Milyen az igazi megtérés? (Marathoni poszt)

Ez alkalommal nem a saját írásomat közlöm. Két blogposztot összevonva, hivatkozással veszek át, mivel a téma nagyon jó, nagyon fontos és a posztokban elég pontosan meg van fogalmazva a lényeg. Bár a könyv, amit a posztokban idéznek, több száz évvel ezelőtt íródott, a néhol régiesebb nyelvezetet leszámítva, tökéletesen mainak hat, így nem is fűznék hozzá semmit. Milyen hát az igazi megtérés?

"A puritánok Isten kegyelméből valóságosan meglátták, megértették, tanították és gyakorolták a kegyességet, azaz az Isten félelmében való életet. Sokat tanulhatunk tőlük a mi kis kényelmes, altató, bűnre (illetve bűnben) ringató korunkban! Álljon itt egy idézet Joseph Alleine-től, a magyar nyelven is megjelent Üdvösségre Vezérlő Kalauzból:

A megtérésnek számtalan hamis módja származik az ördögtől – kit ezzel, kit azzal szed rá. Ha lehetne, még a kiválasztottakat is megtévesztené, olyan ügyesen és ravaszul mesterkedik. Hogy kigyógyítsam veszedelmes tévedésükből azokat, akik igaztalanul hiszik, hogy megtértek, és megszüntessem azoknak a félelmeit és aggodalmait, akik helytelenül hiszik, hogy még nem tértek meg, megmutatom most a megtérés természetét, azt, hogy miben áll és miben nem. Az utóbbival fogom kezdeni.

A megtérés nem abban áll, hogy magunkra vesszük a keresztyén hitvallást.
A megtérés nem abban áll, hogy magunkra vesszük Krisztus jelét a keresztségben.
A megtérés nem az erkölcsi igazságban áll.
A megtérés nem a kegyesség törvényeihez való színleges igazodásban áll.
A megtérés nem a romlottságnak neveléssel, ember alkotta törvényekkel vagy a csapások kényszere által való féken tartásában áll.
A megtérés nem a megvilágosodásban, a megintetésben, a felszínes változásban vagy a részleges megújhodásban áll." Forrás1. 

"Ígéretemhez híven, itt a folytatás arról, hogy mi is a megtérés. Szintén Alleine előző hozzászólásomban említett könyvéből, a megtérést jellemző pontokból kettő:
/kedves olvasó, ha van bátorságod elolvasni, kérlek kommentet is írjál! - kérte a posztíró - de senki nem írt neki. /

6. A megtérésben a bűnöktől, a Sátántól, a világtól és saját magunk igazságától fordulunk el.

(1) Elfordulunk a bűntől

A megtért örökös háborúskodásba kezd a bűnnel, bizony, minden bűnnel, de elsősorban a sajátjával, s azon belül is elsőként a szívbéli bűneivel. Ez lesz haragja céltáblája, ettől szaporodnak meg keservei; ez döfködi és sebzi, mint a tüske a húsban, mint a szálka a szemben. Nyög és küzd a megtért; és így kiált, nem szokásból, hanem érzésből: „Ó, nyomorult ember!"

Egy terhét se tűri olyan nehezen, mint a bűnt. Ha Isten teljesítené a kívánságát, inkább választana bármilyen szenvedést, mintsem hogy bűnben éljen, mert olyan az, mint a kavics a cipőben: megkeseríti és fájdalmassá teszi az ember minden lépését. Megtérése előtt még könnyelműen gondolkodott a bűnről. Keblén melengette, mint Uriás a báránykáját; felnevelte, míg naggyá nem nőtt – és legelt a bűn, de nem füvet, hanem az ember saját húsát; a poharából ivott, a keblén feküdt, mint édeslánya.

De mikor fölnyíltak a hitetlen szemei, irtózva elhajította, mint a varangyot, amelyet a sötétben a mellére szorított, és amiről úgy hitte, hogy csak egy kedves, ártatlan madárka. Mert a megtért nemcsak a bűn veszélyeit, hanem a tisztátalanságát is látja – és milyen buzgóvá lesz, hogy megtisztuljon! Undorodik magától bűnei miatt. Krisztushoz tér és beleveti magát a forrásba, amely neki és a tisztátalanoknak tört fel. És ha elbukik, milyen igyekezettel keresi újra a tisztaságot! Az Igéhez fut és nem nyugszik, míg le nem dörzsöli, le nem mossa magáról a testi és a lelki szennyet az örök forrás vizében.

Az igaz megtért szívből gyűlöli a bűnt. Birkózik vele, harcot indít ellene s noha gyakran alulmarad, nem adja fel, nem teszi le a fegyvert, amíg még lelke a testében van. Nem békél meg és nem kegyelmez; más ellenség kiérdemelheti imáit, bocsánatát, sajnálatát, de a bűnnel szemben engesztelhetetlen, ki akarja irtani.

Úgy vadássza, mintha élete függne tőle, szeme nem ismer szánalmat és keze nem ismer kíméletet, még ha az a jobb kéz és a jobb szem is. Mert bár lehet hasznot hajtó a bűn, lehet kellemes, és növelheti a világi barátok szemében a megbecsülést – a megtért mégis inkább belehajítja a csatornába az ilyen hasznot, inkább hagyja, hogy csökkenjen a hitele, és hogy az örömök virága elfonnyadjon a kezében, mintsem hogy a bűn útjára lépjen. Nem ismer megbocsájtást és nem ismer türelmet. Bárhol is kerüljön össze a bűnnel, homlokát ráncolva zordan így köszönti: „Rád találtam hát, ellenségem?"

Olvasóm, vajon munkált-e benned a lelkiismeret, míg tekinteted e sorokra vetetted? Eltűnődtél-e szívedben a mondandómon? Bevetted-e magadba a könyvem, hogy meglásd, így élsz-e te is vagy sem? Mert ha nem, olvasd el újra, és szólaltasd meg a lelkiismeretedet, hogy ő döntsön felőled!

Keresztre feszítetted-e a testedet és annak gyöngeségeit, kéjeit? Elhagytad-e bűneidet, mindent, mit önszántadból és akarattal elkövettél; elfordultál-e izzó vágyaidtól, vagy pedig megelégedtél megvallásukkal? Mert ha nem, még hitetlen vagy! Felhorgad-e a lelkiismereted, mondván, hogy hazugsággal próbálod jobb színben feltüntetni magad; hogy az elhívásod puszta öncsalás; hogy titokban feslettségben élsz? Hagyj fel hát a hazugsággal! „Keserűséges méregben és álnokságnak kötelékében leledzel."

Előszámlálom bűneidet: nem teszel féket a nyelvedre, elnéző vagy vágyaiddal szemben, elhanyagolod az imát, az olvasmányokat és az istentiszteletet... Mondd, nem tanúskodnak-e ellened mindezek, mondván, hogy „a te műveid vagyunk és követünk téged"? Vagy, ha nem találtam elevenedbe, mondd, nem hallod-e az intő hangot magadban, mely így szól: „tudod, hogy ebben és ebben gonosz úton jársz, mégis valamely hívságos okból megtűröd magadban a bűnt"? Mert ha így van, még nem születtél újjá, és vagy megváltozol, vagy elkárhozol.

(2) Elfordulunk a Sátántól

A megtérés megkötözi az erőst, összerontja vértjét, tönkreteszi javait; az embert a Sátántól Istenhez fordítja. Eladdig, alighogy magához intette az ördög a bűnöst, hogy társa legyen mocskos játékaiban és undok örömeiben, az egyből szaladt is, „mint az ökör a vágóhídra, és mint a bolond, egyszer csak fenyítő békóba; (...) miképpen siet a madár a tőrre, és nem tudja, hogy az az ő élete ellen van."

Alighogy hazudnia parancsolta neki a Sátán, a hitetlennek máris a nyelvén volt a hamisság. Alighogy kívánságainak hívságos tárgyat mutatott a gonosz, neki máris felhorgadt a vágya. Ha a Sátán így szólt: „ne törődj a családi kötelezettségeiddel", akkor bizony teljesítésükre ritkán került sor abban az otthonban. Ha azt mondta: „hagyd a szigort, a pontosságot", akkor ő egyből megfeledkezett róluk. Ha így szólt: „hagyd a szent szolgálatokat", akkor ő teljességgel elhanyagolta azokat.

De megtérése után már más úr szolgája, más úton halad, s Krisztus parancsait teljesíti. Lehet, hogy lába néhányszor beleakad a Sátán hurkába, de soha se lesz akarattal a rabja. Ügyel a Sátán csapdáira és csalétkeire, megpróbálja kitanulni kelepcéit. Óvatos és gyanakvó, máskülönben az ördög terveinek célpontja lesz. Hatalmasságokkal és fejedelemségekkel küzd; úgy fogadja a Sátán hírnökét, mint más a halálét. Az ellenségen tartja a szemét, és teljesíti kötelességeit, nehogy a Gonosz szerezzen előnyt.

(3) Elfordulunk a világtól

Amíg igaz hitre nem jut, az ember a világ rabja: térdet hajt a mammonnak; saját megbecsültségét hajszolja; jobban szereti az élvezeteket, mint az Istent. Ebben gyökerezik a bűnbeesés nyomorúsága – hogy az ember nem a Teremtő, hanem a teremtmény felé fordul, és azt szereti és tiszteli, abban bízik, nem pedig az Istenben.

Nyomorult ember, hát miféle torz szörnyeteggé formált a bűn? Az Isten kevéssel tett téged kisebbé az angyaloknál, de alig tett az ördögöknél nagyobbá a bűn, olyan rém lettél, kinek a lába helyén a szíve és a feje, a patái pedig a menny felé rugdosnak, és minden tagja össze van keveredve. Valaha a szolgálatodra készíttetett a világ, most pedig ő kormányoz téged, megbabonázott a boszorkányságával, mint egy szemfényvesztő szajha, és rávett, hogy leborulj előtte és imádd.

De a megtérés kegyelmében aztán helyreáll a rend; Isten felkerül a trónjára, a világ pedig le a zsámolyához; Krisztus bekerül a szívbe, a világ pedig a lábához. „...nékem megfeszíttetett a világ, és én is a világnak." A változás előtt így kiáltott a bűnös: „Kicsoda láttat velünk (világi) jót?" De most így imádkozik: „Hozd fel reánk arcodnak világosságát, oh Uram!" – a búzát meg a bort pedig vigye, akinek kell!

Régen a világ örvendeztette és elégítette meg a szívét, ezért így dalolt: „Én lelkem, sok javaid vannak sok esztendőre eltéve, tedd magadat kényelembe, egyél, igyál, gyönyörködjél". De most visszavonja ezt, és semmi se veheti rá, hogy újra kívánja, hanem Izrael csodálatos zsoltárosával így dalol: „Az Úr az én osztályos részem; az én részem kies helyre esett, nyilván szép örökség jutott nékem".

Más nem tudja megelégíteni. „Hiúság és bosszúság" – ezt írja a világi örömök fölé, az emberi kiválóságok fölé pedig azt: „kár és szemét"! Most már az életre és a halhatatlanságra törekszik, kegyelem és dicsőség után liheg és a romlatlanság koronáját vágyja.

Szíve az Úr keresésére indul; az Isten országát kutatja, az Ő igazságát, és már nem közönyös a vallás iránt, hanem az a legfőbb gondja. Régebben a világ uralta, akkor többször sarkallták cselekvésre a javak, mint a jóság, akkor még inkább a teste vagy a testvére gyönyörködtetésére ügyelt és nem az Istenére, az ő Teremtőjére – Őt félresöpörte, míg a világnak szolgált. De most meggyűlöli apját, anyját és az életét, mindent, csak az egy Krisztust nem.

Állj meg hát, és tekints magadba. Nem érint-e erősen téged mindez? Úgy teszel, mintha Krisztusért élnél, de mondd, nem állsz-e mégis a világ uralma alatt? Nem származik-e több örömed a világtól, mint Őtőle? Kényelmesebben érzed-e magad, mikor a világon jár az eszed és hívságos örömök vesznek körül, mint mikor visszavonulsz szobádba imáidhoz és elmélkedéseidhez, Isten Igéjével és imádatával törődve?

