NEGYVEN...

Visszanézek felnőttkorom húsz évére, megemlékezem az életem ezen szakaszáról. Eszembe jutnak emberek, akik így vagy úgy keresztezték az utamat.

Hálával gondolok az önfeledt, boldog pillanatokra azokkal, akik akkor és ott igazán szerettek és akik értékelték, ami értékelhetőt találtak bennem. Jóleső volt számolatlanul kapni a lelkesítést, a méltánylást, a pozitív inspirációt és életpéldát. És tapasztalni a kölcsönös bizalomnak és tiszteletnek a lelket melengető hatását, önmagunk érzelmeket megmozgató oda-vissza megosztásának az erejét. Az egyik ember lelkének az érintését, amit a másik ember a lelkében érez.

Eszembe jutnak persze a rossz pillanatok is, de már tudok rájuk hálával gondolni (na jó, a legfrissebbre még nem, de ez egy folyamat, így tudom, hogy idővel talán az is eljön majd). Tehát a rossz pillanatok. Őszinte barátságnak látszó kapcsolatok megszakadása. Emberek, akiknek megnyíltam, akiket közel engedtem magamhoz, pedig nem azok voltak, akiknek mutatták magukat. Vagy akik önazonosak voltak, de én nem láttam a szavak mögé és azt hittem el, amit látni véltem, de aminek talán semmi alapja nem volt. Tudom, hogy én voltam a hibás. Ha jól láttam volna a szívemmel, nem sétálok többször is engem titkon elítélő, mély kapcsolatot nem kívánó emberek csapdájába. De belesétáltam.

Nem hibáztatom magam, mert a tanulási folyamat része volt minden egyes csalódás. Ami nagyon fájt, az is. Sőt, ahogy utóbb megállapítottam, minél jobban fájt, annál inkább átformált. Annál többet tanultam belőle. Mert nem hagyott nyugodni a dolog, járt rajta az agyam és a szívem is. És mire kikódoltam a sztorit a motivációkkal együtt, annál jobban láttam a saját felelősségemet. Tulajdonképpen én engedtem, hogy átgázoljanak rajtam, mert én nem láttam, ami apróbb jelekből korábban is nyilvánvalóvá kellett volna váljon: hogy ez a dolog nem kölcsönös úgy, ahogy nekem jó lenne.

Szeretném azt mondani, hogy megtanultam a leckét, többet nem sétálok ilyen kelepcébe, de nem tudom. Nem tudom ezt mondani. Egyrészt azért nem tudom, mert minden emberi kapcsolatban benne van az a rizikó, hogy a másik nem olyannak mutatja magát, amilyen. Ha bizalmat adsz, akkor sebezhetővé válsz. A bizalommal vissza lehet élni - ezt egyszer mindenki el tudja játszani. És ha nem akarok örökre a magányos kőtornyomba visszahúzódni, ha meg akarom adni az esélyt egy későbbi mély barátságra, akkor vállalom kell a rizikót.

Kockáztatnom kell, hogy megint megsebeznek - úgyhogy kockáztatni fogok. Nyilván a korábbiak tanulságán sokkal óvatosabban, de muszáj nyitottan állnom az emberekhez, mert nekem eleve ilyen a személyiségem és ezen nem szeretnék változtatni, mert én így vagyok boldog.

Másrészt azért sem tudom azt mondani, hogy megtanultam a leckét és nem sétálok bele több kelepcébe, mivel szerintem a lecke nem arról szólt, hogy eztán soha nem szabad hibáznom. Hanem arról, hogy egy kicsit jobban megismerjem, milyen is vagyok, az által, hogy megértem, miért tudtak olyan könnyen átrázni. Meg ha már, akkor miért úgy, hogy a másik világában ő maradt a jó fej és én a gázul viselkedő. Nem gondolom, hogy azért ne értettem volna ezt, mert az én világomban mindig az én cselekedetem a konzekvens, a másiké meg nem, hanem mert az alapján, ahogyan beszélt és viselkedett, az ő adott cselekedete az ő világában sem tűnt konzekvensnek.

Ezt továbbgondolva azért utólag mindig nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mennyi önmaguknak bedumált hazugság van mások szavai és cselekedetei mögött, melyek miatt egészen meg vannak győződve saját jó szívük és jó szándékuk felől. Olyannyira, hogy nem is veszik észre, hogy az a jó szív és jó szándék, amit magukban felfedezni vélnek, a Biblia mércéjétől, így az egyenességtől és az igazi szeretettől mennyire távol áll.

Az embereknek, különösen a keresztényeknek, az ilyenféle kognitív disszonanciára való erős hajlama nálam azt okozta, hogy ijedten keresgélni kezdtem, hogy a magam életében vajon nem találom-e meg ugyanezeket a riasztó tendenciákat. Sajnos megtaláltam. Keresgélés közben megláttam magamban is pár nem kívánatos dolgot, és ezzel kapcsolatban leginkább az erősödött meg bennem, hogy a másokkal való kommunikálást bölcsebben kell csinálnom és nem szabad emberek háta mögött róluk beszélni, sem ilyen beszédeket meghallgatni - még akkor sem, ha egyébként ugyanazokat a dolgokat az illetőnek a szemébe is megmondanám. Tudom, ez amúgy tök alap dolog lenne, de én ezt "átKognitívDisszonanciáltam" magamban és nem tekintettem annak, ami valójában.

Meg az is megerősödött bennem, hogy abba kell hagynom a kellemes beszédek hangoztatását. Jó dolog kedvesnek, de sokkal fontosabb őszintének lennem, és ha a kettő közül adott pillanatban muszáj választanom, mindig az utóbbi a jobb. El kell kezdenem világosabban és egyértelműbben, azaz sokkal nagyobb nyíltsággal képviselni a saját véleményemet mások előtt, ha szükséges, akár a másik embernek a tisztelet megadása mellett is ellentmondva.

Ezt a két fenti leckét megértettem, a gyakorlati alkalmazás pedig (ha kapok annyit) a következő negyven évem egyik fő projektje lesz. És, hogy ez milyen irányba fogja befolyásolni a későbbi emberi kapcsolataimat, az majd úgyis kiderül. No, de vissza a szülinaphoz.

Ma van a szülinapom és örülök, hogy negyven lettem! És, bár deres hajú idősnek lenni is vagány dolog, tudom, hogy ez még messze nem az öregkor - nem is érzem magam vén csontnak. Olvasni, tanulni, fejlődni szeretnék, rengeteg tervem, elhatározásom van az elkövetkező évekre és testileg sincs okom a panaszra (bár, jelenleg épp egy babavárás visel meg, de idővel remélem jobban leszek majd). Azért pedig különösen hálás vagyok, hogy a húszas-harmincas éveim érzelmi bizonytalanságát, drámáit magam mögött hagyhattam. Persze jöttek helyette újfajta "felelősségteljes aggódások", de ezek messze nem olyan erőteljesek, mint az előbbiek, és már a 20 év alatt kialakult egyfajta működő parakezelési "rutinom" is segíti a megbirkózást.

Nem említettem, de az összes hála igazából elsősorban Istennek tributálódik. Ugyanis egyértelműen Ő hozta utamba azokat az arcokat és Ő mérte bele azokat a jóságokat, meg azokat a csalódásokat az életembe, amik benne voltak. A formáló kéz, amely a csodákért és a sebek bekötözéséért is felelős volt eddig, és mely által a munka tökéletesen el lett végezve - Istené. Én a felnőtt életemben sosem mentem emberek, lehetőségek után, mindig egyszerűen csak "jöttek" a barátok, az ismeretségek, a jó változások - és nekem ez igen jó érzés.

