Isten hozott a fedélzeten!


Nagyon örülök, hogy idetaláltál. Szeretettel ajánlom ezt az oldalt:
olvass, írd meg a véleményedet, mazsolázz kedvedre az itt olvasható tartalmakból.

Ha személyes kérdésed van, akkor küldj egy e-mail-t:
címemet az oldalsávban megtalálod.

Hasznos időtöltést és Isten áldását Neked:

Eszti :)

________________________________________________________



A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Az igazat MEGVALLVA. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Az igazat MEGVALLVA. Összes bejegyzés megjelenítése

2021. április 25., vasárnap

Milyen az igazi megtérés? (Marathoni poszt)



Ez alkalommal nem a saját írásomat közlöm. Két blogposztot összevonva, hivatkozással veszek át, mivel a téma nagyon jó, nagyon fontos és a posztokban elég pontosan meg van fogalmazva a lényeg. Bár a könyv, amit a posztokban idéznek, több száz évvel ezelőtt íródott, a néhol régiesebb nyelvezetet leszámítva, tökéletesen mainak hat, így nem is fűznék hozzá semmit. Milyen hát az igazi megtérés?

"A puritánok Isten kegyelméből valóságosan meglátták, megértették, tanították és gyakorolták a kegyességet, azaz az Isten félelmében való életet. Sokat tanulhatunk tőlük a mi kis kényelmes, altató, bűnre (illetve bűnben) ringató korunkban! Álljon itt egy idézet Joseph Alleine-től, a magyar nyelven is megjelent Üdvösségre Vezérlő Kalauzból:

A megtérésnek számtalan hamis módja származik az ördögtől – kit ezzel, kit azzal szed rá. Ha lehetne, még a kiválasztottakat is megtévesztené, olyan ügyesen és ravaszul mesterkedik. Hogy kigyógyítsam veszedelmes tévedésükből azokat, akik igaztalanul hiszik, hogy megtértek, és megszüntessem azoknak a félelmeit és aggodalmait, akik helytelenül hiszik, hogy még nem tértek meg, megmutatom most a megtérés természetét, azt, hogy miben áll és miben nem. Az utóbbival fogom kezdeni.

A megtérés nem abban áll, hogy magunkra vesszük a keresztyén hitvallást.
A megtérés nem abban áll, hogy magunkra vesszük Krisztus jelét a keresztségben.
A megtérés nem az erkölcsi igazságban áll.
A megtérés nem a kegyesség törvényeihez való színleges igazodásban áll.
A megtérés nem a romlottságnak neveléssel, ember alkotta törvényekkel vagy a csapások kényszere által való féken tartásában áll.
A megtérés nem a megvilágosodásban, a megintetésben, a felszínes változásban vagy a részleges megújhodásban áll."
Forrás1. 

"Ígéretemhez híven, itt a folytatás arról, hogy mi is a megtérés. Szintén Alleine előző hozzászólásomban említett könyvéből, a megtérést jellemző pontokból kettő:
/kedves olvasó, ha van bátorságod elolvasni, kérlek kommentet is írjál! - kérte a posztíró - de senki nem írt neki. /

6. A megtérésben a bűnöktől, a Sátántól, a világtól és saját magunk igazságától fordulunk el.

(1) Elfordulunk a bűntől

A megtért örökös háborúskodásba kezd a bűnnel, bizony, minden bűnnel, de elsősorban a sajátjával, s azon belül is elsőként a szívbéli bűneivel. Ez lesz haragja céltáblája, ettől szaporodnak meg keservei; ez döfködi és sebzi, mint a tüske a húsban, mint a szálka a szemben. Nyög és küzd a megtért; és így kiált, nem szokásból, hanem érzésből: „Ó, nyomorult ember!"

Egy terhét se tűri olyan nehezen, mint a bűnt. Ha Isten teljesítené a kívánságát, inkább választana bármilyen szenvedést, mintsem hogy bűnben éljen, mert olyan az, mint a kavics a cipőben: megkeseríti és fájdalmassá teszi az ember minden lépését. Megtérése előtt még könnyelműen gondolkodott a bűnről. Keblén melengette, mint Uriás a báránykáját; felnevelte, míg naggyá nem nőtt – és legelt a bűn, de nem füvet, hanem az ember saját húsát; a poharából ivott, a keblén feküdt, mint édeslánya.

De mikor fölnyíltak a hitetlen szemei, irtózva elhajította, mint a varangyot, amelyet a sötétben a mellére szorított, és amiről úgy hitte, hogy csak egy kedves, ártatlan madárka. Mert a megtért nemcsak a bűn veszélyeit, hanem a tisztátalanságát is látja – és milyen buzgóvá lesz, hogy megtisztuljon! Undorodik magától bűnei miatt. Krisztushoz tér és beleveti magát a forrásba, amely neki és a tisztátalanoknak tört fel. És ha elbukik, milyen igyekezettel keresi újra a tisztaságot! Az Igéhez fut és nem nyugszik, míg le nem dörzsöli, le nem mossa magáról a testi és a lelki szennyet az örök forrás vizében.

Az igaz megtért szívből gyűlöli a bűnt. Birkózik vele, harcot indít ellene s noha gyakran alulmarad, nem adja fel, nem teszi le a fegyvert, amíg még lelke a testében van. Nem békél meg és nem kegyelmez; más ellenség kiérdemelheti imáit, bocsánatát, sajnálatát, de a bűnnel szemben engesztelhetetlen, ki akarja irtani.

Úgy vadássza, mintha élete függne tőle, szeme nem ismer szánalmat és keze nem ismer kíméletet, még ha az a jobb kéz és a jobb szem is. Mert bár lehet hasznot hajtó a bűn, lehet kellemes, és növelheti a világi barátok szemében a megbecsülést – a megtért mégis inkább belehajítja a csatornába az ilyen hasznot, inkább hagyja, hogy csökkenjen a hitele, és hogy az örömök virága elfonnyadjon a kezében, mintsem hogy a bűn útjára lépjen. Nem ismer megbocsájtást és nem ismer türelmet. Bárhol is kerüljön össze a bűnnel, homlokát ráncolva zordan így köszönti: „Rád találtam hát, ellenségem?"

Olvasóm, vajon munkált-e benned a lelkiismeret, míg tekinteted e sorokra vetetted? Eltűnődtél-e szívedben a mondandómon? Bevetted-e magadba a könyvem, hogy meglásd, így élsz-e te is vagy sem? Mert ha nem, olvasd el újra, és szólaltasd meg a lelkiismeretedet, hogy ő döntsön felőled!

Keresztre feszítetted-e a testedet és annak gyöngeségeit, kéjeit? Elhagytad-e bűneidet, mindent, mit önszántadból és akarattal elkövettél; elfordultál-e izzó vágyaidtól, vagy pedig megelégedtél megvallásukkal? Mert ha nem, még hitetlen vagy! Felhorgad-e a lelkiismereted, mondván, hogy hazugsággal próbálod jobb színben feltüntetni magad; hogy az elhívásod puszta öncsalás; hogy titokban feslettségben élsz? Hagyj fel hát a hazugsággal! „Keserűséges méregben és álnokságnak kötelékében leledzel."

Előszámlálom bűneidet: nem teszel féket a nyelvedre, elnéző vagy vágyaiddal szemben, elhanyagolod az imát, az olvasmányokat és az istentiszteletet... Mondd, nem tanúskodnak-e ellened mindezek, mondván, hogy „a te műveid vagyunk és követünk téged"? Vagy, ha nem találtam elevenedbe, mondd, nem hallod-e az intő hangot magadban, mely így szól: „tudod, hogy ebben és ebben gonosz úton jársz, mégis valamely hívságos okból megtűröd magadban a bűnt"? Mert ha így van, még nem születtél újjá, és vagy megváltozol, vagy elkárhozol.



(2) Elfordulunk a Sátántól

A megtérés megkötözi az erőst, összerontja vértjét, tönkreteszi javait; az embert a Sátántól Istenhez fordítja. Eladdig, alighogy magához intette az ördög a bűnöst, hogy társa legyen mocskos játékaiban és undok örömeiben, az egyből szaladt is, „mint az ökör a vágóhídra, és mint a bolond, egyszer csak fenyítő békóba; (...) miképpen siet a madár a tőrre, és nem tudja, hogy az az ő élete ellen van."

Alighogy hazudnia parancsolta neki a Sátán, a hitetlennek máris a nyelvén volt a hamisság. Alighogy kívánságainak hívságos tárgyat mutatott a gonosz, neki máris felhorgadt a vágya. Ha a Sátán így szólt: „ne törődj a családi kötelezettségeiddel", akkor bizony teljesítésükre ritkán került sor abban az otthonban. Ha azt mondta: „hagyd a szigort, a pontosságot", akkor ő egyből megfeledkezett róluk. Ha így szólt: „hagyd a szent szolgálatokat", akkor ő teljességgel elhanyagolta azokat.

De megtérése után már más úr szolgája, más úton halad, s Krisztus parancsait teljesíti. Lehet, hogy lába néhányszor beleakad a Sátán hurkába, de soha se lesz akarattal a rabja. Ügyel a Sátán csapdáira és csalétkeire, megpróbálja kitanulni kelepcéit. Óvatos és gyanakvó, máskülönben az ördög terveinek célpontja lesz. Hatalmasságokkal és fejedelemségekkel küzd; úgy fogadja a Sátán hírnökét, mint más a halálét. Az ellenségen tartja a szemét, és teljesíti kötelességeit, nehogy a Gonosz szerezzen előnyt.


(3) Elfordulunk a világtól

Amíg igaz hitre nem jut, az ember a világ rabja: térdet hajt a mammonnak; saját megbecsültségét hajszolja; jobban szereti az élvezeteket, mint az Istent. Ebben gyökerezik a bűnbeesés nyomorúsága – hogy az ember nem a Teremtő, hanem a teremtmény felé fordul, és azt szereti és tiszteli, abban bízik, nem pedig az Istenben.

Nyomorult ember, hát miféle torz szörnyeteggé formált a bűn? Az Isten kevéssel tett téged kisebbé az angyaloknál, de alig tett az ördögöknél nagyobbá a bűn, olyan rém lettél, kinek a lába helyén a szíve és a feje, a patái pedig a menny felé rugdosnak, és minden tagja össze van keveredve. Valaha a szolgálatodra készíttetett a világ, most pedig ő kormányoz téged, megbabonázott a boszorkányságával, mint egy szemfényvesztő szajha, és rávett, hogy leborulj előtte és imádd.

De a megtérés kegyelmében aztán helyreáll a rend; Isten felkerül a trónjára, a világ pedig le a zsámolyához; Krisztus bekerül a szívbe, a világ pedig a lábához. „...nékem megfeszíttetett a világ, és én is a világnak." A változás előtt így kiáltott a bűnös: „Kicsoda láttat velünk (világi) jót?" De most így imádkozik: „Hozd fel reánk arcodnak világosságát, oh Uram!" – a búzát meg a bort pedig vigye, akinek kell!

Régen a világ örvendeztette és elégítette meg a szívét, ezért így dalolt: „Én lelkem, sok javaid vannak sok esztendőre eltéve, tedd magadat kényelembe, egyél, igyál, gyönyörködjél". De most visszavonja ezt, és semmi se veheti rá, hogy újra kívánja, hanem Izrael csodálatos zsoltárosával így dalol: „Az Úr az én osztályos részem; az én részem kies helyre esett, nyilván szép örökség jutott nékem".

Más nem tudja megelégíteni. „Hiúság és bosszúság" – ezt írja a világi örömök fölé, az emberi kiválóságok fölé pedig azt: „kár és szemét"! Most már az életre és a halhatatlanságra törekszik, kegyelem és dicsőség után liheg és a romlatlanság koronáját vágyja.

Szíve az Úr keresésére indul; az Isten országát kutatja, az Ő igazságát, és már nem közönyös a vallás iránt, hanem az a legfőbb gondja. Régebben a világ uralta, akkor többször sarkallták cselekvésre a javak, mint a jóság, akkor még inkább a teste vagy a testvére gyönyörködtetésére ügyelt és nem az Istenére, az ő Teremtőjére – Őt félresöpörte, míg a világnak szolgált. De most meggyűlöli apját, anyját és az életét, mindent, csak az egy Krisztust nem.

Állj meg hát, és tekints magadba. Nem érint-e erősen téged mindez? Úgy teszel, mintha Krisztusért élnél, de mondd, nem állsz-e mégis a világ uralma alatt? Nem származik-e több örömed a világtól, mint Őtőle? Kényelmesebben érzed-e magad, mikor a világon jár az eszed és hívságos örömök vesznek körül, mint mikor visszavonulsz szobádba imáidhoz és elmélkedéseidhez, Isten Igéjével és imádatával törődve?

A hitetlen arról ismerszik meg a leginkább, hogy a világ dolgai szerepelnek az első helyen terveiben, vonzalmaiban és értékeléseiben. A valódi megtért szemében mindig Krisztus az első. Milyen kedves is számára az Ő neve! Micsoda kincs az Ő kegye! A megtért Jézus nevét szívébe vési. Mert amikor megjelenik az üdvözítő Krisztus, kiderül, hogy puszta lég a dicsőség és csupán őrültség a nevetés, a mammon pedig Dágonként leesik arccal a földre, kezét-fejét széttörve a küszöbön. Ím a megtért értékes gyöngye, ím a kincse, ím a reménye, ím a dicsősége. „Az én szerelmesem enyém, és én az övé." Ó, mennyivel nagyobb gyönyörűségére lenne így szólnia: „Krisztus az enyém", mint ha azt mondhatná: „enyém a királyság, enyémek az Indiák"!


(4) Elfordulunk saját igazunktól

Mielőtt megtérne, az ember saját fügefa leveleivel takargatja magát, és csak saját ügyeit tartja szem előtt. Kizárólag magában bízik és a maga igazságában, garasait aranynak véli, és nem rendeli alá magát Isten igazának. De a megtérés megváltoztatja vélekedését, és onnantól a maga igazságát csak szennyes rongyoknak tartja s elhajítja, mint egy piszkos koldus férges, cafatos öltözetét.

Mert immár lelki szegénnyé lett, és nem győz panaszkodni és sajnálkozni magán, hogy milyen „nyomorult és nyavalyás és szegény és vak és mezítelen". Látja jámbor tetteinek romlottságát, és a valaha olyannyira bálványozott igazságát most csak kárnak és szemétnek nevezi, melybe a világ minden kincséért sem ereszkedne vissza.

Nagyra értékeli Krisztus igazságát. Úgy érzi, mindenben Krisztusra van szüksége: hogy megigazuljon, és hogy megszentelődjenek a tettei – mert nem tud Krisztus nélkül élni, sem imádkozni nélküle. Nélküle nem tud Isten színe elé járulni; Krisztusra támaszkodik, és úgy hajol meg az Isten házában. Krisztus nélkül csak egy elveszett, tönkrement ember, mert élete Jézusban rejtezik, mint ahogy a fa gyökerei is a föld színe alatt szertekúszva táplálják és tartják a törzset.