A hitetlen arról ismerszik meg a leginkább, hogy a világ dolgai szerepelnek az első helyen terveiben, vonzalmaiban és értékeléseiben. A valódi megtért szemében mindig Krisztus az első. Milyen kedves is számára az Ő neve! Micsoda kincs az Ő kegye! A megtért Jézus nevét szívébe vési. Mert amikor megjelenik az üdvözítő Krisztus, kiderül, hogy puszta lég a dicsőség és csupán őrültség a nevetés, a mammon pedig Dágonként leesik arccal a földre, kezét-fejét széttörve a küszöbön. Ím a megtért értékes gyöngye, ím a kincse, ím a reménye, ím a dicsősége. „Az én szerelmesem enyém, és én az övé." Ó, mennyivel nagyobb gyönyörűségére lenne így szólnia: „Krisztus az enyém", mint ha azt mondhatná: „enyém a királyság, enyémek az Indiák"!

(4) Elfordulunk saját igazunktól

Mielőtt megtérne, az ember saját fügefa leveleivel takargatja magát, és csak saját ügyeit tartja szem előtt. Kizárólag magában bízik és a maga igazságában, garasait aranynak véli, és nem rendeli alá magát Isten igazának. De a megtérés megváltoztatja vélekedését, és onnantól a maga igazságát csak szennyes rongyoknak tartja s elhajítja, mint egy piszkos koldus férges, cafatos öltözetét.

Mert immár lelki szegénnyé lett, és nem győz panaszkodni és sajnálkozni magán, hogy milyen „nyomorult és nyavalyás és szegény és vak és mezítelen". Látja jámbor tetteinek romlottságát, és a valaha olyannyira bálványozott igazságát most csak kárnak és szemétnek nevezi, melybe a világ minden kincséért sem ereszkedne vissza.

Nagyra értékeli Krisztus igazságát. Úgy érzi, mindenben Krisztusra van szüksége: hogy megigazuljon, és hogy megszentelődjenek a tettei – mert nem tud Krisztus nélkül élni, sem imádkozni nélküle. Nélküle nem tud Isten színe elé járulni; Krisztusra támaszkodik, és úgy hajol meg az Isten házában. Krisztus nélkül csak egy elveszett, tönkrement ember, mert élete Jézusban rejtezik, mint ahogy a fa gyökerei is a föld színe alatt szertekúszva táplálják és tartják a törzset.

Régen Krisztus evangéliuma ízetlen és állott eledelnek tűnt számára, ám most mi lehet számára ennél édesebb? Ágoston sem tudta kedvvel ízlelgetni egykoron szeretett Ciceróját, mert Krisztus nevét nem találta írásaiban. Milyen érzéssel kiáltja Krisztusról egyetlen lélegzettel: „Ó, legédesebb, legszeretőbb, legkedvesebb, legdrágább, legértékesebb, legkívánatosabb, legszeretettebb, legszebb!" Egyszóval, a megtért a mártír hangján szól: „Csakis Krisztus!"

7. A megtérésben Istenhez fordulunk, aki Atya, Fiú és Szentlélek

Ő a mindenható és örök áldás a megtérten. Nem szenteltethetünk meg, míg szívünket át nem adtuk Istennek, teljesen és mindenek előtt Őneki, legfőbb javunknak és sorsunknak. Mert a megtért szíve ekképp dobog: „ez az én részem", „dicsekedik lelkem az Úrban", „tőle van reménységem, csak ő az én kősziklám és szabadulásom, az én erős kősziklám, az én menedékem Istenben van".

Bizonyosak vagytok-e megtérésetekben? Figyeljetek hát szívetekkel és teljes lényegetekkel szavaimra. Istenben van-e a ti boldogságotok? Miről parancsolta, hogy szívleljétek? Mi elégít meg benneteket a legjobban? Gyertek és tekintsetek Ábrahámmal keletre, és tekintsetek nyugatra, tekintsetek északra és délre, nézzetek körbe magatok körül: mi az a mennyekben, mi az a földön, ami boldoggá tehet titeket?

Ha Isten teljesítené a kívánságotokat, mint valaha Salamonét, vagy ha úgy szólna hozzátok, mint Ahasvérus Eszterhez, mondván: „Mi a te kívánságod? Megadatik néked! És mi a te kérésed?" – mondjátok, mit kérnétek akkor? Menjetek be az örömök kertjébe, és szedjétek össze mind az illatozó virágokat – megelégíttetnétek-e akkor? Menjetek be a mammon kamráiba, képzeljétek el, hogy annyit vihettek el a kincseiből, amennyit csak kívántok. Menjetek a tornyokhoz, képzeljetek magatoknak dicsőséges győzelmi díszeket. Szeretnétek-e elismerést, ragyogó hírnevet, olyat, amilyen csak a legnagyobbaknak jut ki? Megelégednétek-e e javak valamelyikével vagy éppen az összessel?

Boldognak tartanátok-e így magatokat? Ha igen, akkor bizony a hívságoknak éltek és hitetlenek vagytok. Ha nem, lépjetek tovább, merüljetek el a szentséges kiválóságokban, az Úr mindenre elégséges voltának feneketlen mélységeiben, lépjetek be az Isten irgalmának tárházába, hatalmának rejtekébe. Nem ez van-e leginkább javatokra, nem ez szolgál-e legnagyobb örömetekre?

Így szóltok-e: „Jó itt. Itt ütök tábort, itt élek és itt halok"? Odaadnátok-e ezért a világot? Ha igen, akkor bizony minden rendben van köztetek és az Isten között, boldogok vagytok – boldog vagy, ó, ember, boldog, hogy valaha megszülettél. Mert ha boldoggá tud tenni titeket az Isten, legyetek is boldogok, hiszen az Úr a ti Istenetek. Mondjátok-e Krisztusnak, amit Ő minékünk: „A te Atyád az én Atyám és a te Istened az én Istenem"? Mert ez a fordulópont. A hamis megtért sosem nyugszik el Krisztusban – a megtérés kegyelme viszont megvigasztalja a bűnbeesés végső keservét, s a szívet bálványaitól az élő Istenhez fordítja. Immár így beszél a lélek: „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad".

Őhozzá megy tehát, nála telepszik meg. Itt nyílik meg számára a mennyország kapuja, mert Isten fele fordul az érdeklődése. Amikor ezt meglátja, így szól: „Térj meg én lelkem a te nyugodalmadba, mert az Úr jól tett teveled." S még Simeonnal is együtt dalol: „Mostan bocsátod el, Uram, a te szolgádat, a te beszéded szerint, békességben" és Jákob szavait ismétli, mikor annak öreg szíve föléledt a jó híreket hallván: „Elég nekem." És mikor látja a Lélek, hogy van Istene, kivel szövetséget köthet, ez lészen az ő üdvössége és legfőbb kívánsága. Így éltek-e vajon? Tapasztaltátok-e ezt? Ha igen, „megáldott titeket az Úr". Munkálkodott bennetek az Isten, megfogta a szíveteket a megtérés kegyelmének erejével, mert mindez csakis az Ő műve, magatok sose lettetek volna képesek rá.

Részletesebben:

(1) A megtérésben Krisztushoz fordulunk, az egyedüli közbenjáróhoz Isten és az emberek között. Ő vezérel minket Istenhez, ő az Atyához vezető út, az egyedüli palló, amin megmenekedhetünk, az egyetlen ajtó, amin beléphetünk. A megtérés Krisztushoz viszi a lelket, Ő lesz életének kizárólagos eszköze, az egyetlen út, az egyetlen név az ég alatt. Csak Őbenne keresi üdvét, csak Őrá bízza magát.

„Most – szól a meggyőzött bűnös –, most kockáztatni fogok, és ha elpusztulok, hát elpusztulok, ha meghalok, hát itt halok meg – Uram, ne hagyj elveszni a te kegyelmed színe előtt, kérj, hogy ne hagyjalak el, hogy a te nyomodban járjak. Ide vetem magam az ajtód elé, s ha megölsz, akkor se mozdulok innen." A nyomorult lélek így teszi fel mindenét Krisztusra és erősen ragaszkodik hozzá. Megtérése előtt semminek és senkinek tekintette, inkább a birtokára, barátaira, kereskedésére ügyelt, mint rá, most pedig Jézus az ő egyetlen eledele, mindennapi kenyere, szíve élete, élete támasza. Arra vágyik, hogy Krisztus magasztaltassék benne.

Valaha úgy szólt a szíve, mint amit a menyasszonynak is mondtak: „Micsoda a te szerelmesed egyéb szerelmesek felett?" Több gyönyört talált a vidám társaságban, a romlott szórakozásban, a földi örömökben, mint Krisztusban. Puszta képzelménynek tartotta a vallást és az örömeiről való beszédet tehetetlen álomnak. De most Krisztusban az élete. Mindent, mit eladdig értékesnek tartott, most tűzre vet Krisztus ismeretének kiválóságáért. A valódi megtért Krisztus egészét elfogadja, nemcsak a munkabért, hanem a munkát is, nemcsak a javakat, hanem a jármot is. Nemcsak a gabonát nyomtatja, de az igát is húzza. Magára veszi Krisztus parancsolatait – igen, az Ő keresztjét.

A hamis megtért csak félig vállalja Krisztust: az üdvözülést igen, de a megszentelődést már nem, az előnyöket igen, de Jézus személyét nem. Különválasztja Krisztus tisztségeit és jótéteményeit. Ez alapvető hiba. Aki szereti az életét, ügyeljen erősen erre. Olyan végzetes tévedés ez, melytől gyakran intenek, s mégis gyakran elkövetik. Gyönyörűséges Jézus neve – de az emberek mégsem szeretik Őt őszintén, mert nem annak veszik, amivé az Isten Őt jobbjával emelte: fejedelemnek és helytartónak.

Szétválasztják, amit az Isten összekapcsolt: a királyt és a főpapot. Nem úgy fogadják Krisztus szabadítását, ahogy Ő akarja, hanem megosztják. Inkább választja mindenki a szenvedéstől való megváltást, de a bűneitől már senki sem akar megváltatni. Üdvözülni is akarnak, de kéjelegni is. Szívesen megszabadulnának némely bűnüktől, de már Delila ölét nem kívánják elhagyni, sem szeretett Heródiásuktól elválni. Nem tudnak irgalmatlannak lenni sem a jobb szemükhöz, sem a jobb kezükhöz.

Ó, legyetek hát végtelenül óvatosak ebben – a lelketek üdve a tét! Az igaz megtért az egész Krisztust szem előtt tartja, Ő lesz minden szándéka és célja, kivétel, korlátozás és fenntartás nélkül. Bármi áron akarja Őt, s éppúgy vállalja, hogy uralkodjék fölötte, mint hogy szabadítója legyen. És Pállal együtt mondja: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?" Bármit, Uram! A megtért üres váltót ad Krisztusnak, hogy Ő határozza meg a feltételeket.

(2) A megtérésben Krisztus útjaira térünk, az Ő törvényeihez és rendeléseihez. Valaha még kapálózott ezek ellen a szív, nem tűrte magán e szoros kötéseket, nem bírta e nehéz utakat, de most megszereti, s örök törvényül és vezérlőül választja őket.

Ami Krisztus törvényeit és útjait illeti, megfigyeléseim szerint Isten négyféle módon munkál minden igaz megtértben – s ha hűek vagytok lelketekhez, ezek alapján tisztába jöhettek saját állapototokkal. Ám le ne vegyétek szemeteket szívetekről!

(a) Az elme ítélete azért hozatik, hogy e törvények igazoltassanak általa. Az elme alárendeli magát nekik, hisz a legigazabbnak és legértelmesebbnek tartja őket, megszereti Isten útjait és megszabadul azoktól a romlott balítéletektől, melyeket valaha ellenük táplált s már nem látja sem értelmetlennek, sem tűrhetetlennek őket. A megértés számára e parancsolatok szentek, igazak és jók. Milyen nagyívű, milyen emelkedett is Dávid dicsérete, mikor az Isten törvényeinek tulajdonságairól és csodálatos munkáiról szól!

A megértés ítélete kettős: átfogó és részleges. Az átfogó ítélet az, amikor valaki úgy gondolja, hogy egy út általánosságban a legjobb, de nem a maga számára vagy a maga körülményei között. Az istenfélő ember, nemcsak átfogóan, hanem részlegesen is ítélkezik Isten útjairól, ugyanis nemcsak általában, hanem a saját részére is a legjobbnak találja őket. Nem csupán eltűrhetőnek, hanem egyenest kívánatosnak látja a vallás parancsolatait, bizony, kívánatosabbnak az aranynál, a színaranynál, bizony, mérhetetlenül sok színaranynál is kívánatosabbnak!