Még akkor is, ha a barátok mostanra teljesen lemorzsolódtak: közben ugyanis felnőtt a gyerekeink egy része, és így a család egy különleges dinamikával, saját belső poénokkal és rengeteg közös emléket hordozó múlttal rendelkező erős közösséggé vált, amely jelenleg képes betölteni a társas igényeinket. Persze nem fogunk itt megállni, de egyelőre barátok híján sem vagyunk közösségi élet nélkül. Ez is egy olyan dolog, amiért nagyon hálás vagyok.

Szóval most úgy érzem, hogy már a visszatekintéstől is boldog lett a szülinapom és szerintem legalább annyira jó lesz a következő 40 év, de inkább jobb, mint az elmúlt 40 volt. És ha nem kapnék további negyven évet az Úrtól, csak kevesebbet, akkor is azt kell mondjam: eddig túláradóan megáldott és tudom, hogy kegyelméből a továbbiakban sem lesz másként.

Advent? - Köszi, de nem.

Sokszor írtam már az évvégi "ünnep" témájáról, mondhatni lerágott csont - de nem az. Évről évre friss aktualitást ad neki, hogy ilyentájt továbbra is elsősorban "keresztény" címkéjű emberek érdeklődésének a középpontjában áll a karácsony előtti lelki várakozást kihangsúlyozandó. Írok most arról, ami nekem adventről a szívemen van.


Advent, a várakozás

Maga a szó is ezt jelenti: az "adventus Domini", vagyis úrjövet arra utal, hogy az év utolsó részében, bizonyos idő múlva eljön a karácsony, benne, sok ember szerint, Jézus szülinapjával. Advent a visszaszámlálás addig.


Miért pont karácsony várása?

A korai egyház tévesen karácsony napját határozta meg Jézus születése napjának. (Pontosabban: a Mithrász-kultusz pogány ünnepét formálták át, az új vallásos éra polgárai számára befogadhatóbb, keresztényiesített karácsonnyá, melyben jól mutatott, hogy a "legyőzhetetlen Nap" születése helyett Jézus születésére emlékezhetnek.) Tény, hogy senki sem tudja, pontosan mikor született Ő, de bizonyos bibliai utalások szerint ez a nap leghatározottabban késő őszre tehető. Egész biztosan nem december végén volt tehát.

Fentiek alapján is nyilvánvaló, hogy a karácsonnyal komoly gondok vannak. Így a "hozzá vezető" belső ünnepsorozat a négy vasárnapon, is problémássá válik ennek a fényében. És igen, tisztában vagyok azzal, hogy ezen a ponton cefetül ünneprontó vagyok, de vállalom. Amennyire te nem akarsz erről hallani, én annyira el akarom mondani. Ha nem is érzed úgy, hogy ezt most mindenképpen hallanod kell, akkor is imádkozom, hogy legyen füled hozzá.


Minden születésnapkor az újszülöttet ünnepeljük?

Ez egy teljesen jogos kérdés adventtel és karácsonnyal kapcsolatban. Ha emberekre gondolunk, akkor az, akinek szülinapja van, mindig olyan módon van ünnepelve, amilyen korban éppen van. A születésnapi ünneplés tulajdonképpen az egy évvel öregebbé válás ünneplése. Bár a születés is szóba kerülhet, hiszen annak is örülünk, hogy velünk lehet, aki egyszer megszületett, viszont, ha felnőtt az ünnepelt, akkor ez egyáltalán nem jellemző. Az ünnep középpontjában csak akkor van újszülött, ha ő még mindig újszülött - akkor viszont nem születésnapozás a neves alkalom, hanem a megszületés ünneplése. Miért van ez másként Jézusnál? Hiszen pontosan tudjuk, hogy megérte a felnőttkort és harmincévesnél idősebb korában halt meg a kereszten.

Ráadásul egy olyan személyről van szó, akiről az egyház vallja, hogy azóta is él (ez igaz). A kisbaba Jézus középpontba helyezése és ünneplése nem illeszkedik sem abba, ahogyan születésnapot szoktunk tartani, sem abba, ahogyan az Ige fényében Rá tekintenünk kell (felnőtt férfiként, Isten Fiaként).


Miért ragadunk le a történet legelején?

Az Ige testté lett. Jézus Krisztus születése, az inkarnáció, tagadhatatlan jelentőségű dolog - de, csak a kezdete annak a hihetetlen váltságműnek, amely elhozta az emberiség számára a megmenekedést. Személyes kapcsolatot, kapcsolódási lehetőséget Istennel, teljes amnesztiát az ember minden bűnének következményétől és a mennybe kerülés lehetőségét. Miért éppen a kezdet akkor a "nagy flash"? Talán, mert egy önkéntelen csecsemőre gondolva nem kell szembesülnünk azzal a választással, amelyet meg kell hoznunk, amióta az Úr eljött ebbe a világba. Vagy, mert az édes kis apróság fölött bátrabban élünk a magunk-alkotta istentiszteleti formával, karácsonyfa és egymásnak vásárolt ajándékok armadája közösségében hódolva... kinek is?

Pedig már a születés előtti-körüli körülményekből is kiderül, hogy aki Vele találkozik, annak választania kell. Józsefnek, Máriának, Heródesnek, a bölcseknek, a pásztoroknak egy ponton választaniuk kellett, hogy mit gondolnak Jézus születésének a tényéről. És, hogy mit tesznek annak a fényében, amit gondolnak. Senki sem csecsemőként gondolt rá. Mindenki azt a személyt látta benne, Akinek hatalma van. Ma miért nem így közelítünk hozzá? Miért van minden decemberben infantilizálva és magatehetetlen gyermek képében megjelenítve, hatalmától megfosztva?


Meglennél mindkettő nélkül...

Karácsony is erről a hatalomfosztásról szól, de már adventben is arra várakozunk, hogy karácsony legyen és emlékezhessünk a születésére. Nem kell minden évben a születésén merengeni, amikor Ő ma is él. Kétezer éve nem baba már, hanem az a személy, Aki megszabadít a bűnből. Erős Isten, Megváltó Ő!

Ennek a fényében jó azt is tudni, hogy sem advent, sem a Jézus születésére való év végi emlékezés (karácsony) nem illeszkedik semmilyen bibliai tanításhoz: nincs igei alapjuk. Adventet is csupán a 4.-5. századtól tartják, vagyis korábban teljesen jól megvoltak a keresztények karácsonyvárás nélkül is (és nem azért, mert akkor még emlékeztek Jézusra). Az Úr visszajövetelének várása lehetne jófajta értelme az adventnek, de nem ez van kihangsúlyozva. Adventben a karácsonyra várunk, nem Jézus visszajövetelére.


Miért nem Jézus visszajövetelére várakozunk?

Nem jellemző a kettő-az-egyben ünnep. Persze, ki lehet találni ilyet, lehet ugrálni időben, hogy kompakt, többrétegű legyen az alkalom, bár ilyenkor rendszerint háttérbe szorul az egyik. Hogy beleférjen a "kisded Jézus" is, meg az "Úr király" is, már szuszakolni kell - de miért tennéd ezt? Mi a célod a többrétegűséggel? Kilóg a lóláb, hiszen nehéz Őt őszintén várni a mennyből, ha még ott fekszik előtted, jászolban. Ha tényleg visszavárod, miért a születése, miért nem jelenlegi szolgálata lelkesít? Lehetséges, hogy most még nem tudod ezekre a kérdésekre a választ - akkor kérlek, kérlek a dolgoknak járj utána! Ne maradj tudatlanságban, hanem menj ki a fényre, ameddig teheted.