Régen Krisztus evangéliuma ízetlen és állott eledelnek tűnt számára, ám most mi lehet számára ennél édesebb? Ágoston sem tudta kedvvel ízlelgetni egykoron szeretett Ciceróját, mert Krisztus nevét nem találta írásaiban. Milyen érzéssel kiáltja Krisztusról egyetlen lélegzettel: „Ó, legédesebb, legszeretőbb, legkedvesebb, legdrágább, legértékesebb, legkívánatosabb, legszeretettebb, legszebb!" Egyszóval, a megtért a mártír hangján szól: „Csakis Krisztus!"


7. A megtérésben Istenhez fordulunk, aki Atya, Fiú és Szentlélek

Ő a mindenható és örök áldás a megtérten. Nem szenteltethetünk meg, míg szívünket át nem adtuk Istennek, teljesen és mindenek előtt Őneki, legfőbb javunknak és sorsunknak. Mert a megtért szíve ekképp dobog: „ez az én részem", „dicsekedik lelkem az Úrban", „tőle van reménységem, csak ő az én kősziklám és szabadulásom, az én erős kősziklám, az én menedékem Istenben van".

Bizonyosak vagytok-e megtérésetekben? Figyeljetek hát szívetekkel és teljes lényegetekkel szavaimra. Istenben van-e a ti boldogságotok? Miről parancsolta, hogy szívleljétek? Mi elégít meg benneteket a legjobban? Gyertek és tekintsetek Ábrahámmal keletre, és tekintsetek nyugatra, tekintsetek északra és délre, nézzetek körbe magatok körül: mi az a mennyekben, mi az a földön, ami boldoggá tehet titeket?

Ha Isten teljesítené a kívánságotokat, mint valaha Salamonét, vagy ha úgy szólna hozzátok, mint Ahasvérus Eszterhez, mondván: „Mi a te kívánságod? Megadatik néked! És mi a te kérésed?" – mondjátok, mit kérnétek akkor? Menjetek be az örömök kertjébe, és szedjétek össze mind az illatozó virágokat – megelégíttetnétek-e akkor? Menjetek be a mammon kamráiba, képzeljétek el, hogy annyit vihettek el a kincseiből, amennyit csak kívántok. Menjetek a tornyokhoz, képzeljetek magatoknak dicsőséges győzelmi díszeket. Szeretnétek-e elismerést, ragyogó hírnevet, olyat, amilyen csak a legnagyobbaknak jut ki? Megelégednétek-e e javak valamelyikével vagy éppen az összessel?

Boldognak tartanátok-e így magatokat? Ha igen, akkor bizony a hívságoknak éltek és hitetlenek vagytok. Ha nem, lépjetek tovább, merüljetek el a szentséges kiválóságokban, az Úr mindenre elégséges voltának feneketlen mélységeiben, lépjetek be az Isten irgalmának tárházába, hatalmának rejtekébe. Nem ez van-e leginkább javatokra, nem ez szolgál-e legnagyobb örömetekre?

Így szóltok-e: „Jó itt. Itt ütök tábort, itt élek és itt halok"? Odaadnátok-e ezért a világot? Ha igen, akkor bizony minden rendben van köztetek és az Isten között, boldogok vagytok – boldog vagy, ó, ember, boldog, hogy valaha megszülettél. Mert ha boldoggá tud tenni titeket az Isten, legyetek is boldogok, hiszen az Úr a ti Istenetek. Mondjátok-e Krisztusnak, amit Ő minékünk: „A te Atyád az én Atyám és a te Istened az én Istenem"? Mert ez a fordulópont. A hamis megtért sosem nyugszik el Krisztusban – a megtérés kegyelme viszont megvigasztalja a bűnbeesés végső keservét, s a szívet bálványaitól az élő Istenhez fordítja. Immár így beszél a lélek: „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad".

Őhozzá megy tehát, nála telepszik meg. Itt nyílik meg számára a mennyország kapuja, mert Isten fele fordul az érdeklődése. Amikor ezt meglátja, így szól: „Térj meg én lelkem a te nyugodalmadba, mert az Úr jól tett teveled." S még Simeonnal is együtt dalol: „Mostan bocsátod el, Uram, a te szolgádat, a te beszéded szerint, békességben" és Jákob szavait ismétli, mikor annak öreg szíve föléledt a jó híreket hallván: „Elég nekem." És mikor látja a Lélek, hogy van Istene, kivel szövetséget köthet, ez lészen az ő üdvössége és legfőbb kívánsága. Így éltek-e vajon? Tapasztaltátok-e ezt? Ha igen, „megáldott titeket az Úr". Munkálkodott bennetek az Isten, megfogta a szíveteket a megtérés kegyelmének erejével, mert mindez csakis az Ő műve, magatok sose lettetek volna képesek rá.


Részletesebben:

(1) A megtérésben Krisztushoz fordulunk, az egyedüli közbenjáróhoz Isten és az emberek között. Ő vezérel minket Istenhez, ő az Atyához vezető út, az egyedüli palló, amin megmenekedhetünk, az egyetlen ajtó, amin beléphetünk. A megtérés Krisztushoz viszi a lelket, Ő lesz életének kizárólagos eszköze, az egyetlen út, az egyetlen név az ég alatt. Csak Őbenne keresi üdvét, csak Őrá bízza magát.

„Most – szól a meggyőzött bűnös –, most kockáztatni fogok, és ha elpusztulok, hát elpusztulok, ha meghalok, hát itt halok meg – Uram, ne hagyj elveszni a te kegyelmed színe előtt, kérj, hogy ne hagyjalak el, hogy a te nyomodban járjak. Ide vetem magam az ajtód elé, s ha megölsz, akkor se mozdulok innen." A nyomorult lélek így teszi fel mindenét Krisztusra és erősen ragaszkodik hozzá. Megtérése előtt semminek és senkinek tekintette, inkább a birtokára, barátaira, kereskedésére ügyelt, mint rá, most pedig Jézus az ő egyetlen eledele, mindennapi kenyere, szíve élete, élete támasza. Arra vágyik, hogy Krisztus magasztaltassék benne.

Valaha úgy szólt a szíve, mint amit a menyasszonynak is mondtak: „Micsoda a te szerelmesed egyéb szerelmesek felett?" Több gyönyört talált a vidám társaságban, a romlott szórakozásban, a földi örömökben, mint Krisztusban. Puszta képzelménynek tartotta a vallást és az örömeiről való beszédet tehetetlen álomnak. De most Krisztusban az élete. Mindent, mit eladdig értékesnek tartott, most tűzre vet Krisztus ismeretének kiválóságáért. A valódi megtért Krisztus egészét elfogadja, nemcsak a munkabért, hanem a munkát is, nemcsak a javakat, hanem a jármot is. Nemcsak a gabonát nyomtatja, de az igát is húzza. Magára veszi Krisztus parancsolatait – igen, az Ő keresztjét.

A hamis megtért csak félig vállalja Krisztust: az üdvözülést igen, de a megszentelődést már nem, az előnyöket igen, de Jézus személyét nem. Különválasztja Krisztus tisztségeit és jótéteményeit. Ez alapvető hiba. Aki szereti az életét, ügyeljen erősen erre. Olyan végzetes tévedés ez, melytől gyakran intenek, s mégis gyakran elkövetik. Gyönyörűséges Jézus neve – de az emberek mégsem szeretik Őt őszintén, mert nem annak veszik, amivé az Isten Őt jobbjával emelte: fejedelemnek és helytartónak.

Szétválasztják, amit az Isten összekapcsolt: a királyt és a főpapot. Nem úgy fogadják Krisztus szabadítását, ahogy Ő akarja, hanem megosztják. Inkább választja mindenki a szenvedéstől való megváltást, de a bűneitől már senki sem akar megváltatni. Üdvözülni is akarnak, de kéjelegni is. Szívesen megszabadulnának némely bűnüktől, de már Delila ölét nem kívánják elhagyni, sem szeretett Heródiásuktól elválni. Nem tudnak irgalmatlannak lenni sem a jobb szemükhöz, sem a jobb kezükhöz.

Ó, legyetek hát végtelenül óvatosak ebben – a lelketek üdve a tét! Az igaz megtért az egész Krisztust szem előtt tartja, Ő lesz minden szándéka és célja, kivétel, korlátozás és fenntartás nélkül. Bármi áron akarja Őt, s éppúgy vállalja, hogy uralkodjék fölötte, mint hogy szabadítója legyen. És Pállal együtt mondja: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?" Bármit, Uram! A megtért üres váltót ad Krisztusnak, hogy Ő határozza meg a feltételeket.


(2) A megtérésben Krisztus útjaira térünk, az Ő törvényeihez és rendeléseihez. Valaha még kapálózott ezek ellen a szív, nem tűrte magán e szoros kötéseket, nem bírta e nehéz utakat, de most megszereti, s örök törvényül és vezérlőül választja őket.

Ami Krisztus törvényeit és útjait illeti, megfigyeléseim szerint Isten négyféle módon munkál minden igaz megtértben – s ha hűek vagytok lelketekhez, ezek alapján tisztába jöhettek saját állapototokkal. Ám le ne vegyétek szemeteket szívetekről!

(a) Az elme ítélete azért hozatik, hogy e törvények igazoltassanak általa. Az elme alárendeli magát nekik, hisz a legigazabbnak és legértelmesebbnek tartja őket, megszereti Isten útjait és megszabadul azoktól a romlott balítéletektől, melyeket valaha ellenük táplált s már nem látja sem értelmetlennek, sem tűrhetetlennek őket. A megértés számára e parancsolatok szentek, igazak és jók. Milyen nagyívű, milyen emelkedett is Dávid dicsérete, mikor az Isten törvényeinek tulajdonságairól és csodálatos munkáiról szól!

A megértés ítélete kettős: átfogó és részleges. Az átfogó ítélet az, amikor valaki úgy gondolja, hogy egy út általánosságban a legjobb, de nem a maga számára vagy a maga körülményei között. Az istenfélő ember, nemcsak átfogóan, hanem részlegesen is ítélkezik Isten útjairól, ugyanis nemcsak általában, hanem a saját részére is a legjobbnak találja őket. Nem csupán eltűrhetőnek, hanem egyenest kívánatosnak látja a vallás parancsolatait, bizony, kívánatosabbnak az aranynál, a színaranynál, bizony, mérhetetlenül sok színaranynál is kívánatosabbnak!

Az ilyen ember ítélete határozott: a szentséget tartja legtöbbre és a szigort; úgy hiszi, hogy ez önmagában a legbölcsebb út, és számára is a legokosabb, legmegfelelőbb választás. Halljátok az istenes ember ítéletét: „Inkább szeretem azért a te parancsolataidat, mint az aranyat, mint a legtisztább aranyat. Igaznak tartom azért minden határozatodat, és a hamisságnak minden ösvényét gyűlölöm." 

Figyeljétek, miként igazolja Isten kívánalmait és miként tagadja meg mindazt, amit az Úr megtilt: „Igaz vagy, Uram, és a te ítéleted igazságos. A te bizonyságaidat igazságban és hűségben jelentetted meg, és mindenek felett való egyenességben. A te igédnek summája igazság és a te igazságod ítélete mind örökkévaló." Látjátok, milyen készségesen és teljesen alárendeli magát, beleegyezését és hozzájárulását adva mindenhez, ami az Igében benne foglaltatik?

(b) A szív kívánsága, hogy felfogja Krisztus értelmét. Saját magában egyetlen kötelességét, egyetlen bűne feltárását sem mulasztaná el. Mert a megszentelt szív ezt dobogja: „Uram, ha bármi gonoszság lakozik bennem, jelentesd azt meg. Amit nem tudok, tanítsd meg azt nekem – s ha bűnt követtem el, nem teszem többé." A hamis megtért pedig akarattal tudatlanságban tartja magát, s nem akar kijönni a fényre. Inkább ragaszkodik valamely bűnéhez, mert utálatosabb neki elismerni annak bűn-voltát. Nem engedi be ablakán a Napot. A kegyes szív viszont meg akarja ismerni Teremtője törvényének egész terét, szélességét és hosszúságát. Teljes elfogadással fordul az Igéhez, mely megvilágítja minden eladdig ismeretlen kötelességét és titkos bűnét.

(c) Az akarat szabad és eltökélt választása mindig Krisztus útjaira irányul, megelőzve a bűnös örömöket és a világi javakat. Ez nem egy hirtelen, sebtében meghozott döntés, melyet a szenvedés csikar ki, hanem önkéntes és szabad választás. Igaz, a test fellázad ellene – ám az uralkodó akarat Krisztus törvényei és kormányzása mellé áll, s azokat nem küszködve és terhesen, hanem áldásként veszi magára. Míg a megszenteletlen ember úgy hordozza ezeket, mint a béklyót, addig az igaz megtért szívből teszi, mert Krisztus törvénye az ő szabadsága.

Arról ismerszik meg, hogy a jámborságban gyönyörködik. Inkább él erkölcsösen és szentségben, mint hogy javakban bővelkedő és virágzó világi életet éljen. „Azután Saul is elment haza Gibeába és vele ment a sokaság, kiknek szívét Isten megindította." Amikor az Úr megindítja a választottak szívét, azok, noha elhívattatnak, szabadon követik Krisztust és saját akaratukból adják magukat az Isten szolgálatára, teljes szívükből keresik Őt. Ugyan a félelem hasznos dolog, de mégsem az a megszentelt szív megindulásának fő oka. Krisztus nem erőszakkal tartja kezében a lelkeket – Ő a hajlandósággal bírók Királya, azoké, kik Őt az Ő kegyelméből szabadon szolgálják.

Mert ez a választásuk: nem olyanok mint a szolgák, hanem mint a fiú vagy mint a menyasszony – hű az elméjük és bennük buzog a szeretet forrása. Egyszóval, Krisztus parancsolatában rejlik az igaz megtértek szerelme, töretlen öröme és örökös leckéje.

(d) A megtért kanyargó útja Isten rendeléseit követi. A hívő naponta gondot fordít arra, hogy Istennel járjon. A nagyságot keresi, nemes terveket dajkál, még ha el is bukik. A tökéletességnél alább nem adja, azt kívánja, azt kutatja, és nem nyugszik el a kegyelemben, míg meg nem szabadul a bűneitől és meg nem tökéletesedik a szentségben.

Itt leplezhetitek le a képmutatók romlottságát, mert ők a jámborságot – ahogy valaki egyszer helyesen mondta – csak mint mennyországba vezető hidat keresik. Csakis ennyi az ő gondjuk, és éppen azt kutatják, ami a legkevésbé szolgálja megtérésüket. De az igaz megtért a jámborságot önmagáért akarja és nem a mennyországért. Nem elégszik meg annyival, hogy a pokoltól megmenekedjék, hanem a legmagasabb csúcsokra akar eljutni. Ám a puszta akarat itt kevés. Mi a ti utatok? Új irányt vett-e az életetek? Követitek-e a jámborságot, gyakoroljátok-e a vallást? Ha nem, hamisnak találtattok.

Az-e hát a megtérés, aminek itt leírtuk – üdvözülésünk legszükségesebb feltétele? Ha igen, tudjátok meg, hogy szoros a kapu és keskeny az út, mely az életre visz – hogy kevesen vannak, akik megtalálják – hogy igenis szükség van a szentséges hatalomra ahhoz, hogy a bűnös lélek saját üdvére a kegyelemben megtérjen Jézus Krisztushoz.

