A Szocializációs Csapda (egy mini-sorozat 5. része)

Az otthonoktatós gondolatokból az ötödik rész következik. Hamarosan a végéhez érünk, de azért van még pár dolog, amit érdemes végiggondolni a témában. Az előző részeket itt olvashatod el: 1.rész, 2.rész, 3.rész és 4.rész.

Az otthonoktatás igei háttere 5.

A Szocializációs Csapda

A Biblia egyértelművé teszi, hogy a szülők dolga és felelőssége gyermekeik nevelése. Nem az államé, nem a pedagógusoké, nem is más felnőtteké, hanem egyedül a szülőké. A gyermekek dolga és felelőssége pedig a szüleiknek való szófogadás. Az Ige arról is beszél, hogy az eszes fiak hallgatnak atyjuk és anyjuk erkölcsi tanítására. Hogy mindez megvalósulhasson, alapvető fontosságú, hogy a gyerekek a családban legyenek. De mit is értünk azon, hogy családban lenni? Hát, nem minden gyerek a családban van?

Amikor gyerekek neveléséről, formálásáról gondolkozunk, akkor mind a világ, mind a hívők elismerik a család vitathatatlanul nagy szerepét. Nem kell senkit sem arról győzködni, hogy mennyire fontos, hogy a gyermek szerető szülők között egy harmonikus otthonban fejlődjön - ezt mindenki tudja, hiszi, vallja.  Azonban ez a tudás gyakorlati síkon valahol mégis félresiklik, ugyanis komoly viták tárgya a szocializáció kérdése. Vagyis az, hogy elegendő-e a család, és ha igen, meddig? És mikortól van szükség arra, hogy a család elengedje a gyermeket?

Szakemberek egy része bátran állítja, hogy három éves kor után egy gyermek életében jó és szükséges dolog a gyermekközösség. Sokan nem fogalmaznak ennyire sarkosan, de azért abban megegyeznek, hogy legkésőbb kisiskolás korban kerüljön gyerekek közé a gyerekünk. Az egészséges szocializációra hivatkoznak, arra utalva, hogy akit távol tartanak a rendszeres/mindennapos gyerekközösségtől, az nem lesz képes elsajátítani a társas együttélés szabályait, és így nem fog tudni beilleszkedni a társadalomba.

Akkor, hogy is van ez a gyerekeinkkel meg a szocializációval?

Régebben sokat írtam erről a témáról, amit most nem szeretnék megismételni. Azonban úgy hiszem, a szocializáció indokolatlanul nagyra felfújt probléma, ráadásul egy olyan referencia-kérdés, amit sajnos megint más alapokon értelmezünk, mint kellene.

Adott ugyanis egy állítás: a család fontos. Én azonban úgy látom, hogy az Ige ennél tovább megy. Nem csak azt állítja, hogy fontos, hanem azt, hogy egyedülálló feladata van a gyerekek életében. Egy hívő család Isten félelmét (vagyis tiszteletét) egyedülálló módon képes elültetni a szívükbe. Mert a hívő család egy Krisztus jelenlétét hordozó család, és ez a jelenlét átformálhat, és mi hisszük, hogy át is formál! Isten félelmét viszont csak folytonos együttléttel ültethetjük el gyerekeink szívébe: úgy hogy velünk élnek és velünk töltik az idejüket.

Egyértelmű, hogy ebben a kontextusban a szocializáció helyszíne is a család kell, hogy legyen. Tehát, nem azt állítjuk, hogy a család fontos, sem azt, hogy szocializációs hatása lényeges: egyenesen azt mondjuk, hogy a család az ideális színtere a hívő családban növekvő gyermekeknek. Ezzel egyben azt is mondtam, hogy egyetlen más élettér sem annyira megfelelő egy hívő családban élő gyermeknek, mint a család. Sem a gyerekközösség, sem semmilyen más csoport nem ideális. És ezzel azt is állítom, hogy a családi környezet elég a megfelelő szocializációhoz.

Az otthontanító családok egy része megcsúszik, téved, amikor ezt figyelmen kívül hagyja. Nem látják, vagy nem hiszik el, hogy a család tényleg elegendő. Mivel nagy a nyomás kívülről, hajlamosak elhinni, hogy a szocializáció és a gyerekközösség összetartozó fogalmak, így az iskolába nem járók szükségképpen hátrányt szenvednek, kimaradnak valamiből, amit muszáj külön úton biztosítani számukra. Emögött tulajdonképpen félelem van: félelem attól, hogy a társadalom aggódásai ("hogyan fog tudni beilleszkedni, ha nem jár suliba??") jogosnak fognak bizonyulni, és hogy az ő családjukban élő gyerekek nem lesznek képesek spontán módon, kielégítően szocializálódni bármiféle külön program vagy gyerekcsoport nélkül.