Értem, persze, ha nem akarsz ezzel foglalkozni. Ezek a gondolatok belezavarnak az ünnepi készülődésedbe - de ennek a posztnak éppen ez a célja. Hogy kimozdítson. Hogy felhúzzon annyira, hogy rendesen utánajárj ennek a témának. Hogy olvasni, agyalni tudj rajta és eljuss legalább addig a pontig, hogy már feltűnik a furcsa érvelés: amikor keresztény emberek bizonygatják, miért nincs semmi baj azzal, ha minden évben pár hétre otthonaikban felállítják a karácsonyfát egy olyan ünnep dekorációjaként, amelynek jelenlegi gyökerei a pogányságba nyúlnak vissza...

Keresztény észérveket, Biblia-alapú logikát nehéz erre találni. Az Úr előtt a dolog kevésbé védhető azzal, hogy "...elsősorban a gyerekek miatt tartunk adventet és miattuk díszítünk fenyőfát is: ők örülnek neki és amúgy is annyira kellemes ez az egész időszak a léleknek, szépek a fények, meg hát, mi a karácsonyfa csodálása és az ajándékbontogatás közben csakis Jézusra gondolunk..." Hát persze.


Ez lehet az oka, hogy nem lépsz

Kétségtelen, hogy az a legkényelmesebb, ha az ember teljesen együttmozdulhat a gyülekezeti közösséggel és az egész magyar társadalommal, amely így boldogan átadhatja magát az ünnep "varázsának". Arról van szó, hogy senki sem szeret olyan döntéseket meghozni, amivel szembekerül mindenki mással a környezetéből. Ha elfogadod a nem túl szép valóságot a karácsonyról, akkor többé már nem fogsz tudni úgy tekinteni rá, mint előtte, és attól sok minden megváltozna - ezt belül talán te is pontosan tudod. Ezért inkább a homokba dugod a fejed és úgy teszel, mintha nem birizgálna ez az egész belülről.

Még, ha nem is birizgálna, azért érdekes, hogy a világ és a kereszténység, amely amúgy alapjáraton is más irányba tart, szinte teljesen ugyanúgy ünnepli a karácsonyt. Ez nem azért van, mert a világ a keresztényeket majmolja - éppen fordítva.

Karácsony nem keresztény ünnep, advent viszont a karácsonyi várakozást erősíti föl. Ezen a hétvégén, amikor az adventi koszorún meggyújtanád a gyertyát, kérdezd meg magadtól, hogy mi végre teszed azt. És inkább ne tedd! Merj szembesülni az ünnep sötét oldalával is és ne félj a következményektől.

Vajon most mit fogsz kezdeni ezzel az egésszel? Semmit?

Csend... és mégsem

Mit is írjak? Eredetileg azt akartam csak elmondani, hogy csend van bennem. De ahogy jobban belegondolok, ez nem is így van. Csend úgy van, hogy a magvas, megosztható, terjedelmesen összetett eszmefuttatások most elkerülnek egy ideje. De ezek nélkül is vannak gondolataim.

Hogy milyenek?

Kósza foszlányok, amelyeken percekre elmerengek. És tervek, amiket eltervezek. A holnapi napról, a jövő hétről, a következő évről. Izgalmas és néha meg frusztráló családi és személyes tervek. Azok frusztrálnak, amik muszájos elvégzendő dolgok. Nincs bajom ezekkel sem, nem utálnivaló tennivalók, hanem olyanok, amiket eléggé tudok élvezni, ha végre belemerülök. Csakhogy van egy ösztönös belső tiltakozásom, erős halogatási kényszerem ezekkel kapcsolatosan, ami arra ösztökél, hogy ne már most ugorjak neki...

És én nem ugrom - halogatok. De ez nem igazi halogatás, nem korholom magam érte. Tudom, hogy ideje van a muszáj dolgoknak is, és tudom azt is, hogy most még nincs itt az ideje. De lehet, hogy mások szerint már esedékes lenne. Nem tudom, miért van ez bennem, hogy miért nem megy akkor megcsinálni, amit esedékes lenne, amikor esedékes, de igyekszem türelmes lenni magamhoz.

Tudom, ha majd megérik a muszáj, akkor nem lesz megállj. Akkor lesz hozzá kedv és az egész cselekvés úgy mindenestül JÓ lesz. És igen-igen hatékony. Erre várok. Hogy legyen kedv. Majd lesz, tudom. Mindig eljön. De persze, amíg várok, addig néha frusztrál, hogy ott a dolog és el kellene végezni... nem "kellene", persze, mert ez az én életem. De néha mégis rám telepszik a sóhajtozás, hogy mennyi mindent lenne már "esedékes" megtenni.

Vannak persze izgalmas tervek is előttem. Mert vannak dolgok, amik meg ilyenek. Komoly izgatottság, aggályoskodás jár velük, a kislány bennem miattuk mégis feszült testtel, vigyorogva várakozik és hívja őket integetve a kezével: "gyere, gyere, jövő, én bizony már készen állok!"

Pedig, dehogy állok készen. Nem véletlen, hogy nem most vannak azok a dolgok. Még kell idő, még el kell készülni, még rá kell állni. Még neki kell futni a szélnek és igazán odatenni magam. És ezt így kell tennem, érzem. Bár nemrég a neten mégis azt olvastam: most kell elkezdeni a dolgot, ami előtted van, nem várni az alkalmas időt, mert sosem leszel igazán felkészülve.

Igaz. Vannak dolgok, amikbe bele kell csapni, mint a lecsóba - ilyen pl. egy nagy utazás eldöntése, megszervezése, vagy egy sokáig szembenézetlenül hagyott helyzetben a lábletétel. De más dolgok meg nem ilyenek. Azokat meg kell érlelni. El kell készíteni a belsőmet hozzájuk. És ezt a végigmeccsezést nem érdemes elmismásolni vagy keresztülhúzni elhirtelenkedéssel, mert megbánás lehet a vége.

Eddig szinte csak a csendről beszéltem. A csend pedig valaminek a hiánya, ezért olybá tűnik magam előtt most, hogy a semmiről beszéltem. De mégis ez van most bennem, és ez azért nem semmi, hanem egy egész világ, egy egész élet: az enyém. Majd, ha kijövök a csendből és beleállok a zúgó szélbe a lelkemmel: amikor kész leszek tenni az esedékest és menni a jövő felé, akkor...? Akkor majd megint írok.

De még most is kicsit, mert Istent nem szeretném ebből a posztból kihagyni. Mi van most Vele meg velem? Részéről szeretés van, ezt érzem is. És érdekes, nem nagyon vannak lelki drámák az életemben, nagyok legalábbis. De mindennaposak, harcosak, morcogók, terveimen, saját magamon, a keresztény életen, meg az Élet értékén merengők meg igen. És ilyenkor úgy vagyok, hogy ezt mondom Neki:

"Uram, tudod, hogy szeretlek, még ha botlok is néha. És még ha botlok is néha, tudom, mélyen a szívemben tudom, hogy erősen szeretsz és nem ejtesz el engem. És minden jó, ahogy van, mert amikor nagyon nem jó, akkor is itt vagy velem, közel hozzám, és én nem is akarom, hogy máshogy legyen."

