Gyerekek száma - ez vajon olyan kérdés, amelyben lelkiismereti szabadságod van dönteni? (Marathoni poszt)

Hat gyerekünk van. Amikor meghallják ezt mások, legtöbben szinte felujjongnak, hogy "de jó, hogy ennyi!", szóval általában nagyon pozitívan fogadják. Nem mindenki persze. Egy orvos egyszer egy vizsgálat után azt kérdezte, valamilyen szektatagok vagyunk-e a férjemmel és azért "lett-e ennyi gyerekünk". A felvetés már csak azért is érdekes, mert bár a mi esetünkben a doki feltételezése mellément (nem vagyunk szektatagok és nem ránk kényszerített dogmák miatt születtek szép sorban a gyerekeink), azért sajnos azt kell mondjam, hogy van alapja ennek a gondolatnak.

Miért lesz valakinek sok gyereke?

Először nézzük meg, mennyi is a "sok" gyerek. Nos, a dolog igencsak relatív. Egy egygyerekes anyának a kettő már sok. A kétgyerekes nem tudja elképzelni, mit kezdene hárommal. A háromgyerekes számára a négy már-már lehetetlen feladat. És így tovább. Tehát úgy tűnik, mindenkinek annyi a sok, amennyit már nem tud elképzelni. A sok tehát annyit jelent, hogy a saját jól berendezett, kényelmes életemhez viszonyítva túl sok.

A túl sok, persze, szintén relatív. Amikor az egygyerekes anyának megszületik a második, a kétgyerekesnek a harmadik, az addig háromgyerekesnek a negyedik, ötödik, hatodik gyereke... szóval amikor az ember önszántából vagy csak Isten által tervezetten, de bemerészkedik az addig idegen dimenzióba, mert bővül a családja, akkor már idővel nem így fogja látni. Ami tehát egyik évben lehetetlennek tűnik (=túl sok), az a másikban a megélt valóság, a maga természetességében, és semmi furcsa sincs benne.

Miért lesz tehát valakinek sok gyereke?

Nincs erről egy fia nemzeti statisztikám sem, de szerintem a legtöbb nagycsaládos nem előre elrendelten nagycsaládos. Nagyon kevesen döntik el gyerekkorukban, hogy sok gyerekük lesz, és még ha el is döntik, ritka, hogy valaki a régi gyerekkori ideáljait megtartja felnőttkori mércéjének. Közbejöhet az élet a maga kiszámíthatatlanságával, az ember pedig változik.

Szerintem a nagycsaládosok túlnyomó része időközben formálódik nagycsaládossá. Nyilván, hiszen egymás után születnek a gyerekei, de nem erre gondolok. Ahogy születnek a gyerekei, úgy különféle helyzetekbe kerül és ahogyan azokat a helyzeteket menedzseli, az átformálja a gondolkodását. Egyre lazább és idővel talán egyre szeretetteljesebb lesz, ettől meg egyre derűsebben fogja látni a világot.

Mivel napi szinten meg kell küzdenie a nagycsaládos élet kihívásaival, a megbírkózásban rutint szerez, ami növeli az önbizalmát. A derűje pedig ragadós lesz, amely a család légkörét is derűssé, harmonikussá, élhetővé teszi. A nagycsaládosok elég időt töltenek otthon a gyerekeikkel ahhoz, hogy ez a folyamat végbe tudjon menni. Ha pár otthon töltött év után elmennének dolgozni, megváltozna a családi dinamika és bennük másféle folyamat menne végbe, amely viszont nem hozna a családba olyanfajta konszolidált nyugalmat, mint amit az hoz, ha az anya otthon van.

Azt hiszem, aki nagycsaládos lesz, az pontosan ezért lesz az. Mert érzi, jobb emberré formálódik a gyerekei mellett és mert az összes problémájával és nyűgjével együtt szereti azt az állandóan változó, különleges sokféleséget, amit a gyerekei hoznak a családba a maguk egyéni nyüzsgésével. Azt lehet mondani, hogy egy nagycsaládos anya talán kevésbé ódzkodik a "megszokott" dolgok felborulásától, amelyet egy újabb gyermek érkezése és növekedése a családban okoz. Ez a higgadtabb megközelítés "út közben" alakul ki.

Mi köze a gyerekvállalásnak a szektássághoz?

A fenti, anyai hozzáállást átformáló folyamat évekig tart és a legtöbb anyának önszántából esze ágában sincs belevágni. A második-harmadik gyerek után rendszerint elfogy a kraft az emberekben. Mentálisan csapdában kezdi érezni magát otthon, meg aztán kell a pénz is: nem hátrány a család anyagi helyzete szempontjából, ha az anya is dolgozni megy, plusz a karriert is építeni kell a néhány év babázás után. Aki viszont itt abbahagyja, az egy másik sínpárra teszi a lábát, így az igazi nagycsaládos élet áldásaiból kimarad.

Itt kell megjegyeznem, hogy ma Magyarországon a szülők + három gyerek már nagycsaládnak számít, de nekem az még messze nem nagycsalád. Amikor kicsik voltak, a magunk hatját sem éreztem nagycsaládnak. Most viszont, hogy több kamasz gyerekünk lett, már "kicsi" nagycsaládnak érzem magunkat. Valójában én a 8-10-12 gyerekes családokat gondolom igazi nagycsaládnak - elképzelhető persze, hogy azért, mert a mi családunkban nincs ennyi gyerek. :) 

A legtöbb ember tehát önszántából nem vállalna sok gyereket, bármennyire is csodás a nagycsaládos élet. Kell az a löket, amit Istentől kapunk, mert az érzések nem egyértelműen  a nagycsalád felé visznek. Ha nem ismernénk a Bibliából Isten gondolatait a gyermekáldásról, akkor abból kellene kiindulnunk, hogy csak a saját okosságunk biztosít támpontot ebben a kérdésben, de nem így van.

Az Igéből tudjuk, hogy az Úr szemében kedves, ha gyerekeink születnek, és ezt a kijelentést sehol sem korlátozta az első két-három gyerekre. A kérdés szembe kell, hogy jöjjön velünk a fogamzásgátláson és a tesószületés időzítésén való gondolkodások kapcsán. Ez abszolút egy hitbeli kérdés, amelyen megrostálódnak a meggyőződéseink és a döntéseink is.

A megrostálódás azonban nem tud megtörténni, ha egyházunk hitdogmája szerint tilos védekezni. Ez esetben vakon engedelmeskednünk kell, ha a későbbiekben is oda akarunk tartozni. Ha nincs rostálás, akkor csak mások meglátását adaptálod, amely meglátás, ha nem örök érvényű igazságra, csak személyes meggyőződésre épül, akár bajba is sodorhat, mivel máshová visz, mint ahova téged Isten vinni akart volna.

Annak lesz sok gyereke, aki szektás?

Engem elszomorít a tény, de sajnos van ebben igazság. Nem tipikus, inkább szokatlan és ritka, amikor egy kereszténynek sok gyereke van. Szinte kilóg a közösségéből. Általában ugyanis nem annak lesz sok gyereke, aki keresztény közösségbe jár, hanem akinek egy káros lelki közösséggel, szektával van kapcsolata (és akkor ott jellemzően mindenkinek nagyon sok gyereke van). Ennek az az oka, hogy kizárólag ezek a szekták merik felvetni a gyermekvállalással kapcsolatos kényes témákat alkalmaikon. És ha már felvetik, meg is mondják, hogyan kell viszonyulni hozzájuk.

Az átlag gyülekezetben az átlag gyerekszám korrelál az ország nem hívő részének gyerekszámaival. Mintha a keresztényeket pont ugyanannyi gyerek vállalására vezetné rá Isten, mint amennyit a világiak saját kútfőből kitalálnak. Nyilván nem erről van szó, hanem arról, hogy az átlag gyülekezetben nem sok szó esik a gyerekvállalás bibliai szemléletű alapjairól. Nem beszélünk védekezésről, fogamzásgátlásról, nem gondolkozunk közösen arról, hogy Isten ezekről a dolgokról mit gondol.

Mivel nincs erről nyilvános diskurzus, a családok a saját fejük után mennek és sokaknak egyáltalán nem jut eszébe fogamzásgátlás vagy gyerekszám tervezés előtt vagy közben ezekről Istent megkérdezni. Mivel a gyülekezetben nem beszélnek erről, nyilván logikus következtetés, hogy Istennek sincs mit mondania.

A káros lelki közösségeknek, szektáknak azonban határozott véleménye van a gyerekvállalásról. Tény, hogy akinek dogmák, hitelvek segítik az életben való elnavigálását, az könnyebben adja be a derekát a nagycsalád gondolatának, különösen, ha egyházában alaptanítások vannak erről. És ez akkor is igaz, ha azokat a hitelveket a közösség Istentől akaratától idegen módon a családra kényszerítette.

Miért baj a kényszerítés, ha Isten akaratával megegyező dologról van szó?

Mert Isten akaratával szembemegy a kényszer. Isten nem kényszerít rád semmit: amikor újjászületsz, nem veszi el az akaratodat, hanem rávezet dolgokra. Ellenállhatsz. A Szentlélek sosem uralja le teljesen az embert, hanem mindig együtt munkálkodik az ember akaratával. Isten úgy tervezte, hogy a Vele való kapcsolatban megmaradjon a személyiséged, hogy ne veszítsd azt el. Így munkatársává válsz Istennek, együtt munkálkodva Ővele, és ez tartást ad neked, amellett, hogy a Vele való kapcsolat bensőségesebbé válását is okozza.

Vallásos kényszerítés hatására ezek a dolgok nem történnek meg. A vallásos kényszer azt jelenti, hogy elmondják neked, Isten nem akarja, hogy védekezzél, és mivel minden gyermek áldás az Úrtól, minél több gyermeked születik, annál áldottabb vagy. A gyermekszületés olyan szinten fel van magasztalva, annyira központi helyen áll a közösség tanításaiban, olyan mélyen összekapcsolódik a minél többgyerekesség az áldással, hogy a fiatal anyák elé semmilyen más perspektíva nem kerül. Így azok, akiknek valamilyen okból kevesebb gyermekük születik vagy nem is lehet gyermekük, teljesen perifériára kerülnek az egyházban és úgy érezhetik, Isten nem szereti őket.

A vallásos kényszerítés azt is jelenti, hogy a tanítást megkérdőjelezés nélküli kell elfogadni és engedelmeskedned kell, csak akkor leszel áldás az életeden. És mivel te áldott szeretnél lenni, Isten akarata fontosabbá válik, mint hogy te mit akarsz. Az, hogy mit akarsz, ezeken a helyeken nem számít, hiszen nem lázadozhatsz: a közösség által kinyilatkoztatott "igazságot" akkor is el kell fogadnod, ha belül ellenérzéseid vannak. Amikor a dogmák átlépnek az akaratodon, te az akaratodat figyelmen kívül hagyva a dogmákat fogod elfogadni, így viszont fennáll, hogy idővel elveszítheted az akaratodat - akár az egész személyiséged "feloldódhat" a vallásos igyekezetben.

"Mire vágysz az életben?"  "- Arra, amit Isten akar." Ez a fajta személytelen vallásosság jellemzője a szektáknak, de ezzel a mentalitással a közösség kollektíven eltagadja, hogy létezik lelkiismereti szabadság.

Mi az a lelkiismereti szabadság?

Az Igéből nyilvánvaló, hogy vannak olyan, az egyes ember életét, életmódját meghatározó fontos kérdések, melyekben nincs egyértelmű kijelentés arról, hogy mit kell tennie a hívő embernek. Helyette két dolog közül lehet választani. Ezekben a lelki kérdésekben Isten nem a közösségnek, hanem kizárólag az egyes hívő embernek adta a döntési lehetőséget az életének meghatározásával kapcsolatban. A káros lelki közösségek, szekták nem mondják el tagjaiknak, de a legtöbb különleges kérdés, amelyben a közösség Isten akaratát "kinyilatkoztatja", éppenséggel olyan dolog, melyben a közösségnek nincs Istentől való felhatalmazása dogmákat, kizárólagos hitigazságokat kijelenteni.