A szülők tulajdonképpen nem bíznak a családi közösségben, és nem bíznak Isten jó tervében sem, amely a családba tette a gyermekeket. És mihelyst ez a vélekedésük kialakul, és kezdik úgy érezni, hogy a család mellett kell más is, elindul a kétségbeesett keresgélés programok és gyerekcsoportok után. Aztán a gyermekek megkezdik a gyerekközösségbe járást és a szülők elégedettek, hogy bár nincs annyit otthon a gyermek, amennyi kívánatos lenne, és ennek az is az ára, hogy bizonyos mértékig feláldozzák a család nyugalmát és befolyását, de legalább tudnak mit mondani az ismerősök szocializációs aggodalmaira.

Megismétlem, mert annyira fontos: egy hívő családban élő gyermek számára a legideálisabb fejlődési színtér a hívő család. Isten így tervezte el. Ez tökéletesen elég az egészséges fejlődéshez, s ebbe természetesen a szocializáció is beletartozik.

Család alatt először a legközelebbi családtagokat értem, de a tágabb környezet is ide sorolható: ismerősök, család barátai, hittestvérek. Lényegében arról van szó, hogy egy otthontanító szülőnek nem kell a szocializációt túlaggódnia. Az otthontanított gyerekek nem 'megfosztottak', és ezért nem kell őket úgy kezelni, mintha azok lennének. Nem kell szocializációs céllal gyerekközösséget keresgélni, sport és egyéb csoportokba járatni, rendszeres szabadidős tevékenységeket szervezni más gyerekekkel, mert ez nem csak, hogy nem szükséges, hanem egyenesen hiábavaló és káros. És pontosan ez a Szocializációs Csapda...

A szocializáció kérdése valahol mélyen egy referenciakérdés. Megmutatja, hogy amit gondolunk, az milyen forrásból származik. Ezen a ponton ugyanis nagyon eltér kétféle nézet.

A társadalom azt mondja, hogy a gyerekeknek nem elegendő a család, hanem az egészséges szocializációhoz rendszeresen gyerekközösségbe kell járniuk. Bármilyen csodálatos is a család, nem lehet elegendő kortárs csoport nélkül, hiszen mi is így nőttünk fel, és evidencia, hogy nincsen ennél jobb út. Vagyis nem a család, hanem a család ÉS a gyerekközösség szocializál, máshogyan nem is lehet.

A Biblia ezzel szemben más álláspontot képvisel: egyáltalán nem említi a szocializációt. Nem csak a fogalom ismeretlen, hanem maga a koncepció, a beilleszkedés is. Ez nekem két dolgot mond.

Az egyik, hogy keresztényként nem kellene annyit foglalkoznunk azzal, hogy a társadalomban mit gondolnak rólunk. Olyan emberekké kellene váljunk, akik nem emberek elfogadásáért pedáloznak, nem mások tetszését keresik. Mert nem fontos, hogy mit gondolnak mások, hanem az a fontos, hogy mit gondol Isten. Ha az Ő tetszését keressük és Őt szolgáljuk osztatlan szívvel, akkor biztosak lehetünk abban, hogy az életünk olyan élet, amely épít másokat és hasznára van a társadalomnak.

Mert mit használ nékünk, ha teljesen beleolvadunk a társadalomba és minden ismerősünk elismerően nyilatkozik is rólunk, de a lelkünkben kárt vallunk, mert Isten előtt nem kedves, ahogyan élünk??

A másik dolog, hogy ha végignézek a Biblia történetein, azt látom, hogy a hit hősei mindenkor olyan emberek voltak, akiket nem befolyásolt a beilleszkedés, mert a társadalom egészétől függetlenül mozogtak. Pontosabban fogalmazva, teljesen más irányba mentek, mint a körülöttük élők és ezért gyakran járták magányosan azt az utat, amire Isten elhívta őket.