De annyi minden megy a világban, annyi behatás ér napról napra, élet és halál, öröm és szomorúság, tervek, álmok, élet, élet, élet... hogy mostanában sokszor megyek vissza ahhoz a mondathoz, amit az előbb leírtam. Sokszor mondom szívemből az Úrnak. Ő meg erre nem mond nekem semmit, de mindig szorosabbra húzza rajtam kegyelme kopottasnak tűnő gúnyáját, ami viszont jobban melegít, mint egy termohálózsák. Ettől árad a szívemben a hála, amit annyi, de annyi dologért érezhetek...!

És érzem is, mert Ő a szememet nyitva tartja arra a számtalan nyomorúságra, szenvedésre, borzasztó kemény helyzetre, amiktől sokszor rendesen összeszorul a torkom és nedves lesz a szemem - helyzetekre, amikben mások vannak. Mennyi fájdalom, gonoszság, hazugság, bántalmazás... mennyi bűn és mennyi halál van ezen a szép világon, amit az én Atyám teremtett - és hát, nem azért teremtette, hogy ez legyen, ami van. De, tudjuk, ahol a bűn növekszik, a kegyelem annál inkább!

Arra is rájöttem mostanában, hogy én a halállal nem is tudok mit kezdeni. Nem tudom felfogni, mekkora fájdalom, ha valaki, aki fontos, aki része az életemnek egyszer csak nincs. Kitépik a szívemből... Nem fogja a fejem a "nincs" metafizikai koncepcióját. De, most, hogy belegondolok, olyan nincs is, hogy valaki nincs. Aki nincs, az is van - csak nem itt.

És ez meg a másik nagy-súlyos gondolat, hogy van mennyország, de létezik a felfoghatatlan kínok helye is. És tény, hogy az emberek (akár a szeretteim is) odakerülhetnek, az utóbbi helyre. Lesznek is sokan a világból, akiknek az lesz a végállomás. Talán olyanok is, akiket jól ismerek...

Meg olyanok is sokan (és ez nem elírás), akik ma hiszik és vallják, hogy Jézus az ő személyes Megváltójuk. Akik úgy érzik, hogy ők hívő emberként igazán buzgók az Úrban, Aki valóban használja is őket. Rajtuk keresztül tömegek térnek meg és a 'szolgálatukra' természetfeletti dolgok: csodák, gyógyulások, szabadulások történnek. Keresztény körökben ismert/elismert emberek, akiket életükben és hitükben sikeresnek látnak mások. Olyan emberek, akiket mindenki ismert, csak Jézus nem... mert egyedül Vele nem ápoltak valódi közösséget. Micsoda elpazarlása egy életnek!

Lehetne erről sokat teologizálni, de nem szeretnék. Most a szív értelmén át nézek erre a dologra, halálra, kárhozatra, és ettől most egyáltalán nem lelkesülök vitára, lelki eszmecserére. Hanem fázni kezdek. Belül a szívemben. Mert ez valóság, ami valakiknek bizonyosan osztályrészük lesz. Én nem akarom, hogy bárki odakerüljön és tudom, hogy Ő sem akarja. Uram, ezért húzd még szorosabbra rajtam kegyelmed gúnyáját és irgalmazz ennek a világnak, mert Nélküled elveszünk...

... de mi legyen a választások után?

Múlt vasárnap az ország uralkodót választott magának. Az esemény visszacsengése még mindig érződik. Mondhatnánk, hogy az élet megy tovább, de olyan, mintha nem menne. Mert még mindig ezen pörög az ország. Még mindig egymásnak ugranak emberek a saját álláspontjuk, pártszimpátiájuk miatt. Vagy lehet, hogy mégsem ezért? (Szerintem nem ezért.)

Miért pörög tovább a témán még mindig mind a két oldal, váltani akarók és váltani nem akarók? Erre mindenkinek megvannak az érvei. Nekem is megvan az érvem arra, hogy miért nem érdemes ezen tovább pörögni, bármelyik oldalon állunk is. Nem annyira a politikáról fogok írni, inkább reménységről meg világszemléletről. Meg egy kicsit a polititkáról, de csak egy kicsit.

Szóval 2018-as választás. Sajnos vagy nem sajnos: nyert a Fidesz. De mit jelent ez a győzelem és mit nem jelent? Mielőtt erről beszélnénk, menjünk vissza két másik fontos kérdéshez, amelyek nélkül nem lehet jól értelmezni a választási eredmény országos utóhangulatát sem.

Mit akar a bal oldal? Hadd fogjam ezt meg egy mémmel.

- Kik vagyunk?
- BALOLDALIAK!
- Mit akarunk?
- KORMÁNYVÁLTÁST!!!
- Mikor akarjuk?
- AZONNAL!!!

- Miért akarjuk?
- MERT EZ AZ ORSZÁG KORRUPT ÉS NEM JÓL SZOLGÁLJA A POLGÁRAIT!!!
- Mi lesz, ha a Fidesz hatalmon marad?
- DIKTATÚÚÚRAAAA!!!

Ez a baloldal. Akármelyik kicsi vagy nagyobb pártot kedvelik is, a fő mozgatórugó egy esetleges diktatúrától való félelem. Ezt a félelmet a Fidesz hatalma testesíti meg. Fidesz=diktatúra. Diktatúrát prognosztizálnak és ezzel együtt az ország romlását.

Nézzük most a jobb oldalt. Mit akar a jobb oldal? Van erre is egy mém-analógia.

- Kik vagyunk?
- JOBBOLDALIAK!
- Mit akarunk?
- A JELENLEGI KORMÁNY HATALMON MARADÁSÁT!!!
- Mikor akarjuk?
- AZONNAL!!!

- Miért akarjuk?
- MERT AZ ELLENZÉK KORRUPT ÉS NEM SZOLGÁLJA JÓL AZ EMBEREKET!!!
- Mi lesz, ha az ellenzék hatalomra kerül?
- BEENGEDI A MIGRÁÁÁNSOKAAAAT!!!


Ez a jobboldal. A fő morgatórugó a migránsok tömeges érkezésétől való félelem. Ezt a félelmet a baloldal liberális irányultsága és a menekültek befogadásával kapcsolatos nyilatkozatok erősítik. Baloldal=tömeges bevándorlás. Migráns-tömegek hazánkba érkezését vetítik előre és ezzel együtt az ország romlását prognosztizálják.

A fontos dolgok

Bár a magyar választók igencsak színesek, ami a személyes meggyőződésüket illeti, egy dologban viszont minden szavazó azonosan gondolkodik: mindenki pontosan ugyanattól tart - szép országunk elveszítésétől! A két csoport abszolút másban látja az ország problémáját és értelemszerűen a megoldást is.

Másban testesül meg az elemi félelme is. De ez a félelem mindenkinél vitathatatlanul ott van és végső soron mindenkiben a saját országára irányul. Ezért mentek el annyian szavazni. A magas számú jelenlét azt mutatja, hogy az ország felnőtt lakossága félti az országát. Mert szereti az országát. Most mindegy, hogy mitől félti: az a fontos, hogy félti. Tehát szereti.