Megint csak arra buzdítalak benneteket, hogy vizsgáljátok meg magatokat. Mit mond a lelkiismeretetek? Vádol-e? Nem furdal-e jártatokban? Amellett ítéltetek, azt választottátok, azon az úton jártok, amelyet fentebb leírtunk? Ha úgy van, jól van. De nem kárhoztat-e a szívetek, nem emleget-e föl valami rejtett bűnt, amelyben lelkiismeretek szava ellenére éltek? Nem mondja-e, hogy titokban valamilyen gonosz játékot űztök, vagy hogy valami kötelességet figyelmen kívül hagytok?

Nem ragad-e el a lelkiismeretetek a hálószobáitokba, hogy szemetekbe vágja, milyen ritkán foglalatoskodtok ott az imával és a szent olvasmányokkal? Nem rángat-e el a családjaitokhoz, hogy lássátok, mennyire elhanyagoljátok az Isten ügyét és a gyermekeitek lelkét? Nem visz-e magával a boltjaitokba, a kereskedéseitekbe, hogy az ottani gonoszságaitokat föltárja? Nem taszigál-e el a kocsmába, hogy megvádoljon a léha társaság, az elpazarolt drága idő, az eltékozolt tálentomok miatt? S a szívetek legbelső, legtitkosabb kamrájában nem szembesít-e egész kárhozatos valótokkal?

Végezd hát a dolgod, ó, lelkiismeret! Az élő Isten nevére parancsolom neked: teljesítsd feladatod. Ragadd meg a bűnöst, zuhanj rá, szorítsd meg, józanítsd ki. Csak nem fogod egész életében dicsérni és nyugtatgatni? Ébredj, lelkiismeret! Mit képzelsz, alvó? Nincs-e okod feddeni? Hát pusztuljon el határtalan tudatlanságában e gyarló lélek, soha meg nem ismerve az Urat és az örökkévalóságot – csak azért, hogy te megőrizhesd békédet? Vétkezzen-e továbbra is nyugalomban?

Kelj föl és munkálkodj! Szóljon belőled a prédikátor szava. Kiálts fennhangon és ne ismerj kíméletet, szóljon a hangod, mint a trombita. Isten ne a te kezedből kívánja meg e lélek vérét." Forrás2.




2021. március 30., kedd

Ha megint tudnátok otthontanulni -ha lehetne- választanád ezt magatoknak újra?





Nagyon. Úgy. Tűnik. Hogy. Van. visszaút.

De te nem jönnél vissza. Nem állnál bele újra. Nem vállalnád fel az egész káoszt újra, nem mennél utána, még ha működhetne is. Nem akarsz.

Elmentél egy másik életbe, másfajta mindennapokba. És a gyász, mellyel eltemetted a régi otthontanulós létedet, és az a sok szervezés, meg erőfeszítés, hogy az az élet élhető és a maga módján újra otthonos legyen... hogy önazonos élet legyen... ezeket a melókat reverzben átélni és megint berendezkedni egy másikba, még ha az megint a régi is. Na nem. Ilyenbe téged senki bele nem rángathat.

A múltba nézés amúgy sem visz előre. Pedig előre kell nézni, mert arra mész. Te előre nézel és megnyugodtál abban, hogy ha így alakult, hát így alakult. Ebbe a helyzetbe kerültél,
egyébként nyilvánvalóan kényszerből, és ha már egyszer citromot dobott neked az élet, legalább limonádét készítettél belőle. És már túlvagy a citromon, hiszen megcsináltad a limót.

Minek erről beszélni: jól vagy most, a családból mindenki jól van. Már jól vagytok ebben. Végre elmondhatod, hogy több-kevesebb küzdelem után megszoktad ez. Mindenki megszokta, így már nincs visszaút. Nem lenne fair az új életükből kirángatni a gyerekeket. Nem lenne fair magadat is visszakényszeríteni a régi dolgokba, hogy újra a káosz ura legyél otthon.

Ezért nem jönnél vissza. Ezért nem állnál bele újra. Nem vállalnád fel az egész káoszt újra, nem mennél utána, még ha működhetne is. Nem akarsz.

Újra otthontanítani? Köszönöd, de azt már nem. Az iskola miatti több rohangálás ellenére is most az idegeid, hosszú évek óta először, tartósan kisimult állapotban vannak. Ez az élet már így a tiétek. Így, hogy benne van a suli, az ovi, a munka, a hajtás, a lecke, az időhiány. Mert emellett azért vannak ott jó programok is, a srácok pedig szereztek iskolai barátokat, beilleszkedtek egy osztályközösségbe és te fellélegeztél, mert látod, milyen ügyesen csinálják: ez egyszer ráadásul nem a te nyakadban van minden. És már nem is lógtok ki a sorból, nem kapjátok az ívet az ismerősöktől úgy, mint régen - megszűnt az ellenszél.

Amúgy meg, mondod, ez az intézményes oktatás-dolog elég durván be van feketítve az otthonoktatók között, holott egyáltalán nem olyan rémes, mint amennyire gondoltad, hogy lesz. Vannak szuper tanítók, tanárok, akik tényleg törődnek a gyerekekkel és a rendszer leveszi azt a hatalmas terhet a válladról, melynek a létezését eddig nem nagyon merted beismerni magadnak - mely miatt mégis annyiszor voltál kétségbeesett meg ideges, amikor még otthontanítottál.

Végre most mindenki önállóbban megy a dolga után és a maga módján motiváltabb is a tanulásban. Szóval, mondod, nem annyira gáz, simán kibírható a dolog - sokkal könnyebben, mint a gyerekekkel összezárt, digitálisotthonoktatós, egyhónapos országos karantén. A családodban mára mindenki magára talált ebben az új helyzetben. És, te is. Ezért nem jönnél vissza. Nem állnál bele újra. Nem vállalnád fel az egész káoszt újra, nem mennél utána, még ha működhetne is. Nem akarsz.

Akkor sem, ha meg lehetne oldani. Akkor sem, ha a törvény jövőre tényleg lehetővé tenné számotokra.

De én meg arra kérlek, hogy gondold át újra és gyere vissza! A hajón, amin utazunk, még szinte üres a dekk, van helyetek. És nem csak azért mondom ezt, mert hiányzik körülem az a láthatatlan, mégis érezhető régi szövedék, amit a közeli-távoli otthonoktató ismeretségekből az évek alatt együtt létrehoztunk. Hanem, mert... tudod te is. A lelki rész miatt.

Te már csak múlt időben szeretnél erre az egészre gondolni, de kérlek, emlékezz most! Volt idő, amikor nem csak koordináltad a gyerekeid életét, nem csak magad után loholtál. Otthon a rengeteg együtt töltött, becses időben az életük nyitott könyv volt előtted és minden nehézség ellenére is tudtad szeretetben nevelni őket. Mivel volt rá idő - és mivel az Úr az engedelmességet megáldva minden problémát, akadályt, nehézséget is áldássá tett számotokra bőséges kegyelme által.

Időnként érezted is azt, hogy a gyerekeddel való foglalkozás tényleg megéri a napi vesződséget, mivel a belé tett masszív idő miatt nem "maradtál le" róla: láttad, ahogyan a szemed előtt fejlődik a jelleme, nyílik az értelme - és néha, nagy ritkán mások is észrevették láthatatlan munkád eredményét. A gyerekeddel meglévő és folyamatosan épülő szoros kapcsolat következtében pedig ő korától függetlenül mindig őszintén kíváncsi volt rád és akart veled lenni. "Akkoriban" még elsősorban te, az apukája, meg a tesói voltatok a mindennapos közege - nem a tanárok, osztálytársak.

Micsoda rendkívüli, szép és nehéz idők voltak azok!

A kapcsolat persze azóta sem szűnt meg, de talán érzed te is, ahogyan hétről hétre, hónapról hónapra egyre jobban átalakul. A szülő-gyerek kapcsolat és a testvérek közötti kapcsolat változik, lazul - az osztálytársakkal viszont erősödik. Pedig az a közeg, amit a gyereked most megszokott, nem jobb neki, mint a család. Nem jobb neki, mint te. Az összes kiforratlanságoddal és gyengeségeddel együtt is jobb vagy számára, mint a kortárs közösség. Lelkileg az a kortárs közeg nem ártatlan és nem elég jó.

Persze elismerem, hogy talán nem könnyű a visszatérés. Biztosan nem az. De miért kellene egy muszájból meghozott döntés mellett egész életen át kitartani? Miért kellene ragaszkodni az oviba, suliba járáshoz, amikor létezik lelkileg gazdagabb másik lehetőség?

Gyere vissza: válaszd újra családodnak az otthontanulás útját. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de nem is a könnyűt érdemes választani. Hanem a jót kell választani. Ha lehetséges.

Miért mondanál le a szoros napi kapcsolatról önként, és veszítenéd el gyermeked szelíd, jóra való befolyásolásának a lehetőségét? Miért engednéd, hogy a család helyett most már a kortársaihoz ragaszkodjon, ezzel tudatlanul is formálásra adva másoknak az érdeklődését, jellemét, szívét?

Miért tennéd ki gyermekedet világias normák és laza erkölcsű kortársak befolyásának, akadályokat állítva ezzel nyiladozó hitének útjába? Miért fosztanád meg őt a családban nevelkedéstől, melyben a veled való mély és szoros kapcsolat által pozitív irányba formálódhat jelleme, személyisége?

Nagyon. Úgy. Tűnik. Hogy. Van. visszaút. Élned kéne vele.




2020. november 25., szerda

VALLÁS vagy HIT? Melyikkel jutunk közelebb Istenhez?



Pontosan tíz és fél éve tettem ki egy hasonló témájú posztot ide a blogra. Erre persze csak halványan emlékeztem akkor, amikor a mostani bejegyzést írtam. Több mint tíz év telt el, de most megint foglalkoztat a téma, mivel ma is van sajnos aktualitása az Istenhez közeledésnek. Akkor hát, nosza.

Hit és vallás. Az ember egymás szinonimájának gondolja a két fogalmat - de vajon tényleg így van? Ha a vallás egy emberi tákolmány, amelyben az ember bizonyos előírt emberi normarendszer elfogadásával próbálja Isten kedvét keresni, akkor a hit természetfeletti ajándék Istentől, ami a lelki bizonyosság alapja. A hitben Isten kezdeményez, az ember pedig beleáll az elkészített jó dologba. Előzetes feltétel ez, hiszen hit nélkül senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki Őt keresi, annak hinnie kell, hogy Ő van. De a hitet Isten gyújtja az ember szívében, vagyis nélküle nincs semmi.
A vallás viszont olyan előfeltevést tartalmaz, mely szerint, ha bizonyos cselekedeteket megteszel (vagy épp ellenkezőleg, ha bizonyos cselekedetektől tartózkodsz), akkor Isten tetszését elnyered. Ezeket a cselekedeteket meghosszabbítva esély kínálkozik a mennybe kerülni, melyet illetően a vallásos ember nem tud biztosat.


De mi a helyzet a cselekedetekkel? Hogy viszonyul egymáshoz a vallás, a hit és a cselekedetek?

Ha a tettek felől közelítünk, akkor még inkább elválik egymástól a hit és a vallás. A hívő ember cselekedetei ugyanis a hitéből következnek. Előbb jön a hit és a hitet követi a cselekedet. Van hite, vagyis újjászületett és ebből az állapotából következnek a cselekedetei. AMIATT teszi azt, amit tesz, MIVEL új ember lett, amit Isten végzett el benne. A másfajta természete, amit Istentől kapott, az készteti másfajta cselekedetekre. Nem önkéntelenül cselekszik, de nem is kizárólag a saját okossága viszi előre azon az úton, amelyen jár.

A Szentlélek az ember lelkével együtt teszi a dolgokat és Előbbinek a munkája ebben a történetben olyan jelentős, hogy az ember nem önmagának, hanem a benne élő Szentléleknek tulajdonítja a teljesítményt. Érzi, hogy mindent, amit tesz, azt Isten tervezi és viszi véghez benne, ő csak enged Istennek. Az ember kegyelemből él, következésképpen Istent illeti minden dicséret, azért, amit az ember életében, az ő cselekedetin keresztül véghezvisz.

A vallásos embernél viszont a cselekedet van előbb, azt követi a vallásos reménység. Ugyanis A CÉLBÓL cselekszik, HOGY cselekedete által elnyerje a mennyet. A vallásos ember a cselekedeteiből akarja megmutatni, hogy mi felé törekszik. Az élteti, hogy Istent a cselekedeteivel tisztelheti, így igyekszik úgy cselekedni, ahogy helyesnek érzi. Azt akarja, hogy Isten elfogadja és üdvözítse őt, de tudja, hogy ez a meccs még nincs lejátszva, még nincs biztosítva a helye a mennyben, és ehhez itt a Földön meg kell dolgoznia.

A sok erőfeszítés, az önmegtartóztató, önsanyargató életmód viszont a vallásos embert büszkévé teszi. Mégiscsak ő munkálkodik Istenért és saját, valódi kívánságait folyamatosan háttérbe szorítja a vallás ügyéért, magát megalázva. Az emberi természet nem arra van kitalálva, hogy vég nélkül önmagát gyötörje. Normális, hogy ebből a gyötrésből ki akar törni és ki is fog. Ennek elkerülésére vallása ügyét hatalmasnak, bűneit súlyosnak, önmagát kicsinek, gyarlónak és a közösségtől függőnek kell éreznie. Ha a vezetői lekötik őt programokkal, teljesítendő célokat tűznek ki elé, akkor nem meri majd megkérdőjelezni, ami nem jó neki.


Mi motiválja azt az embert, akinek hite van és mi azt, akinek vallása? Milyen reménysége van kettejüknek?

A hívő embernek a mennyei reménysége adja a kitartást: az, hogy tudja, honnan jött és hová tart. Tudja, hogy meg van váltva a bűneiből és örök élete van, amely halála után a mennyben folytatódik. Ez a tudat bizalmat ébreszt benne a jelenlegi életét illetően is. Bizalmat az iránt, hogy Istennek gondja van a lelkére és minden dolgára, így ebben megnyugodva él és cselekszik. Lelki élete, Istennel való személyes közössége az, ami biztosítja a motivációt és a lelki erőt naponta jót cselekedni, a mindennapokban hűségesnek lenni.

A vallásos embernek nincs mennyei reménysége, vagyis nem rendelkezik azzal a bizonyossággal, hogy a halála után mindenképpen a mennybe kerül. Itt a földi életben nem tudhatja, hogy hova kerül majd. És, mivel nem akar büntetést vagy jó dolgoktól való megfosztatást kapni (vagy a pokolban kikötni), a "mi lesz, ha nem kerülök a mennybe?" aggodalma tartja motiváltan. Emellett az a reménység élteti, hogy Isten figyelembe fogja venni, mennyi jót tett az életében és mennyire fontossá tette az életében a vallásos normákat.


Mi van akkor, ha hibáznak?