Az ilyen ember ítélete határozott: a szentséget tartja legtöbbre és a szigort; úgy hiszi, hogy ez önmagában a legbölcsebb út, és számára is a legokosabb, legmegfelelőbb választás. Halljátok az istenes ember ítéletét: „Inkább szeretem azért a te parancsolataidat, mint az aranyat, mint a legtisztább aranyat. Igaznak tartom azért minden határozatodat, és a hamisságnak minden ösvényét gyűlölöm." 

Figyeljétek, miként igazolja Isten kívánalmait és miként tagadja meg mindazt, amit az Úr megtilt: „Igaz vagy, Uram, és a te ítéleted igazságos. A te bizonyságaidat igazságban és hűségben jelentetted meg, és mindenek felett való egyenességben. A te igédnek summája igazság és a te igazságod ítélete mind örökkévaló." Látjátok, milyen készségesen és teljesen alárendeli magát, beleegyezését és hozzájárulását adva mindenhez, ami az Igében benne foglaltatik?

(b) A szív kívánsága, hogy felfogja Krisztus értelmét. Saját magában egyetlen kötelességét, egyetlen bűne feltárását sem mulasztaná el. Mert a megszentelt szív ezt dobogja: „Uram, ha bármi gonoszság lakozik bennem, jelentesd azt meg. Amit nem tudok, tanítsd meg azt nekem – s ha bűnt követtem el, nem teszem többé." A hamis megtért pedig akarattal tudatlanságban tartja magát, s nem akar kijönni a fényre. Inkább ragaszkodik valamely bűnéhez, mert utálatosabb neki elismerni annak bűn-voltát. Nem engedi be ablakán a Napot. A kegyes szív viszont meg akarja ismerni Teremtője törvényének egész terét, szélességét és hosszúságát. Teljes elfogadással fordul az Igéhez, mely megvilágítja minden eladdig ismeretlen kötelességét és titkos bűnét.

(c) Az akarat szabad és eltökélt választása mindig Krisztus útjaira irányul, megelőzve a bűnös örömöket és a világi javakat. Ez nem egy hirtelen, sebtében meghozott döntés, melyet a szenvedés csikar ki, hanem önkéntes és szabad választás. Igaz, a test fellázad ellene – ám az uralkodó akarat Krisztus törvényei és kormányzása mellé áll, s azokat nem küszködve és terhesen, hanem áldásként veszi magára. Míg a megszenteletlen ember úgy hordozza ezeket, mint a béklyót, addig az igaz megtért szívből teszi, mert Krisztus törvénye az ő szabadsága.

Arról ismerszik meg, hogy a jámborságban gyönyörködik. Inkább él erkölcsösen és szentségben, mint hogy javakban bővelkedő és virágzó világi életet éljen. „Azután Saul is elment haza Gibeába és vele ment a sokaság, kiknek szívét Isten megindította." Amikor az Úr megindítja a választottak szívét, azok, noha elhívattatnak, szabadon követik Krisztust és saját akaratukból adják magukat az Isten szolgálatára, teljes szívükből keresik Őt. Ugyan a félelem hasznos dolog, de mégsem az a megszentelt szív megindulásának fő oka. Krisztus nem erőszakkal tartja kezében a lelkeket – Ő a hajlandósággal bírók Királya, azoké, kik Őt az Ő kegyelméből szabadon szolgálják.

Mert ez a választásuk: nem olyanok mint a szolgák, hanem mint a fiú vagy mint a menyasszony – hű az elméjük és bennük buzog a szeretet forrása. Egyszóval, Krisztus parancsolatában rejlik az igaz megtértek szerelme, töretlen öröme és örökös leckéje.

(d) A megtért kanyargó útja Isten rendeléseit követi. A hívő naponta gondot fordít arra, hogy Istennel járjon. A nagyságot keresi, nemes terveket dajkál, még ha el is bukik. A tökéletességnél alább nem adja, azt kívánja, azt kutatja, és nem nyugszik el a kegyelemben, míg meg nem szabadul a bűneitől és meg nem tökéletesedik a szentségben.

Itt leplezhetitek le a képmutatók romlottságát, mert ők a jámborságot – ahogy valaki egyszer helyesen mondta – csak mint mennyországba vezető hidat keresik. Csakis ennyi az ő gondjuk, és éppen azt kutatják, ami a legkevésbé szolgálja megtérésüket. De az igaz megtért a jámborságot önmagáért akarja és nem a mennyországért. Nem elégszik meg annyival, hogy a pokoltól megmenekedjék, hanem a legmagasabb csúcsokra akar eljutni. Ám a puszta akarat itt kevés. Mi a ti utatok? Új irányt vett-e az életetek? Követitek-e a jámborságot, gyakoroljátok-e a vallást? Ha nem, hamisnak találtattok.

Az-e hát a megtérés, aminek itt leírtuk – üdvözülésünk legszükségesebb feltétele? Ha igen, tudjátok meg, hogy szoros a kapu és keskeny az út, mely az életre visz – hogy kevesen vannak, akik megtalálják – hogy igenis szükség van a szentséges hatalomra ahhoz, hogy a bűnös lélek saját üdvére a kegyelemben megtérjen Jézus Krisztushoz.

Megint csak arra buzdítalak benneteket, hogy vizsgáljátok meg magatokat. Mit mond a lelkiismeretetek? Vádol-e? Nem furdal-e jártatokban? Amellett ítéltetek, azt választottátok, azon az úton jártok, amelyet fentebb leírtunk? Ha úgy van, jól van. De nem kárhoztat-e a szívetek, nem emleget-e föl valami rejtett bűnt, amelyben lelkiismeretek szava ellenére éltek? Nem mondja-e, hogy titokban valamilyen gonosz játékot űztök, vagy hogy valami kötelességet figyelmen kívül hagytok?

Nem ragad-e el a lelkiismeretetek a hálószobáitokba, hogy szemetekbe vágja, milyen ritkán foglalatoskodtok ott az imával és a szent olvasmányokkal? Nem rángat-e el a családjaitokhoz, hogy lássátok, mennyire elhanyagoljátok az Isten ügyét és a gyermekeitek lelkét? Nem visz-e magával a boltjaitokba, a kereskedéseitekbe, hogy az ottani gonoszságaitokat föltárja? Nem taszigál-e el a kocsmába, hogy megvádoljon a léha társaság, az elpazarolt drága idő, az eltékozolt tálentomok miatt? S a szívetek legbelső, legtitkosabb kamrájában nem szembesít-e egész kárhozatos valótokkal?

Végezd hát a dolgod, ó, lelkiismeret! Az élő Isten nevére parancsolom neked: teljesítsd feladatod. Ragadd meg a bűnöst, zuhanj rá, szorítsd meg, józanítsd ki. Csak nem fogod egész életében dicsérni és nyugtatgatni? Ébredj, lelkiismeret! Mit képzelsz, alvó? Nincs-e okod feddeni? Hát pusztuljon el határtalan tudatlanságában e gyarló lélek, soha meg nem ismerve az Urat és az örökkévalóságot – csak azért, hogy te megőrizhesd békédet? Vétkezzen-e továbbra is nyugalomban?

Kelj föl és munkálkodj! Szóljon belőled a prédikátor szava. Kiálts fennhangon és ne ismerj kíméletet, szóljon a hangod, mint a trombita. Isten ne a te kezedből kívánja meg e lélek vérét." Forrás2.

Az Üdvösségre vezérlő kalauz c. könyv, melyből a fenti idézetek származnak, angolul itt elolvasható.

NEGYVEN...

Visszanézek felnőttkorom húsz évére, megemlékezem az életem ezen szakaszáról. Eszembe jutnak emberek, akik így vagy úgy keresztezték az utamat.

Hálával gondolok az önfeledt, boldog pillanatokra azokkal, akik akkor és ott igazán szerettek és akik értékelték, ami értékelhetőt találtak bennem. Jóleső volt számolatlanul kapni a lelkesítést, a méltánylást, a pozitív inspirációt és életpéldát. És tapasztalni a kölcsönös bizalomnak és tiszteletnek a lelket melengető hatását, önmagunk érzelmeket megmozgató oda-vissza megosztásának az erejét. Az egyik ember lelkének az érintését, amit a másik ember a lelkében érez.

Eszembe jutnak persze a rossz pillanatok is, de már tudok rájuk hálával gondolni (na jó, a legfrissebbre még nem, de ez egy folyamat, így tudom, hogy idővel talán az is eljön majd). Tehát a rossz pillanatok. Őszinte barátságnak látszó kapcsolatok megszakadása. Emberek, akiknek megnyíltam, akiket közel engedtem magamhoz, pedig nem azok voltak, akiknek mutatták magukat. Vagy akik önazonosak voltak, de én nem láttam a szavak mögé és azt hittem el, amit látni véltem, de aminek talán semmi alapja nem volt. Tudom, hogy én voltam a hibás. Ha jól láttam volna a szívemmel, nem sétálok többször is engem titkon elítélő, mély kapcsolatot nem kívánó emberek csapdájába. De belesétáltam.

Nem hibáztatom magam, mert a tanulási folyamat része volt minden egyes csalódás. Ami nagyon fájt, az is. Sőt, ahogy utóbb megállapítottam, minél jobban fájt, annál inkább átformált. Annál többet tanultam belőle. Mert nem hagyott nyugodni a dolog, járt rajta az agyam és a szívem is. És mire kikódoltam a sztorit a motivációkkal együtt, annál jobban láttam a saját felelősségemet. Tulajdonképpen én engedtem, hogy átgázoljanak rajtam, mert én nem láttam, ami apróbb jelekből korábban is nyilvánvalóvá kellett volna váljon: hogy ez a dolog nem kölcsönös úgy, ahogy nekem jó lenne.

Szeretném azt mondani, hogy megtanultam a leckét, többet nem sétálok ilyen kelepcébe, de nem tudom. Nem tudom ezt mondani. Egyrészt azért nem tudom, mert minden emberi kapcsolatban benne van az a rizikó, hogy a másik nem olyannak mutatja magát, amilyen. Ha bizalmat adsz, akkor sebezhetővé válsz. A bizalommal vissza lehet élni - ezt egyszer mindenki el tudja játszani. És ha nem akarok örökre a magányos kőtornyomba visszahúzódni, ha meg akarom adni az esélyt egy későbbi mély barátságra, akkor vállalom kell a rizikót.

Kockáztatnom kell, hogy megint megsebeznek - úgyhogy kockáztatni fogok. Nyilván a korábbiak tanulságán sokkal óvatosabban, de muszáj nyitottan állnom az emberekhez, mert nekem eleve ilyen a személyiségem és ezen nem szeretnék változtatni, mert én így vagyok boldog.

Másrészt azért sem tudom azt mondani, hogy megtanultam a leckét és nem sétálok bele több kelepcébe, mivel szerintem a lecke nem arról szólt, hogy eztán soha nem szabad hibáznom. Hanem arról, hogy egy kicsit jobban megismerjem, milyen is vagyok, az által, hogy megértem, miért tudtak olyan könnyen átrázni. Meg ha már, akkor miért úgy, hogy a másik világában ő maradt a jó fej és én a gázul viselkedő. Nem gondolom, hogy azért ne értettem volna ezt, mert az én világomban mindig az én cselekedetem a konzekvens, a másiké meg nem, hanem mert az alapján, ahogyan beszélt és viselkedett, az ő adott cselekedete az ő világában sem tűnt konzekvensnek.

Ezt továbbgondolva azért utólag mindig nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mennyi önmaguknak bedumált hazugság van mások szavai és cselekedetei mögött, melyek miatt egészen meg vannak győződve saját jó szívük és jó szándékuk felől. Olyannyira, hogy nem is veszik észre, hogy az a jó szív és jó szándék, amit magukban felfedezni vélnek, a Biblia mércéjétől, így az egyenességtől és az igazi szeretettől mennyire távol áll.

Az embereknek, különösen a keresztényeknek, az ilyenféle kognitív disszonanciára való erős hajlama nálam azt okozta, hogy ijedten keresgélni kezdtem, hogy a magam életében vajon nem találom-e meg ugyanezeket a riasztó tendenciákat. Sajnos megtaláltam. Keresgélés közben megláttam magamban is pár nem kívánatos dolgot, és ezzel kapcsolatban leginkább az erősödött meg bennem, hogy a másokkal való kommunikálást bölcsebben kell csinálnom és nem szabad emberek háta mögött róluk beszélni, sem ilyen beszédeket meghallgatni - még akkor sem, ha egyébként ugyanazokat a dolgokat az illetőnek a szemébe is megmondanám. Tudom, ez amúgy tök alap dolog lenne, de én ezt "átKognitívDisszonanciáltam" magamban és nem tekintettem annak, ami valójában.