Olyan ez, mint a szülőség. Az egyik szülő a széltől is óvja a gyerekét, míg a másik attól félti, hogy puhány kis alak lesz. Az egyik sikeres embert akar faragni a gyerekéből, a másik meg tisztességeset. Valaki nem akarja, hogy a gyerekéből semmirekellő ember legyen (fél attól, hogy az lesz), s ezért hajtja a gyereket a kitűnő bizonyítvány elérésére. A másik nem akarja, hogy a gyereke gyerekkor nélkül nőjön fel (attól fél, hogy ez így lesz) és ezért engedékenyen áll az iskolai teljesítményhez.

Minden szülő más tart fontosnak és ennek megfelelően máshogyan nevel - de minden szülő a gyermeke érdekében cselekszik. (Nyilván ez egy általánosítás. Nyilván léteznek olyan lelkileg beteg szülők, akiknek egyáltalán nem fontos a gyermekük jóléte, de azért én szeretem azt gondolni, hogy a magyar lakosság nagyobb része lelkileg és mentálisan egészséges annyira, hogy a saját gyerekei nagyon fontosak a számára.)

A szülőségre visszatérve. Az anyák vérre menő vitákat tudnak folytatni a biztonságos, de jó szülés mibenlétéről. A babahordozás, a mosható pelusozás, az egyéves koron túli szoptatás és az együttalvás jelentőségéről (vagy jelentéktelenségéről). És a nevelésről: hogy tekintélyelvűen szigorú legyen-e vagy liberálisan engedékeny.

Összevissza veszekszenek ilyesmiken, és teljesen elfelejtik, hogy a másik szülő is ugyanúgy szereti a gyerekét. Ha abból indulnának ki, hogy ugyanazt akarják (jót a gyereküknek), akkor abszolút nem lenne értelme veszekedni (ahogyan nincs is).

Ha tudnám, hogy a tőlem eltérően gondolkozó anyatársam is ugyanúgy a gyermeke érdekében cselekszik, mint én, ha megérteném, hogy mindenkinek más a sztorija, de ennek ellenére mindenki azért küzd, hogy elég jó anyja lessen a saját gyermekének, akkor nem gondolnám, hogy a másik tájékozatlan/fanatikus/korlátolt/buta, csak mert máshogyan él, mint én.

Fogalmam sincs, miért él máshogy - hiszen fogalmam sincs annak az anyának a hátteréről. És lehet, hogy az én álláspontom közelebb van a "jó"-hoz, mint az övé (egyáltalán mi a "jó?"). De akkor sem tudom, hogy az a másik anyuka mivel küszködik naponta és mitől fél. Nem tudom, milyen a gyereke, anyukája, anyósa, férje. Nem tudom, milyen a múltja, milyen a jelene. Mivel ennyi mindent nem tudok, elképzelhető, hogy az én álláspontomat nem muszáj egy adott vitában kéretlenül hangoztatni. Merthogy nem muszáj.

És ugyanez igaz a politikára is. Felesleges erről az ismerősökkel beszélni. Ugyanis ahogy szóba esik a téma, mindenki csak színeket és párthovatartozást firtat a beszélgetőpartnerénél. A másikat felcímkézési szándékkal radarozzuk, megítélve, ki radikál, ki fityeszes, ki szoci, ki konzi, ki libsi. Vagyis, hogy ki van velünk (=értelmes, valós helyzetet látó, jófej ismerős) és ki nincs velünk (= propagandának felülő, vaksüket agymosott).

Ha a politika, vagy bármilyen, egyéb elpolitizálható vélemény szembejön velünk, azonnal ráugrunk a témára. Beindul a pártpreferencia-szűrőnk és rögtön a másik jobboldaliságán vagy baloldaliságán keresztül nézzük őt. Barát vagy ellenség lesz az alapján, hogy kire szavazott.

De még ennél is tovább megyünk. Úgy érezzük, egyből ismerjük is a másikat (ajjaj, mint a rossz pénzt!), mivel a nézetei és a személye nyitott könyvvé válik, melyet egyszerűen levezetünk abból, hogy melyik párttal szimpatizál. Pedig mennyire sok személyes élmény, rossz vagy jó tapasztalat, öröm, meg szenvedés van minden élettörténetben - amiről semmit sem tudunk!

Azt hisszük, hogy pártszimpátiája ismeretében már ismerjük a másikat? Már hogyan ismernénk! Sokszor egymához nagyon közelálló gondolkozású emberek is más pártban látják az ország boldogulásának az esélyét. És nem azért van ez így, mert kígyót melengettünk a keblünkön és az ismerősünk valójában gáz ember, csak eddig nem tudtuk (de végre kiderült róla).

Hanem sokkal inkább azért, mert más dolgok történtek vele életében és máshonnan jön és így az egyes politikai döntéseket, nyilatkozatokat, törvényváltozást, új dolgok bevezetését máshogyan élte meg (és máshogyan is értelmezi), mint mi. Nem biztos, hogy rosszul értelmezi - csak máshogyan.

Sajnos Magyarországon jelenleg a pártszimpátia nem arról szól, hogy sok hiteles politikus tisztán kommunikált komoly pártrogramja közül kiválasztjuk azt, amelyik a számunkra legszimpatikusabban és leghatározottabban képviseli az ország érdekeit. Sokkal inkább arról, hogy alig akad alkalmas képviselő és pártprogram, melyre jó szívvel szavazhat az ember. Így nyilván egy adott párt melletti lehorgonyzás sokszor inkább valami nagyobb rossznak az elhárítására tett kísérlet.

Ez az egész nagyon kicsi dolgokon múlik. Valami miatt ennek a képviselőnek elhiszem, hogy jobbá tudja tenni az országot, mint az ellenfelei. Lehet, hogy csak kevésbé tartom hiteltelennek az egyik pártot, mint a másikat. Ennek igen kevés köze van ahhoz, hogy teljes mértékben egyetértek-e a szimpatikus párt lépéseivel.

És ez miatt kell jobban vigyázni, hogy ne a pártszimpátia (meg más személyes döntések) alapján ítéljük meg egymást. Ez a dolog, ez a döntés (vagy hívjuk szalonképesen választásnak) nem mond semmit egy ember személyéről. Nem mondja el, hogy te milyen vagy. Nem fémjelzi a tájékozottságodat, hiszékenységedet, értelmességedet.

De továbbmegyek: voksod múlt vasárnap nem jelenti, hogy te minden ponton teljesen egyetértesz a pártod nézeteivel, döntéseivel. Ez újra leírom, mert ennyire fontos: a voksod múlt vasárnap nem jelenti, hogy te minden ponton teljesen egyetértesz a pártod nézeteivel, döntéseivel.

Egy balos ugyanis simán lehet balos úgy is, hogy közben elítéli a baloldal bohóckodását, helyteleníti a kerítés-bontási törekvést, kiakadhat a külföldi országokban migránsok által okozott káoszra, még lehet Brüsszel-ellenes is. És egy fideszes is simán lehet fideszes úgy, hogy közben haragszik az ország vezetőire azért, ami a kórházakkal meg az oktatással nem történik és elhatárolódhat a szájbarágós, nyomatós politikától.

Egy ember politikai irányultsága ma Magyarországon kevésbé mutatja, hogy mit gondol világnézetileg: inkább azt mutatja, hogy mitől tart jobban. Diktatúra vagy iszlamizálódás legyen? A demokráciáról mondjunk le vagy a kereszténységről?