A hívő ember összetörik, mert tudja, hogy Isten szemében bűnt követett el, de aztán odamegy Hozzá és megnyugszik Benne. Elfogadja a megbocsátást és újra fellángol a szeretete Isten iránt. Nincs miért erőlködni, mert Isten elfogadja és szereti őt akkor is, amikor elbukik.

A vallásos ember, ha elbukik, az letaglózza, de utána arra készteti, hogy még keményebben küzdjön és még erősebben erőlködjön. Rossz embernek érzi magát és szégyenérzet tölti el. A bűntudatát, amely az miatt van, hogy az elvárt mércét nem tudta megugrani (már megint nem), nagyobb buzgalommal és személyes fogadkozásokkal kompenzálja.


Van nekik bizonyosságuk?

A vallásos embernek feltételes a bizonyossága. Az egyházában van az üdve: ameddig oda van csatlakozva, ameddig mindent erőn felül megtesz, ameddig nem kérdez túl sokat és nem kérdőjelezi meg a dogmákat, addig halála után remélhetőleg nem lesz rossz sorsa a lelkének. Ez azt is jelenti, hogy nem tudja biztosan, hogy hova fog kerülni a halála után. A hívő ember viszont tudja, hogy a mennybe.


Mi van a kérdésekkel, útkereséssel?

A vallásos ember identitását legmélyebben az egyháztagsága határozza meg. Amit másokról, önmagáról, a nehéz helyzetekről gondol, az az egyházi tanításokon alapul, így neki leginkább kész válaszai vannak. Kevés lelkiismereti kérdés, sok "mi így csináljuk, te is így tedd" dogma. Kijelentették a vezetők, hogy ezt kell tenni, akkor azt tesszük, megkérdőjelezni nem ajánlott.

A hívő ember személyes kapcsolatban van Istennel és az Ő vezetése szerint jár. Nem kap kész válaszokat a kérdésekre, meg kell küzdenie azért, hogy megértse, mit akar Tőle az Úr éppen most.


Lehet a vallásos ember hívő? Lehet a hívő ember vallásos?

Vallásosnak lenni annyit tesz, hogy az ember a saját igaz cselekedeteiben bízik. Azzal számol, hogy ha megteszi, ami szerinte tetszik Istennek, akkor Ő majd ezért megjutalmazza és üdvözíti. Nem kell sokat gondolkodni, sem őszintén elszámolni magunkkal a dolgok mélyére nézve - csak minél szorosabban kell a vezetők szavát követni. Hívőnek lenni viszont azt jelenti, hogy az ember hisz Istennek. A hívő ember Isten szavahihetőségében és hűségében bízik, elhiszi, hogy amit az Úr ígért (Biblia), azt megtartja. Mivel ígérte, hogy üdvözíti a hívőt, így ebben a bizonyosságban él.

A vallásos ember azért bízik a maga cselekedeteiben, mint igaz cselekedetekben, melyeket az Atya majd figyelembe vesz, mivel nincsen üdvbizonyossága. Ha tudná, hogy biztosan a mennybe kerül, többé nem lehetne ilyen-olyan ügyekben buzgó "cselekvőt" csinálni belőle, mivel bizonyossága lenne arról, hogy nem befolyásolja semmi a halála utáni örökkévaló sorsát. Ki próbálna még Istennél jó pontokat gyűjteni, ha biztosan tudná, hogy nem ezeken áll vagy bukik az üdvössége? És sosem ezen állt.

Csak, ha a Biblia igazságát kiegészíti valaki emberi szabályokkal, akkor jut olyasmire, hogy kellenek a jó cselekedetek. Nem csak, hogy nem ezen múlik az üdvösség, hanem káros úgy tekinteni a cselekedetekre, mint amikkel Isten tetszése kivívható, ami az üdvösségre vezethet. Istennek a tetszése nem emberi cselekedetektől függ, mivel Ő a szívet vizsgálja. Ha van hited Őbenne, akkor Jézusra tekintettel elnyerted az Atya tetszését. Hogyha nincs üdvözítő hited, akkor nem tudod "elkápráztatni" a tetteiddel, mert a szíved bűnös Előtte.

Hogy pedig a törvény által
senki sem igazul meg Isten előtt,
nyilvánvaló, mert az igaz ember hitből él.
A törvény pedig nincs hitből, hanem
aki cselekszi azokat, élni fog azok által.
(Galata 3:10-12)

Csakhogy senki sem tudja minden egyes ponton, maradéktalanul cselekedni azt...! Így a vallásos ember lelkének vesztét épp a törvény iránti buzgalma okozza. Ez a buzgalom elviszi őt több olyan következményhez is, amit magának sosem akart, de mégis belesodródik. Emberek tanácsaira hallgatva jó tettekkel akarta Isten tetszését elnyerni, ezzel azonban elvetette az Ige tekintélyét, mely kijelenti, hogy helyes cselekedetek által nem lehet megigazulni és üdvözülni sem. Isten kegyelme helyett saját jó cselekedeteiben bízott, így elfordult a kegyelemtől is, nem tartván az utóbbit méltónak arra, hogy magát rábízza. Krisztus áldozatát semmibe vette, hiszen a maga erejéből akar bejutni a mennybe.

Amint látható nem vagyok jó véleménnyel a vallásról, mert az megnyomorítja az emberek életét. Sajnos olykor hívő emberek is vallásos ember módjára, cselekedet-központúan (törvénykezően) viselkedhetnek, és ezt abba kell hagyni. Nem jó mindent előírni a közösség tagjainak, nem hagyva helyet a lelkiismereti szabadságnak. Nem jó kinyilatkoztatni mások mindennapi életének dolgaiban Isten kizárólagos akaratát (ha lelki ember, hány gyereke szülessen, bekösse-e a fejét, milyen kocsival járjon, kire szavazzon, mennyit adjon az Úrnak).

Amikor rendeléseket kötelezővé tesznek, akkor tulajdonképpen cselekedetek miatt igát vetnek a többiek nyakába. Az iga a vallásoskodás fémjelzője és legtöbbször szenvednek alatta az emberek. A hívő embernek viszont lelki szabadsága van - nem azt tenni, amit akar, hanem az Urára hallgatni és egyedül az Ő vezetése szerint járni. Egy jó közösség nem akar igát vetni, hanem bátorítja a tagokat, hogy éljenek lelkiismereti szabadságukkal azokban a kérdésekben, amelyekben az Ige lehetőséget enged erre és kompromisszumok nélkül kövessék Jézust bármerre viszi is őket. Ha keresztény vagy, szabad vagy. Ne légy hát vallásos.



2020. november 9., hétfő

Kecskék, bárányok, félelmek



Érdekes emberi tapasztalat, hogy ha valaki nagyon sokáig él javarészt saját maga társaságaként, anélkül, hogy mások visszajelzéseit meg tudná hallgatni, akkor elkezdi magát a közösséggel kevésbé kompatibilisnek érezni. Mi anno azért jöttünk ki a helyi lelki közösségből, amelyhez addig tartoztunk, mert úgy éreztük, Isten megengedi, hogy eltávolodjunk attól a miliőtől, mely minket lelkileg minimálisan épített, de annál inkább megterhelt, és amit úgy éreztünk, hogy szándékaink ellenére mi sem tudunk építeni, mert az életünk inkább botránykő volt mások szemében.

Évekkel ezelőtt voltunk utoljára gyülekezetben és a Biblia alapján ma is úgy látom, hogy, bár jó dolog az igazi lelki közösség, Isten mégsem akar minket mindenáron bármilyen csoporthoz csatlakozva látni. Az Úr minden hívőt felkent Szentlélekkel, Aki tanítja és vezeti őt, így egyikünknek sincs szüksége arra, hogy egy gyülekezet pátyolgassa. Persze, ha valaki megteheti és a környezetében van olyan gyülekezet, ahol a tiszta Ige szól és valóban Jézus Krisztus neve magasztaltatik fel a testvérek életvitelében, akkor menjen el, az egy jó hely. De nem kell mindenáron gyülekezeti közösség után menni.

Nem minden közösség alkalmas arra, hogy abban egy hívő ember növekedni tudjon. Egyes helyek fojtogató lelki közege vagy felszínes közönye helyett jobb inkább a magány - ami persze csak ritkán jelent lelki emberek társaságától való tényleges és tartós megfosztottságot. De, még ha azt is jelenti: jobb az, mint olyan csoportba próbálni beilleszkedni, ahova az ember nem való. Nem mindegy ugyanis, hogy adott közösség kinek/minek a közössége.

Egy bárány egy kecskenyájban nem érezheti otthonosan magát - nem az övéi vannak ott. Egy kecske is feszeng egy birkanyájban, mert ott nem az ő természetéhez illeszkedően viselkednek. Sem a bárány, sem a kecske nem akar a természetével ellentétes viselkedésre bátorítva lenni, és az az igazság, hogy a bárányból nem lehet kecske, kecskéből sem lehet bárány - hacsak újjá nem születik.

Ma sok gyülekezetben akarnak kecskéből bárányt nevelni azzal, hogy viselkedési kódexet oktatnak nekik: "a hívő ember szeret és megbocsát!", "csak mondd el ezt az imát és üdvözöllek Isten országában!" Befogadják őket a bárányok közé, az ő természetükhöz formálják a közösség alkalmait. Bátorítják őket, hogy higgyék el magukról, hogy ők már bárányok, pedig nem azok. Reménytelen küzdelemre vannak így kárhoztatva szegény kecskék azzal, hogy megfosztják őket az igazságtól: hogy kecskéből sosem lesz bárány, akármennyi erőfeszítést tesz is bele. Ahhoz újjá kell születni.

Ma mindenfelé látni e káros hozzáállás nem kívánatos következményeit. A kecskék egyre többen, a bárányok egyre kevesebben vannak jelen az alkalmakon. A kecskéket botránkoztatja a bárányok "más" természete, a bárányokat meg elidegenítik, elüldözik a felszínes kecskelétről szóló "csakérezdjólmagad" közösségi programok. Ebben a helyzetben általános jelenség az identitászavaros, önmagát folyamatosan megvető kecske és bárány, aki azt hiszi, vele van a baj, mert nem érzi magát annak, aminek hiszi magát: a kecske báránynak, a bárány kecskének. És, akármennyire is próbálnak megfelelni annak az elvárásnak, amit magukról elhittek, úgy tűnik, valahogy sosem áll össze a kép a fejükben, nem értik, miről is kellene szóljon  az életüknek a nyájjal, a Pásztorral.

Nem értik, mivel félreértik saját természetüket: lelki közegük fényében ítélik meg magukat, ahelyett, hogy az Ige "természetrajzát" hívnák segítségül annak a meghatározásához, hogy ők kicsodák. Ha tudnák, kicsodák, megértenék miért éreznek úgy, ahogy. Hogyan is tudná magát egy bárány jól érezni azon a helyen, ahol elvárják tőle, hogy asszimilálódjon a kecskékkel és kecskedolgokat csináljon? Ha ez ellen felszólal, mindig ő lesz az ünneprontó, aki megöli a hangulatot, akinek semmi sem jó. Meg kell, hogy értse a kecskéket. Hogyan is tudna egy kecske úgy viselkedni és azt fontosnak érezni, mint, amit egy bárány fontosnak érez, ha természet szerint kecske?! Ez nem elvárható tőle. Neki az evangéliumot kell hallania, azt, hogy le kell tennie a kezéből a fegyvert és kapitulálni Isten előtt - feladni kecske mivoltát és engedni magát báránnyá változtatni.

Az az igazság, hogy nem szeretnénk olyan közösségbe járni, ahol bárány viselkedési kódexet oktatnak kecskéknek. Ezt persze sosem nyíltan teszik, de látszik a hozzáállás a gyülekezet mindennapjaiban. Én nem szeretném, hogy a világot próbálják átformálni a hívő ember képére (leszállítva Isten mércéjét olyan szintre, hogy emberi erőfeszítéssel teljesíthető legyen) ahelyett, hogy a bűnökből való igazi szabadulást és a kegyelemből való valódi üdvösséget (kecskéből való báránnyá válás egyetlen lehetséges útját) prédikálnák és élnék. Nem elég, ha csak prédikálják, élniük is kell.

Gondolom létezik olyan közösség, amire jellemző, amiket szeretnék látni egy ilyen csoportban. Azonban, ott az egyes számú félelmem: mi van, ha a mi családunk alapjáraton nem kompatibilis egy gyülekezettel? Az elmúlt évek során egyre jobban tanulunk másokat tisztelve kiállni saját magunkért és nem félni kimondani, amit helyesnek érzünk, még ha pontosan tudjuk is, hogy lesznek akiknek nem fog tetszeni. Jó néhány mélyebb családi barátságunk megszakadt jó szándékú hívő emberekkel, mivel vannak dolgok, hozzáállások, amelyek hiánya nekünk már nem fér bele egy barátságba (őszinteség, őszinte érdeklődés, bizalom, jó szándék, egymás jóra bátorítása).

Valahogy ugyanezekkel a tulajdonságokkal szeretnék találkozni egy lelki közösségben is és a félelmem alapja, hogy lehet, ott sem fogom megtalálni. Mondjuk, akkor mi van? Semmi. De nem fogjuk megtudni, hogy tényleg úgy van-e, ha ki nem próbáljuk. Azt hiszem, ki kell próbálni. Majd. Ha újra otthon leszünk. Bátorság, Eszti, hehe. :)



2017. június 21., szerda

Igaz-szép gondolat az élet értelméről (idézet)



"... De megértettem, és szép lassan egyre inkább megértettem és felfogtam, hogy az élet, Isten akarata, a család a gyakorlatban valósul meg. Isten nem Missziókat akar és nagy Embereket, nagy Szolgálókat és menő Evangélista nőket és férfiakat, hanem Templomot akar építeni. Hiszen a család is egy Templom. Templomot, hogy benne, közöttünk lakozzon! Az Örökkévaló Egy Isten közöttünk akar lakni!

Megértettem, hogy mekkora ajándék ez és mennyire szép, hogy Isten azért akar minket megépíteni, hogy ott legyen köztünk. Egy élet, egy család, ahol Jézus középen van, ahol Vele vagyunk közösségben, ott van bennünk és köztünk, a jelenlétében vagyunk mindenkor. És így Isten jelenlétében, az Ő bölcsességével, Szent Szellemének vezetésével adhatjuk tovább gyermekeinknek mindazt, amit Tőle kaptunk. Azt hiszem, sokkal de sokkal többet ér mindez, mint egy nagy szolgálat az akármilyen prófétai mozgalomban, ami Isten akarata nélkül semmit nem ér, hiábavalóság.

Ahogy Jézus mondta: „Aki velem nem gyűjt, tékozol.” Minden, minden, ami nem Isten akaratából történik - történhet az Jézus nevében, legyen az bármiféle látványos, hangzatos mozgalom, misszió - ha nem Tőle van, tékozlás. Mennyi ember, világi és keresztény, akik a saját dicsőségüket, hatalmukat, sikerüket, csodákat, örömöket, látványosságokat hajkurásznak, és egy nap rádöbbennek, hogy minden hiábavaló volt - tékozoltak, ahelyett hogy Istennel gyűjtöttek volna.