Azokban a kérdésekben az egyes hívő embernek kizárólag Istenre kell hallgatnia, és magának kell rájönnie, hogy az Úr az ő életében mit akar. Azokban a kérdésekben lelkiismereti szabadsága van a hívő embernek Isten előtt feketét vagy fehéret mondani. Még úgy is, ha, amit dönt, az eltér attól, amit a közösségben más dönt. Az Ige szerint amiatt, amit döntött, egyik sem ítélheti meg a másikat és nem tarthatja szellemileg felsőbbrendűnek magát. Lelkiismereti kérdésekben ugyanis az Ige választást enged, és egyik lehetőség sem "bűn", mindkettő Isten előtt kedves.

De ezekről a dolgokról honnan is tudna egy keresztény, ha a hívők egymás között sosem említik?

A gyülekezetben nyíltan kellene beszélni arról, hogy vannak ilyen lelkiismereti kérdések, és hogy ezekben a kérdésekben nincsenek univerzális, mindenkire egységesen igaz válaszok, hanem több, Istennek kedves válasz közül kell mindenkinek egyet választani, de lehetséges Isten akaratát keresni és megtalálni ezekben a kérdésekben. Csak nem mindenkit fog ugyanarra vezetni, és ez így teljesen rendben van, ameddig az ember a bibliai alternatívák közül választ. Ha nem beszélnek erről, az olyan, mintha a lelkiismereti kérdések nem lelki kérdések lennének. Pedig nagyonis azok.

Ugyanakkor, nyilván nem minden kérdés lelkiismereti kérdés. Vannak kizárólagos hitigazságok Jézus istenségéről, bűnről, megváltásról, mennyről, kárhozatról, melyekben nem lehet többfélét gondolni, mert az már hittorzulásba, eretnekségbe hajlik. A hittorzulás veszélyes, mivel érintheti az üdvösséggel kapcsolatos igazságot is, és akkor a tévútra terelődés az örök élet kockáztatásával jár. Az embert pedig nem figyelmezteti egy mennyei csengő, hogy " hé, túl messzire mentél, itt már veszélyben az üdvösséged!"

Kis hittorzulásokból egyre nagyobbak lesznek, míg az ember már a bűnről is kijelenti, hogy az olyan "hiba", amin Isten csak mosolyog, a kárhozatról pedig, hogy az nem létezik, hiszen "egy szerető Isten senkit sem küldhet olyan helyre". Ha nincs bűn és nincs kárhozat, akkor Jézus kereszthalála értelmetlen volt.

Veszélyes dolog a hittorzulás, de ugyanilyen veszélyes dolog lelkiismereti kérdésekből kizárólagos hitigazságot, dogmát gyártani, márpedig a káros lelki közösségek, szekták többek között pont ezt teszik. Épp azokban a kérdésekben erőltetnek kész válaszokat tagjaikra, amelyek lelkiismereti kérdések. Ha az ember elfogadja ezeket a kész válaszokat, akkor szembekerülhet önmagával és Isten jó akaratával is. Ha közösségi nyomásra kényszeríti magát, elveszítheti személyiségét és emiatt túlzottan kiszolgáltatottá válhat. Isten ezt nem akarja (de a szekta igen és vissza is él a helyzettel).

Hogy jön ez a gyermekvállaláshoz?

Az, hogy egy családban hány gyermek születik csak részben szülői döntés. Lehet, hogy több gyereket terveztek, de traumatikus szülésélmény, meddőség, tartós betegség vagy a házastárs sajnálatos elvesztése megakadályozza a megvalósulást. Most mégis a tervekből és a vágyakból kiformálódó döntésre szeretném irányítani a figyelmet. A család döntése arról, hogy hány gyereket szeretne vagy hogy hányat vállal, lelkiismereti kérdés.

Ez azt jelenti, hogy kizárólag a család, nem pedig a közösség és nem is egy dogma határozza meg, hogy a tervek szerint "mennyi lesz az annyi". Ebbe a döntésbe egyetlen közösség sem avatkozhatna bele semmilyen kinyilatkozással!

De miért baj, ha egy közösség a Biblia alapján kinyilatkoztat dolgokat, pl. azt, hogy nem helyes Isten előtt, ha elkerüljük a gyermekáldást, hanem az Úr azt akarja, hogy lehetőség szerint minden megfogant gyermek megszülessen?

Pusztán az a tény is negatív érzéseket, frusztráltságot, depressziót kelthet egy anyában, ha sokkal több gyereke születik, mint amit jó szívvel bevállalt volna. Ideális esetben ilyenkor az ember lánya szembenéz az érzéseivel és megkeresi magában, hogy miért éli meg annyira negatívan a dolgot. Valamilyen félelem, a házasságtárs eltávolodása, a környezet helytelenítése az ok? A társadalom ellenszenve, anyagi nehézség vagy korábbi életvitelének elvesztése felett érzett szomorúság áll a háttérben? Esetleg nem bír a gyerekeivel és kellemetlen neki, hogy a fejére nőttek? Ha megvan az oka a rossz érzéseknek, akkor már csak lelkileg dolgozni kell az embernek saját magán, hogy ezeken felülkerekedjen.

Ha viszont az egyház elveit adaptálja valaki, akkor ezek a lelki körök nem tudnak rendesen lefutni. Ahhoz ugyanis a változás lehetősége a kezemben kell legyen. Tudnom kell, hogy az én életemben a végszót, így vagy úgy, de én mondhatom ki. Mert én választhatok, mi legyen. Dönthetek. Miben dönthetek, ha már sok gyerekem született? Abban, hogyan tovább. Változtathatok a hozzáállásomon, a gyerekekhez való viszonyulásomon, az esetek jelentős részében a házastársi kapcsolatomon, de még a meggyőződésemen is.

Ha meggyőződésem volt, hogy nem szabad védekezni, akkor ezt felül tudom írni a saját negatív tapasztalataim fényében és nem kell, hogy további gyerekeim szülessenek, ha nem akarom. Persze, nem muszáj megváltoztatni egy szilárd meggyőződést, de az ember mentális épsége miatt rendkívül fontos, hogy legyen meg a lehetősége a változtatásra, hogy legyen a kezében a döntés, amit aztán letehet Isten kezébe.

Ha viszont semmi sincs a kezedben, akkor egy kiszolgáltatott báb vagy csupán, aki nem teheti le az életét Isten kezébe, mert nincs önálló élete. Ha az egyházad diktálja a gyerekszámot, akkor teljesen elveszted a kontrollt az életednek e rendkívül fontos területe felett. És az egyház a gyerekszámmal kapcsolatban nagyon határozott, dogmatikus véleményében nem lesz megengedő, csak mert neked mondjuk mentálisan vagy egészségileg vagy a házastársi kapcsolatod fennmaradása szempontjából kockázatosak a további gyerekszülések.

Szabad egyáltalán kockázatot vállalni?

Igen, még akár komoly egészségügyi kockázat mellett is lehet egy új életet, új várandósságot bevállalni. Ebbe azonban sohasem szabadna, hogy a házaspáron kívül bárki más beleszóljon, főleg nem valaki egy hatalmi, visszautasíthatatlan pozícióból. Egyedül, kizárólag és csakis a szülőké a döntés, mert egyedül, kizárólag és csakis a szülők kockáztatnak. Sem egy egyházi dogma, sem egy egyházvezető nem tud osztozni a felelősségen.

Sok ilyen pozitív történet van, amikor a kezdeti nehézségek ellenére a sokgyerekes család csodálatos dinamikát alakít ki és működőképes modelljük példaértékűvé, másokat inspirálóvá válik. Van, amikor az anya az élete kockáztatásával vállalja, hogy kihordja a babát és megmenekülnek mind a ketten. De nem mindig vannak ilyen szép végkifejletek. A végkifejlet sem mindig a vége, hiszen az élet egy nagycsaládban bármikor hozhat váratlan fordulatot.

Van, amikor a pénzügyileg kiegyensúlyozott tizenegy gyerekes édesanya anyagi biztonság nélkül egyedül marad és arra kényszerül, hogy gyerekeivel elhagyja szép családi otthonukat, mert a férjét, gyerekei apukáját nagy értékű pénzügyi csalás vádjával letartóztatják és otthonukat ugyanezért lefoglalják. Van, amikor a 19 gyerekes családban a túl szigorú vallásos udvarlási szabályok miatt az egyik fiútestvér molesztálni kezdi húgait. Van, amikor sokadik gyermekként nagy figyelmet igénylő, beteg gyermek születik.

Ilyesmikre senki sem számít, de megtörténhetnek. És bár a rossz dolgokért nincs, aki azt a tényt okolja, hogy sok gyerekük született, azért érdekes lehet a kérdés, hogy vajon az érintett családok gyermekvállalással kapcsolatos nézeteit mennyiben befolyásolták egyházi (káros lelki közösségi, szektás) tanítások, "kinyilatkoztatások", amikor gyermekvállalással kapcsolatos döntést hoztak. Ettől még jó dolog a nagycsalád és a megszületett gyermekek lehetnek aranyosak, de ne engedd, hogy a te életedet olyan tanítások befolyásolják, amik kiragadott igéken, nem a teljes Szentíráson alapulnak.

Aki lelki alapon határozza el a gyerekvállalást, tudnia kell, mibe sétál bele. Aki meglép ilyesmit, Istent kell tudja maga mögött, nem egy dogmát. Vagyis bizonyosan tudnia kell, hogy őket most ebben a dologban Isten vezeti. Akkor is történhetnek rossz dolgok, de legalább élete egy fontos területét az Úrra tudta bízni és meg lett harcolva - nem emberi okoskodásra alapozták vállalásukat.

Van tehát lelkiismereti szabadság a gyermekvállalás kérdésében, illetve, csak lelkiismereti szabadság van. Ebben te döntesz Isten előtt, nem az egyházad, akármit is jelent az ki.

Kecskék, bárányok, félelmek

Érdekes emberi tapasztalat, hogy ha valaki nagyon sokáig él javarészt saját maga társaságaként, anélkül, hogy mások visszajelzéseit meg tudná hallgatni, akkor elkezdi magát a közösséggel kevésbé kompatibilisnek érezni. Mi anno azért jöttünk ki a helyi lelki közösségből, amelyhez addig tartoztunk, mert úgy éreztük, Isten megengedi, hogy eltávolodjunk attól a miliőtől, mely minket lelkileg minimálisan épített, de annál inkább megterhelt, és amit úgy éreztünk, hogy szándékaink ellenére mi sem tudunk építeni, mert az életünk inkább botránykő volt mások szemében.

Évekkel ezelőtt voltunk utoljára gyülekezetben és a Biblia alapján ma is úgy látom, hogy, bár jó dolog az igazi lelki közösség, Isten mégsem akar minket mindenáron bármilyen csoporthoz csatlakozva látni. Az Úr minden hívőt felkent Szentlélekkel, Aki tanítja és vezeti őt, így egyikünknek sincs szüksége arra, hogy egy gyülekezet pátyolgassa. Persze, ha valaki megteheti és a környezetében van olyan gyülekezet, ahol a tiszta Ige szól és valóban Jézus Krisztus neve magasztaltatik fel a testvérek életvitelében, akkor menjen el, az egy jó hely. De nem kell mindenáron gyülekezeti közösség után menni.

Nem minden közösség alkalmas arra, hogy abban egy hívő ember növekedni tudjon. Egyes helyek fojtogató lelki közege vagy felszínes közönye helyett jobb inkább a magány - ami persze csak ritkán jelent lelki emberek társaságától való tényleges és tartós megfosztottságot. De, még ha azt is jelenti: jobb az, mint olyan csoportba próbálni beilleszkedni, ahova az ember nem való. Nem mindegy ugyanis, hogy adott közösség kinek/minek a közössége.