Meg az is megerősödött bennem, hogy abba kell hagynom a kellemes beszédek hangoztatását. Jó dolog kedvesnek, de sokkal fontosabb őszintének lennem, és ha a kettő közül adott pillanatban muszáj választanom, mindig az utóbbi a jobb. El kell kezdenem világosabban és egyértelműbben, azaz sokkal nagyobb nyíltsággal képviselni a saját véleményemet mások előtt, ha szükséges, akár a másik embernek a tisztelet megadása mellett is ellentmondva.

Ezt a két fenti leckét megértettem, a gyakorlati alkalmazás pedig (ha kapok annyit) a következő negyven évem egyik fő projektje lesz. És, hogy ez milyen irányba fogja befolyásolni a későbbi emberi kapcsolataimat, az majd úgyis kiderül. No, de vissza a szülinaphoz.

Ma van a szülinapom és örülök, hogy negyven lettem! És, bár deres hajú idősnek lenni is vagány dolog, tudom, hogy ez még messze nem az öregkor - nem is érzem magam vén csontnak. Olvasni, tanulni, fejlődni szeretnék, rengeteg tervem, elhatározásom van az elkövetkező évekre és testileg sincs okom a panaszra (bár, jelenleg épp egy babavárás visel meg, de idővel remélem jobban leszek majd). Azért pedig különösen hálás vagyok, hogy a húszas-harmincas éveim érzelmi bizonytalanságát, drámáit magam mögött hagyhattam. Persze jöttek helyette újfajta "felelősségteljes aggódások", de ezek messze nem olyan erőteljesek, mint az előbbiek, és már a 20 év alatt kialakult egyfajta működő parakezelési "rutinom" is segíti a megbirkózást.

Nem említettem, de az összes hála igazából elsősorban Istennek tributálódik. Ugyanis egyértelműen Ő hozta utamba azokat az arcokat és Ő mérte bele azokat a jóságokat, meg azokat a csalódásokat az életembe, amik benne voltak. A formáló kéz, amely a csodákért és a sebek bekötözéséért is felelős volt eddig, és mely által a munka tökéletesen el lett végezve - Istené. Én a felnőtt életemben sosem mentem emberek, lehetőségek után, mindig egyszerűen csak "jöttek" a barátok, az ismeretségek, a jó változások - és nekem ez igen jó érzés.

Még akkor is, ha a barátok mostanra teljesen lemorzsolódtak: közben ugyanis felnőtt a gyerekeink egy része, és így a család egy különleges dinamikával, saját belső poénokkal és rengeteg közös emléket hordozó múlttal rendelkező erős közösséggé vált, amely jelenleg képes betölteni a társas igényeinket. Persze nem fogunk itt megállni, de egyelőre barátok híján sem vagyunk közösségi élet nélkül. Ez is egy olyan dolog, amiért nagyon hálás vagyok.

Szóval most úgy érzem, hogy már a visszatekintéstől is boldog lett a szülinapom és szerintem legalább annyira jó lesz a következő 40 év, de inkább jobb, mint az elmúlt 40 volt. És ha nem kapnék további negyven évet az Úrtól, csak kevesebbet, akkor is azt kell mondjam: eddig túláradóan megáldott és tudom, hogy kegyelméből a továbbiakban sem lesz másként.

Advent? - Köszi, de nem.

Sokszor írtam már az évvégi "ünnep" témájáról, mondhatni lerágott csont - de nem az. Évről évre friss aktualitást ad neki, hogy ilyentájt továbbra is elsősorban "keresztény" címkéjű emberek érdeklődésének a középpontjában áll a karácsony előtti lelki várakozást kihangsúlyozandó. Írok most arról, ami nekem adventről a szívemen van.


Advent, a várakozás

Maga a szó is ezt jelenti: az "adventus Domini", vagyis úrjövet arra utal, hogy az év utolsó részében, bizonyos idő múlva eljön a karácsony, benne, sok ember szerint, Jézus szülinapjával. Advent a visszaszámlálás addig.


Miért pont karácsony várása?

A korai egyház tévesen karácsony napját határozta meg Jézus születése napjának. (Pontosabban: a Mithrász-kultusz pogány ünnepét formálták át, az új vallásos éra polgárai számára befogadhatóbb, keresztényiesített karácsonnyá, melyben jól mutatott, hogy a "legyőzhetetlen Nap" születése helyett Jézus születésére emlékezhetnek.) Tény, hogy senki sem tudja, pontosan mikor született Ő, de bizonyos bibliai utalások szerint ez a nap leghatározottabban késő őszre tehető. Egész biztosan nem december végén volt tehát.

Fentiek alapján is nyilvánvaló, hogy a karácsonnyal komoly gondok vannak. Így a "hozzá vezető" belső ünnepsorozat a négy vasárnapon, is problémássá válik ennek a fényében. És igen, tisztában vagyok azzal, hogy ezen a ponton cefetül ünneprontó vagyok, de vállalom. Amennyire te nem akarsz erről hallani, én annyira el akarom mondani. Ha nem is érzed úgy, hogy ezt most mindenképpen hallanod kell, akkor is imádkozom, hogy legyen füled hozzá.


Minden születésnapkor az újszülöttet ünnepeljük?

Ez egy teljesen jogos kérdés adventtel és karácsonnyal kapcsolatban. Ha emberekre gondolunk, akkor az, akinek szülinapja van, mindig olyan módon van ünnepelve, amilyen korban éppen van. A születésnapi ünneplés tulajdonképpen az egy évvel öregebbé válás ünneplése. Bár a születés is szóba kerülhet, hiszen annak is örülünk, hogy velünk lehet, aki egyszer megszületett, viszont, ha felnőtt az ünnepelt, akkor ez egyáltalán nem jellemző. Az ünnep középpontjában csak akkor van újszülött, ha ő még mindig újszülött - akkor viszont nem születésnapozás a neves alkalom, hanem a megszületés ünneplése. Miért van ez másként Jézusnál? Hiszen pontosan tudjuk, hogy megérte a felnőttkort és harmincévesnél idősebb korában halt meg a kereszten.

Ráadásul egy olyan személyről van szó, akiről az egyház vallja, hogy azóta is él (ez igaz). A kisbaba Jézus középpontba helyezése és ünneplése nem illeszkedik sem abba, ahogyan születésnapot szoktunk tartani, sem abba, ahogyan az Ige fényében Rá tekintenünk kell (felnőtt férfiként, Isten Fiaként).


Miért ragadunk le a történet legelején?

Az Ige testté lett. Jézus Krisztus születése, az inkarnáció, tagadhatatlan jelentőségű dolog - de, csak a kezdete annak a hihetetlen váltságműnek, amely elhozta az emberiség számára a megmenekedést. Személyes kapcsolatot, kapcsolódási lehetőséget Istennel, teljes amnesztiát az ember minden bűnének következményétől és a mennybe kerülés lehetőségét. Miért éppen a kezdet akkor a "nagy flash"? Talán, mert egy önkéntelen csecsemőre gondolva nem kell szembesülnünk azzal a választással, amelyet meg kell hoznunk, amióta az Úr eljött ebbe a világba. Vagy, mert az édes kis apróság fölött bátrabban élünk a magunk-alkotta istentiszteleti formával, karácsonyfa és egymásnak vásárolt ajándékok armadája közösségében hódolva... kinek is?

Pedig már a születés előtti-körüli körülményekből is kiderül, hogy aki Vele találkozik, annak választania kell. Józsefnek, Máriának, Heródesnek, a bölcseknek, a pásztoroknak egy ponton választaniuk kellett, hogy mit gondolnak Jézus születésének a tényéről. És, hogy mit tesznek annak a fényében, amit gondolnak. Senki sem csecsemőként gondolt rá. Mindenki azt a személyt látta benne, Akinek hatalma van. Ma miért nem így közelítünk hozzá? Miért van minden decemberben infantilizálva és magatehetetlen gyermek képében megjelenítve, hatalmától megfosztva?


Meglennél mindkettő nélkül...

Karácsony is erről a hatalomfosztásról szól, de már adventben is arra várakozunk, hogy karácsony legyen és emlékezhessünk a születésére. Nem kell minden évben a születésén merengeni, amikor Ő ma is él. Kétezer éve nem baba már, hanem az a személy, Aki megszabadít a bűnből. Erős Isten, Megváltó Ő!

Ennek a fényében jó azt is tudni, hogy sem advent, sem a Jézus születésére való év végi emlékezés (karácsony) nem illeszkedik semmilyen bibliai tanításhoz: nincs igei alapjuk. Adventet is csupán a 4.-5. századtól tartják, vagyis korábban teljesen jól megvoltak a keresztények karácsonyvárás nélkül is (és nem azért, mert akkor még emlékeztek Jézusra). Az Úr visszajövetelének várása lehetne jófajta értelme az adventnek, de nem ez van kihangsúlyozva. Adventben a karácsonyra várunk, nem Jézus visszajövetelére.


Miért nem Jézus visszajövetelére várakozunk?

Nem jellemző a kettő-az-egyben ünnep. Persze, ki lehet találni ilyet, lehet ugrálni időben, hogy kompakt, többrétegű legyen az alkalom, bár ilyenkor rendszerint háttérbe szorul az egyik. Hogy beleférjen a "kisded Jézus" is, meg az "Úr király" is, már szuszakolni kell - de miért tennéd ezt? Mi a célod a többrétegűséggel? Kilóg a lóláb, hiszen nehéz Őt őszintén várni a mennyből, ha még ott fekszik előtted, jászolban. Ha tényleg visszavárod, miért a születése, miért nem jelenlegi szolgálata lelkesít? Lehetséges, hogy most még nem tudod ezekre a kérdésekre a választ - akkor kérlek, kérlek a dolgoknak járj utána! Ne maradj tudatlanságban, hanem menj ki a fényre, ameddig teheted.

Értem, persze, ha nem akarsz ezzel foglalkozni. Ezek a gondolatok belezavarnak az ünnepi készülődésedbe - de ennek a posztnak éppen ez a célja. Hogy kimozdítson. Hogy felhúzzon annyira, hogy rendesen utánajárj ennek a témának. Hogy olvasni, agyalni tudj rajta és eljuss legalább addig a pontig, hogy már feltűnik a furcsa érvelés: amikor keresztény emberek bizonygatják, miért nincs semmi baj azzal, ha minden évben pár hétre otthonaikban felállítják a karácsonyfát egy olyan ünnep dekorációjaként, amelynek jelenlegi gyökerei a pogányságba nyúlnak vissza...

Keresztény észérveket, Biblia-alapú logikát nehéz erre találni. Az Úr előtt a dolog kevésbé védhető azzal, hogy "...elsősorban a gyerekek miatt tartunk adventet és miattuk díszítünk fenyőfát is: ők örülnek neki és amúgy is annyira kellemes ez az egész időszak a léleknek, szépek a fények, meg hát, mi a karácsonyfa csodálása és az ajándékbontogatás közben csakis Jézusra gondolunk..." Hát persze.


Ez lehet az oka, hogy nem lépsz

Kétségtelen, hogy az a legkényelmesebb, ha az ember teljesen együttmozdulhat a gyülekezeti közösséggel és az egész magyar társadalommal, amely így boldogan átadhatja magát az ünnep "varázsának". Arról van szó, hogy senki sem szeret olyan döntéseket meghozni, amivel szembekerül mindenki mással a környezetéből. Ha elfogadod a nem túl szép valóságot a karácsonyról, akkor többé már nem fogsz tudni úgy tekinteni rá, mint előtte, és attól sok minden megváltozna - ezt belül talán te is pontosan tudod. Ezért inkább a homokba dugod a fejed és úgy teszel, mintha nem birizgálna ez az egész belülről.

Még, ha nem is birizgálna, azért érdekes, hogy a világ és a kereszténység, amely amúgy alapjáraton is más irányba tart, szinte teljesen ugyanúgy ünnepli a karácsonyt. Ez nem azért van, mert a világ a keresztényeket majmolja - éppen fordítva.