Hálás vagyok Istennek, hogy számomra megvilágosította: semmit nem ér az életem, semmit nem érek, minden emberi vágy és elképzelés hiábavaló, egyetlen Kincs, ha az Ő akarata szerint élem le az életemet. És hálás lehetek azért, ha alkalmasnak talál bármilyen feladatra, ami az Ő Országának építését kicsit is szolgálja." Forrás




 

2017. január 15., vasárnap

Hitünk erős bizonyossága



Vannak Üdítő Színfolt Gondolat-katalizátor emberek, akiknek személyes meglátásai jellemzően rendkívül messze esnek a miénktől, nyílt és őszinte közlésmódjukkal viszont különösen meg tudnak érinteni és így komolyan ösztönöznek arra, hogy átgondoljuk és magunknak is megfogalmazzuk hitünk sarkalatos pontjait, amit igaznak tudunk. Liv számomra egy ilyen ember.

Az egyik korábbi poszt kapcsán érdekes eszmecserét folytattunk itt a blogon. A hit mibenléte volt a téma, ami engem annyira lázba hozott, hogy nagyon rövid idő alatt előcsalogatódott ez az írás.

Szilárd meggyőződés vagy bizonytalan reménykedés-e a hit?
Lehetek-e bizonyos a hitemben vagy az már vakmerőség?


Hogyan ne lenne már bizonyos a keresztény hit? Egy hívő embernek mindenképpen az. A hitre nem-hivőként ránézve valóban tűnhet úgy, hogy olyanban reménykedünk, ami felől nem tudunk meggyőződni, amiről sosem tudunk bizonyosságot szerezni, de ezt csak ők gondolják így. A valóság az, hogy a hívő ember Isten létezéséről és a saját lelkiállapotáról (bűnéről, megváltásáról, Isten megbocsátásáról, a Vele való személyes kapcsolatról, valamint mennyei polgárjogáról) természetfeletti bizonyossággal rendelkezik.

A hívő ember nem reméli, hanem tudja, hogy Isten létezik. A hit egy természetfeletti meggyőződés - valódi bizonyosság. Az Ige szerint a hit a reménylett dolgoknak valósága. Nem reménylem, hanem tudom, hogy Isten valóságos. Nem remélem, hanem tudom, hogy Ő megbocsát. A mennyben sem csak reménykedem - tudom, hogy létezik, mint ahogyan a kárhozat is. A hit a nem látott dolgok létéről való meggyőződés.

Hitem, ami az Igében a meggyőződés szinonímaszava, a saját tapasztalataimra épül, amiről tudom, hogy mit tapasztaltam. Isten megbocsátása, a Vele való kapcsolat létrejötte egy lelki tapasztalat. Megtapasztaltam jelenlétét, megtapasztaltam a szeretetét, megtapasztaltam a megbocsátását. Úgy, mint az esőt a bőrömön vagy mint emberek szeretetét.

De a személyes tapasztalat önmagában nem adhat elég erős meggyőződést, bizonyosságot. Mert mi van, ha rosszul magyarázom a tapasztalataimat? Mi van, ha, ami velem történt, az nem az, aminek én hiszem, hogy az? Itt jön be a képbe a természetfeletti. Isten egy 'tudást', egy bizonyosságot ad a hívő embernek. Ez a bizonyosság természetfeletti, tehát a forrása nem én vagyok, nem is más földi személy - egyedül Isten. Ezt nem lehet meghamisítani, mert Isten sohasem hazudik. Az ilyen bizonyosságra mondhatjuk azt, hogy ez már kinyilatkoztatás, és, mint ilyen, erősebb, mint bármilyen földi dolog.

Amikor Isten meggyőzi az embert a bűneiről, akkor természetfeletti bizonyosságot kap arról, hogy ő Isten szemében valóban bűnős: és nincs ember a földön, aki meg tudná őt győzni az ellenkezőjéről. Ugyanez igaz Isten megbocsátására, szeretetére, az üdvbizonyosságra. Ezek nem emberileg megkreált dolgok. És minden, ami Isten Igéjében van, ugyanennek a természetfeletti kinyilatkoztatásnak a része.

Amikor a hívő ember olvassa a Bibliát, akkor a Szentlélek folyamatosan megerősíti őt abban, hogy ez igaz. Nem "reméli", nem "azt hiszi", nem "talán" - természetfeletti meggyőződést kap Istentől arról, hogy az Ő Szava igaz. Istennel járva ugyanígy a jó, a rossz, az Ő akarata, és az Ő vezetése sem lesznek szubjektív dolgok.

Az ember meg tudja érteni, hogy valami Tőle van-e vagy sem. Az embernek Ő meg tudja, és meg is akarja mutatni az akaratát. Azoknak, akik őszintén vágynak engedelmeskedni. Ott akkor már nincs kétely, akkor már az ember bizonyosságra jutott: nem "reméli", hanem tudja, hogy Istennek mi az akarata, és azt is, hogy mi nem. Abból is tudja mindezt, hogy amit Isten neki megmutat, az mindig összhangban van az Igéjével.

A keresztény ember életében tehát nem elegendő a bizakodás. Most azt mondod, hogy bizonyosnak lenni nem mernél soha, hiszen vakmerőség lenne a részedről - de, hiszen ez nem is merés kérdése! Mi van akkor, ha a bizonyosságod szerzett, ha a meggyőződést kapod Istentől? Akkor helyénvaló azzal együttmozdulni, nem? Persze, ha nincs semmilyen mély bizonyosság, akkor ne spírázza az ember magát addig, ameddig lesz. Ezt a fajta emberi bizonyosságot én is helytelenítem. De van igazi bizonyosság, Istentől származó.

Az élethez szerintem több kell, mint puszta reménység! Olyan természetfeletti meggyőződésre van szükség, amely a valóságban gyökerezik. Ha nincs bizonyosságod, akkor honnan tudod, hogy Isten valóban létezik és te valóban az Ő gyermeke vagy? Honnan tudod, hogy megváltott vagy és nem vagy még mindig a bűneidben? Tehetsz mást, mint csak bizakodsz: lehetséges eljutni a meggyőződésig. Isten megadja ezt, ha valóban tudni akarod és őszinte szívvel kéred.

Én nem akarnék bizonyosság nélkül remélni - homályos reménykedésre hogyan is lehetne alapozni egy életet? Úgy minden viszonylagossá válik, még az Istennel való kapcsolat is. Hogyan nem tudom, hogy Isten mit cselekszik vagy mit akar az életemben, vagy, hogy mit nem akar? Hogyan lehetnek erről csupán csak bizonytalan sejtéseim? Ő egy valóságos személy, megmutatja magát. A valóság nem szubjektív.

Az élet ugyanakkor sokkal több annál, mint hogy hívő emberekként folyamatosan az üdvösségünkön aggódjunk. Én sem élek folyamatos reménykedésben, esélylatolgatásban, de amikor felmerül egy helyzet vagy kérdés, akkor természetesen arra fogok törekedni, hogy Isten véleményét, akaratát megismerjem. Nem azért, mert muszáj engedelmeskednem, hanem mert szeretem Őt és mert tudom, hogy Ő azt szeretné, ha alárendelném az akaratomat az Övének. Mert nekem is az jó. A saját káromon már megtanultam, hogy amit Ő tervez mindig sokkal jobb, mint amit én emberi bölcsességgel kitalálhatok.

Nekem logikus, hogy az Ő akaratát keresem, hiszen Rá bíztam az egész életemet. Tudom, hogy jóval bölcsebb, mint én, ráadásul végtelenül szeret - nyilván jót akar nekem. Nem görcsölök rá erre az egészre: nem rettegek kórosan az Úrtól, nem reszketek attól, hogy mellélépek és majd jól lesujt rám a ballépésemért. Látom a humorát, a könnyedségét, ugyanakkor tapasztalom féltő szeretetét és fáradhatatlan, türelmes nevelő munkáját, amit rajtam végez. Ezeket látva, tapasztalva egyszerűen megbízom abban, hogy jót akar és szeretnék folyamatosan a kedvére tenni - pusztán azért, mert szeretem Őt, és mert teljesen megbízom Benne.

Persze, rajtam is bőven van dolgoznivalója az Úrnak. Előfordul, hogy olyat teszek, amit utólag megbánok. De, ameddig szívem legmélyebb vágya Őt szeretni és az akaratát cselekedni, nem tévedhetek el, mert Ő nevel és megmutatja a helyes irányt az életem dolgaival kapcsolatban. És megbocsát, amikor elrontom a dolgokat.

A következő lépésem csak akkor vihet el Istentől, amikor jól ismerem az Ő akaratát egy bizonyos dologgal kapcsolatban, mégis szándékosan ignorálom azt valami, pl. a saját kényelmem, személyes boldogságom, a szeretteim egészsége, a házasságom, a gyerekem előnybe helyezése miatt. Mert fontosabb az a valami nekem, mint Isten és az Ő akarata. Ez a lelki hozzáállás már komolyan ellene dolgozik a hitemnek.

Ha viszont nincs ismeretem, vagy bölcsességem egy helyzetről és azért döntök rosszul, akkor Isten nem marad el mellőlem, hanem jó nevelőként megmutatja, amit elrontottam és a jelenlétével elviselhetővé teszi a bénázásaim következményeinek elszenvedését. Tehát a hívő embert is becsaphatja a szíve, ezért kell Istennel élő kapcsolatban lenni. Ő világosságot tud adni a homályos helyzetekben és le tudja leplezni az ember szívét és indítékait, mielőtt valami meggondolatlant tenne.

De mi a helyzet a lelki vaksággal? Honnan tudhatom bizonyosan, hogy adott pillanatban én vagyok, aki látok és nem mondjuk egy másik ember, aki történetesen teljesen ellene mond annak, amiről meg vagyok győződve? Lehetséges tévesen érzékelnem, hogy látok, amikor pedig én vagyok a vak?

Tipikus helyzet: szeretettel megintenél valakit, aki a megintés tárgyát illetően határozottan állítja, hogy szerinte nincs itt semmi gond, mivel amit csinál, az éppenhogy az Úrtól van. Ilyenkor kicsit megfordul az emberrel a világ és felmerül a fogas kérdés: ki akkor a vak és honnan lehet ezt egyáltalán tudni?

A vakság kétféle lehet az Ige szerint.

"Ha vakok volnátok, nem lenne bűnötök, de mivel azt mondjátok, hogy látunk, a bűnötök megmarad." A vakság a lelki tudás hiánya: lelki tudatlanságot, információhiányt jelent. Nem tudja, mi a bűn, nem tudja, ki Jézus és mit tett, nem tudja azt sem, mit akar Isten. Mivel nem tudja, nem tud helyesen cselekedni sem. Ezt Isten nem ítéli el. A farizeusok viszont ismerték a törvényt, tudták, milyen lesz majd a Messiás, tudták azt is, mit tett Jézus, ugyanakkor ezen tudásuk ellenére nem cselekedték, ami ebből következően helyes lett volna. Láttak lelkileg, de nem aszerint cselekedtek - ezt Isten elítélte.

"Vak vezetők" - ezt is mondta Jézus a farizeusoknak. Itt viszont már egy egészen más szintről beszélünk. A lelki vezetőket nem látónak, hanem vaknak mondta: ez a vakság azonban nem információhiány, nem ártatlan tudatlanság, hanem szerzett vakság. Olyan, amit Istentől kapnak az emberek megátalkodott szívük jutalmaként. Mert megadatott nekik, hogy lelki dolgokban lássanak, de ők készakarva úgy viselkedtek, mint akik nem tudják, mi a dörgés. Isten erre kiszolgáltatja őket a saját kívánságaiknak és valóban vakká válnak az igazságra.



   

2016. november 25., péntek

Ha lenne hited...



Mi jár a fejemben mostanában? A hit. Hogy mennyire törékeny és mégis milyen erőteljes dolog. Törékeny, mert olyan nagyon könnyen 'elveszíthető'. Mihelyt levesszük a szemünket az Úr Jézusról, mihelyt levesszük a szemünket a Bibliánkról és abbahagyjuk a saját szívünk vizsgálatát, a hit elillan, nem lesz tovább maradása nálunk. Hogyha eltávozik, akkor csak idő kérdése, mikor fogunk vigasztalanul eltévedni az élet rengetegében és nem tudni, lesz-e még valaha remény a számunkra visszatalálni.

Úgy látom, ezt kevesen veszik véresen komolyan, pedig az. A hit 'elveszítése' ugyanis nem vérre, hanem, ami még ennél is súlyosabb: életre megy, lélekre megy. Legtöbbször nem vagyunk a tudatában a veszély mértékének, amely ránk megannyi helyről leselkedik. Mi csak gyanútlanul éljük a lelki életünket hangsúlyosan prédikálva a szeretet, a tolerancia és mások élni hagyásának fontosságáról, mialatt az eretnek tanítások kívűl és belül körülfognak minket. Keresztény könyvekben, keresztény bizonyságtételekben, gyülekezetben énekelt lelki dalokban, akár igehirdetésekben is. És ritkán vagyunk éberek kiszúrni ezeket, még ritkábban merünk szót emelni velük kapcsolatban.

Az a bajunk (bűnünk!), hogy közönyösek vagyunk az Úr ügye iránt és túlzottan szolidárisak az emberekkel. Mondjuk, hogy szeretjük a testvéreinket, de ez a mi szeretetünk a hit hiánya is egyben. Hiszen leginkább abban nyilvánul meg, hogy kölcsönösen mentegetjük egymást. Mert lehet, hogy igeileg elég furát mondott az a testvér, de biztosan nem is úgy gondolta, ahogyan mondta. Meg, még ha úgy is gondolta, akkor sem lenne jó konfrontálódni egy ilyen kis semmiség miatt. Hagyni kell az embereket élni...

Nagyon nem szeretünk ünneprontók lenni és inkább a hallgatást választjuk, ha azzal csak az Urat szomorítjuk meg, embereket nem. És, bár a cselekedeteink mozgatórugójaként igaz emberszeretetünkre hivatkozunk, valójában mélységes emberfélelemből cselekszünk. Nem akarunk ugyanis szőrszálhasogató, rosszindulatú, szemellenzős keresztyénnek tűnni. Nem akarunk a közösségünk perifériájára szorulni kedves és népszerű emberek megbántása miatt. Ez viszont hangosabban beszél a hitünkől, mint a szép bizonyságtételeink, amiket másokkal időnként megosztunk arról, hogyan vezetett minket az Úr egyik vagy másik élethelyzetünkben.

A kérdés, amit az előbb említett dolgok kapcsán neked szeretnék szegezni, ez: van neked hited? Érdeklődésem felháborítónak, mi több, abszurdnak tűnhet, hiszen, már hogy ne volna. De - honnan tudod, hogy tényleg van? Hogyan definiálod a te 'van' hitedet?

Szívedben vajon drágábbnak és becsesebbnek tartod-e az Urat (és a Bibliában kinyilatkozatott lelki valóságot) mindennél, ami jó, kellemes és élvezetes az életedben? Jobban szereted-e az Úr Jézus Krisztust, mint a saját életedet?