Egy bárány egy kecskenyájban nem érezheti otthonosan magát - nem az övéi vannak ott. Egy kecske is feszeng egy birkanyájban, mert ott nem az ő természetéhez illeszkedően viselkednek. Sem a bárány, sem a kecske nem akar a természetével ellentétes viselkedésre bátorítva lenni, és az az igazság, hogy a bárányból nem lehet kecske, kecskéből sem lehet bárány - hacsak újjá nem születik.

Ma sok gyülekezetben akarnak kecskéből bárányt nevelni azzal, hogy viselkedési kódexet oktatnak nekik: "a hívő ember szeret és megbocsát!", "csak mondd el ezt az imát és üdvözöllek Isten országában!" Befogadják őket a bárányok közé, az ő természetükhöz formálják a közösség alkalmait. Bátorítják őket, hogy higgyék el magukról, hogy ők már bárányok, pedig nem azok. Reménytelen küzdelemre vannak így kárhoztatva szegény kecskék azzal, hogy megfosztják őket az igazságtól: hogy kecskéből sosem lesz bárány, akármennyi erőfeszítést tesz is bele. Ahhoz újjá kell születni.

Ma mindenfelé látni e káros hozzáállás nem kívánatos következményeit. A kecskék egyre többen, a bárányok egyre kevesebben vannak jelen az alkalmakon. A kecskéket botránkoztatja a bárányok "más" természete, a bárányokat meg elidegenítik, elüldözik a felszínes kecskelétről szóló "csakérezdjólmagad" közösségi programok. Ebben a helyzetben általános jelenség az identitászavaros, önmagát folyamatosan megvető kecske és bárány, aki azt hiszi, vele van a baj, mert nem érzi magát annak, aminek hiszi magát: a kecske báránynak, a bárány kecskének. És, akármennyire is próbálnak megfelelni annak az elvárásnak, amit magukról elhittek, úgy tűnik, valahogy sosem áll össze a kép a fejükben, nem értik, miről is kellene szóljon  az életüknek a nyájjal, a Pásztorral.

Nem értik, mivel félreértik saját természetüket: lelki közegük fényében ítélik meg magukat, ahelyett, hogy az Ige "természetrajzát" hívnák segítségül annak a meghatározásához, hogy ők kicsodák. Ha tudnák, kicsodák, megértenék miért éreznek úgy, ahogy. Hogyan is tudná magát egy bárány jól érezni azon a helyen, ahol elvárják tőle, hogy asszimilálódjon a kecskékkel és kecskedolgokat csináljon? Ha ez ellen felszólal, mindig ő lesz az ünneprontó, aki megöli a hangulatot, akinek semmi sem jó. Meg kell, hogy értse a kecskéket. Hogyan is tudna egy kecske úgy viselkedni és azt fontosnak érezni, mint, amit egy bárány fontosnak érez, ha természet szerint kecske?! Ez nem elvárható tőle. Neki az evangéliumot kell hallania, azt, hogy le kell tennie a kezéből a fegyvert és kapitulálni Isten előtt - feladni kecske mivoltát és engedni magát báránnyá változtatni.

Az az igazság, hogy nem szeretnénk olyan közösségbe járni, ahol bárány viselkedési kódexet oktatnak kecskéknek. Ezt persze sosem nyíltan teszik, de látszik a hozzáállás a gyülekezet mindennapjaiban. Én nem szeretném, hogy a világot próbálják átformálni a hívő ember képére (leszállítva Isten mércéjét olyan szintre, hogy emberi erőfeszítéssel teljesíthető legyen) ahelyett, hogy a bűnökből való igazi szabadulást és a kegyelemből való valódi üdvösséget (kecskéből való báránnyá válás egyetlen lehetséges útját) prédikálnák és élnék. Nem elég, ha csak prédikálják, élniük is kell.

Gondolom létezik olyan közösség, amire jellemző, amiket szeretnék látni egy ilyen csoportban. Azonban, ott az egyes számú félelmem: mi van, ha a mi családunk alapjáraton nem kompatibilis egy gyülekezettel? Az elmúlt évek során egyre jobban tanulunk másokat tisztelve kiállni saját magunkért és nem félni kimondani, amit helyesnek érzünk, még ha pontosan tudjuk is, hogy lesznek akiknek nem fog tetszeni. Jó néhány mélyebb családi barátságunk megszakadt jó szándékú hívő emberekkel, mivel vannak dolgok, hozzáállások, amelyek hiánya nekünk már nem fér bele egy barátságba (őszinteség, őszinte érdeklődés, bizalom, jó szándék, egymás jóra bátorítása).

Valahogy ugyanezekkel a tulajdonságokkal szeretnék találkozni egy lelki közösségben is és a félelmem alapja, hogy lehet, ott sem fogom megtalálni. Mondjuk, akkor mi van? Semmi. De nem fogjuk megtudni, hogy tényleg úgy van-e, ha ki nem próbáljuk. Azt hiszem, ki kell próbálni. Majd. Ha újra otthon leszünk. Bátorság, Eszti, hehe. :)

Te kinek hirdetnéd az Igét? (marathoni poszt)

Látok egy tendenciát és ettől egy kicsit szomorú vagyok. Azok a gyülekezetek, akik rendezett hátterű, viszonylag jól szituált tagokat számlálnak a soraikban, javarészt hasonló-forma személyek felé nyitottak. Őket várják, őket látják szívesen a gyülekezetben. Az ő befogadásukra hangolódnak rá. Vagyis a legkevésbé problémás, legkönnyebben billeszkedni képes társadalmi réteget célozzák. Akiknek szinte nincs is megoldásra váró problémája, akik eddig is jól megoldották a saját életüket: akiknek nem kell a múltjuktól, elviselhetetlen terhektől, erős megkötözöttségekből szabadulniuk.

Ezekkel az emberekkel szinte nincs is teendője a gyülekezetnek: ők a könnyű tagok, akiknek sem rengeteg lelkigondozásra, sem az életük ingoványból való kiemelésére, körülményes, a gyülit is igénybe vevő lelki-fizikális segítségnyújtásra nincs szükségük. De pontosan ők a legnagyobb csapda: hisz hogyan nyersz meg valakit Krisztusnak, aki semmiben nem szenved hiányt? És mivel fogod ezt az embert a közösségben bent tartani, a megszentelődésre motiválni, vagy csak úgy, tevékenykedésre aktivizálni? Amikor lelkileg sem nem szomjazik, sem nem éhezik valaki, és ha a saját kezével meg tudja szerezni azt, amire neki szüksége van, mi többet várhat még Istentől?

Mit adhatna egy ilyen embernek az Úr Jézus? Nem adhat neki semmit, hiszen az az ember nem érzi, hogy szükségben lenne. Pontosan emiatt őt a 'legnehezebb' megszólítani a tiszta evangéliummal. És valójában nem is nagyon lehet: neki ugyanis hiányoznak a mély szükségletek az életéből. Ő jól érzi magát a lelki nyomorában, mert nem éli meg nyomornak azt. Azért nem, mert az élete amúgy anyagilag is és életvezetésileg is teljesen vállalható.

Mivel úgy gondolja, hogy neki még van reménysége az életben, ezért még vannak elvárásai is a jövőt illetően: vagyis ő igazából jól van, ezért nem lehet meggyógyítani. Még Jézus sem tudja. Mert aki nem hiszi, hogy beteg (pedig az, hiszen a lelke halott!), aki nem tudja, hogy ő a nyomorult és a szegény és az árva (hiszen nincs megváltva, Isten nem az Atyja és nem ismeri Jézus Krisztust!), aki nem szomjazik erősen, mert úgy érzi, hogy ez a földi lét még sok jót tartogat neki - azzal nem lehet mit kezdeni. Őtőlük, Jézus is csodák nélkül távozott, amikor itt a Földön járt.

A gyülekezetek mindezek ellenére makacsul ragaszkodnak hozzájuk. Egyáltalán nem hallják, ahogyan belül ezek az emberek kérlelik a gyülit, hogy hagyják őket lógva és menjenek máshova. A gyülekezet lelkileg csüng ezeken az embereken és csak őket akarja, mivel ezek a tagok már tudnak közösségben 'viselkedni'. Velük nincs annyi meló, mint amennyi mondjuk a korinthusiakkal volt. De Jézusnak meg nincs dolga ezekkel az emberekkel (addig legalábbis, ameddig fel nem ismerik, hogy szükségük van Őrá, mert Nélküle ténylegesen lelki nyomorultak) - a gyülekezet viszont őket akarja tagoknak.

Ha nem hiszed, hogy így van, csak gondold végig: neked milyen gyülekezet van a szemed előtt, ha egy ideális lelki helyre gondolsz? Kik vannak benne tagokként, ki a többség? Szakadtak, csonkabonkák, lelki nyomorékok, testi függőségekben küszködők? Szerintem nem. És sajnos eddig nekem sem. De most azon vagyok, hogy átkonvertáljam a fejemben élő hamis képet, és hozzáigazítsam a látásomat ahhoz a képhez, amit Isten a gyülekezetről gondol. És, hogy mit gondol? Ezt gondolja:

Halljátok meg szerelmes atyámfiai,

avagy nem választotta-é az Isten

e világnak szegényeit, hogy

lennének gazdagokká a hitben és

örökösivé az országnak, amellyet

ígért azoknak, akik őt szeretik?

(Jakab 2:5)

Mert látjátok a ti hivataltokat,

atyámfiai; hogy ti nem sokan vagytok

bölcsek test szerint, nem sokan

hatalmasok, nem sokan nemesek.

Hanem akik bolondok e világon,

azokat választotta Isten, hogy

a bölcseket megszégyenítse:

és akik e világon erőtelenek, azokat

választotta Isten, hogy az erőseket

megszégyenítse. És akik nemtelenek

e világon és semminek állítatnak, azokat

választotta Isten, és azokat, amellyek

nincsenek, hogy amelyek vagynak,

azokat eltörölje. Hogy ne

dicsekedjék őelőtte egy test is.

(1 Korinthus 1:26-29)

Nyomorultak és szükségben lévők természetfeletti lelki közösségét képzelte el Isten, amikor a gyülekezetre gondolt. Nem elitista klubdélutánt, ahol a jól öltözöttség, a jól szituáltság, az entellektüel lét üdvözlése a sikk. Nem olyan helyet, ahol egy odatévedt, de rosszul öltözött, lelkileg szomjas ember nagyon rosszul érzi magát, mivel őt ott megvetik. Megvetik, mert mindenki a láthatókra néz: intellektusra, öltözetre, végzettségre... még bőrszínre is.

Mert nem-kívánatos az, aki szomjas, hogyha nem ismeri a kánaáni nyelvezetet, a hívő szubkultúrát és nem tud úgy viselkedni, hogy lehetőleg észre se vegyük. Ha nem tudja maga megoldani a maga életét, ha a szomjassága miatt megzavarja az alkalom békésen kiszámítható folyását... mert a szomjúság önmagában nem elég ahhoz, hogy felé forduljunk. Ehhez itt van még egy ige és pár kérdés: el tudsz egyáltalán képzelni egy olyan gyülekezetet, amely úgy a szentek közössége, hogy benne "némelyek" erősen terhelt múlttal rendelkeznek? Te tudnál rájuk úgy tekinteni, mint igazi lelki testvéreidre: sem nem csodálva a rosszfiús, kemény életüket, sem nem megbotránkozva bennük és lenézve őket, amiatt, ahogyan régebben éltek? Tudnál rájuk úgy tekinteni, hogy arra nézel, akik ők ma az Úrban, és nem arra, amilyen cégéres bűnösök a megtérésük előtt voltak?