Karácsony nem keresztény ünnep, advent viszont a karácsonyi várakozást erősíti föl. Ezen a hétvégén, amikor az adventi koszorún meggyújtanád a gyertyát, kérdezd meg magadtól, hogy mi végre teszed azt. És inkább ne tedd! Merj szembesülni az ünnep sötét oldalával is és ne félj a következményektől.

Vajon most mit fogsz kezdeni ezzel az egésszel? Semmit?

Kecskék, bárányok, félelmek

Érdekes emberi tapasztalat, hogy ha valaki nagyon sokáig él javarészt saját maga társaságaként, anélkül, hogy mások visszajelzéseit meg tudná hallgatni, akkor elkezdi magát a közösséggel kevésbé kompatibilisnek érezni. Mi anno azért jöttünk ki a helyi lelki közösségből, amelyhez addig tartoztunk, mert úgy éreztük, Isten megengedi, hogy eltávolodjunk attól a miliőtől, mely minket lelkileg minimálisan épített, de annál inkább megterhelt, és amit úgy éreztünk, hogy szándékaink ellenére mi sem tudunk építeni, mert az életünk inkább botránykő volt mások szemében.

Évekkel ezelőtt voltunk utoljára gyülekezetben és a Biblia alapján ma is úgy látom, hogy, bár jó dolog az igazi lelki közösség, Isten mégsem akar minket mindenáron bármilyen csoporthoz csatlakozva látni. Az Úr minden hívőt felkent Szentlélekkel, Aki tanítja és vezeti őt, így egyikünknek sincs szüksége arra, hogy egy gyülekezet pátyolgassa. Persze, ha valaki megteheti és a környezetében van olyan gyülekezet, ahol a tiszta Ige szól és valóban Jézus Krisztus neve magasztaltatik fel a testvérek életvitelében, akkor menjen el, az egy jó hely. De nem kell mindenáron gyülekezeti közösség után menni.

Nem minden közösség alkalmas arra, hogy abban egy hívő ember növekedni tudjon. Egyes helyek fojtogató lelki közege vagy felszínes közönye helyett jobb inkább a magány - ami persze csak ritkán jelent lelki emberek társaságától való tényleges és tartós megfosztottságot. De, még ha azt is jelenti: jobb az, mint olyan csoportba próbálni beilleszkedni, ahova az ember nem való. Nem mindegy ugyanis, hogy adott közösség kinek/minek a közössége.

Egy bárány egy kecskenyájban nem érezheti otthonosan magát - nem az övéi vannak ott. Egy kecske is feszeng egy birkanyájban, mert ott nem az ő természetéhez illeszkedően viselkednek. Sem a bárány, sem a kecske nem akar a természetével ellentétes viselkedésre bátorítva lenni, és az az igazság, hogy a bárányból nem lehet kecske, kecskéből sem lehet bárány - hacsak újjá nem születik.

Ma sok gyülekezetben akarnak kecskéből bárányt nevelni azzal, hogy viselkedési kódexet oktatnak nekik: "a hívő ember szeret és megbocsát!", "csak mondd el ezt az imát és üdvözöllek Isten országában!" Befogadják őket a bárányok közé, az ő természetükhöz formálják a közösség alkalmait. Bátorítják őket, hogy higgyék el magukról, hogy ők már bárányok, pedig nem azok. Reménytelen küzdelemre vannak így kárhoztatva szegény kecskék azzal, hogy megfosztják őket az igazságtól: hogy kecskéből sosem lesz bárány, akármennyi erőfeszítést tesz is bele. Ahhoz újjá kell születni.

Ma mindenfelé látni e káros hozzáállás nem kívánatos következményeit. A kecskék egyre többen, a bárányok egyre kevesebben vannak jelen az alkalmakon. A kecskéket botránkoztatja a bárányok "más" természete, a bárányokat meg elidegenítik, elüldözik a felszínes kecskelétről szóló "csakérezdjólmagad" közösségi programok. Ebben a helyzetben általános jelenség az identitászavaros, önmagát folyamatosan megvető kecske és bárány, aki azt hiszi, vele van a baj, mert nem érzi magát annak, aminek hiszi magát: a kecske báránynak, a bárány kecskének. És, akármennyire is próbálnak megfelelni annak az elvárásnak, amit magukról elhittek, úgy tűnik, valahogy sosem áll össze a kép a fejükben, nem értik, miről is kellene szóljon  az életüknek a nyájjal, a Pásztorral.

Nem értik, mivel félreértik saját természetüket: lelki közegük fényében ítélik meg magukat, ahelyett, hogy az Ige "természetrajzát" hívnák segítségül annak a meghatározásához, hogy ők kicsodák. Ha tudnák, kicsodák, megértenék miért éreznek úgy, ahogy. Hogyan is tudná magát egy bárány jól érezni azon a helyen, ahol elvárják tőle, hogy asszimilálódjon a kecskékkel és kecskedolgokat csináljon? Ha ez ellen felszólal, mindig ő lesz az ünneprontó, aki megöli a hangulatot, akinek semmi sem jó. Meg kell, hogy értse a kecskéket. Hogyan is tudna egy kecske úgy viselkedni és azt fontosnak érezni, mint, amit egy bárány fontosnak érez, ha természet szerint kecske?! Ez nem elvárható tőle. Neki az evangéliumot kell hallania, azt, hogy le kell tennie a kezéből a fegyvert és kapitulálni Isten előtt - feladni kecske mivoltát és engedni magát báránnyá változtatni.

Az az igazság, hogy nem szeretnénk olyan közösségbe járni, ahol bárány viselkedési kódexet oktatnak kecskéknek. Ezt persze sosem nyíltan teszik, de látszik a hozzáállás a gyülekezet mindennapjaiban. Én nem szeretném, hogy a világot próbálják átformálni a hívő ember képére (leszállítva Isten mércéjét olyan szintre, hogy emberi erőfeszítéssel teljesíthető legyen) ahelyett, hogy a bűnökből való igazi szabadulást és a kegyelemből való valódi üdvösséget (kecskéből való báránnyá válás egyetlen lehetséges útját) prédikálnák és élnék. Nem elég, ha csak prédikálják, élniük is kell.

Gondolom létezik olyan közösség, amire jellemző, amiket szeretnék látni egy ilyen csoportban. Azonban, ott az egyes számú félelmem: mi van, ha a mi családunk alapjáraton nem kompatibilis egy gyülekezettel? Az elmúlt évek során egyre jobban tanulunk másokat tisztelve kiállni saját magunkért és nem félni kimondani, amit helyesnek érzünk, még ha pontosan tudjuk is, hogy lesznek akiknek nem fog tetszeni. Jó néhány mélyebb családi barátságunk megszakadt jó szándékú hívő emberekkel, mivel vannak dolgok, hozzáállások, amelyek hiánya nekünk már nem fér bele egy barátságba (őszinteség, őszinte érdeklődés, bizalom, jó szándék, egymás jóra bátorítása).

Valahogy ugyanezekkel a tulajdonságokkal szeretnék találkozni egy lelki közösségben is és a félelmem alapja, hogy lehet, ott sem fogom megtalálni. Mondjuk, akkor mi van? Semmi. De nem fogjuk megtudni, hogy tényleg úgy van-e, ha ki nem próbáljuk. Azt hiszem, ki kell próbálni. Majd. Ha újra otthon leszünk. Bátorság, Eszti, hehe. :)

Csendes kis húsvétunk

Semmi zajongás. Semmi szertartásos forma. Semmi pogányság, de semmi teátrális krisztusozás. Semmi sem volt idén. Semmi sincs idén. Csak mi, mint család, meg a hitünk. Így pőrén...

Tojások, nyulak, húsvétmintás dekoráció, locsolkodás és ajándékok nélkül telt az ünnepünk. Nem is ünnep volt, inkább csak egy nagyon szerény, de annál belsőségesebb megemlékezés Arról, Akitől az életünket kaptuk. Aki a mi váltságunk és a hitünk hőse.

Ő megérdemli, hogy mindenféle kenetesség nélkül, mindenféle zajos külsőség nélkül jöjjünk Hozzá ma. Megérdemli, hogy a szívünk egyszerűségében és a legszűkebb körben emlékezzünk Róla. Meg arról, amit értünk szeretetből tett.

Persze, lehet külsőségekkel is őszintén ünnepelni, csak én úgy látom, az mindig valamivel nehezebb. Mert a bejáratott utak akkor is viszik az embert, ha a szíve nem ott van.

Nekünk nagyon jó volt így emlékezni Őrá. Méltónak éreztem az áldozatához és kellően önazonosnak, hogy mindannyian jól érezzük benne magunkat. Nem volt formába öntve és ezért nem a forma volt ott, ahol nekünk kellett volna lennünk, hanem mi voltunk ott az egyszerű hálánkkal. Hisszük, hogy ez az egyszerűség kedves volt Neki, ennyi pedig nekünk pont elég is. A legjobb húsvétunk volt eddig.

  

BOLOND akarsz-e lenni?

Azt hiszem felhagyok mostmár azzal, hogy reményteljesen rendszeres írásokat ígérjek neked ide a blogra. Látom már, hogy én nem így működöm, és nem akarom mindig azt hangoztatni, hogy igyekszem. Nem akarok már igyekezni, de ha lesz mit és lesz hogyan mondani, akkor jövök. Ma tudok írni és van is miről, szóval bele is vágok.

Hogy állsz Istennel? Mi a helyzet veled és Vele? Van, amin mostanában sokat agyalsz, ami nagyon foglalkoztat? Nekem éppen az élet és a halál. Meg az emberek. Hogy mennyire nem is tudjuk sokszor, mit akarunk. Nem merünk őszintének lenni. De nem akarok általánosítani. Nem merEK őszinte lenni. Önmagamhoz. Illetve merek, de felvállalni már nehezebb. Önmagam előtt.

Mások előtt meg pláne. Mert annyira tudok disztingválni és jó lenne mindig kedves lenni másokkal. Meg, akarok segíteni, még ha a másik maga sem tudja, hogy egyáltalán igényli-e a segítséget. Utólag már tudja (hogy nem), de addigra már késő: a segítési törekvésbe belevonódtam érzelmileg, és akkor már a rossz érzésekkel is számolnom kell, amiket a helyzet okoz.

Néha azt érzem, minden olyan egyszerű: békén kell hagyni egymást, és nem kell azt gondolni, hogy bárkire is képesek vagyunk hatást gyakorolni. Ez egy igazán nyugodt meder, amikor mindenki azzal foglalkozik, ami neki fontos és egymás életét nem is akarjuk észrevenni... de ez egy halott meder. Biztonságos, de nincs benne élet. Mert aztán kezdeni kell valamit azokkal a történetekkel (életből és Bibliából vett történetekkel), amikor egyetlen emberen múlik minden.

Egy emberen megfordulhat egy csata, egy nép, egy család sorsa. Vagy az emberiségé. Mekkora is akkor egy ember jelentősége? Mekkora az én jelentőségem? Mire, kire van befolyásom és mekkora az a befolyás? Meg tudom változtatni emberek sorsát, életét pusztán azzal, hogy vagyok? Vajon meg kell? És hogyan kell jól csinálni?

Nehéz ez. Hiszen túlvagyok már a világmegváltó terveken, amikben saját magam, mint fő stratéga és jóra befolyásoló keresztény vagyok megjelenítve, aki az igazságnak mindenkor érvényt szerezni hivatott, és dicsőn megy előre, hogy elnyerje mennyei koronáját...

Nem gondolkozom ilyesmiken, és már nem hiszem, hogy az igazságnak érvényt szerezni hívattam. Talán csak élni hívattam és tenni azt, amit Isten a szívembe tett, hogy tegyek. És elhatárolódni attól, amit nem kell tennem. Ez nem olyan bonyolult, de mi van mások befolyásolásával? Hogyan közelítek ahhoz, ami másnál nem túl jól működik és én észreveszem, látom és tudom, mit kellene tenni?

Mostanában ilyen helyzetekben nagyon sokszor hallhatok. Javarészt inkább már csak hallgatok. Nem érzem, hogy mondanom kell. Nem érzem, hogy a másikat fel kellene homályosítani. Nem érzem, hogy Isten azt akarja, hogy megmondóembert játsszak.