Ha lenne hited, nem félnél megtenni, amit megtenni szükséges, mivel számolnál a következményekkel (azzal, hogy mi lenne, ha néma maradnál). Ha lenne hited, nem akarnál rosszat a testvérednek: akkor rosszul érintene látnod, hogy valaki, aki vallja a Krisztust, tévelyeg. És felemelnéd a szavadat nyilvánvaló félrecsúszások miatt, amikor annak a másik embernek helyreigazításra lenne szüksége.

Ha lenne hited, nem a magad hasznát keresnéd, hanem a másét is, ezért hajlandó lennél megfizetni az igazságért való kiállás árát. Ha lenne hited, kimondanád, amit ki kell, és nem foglalkoznál azzal, ha ezért ünneprontónak, ügybuzgónak, szeretetlen, rossz kereszténynek bélyegeznek. Nem félnél szenvedni a hitedért (akár a közösségen belül is), attól ugyanis jobban tartanál, hogy a testvéred miattad kárt szenved, és, hogy valami módon megszomorítod az Uradat részese lévén egy atyádfia igazságtól való tévelyedésében.

Ha lenne hited, akkor mikor nyomás helyeződik rád, hogy hallgass és kellemesebb 'igazságot' fogadj el, mint a Bibliában kinyilatkoztatott igazság, a kérdést sosem tekintenéd komoly dilemma tárgyának. Akkor nem csak a mások, hanem a saját életedben is féltve óvnád a hit lángját, amit az igazság olajával rendszeresen és bőven locsolgatnál. Igazság nélkül ugyanis nincs valódi hit.

Ha bizonyos pontokon eddig tudatosan megalkudtál az igazságban, ha az Ige kinyilatkoztatását bármikor is jól hangzó, kellemes emberi kinyilatoztatásokra (okoskodásokra) cserélted, ha eddig közönyösen elnézted, hogy magukat kereszténynek valló testvéreid tegyék ezt, akkor tovább ne csináld. Hiszen felelősek vagyunk egymásért: őrizői a mi testvérinknek.

Fontos ez, már csak amiatt is, mivel egy-egy lelki döntésünk tényleges hatását (magát a következményt) át nem láthatjuk. Sohasem lehetünk teljesen bizonyosak abban, hogy amiben épp most megalkuszunk (vagy amiben a másikat megalkudni látjuk), az valóban annyira jelentéktelen dolog-e, mint gondoljuk. Lehet, hogy nem is jelentéktelen...

Ha bármely dologban megengedjük magunknak, hogy a Biblia igazságától akár kis mértékben eltérjen az, amit vallunk, akkor már elindultunk az ösvényen, amelynek a vége lehet a hitbeli elferdülés. Hol van vajon az a pont, amikor már az üdvösségünket is érintő dolgokban csúszunk meg? Nem tudhatjuk. Van, aki azt gondolja, hogy Isten úgyis szereti őt annyira, hogy majd helyreigazítja, ha nagyot téved - de vajon nem hamis biztonságérzetben ringatjuk-e magunkat, amikor ezt gondoljuk? Mire alapozzuk az ilyenfajta reménységünket? Veszélyes dolog nekünk a végére mehetetlen kegyelemmel játszadoznunk...

Mi van, ha a dolog úgy működik, hogy amire a lelked mélyéből vágysz, ami után a szíved igazán sóvárog, azt adja meg neked Isten?

Ha nyughatatlan lényed megszűnik az Ő örökkévaló igazságait szomjazni, ha simán beéred kevésbé tápláló, kellemesebb, jobban emészthető étellel, akkor hiba-e Isten részéről beleengedni téged abba a tévelygésbe, amely felé önszántadból sétálsz? Lehet, hogy az Úr megmutatja rajtad a kegyelmét, de erre nem apellálhatsz, mert Ő igaz bíró is, Aki könyörül, akin könyörül és kegyelmez, akinek kegyelmez. Éppen ezért kell mindent megtegyél annak érdekében, hogy a tekinteted tiszta, a szíved pedig feddhetetlen és egyedül az Ő igazságaiban gyökerező legyen.

Az igazágban való legkisebb megalkuvás is okozhat lelki vakságot, mely állapotban már nem tudjuk tisztán megítélni, hogy mi az Úr akarata és mi nem az. Ijesztő és nagyon kijózanító figyelemmel követni jó szándékú, érzékeny keresztényeket, akik kezdetben csak egy kicsiny dologban engedtek másfajta befolyást az életükbe: hogy az idő előrehaladtával hogyan váltak komoly eretnekségeket is elfogadó, azokat fel nem ismerő emberekké, akik vakok az igazságra és süketek a figyelmeztetése. Ezen a ponton már lehet, hogy menthetetlenek, de azért mi imádkozunk értük, hogy ne úgy legyen.

A hit, amellett, hogy törékenynek látszik a mi szemeink előtt, nagyon erőteljes dolog. Aki a szívében elköteleződik Isten igazsága mellett, a Biblia kinyilatkoztatásának feltétel nélküli elfogadása mellett, annak nem ember, hanem Isten az, Aki erősen őrzi a hitét. Őrzi azt ezer életpróba, ezer csalódás, lelki teher és kiábrándulás között. Megőrzi a hitet akkor is, amikor a szív darabokra törik és az ember elveszíti a saját hangját, meg már talán a hitét is: amikor megfagy belül és nem akar az Úrhoz sem szólni, amikor magától nem tud már hinni sem.

Elgondolkoztató, hogy az ember bármikor 'szétcsinálhatja' a saját hitét, ha rossz irányba változik a motivációja és az Igével kapcsolatos elköteleződése. De Isten nem engedi annak az embernek a hitét elveszni, aki nem tágít az Ő törvénye mellől.


   

2013. december 1., vasárnap

Advent, Mikulás, karácsony?



Eljött a december. Van, akinek ez a legszebb hónap az évben. Nekem éppen ekkortájt kezdődnek a belső küzdelmeim. Maga a hónap alapvetően szép, most azonban az ünnepekről és a szokásokról van szó, azokkal van a gond.

Látom, a világ egyre inkább karácsonyváró hangulatba kerül, erre készülődik és nem is akárhogyan teszi. Sajnos viszont, a hívők is készülődnek, 'adventi várakozásban' vannak. "Ez a hónap különösen a szeretetről szól" - mondogatják az emberek. "Mi nem ünnepelünk a világgal, mi Jézus Krisztus születésére készülünk" - mondják a hívek. De kit/mit szeretünk és kit/mit ünneplünk valójában? Van-e bármi köze 'keresztény' ünnepeinknek, szokásainknak Isten akaratához, az Ő Fiához, az Ő Igéjéhez?

Nem arról van szó, hogy más hívő vagy a többség mit tesz ilyenkor. Nem arról van szó, hogy tudunk-e valamiféle szellemi analógiát rátenni arra, amit teszünk. Nem az érzéseinkről van szó, amelyek felmentenek bennünket, mert olyan szívmelengető ez az időszak mindazzal, amit beleálmodunk. Arról van szó, hogy mit szól maga Isten az adventhez, a Mikuláshoz, a karácsonyhoz. És ezt most teljesen komolyan kérdezem. Mert én azt látom, hogy ezek a mi szokásaink Őneki nem tetszenek. Tehát, egyiket sem kellene ünnepelni, hanem elvetni, elhagyni.

Advent - ez a karácsony előtti lelki készülődés neve. De nekünk nem kell a karácsonyra készülnünk, hiszen nem is lenne szabad azt megünnepelni! Ha nem ünneplünk karácsonyt, akkor okafogyottá válik az adventi várakozás. Ebből is látszik, hogy az advent nem Jézusról szól, hanem a karácsonyról. Még, ha Jézusról is szólna a karácsony, nekünk akkor sem az Ő születését kell várni/ünnepelni, hanem a visszajövetelét. Az Ige szerint mindenkor készen kell állnunk. Nincs az évnek egy kiemelt időszaka, amikor jobban kell Őt várni, a Vele való találkozásra jobban készen kell állni, jobban meg kell tisztítani magunkat, mint máskor. Kinevezni egy konkrét időszakot, hogy most Jézus visszajövetelére várunk - ez a szokásunk nem alapozható meg a Bibliából.

A Mikulást sem szabadna megtartani, mert ahhoz, hogy megtegyük, hazudni kell a gyerekeinknek. Az Ige szerint nem kerülhet Isten országába, aki szereti és szólja a hazugságot. Ráadásul a mikulásozáshoz Isten jellemvonásait és cselekedeteit (melyekkel kapcsolatban világosan beszél a Biblia), egy másik személyre, a vörösruhás, fehérszakállú, jóságos Télapóra kell ruháznunk - ez önmagában igen súlyos dolog, mondhatni eretnekség. Nem elég nyomós érv az sem, hogy mások tartanak Mikulást és szomorú dolog lenne, ha a mi gyerekünk ebből kimaradna: nekünk ugyanis még a gyerekeink kedvéért sem szabad a világgal együttmozdulnunk a Biblia tanításainak ellenében. Az Ige egyértelműen kijelenti, hogy Ki mindentudó, Ki írhatja könyvekbe a mi neveinket és Ki az, aki majd megjutalmaz minket a mi cselekedeteink szerint. Nyilvánvalóan nem a Télapó.

Karácsonyfát állítani sem helyes, mivel a feldíszített fenyő pogány szimbólum, amelynek semmi köze Jézus Krisztushoz. Jézus születésével nem köthető össze a december 24-25-ei ajándékozás, mivel Ő nem ekkor született. Már csak azért sem ünnepelhetünk ebben az időszakban, mivel ilyenkor pogány kultuszokat ülnek, olyanokat, amelyek alapvetően szembenállnak a kereszténységgel. Jézust nem ünnepelhetjük a karácsonyhoz kapcsolódó pogány szokásrendszerrel, mert az utálatos Őelőtte. Amíg a Földön járt, abban volt a gyönyörűsége, hogy Atyja akaratát tegye. Az Ószövetségből pedig tudjuk, hogy a pogány szokások és a bálványimádás mindenkor haragra ingerelték Őt.

Látjuk, tudjuk, tehát, hogy ez az időszak valójában nem keresztény értékekről, nem Jézus Krisztusról vagy bármilyen örökkévaló dologra való emlékezésről szól. Mégis várakozunk, készülődünk, 'ünnepi lázban égünk'. És emellett persze erősen koncentrálunk, hogy ne lógjon ki a lóláb és ne derüljön ki, hogy valójában egy-az-egyben azt és úgy ünneplünk, mint mindenki más.

Azt mondjuk, mi kizárólag Jézusra gondolunk, Őt ünnepeljük ezekkel a (pogány) szokásokkal. És, hogy nincs ezzel semmi gond, hiszen mi csak az ünnep/ a család/ a gyerekek kedvéért tesszük, amit ilyenkor kell. Adventi koszorút az asztalra, tisztogatott csizmát az ablakba, feldíszített fenyőt a szoba közepére. Mert Isten biztosan nem bánja. Ő megérti, hogy ez az időszak mindenkinek (így nekünk is) erről szól.

Itt van az ellentmondásos advent, Mikulás és karácsony (a szeretet ünnepe?) a maga szokásaival. És itt vagyunk, mi, hívek, akiknek valamit kell ezekkel az ünnepekkel(?) kezdeni. Amit kezdünk, az hatással lesz a családunkra, rokonainkra, szeretteinkre: ismerősökre és talán ismeretlenekre is. Ebben áll a küzdelem (az enyém legalábbis). Tenni, amit kell, szorosan azt, amit Isten akar, hogy tegyünk. Nem többet, de kevesebbet sem.




    


2013. február 20., szerda

Karácsony 'újratöltve' (együttgondolkozás Istenről, hitről, ünnepről egy ateistával)


Isten
A legutóbbi, karácsonyos poszthoz sokan hozzászóltatok és jócskán születtek kommentek is, aminek nagyon örültem. Sok gondolatot indukált bennem ez a téma, amíg az egyes felvetésekre válaszoltam, és jól esett tapasztalni, hogy a családom nincsen egyedül, mivel hit-alapon más keresztények is pontosan úgy éreznek a karácsonyozással kapcsolatban, ahogyan mi, és ebben egyetértésben tudunk lenni az Úrban, ami igen jó érzés.

Persze, nem mindenki értett egyet. Sőt, a többség más véleményen van, de ez várható is volt egy ilyen érzékeny témánál.

Hogy a poszt címéhez kanyarodjak: egyikőtöktől kaptam egy terjedelmes hozzászólást sok-sok értelmes gondolattal, ami kihívás elé állította a hitemet, abban az értelemben, hogy életemben igen kevés hithű ateistával találkoztam. Úgy gondoltam, erre mindképpen válaszolnom kell.


Kedves Eszti,
Olvasom a blogodat egy ideje, mert érdekesnek tartom az okfejtéseidet. Sokszor azt érzem, hogy amit leírsz, az összefüggések sorozata, de valahogy mégsem áll össze a kép. Előre szeretném bocsátani, hogy kötekedőnek tűnhetek - az is vagyok sokszor, de nem rosszindulatú. Szintén le kell hogy szögezzem, hogy sok évnyi hezitálás után a tavalyi év volt az, amelyikben hangosan is ki mertem mondani azt, amit régóta érzek: hogy isten nem létezik. Fura megkönnyebbülés volt, titkon számítottam arra, hogy rajtakapnak, mint a rossz gyereket és majd valami nagy kék villám csap belém, de aztán semmi sem történt.

Hozzá kell tennem, hogy nem hajtogatom naponta ezt a mondatot, ez kicsit olyan volt nekem, mint egy homoszexuális coming out-ja, megtettem, letudtam. Sok minden okozta azt, hogy eddig eljutottam (kilyukadok majd a karácsonyhoz is valamikor), túl sok veszteség és nyomorúság ért, méltatlan nagy terhek gyerekként és felnőttként is, amiket én nem úgy éltem meg, mint a hitem próbatételét, hanem úgy, mint vaskos arccsapásokat. Tudom, hogy ezt lehet másképpen is látni, én nem úgy teszem. Amit az élettől kaptam, azt vagy a szüleimtől, családomtól jött - értsd minden vetületét, érzelmit, anyagit, erkölcsit - vagy én magam fizettem-fizetem az árát.

Sajnálom, hogy az eddigi életed nem olyan élet volt, amilyet magadnak szerettél volna. Azt hiszem, sokan vannak így. De nem gondolom, hogy helyes dolog Istent okolni mindazért a sok rosszért, ami veled történt. Isten mindenható, de bölcs is. Neki nem az a célja, hogy vég nélkül kiszolgálja a mi kívánságainkat. Isten nem szolgája az embernek, hanem fordítva: nekünk kellene szolgálni Őt. Már csak ezért sem róható fel Neki, hogy nem azt tette, amire te számítottál. Ő Isten - szuverén Úr, Aki azt tesz, amit akar. De mindegyikünket nagyon szeret, és így tudhatjuk, hogy mindaz, amit tesz, szeretet.

Nagyon jól látod: Ő osztja a lapokat. Mindent, ami itt a földön történik velünk, Isten célzottan enged az életünkbe. De nem azért teszi ezt, mert egy gonosz szándékú személy, Aki örömét leli abban, ha másokat szenvedni lát. Ellenkezőleg: Isten maga a szeretet. Ő megtehetné, hogy egy elég jó életet biztosítson, ehhez azonban Rá kellene hallgatnunk és máshogyan hozzáállni az Ő személyéhez és a Fiához.