Avagy nem tudjátok-é,

hogy a hamisak az Isten országának

örökségét nem bírják? Ne tévelyegjetek:

sem paráználkodók, sem bálványimádók,

sem a házasságrontók, sem az éktelen puhák,

sem akik férfiakkal tisztátalankodnak:

sem a lopók, sem a fösvények,

sem a részegesek, sem a szidalmazók,

sem a ragadozók az Isten országának

örökségét nem bírják. Ilyenek voltatok

pedig némellyek; de megmosattatok,

megszenteltettetek, megigazítattatok

az Úr Jézus nevében és a mi

Istenünknek Lelke által.

(1 Korinthus 6:9-11)

Annak, hogy nem úgy tekintünk a gyülekezetre, ahogy Isten tekint, mindig ára van. A hamis kép ugyanis eltolja a hangsúlyokat a közösség életében, és ez meg félreviszi az egész felépítményt. Ha ugyanis a gyülekezet egy kegyelmet nyert bűnösök méltatlan és esendő (de törekvő!) csoportja, akkor a bátorítás, az intés, a feddés, a tanítás azonnal mind nélkülözhetetlen dolgok lesznek! És mindezt a közösség tagjai vonakodás nélkül, örömmel és készséggel tudják elfogadni. Az embereknek szükségük lesz minderre és ezért nem kultúrprogram, intellektuális klubdélután, szentek vállveregetős alkalma lesz az istentisztelet, hanem valóban Isten igaz tisztelete. Mert mi az igaz istentisztelet?

A tiszta és Isten előtt és az

Atya előtt szeplő nélkül való

isteni szolgálat ebben áll,

meglátogatni az árvákat és özvegyeket

az ő nyomorúságokban, és szeplő nélkül

megtartani magát e világtól.

(Jakab 1:27)

Egy ilyen közösségben, ahol az emberek vállalják az életüket, a botlásaikat (hisz mindenki botlik és mindenki fejlődés folyamatában van), ott valóban erővel van jelen a kegyelem, és az ember még inkább bele tudja magát tenni a közösségbe őszintén, tettetés és máz nélkül. Mindenki ilyen helyen szeretne keresztény lenni, de mennyien nem vesszük észre, hogy pontosan a saját elvárásaink, a saját kényelmünk az oka annak, hogy nem ilyenek a közösségeink!

Közösségeink a testies keresztények gyűjtőhelye. Skandallum ma ilyet mondani, de hát az igazság néha skandallum. És az az igazság, hogy ezek az emberek nem csak úgy egyszerre bent lettek a gyülekezetben: mi keressük, mi hívjuk el, és mi hozzuk őket be a közösségbe! És amikor már ott vannak, mi vagyunk, akik panaszkodunk, hogy nem olyan a közösség, amit az Igében látunk. De ezt meg mi okozzuk, nem Isten. Mi 'termeljük' tömegesen a testies keresztényeket, vagyis a mi Igétől eltávolodott evangélizálási gyakorlatunk.

Nem azokat keressük ugyanis, akiket az Úr Jézus keresne. Nem azokat, akik ugyan jól reagálnának az evangéliumra, de akikkel viszont egyáltalán nem kényelmes a gyülekezetesdi: ugyanis folyton csak a gond van velük és mivel nekünk nemcsak elhordozni, hanem szolgálni is kell feléjük, a türelmünk és a szeretünk radikálisan próbára van téve, ami viszont minket is állandóan visszavisz a kereszthez...

Ez lenne egyébként Isten tökéletes terve a közösséggel, amely a Krisztus Teste akar lenni ebben az érában. De ez nem az a kiszámítható, kényelmes hívő élet, amihez a legtöbben hozzá vagyunk szokva. Ez nem a hamis atyafiakkal való nyugis együttélés, amely, bár alapjáraton harmonikus és zűröktől mentes, de annyira távol esik Isten akaratától, hogy a közösség így nem is tudja betölteni földi funkcióját.

Nem szabadna testies keresztényekkel vagy hamis atyafiakkal feltölteni a gyülekezeteinket! Még akkor sem, ha ők szívesen jönnek. Pont azért jönnek szívesen, mert őket célozzuk meg. És azért célozzuk meg őket, mert velük érezzük jól magunkat. Hisz jó olyanokkal lenni, akiknek nincsenek problémái, akik nem küszködnek bűnökkel, nem erőtelenek, nem örlődnek az életük folyása felet. Amikor velük vagyunk, akkor 'jó társaságban' vagyunk és elhisszük, hogy velünk sincs semmi gond. Minden oké, tesók, csak dicsérjük az Urat, meg adakozzunk, meg menjenek a programok, de légyszi, ne kelljen megvallanom, hogy tegnap délután megint elbuktam egy bűnben. Arról ne kelljen beszélnem, mert az nem hangzik jól rólam.

Mert mindenki tudja, hogy itt mindenki szent és szép és jó, és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy ez mekkora hazugság már. Hazugság saját magaddal szemben - és hát, így lesznek az emberek képmutatók. Van egy elvárás, hogy legyél mindig jól, ne terheld a közösséget a gondjaiddal. És az ember megtanul viselkedni. Aztán mindig rendesen ledöbbenünk, amikor valakiről kiderül valami komoly nagy bűn. És csóváljuk a fejünket: hogy tehette? Hiszen ő is mindig "jól" volt... vagy mégsem. Ahogyan te sem biztos, hogy annyira jól vagy, mint ahogy hinni szeretnéd, hiába lógsz a jólvagyunk társasággal. Te sem biztos, hogy lelkileg igazán jól vagy, ha nem érzed, hogy mennyire gáz mindig jól lenni...

Ha te mindig jól vagy, akkor mikor van szükséged Jézusra? Szükséged van Rá egyáltalán? Ha nincs Rá szükséged, akkor hogyan lehetsz élő? És ha azt hiszed, hogy élsz, akkor hogyan lehet, hogy jól érzed magad a jólvagyok-ok között, képet mutatva? Hétről hétre játszod a gyülekezetesdit és kicsit sem gyötrődsz a testies keresztények között? Nem önmagadat áltatod vajon? Ha abban érzed jól magad, amiben egy testies keresztény jól érzi magát, akkor ez mivé tesz vajon téged?

Testies keresztények azokból lesznek, akik nem gondolják, hogy szükségük van megtérésre, de aztán mégis hoznak egy formális döntést Jézus Krisztus követése mellett. Csak éppen újjá nem születnek. Sosem érett meg igazi bűnbánat bennük, és a bűntől való radikális elszakadás nem történt meg sem a szívükben, sem az életükben. Számukra ugyanis a bűnösség gondolata nem méltó: bezavarna a saját magukról alkotott képbe, ők ennél jobbakat gondolnak magukról, ezért nem akarják.

Ilyen emberek sosem maradnának meg egy olyan közösségben, amelyben a megtért bűnösök szeretettel vannak intve, feddve, bátorítva, tanítva. Ők nem akarják magukat kegyelmet nyert bűnösnek érezni. Nem érzik magukat Isten erőteljes formálására szorulónak. Ők kikérik maguknak, ha valaki feddeni, helyreigazítani vagy tanítani akarja őket, főleg, ha olyan valaki az illető, aki kevésbé szent, kevésbé rendezett életű, mint amilyennek ők magukat gondolják.

Úgy hiszik, hogy jól vannak, és önmagában is elég jó az életük. Hagyja őket mindenki békén, örüljenek annak, hogy itt vannak és a jelenlétükkel (valamint anyagi hozzájárulásukkal) emelik az alkalmak fényét. Odateszik magukat, mert eljönnek, és ez legyen mindenkinek elég, ne szóljanak mások abba bele, hogy hogyan élik az életüket. És az a kemény, hogy ezek az emberek nem ilyenekké váltak, hanem mindig is ilyenek voltak. A közösségbe kerülve nem változtak meg, helyette átformálták a közösséget, hogy az kiszolgálja az ő lelkileg halott igényeiket. Hogyan történhetett ez meg?

Nem hivatkozhatunk a körülmények szerencsétlen összjátékára: mi magunk vagyunk, akik teljes mellszélességgel asszisztálunk ehhez! Először is azzal, hogy nincs átlátszóság és egészséges feddés, intés, bátorítás, tanítás közösségeinkben. Az érdeklődésre és az intellektusra hatnak az igehirdetések, programjainkkal, gyülekezeti rendünkkel a művelt hallgatóságot inkább célozzuk, mint a lelkileg szomjazókat. Az alkalmakon és azon túl egymás felé képet mutatunk, és büszkeségből és indulatból törvénykezünk. Kényelmi pozícióból reagálunk egymásra, nem az Úr szerint. És nem szomjazzuk Isten akaratát, szavát megismerni és cselekedni.

Másodszor azzal segítjük a helyzetet, hogy nem a tiszta evangéliummal evangélizálunk. Az Ige szerint az istentisztelet bolondsága üdvözítheti a híveket, de mi biztosra akarunk menni, ezért édes mázba csomagoljuk az evangéliumot. Az édes mázra a valódi lelki szükségben lévők igen rosszul reagálnak - ők átlátnak a szitán, hogy nem őszinték a szándékaink. De mi nem is őket, hanem a jól szituált embereket célozzuk, és ők meg az igehirdetés bolondságára nem reagálnának jól. Az ugyanis kevés nekik, hisz ők nem érzik sem bűnösnek, sem megmentésre szorulónak magukat. De hát, mégis kellenek nekünk.

Ezért ágyazzuk intellektuálisan szórakoztató és jó kedélyt hozó programba a megtérésre hívást, ezért kell a zenei aláfestés, ami gyülekezeti beállítódástól függően komoly vagy éppen könnyűzene. Muszáj, hogy meglegyen a jóittlenni-érzés, mert ha nem kerülnek hangulatba, nem is fognak reagálni az üzenetre. Ebből persze az is következik, hogy amikor viszont reagálnak, sokszor az sem őszinte bűnbánatból fakad, hanem a hangulat hozza. Ebből van a hamis megtérések sokasága.

És amikor ezek az emberek bekerülnek a gyülekezetbe, akkor a testies keresztények táborát fogják erősíteni. Akik viszont minden az Úrtól jövő, igazi lelki-szellemi kezdeményezést meg fognak torpedózni. És mivel sokan vannak, teljesen olyanra tudják a gyülekezeteinket formálni, ami a saját kényelmüket maximálisan kiszolgálja. És ebben a miliőben a nem-hamis megtérők fogják kényelmetlenül érezni magukat. Számukra többé nem lesz otthonos az Isten Háza.

A kérdés a címben az volt, hogy te kinek hirdetnéd az Igét. És látod, valóban nagyrészt ezen múlik, hogy kik fognak bekerülni a közösségbe. Akiknek hirdeted, azok tudnak eljönni. Akiknek nem hirdeted, azok nem fognak eljönni. Azoknak majd hirdeti más. Vagy szívből: mivel megértette, hogy Isten azt várja tőle, hogy a világ szegényeit, nyomorultjait és bolondjait hívja - mert az Atya is őket hívja. Vagy színből: mert felismerte, mekkora vagyonszerzési potenciál van a szegények és szükségben lévők kizsákmányolásában.

Ez utóbbi egy nagyon zavaró gondolat számomra, mert látom, hogy így van. Az afrikai kontinens hemzseg a megagyülekezetektől, ahol a hamis tanítók 'missziós szolgálatai', mondvacsinált csodái, feltámadások, gyógyulások győzik meg a hálás, megvezetett híveket, hogy fizessék a tizedet, és guruként tekintsenek a lelki vezetőikre, akik hamis ösvényekre és romlásba vezetik őket. És ehhez a nyugat a maga csodálatával asszisztál.