Ezen a ponton, ha most sokan olvasnátok a blogomat, tudom, biztos többetekből előtörne a megkönnyebbült mosoly, hogy "na végre, megértette!" "Végre eljutott ide, hogy nem fogja megmondani!" De ki fogsz ábrándulni, ha továbbolvasol, mert bizony mondani fogom, amikor indítva leszek. Akármikor, akárkinek.

Bár, most nyakbehúzott, csendesen kuporgó madárkának érzem a lelkem. Olyannak, amilyennek az izraeliták érezhették a magukét Egyiptomban, amikor ostor csattogott a fülük mellett, ezért kétszer is meggondolták minden lépésüket. De az izraelitáknak is eljött az ideje, amikor bátorsággal léptek be a kettéválasztott tenger medrébe, és egy egész egyiptomi sereg sem tudta megállítani őket. Mert velük volt Isten. Még nekem is el fog jönni az időm, amikor belépek a mederbe hittel, hisz velem is velem van az Úr.

A zsidóságra visszatérve: számomra ebben a történetben most az a mondanivaló, hogy Isten nem csak a nagy szabadulásban volt velük. Ő hallotta fájdalomkiáltásukat az elnyomásban. És a csendben mondott fohászaikat, amit magányukban sóhajtottak el. Isten az Istenük volt akkor is, amikor nem szellemi magaslatokon szárnyaltak, hanem lelkileg a földön, a sárban vánszorogtak. Istent nem korlátozza semmi. Ma megadhatja azt a szabadulást, amire rég vársz. De lehet, hogy még sokáig kuporgó, lelkedben megtört ember leszel, aki nem látja a saját jelentőségét, csak egyfajta szende tompaságban él a napokkal, amiket kapott.

A megmondásban nem tudom, változtam-e, de szerintem nem. Eddig sem voltam nagy megmondó. Nem akartam senkit sem fröcsögő szájjal megalázni. Sosem. De magamban elveken és emberek viselkedésén komolyan moralizáló/teologizáló vagyis lelkileg mérő és gondolkodó ember viszont, igen, voltam. Ez még ma is vagyok, vállalom, de az nem ugyanaz. A blogom is: sosem a megmondásról szólt. Annak ellenére sem, hogy volt, aki úgy érezte. Én nem vitatom el az érzést, de azt gondolom, hogy aki így gondolta, annak nem volt igaza.

Nincs igaza, mert véleménye mindenről mindenkinek van. Csak valakinek nincs blogja, hogy kiírja. Vagy van, de nem meri kiírni, mert azt hiszi, nem kedves dolog ilyet tenni. Meg toleránsabbnak gondolja magát annál, hogy nyíltan állást foglaljon. Tudom, sokan rendkívül toleránsnak gondolják magukat, de ezt csak addig tehetik őszintén, ameddig össze nem sodorja őket az élet valakivel, aki határozottan képviseli az elveit... Utána már pontosan látszik, hogy mennyire nem toleránsak. Bizony, bizony.:)

Én nem akarok toleráns lenni és mindig haragszom magamra, amikor nem sikerül őszintén önmagamat és a véleményemet képviselni. Mert akkor hazudok a másiknak. Állítólag szeretetből, de valójában önféltés és képmutatás áll a háttérben.

Amikor játszom a toleránsat (mert ez sohasem őszinte és ilyenkor saját magam előtt mindig kilóg a lóláb), szóval amikor játszom a toleránsat, akkor nem akarom, hogy a másik tudja, hogy mit gondolok róla, meg a dolgairól valójában, mert ahhoz lehet, hogy szembe kell helyezkedni az ő nézeteivel és ezt nem akarom megtenni. Pedig azt diktálná az őszinteség és nem is kerülne sokba. Egy másfajta véleményt sokféleképpen meg lehet fogalmazni, kedvesen is lehet egyet nem érteni. De rendszerint nem akarunk.

Ez persze veled is így van. Ha elmondanád, amit valójában gondolsz, azzal úgy hiszed, megbánhatnád a másikat (akár engem), mivel a másik magára vehetné, amit elmondasz. Ezért inkább megtartod a véleményedet magadnak, és mosolyogva úgy csinálsz, mintha mindenkinek a véleményét megértenéd, mintha nagy toleranciával te aztán elfogadnál mindenkit.

És amikor kiderül, hogy nem is úgy van (mert egyszer úgyis kiderül, hogy te, aki mega-toleránsnak gondolod magad, mennyire képes vagy elítélni a másikat az elvei, a hozzáállása vagy a viselkedése miatt), akkor jönnek a nagy-nagy csalódások. Ami azért szomorú, mert nem is történt színe-változása senkinek, csak egyszűen nem voltunk őszinték egymáshoz. Ez az a bizonyos "keresztény szeretet", aham: mind ismerjük és mind irtózunk tőle mert feldühít, kétségbeejt, megsebez. Jó lenne, ha sosem tapasztalnám és sosem adnám én sem ilyen formában!

Az őszinteség szerintem arról szól, hogy részrehajlás nélkül mered önmagad vállalni Isten, önmagad és mások előtt. Ez viszont messze nem azt jelenti, hogy ami a szíveden, az a szádon, dehogy. Néhányan kérkednek vele, hogy ők lelkiismeret-furdalás nélkül képesek beletaposni mások lelkivilágába, de ez egyáltalán nem erény, hanem a szeretet hiánya: bűn. Az őszinteség azt jelenti, hogy nem mondasz olyat, amit nem gondolsz úgy, még ha a másik azt is szeretné hallani. Vagyis nem félsz egyet nem érteni. Miért félnél? Hiszen, ha azt gondolod, amit gondolsz, akkor azt gondolod - jogod van hozzá. Miért hazudnál róla a másik embernek?

A blogomon eddig mindig azt mondtam el, ami a szívemen volt: mindazt, amit helyesnek érzek. És amikor megtettem, nem volt bennem olyasféle megbánás, hogy már megint csak finomkodtam, elmismásoltam a lényeget és nem voltam egészen őszinte. És ez nagyon jó érzés! Őszintének lenni és megtapasztalni, hogy az emberek reagálnak az őszinteségre... valódi emberi reakciókat kapni, valódi véleményeket olvasni, és érdemben kommunikálni bárkivel, aki tisztel annyira, hogy normális stílusban, beszólás és hízelkedés nélkül írjon véleményt - nagyszerű érzés!

Ezért érdemes blogolni: az érdembeli eszmecserékért. És persze, ki így reagál, ki úgy, de legalább reagál. A toleráns, szívélyes, "nem mondok ki semmit" hozzáállásra nem tudsz mit reagálni, mert érződik belőle, hogy nem vár el tőled megnyílást. És erre nem lehet mit reagálni, csak azt, hogy felveszed ugyanazt a hamis mázat, amit a másik is felvett, hogy aztán ketten próbáljátok igazolni a viselkedéseteket önmagatok előtt. Miért kell ez?

Amit gondolok és ami a blogon van, azt ma bárkinek elmondom a szemébe is, aki kíváncsi rá. A különbség annyi, hogy régen úgy gondoltam: van, aki kíváncsi rá, őszintén. Most egyáltalán nem tudom, hogy így van-e, de nem baj. Végül úgyis az a fontos, hogy én érzem-e, hogy mondanom kell. Ha mondanom kell, akkor tudom őszintén képviselni. És nem baj, ha te nem úgy gondolod. Nem akarok és nem is fogok bocsánatot kérni a gondolataimért, amiket itt megírok, hiszen Isten előtt nyílt lelkiismerettel tudom őket vállalni (ha nem, akkor fel sem kerül, vagy azonnal leszedem).

De, ha így van, miért írtam, hogy kuporgó madár a lelkem? Mert annyi sok tévelygést látok, teljesen elerőtlenít. És már csak állok, egyfajta bénult katasztófa-turista lelkülettel az ismerőseim életét szemlélve: látom, hogy hány helyen nem jó az irány, baj lesz, mert el vannak tolódva a hangsúlyok - de ők beletörődnek, hozzászoktak már. Én meg nem teszek semmit. Nem érzem, hogy kellene. Ugyanis, bármit is mondtam az előbb, sajnos én is igen jól tudok disztingválni...

Hiába látom, hogy amik nekem fontosak és ahogyan nekem fontosak, nem úgy és nem azok fontosak másoknak, még, ha mondják is - nem avatkozom közbe. Úgy érzem, széllel szemben minek pisiljek? Nem akarom megjárni, hogy rosszul választok csatát, pedig ha kitárulkozom és őszintén élek, akkor esélyes, hogy ez is meg fog történni. És nem akarom, pedig annyira, annyira kellene...! Azt, aki félőrülten futkos az emberek körül, remegve értük és cibálva őket abba az irányba, ahova azok nem akarnak menni, úgy hívják: Lelkes bolond. Én nem látok magam körül ilyen Lelkes bolondokat, pedig nagyon kellenének. Fura figurákat látok, de a kettő nem azonos.

Mostanában sok emberben lelki dolgok miatt megbotránkozom. És ezt ellensúlyozandó, nincsenek erőteljes jó példák, nincsenek, akiket látnék, hogy előttünk mennének. Akiknek a hite feltüzesítheti az én hitemet, mert a tetteik sokezer wattos fények az éjszakában! Biztos vannak ilyenek, Lelkes bolondok, de hol? Olyan helyen nem akarom őket keresni, ahol pár, lelkileg felüdítő életű hívő emberre jut hatvan nemolyan. Ezért nem megyünk gyülekezetbe, még nem. Mert mindig könnyebb együttmozdulni a nemolyanokkal és mi nem vágyunk most ilyen kísértésre.

Aztán meg, lehet, hogy csak meg kell magam rázni és visszatérni oda, ahonnan kiestem: valamikor ugyanis, emlékszem még, valamikor én is Lelkes bolond voltam. Lehet, hogy örülne neki Isten, ha most is engedném magam sebezhetőnek és bolondnak lenni. Mert milyen jó is bolondnak lenni, Lelkes bolondnak, még ha azon az úton igen kevesen járunk is.

Csend... és mégsem

Mit is írjak? Eredetileg azt akartam csak elmondani, hogy csend van bennem. De ahogy jobban belegondolok, ez nem is így van. Csend úgy van, hogy a magvas, megosztható, terjedelmesen összetett eszmefuttatások most elkerülnek egy ideje. De ezek nélkül is vannak gondolataim.

Hogy milyenek?

Kósza foszlányok, amelyeken percekre elmerengek. És tervek, amiket eltervezek. A holnapi napról, a jövő hétről, a következő évről. Izgalmas és néha meg frusztráló családi és személyes tervek. Azok frusztrálnak, amik muszájos elvégzendő dolgok. Nincs bajom ezekkel sem, nem utálnivaló tennivalók, hanem olyanok, amiket eléggé tudok élvezni, ha végre belemerülök. Csakhogy van egy ösztönös belső tiltakozásom, erős halogatási kényszerem ezekkel kapcsolatosan, ami arra ösztökél, hogy ne már most ugorjak neki...

És én nem ugrom - halogatok. De ez nem igazi halogatás, nem korholom magam érte. Tudom, hogy ideje van a muszáj dolgoknak is, és tudom azt is, hogy most még nincs itt az ideje. De lehet, hogy mások szerint már esedékes lenne. Nem tudom, miért van ez bennem, hogy miért nem megy akkor megcsinálni, amit esedékes lenne, amikor esedékes, de igyekszem türelmes lenni magamhoz.

Tudom, ha majd megérik a muszáj, akkor nem lesz megállj. Akkor lesz hozzá kedv és az egész cselekvés úgy mindenestül JÓ lesz. És igen-igen hatékony. Erre várok. Hogy legyen kedv. Majd lesz, tudom. Mindig eljön. De persze, amíg várok, addig néha frusztrál, hogy ott a dolog és el kellene végezni... nem "kellene", persze, mert ez az én életem. De néha mégis rám telepszik a sóhajtozás, hogy mennyi mindent lenne már "esedékes" megtenni.

Vannak persze izgalmas tervek is előttem. Mert vannak dolgok, amik meg ilyenek. Komoly izgatottság, aggályoskodás jár velük, a kislány bennem miattuk mégis feszült testtel, vigyorogva várakozik és hívja őket integetve a kezével: "gyere, gyere, jövő, én bizony már készen állok!"

Pedig, dehogy állok készen. Nem véletlen, hogy nem most vannak azok a dolgok. Még kell idő, még el kell készülni, még rá kell állni. Még neki kell futni a szélnek és igazán odatenni magam. És ezt így kell tennem, érzem. Bár nemrég a neten mégis azt olvastam: most kell elkezdeni a dolgot, ami előtted van, nem várni az alkalmas időt, mert sosem leszel igazán felkészülve.