Azt írtad, hogy a nehézségeket és traumákat nem a hited próbatételeként élted meg. Ebben helyesen cselekedtél, ugyanis a hitpróbák kizárólag a hívőknek adatnak. Isten nem próbálja meg azoknak az embereknek a 'hitét', akik nem rendelkeznek azzal. Előbb jön a hit és utána jön a próbatétel.

Megértem, hogy vaskos arculcsapásnak élted meg azokat a helyzeteket, azonban nem jogos elvárni Istentől, hogy mindenféle jót tegyen veled, amikor te nem Őt szolgálod. Szándékosan írtam így: nem Őt szolgálod, mivel mindegyikünk szolgál valakinek. De, míg egyesek a testnek szolgálnak és a maguk kívánságait teljesítik, addig mások Istennek a szolgái. A Biblia a testüknek szolgáló embereket a bűn szolgáinak nevezi, mivel a testük kívánságainak a kötelékei közt élnek: vagyis a testük a saját akaratuktól függetlenül viszi bűnre őket, és nem tudnak más tenni, csak engedni a testüknek, amely állapotnak a vége, halál. Tehát, csupán illúzió, hogy a magunk akaratát tesszük: vagy Isten akaratát tesszük, vagy a testünkét.

Ha nem Istent szolgálod, akkor nem Ő a te Urad. Ha Ő nem az Urad, akkor nem igazságos a részedről, ha Őt kéred számon mindazért, ami az életedben van. A számlát az illetékes hivatalnál kell benyújtani: ha te a te testednek szolgálsz és a magad szíve szerint élsz, akkor önmagadat kell okolnod mindazért, ami veled történt. Talán Isten megmutatta volna a helyes utat, talán megvédhetett volna, talán másként alakulhatott volna, talán... - de te az Ő bölcs kormányzását csak korlátozottan tapasztalhatod meg, hiszen nem tartozol az Ő uralma alá, hanem onnan kivonod magadat azzal, hogy nem Néki szolgálsz, hanem önmagadnak.

Természetesen vannak bizonyos dolgok, amiket emberekként nem áll a hatalmunkban megváltoztatni. Vannak helyzetek, események, amik elkerülhetetlenek. És ezek megtörténnek velünk hívőként is, akár szeretnénk, akár nem. De, ha valaki Istent szereti, annak a rossz dolgok is a javára vannak, mert az Ura természetfeletti erőket mozgat meg azért, hogy az Ő szolgája a nyomást elviselhesse - sőt, a hívő ember képes Istent még jobban megismerve formálódni is a nehézségek által. És az az igazság, hogy pontosan ez a célja a nehézségeknek...


Volt egy pillanat, amikor a Szent Péter Bazilikában meginogtam apám halála után. Egy érsek vágott át a csarnokban, és azóta is megmagyarázhatatlan módon léptem elébe és kértem tőle, hogy áldjon meg, három nyelven kellett elmakognom, hogy mit szeretnék, láttam hogy siet, és zavarban is voltam nagyon. Anyám a távolból figyelte döbbentem az eseményeket, ősautista családból származunk, generációk óta. Az érsek pillanatnyi hezitálás után megtorpant, mögötte a komplett slepp majdnem a sarkára lépett, akkora hőkölés volt. Megértette végül, amit kértem tőle, behunyta a szemét, és megfogta a homlokomat.

Egy másodperc múlva azt éreztem, hogy forró a keze, és a becsukott szemhéjamon át valami irdatlan nagy fehér fény csapott bele a koponyámba, rövid villanás volt, mint a vaku. Levette a kezét, rajzolt a homlokomra egy keresztet, és szó nélkül tovább sietett, közben a tömegből többen rávetették magukat, de nem állt már meg. Én meg ott álltam döbbentem, és elsírtam magam. Percekig bőgtem, fogalmam sem volt, hogy mi történt, de nagyon megrázott az egész. Aznap megvásároltam életem első és vélhetően utolsó keresztjét, a kifeszített Jézussal. Ezt csak azért írtam le, mert fontosnak tartom elmondani, hogy 'been there, seen that, done that'**.

Nem gondolom, hogy "you've been there". Volt egy szellemi megtapasztalásod - talán istenélményed -, de ez nem jelenti, hogy volt hited is (amitől aztán elfordultál volna).

A hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéjének megismerése által. Tehát, nem egy élmény határozza meg a hitet (vagy a hit hiányát), hanem az igazság, amelyet Isten kijelent a Bibliában. Az ördögök is hiszik, hogy van Isten, de ettől még nem fognak a mennybe jutni, mivel az üdvözítő hit nem azonos az Isten létezésébe vetett hittel, hanem sokkal több annál: egy természetfeletti dolog, amit Istentől kapunk. Ő hitet gyújt az ember szívébe és az ember erre a hit-gyújtásra hittel és engedelmességgel reagál. A hit tehát először is Isten ajándéka, azután személyes döntés kérdése minden egyes helyzetben, ameddig élünk. A Szentlélek viszont minden alkalommal segítségünkre van ebben a döntésben.

Ha úgy gondolod, hogy Isten volt az, Aki megérintette a szívedet abban a válságos helyzetben, amikor apukád meghalt, akkor arra reagálnod kellett volna. Te tettél egy lépést (vettél egy keresztet), de nem tetted meg, amire Isten (ha Ő volt) téged valójában indított. Ő akkor és ott a te szívedet akarta - nem a pénzedet vagy egy szimbólumot a szobádba. Ha Ő volt, akkor azért érintett meg, hogy az Övé legyél: mert meg akar vigasztalni, be akarja gyógyítani a sebzett szívedet és egy új életet akart neked adni, amelyben Ő a Te szerető mennyei Atyád és a vezetőd is, Akivel sohasem tévedhetsz el.


De túl azon, hogy soha nem múló emlékem lett ebből, ami a mai napig lúdbőröztet, és biztos vagyok benne, hogy sokan ennek a töredékétől megtérnének, bennem ez a dolog nem kanyarított eleget hozzá. Valószínűleg azért, mert nincs rá szükségem.

Nem gondolnám, hogy egy szellemi élmény arra szolgál, hogy az ember attól 'jól megtérjen'. Szellemi élményekre nem jó alapozni a megtérést, mert minden hasonló élmény kétféle forrásból eredhet.

Egy templom nem garancia arra, hogy ott biztosan Istent tapasztaljuk meg, az ördög ugyanis nem fél a vallás céljára fenntartott épületektől. Szellemi élmények tőle is származhatnak, ezért minden ilyen megtapasztalást Isten Igéjének alapján kell megvizsgálni.

A nem hívőknek Isten nem élményeket akar adni, hanem új életet. Az Úr nem késztet arra, hogy vallásos tárgyakat vásárolj - különösképpen nem feszületet, amin Ő még rajta van -, mert Ő már feltámadt a halálból és ma is él. És éppen ez a lényege az evangéliumnak, ettől lesz az üzenet ma is aktuális.

És lehet, hogy nem veszel róla tudomást, de ettől még nagy szükséged van Istenre, mint ahogyan minden embernek. Én nem ismerlek téged, de a Bibliából tudom, hogy egyetlen ember sem tud teljes lenni az ő Teremtője nélkül. Mert a bűneinkkel, a bűntudatunkkal, a múltunkkal és a jövőnkkel nem tudunk Nélküle mit kezdeni: Nála van az igazi betöltöttség. Azt a vágyat - az Isten utáni vágyat - soha, semmi más nem tudja betölteni benned: sem dolgok, sem emberek, csakis Isten maga. És Ő be is akar tölteni téged, mert nagyon szeret.


A lelki tölteteim más erőforrásokból táplálkoznak, számomra a meditáció szó sokkal több megnyugvást ígér, mint egy hideg, kényelmetlen padon eltöltött óra, ahol valaki arról beszél, hogy hogyan érzelmez valamit, amit mások írtak le a saját gondolataik interpretációjaként (biblia). Mint a verselemezés, ha rossz az ember magyar tanárja - és akkor a költő arra gondolt...

Megértelek és teljesen igazad is van. Csakhogy Isten nem egy vallás és nem is egy tan elsajátítása, ahol majd jól megmondják, hogy miről mit is kell gondolnod. De nem is lelki pótlék, vagy eszköz arra, hogy az ember békességet és megnyugvást kapjon. Isten egy személy, Aki jobban szeret téged, mint amekkora szeretetet valaha tapasztaltál.

Ő valóságos, pont ugyanannyira, mint te vagy én. Vele kapcsolatba lehet kerülni, és Ő személyes kapcsolatot szeretne minden emberrel. A Vele való találkozás nem hasonlít egy hideg templomi padban eltöltött órára, és messze többet ad, mint amit a meditáció adhat. Isten és a hit nem személytelen, hanem nagyon is személyes!


Nem tudok azonosulni istennel, mert az egyházai - ki melyik irányt követi ugye - tele van szennyel. Nem tudok azonosulni egy pápával, aki Prada cipőt hord, és az adakozásról beszél, etc, nem is kezdek bele az abortusz, a világbéke, a melegek házassága témakörbe. Nem tudok azonosulni egy olyan főnökkel, akinek a beosztottai ilyen trágya munkát végeznek, és még nincsenek elbocsátva. Mint a teleshop. Ott valahogy jobban működik a gőzborotva, meg a elektrosztatikus törlőrongy.

A szenny az nem az Istentől jön! A képmutatás Neki nem tetszik! A valláshoz pedig semmi köze: az élő hit, az az Ő asztala! A vallás egy halott dolog, de a hit élő. És e hitben Isten ereje mutatkozik meg, amely teljes mértékben megváltoztatja az embert belülről. Azok az emberek, akiket te Isten beosztottainak gondolsz, valószínűleg nem azok, mert a Biblia azt tanítja, hogy a gyümölcseikről ismerhetőek fel az Övéi. Ha valakinek nem látszik az életén, hogy Istennel találkozott, akkor valószínű, hogy nem is találkozott Vele.

Egy ember állíthatja magáról, hogy Ő Isten 'beosztottja', de ettől még nem lesz az. A Bibliában olvasunk olyanokról, akik az utolsó napon nagy ledöbbenéssel fogják majd tudomásul venni, hogy ők nem kerülhetnek a mennybe. Azt hitték magukról, hogy keresztények, sőt, még Istennek is bizonygatták, hogy ők valóban az Övéi, az Úr mégis a kárhozatba küldte őket, mivel nem voltak az Ő szolgái a földi életükben. Bár látszólag Istent szolgálták a földön, vagyis Érte tettek csodákat és nagy dolgokat, de a szívükben mégsem voltak az Övéi. Mert ezt a kérdést nem az ember szavai, nem az egyháztagság, és nem is az Úrért végzett cselekedetek döntik el.

Amelyik ember találkozott Istennel, annak a Szentlélek a szívével együtt bizonyságot tesz arról, hogy ő már az Övé! Ezt említi is a Szentírás. És ez a találkozás meglátszik rajta, mert onnantól fogva ő már más ember - egy új ember - aki nem csak hallgatja, hanem cselekszi is az igazságot (a Biblia szerint, aki csak hallgatja az igazságot, az nem valódi hívő).

Ha valaki találkozott Ővele, akkor annak az élete tejesen megváltozott, mert az Úrral való találkozás az ember életét alapjaiban változtatja meg. Ha nincsen ilyen változás, akkor nem történt meg a találkozás. Akkor viszont nem Istent kell okolni, mert ebben az esetben nem az Ő szolgáiról van szó.


Nem gondolom azt, hogy egy olyan isten, aki az evilági létünkben nem foglalkozik azzal, hogy pedofil papjai vannak, az pont azon fog fenn akadni, hogy megünnepeljük a karácsonyt.

Istennek nincsenek pedofil papjai. A vallásnak semmi köze Istenhez: Ő nem vallásos és a valódi keresztények sem azok. A 'keresztény' szó errefelé nyugaton nagyon le van amortizálva. Sokan beszélnek "keresztény Európáról" és szinte sikk arra hivatkozni, hogy valaki hisz Istenben - még akkor is, ha az a hit nem különösképpen befolyásolja az életét, csak a két nagy ünnepen, meg néha vasárnap... Keleten más a helyzet. Ott a keresztényeket üldözik. Akinek a Jézus Krisztusba vetett hitéért súlyos árat kell fizetnie, az nem dobálózik olyan könnyen a keresztény jelzővel.

Az, hogy Isten jelenleg még nem büntet meg minden bűnöst, aki a Földön él - kegyelem. Főleg azért, mert nem csak a pedofil pap bűnös, hanem te és én is... Istent nagyon is érdekli, hogy mit teszünk és a pedofil papok súlyos bűne ugyanúgy haragra ingerli, mint a te ateizmusod. Mert mindkét dolog mélyen sérti az Ő szentségét (bűn nélküli állapotát). A Biblia azonban világosan tanít arról, hogy Isten a kegyelmi időt egyszer 'lezárja' és utána lesz majd elszámoltatás.

Egykor minden egyes ember minden egyes bűnéért számot fog adni az élő Istennek. Isten pedig, mint igaz bíró, mindenkire ki fogja szabni a rá vonatkozó igazságos ítéletet. És akkor a pedofil pap -ha addig meg nem tér- bűnhődni fog a bűneiért a szentsége hiánya miatt. De ugyanúgy te is -ha addig meg nem térsz- a saját hitetlenségedért, mert Istennél nincsen személyválogatás. Amikor tehát a másik ember fejére kéred a tüzet, vigyáznod kell, mert tőled sincsen az távol. Ezt egyáltalán nem fenyegetésnek szánom, nagyon is komolyan gondolom, hogy ez fog történni. Isten kijelentette, hogy lesz Utolsó Ítélet - és én hiszek Neki.


Nekem, mint hithű ateistának, a karácsony nyilván nem jelent semmit, a kultúrtörténeti részén kívül (hagyjuk, hogy téveszmék-e vagy sem, tekintsük a téveszméket is a kultúrtörténetünk részének), de mégis tartjuk. Teszem hozzá: nem szeretem. Ennek a gyökerei a múltamig nyúlnak vissza, de ez mindegy most. De tartjuk.

Tartjuk, mert van egy 4 éves gyerekem, aki már hetekkel a karácsony előtt karácsonyi lázban ég - ahogy én is égtem az ő korában. És igen, kér dolgokat, ajándékokat, amiket jó eséllyel meg is kap. Megkapná amúgy is, de a decemberben megvett dolgokat akkor inkább már dec. 24-re időzítem. Mert akkor hozzák az ANGYALOK. A nagypapija, a dédimamája angyalkái. Véletlenül sem a Jézuska. Más okból, mint nálatok, de nálunk sem ő hozza.

De SOHA, soha nem tenném meg a gyerekemmel, hogy a saját meggyőződésem, hitem, babonám, bármim miatt megfosztom attól, ami alapvetően nem okoz neki kárt: hiszen az, hogy nyugalomban eltölt pár napot a szeretteivel, jókat eszik és iszik, tágra nyílt szemmel bámulja a karácsonyfát, együtt sétálunk nagyokat és játszunk a játékaival, az csak pozitív élményeket okoz neki. Megtehetném azt, hogy kivonom magunkat belőle, de MINEK?