De nem kell annyira messzire menni: tévtanító atyafiak mindenhol, Magyarországon is vannak, és hamis gyógyulásokon, szabadulásokon, szuperszellemi élményeken keresztül fanatizálják a lelkileg összezavarodott szegény embereket, akik egészséges tanítást nélkülözve, igei féligazságokon tengetik az életüket, lelki-szellemi nyomorban, Isten terveitől eltávolodva. MIATTUNK IS, mert mi meg nem szennyezzük be a kezeinket azzal, hogy közéjük megyünk és őket hívjuk a közösségeinkbe. Pedig ez Isten tökéletes akarata.

Én még nem tudom, nem látom, hogyan tud jól működni ez. Sok a lelki tévelygés és ezek engem óvatosságra késztetnek. Így egyelőre se magán partizánakciót nem tervezek, se világi segítő csoportosuláshoz nem csatlakoznék. Viszont egészséges lelki közösségek meg szervezetten nem nagyon mennek 'olyan helyekre' evangélizálni (ahova kellene). Ez egy helyzet, amit látok és biztos nem véletlen, hogy a szívemen van. Majd az Úr megmutatja, hogy mit vár tőlem, hogy' kell erre reagálnom.

De nincs mese, változnunk kell, úgy, ahogy Isten akarja - különben a közösségeinken kívülre szorulnak a valódi hívők és 'bent' nem marad más csak a hamisak...

   

Mi a keresztények dolga?

A minap egy nagyon érdekes ige került a szemem elé. A Korinthusi levélből való, annak a résznek a vége, amikor Pál apostol az úrvacsorával kapcsolatban ír. Így szól:

"Mert aki eszik és iszik méltatlanul,

kárhozatot észik és iszik magának,

hogy meg nem becsüli az Úrnak testét.

Ezért vagynak köztetek sok erőtelenek

és betegek, és elaluttanak sokan.

Mert ha mi magunk itélnők meg magunkat,

nem büntettetnénk, de mikor büntettetünk,

az Úrtól taníttatunk, hogy e világgal

el ne kárhoztassunk."

(1Korinthus 11:29-32)

"Ha mi magunk itélnők meg magunkat..."

Én úgy értettem meg, hogy itt azt mondja Pál, hogy a hívő embernek a feladata a megszentelődés. Nyilvánvalóan az egész folyamatot a Szentlélek vezényli le, és magunktól, Isten irgalma nélkül semmit sem tehetünk, de az emberi hozzáállás is tevékeny szerepet vállal. És, hogy mi ez a hozzáállás? Akarni megtisztulni és tisztának maradni. A bűntől való folyamatos távolmaradással (vagyis amiről tudom, hogy Isten szerint nem helyes, azt nem teszem). Felismert bűneim rendezésével, jóvátevésével (azaz amiről utólag ismerem fel, hogy helytelenül cselekedtem, attól megtisztítom magam). Ez végül is a saját szívem, a saját szándékaim és a saját utaim folyamatos csekkolása: saját magam megítélése.

De ezt a hívő ember nem kényszeresen cselekszi. Nem önmarcangolóan kutatja magában, hogy még miért kárhoztathatná saját magát, hanem Isten Lelkének a vezérlete alatt él. Éli az életét a legjobb belátása (az Istentől elkért és megkapott bölcsesség) szerint, de meghallja, ha a Lélek másfelé szólítja vagy ha egy tettéért megfeddi. És ennek a vezetésnek megfelelően cselekszik, mert figyel az Urra és a szívében mindenkor készséges Neki engedni. És hogy ez hogy néz ki a gyakorlatban? Nem takargatom a bűneimet, hanem megvallom. Nem szépítgetem, nem kimagyarázom, nem tolom át a felelősséget másokra, hanem megalázom magam Isten előtt és néven nevezem a bűnt magamban. Ha kell nyilvánosan is beismerem, hogy nem volt helyes, amit vagy ahogy tettem. És ha kell, jóvá teszem és elhagyom a helytelen utakat, másfelé térek.


" ... nem büntettetnénk"

Amikor mi itéljük meg magunkat, akkor nincs szükség arra, hogy Isten fegyelmezzen minket. Akkor magam fegyelmezem magam azon támpontok alapján, amelyet a Szentlélek mutat időről időre. Megmutatja és én megteszem a szükséges lépést. Ő vezet, én meg engedelmesen megyek Utána. És miközben Utána megyek, Ő megszenteli az életemet.

Ezt jelenti követni. Feltételek és fenntartások nélkül, mindig azonnal engedni Neki, mert a szívemben el van döntve, hogy Neki akarok engedelmeskedni. Nem a magam tetszését keresem és nem is embereknek akarok tetszeni. De igazából, mivel új ember vagyok, mégis a magam tetszése lesz, hiszen az engedelmesség az, amit szívből akarok, még ha adott esetben fel is sóhajtok, hogy " jól van, Uram, legyen, bár én nem látom, te jobban tudod, hogy ez miért lesz így jó".


" Mert aki eszik és iszik méltatlanul, kárhozatot eszik és iszik magának, hogy meg nem becsüli az Úrnak testét."


Amikor tudom, hogy Isten mit akar az életemben épp most, mert érzem a szívemben, hogy mit akar mondani, de én mégis mást csinálok, akkor ott Isten akaratának a semmibe vétele történik. Amikor megmagyarázom Istennek, hogy miért volt jó és helyes az a bűn, amire a Szentlélek által épp ráirányítja a figyelmemet (hogy elhagyhassam), vagy amikor az Ő csodálatos ígéreteit kiforgatom, hogy a saját kivánságomat igeileg is alábástyázzam - akkor nem becsülöm az Úr testét. Aki nem becsüli az Úr testét, az pedig még a világ szerint cselekszik. És a világgal egy kárhoztatás alatt van. Pedig ő nem világ.

Hogyan lehetséges ez? Hogyan eshet egy hívő ember ugyanabba a kárhoztatásba, mint a világ? Úgy, ha folyamatosan ignorálja a Szentlelket, Aki őt vezetni akarja, a bűneiről meggyőzni és irányba állítani. Aki megtorpan a megszentelődésben, az a maga életében az Isten munkája ellen dolgozik. Ezt nem lehet Istennél kimagyarázni. Mivel viszont ez egy rendkívül veszélyes hely, Istennek innen ki kell minket mozdítani. Ekkor jön a fegyelmezés (büntetés).


" Ezért vagynak köztetek sok erőtelenek és betegek, és elaluttanak sokan."

Tagadhatatlan, hogy időnként az Úr fegyelmezése miatt veszítjük el az egészségünket. Nem mindig, mert nem minden betegség fegyelmezés. Van, aminél más az ok-okozat, például van, amikor mások bűnei állnak a háttérben. Autóbaleset, hibás orvosi diagnózis, szülői vagy tanári visszaélés, elhanyagolás, erőszak: ezek mind az elszenvedők befolyásán kívül álló dolgok, amelyek olykor megtörténnek. Ez ellen tehetetlenek vagyunk: nem tudjuk elkerülni, megtörténhet velünk, mert a világunk ilyen (nem tökéletes).

Van, olyan is viszont, amikor a saját gondatlanságunk, Isten útmutatását figyelmen kívül hagyó életvezetésünk egy-egy betegség oka. A túlzott stressz, a letehető lelki terhek folyamatos cipelése, a haragtartás, a keserűség gyökereinek felnövekedése okozhat betegséget, akár halált is. Mert Isten megengedi, hogy hassanak ránk ennek a világnak a törvényszerűségei. Ő megengedi, hogy meghaljunk, ha úgy élünk, hogy a testünk attól kikészül. Ettől Ő még nem kevésbé szerető Isten.

Nagyon szeret minket, mi vagyunk az Ő kincsei, de Ő nem a szolgánk. Mi vagyunk az Ő szolgái (és Fiai), és ha nem törődünk az életvitelünk és a tartósan rossz érzéseink egészségkárosító hatásával, akkor az életünk olyan földi nyomorúságokkal telhet meg, amelyeket amúgy el tudnánk kerülni. Mint a megfázás, amelyet azért kapunk, mert nem öltöztünk fel rendesen. Ennek nincs sok köze a hívőséghez. Nem csak a világ fiaira hatnak ezek a dolgok, hanem a keresztényekre is.

Pál azonban nem az emberi odafigyelés hiányából, vagy a túl sok stressz betegítő hatásából fakadó testi állapotokról beszél. Hanem lelki-szellemi eredetű testi bajokról. Arról, amikor hívő emberként krónikusan ignoráljuk a Szentlelket és nem becsüljük az Úr testét. Amikor nem cselekszünk aszerint, amit nekünk megmutat, mert nem elég fontos nekünk az Ő akaratának való engedelmesség. Ez a lelki hozzáállás oka lehet Isten fegyelmezésének, amit az Ige szerint Ő testi erőtlenséggel vagy betegséggel sújtással valósít meg. És halállal, ha minden kötél szakad.

Mindez nagyon keményen hangzik, de ez is Isten szeretetéről és irgalmáról szól. Ő látja, amikor a gyermeke egyre jobban eltávolodik az igazságtól és vissza akarja őt szeretni: azért fegyelmezi, hogy a gyermeke észbe kapjon és visszaszaladjon a karjaiba. Ha a gyermek nem szalad vissza, akkor még távolabb kerül az igazságtól, ami miatt egy ponton teljesen elveszíti a szellemi ítélőképességét, lelki értelemben vakká és süketté válik. Innen már nem sok kell, hogy a megváltást is megtagadja és az üdvösségét elveszítse - és Isten ekkor lép közbe és veszi el az életét. Azért hal meg az ilyen eltévelyedett hívő, hogy ha már minden lelki gazdagságot el is veszített, legalább a lelkét ne veszítse el. Eddig megy Isten kegyelme őérte: engedi elveszni a testét, hogy megőrizhesse a lelkét.


" Mert ha mi magunk itélnők meg magunkat, nem büntettetnénk, de mikor büntettetünk, az Úrtól taníttatunk, hogy e világgal el ne kárhoztassunk."

Mi ebből a hazavihető gondolat? Nekem mindenképpen az, hogy Isten nagyon szeret. És, Ő azt akarja, hogy megszentelődjek. Újjászületéskor megadott nekem minden szükségeset, ami ahhoz kell, hogy magamat megítélve elforduljak a bűnös utaktól és megtisztítsam és tisztán tartsam a szívemet Őelőtte. Nem kell odáig elmennem, hogy Istennek fegyelmeznie kelljen engem. Amikor fegyelmez, akkor tanít, hogy el ne kárhozzak, de nem kell megvárnom, hogy Istennek idáig el kelljen mennie értem. A fegyelmezés mindig eléggé fáj, de mindig meg lehet előzni, ha én magam megítélem magamat. Ha megítélem magamban, mi az Úr akarata és ha engedelmességben tartom a szívemet, még ha nem is esik neki mindig jól, akkor nem kell fegyelmezés alá esnem.

   

Gondolatok magamról, a blogról és az élet múlásáról

Eltelt sok (hogy pontos legyek, éppen nyolc) hónap, amióta legutóbb valami olvashatót alkottam ide a blogra. Szeretném ezt mostantól gyakrabban tenni, de ehhez asszem le kell mondanom a terjedelmesebb írásokról. A blogon való hangadás időt igényel és most már annak az időnek az odaadása nem mindig esik jól. Mert ezt a dolgot messze nem érzem annyira fontosnak, mint korábban. Azért persze jó, hogy már 9 éve van ez a kis virtuális hely hekem. De az évek alatt rájöttem, hogy a saját jelentőségemet úgysem az éterbe kiabált igazságokban találhatom meg.

Tudom, ez másnak talán alapból is teljesen nyilvánvaló, de nekem arra el kellett jutni, hogy ezt belül is megértsem. És noha a legtöbb dologról továbbra is pontosan azt gondolom, amit eddig is gondoltam (vagyis végső soron nem érzem hiábavalónak, amit leírtam), a hangsúlyok némileg mégis áttevődtek az életemben és ez segít egyre jobban látnom, hogy mennyire nem számít, amit itt teszek. Hogy mennyire nem ez az, ami számít.