Ha egy ember a diktatúrától fél, akkor neki kevésbé lesz fontos, hogy a pártja mit gondol a kerítés lebontásáról. Nem az, hogy nem tud a kerítés lebontásának a lehetőségéről, vagy hogy ezen a kérdésen sosem járatta az agyát, hogy mi lenne, ha. Valószínűleg tudja, mivel jár, de úgy hiszi, ez globális probléma, ami elkerülhetetlen - a diktatúra viszont elkerülhető. Ezért választja azt a pártot, amely azt ígérte neki, hogy itt nem lesz diktatúra.

Ugyanígy, ha valaki a migránsok tömeges betelepülésétől fél, akkor ő kevesebb jelentőséget fog egy esetleges diktatúrának tulajdonítani. Nem az, hogy nem tud tud erről, nem az, hogy sosem gondolta át, mi lenne, ha. De ezt kisebb veszélynek látja, mint az iszlamizálódást. Emiatt választja azt a pártot, amelyik azt ígérte neki, hogy itt nem lesz iszlamizálódás.

Pártoskodás helyett talán jobb lenne egymást megérteni. Jobb lenne egymásra kíváncsinak lenni. Barátainknak, ismerőseinknek érdeklődő és nem vizsgáztató hangulatú kérdéseket feltenni. "Mondd, te mit éltél át az elmúlt 4, 8, 12, 16 évben, amely miatt úgy érzed, hogy ez a párt tudja jobbá tenni ezt az országot?" És miközben a választ hallgatod, tudni, hogy az a másik magyar szereti az országát, úgy, ahogyan te is szereted.

És amikor befejezte a története elmondását, akkor el lehet arról beszélgetni, hogy ki mit szeret Magyarországban. Mert az ország szeretete az a közös pont, amely összeköti a magyarokat: radikált, libsit, komcsit, konzit, szocit. Határon innen és határon túl. Nem kell mindenben ugyanúgy látni, de kell, hogy érdekeljen, hogy miért. Miért érez így? Miért látja úgy? Miért hisz abban?

Mi a családdal hónapok óta máshol vagyunk. Megjártuk Olaszországot, Spanyolországot és Portugáliát, és hosszú listát írhatnánk arról, hogy mennyi minden JOBB otthon, mint amerre jártunk. Bár nekünk, magyaroknak nincs tengerpartunk és napi 2-3 órás nap közbeni hivatalos sziesztánk, és az országunk nagy része nem beszél idegen nyelvet és nem keres annyit, mint amennyit máshol keresnek, de sokkal több olyan van másutt, ami egyáltalán nem jobb, mint otthon!

Mi már haza akarunk menni, mert annyira vágyunk Magyarországon lenni. Pedig jól éreztük magunkat nagyon, szuper tanévünk volt (és még nincs vége), de már hazahúz a szívünk szép kis hazánkba.

Mennyit lehetne erről beszélni, egymás között - magyar a magyarral. A jó dolgokról. Meg a szép dolgokról. A választás után is. Arról, miért jó a mi hazánkban élni, mi a jó benne, mi működik jobban, mint máshol. Ez felemeli a lelkünket és hálát gerjeszt a szíveinkben! Mennyire szükségünk van észrevenni azt, amiért hálasak lehetünk! Hisz nincs háború és a népünknek van egy szép országa.

És az emberek okosak, értelmesek, sokan szeretnek olvasni, a műveltség érték. A könyvek szeretete is létezik még, s az emberség nem veszett ki az emberekből: magyarok mindenfelé össze tudnak fogni és segítenek bajba jutott embernek, állatnak. Határon innen és határon túl. És azoknak az embereknek (segítőknek és megsegítetteknek) van története, amit meghallhatunk és ami felemelhet a kétségbeesésből.

Régi költőink is ezt tették. Bátorítottak azzal, hogy nemzeti értékeinkre irányították a figyelmet. Összetartás. Hazaszeretet. Szociális háló. Hosszú gyes. Béke az országban (nem háború)... és ez nem arról szól, hogy vakok és süketek vagyunk észrevenni, hogy nem felemelő dolgok is bőven folynak az országban. Nem abban élünk, hogy sosem volt itt igazságtalanság, elnyomás, sosem kellett félni vagy sosem fog kelleni, mert nincs miért. Hanem arról, hogy nem akarunk félni. Mert jobb, ha az ember bizakodó. Nem meggondolatlanul, tájékozatlanul, alaptalanul bizakodó, hanem használva az eszét és a szívét, józanul mérlegelve bizakodó.

Nagyon kell nekünk ez a bizakodó lelkület. Amely meglátja a reménységet egy totyogó édes mosolyában, egy kamasz ábrándos arcán, a házastárs szerelmes pillantásában. Reménységet az idős emberek bölcsességében. Az élethelyzetekben, amelyben összetalálkoznak az útjaink másokkal, akik ugyanazt élték át, mint mi. És ugyanúgy küzdenek a saját helyzeteikkel, mint mi.

Ez az ország nem két nép országa. Ha az életről, mindennapi küzdelmekről, tanulásról, családról, növekedésről, szeretetről, életről és halálról van szó, vagy ha nemzeti hovatartozásról van szó, akkor nincs baloldali meg jobboldali, hanem magyar van. És tudom jól, hogy a nemzeti érzület is egyből pellengérre állít, mert ha jónak látom, ami itt folyik, akkor tudjuk, kire szavaztam... de elegem van abból, hogy a hazaszeretet is egy demagóg kampánydumává silányult. Én nem vagyok hajlandó kiárusítani ezt a fogalmat.

A haza minden magyarnak ezt a csodás országot jelenti, amelyben megszülettünk és melyben élünk. Amely tele van mindennapi harcokkal megélhetésért, boldogulásért, boldogságért, azokért az értékekért, amelyek nekünk fontosak - de melyik országban nincs meg ez a küzdelem? Miért várjuk el, hogy a kormány (legyen az akármilyen színű) megoldja az életünket?

A választás adott, a vezetők adottak. A mi dolgunk most, adott viszonyok között értelmesen és szépen élni az életünket. Szeretni és megtalálni a módját, hogy az az élet, amit élünk, olyan legyen, amit érdemes megtartani az emlékezetben.

Hogy az akármilyen színű kormány mellett jobb lenne? Ki tudhatja azt? Lehet, hogy igen, de az is lehet, hogy nem. Hogy az akármilyen színű kormány mellett nem félnénk a félelmeinktől annyira? Ez már a mi problémánk. A kormánynak nem dolga a mi félelmeinket megoldani. Felnőtt emberek vagyunk: a mi félelmeinkkel nekünk magunknak kell szembenézni.

A diktatúrától félsz? Az emberek elnyomva bár, de mindenhol túl tudnak élni egy diktatúrában. Persze, nem mindenki és nem mindegy, hogyan. De a demokráciában sem él túl mindenki. (Van, akit baleset visz el, van, akit betegség vagy a saját önmarcangolása.) És a demokráciában is van, aki elnyomva él.

Az iszlamizálódástól félsz? Emberek elnyomva bár, de mindenhol túl tudnak élni egy iszlám területen is. Persze, nem mindenki. És nyilván nem mindegy, hogy micsoda nyomorúságban. De ha elkerülhetetlen, mert Isten ezt méri ránk, akkor vajon nem fogunk a helyzethez bölcsességet kapni? Vajon nem fogjuk tudni elviselni?

Mennyire valósak a félelmeink? Mi történne velünk, ha valóban bekövetkeznének? Egy háború mindent megváltoztat. Ugyanúgy egy destabilizált ország, ahol belső lázongások és káosz uralkodik. De most nem vagyunk ott. És ha ott is lennénk - mi lenne akkor? A második világháború idején is éltek, szerettek, mentettek, menekültek az emberek. Túléltek.