Miért fosztanám meg magam és a gyerekem, az anyám bármitől, ami ártatlan örömforrás mindannyiunknak? Szeretnünk adni egymásnak, látni a másik örömét... Együtt lenni, nevetni, kártyázni, jó borokat inni. Miért jobb az, ha azért, mert valamiben nem hiszek, az öröm lehetőségét is megvonom magamtól?

Értem az érvelésed és nem is arról beszélek, hogy neked, mint hithű ateistának bármitől meg kell fosztanod magadat (épp elég az, hogy Istentől megfosztottad magad). Téged a magad értelme irányít, nem Isten akaratát keresed - logikus, hogy nem látod értelmét annak, hogy lemondj valamiről, amit a szíved kíván, mert örömforrás az életedben. Azonban, meg kellene értened a másik oldalt is. Egy kereszténynek Isten a Forrása az életében: neki az ad örömet, ha Isten tetszését keresheti, és ha cselekedheti az Ő akaratát.

Egy hívő akkor érzi jól magát, ha Istennel megfelelő kapcsolatban* van, ezért neki egyáltalán nem mindegy, hogy mit akar Isten. Ha keresztény vagyok és tudom, hogy a karácsony Istennek nem tetszik, akkor örömmel lemondok róla, mert akkor azt is tudom, hogy Istennek tetszik az én lemondásom. Ilyen módon megmaradok az Ő akaratában és nem vétkezem, és megmarad a Vele való szeretetkapcsolatom is, ami boldogságot és betöltöttséget ad a hívő embernek, rajta keresztül pedig békességet és örömet egész családjának.

Ez ugyanakkor a bizalomról is szól. Hogy elhiszem-e, hogy az a jó nekem, amit Isten jónak tart, és az nem jó nekem, amit Ő nem tart jónak. Az, hogy valami 'látszólag' ártalmatlan, az csak a látszat, mert, ha Isten tetszésével nem találkozik, akkor az már nem lehet hasznos. Nem véletlenül nem akarja Isten, hogy ennek az 'ünnepnek' a részesei legyenek a keresztények.

Erről másként vélekedünk, mert mások a referenciáink. Neked elég az, amit magad gondolsz erről a témáról az alapján, hogy látszólag milyen ez az 'ünnep'. Nekem muszáj tudnom azt is, hogy Isten mit gondol róla. És az életemet ahhoz fogom igazítani, amit Ő gondol.

Egy hívő családban felnövő gyermek esetében Isten tud adni kreativitást a szülőknek, hogy hogyan szeressék jól a gyermekeiket karácsonyfa nélkül, karácsony nélkül. Egy jól szeretett gyermek nem fog összeomlani, ha nem egy kivilágított fenyőfát kell csodálnia évről évre. Ha a légkör megfelelő otthon, akkor az többet nyom a latba egyetlen feltuningolt napnál az évben. Ha a légkör nem megfelelő otthon, akkor az egyetlen feltuningolt nap nagyon kevés lesz a gyermek gyerekkora szempontjából.

Nem törvényszerű, hogy egy gyerek azért, mert a szülei hívők (akik emiatt nem karácsonyoznak) már kimarad minden jó mókából, szeretetből, közösen eltöltött csodás időből. Lehet mást, máshogyan, máskor is ünnepelni. Ráadásul ott vannak a hétköznapok is, amiket lehet széppé tenni tartalmas programokkal, összebújásokkal, akár ünnepekkel.

Mi sem vonjuk meg magunktól az öröm lehetőségét: télen családi ünnepet tartunk, amit hét napig ünnepelünk, és az év többi napján mindennap együtt vagyunk a családdal. Szerintem ez bőven 'kiváltja' a karácsonyt.


Számodra isten mindent vivő hatalom, ami alá berendeled a családodat is, hiszen ugyan azt állítod, hogy a választás lehetőségét a gyerekeid megkapják, hogy kövessék-e az utadat vagy sem, de azért ekkora nyomás alatt a gyerekek legtöbbször a szülői-nevelői csapáson mennek végig (vagy totálisan az ellenkezőjén - lásd a vakbuzgó hitű mészáros gyilkosokat).

Igen így van: számomra Isten a mindent vivő hatalom. Amikor arról van szó, hogy mi felnőttek mit viszünk be a családunkba a hitünkből, ott mindig megméretik a hitünk.

Mi hisszük, hogy helyes dolog istenfélelemben nevelni a gyermekeket, nemcsak, mert hasznos ez nekik, hanem, mert Isten ezt jelenti ki az Igéjében. Az istenfélelemre nevelés végső célja nyilván nem egyfajta erkölcsös életre való felkészítés, hanem az élő Istennel való személyes találkozás előkészítése. Mi, szülők, reméljük, hogy a gyerekeink is Istent fogják követni, mert ez a legjobb dolog, amit az ember tehet.


Nem érzed néha azt, hogy a való élet egy fikció nyomása alá kerül?

De, folyamatosan. A fikciót úgy hívják, hogy Evilág Hiábavalósága...


Azért, mert van egy 2000 éves kultúrtörténeti hagyományunk, és történelmi bizonyosságaink Jézus létezéséről, még semmi nem támasztja alá isten létezését.

A teremtett világ lépten-nyomon bizonyságot tesz Istentől. Minden körülöttünk - a sejttől kezdve az univerzumban található égitestek pályáiig - borzasztóan összetett. És hiába a sok 'modern' műszer és okos tudós, mert a töredékét sem tudjuk sem kikutatni, sem felfogni ennek.

A világban rendszer van nemcsak makro, hanem mikro szinten is - ez is egyike azoknak a bizonyítékoknak, amelyek egyértelműen a Teremtőre mutatnak. És nem tudom, számít-e neked, de tizenhét évvel ezelőtt én személyesen találkoztam Vele. Ma is kapcsolatban állunk, a gyermeke vagyok. A bizonyíték az Ő létezésére számomra evidencia, mert megtapasztaltam Őt, és megváltoztatta az életemet. (És azóta is folytonosan teszi.)

Ezekkel együtt egy fontos dologra tapintottál rá. Mivel Isten nem látható, ezért annak, aki Őt keresi, hinnie kell, hogy Ő van - de megjutalmazza azokat, akik Őt keresik.


Nem gondolod, hogy erőszakos és méltánytalan valami olyat erőltetni a gyerekeidre, amiből később hátrányuk is származhat? Hogy nem lehet azt megtenni, hogy hol hanukával próbálkozol, hol karácsonyfával, hol meg semmivel, mert a hitelességed látja a kárát?

Nem gondolom, hogy egy gyereknek kára származik abból, ha a szüleit néha látja tévedni. A legtöbb ember változik és formálódik valaminek a mentén, valaminek az irányába: engem leginkább az Istennel való személyes kapcsolat formál folyamatosan. Ez egy dinamikus szeretetkapcsolat, amelyben a legfőbb vágyam, hogy az Ő akarata mentén mozogjak. Az életemben minden dolgot, amire Ő felhívja a figyelmemet, igyekszem hozzáigazítani az akaratához - és az, amikor megteszem, nagy belső örömmel tölt el.

És nem hiszem, hogy te nem változol, nem fejlődsz és sosem próbálkozol. Csak éppen te a karácsonyhoz ragaszkodsz, az az egyik szilárd pont az értékrendedben, nekem pedig Isten a szilárd pont, amit nem akarok megváltoztatni.

Ha folyamatosan Isten akaratához igazítjuk a családi életünket, az folyamatos változást jelent, de ez nem okoz problémát, ha a gyerekek felé is jól van lekommunikálva a váltás. De hadd fordítsam most meg a kérdéseidet.

Te nem gondolod, hogy méltánytalan valami olyat erőltetni a gyerekedre, amiből később hátránya is származhat? Hogyan adod neki át az erkölcsöt, miért legyen 'jó', mi értelme helyesen cselekedni, ha úgysem létezik semmiféle viszonyítási pontja az életben, mivel nincsenek abszolútumok, hiszen nincsen Isten?

Nem gondolod, hogy a hitelességed látja a kárát, hogy azt mondod a gyermekednek, hogy nincs Isten, de az ajándékát angyalok hozzák? Ha a nagyszülők angyalok, akkor ők vajon a mennyben vannak, ami nem is létezik, hiszen nincsen Isten?


Nem gondolod, hogy a gyerekeiddel látszólag meg tudod értetni azt, hogy a karácsony badarság, csak épp mindenki hülye akkor, aki körülöttetek él és nem így gondolkodik?

Miért minősíteném a gyerekeim előtt a máshogyan gondolkozókat? Miért tanítanék nekik ilyenfajta mentalitást, amikor ez nem áll meg az igei szeretet alapjain? Ők tudják, hogy nem attól lesz valaki értelmes vagy 'jó', hogy nem ünnepli meg a karácsonyt, mert ez nem értelem vagy a 'jó'-ság kérdése. Okos emberek is cselekedhetnek helytelenül és kevésbé briliáns elmék is dönthetnek helyesen. 'Jó' meg 'rossz' emberek pedig nincsenek, csak Isten kegyelme nélkül szűkölködő bűnösök, meg olyanok, akik részesültek Isten megbocsátásában és ezért az Ő szemében tiszták (szentek).

Nem nevelek felsőbbrendűségi tudatot a gyerekeimbe: nem gondolják azt, hogy egy jó döntéstől az ember jobbá válik. Tisztelik a többi embert, de ettől még nem fogják lemásolni a döntéseiket. Arra tanítom őket, hogy minden dolgot vizsgáljanak meg és ha kell, merjenek az árral szemben úszni, hiszen az ár gyakran sodorja rossz döntések felé az embereket. És, hát, a karácsony esetében is pontosan ez a helyzet. Mert két irányban megyünk.

Én a magam részéről Isten akaratát szeretném tenni, bármibe kerül is, mivel egyedül ezen van az Ő áldása. És nem befolyásol, hogy sokan mennek a másik irányba, mert az nem a helyes irány.

Ami a karácsonyt illeti, valakinek biztosan igaza van. Vagy a környezetemnek van igaza és a karácsony egy nagyszerű ünnep, amivel semmi baj sincs, vagy tévednek a karácsonyozók. Szerintem tévednek.


Nem gondolod, hogy végül is mindegy, hogy hiszel-e vagy sem, a lényeg az, hogy ki tudd szemezgetni a valóság morzsái közül az értékeset az értéktelentől?

Egyáltalán nem mindegy, hogy hiszel-e vagy sem! Mert teljesen más a valóságérzékelésed, ha nem hiszel, mint, ha hinnél. A valóság morzsáihoz ugyanis a szellemi valóság is szervesen hozzátartozik. Ha a természetfölöttivel kapcsolatban elhibázod a megítélést, annak súlyos következményei lesznek már itt a földön is, de még inkább az örökkévalóságban.

Eleve, hogyan is tudod az értékeset az értéktelentől különválasztani, amikor Isten nélkül nincsen olyan abszolút mérce, amely egyértelműen megmondaná, hogy mi az értékes és mi nem. Mert egyik embernek ez az értékes, a másiknak meg az. A pedofilnak más az érték, egy sorozatgyilkosnak megint más, egy muzulmánnak ismét más. És más a pénzéhes üzletembernek, más az alkoholistának, más a drogbárónak, más a sztárnak. Más a kisgyerekes szülőnek, más a szinglinek, más a tininek, más az özvegynek. És más Ázsiában, más Afrikában. Szóval, akkor most melyik az igazi érték és melyik úgynevezett 'érték' értéktelen valójában? Vagy szerinted minden értékes, ami valaki szerint az? Nem hiszem, hogy ezt gondolnád.


Nem gondolod, hogy nem minden fekete vagy fehér, függően attól, hogy isten rátette a kézjegyét vagy sem? (Tudom. Mindenre rátette.)

Nem gondolom, mert nincsen sokféle út, csak kétféle: széles és keskeny. Kétféle élet: keresztény és nem keresztény. Kétféle irány: menny és pokol. Kétféle cselekedet: Istennek tetsző és Neki utálatos. Nincsen határterület, nincsen semleges zóna, mert Isten számára nem közömbösek a mi utaink. És mi minden nap állást foglalunk...


Elgondolkoztál már azon, hogy lehet, hogy jót akarsz, de kárt okozhatsz?

Igen, sokszor gondolkozom ezen. Sőt, időről időre feljön bennem a kétely: nem mintha nem bíznék Istenben, hanem látom a saját esendőségemet. És amikor szembesülök ezzel, akkor tudom, hogy okozhatok kárt is, de az, hogy okozok-e, egyedül az én döntéseimen múlik. Azokon a döntéseken, amelyeket napról napra meghozok. A szeretetemen múlik a dolog, az Istenre figyelésemen és az engedelmességemen. Ugyanakkor tudom és érzem is, hogy Isten végtelen szeretete átöleli a családunkat (nem csak a miénket, mindenkiét, még ha nem is érzik, nem is tudják). Az Ő kegyelme az, amely segít, hogy lehessen újrakezdeni mindennap egymással. Megbocsátani, helyre tenni, és amit tegnap elrontottam, ma már nem elrontani.

Fejlődés, növekedés, hitben, szeretetben, Isten ismeretében - erről szól ez a mi életünk. És, ha mindig megteszem, amit Isten elvár tőlem, akkor a családom boldog család lesz, mert Isten jelenlétében békesség és szeretet van, és egy ilyen otthon, boldog otthon. Ha viszont nem teszem meg, amit Isten elvár, akkor kárt fogok okozni, ez bizonyos.

Minden nap kihívás felülkerekedni a kísértéseken (amik tévútra visznek) és odaadni magam Isten terveire. De, amikor megteszem, azt Isten mindig megáldja. Hiszem, hogy a családunk hosszú távú boldogulása pontosan azon múlik, hogy mi, felnőttek, mennyire tudjuk követni Isten akaratát a mi egyéni életünkben. A karácsonyhoz való viszonyulás is ebből mutat meg egy keveset.

Isten igazságos, méltányos, jó és mindenható. Ő maga a szeretet. Ha Isten jelen van az otthonunkban és az Ő szeretetével szeretjük egymást és a gyerekeinket, abból úgy hiszem, hogy nem baj, hanem túlcsorduló áldás származik.


* "Egy hívő akkor érzi jól magát, ha Istennel megfelelő kapcsolatban van."Amint korábban írtam, az Úr egy személy, Akivel a hívő ember személyes kapcsolatot ápol. Ezt az embert Isten megszólítja, megbízza, elhívja, vezeti napról napra. A hívő elhanyagolhatja az Úrral való személyes kapcsolatát, amitől ez a kapcsolat megromlik. Ettől a hívő ember boldogtalan lesz, hiszen az életét ez a kapcsolat tölti be. Ilyenkor helyre kell állítani a kapcsolatot, de ez nem olyan bonyolult, ugyanakkor őszinteséget igényel. De Isten mindig megbocsát a Hozzá folyamodó embernek.

** "been there, seen that, done that": nyers fordításban 'én tudom, mert jártam ott, láttam és megtapasztaltam azt'.


Isten