Nem elvek hangoztatásában érzem kiteljesedni az életemet, nem ebben találtam meg a saját jelentőségemet a társadalom kontextusában. Hanem abban, hogy ott legyek, ahol vagyok és hogy rendesen odafigyeljek arra, amire ott, akkor figyelnem kell - amire Isten ráirányítja a figyelmem. A tapasztalataim szerint ezek a legkevésbé sem világot rengető kinyilatkoztatások. Sokkal inkább olyasmik, mint Olivérrel egymás tekintetét megtalálni, amikor beszélgetünk. Vagy egy peluscsere közbeni huncut összemosolygás a kétévessel. Vagy egy heves eszmecserébe feledkezés a tizenötévessel (milyen nagy már, milyen jó fej, milyen jóképű, milyen okos... és néha milyen idegesítő).

Meg az időmúlás kósza gondolata feletti elmélázás. Tervek, vágyak, aggódás megfogalmazása és letevése az Úrnál. Meg az, amikor Isten a sose ki nem mondott félelmeimmel való remegős szívű szembenézésben talál, melyből aztán gyengéden kiszabadít. Néha meg az afelett érzett csendes öröm, hogy szerethetek és hogy szeretve vagyok. És a tudat, hogy Isten szeretete és igazsága végül mindig, mindig diadalmaskodik: akkor is, ha adott pillanatban ebből még esetleg semmi sem látszik.

Tanulok sok mindent mostanában. Új dolgokat. Földi dolgokat és nem evilágiakat is. Tanulok viselkedési kényszer nélkül önmagam lenni az Úr Jézus előtt, a családom körében. Tanulom meglátni magamban, amit nem akarok látni. És másokban is. Tanulom elengedni, amit láttam: hagyni, hogy 'magától' megnyíljon a szemem és úgy szemléljem a dolgot, ahogyan Ő szemléli. Látom, hogy amikor egyre több dologban felvállalom magam (megfogalmazva, mit szeretnék, mire vágyom, és mit nem akarok), akkor egyre inkább olyanná tudok formálódni, amilyennek Ő látni szeretne.

Úgy gondolom, az őszinteség az egyetlen, amivel Isten valamit akar kezdeni. Ha őszinte kezdek lenni magamhoz és másokhoz, ha abbahagyom a szerepek játszását és a megfelelni akarást, ha egyszerűen megmutatom, hogy tessék, itt vagyok, ez vagyok én, akkor ebben az alapállapotban Isten már tud velem kezdeni valamit. El tud kezdeni erőteljesen formálni. Az őszinteség azonban az egyik legnagyobb lecke, mert őszintének lenni azt jelenti, hogy sebezhetővé válok. Ha megmutatom, milyen is vagyok valójában, akkor lehet, hogy szégyellni fogom magam magam előtt. És lehet, hogy megbotránkoztatom a szeretteimet. Egyesek biztosan csalódni is fognak bennem, mert másmilyennek hittek, mint amilyen vagyok (talán mert másmilyennek mutattam magam).

Na, de mi a helyzet akkor az elvekkel? Ez eddig eléggé 'elves' blog volt - mondhatnád, s igazad lenne. Hová tűntek azok az elvek? Még mindig itt vannak ám. Bár már messze nem beszélek róluk annyit. Úgy tűnik, belenyugodtam, hogy még a hittesók számára sem igazán releváns, amiről írok (kivéve, akiknek igen). Ez kicsit elszomorít, de nem hagyom magam fennakadni ezen. Isten előtt tudom vállalni amiket írtam és nekem ez a lényeg. Tudom, hogy van egy réteg, akinek betalálnak a soraim, bár azt is tudom, hogy ez egy nagyon szűk kis réteg. Persze ettől még írhatnék, de azt hiszem, mára megszűnt az ezzel kapcsolatos intenzív belső késztetés.

Ha esik, ha fúj (vagy ha havazik) én Istennel és a családdal együttmozdulva, ebben a szűk körben érzem azt, hogy a helyemen vagyok. És egy ideje nem igazán találom, miről és mit lenne érdemes ide kiírni.

Az elveket persze még mindig nagyon fontosnak érzem, főleg, ha azok az elvek igazságban gyökereznek, de az a helyzet, hogy az elv messze nem elég és sosem lesz az. Rossz, ha egyáltalán nincsenek elvek, vagy, ha a vallott elveit folyton korrumpálja az ember, mert még nem belsők azok az elvek, vagy mert nem tud felnőni hozzájuk. De az ember elvei, azok csak elvek. Nyilván lehetnek az alapjai egy cselekvéssorozatnak, tehát fontos, hogy jó elveink legyenek, mert a jó elvekből tudnak jó cselekedetek kinőni. Rossz elvekből nem fognak jó cselekedetek kinőni. De nem elég megállni az elveknél.

Sokáig, éveken át azért voltam ráfixálva az elvekre, azért írtam erről itt a blogon is annyit, mert éreztem, hogy mennyire fontos maga az igazság. Mennyire fontos a tetteink alapját képező elvekkel tisztába kerülni. Azért, hogy lehessen változtatni, ha nem elég jók nekünk azok az elvek. Meg, hogy lehessen szilárdan ragaszkodni hozzájuk, ha elég jók. Éreztem ezt a saját életemben és meg voltam győződve, hogy másoknak is erre van szüksége: hogy bizonyos dolgokról ki legyen mondva, amit ki kell róluk mondani.

Például, hogy hogyan tekint Isten a karácsonyra meg a nyuszis húsvétolásra. Vagy, hogy mi a helyzet az egyházzal, létezik-e az egy igaz egyház. Vagy hogy mi van a Bibliában a gyülekezetről, milyennek kell lennie. Meg, hogy meg kell-e megtartani a vasárnapot (vagy a szombatot).Az otthontanulásról is kimondtam ezt-azt és a hozzá szorosan kapcsolódó örök kérdést, a gyerekek kortárs szocializációját, is sokat feszegettem.

Mindezekről azért írtam, mert akkor nekem nagyon új volt több síkon is az árral szemben úszni. És kapta az ember az ívet - no, nem túl durván, de azért mindig egy keveset, ami azért sokszor betalált. Nem mintha ne lettek volna érveink, de akkor és ott ritkán kaptunk lehetőséget prezentálni őket. Merthogy a szkeptikusok szinte sosem voltak rájuk kíváncsiak. Nem érdekelték őket szándékaink és a döntéseink mögött meghúzódó elvek sem. Ők nem akarták meglátni sem Isten munkáját a döntéseinkben, sem az emberi rációt a motivációnkban.

Az embör lánya gyakorlatilag folyton butának, gyengének és kívülállónak érezte magát, mert pontosan ezt éreztették vele. Így nem kellett értelmes eszmecserét folytatni és bármit is mondtam, simán le lehetett legyinteni, hiszen tutira gáz az érvelésem és tutira gáz dolgot csinálunk, mert hát, senki sem csinálja azt, amit mi... meg különben is, szegény gyerekeink (meg szegény mi, biztos fojtogató lehet egész nap együtt...). Ebben az időszakban nekem fontos volt, hogy magamnak is összeszedetten megfogalmazzam, hogy mit gondolok (ha már személyesen kevéssé tudtam elmondani). És azt hittem, elég is hogyha az elvek ki vannak mondva: mert az igazság szabaddá teszi az embert.

Gondoltam, hogy ha az igazság meg van mutatva, akkor mindenki, akit érintenie kell, megszólítva tud lenni. De ez nem így van, vagy nem tudom, hogy így van-e. Isten számára a teljes igazság szabadon felhasználható és Ő mindenkinek az életében úgy alkalmazza, ahogyan Ő azt akarja. Ez nem jelenti, hogy sokféle igazi igazság van. Azt sem jelenti, hogy az egyes életterületeken Isten engedné az embert a maga módján meghatározni, hogy Ő miről mit gondol. Van szabad akarat, de van az Úrnak az akarata is, ami megismerhető. Ha egy embernek mély vágya megismerni Istennek az akaratát, ha van olyan bátor a szívében, hogy ezt megtegye, akkor Isten kegyelmesen meg fogja neki azt mutatni.

De Isten nem mutat meg mindenkinek minden igazságot egyszerre, az ember minden egyes életterületére nézve, mert azt egy ember sem bírná elviselni. Összenyomná a kényszeredett engedelmesség terhe, és nem tudna megfelelni, mert erre senki sincs felkészítve. Az Atya nem is akarja ilyen nyomorúságos állapotba taszítani a gyermekeit, hanem azt szeretné, ha Vele járva fejlődnének. Ennek érdekében Ő mindenkinek fokozatosan adagolja az igazságot. A Szentlélek egyszer csak ráirányítja az ember figyelmét valamire: egy élethelyzetre, amelyben meg akarja mutatni az Ő akaratát. Az ember szíve formázható válik Isten keze alatt és képes lesz az Ő igazságának kutatására, megértésére és alkalmazására.

Az ember el tud jutni az igazságra, mert egy-egy élethelyzetben létezik univerzális igazság, amely megismerhető. És az újjászületett hívő emberbe Isten beleülteti a mély vágyat ennek az igazságnak a megismerésére. Viszont az egyes embernek Isten mutatja meg, hogy épp akkor, személyesen neki mivel kell foglalkoznia. És neki semmi mással nem kell foglalkoznia, csak azzal, amit Isten neki megmutat. Nem számít, hogy ezer dolog van, amiben neki totál nincs világossága, csak az számít, hogy azt az igazságot, amit az Úrtól kapott, ne tegye félre, hanem dédelgesse a szívében. És járjon abban. Meg legyen továbbra is nyitott, legyen szomjas az igazságra. Abban van tehát az egyéni felelősség, hogy a hívő ember folyamatosan táplálgassa az igazság utáni vágyát, ami az Úrral való kapcsolatával van szoros összefüggésben. És abban is van egyéni felelőssége, hogy mit kezd azokkal az igazságokkal, amiket Isten neki személyesen megmutatott.

Isten igazságával kapcsolatban két nagyon rossz helyzet, két komoly visszaélés van, ami nagyon megnyomorítja az embereket. Az egyik a törvénykező, szektás lelkület: vagyis amikor egy akármilyen keresztény csoport tételesen előírja minden egyes tagjának, hogy mit kell vallania és hogyan kell viselkednie az élet minden területén. Bekösse a fejét? Hány gyereket vállaljon? Mit és mit ne egyen? Mennyiszer járjon hetente gyülekezetbe? Milyen napokat vagy ünnepeket tartson meg? Mit gondoljon a más felekezetekbe járókról? Ezek részletkérdések, amelyekben minden egyes hívőnek Istentől kapott személyes szabadsága van dönteni - természetesen az Ő Igéjében kinyilatkoztatott alapelvek mentén. Nincs joga egyetlen közösségnek sem részletkérdésekben kényszeríteni a híveket.

A másik komoly visszaélés, a liberális lelkület: amikor egy közösségben módszeresen elhallgatják (vagy eltorzítják) az igazságot, mert nem akarják megsérteni a testies életet élő tagokat. Így a közösségben nem tanítanak azokról a dolgokról, amikben az Ige nyíltan állást foglal. Milyen az igaz istentisztelet, ami tetszik Istennek? A lelki vezetőktől minden kijelentést vizsgálat nélkül el kell fogadni? Kell egymásért felelősséget vállalni és ha igen, hogyan? A tized helyett mi az újszövetségi helyes viszonyulás az adományzáshoz? Hogyan kell egymást inteni? Van-e útja a helyreállásnak nyilvános vétkezés után és ha igen, mi az? Helyes dolog hitetlen emberrel házasságot kötni? Hogyan kell a házastársaknak egymással viselkedni? Hogyan kell a gyerekeket nevelni? Milyen esetben válhat el egy hívő ember?