És aki nem? Az bizony találkozott a Teremtőjével, mint ítélőbírájával. És számot kellett adnia a saját cselekedeteiről, legfőképpen arról, hogy mit tett a Fiával, az Úr Jézus Krisztussal. Elfogadta Őt Urának és Megváltójának? Vagy a kegyelmet megvetette a szívében és a saját kezébe vette a saját életének az irányítását, remélve, hogy a maga-alkotta istentiszteletben elnyerheti Isten tetszését?

Erre vajon fel vagy-e készülve? Hiszen bármikor rád kerülhet a sor. Isten már ma dönthet úgy, hogy itt lezárul az életed - ha demokrácia van, ha diktatúra, ha iszlám, ha vallásos Magyarország. Ez egy sokkal, sokkal reálisabb félelem, mint egy lehetséges jövőtől való félelem.

Látod, a végén minden félelmünk visszavezethető az emberi szenvedéstől, és a haláltól való félelemre. Hiszen, lehet élni nyomorúságosabb körülmények között, mint ahogy jelenleg élünk - de nem akarunk. Nem akarunk szenvedni. És nem akarjuk, hogy végig kelljen nézni a szeretteink halálát. Ezt senki sem akarja. De valakire kiméretik ez, és semmit sem tehet ellene.

Látod, ami elkerülhetetlen, amit nem tudsz befolyásolni, ami a cselekvési hatáskörödön kívül esik, azzal kapcsolatban nem sokat tehetsz. Azt el kell fogadni, hogy ez lett rád mérve. A választás is kicsit ilyen dolog. Nem te vagy az összes magyar ember és bármennyire is biztosan tudni véled, mi a jó az országnak, az lett, amire az emberek többsége voksolt. Ezt el kell engedni, mert abszolút kívül esik a hatalmadon: semmit sem tehetsz.

Van, amikor semmit sem lehet tenni. Van, amikor semmit sem kell tenni. Mert Isten hatalma őrzi a világot, és az ember ennek a hatalomnak az alulról szemlélője. Néha ez a hatalom csak úgy elhúz fölötte, mint egy jetrepcsi és az ember csak áll és nehezen tudja magyarázni a dolgot. És olykor gondolkodni kell mélyen, Isten előtt, meg gyötrődni azon, hogy megértsük a miértet. És van, amikor sokáig nem értjük. Mindenki más dolgokat nem ért. Nekem a választás nem ilyen 'nemértős' dolog, de lehet, hogy valakinek az. Általában azt nem értjük, amivel kapcsolatban máshogy gondolkodunk arról, hogy mit kellene Istennek tennie. Amikor a lelki elvárásainkra (?) rácáfol a valóság.

Nekem nincsenek nagy elvárásaim az ország kormányzásával kapcsolatban. Persze szeretnék olyan helyen élni, ahol a vezetők egyre inkább a nemzet növekedésén munkálkodnak, de Isten nem ígérte, hogy ez meg fog történni (attól még persze imádkozhatok, hogy így legyen). És van szimpátiám az egyik párt felé, de nincs olyan illúzióm, hogy ők meg tudnák váltani az országot. Senki politikus nem tudja megváltani az országot. Az emberek (a kormánytagok is) bűnös emberek és ameddig meg nem térnek, addig nem lesz itt keresztény Magyarország (maximum keresztény elveken alapuló ország, ami azért, valljuk be, nem olyan rossz, de persze messze nem a legjobb).

Viszont azt meg hiszem, mert ezt olvasom az Igében, hogy egy nem hívő uralkodót is tud vezetni Isten. Neki nem okozott gondot egy olyan ösztövér makacs lényt felhasználni a céljaira, mint Bálám szamara. Ezért is kell imádkozni az országunk vezetőiért (ami, jegyzem, igen nehéz, ha az ember szívből utálja a miniszterelnököt vagy bármelyik, kormányzásban részt vevő pártot).

Nem kellene utálnunk őket, bármilyennek látjuk is őket. Ők csak emberek a posztjukon és egy posztról bárki elmozdítható. És a helyére lépő is bármikor elmozdítható. Isten bárkit fel tud használni, úgy, hogy annak az embernek a szívét Ő egy jó ügy felé fordítja. Ez az, amiért helyénvaló és fontos közbenjárnunk Isten előtt a hatalmasokért. Mert mi meg tőlük függünk és kihat ránk, hogyjó vagy rossz ügyek felé fordítják a szívüket.

Ezért sem fogok belemenni, hogy arról győzködjelek, hogy mennyire Isten akarata a jelenlegi kormány. Nyilván Isten adta a vezetőket és most ők a vezetők, tehát őket adta Isten. De ugyanő adta az elnyomó Római Birodalmat a zsidók fölé és Jézus mégsem agitált soha a hatalom ellen. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy márpedig minden hívő köteles gyengéd érzelmeket táplálni Magyarország mindenkori kormánya felé. Azt viszont mondom, mert az Igében meg van írva, hogy Isten mindenható: akármikor felemelhet vagy ledönthet uralkodót, országot, nemzeti ideológiát.

Ha most jó: lehet jobb, de lehet ennél sokkal rosszabb is. Ha most rossz: lehet sokkal jobb, de lehet rosszabb is. Nem emberektől, hanem Tőle függünk. Tőle sokkal inkább függünk, mint bárkitől, aki valaha földi uralmat kap Tőle sáfárságra. Nem pártokban kell reménykedni, nem emberekben kell bízni, hanem abban kell bízni, hogy Isten minden helyzetből jót fog kihozni. Akárhogy fordul is  történelem kereke, Isten meg fogja dicsőíteni magát. Egy hívő ember Isten iránti tisztelete meg kell hogy nyilvánuljon a felettes hatalom tiszteletében (már amennyiben nem kontraindikál a kettő, ami azért kevesebbszer történik meg, mint azt feltételezzük).

Amit kaptunk, azt kaptuk: ez a kormány lett fölénk helyezve és a választási döntését nem kell semelyik választótól elvitatni, hiszen mindenki a saját legjobb értelme szerint voksolt. És most tovább kell lépni. Hittel. A jövőbe vetett reménységgel. Tudva, hogy biztos jó lesz úgy, ahogy lesz. Ha meg nem lesz jó, majd változtatunk. Magunkon, a hozzáállásunkon, és ha tudunk, akkor a körülményeinken, és a szűk környezetünk miliőjén is. Mert ez rajtunk áll.

De készülni kell a találkozásra is. A Nagy Találkozásra, ami akármikor jöhet. Tudod, ez is egy választás, de nem négy év a tétje, hanem a te örökkévaló életed. Az a választási urna még ma is nyitva van. És azt tudom, hogy akár iszlamizálódás, akár diktatúra, akár halál, akár a szeretteink elveszítése következik is ránk, vagy bármi szép és jó, Isten biztosan megtartja a választási ígéretét és az övéivel lesz mindennap a világ végezetéig (azon túl meg örökre vele leszünk). Azt hiszem, ez egészen jó kis végszó.

Hello, 2017

Közelít az új év, vajon mit hoz? Lesz benne annyi vidámság, kétely, szívfájdalom, boldog, meghitt pillanat, családi összecsattanás meg mókaság, mint az ideiben volt? Változunk majd annyit, mint ebben változtunk? Bölcsebbek leszünk és a fontos dolgokban viszont mégis maradunk ugyanolyannak?