Igaz. Vannak dolgok, amikbe bele kell csapni, mint a lecsóba - ilyen pl. egy nagy utazás eldöntése, megszervezése, vagy egy sokáig szembenézetlenül hagyott helyzetben a lábletétel. De más dolgok meg nem ilyenek. Azokat meg kell érlelni. El kell készíteni a belsőmet hozzájuk. És ezt a végigmeccsezést nem érdemes elmismásolni vagy keresztülhúzni elhirtelenkedéssel, mert megbánás lehet a vége.

Eddig szinte csak a csendről beszéltem. A csend pedig valaminek a hiánya, ezért olybá tűnik magam előtt most, hogy a semmiről beszéltem. De mégis ez van most bennem, és ez azért nem semmi, hanem egy egész világ, egy egész élet: az enyém. Majd, ha kijövök a csendből és beleállok a zúgó szélbe a lelkemmel: amikor kész leszek tenni az esedékest és menni a jövő felé, akkor...? Akkor majd megint írok.

De még most is kicsit, mert Istent nem szeretném ebből a posztból kihagyni. Mi van most Vele meg velem? Részéről szeretés van, ezt érzem is. És érdekes, nem nagyon vannak lelki drámák az életemben, nagyok legalábbis. De mindennaposak, harcosak, morcogók, terveimen, saját magamon, a keresztény életen, meg az Élet értékén merengők meg igen. És ilyenkor úgy vagyok, hogy ezt mondom Neki:

"Uram, tudod, hogy szeretlek, még ha botlok is néha. És még ha botlok is néha, tudom, mélyen a szívemben tudom, hogy erősen szeretsz és nem ejtesz el engem. És minden jó, ahogy van, mert amikor nagyon nem jó, akkor is itt vagy velem, közel hozzám, és én nem is akarom, hogy máshogy legyen."

De annyi minden megy a világban, annyi behatás ér napról napra, élet és halál, öröm és szomorúság, tervek, álmok, élet, élet, élet... hogy mostanában sokszor megyek vissza ahhoz a mondathoz, amit az előbb leírtam. Sokszor mondom szívemből az Úrnak. Ő meg erre nem mond nekem semmit, de mindig szorosabbra húzza rajtam kegyelme kopottasnak tűnő gúnyáját, ami viszont jobban melegít, mint egy termohálózsák. Ettől árad a szívemben a hála, amit annyi, de annyi dologért érezhetek...!

És érzem is, mert Ő a szememet nyitva tartja arra a számtalan nyomorúságra, szenvedésre, borzasztó kemény helyzetre, amiktől sokszor rendesen összeszorul a torkom és nedves lesz a szemem - helyzetekre, amikben mások vannak. Mennyi fájdalom, gonoszság, hazugság, bántalmazás... mennyi bűn és mennyi halál van ezen a szép világon, amit az én Atyám teremtett - és hát, nem azért teremtette, hogy ez legyen, ami van. De, tudjuk, ahol a bűn növekszik, a kegyelem annál inkább!

Arra is rájöttem mostanában, hogy én a halállal nem is tudok mit kezdeni. Nem tudom felfogni, mekkora fájdalom, ha valaki, aki fontos, aki része az életemnek egyszer csak nincs. Kitépik a szívemből... Nem fogja a fejem a "nincs" metafizikai koncepcióját. De, most, hogy belegondolok, olyan nincs is, hogy valaki nincs. Aki nincs, az is van - csak nem itt.

És ez meg a másik nagy-súlyos gondolat, hogy van mennyország, de létezik a felfoghatatlan kínok helye is. És tény, hogy az emberek (akár a szeretteim is) odakerülhetnek, az utóbbi helyre. Lesznek is sokan a világból, akiknek az lesz a végállomás. Talán olyanok is, akiket jól ismerek...

Meg olyanok is sokan (és ez nem elírás), akik ma hiszik és vallják, hogy Jézus az ő személyes Megváltójuk. Akik úgy érzik, hogy ők hívő emberként igazán buzgók az Úrban, Aki valóban használja is őket. Rajtuk keresztül tömegek térnek meg és a 'szolgálatukra' természetfeletti dolgok: csodák, gyógyulások, szabadulások történnek. Keresztény körökben ismert/elismert emberek, akiket életükben és hitükben sikeresnek látnak mások. Olyan emberek, akiket mindenki ismert, csak Jézus nem... mert egyedül Vele nem ápoltak valódi közösséget. Micsoda elpazarlása egy életnek!

Lehetne erről sokat teologizálni, de nem szeretnék. Most a szív értelmén át nézek erre a dologra, halálra, kárhozatra, és ettől most egyáltalán nem lelkesülök vitára, lelki eszmecserére. Hanem fázni kezdek. Belül a szívemben. Mert ez valóság, ami valakiknek bizonyosan osztályrészük lesz. Én nem akarom, hogy bárki odakerüljön és tudom, hogy Ő sem akarja. Uram, ezért húzd még szorosabbra rajtam kegyelmed gúnyáját és irgalmazz ennek a világnak, mert Nélküled elveszünk...

Te kinek hirdetnéd az Igét? (marathoni poszt)

Látok egy tendenciát és ettől egy kicsit szomorú vagyok. Azok a gyülekezetek, akik rendezett hátterű, viszonylag jól szituált tagokat számlálnak a soraikban, javarészt hasonló-forma személyek felé nyitottak. Őket várják, őket látják szívesen a gyülekezetben. Az ő befogadásukra hangolódnak rá. Vagyis a legkevésbé problémás, legkönnyebben billeszkedni képes társadalmi réteget célozzák. Akiknek szinte nincs is megoldásra váró problémája, akik eddig is jól megoldották a saját életüket: akiknek nem kell a múltjuktól, elviselhetetlen terhektől, erős megkötözöttségekből szabadulniuk.

Ezekkel az emberekkel szinte nincs is teendője a gyülekezetnek: ők a könnyű tagok, akiknek sem rengeteg lelkigondozásra, sem az életük ingoványból való kiemelésére, körülményes, a gyülit is igénybe vevő lelki-fizikális segítségnyújtásra nincs szükségük. De pontosan ők a legnagyobb csapda: hisz hogyan nyersz meg valakit Krisztusnak, aki semmiben nem szenved hiányt? És mivel fogod ezt az embert a közösségben bent tartani, a megszentelődésre motiválni, vagy csak úgy, tevékenykedésre aktivizálni? Amikor lelkileg sem nem szomjazik, sem nem éhezik valaki, és ha a saját kezével meg tudja szerezni azt, amire neki szüksége van, mi többet várhat még Istentől?

Mit adhatna egy ilyen embernek az Úr Jézus? Nem adhat neki semmit, hiszen az az ember nem érzi, hogy szükségben lenne. Pontosan emiatt őt a 'legnehezebb' megszólítani a tiszta evangéliummal. És valójában nem is nagyon lehet: neki ugyanis hiányoznak a mély szükségletek az életéből. Ő jól érzi magát a lelki nyomorában, mert nem éli meg nyomornak azt. Azért nem, mert az élete amúgy anyagilag is és életvezetésileg is teljesen vállalható.

Mivel úgy gondolja, hogy neki még van reménysége az életben, ezért még vannak elvárásai is a jövőt illetően: vagyis ő igazából jól van, ezért nem lehet meggyógyítani. Még Jézus sem tudja. Mert aki nem hiszi, hogy beteg (pedig az, hiszen a lelke halott!), aki nem tudja, hogy ő a nyomorult és a szegény és az árva (hiszen nincs megváltva, Isten nem az Atyja és nem ismeri Jézus Krisztust!), aki nem szomjazik erősen, mert úgy érzi, hogy ez a földi lét még sok jót tartogat neki - azzal nem lehet mit kezdeni. Őtőlük, Jézus is csodák nélkül távozott, amikor itt a Földön járt.

A gyülekezetek mindezek ellenére makacsul ragaszkodnak hozzájuk. Egyáltalán nem hallják, ahogyan belül ezek az emberek kérlelik a gyülit, hogy hagyják őket lógva és menjenek máshova. A gyülekezet lelkileg csüng ezeken az embereken és csak őket akarja, mivel ezek a tagok már tudnak közösségben 'viselkedni'. Velük nincs annyi meló, mint amennyi mondjuk a korinthusiakkal volt. De Jézusnak meg nincs dolga ezekkel az emberekkel (addig legalábbis, ameddig fel nem ismerik, hogy szükségük van Őrá, mert Nélküle ténylegesen lelki nyomorultak) - a gyülekezet viszont őket akarja tagoknak.

Ha nem hiszed, hogy így van, csak gondold végig: neked milyen gyülekezet van a szemed előtt, ha egy ideális lelki helyre gondolsz? Kik vannak benne tagokként, ki a többség? Szakadtak, csonkabonkák, lelki nyomorékok, testi függőségekben küszködők? Szerintem nem. És sajnos eddig nekem sem. De most azon vagyok, hogy átkonvertáljam a fejemben élő hamis képet, és hozzáigazítsam a látásomat ahhoz a képhez, amit Isten a gyülekezetről gondol. És, hogy mit gondol? Ezt gondolja:

Halljátok meg szerelmes atyámfiai,

avagy nem választotta-é az Isten

e világnak szegényeit, hogy

lennének gazdagokká a hitben és

örökösivé az országnak, amellyet

ígért azoknak, akik őt szeretik?

(Jakab 2:5)

Mert látjátok a ti hivataltokat,

atyámfiai; hogy ti nem sokan vagytok

bölcsek test szerint, nem sokan

hatalmasok, nem sokan nemesek.

Hanem akik bolondok e világon,

azokat választotta Isten, hogy

a bölcseket megszégyenítse:

és akik e világon erőtelenek, azokat

választotta Isten, hogy az erőseket

megszégyenítse. És akik nemtelenek

e világon és semminek állítatnak, azokat

választotta Isten, és azokat, amellyek

nincsenek, hogy amelyek vagynak,

azokat eltörölje. Hogy ne

dicsekedjék őelőtte egy test is.

(1 Korinthus 1:26-29)

Nyomorultak és szükségben lévők természetfeletti lelki közösségét képzelte el Isten, amikor a gyülekezetre gondolt. Nem elitista klubdélutánt, ahol a jól öltözöttség, a jól szituáltság, az entellektüel lét üdvözlése a sikk. Nem olyan helyet, ahol egy odatévedt, de rosszul öltözött, lelkileg szomjas ember nagyon rosszul érzi magát, mivel őt ott megvetik. Megvetik, mert mindenki a láthatókra néz: intellektusra, öltözetre, végzettségre... még bőrszínre is.

Mert nem-kívánatos az, aki szomjas, hogyha nem ismeri a kánaáni nyelvezetet, a hívő szubkultúrát és nem tud úgy viselkedni, hogy lehetőleg észre se vegyük. Ha nem tudja maga megoldani a maga életét, ha a szomjassága miatt megzavarja az alkalom békésen kiszámítható folyását... mert a szomjúság önmagában nem elég ahhoz, hogy felé forduljunk. Ehhez itt van még egy ige és pár kérdés: el tudsz egyáltalán képzelni egy olyan gyülekezetet, amely úgy a szentek közössége, hogy benne "némelyek" erősen terhelt múlttal rendelkeznek? Te tudnál rájuk úgy tekinteni, mint igazi lelki testvéreidre: sem nem csodálva a rosszfiús, kemény életüket, sem nem megbotránkozva bennük és lenézve őket, amiatt, ahogyan régebben éltek? Tudnál rájuk úgy tekinteni, hogy arra nézel, akik ők ma az Úrban, és nem arra, amilyen cégéres bűnösök a megtérésük előtt voltak?

Avagy nem tudjátok-é,

hogy a hamisak az Isten országának

örökségét nem bírják? Ne tévelyegjetek:

sem paráználkodók, sem bálványimádók,

sem a házasságrontók, sem az éktelen puhák,

sem akik férfiakkal tisztátalankodnak:

sem a lopók, sem a fösvények,

sem a részegesek, sem a szidalmazók,

sem a ragadozók az Isten országának

örökségét nem bírják. Ilyenek voltatok

pedig némellyek; de megmosattatok,

megszenteltettetek, megigazítattatok

az Úr Jézus nevében és a mi

Istenünknek Lelke által.