A blogon eddig sok olyan dologról íram, amiről tudom, hogy igazak. De ez egy nyílt felület, amelyet nagyon könnyű félreérteni. Az emberek azt gondolják, hogy én azért képviselek bizonyos igazságokat, mert egy törvénykező szekta lenyomta azokat a torkomon - pedig semmi ilyesmi nem történt. Nagyon szeretem Krisztus Egyházát, amely nem feleltethető meg semelyik földi, címkés, hivatalos tagságos vallási csoportnak - de amelynek mindenütt vannak tagjai, valahonnan csak elhívja az Úr Jézus az embereket az Ő követésére. Sajnos nem járunk gyülekezetbe, de amikor jártunk, akkor is a felekezeti többségi véleménnyel szemben foglaltunk állást. És a törvénykező szekták hozzáállását a liberális felekezetekhez hasonlóan erőteljesen helytelenítem. Viszont amikre eljutottunk, Isten vezetése alapján magunk jutottunk el oda, nem volt lelki szakértő vagy manipulatív megmondóember a képben.

És, hogy ez miért érdekes? Onnan indultam, hogy leírtam, hogyan született ez a sok poszt a blogra. Aztán írtam arról is, miért könnyű a posztjaimat úgy értelmezni, mintha mindenkinek be akarnék olvasni, amikor csupán arról van szó, hogy hiszek abban, hogy az igazságot ki kell mondani. De, ahogy az elején írtam, ma már tudom, amit régebben nem nagyon vettem figyelembe, mégpedig, hogy Isten egyenként foglalkozik mindenkivel. Aki az Ővé, az szomjazza az igazságot és aki szomjazza, annak újabbakat is fog mutatni. De nem ez hoz már lázba, bár szeretem Isten igazságait.

Az hoz lázba, hogy hogyan élek itthon az Úr Jézussal és a családommal. Ennek van nagyobb jelentősége, mert ez az a kör, ahol másokra hatást gyakorolhatok és ahol nekem formálódnom kell. Ezért is nehéz rávenni magamat, hogy írjak: mert mondhatok én bármit, a hitelesség úgyis otthon dől el. Ebbe a véleményembe kétségtelenül az is belejátszik, hogy bizony láttam már embereket mindenféléket megmondani. És egész jól megmondták, tetszett is, hitelesnek is tűnt, aztán utóbb kiderült, hogy a személy nem olyan, mint amit mond. Én nem akarok olyan lenni, aki nem olyan, mint amit mond. De azért nem hagyom abba az írást. Igyekszem gyakrabban és rövidebben - talán mind a kettő sikerül. Vagy nem. Majd úgyis kiderül.

Ha lenne hited...

Mi jár a fejemben mostanában? A hit. Hogy mennyire törékeny és mégis milyen erőteljes dolog. Törékeny, mert olyan nagyon könnyen 'elveszíthető'. Mihelyt levesszük a szemünket az Úr Jézusról, mihelyt levesszük a szemünket a Bibliánkról és abbahagyjuk a saját szívünk vizsgálatát, a hit elillan, nem lesz tovább maradása nálunk. Hogyha eltávozik, akkor csak idő kérdése, mikor fogunk vigasztalanul eltévedni az élet rengetegében és nem tudni, lesz-e még valaha remény a számunkra visszatalálni.

Úgy látom, ezt kevesen veszik véresen komolyan, pedig az. A hit 'elveszítése' ugyanis nem vérre, hanem, ami még ennél is súlyosabb: életre megy, lélekre megy. Legtöbbször nem vagyunk a tudatában a veszély mértékének, amely ránk megannyi helyről leselkedik. Mi csak gyanútlanul éljük a lelki életünket hangsúlyosan prédikálva a szeretet, a tolerancia és mások élni hagyásának fontosságáról, mialatt az eretnek tanítások kívűl és belül körülfognak minket. Keresztény könyvekben, keresztény bizonyságtételekben, gyülekezetben énekelt lelki dalokban, akár igehirdetésekben is. És ritkán vagyunk éberek kiszúrni ezeket, még ritkábban merünk szót emelni velük kapcsolatban.

Az a bajunk (bűnünk!), hogy közönyösek vagyunk az Úr ügye iránt és túlzottan szolidárisak az emberekkel. Mondjuk, hogy szeretjük a testvéreinket, de ez a mi szeretetünk a hit hiánya is egyben. Hiszen leginkább abban nyilvánul meg, hogy kölcsönösen mentegetjük egymást. Mert lehet, hogy igeileg elég furát mondott az a testvér, de biztosan nem is úgy gondolta, ahogyan mondta. Meg, még ha úgy is gondolta, akkor sem lenne jó konfrontálódni egy ilyen kis semmiség miatt. Hagyni kell az embereket élni...

Nagyon nem szeretünk ünneprontók lenni és inkább a hallgatást választjuk, ha azzal csak az Urat szomorítjuk meg, embereket nem. És, bár a cselekedeteink mozgatórugójaként igaz emberszeretetünkre hivatkozunk, valójában mélységes emberfélelemből cselekszünk. Nem akarunk ugyanis szőrszálhasogató, rosszindulatú, szemellenzős keresztyénnek tűnni. Nem akarunk a közösségünk perifériájára szorulni kedves és népszerű emberek megbántása miatt. Ez viszont hangosabban beszél a hitünkől, mint a szép bizonyságtételeink, amiket másokkal időnként megosztunk arról, hogyan vezetett minket az Úr egyik vagy másik élethelyzetünkben.

A kérdés, amit az előbb említett dolgok kapcsán neked szeretnék szegezni, ez: van neked hited? Érdeklődésem felháborítónak, mi több, abszurdnak tűnhet, hiszen, már hogy ne volna. De - honnan tudod, hogy tényleg van? Hogyan definiálod a te 'van' hitedet?

Szívedben vajon drágábbnak és becsesebbnek tartod-e az Urat (és a Bibliában kinyilatkozatott lelki valóságot) mindennél, ami jó, kellemes és élvezetes az életedben? Jobban szereted-e az Úr Jézus Krisztust, mint a saját életedet?

Ha lenne hited, nem félnél megtenni, amit megtenni szükséges, mivel számolnál a következményekkel (azzal, hogy mi lenne, ha néma maradnál). Ha lenne hited, nem akarnál rosszat a testvérednek: akkor rosszul érintene látnod, hogy valaki, aki vallja a Krisztust, tévelyeg. És felemelnéd a szavadat nyilvánvaló félrecsúszások miatt, amikor annak a másik embernek helyreigazításra lenne szüksége.

Ha lenne hited, nem a magad hasznát keresnéd, hanem a másét is, ezért hajlandó lennél megfizetni az igazságért való kiállás árát. Ha lenne hited, kimondanád, amit ki kell, és nem foglalkoznál azzal, ha ezért ünneprontónak, ügybuzgónak, szeretetlen, rossz kereszténynek bélyegeznek. Nem félnél szenvedni a hitedért (akár a közösségen belül is), attól ugyanis jobban tartanál, hogy a testvéred miattad kárt szenved, és, hogy valami módon megszomorítod az Uradat részese lévén egy atyádfia igazságtól való tévelyedésében.

Ha lenne hited, akkor mikor nyomás helyeződik rád, hogy hallgass és kellemesebb 'igazságot' fogadj el, mint a Bibliában kinyilatkoztatott igazság, a kérdést sosem tekintenéd komoly dilemma tárgyának. Akkor nem csak a mások, hanem a saját életedben is féltve óvnád a hit lángját, amit az igazság olajával rendszeresen és bőven locsolgatnál. Igazság nélkül ugyanis nincs valódi hit.

Ha bizonyos pontokon eddig tudatosan megalkudtál az igazságban, ha az Ige kinyilatkoztatását bármikor is jól hangzó, kellemes emberi kinyilatoztatásokra (okoskodásokra) cserélted, ha eddig közönyösen elnézted, hogy magukat kereszténynek valló testvéreid tegyék ezt, akkor tovább ne csináld. Hiszen felelősek vagyunk egymásért: őrizői a mi testvérinknek.

Fontos ez, már csak amiatt is, mivel egy-egy lelki döntésünk tényleges hatását (magát a következményt) át nem láthatjuk. Sohasem lehetünk teljesen bizonyosak abban, hogy amiben épp most megalkuszunk (vagy amiben a másikat megalkudni látjuk), az valóban annyira jelentéktelen dolog-e, mint gondoljuk. Lehet, hogy nem is jelentéktelen...

Ha bármely dologban megengedjük magunknak, hogy a Biblia igazságától akár kis mértékben eltérjen az, amit vallunk, akkor már elindultunk az ösvényen, amelynek a vége lehet a hitbeli elferdülés. Hol van vajon az a pont, amikor már az üdvösségünket is érintő dolgokban csúszunk meg? Nem tudhatjuk. Van, aki azt gondolja, hogy Isten úgyis szereti őt annyira, hogy majd helyreigazítja, ha nagyot téved - de vajon nem hamis biztonságérzetben ringatjuk-e magunkat, amikor ezt gondoljuk? Mire alapozzuk az ilyenfajta reménységünket? Veszélyes dolog nekünk a végére mehetetlen kegyelemmel játszadoznunk...

Mi van, ha a dolog úgy működik, hogy amire a lelked mélyéből vágysz, ami után a szíved igazán sóvárog, azt adja meg neked Isten?

Ha nyughatatlan lényed megszűnik az Ő örökkévaló igazságait szomjazni, ha simán beéred kevésbé tápláló, kellemesebb, jobban emészthető étellel, akkor hiba-e Isten részéről beleengedni téged abba a tévelygésbe, amely felé önszántadból sétálsz? Lehet, hogy az Úr megmutatja rajtad a kegyelmét, de erre nem apellálhatsz, mert Ő igaz bíró is, Aki könyörül, akin könyörül és kegyelmez, akinek kegyelmez. Éppen ezért kell mindent megtegyél annak érdekében, hogy a tekinteted tiszta, a szíved pedig feddhetetlen és egyedül az Ő igazságaiban gyökerező legyen.

Az igazágban való legkisebb megalkuvás is okozhat lelki vakságot, mely állapotban már nem tudjuk tisztán megítélni, hogy mi az Úr akarata és mi nem az. Ijesztő és nagyon kijózanító figyelemmel követni jó szándékú, érzékeny keresztényeket, akik kezdetben csak egy kicsiny dologban engedtek másfajta befolyást az életükbe: hogy az idő előrehaladtával hogyan váltak komoly eretnekségeket is elfogadó, azokat fel nem ismerő emberekké, akik vakok az igazságra és süketek a figyelmeztetése. Ezen a ponton már lehet, hogy menthetetlenek, de azért mi imádkozunk értük, hogy ne úgy legyen.

A hit, amellett, hogy törékenynek látszik a mi szemeink előtt, nagyon erőteljes dolog. Aki a szívében elköteleződik Isten igazsága mellett, a Biblia kinyilatkoztatásának feltétel nélküli elfogadása mellett, annak nem ember, hanem Isten az, Aki erősen őrzi a hitét. Őrzi azt ezer életpróba, ezer csalódás, lelki teher és kiábrándulás között. Megőrzi a hitet akkor is, amikor a szív darabokra törik és az ember elveszíti a saját hangját, meg már talán a hitét is: amikor megfagy belül és nem akar az Úrhoz sem szólni, amikor magától nem tud már hinni sem.

Elgondolkoztató, hogy az ember bármikor 'szétcsinálhatja' a saját hitét, ha rossz irányba változik a motivációja és az Igével kapcsolatos elköteleződése. De Isten nem engedi annak az embernek a hitét elveszni, aki nem tágít az Ő törvénye mellől.

