetszése szerinti oktatási alternatíva létezne (intézményes oktatás és otthonoktatás), és hogy ki melyiket választja, az egyedül azon múlik, hogy az ő családjának melyik felel meg jobban. Pedig az iskola nem lehet valós oktatási alternatíva egy olyan szülőnek, aki mélyen vágyik arra, hogy a gyerekei megismerjék az Urat. Ott ugyanis a világ moráljával, annak ideológiai kavalkádjával és hamis bölcsességével találkoznának, sőt ez formázná a maga képére őket, nem az igazi bölcsesség.

Az Ige szerint az igazi bölcsesség az istenfélelem, ami az Úr megismerése. Ez a megismerés folyamatos, mert a Bölcsesség egy személy, Jézus Krisztus, Akivel közösségben lenni folyamatos tanulást, növekedést jelent - Vele egy úton járást.

Gyerekeinket vagy közelebb vonja, vagy eltávolítja a Bölcsességtől az a közeg, amelyben őket folyamatosan nevelik és oktatják. Ha az iskola hatékony abban, amit átad (ami nem bölcsesség, hanem a világ mentalitása), akkor ez megváltoztatja az oktatási intézmények lelki megítélését! Ha nem hatékony abban, amit átad, akkor meg minek is járatjuk oda a gyerekeinket? De ne reménykedjünk: az iskola nagyon hatékony abban, amit átad.

Hívő emberekként nem kellene olyan könnyen vennünk, hogy a valódi, bibliai bölcsesség helyett valami mást 'szívnak magukba' intenzíven a gyerekeink. Nem kellene azt gondolnunk, hogy amit a suliból 'útravalóként' magukkal visznek, az majd a nap végére nyomtalanul kitörlődik és felülíródik az otthoni mintákkal, meg a keresztény világnézettel - ez ugyanis nem így történik. Ha olyan könnyen felülíródna, akkor Isten nem intené a hívőket, hogy kerüljék a romlott erkölcsű emberek társaságát.

Vajon Isten mit gondol az iskolákról? Vajon Neki számít, hogy milyen bölcsességnek engedjük át a gyerekeinket? Megkérdezzük-e Őt, hogy mit akar velünk, amikor választanunk kell?

Komolyabban kellene vennünk az intézményes oktatás lelki hatásait. Inkább hitet veszélyeztető tényezőnek kellene tartanunk, semmint egy kívánatos oktatási alternatívának.

A sorozat folytatása ide kattintva olvasható.