(1 Korinthus 6:9-11)

Annak, hogy nem úgy tekintünk a gyülekezetre, ahogy Isten tekint, mindig ára van. A hamis kép ugyanis eltolja a hangsúlyokat a közösség életében, és ez meg félreviszi az egész felépítményt. Ha ugyanis a gyülekezet egy kegyelmet nyert bűnösök méltatlan és esendő (de törekvő!) csoportja, akkor a bátorítás, az intés, a feddés, a tanítás azonnal mind nélkülözhetetlen dolgok lesznek! És mindezt a közösség tagjai vonakodás nélkül, örömmel és készséggel tudják elfogadni. Az embereknek szükségük lesz minderre és ezért nem kultúrprogram, intellektuális klubdélután, szentek vállveregetős alkalma lesz az istentisztelet, hanem valóban Isten igaz tisztelete. Mert mi az igaz istentisztelet?

A tiszta és Isten előtt és az

Atya előtt szeplő nélkül való

isteni szolgálat ebben áll,

meglátogatni az árvákat és özvegyeket

az ő nyomorúságokban, és szeplő nélkül

megtartani magát e világtól.

(Jakab 1:27)

Egy ilyen közösségben, ahol az emberek vállalják az életüket, a botlásaikat (hisz mindenki botlik és mindenki fejlődés folyamatában van), ott valóban erővel van jelen a kegyelem, és az ember még inkább bele tudja magát tenni a közösségbe őszintén, tettetés és máz nélkül. Mindenki ilyen helyen szeretne keresztény lenni, de mennyien nem vesszük észre, hogy pontosan a saját elvárásaink, a saját kényelmünk az oka annak, hogy nem ilyenek a közösségeink!

Közösségeink a testies keresztények gyűjtőhelye. Skandallum ma ilyet mondani, de hát az igazság néha skandallum. És az az igazság, hogy ezek az emberek nem csak úgy egyszerre bent lettek a gyülekezetben: mi keressük, mi hívjuk el, és mi hozzuk őket be a közösségbe! És amikor már ott vannak, mi vagyunk, akik panaszkodunk, hogy nem olyan a közösség, amit az Igében látunk. De ezt meg mi okozzuk, nem Isten. Mi 'termeljük' tömegesen a testies keresztényeket, vagyis a mi Igétől eltávolodott evangélizálási gyakorlatunk.

Nem azokat keressük ugyanis, akiket az Úr Jézus keresne. Nem azokat, akik ugyan jól reagálnának az evangéliumra, de akikkel viszont egyáltalán nem kényelmes a gyülekezetesdi: ugyanis folyton csak a gond van velük és mivel nekünk nemcsak elhordozni, hanem szolgálni is kell feléjük, a türelmünk és a szeretünk radikálisan próbára van téve, ami viszont minket is állandóan visszavisz a kereszthez...

Ez lenne egyébként Isten tökéletes terve a közösséggel, amely a Krisztus Teste akar lenni ebben az érában. De ez nem az a kiszámítható, kényelmes hívő élet, amihez a legtöbben hozzá vagyunk szokva. Ez nem a hamis atyafiakkal való nyugis együttélés, amely, bár alapjáraton harmonikus és zűröktől mentes, de annyira távol esik Isten akaratától, hogy a közösség így nem is tudja betölteni földi funkcióját.

Nem szabadna testies keresztényekkel vagy hamis atyafiakkal feltölteni a gyülekezeteinket! Még akkor sem, ha ők szívesen jönnek. Pont azért jönnek szívesen, mert őket célozzuk meg. És azért célozzuk meg őket, mert velük érezzük jól magunkat. Hisz jó olyanokkal lenni, akiknek nincsenek problémái, akik nem küszködnek bűnökkel, nem erőtelenek, nem örlődnek az életük folyása felet. Amikor velük vagyunk, akkor 'jó társaságban' vagyunk és elhisszük, hogy velünk sincs semmi gond. Minden oké, tesók, csak dicsérjük az Urat, meg adakozzunk, meg menjenek a programok, de légyszi, ne kelljen megvallanom, hogy tegnap délután megint elbuktam egy bűnben. Arról ne kelljen beszélnem, mert az nem hangzik jól rólam.

Mert mindenki tudja, hogy itt mindenki szent és szép és jó, és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy ez mekkora hazugság már. Hazugság saját magaddal szemben - és hát, így lesznek az emberek képmutatók. Van egy elvárás, hogy legyél mindig jól, ne terheld a közösséget a gondjaiddal. És az ember megtanul viselkedni. Aztán mindig rendesen ledöbbenünk, amikor valakiről kiderül valami komoly nagy bűn. És csóváljuk a fejünket: hogy tehette? Hiszen ő is mindig "jól" volt... vagy mégsem. Ahogyan te sem biztos, hogy annyira jól vagy, mint ahogy hinni szeretnéd, hiába lógsz a jólvagyunk társasággal. Te sem biztos, hogy lelkileg igazán jól vagy, ha nem érzed, hogy mennyire gáz mindig jól lenni...

Ha te mindig jól vagy, akkor mikor van szükséged Jézusra? Szükséged van Rá egyáltalán? Ha nincs Rá szükséged, akkor hogyan lehetsz élő? És ha azt hiszed, hogy élsz, akkor hogyan lehet, hogy jól érzed magad a jólvagyok-ok között, képet mutatva? Hétről hétre játszod a gyülekezetesdit és kicsit sem gyötrődsz a testies keresztények között? Nem önmagadat áltatod vajon? Ha abban érzed jól magad, amiben egy testies keresztény jól érzi magát, akkor ez mivé tesz vajon téged?

Testies keresztények azokból lesznek, akik nem gondolják, hogy szükségük van megtérésre, de aztán mégis hoznak egy formális döntést Jézus Krisztus követése mellett. Csak éppen újjá nem születnek. Sosem érett meg igazi bűnbánat bennük, és a bűntől való radikális elszakadás nem történt meg sem a szívükben, sem az életükben. Számukra ugyanis a bűnösség gondolata nem méltó: bezavarna a saját magukról alkotott képbe, ők ennél jobbakat gondolnak magukról, ezért nem akarják.

Ilyen emberek sosem maradnának meg egy olyan közösségben, amelyben a megtért bűnösök szeretettel vannak intve, feddve, bátorítva, tanítva. Ők nem akarják magukat kegyelmet nyert bűnösnek érezni. Nem érzik magukat Isten erőteljes formálására szorulónak. Ők kikérik maguknak, ha valaki feddeni, helyreigazítani vagy tanítani akarja őket, főleg, ha olyan valaki az illető, aki kevésbé szent, kevésbé rendezett életű, mint amilyennek ők magukat gondolják.

Úgy hiszik, hogy jól vannak, és önmagában is elég jó az életük. Hagyja őket mindenki békén, örüljenek annak, hogy itt vannak és a jelenlétükkel (valamint anyagi hozzájárulásukkal) emelik az alkalmak fényét. Odateszik magukat, mert eljönnek, és ez legyen mindenkinek elég, ne szóljanak mások abba bele, hogy hogyan élik az életüket. És az a kemény, hogy ezek az emberek nem ilyenekké váltak, hanem mindig is ilyenek voltak. A közösségbe kerülve nem változtak meg, helyette átformálták a közösséget, hogy az kiszolgálja az ő lelkileg halott igényeiket. Hogyan történhetett ez meg?

Nem hivatkozhatunk a körülmények szerencsétlen összjátékára: mi magunk vagyunk, akik teljes mellszélességgel asszisztálunk ehhez! Először is azzal, hogy nincs átlátszóság és egészséges feddés, intés, bátorítás, tanítás közösségeinkben. Az érdeklődésre és az intellektusra hatnak az igehirdetések, programjainkkal, gyülekezeti rendünkkel a művelt hallgatóságot inkább célozzuk, mint a lelkileg szomjazókat. Az alkalmakon és azon túl egymás felé képet mutatunk, és büszkeségből és indulatból törvénykezünk. Kényelmi pozícióból reagálunk egymásra, nem az Úr szerint. És nem szomjazzuk Isten akaratát, szavát megismerni és cselekedni.

Másodszor azzal segítjük a helyzetet, hogy nem a tiszta evangéliummal evangélizálunk. Az Ige szerint az istentisztelet bolondsága üdvözítheti a híveket, de mi biztosra akarunk menni, ezért édes mázba csomagoljuk az evangéliumot. Az édes mázra a valódi lelki szükségben lévők igen rosszul reagálnak - ők átlátnak a szitán, hogy nem őszinték a szándékaink. De mi nem is őket, hanem a jól szituált embereket célozzuk, és ők meg az igehirdetés bolondságára nem reagálnának jól. Az ugyanis kevés nekik, hisz ők nem érzik sem bűnösnek, sem megmentésre szorulónak magukat. De hát, mégis kellenek nekünk.

Ezért ágyazzuk intellektuálisan szórakoztató és jó kedélyt hozó programba a megtérésre hívást, ezért kell a zenei aláfestés, ami gyülekezeti beállítódástól függően komoly vagy éppen könnyűzene. Muszáj, hogy meglegyen a jóittlenni-érzés, mert ha nem kerülnek hangulatba, nem is fognak reagálni az üzenetre. Ebből persze az is következik, hogy amikor viszont reagálnak, sokszor az sem őszinte bűnbánatból fakad, hanem a hangulat hozza. Ebből van a hamis megtérések sokasága.

És amikor ezek az emberek bekerülnek a gyülekezetbe, akkor a testies keresztények táborát fogják erősíteni. Akik viszont minden az Úrtól jövő, igazi lelki-szellemi kezdeményezést meg fognak torpedózni. És mivel sokan vannak, teljesen olyanra tudják a gyülekezeteinket formálni, ami a saját kényelmüket maximálisan kiszolgálja. És ebben a miliőben a nem-hamis megtérők fogják kényelmetlenül érezni magukat. Számukra többé nem lesz otthonos az Isten Háza.

A kérdés a címben az volt, hogy te kinek hirdetnéd az Igét. És látod, valóban nagyrészt ezen múlik, hogy kik fognak bekerülni a közösségbe. Akiknek hirdeted, azok tudnak eljönni. Akiknek nem hirdeted, azok nem fognak eljönni. Azoknak majd hirdeti más. Vagy szívből: mivel megértette, hogy Isten azt várja tőle, hogy a világ szegényeit, nyomorultjait és bolondjait hívja - mert az Atya is őket hívja. Vagy színből: mert felismerte, mekkora vagyonszerzési potenciál van a szegények és szükségben lévők kizsákmányolásában.

Ez utóbbi egy nagyon zavaró gondolat számomra, mert látom, hogy így van. Az afrikai kontinens hemzseg a megagyülekezetektől, ahol a hamis tanítók 'missziós szolgálatai', mondvacsinált csodái, feltámadások, gyógyulások győzik meg a hálás, megvezetett híveket, hogy fizessék a tizedet, és guruként tekintsenek a lelki vezetőikre, akik hamis ösvényekre és romlásba vezetik őket. És ehhez a nyugat a maga csodálatával asszisztál.

De nem kell annyira messzire menni: tévtanító atyafiak mindenhol, Magyarországon is vannak, és hamis gyógyulásokon, szabadulásokon, szuperszellemi élményeken keresztül fanatizálják a lelkileg összezavarodott szegény embereket, akik egészséges tanítást nélkülözve, igei féligazságokon tengetik az életüket, lelki-szellemi nyomorban, Isten terveitől eltávolodva. MIATTUNK IS, mert mi meg nem szennyezzük be a kezeinket azzal, hogy közéjük megyünk és őket hívjuk a közösségeinkbe. Pedig ez Isten tökéletes akarata.

Én még nem tudom, nem látom, hogyan tud jól működni ez. Sok a lelki tévelygés és ezek engem óvatosságra késztetnek. Így egyelőre se magán partizánakciót nem tervezek, se világi segítő csoportosuláshoz nem csatlakoznék. Viszont egészséges lelki közösségek meg szervezetten nem nagyon mennek 'olyan helyekre' evangélizálni (ahova kellene). Ez egy helyzet, amit látok és biztos nem véletlen, hogy a szívemen van. Majd az Úr megmutatja, hogy mit vár tőlem, hogy' kell erre reagálnom.

De nincs mese, változnunk kell, úgy, ahogy Isten akarja - különben a közösségeinken kívülre szorulnak a valódi hívők és 'bent' nem marad más csak a hamisak...