   

Én, meg az Úr, meg a csend

Nagyon régen nem jelentkeztem. Nem akartam ilyen sokat kihagyni, mégis így alakult. Mindez részben amiatt történt, mert az elfoglaltságaim mellett észrevétlenül kiszorult az életemből a blogolás és bár egy kicsit hiányzott, annyira azért nem, hogy a puszta tény, hogy régen blogoltam, írásra ösztönözzön. Teljes, kerek volt az életem nélküle is (most is az).

De végül is ez nem egy terápiás blog, amely segít nekem valamilyenné válnom vagy valamilyen lelki nehézséget feldolgoznom az által, hogy kiírom magamból. Sosem tekintettem ilyen eszközként a blogra, ez után sem szeretnék - bár kétségtelen, hogy azért minden írás mögött ott van a lelki kényszer, hogy ki kell írni, mert kikívánkozik.

Nem, tudom, hogy mi lenne, ha nem írnám ki akkor, amikor ki akar jönni - gyanítom, semmi. Viszont azért mégis figyelembe veszem és számolok ezzel az én írhatnékommal, s amikor megérkezik, akkor kiszolgálom ezt a késztetést és posztot formálok belőle. Lehet tehát, hogy mégis van mögötte valamennyi terápia: a grafománabb beállítottságú emberek intellektuális jólétéhez valahol hozzátartozik az, hogy megfogalmazzák és leírják a gondolataikat. Azt nem tudom, hogy én mennyire számítok grafománnak, nem kifejezetten definiálom magam annak. Úgy érzem viszont, hogy az elmúlt időszakban, talán az írhatnékom irányultságát illetően is sokat változtam.

Az életszemléletem megint, mint már máskor is többször, tőlem független körülmények hatására radikálisan meg lett rázva, újra lett gondolva, át lett értékelve. Sajnos sosem pozitív dolgok indítják el ezeket a lelki folyamatokat, mert hiszem ami jó, az már miért késztetne mélybe nézésre? Nyilván nem fog, de azt hiszem, mindenki így van ezzel.

Sokat gondolkoztam megint, és az is felmerült bennem, hogy lehet, elfogyott a hangom, már nincs mit mondanom a blogoszférában. Nem lettem megtört, kiábrándult ember, de a korábbiaknál jobban felértékelődtek a szememben a virtuális téren kívül eső emberi kapcsolataim: a férjemmel, a gyerekeimmel, a hozzánk közel álló barátainkkal. És felértékelődött bennem a magam jelentősége is a szeretteim életében.

Korábban valamiféle szerzett (a polcról leemelt) küldetéstudattal jártam-keltem és nem tagadom: akkor ez voltam én. De ma már nem érdekel ez az egész annyira. Nem egy Komoly Hívő embernek definiálom magam, hanem valaki olyannak, aki napi szinten kűzd azért, hogy az Úr Jézus lábainál leülhessen. A világ egyre érthetetlenebb körülöttem, de már nem okoz akkora feszültséget nem látni át mindent, nem tudni, nem érteni bizonyos dolgokat.

Már nem úgy tekintek magamra, hogy ki fogja képviselni az igazságot, ki fogja kimondani, amit sokan nem akarnak, ki fog állást foglalni, magát nyíltan pozicionálni, ki fog megalkuvás nélkül élni és szilárdan állni az elsöprő áradatban, a hitetlenség és langyosság között (ki teszi ezt meg, ha én nem...?). Már nem érzem, hogy annyi minden múlna rajtam, épp ellenkezőleg. A saját létem jelentőségét leginkább a szeretteimmel és az Úrral való kapcsolatom kiteljesítésében és a magam számára fontos személyes célok megvalósításán való munkálkodásban látom.

Elvesztettem a globális küldetéstudatomat? Lehet. De, ha így van, nem sajnálom. Hiszen jobban belegondolva számomra teljesen egyértelmű, hogy az igazi lelki dolgok nem globálisak: az Úr Jézus missziósparancsa is lokálisan valósítható meg. Persze, odamehetek emberekhez személytelenül és tömegesen is hirdethetem nekik az Igét - és ha erre lehetőséget nyitna az Úr, és tudnám biztosan, hogy ez Tőle van, bizonyára élnék is vele. De én úgy látom, hogy legtöbbünktől nem ezt várja Isten. Sőt, megkockáztatom: ma senkitől sem ezt várja.

A világevangélizáció, mint missziós forma (vagyis az a törekvés, hogy mindenféle jó szándékú manipulációval vegyünk rá minél többeket, ha lehet, embertömegeket arra, hogy hívőkké legyenek) nem a globális üdvterv része, legalábbis én erről vagyok meggyőződve. És mindig, amikor a mennyiség fontosabbá válik, mint az egyes ember (aki csak annyiban számít, hogy döntött-e ezen az alkalmon, hogy ezzel is bizonyítsa a jól szervezett program sikerét és letjogosultságát), valahol durván célt tévesztünk. Ez már régen nem az hozzállás, amivel rendelkeznünk kell ahhoz, hogy a dolgokat a maguk valóságában érzékeljük.

Az életem elsősorban nem annak a potenciálját hordozza, hogy hány ember lett az Övé miattam. Persze, mindent meg fogok tenni, amit az Úr kegyelméből megtehetek, hogy azt a kegyelmet, amit kaptam, megmutassam, elmagyarázzam, kívánatossá tegyem mások számára. És hiszem, hogy ha Jézus mellett szoros közelségben lépkedek, akkor áldása és gyümölcse lesz az életemnek. Nem akarom viszont többet végig nem gondolt üres frázisok, agyoncsépelt lelki közhelyek, farizeusi távolságtartó okoskodások árnyékából unszolni vagy kiosztani azokat, akikről szinte semmit sem tudok. Nem mintha korábban szánt szándékkal ezt tettem volna: most már azonban ez az 'új' hozzáállás vált számomra különösen hangsúlyossá.

Meg szeretném ismerni az embereket, s szeretném maradéktalanul betölteni azt a tervet, amit Isten az életemre nézve elrendelt. Másoknak is szeretnék segíteni maradéktalanul betölteni az Ő tervét a saját életükben, de nem akarom alázat nélkül, gőgösen viselni a nevemet, hogy hívő. Sem személytelenül mások arcába tolni a 'keresztény vagyok, mindent tudok' kitűzőmet, lobogtatni a Jézus-pólót, karkörőt, zászlót. Látom ezt a fajta viselkedést magam körül és engem hihetetlenül taszít. És el tudom képzelni, mennyire zavarja ez azokat, akiket pedig azoknak a szavaknak el kellene érniük... Régen tettem, de már nem akarom úgy Isten felé lökdösni az embereket, hogy teljesen közönyös vagyok az irányában, hogy mit okoz bennük az, amit hallanak (még akkor sem, ha esetleg tudom, hogy amit hallanak, az maga az igazság), mert csak a hit miatt érdekel az életük.

Az ember a fontos, mert az Úrnak is ő a fontos. Az érzéseivel, félelmeivel, rigolyáival együtt fontos. És ez nem jelenti, hogy nem kell elmondanom, amit a másiknak hallania kell. Azt jelenti, hogy nem nyomulhatok az intim szférájába kéretlenül, hanem számolnom kell azzal, hogy ő egy értékes ember, akinek van integritása. És ezzel a hozzáállással meg kell próbálnom megérteni őt, ami csak úgy megy, ha érdekel a másik és ha időt szánok arra, hogy megismerjem.

Ez persze durván leredukálja a durrbele vagdalkozós személytelen 'igazságosztás' lehetőségeit. Ha ugyanis az a játékszabály, hogy ha nem érdekel a másik, ha nem akarom őt megismerni, akkor (nagyon kivételes esetektől eltekintve) ne próbáljam tanácsolni sem, akkor az ember beleütközik egy felemás helyzetbe, mégpedig abba, hogy igazából nagyon kevés emberre szeretné ténylegesen rászánni az idejét, hogy őket valóban megismerje. Így viszont alig marad valaki, akinek az életére mély benyomást tudna lenni.

Idővel muszáj volt nekem is felismernem azt a nyilvánvaló tényt, hogy amit az előbb leírtam, az rám is igaz. Hiába a blog és az ezzel járó egyedülálló lehetőség sokak elérésére, elgondolkodtatására, én is csak nagyon kevesek életére tudok jelentős hatással lenni, keveseket tudok az életük döntéseiben igazán befolyásolni. Ez egyébként nem baj: ezt megértve könnyebb belátnom, hogy nem a tömegek a fontosak és még csak nem is az ügy bármi áron való előrébbvitele. (Bármi legyen is az az ügy.)

Az élet mulandó és törékeny ajándék, amiből jó lenne a legtöbbet kihozni. Ezt pedig úgy tudom megvalósítani, ha személyes vagyok: ha teljesen őszinte, teljesen átlátszó, teljesen emberi vagyok. Ha nem azért küzdök, hogy mások hallgassanak rám vagy az igazságra, hanem elfogadó szeretettel és őszinte érdeklődéssel törekszem megismerni és megérteni másokat, akiket lehetőséget kapok megismerni, megérteni. Számolva azzal és elfogadva, hogy jóval kisebb a befolyásom az egyes emberek életében, mint szeretném, viszont jóval nagyobb a saját életem vezetését illetően annál, amit korábban gondoltam.

Előbbi gondolatok fényében az elmúlt hónapokban a blogjaim bezárásán és letörlésén is komolyabban elgondolkoztam, de végül mégsem találtam azt az utolsó érvet, amely miatt helyesnek éreztem volna egy ilyen döntést. Mert mi van, ha majd valamikor még lesz mit mondanom...? (Pánikba esett a grafománabb részem, hehe.)

Magát a blogot egyébként gyakran a lelki életem kivetülésének érzem, pedig nem feltétlenül van így. Az, hogy hosszú ideje nem volt, mit írjak, vagyis a csend az éterben nem kell, hogy egyértelműen azt jelezze: baj van, rossz irányba menetelek. Jelen esetben azonban mégis volt ebben valami ilyesmi is, mert az Úr Jézusnak sokat kellett rám várnia az elmúlt hónapokban.

Nehezen indultam meg Felé és ennek megvolt a maga oka. Tudhatjuk viszont, hogy ez is csak olyan ok lehetett, mint a többi. Mert persze okos és körültekintő helyzetfelvázolással racionalizálhattam volna, hogy mit kerestem máshol és miért nem kerestem a mély közösséget Vele, de ez pontosan az lenne, aminek tűnik: a kimagyarázása a nyilvánvalónak.

Isten végig látott és végig szeretett. Tudta, mi van bennem és körülöttem. Ő azonban azt is tudta, hogy mit akar nekem megmutatni magamból. Ezért nem ment elém, nem babusgatott agyon, önbizalomhiányos, erőtlen szülőként nem ugrott kiszolgálni az igényeimet az első zúgolódásaimra. Ő ilyen - és nagyon jó, hogy ilyen, még ha néha nehéz is, néha meg nagyon fáj is.

Jó, hogy mindig megadja a tiszteletet és pontosan tudja, hogy azzal munkálja a javamat, ha nem telepszik rám, hanem engedi, hogy én menjek Hozzá. Ő ezt kivárja, nem siet sehova. Csak vár rám, nem sürget. És sosem veszi le rólam annak a felelősségét, hogy én közeledjek - hisz Ő már közel van. Én elfordulhatok, moroghatok, sírhatok, kétségbe eshetek, indulatokra gyúlhatok. Kereshetem Őt vagy csendben a porban sajnálhatom magam addig, ameddig elegem nem lesz ebből. Ő mindvégig nyitott és szeretve vár. Rendíthetetlen, mély szerelmével pontosan tudja, hogy úgyis meg fogok Hozzá érkezni. Most is éppen így történt. Mert nem jó másutt lenni, csak ott, ahol Ő van.

Atyám jó atya, akit jó szeretni...