Nagy terveink vannak, sok élethelyzetbeli változásra számítunk az elkövetkező 2 évben és várakozással állunk a változások elébe. Nem vagyunk viszont felettébb izgatottak emiatt, az új év számunkra nem egy ilyen kiemelt időszak, amivel kapcsolatban nagy elvárásokat fogalmazunk meg.

Egyszerűen csak éljük, megéljük, befogadjuk a mindennapokat és jó nekünk együtt, erre csodálkozunk rá időről időre. Persze megvannak a kihívások, de boldogulunk. És ami biztonságot ad, az az, hogy tudjuk, érezzük és tapasztaljuk az Úr kegyelmét, szeretetét, gondviselését. Ami pedig állandóságot ad, az az, hogy mindig ott vagyunk egymásnak, ez pedig nekünk nagyon jó.

Mi lesz még január elseje után? Most a legközelebb a gyerekek vizsgái vannak, erre gyúrunk. Aztán tél végén Dom középsulis jelentkezése következik. Aztán meg majd minden más is lassan megérkezik hozzánk, ami erre az évre rendeltetett.

Szerintem jó lesz az új év, de persze nem tudhatom. Viszont akármi fog is történni, teljes a bizalmam abban, hogy az Úr Jézus áldott jelenlétét, a Szentlélek nevelő, helyreigazító munkáját és Istenünk gondoskodását, vezetését nem fogjuk nélkülözni 2017-ben sem. Ezért, ha forrong is a világ, mi szilárdan állunk, mert leginkább nem arra nézünk, ami körülvesz, hanem a szilárd talajt akarjuk látni a lábunk alatt. Azt a drága Kősziklát, amelyre fellépült a mi hitünk, amelyen állunk is.

Hogyha nem rendülünk meg 2017-ben, az egyedül Miatta lesz. Mert bizonyos, hogy ebben az esztendőben is lesznek sarokbaszorító, nehéz helyzetek, amelyben azt fogjuk érezni, hogy ebbe bizony lelkikeg mind belehalunk. De aztán majd túlleszünk és formálódhat a hitünk, megerősödhet a Belé vetett bizalmunk, hiszen ez a célja ezeknek.

Tudom, hogy az Úr tőlem függetlenül megdicsőíti majd magát jövőre is, úgy ahogyan idén is megtette. De, ha engedi és élünk, szeretném az életemben is (még inkább, mint tavaly) megdicsőíteni Őt azzal, hogy teszem az akaratát és keresem Őt. Szeretetét vágyom megénekelni az életemmel, hogy benne láthatóan minden Róla szóljon. Mert, amúgy az egész élet Róla szól.

Gondolataim a mai napra

Uram, szomjazom...

Heteken át nem tudtam leülni és Igét olvasni, mert nem ment a babavárás kezdeti nehézségei miatt, amik testileg rosszul érintettek. Most olyan a lelkem, mint egy száraz falevél - pedig kint tavasz van, és az élet itt zsong körülöttem és bennem is.

A lelkem száraz falevél, amely csak lassan telik meg Isten jóságával, Lelkének felüdítésével. Csak lassan fogadja be azt, ami olyan nélkülözhetetlen volt előbb. Most távoli... Nem Isten a távoli, hanem a Benne kiteljesedő, Élettől zsongó élet.

Most még csend van bennem. Néha meg-megtalál egy-egy kusza gondolafoszlány, amelyen elrágódom egy ideig, de ez nem Isten hangja bennem, ez most csak én magam vagyok. Magamnak. És a csend sem igazi, termékeny csend, csak csend. Inspiráció nélküli csend...

Vágyom vissza oda, ahonnan kiestem. Valójában nem estem ki: csupán az útnak egy olyan szakaszán vándoroltam végig, amelyben nem volt mit enni. Nem is tudom, miért írom ezeket. Kikívánkozik, pedig talán az Úrral kellene ezeket megbeszélnem. Talán?

Mennem kell hamarosan. Most semmi magvas gondolatom nincs, csak ennyim van: Uram, én szomjazom.

Mikor fogsz betölteni, átjárni, elindítani, felfrissíteni, és újra úgy élni bennem, ahogyan csak Te tudsz? Az áldással és a termékeny csenddel, amelyben szólsz Hozzám - ahogyan csak Te tudsz.

Közösségben Veled - mintha ebből estem volna ki, és hát rég beszéltünk, Uram, régen beszéltünk úgy mélyen...

Mennem kell. Beszélni az Atyával, Aki után vágyódom. Én, a száraz falevél itt a zsongó tavaszban...

 

Gondolataim a mai napra

 

Jár bennem mindenféle gondolat. Most nem leszek hosszú és rendezett, csak megosztom, ami bennem van, aztán engedem továbbfutni a gondolatokat, és én is futok tova...

Itt van.

Isten mércéje magas. A könnyű út nem az Úr útja. Ha magasra teszem a mércét, akkor Isten nehézzé teszi az utamat, hogy föl tudjak nőni az elvárásokhoz.

Isten szeret minket, és ezért a jellemfejlesztésünkben maximálisan érdekelt. Más magyarázata nincsen az emberi csalódásoknak, kétségbeejtő helyzeteknek, az összetört szív sajgó fájdalmának.

Ha úgy tűnik, Isten nem teljesíti az ígéreteit... ha nem adja meg, amiben reménykedem... ha kiveszi a kezemből azokat a célokat, dolgokat, amiket szeretve dédelgettem... akkor fellázadok? Dühösen sírok? Vádolom Őt, hogy igazságtanul cselekedett velem?

Kezeinek cselekedetei hűség és igazság;

minden ő végzése tökéletes.

(Zsoltárok 111:7)

Ha közel kerülök Hozzá, akkor az áldás mellett meg fogom tapasztalni, hogy a követésnek ára van. Senki sem mondta, hogy a formálás nem fog fájni... mégis úgy rendezkedünk be, mintha a hívő életünk valami sétagalopp lenne. Nem az. Nem véletlenül nem az.

Isten a szeretetéből nem tehet mást, mint formál. Még ha fáj is. Amikor fáj, akkor Neki is fáj, mert Ő együtt érez és tudja, min megyünk keresztül. De azt is tudja, hogy más módon nem tudunk az Ő Fiának képére formálódni. Márpedig anélkül nincstelen koldusok leszünk a mennyben.

Az Atya ajándékozni és jutalmazni akar! Ezért nem ad könnyű utat, és ezért nem sétagalopp hívőnek lenni.

Jézusnak is szenvednie kellett, és a szenvedés tette kipróbálttá az engedelmességét. Az én szenvedésem is kipróbálttá teszi az engedelmességemet.

Ámbár Fiú, megtanulta azokból,

amiket szenvedett, az engedelmességet;

És tökéletességre jutván,

örök idvesség szerzője lett mindazokra nézve,

akik neki engedelmeskednek,

Neveztetvén az Istentől

Melkisédek rendje szerint való papnak.

(Zsidók 5:8-10)

Szenvedésben erősödik meg a mennyei reménységünk, ami majd Isten kegyelméből elegendő lesz, hogy átvigyen a következő próbán. Ha elhagyom az Uramat az emberi nehézségek és kudarcok időszakaiban, akkor nincsen mennyei reménységem és talán sohasem gondoltam komolyan az ő követését.

Egy videó, aminek az üzenete tapasztalás is egyben... az enyém és talán a tiéd is