Az izraelitáknak nem volt szabad asszimilálódni a környező népekkel. Jézus sem olvadt be, hanem kitűnt a sokaságból (másmilyen volt, mint az őt körülvevők és ez kiderült mindenütt, ahol megfordult). Az Ő tanítványai is arra kaptak utasítást, hogy legyenek fény, amely világít a sötétben (nem olvadhatnak be, mert ők nem világ, és ezért nem is fogják befogadni őket). Az első gyülekezet testvériségéről pedig azt olvassuk, hogy jól ismerte őket a környezetük és kedvességet találtak a nép szemében, de a hívőkön kívül senki sem mert csatlakozni hozzájuk - vagyis ők maguk egy zárt csoportot alkottak.

Úgy gondolom tehát, hogy az Igében azért nem esik szó a szocializálódásról, mert Isten népe mindig is más - elválasztott, elkülönített - volt. Aki Jézushoz jön, az (régen is, ma is) szükségszerűen hátat fordít a világnak, már ami a referenciáit, és méltányolása forrását illeti. Nem fordul el a világtól abban a tekintetben, hogy nagyon szeretne tanítvánnyá tenni másokat, de sose lesz ebből a világból való, ezért nem is fog tudni tökéletesen beilleszkedni (nem is akar).

Ugyanakkor, más szemszögből is rá lehet nézni erre a kérdésre: a gyerekek szocializálódásának viszonylatában. Azért nem esik szó erről a Bibliában, mert ez annyira evidencia. A család és a közvetlen környezet, vagyis a gyermeket körülvevő 'mikrotársadalom' magától értetődően, egyszerűen és elkerülhetetlenül szocializál. Teszi ezt mindenféle tervezettség és előre megszervezett gyermekcsoport nélkül. Az Igében azt látjuk, hogy a környezet formálja a gyermeket, aki a társas érintkezés írott és íratlan szabályait nagyszerűen átveszi együttélve. Így képes tökéletesen beilleszkedni abba a közegbe, amelyben él.

Ide vág, bár kis kitérő, hogy éppen ez a probléma a roma integrációval. Ugyanis egy olyan közeghez szeretnénk szocializálni őket, amelyben nem érzik otthonosan magukat, mivel annak viselkedési szabályrendszere teljesen eltér otthoni mikrotársadalmuk szabályrendszerétől.

A pedagógusok és szociális munkások ezt a nyilvánvaló tényt figyelmen kívül hagyva állítják, hogy azért is jó a kötelező ovi, mert legalább ezek a gyerekek korán bekerülnek a gyerekközösségbe és így jobb esélyük lesz "normálisan" szocializálódni. Nos, a roma kisgyerekeknek semmi gondjuk a normális szocializációval. Ők is - ugyanúgy, mint minden erősen összetartó közösségben élő gyermek - szépen 'hozzászocializálódik' a környezete viselkedési szabályaihoz. Tehát, nem a szocializációs képességeikkel van gond, azzal minden rendben. A gond az, hogy mikrotársadalmuk viselkedési szabályrendszere nem kompatibilis a nem-roma környezet szabályrendszerével. Ezen kellene valahogyan változtatni, az hozna tartós változást. A felnőtt mikrotársadalmat kellene megváltoztatni, de ez csak Jézus Krisztussal és az evangéliummal lehetséges - Vele viszont lehetséges! Ha a mikrotársadalom megtér, akkor meg is fog változni. És e változás közelíteni fogja a roma és a nem-roma közeget egymáshoz.

Szerintem attól nem fognak változni a dolgok, hogy a roma kisgyerekektől várják el, hogy a saját mikrotársadalmuk helyett a nem-roma közösséghez szocializálódjanak. Ha ezt megtennék, akkor az ő mikrotársadalmukban számítanának antiszociálisnak. Ezt viszont nem reszkírozhatják, hiszen az lesz az élettér, ahol leélik majd az életüket (a szocializáció erre hivatott felkészíteni az egyént).

Visszakanyarodva a Bibliához, az igazi keresztények sosem tudtak beilleszkedni, de nem is ezt keresték. Ők hatni akartak a társadalomra Isten szerinti módon. Nekik nem az volt a céljuk, hogy beolvadjanak a közegükbe, vagy hogy jó színben tűnjenek föl mások előtt. Nekik egyedül az számított, hogy lelkeket nyerjenek meg és tegyék mindazt, amit Isten rájuk bíz - nem többet, nem kevesebbet. Ehhez nélkülözhetetlen volt és ma is nélkülözhetetlen, hogy nyilvános és egyértelmű legyen az elkülönülés: csak így tudnak világítani.

Az előbbiekben említett az Ige által bemutatott deszocializációs minta el kell gondolkoztasson és állásfoglalásra kell indítson mindegyikünket. Mert vagy a társadalom gondolkozása helytálló és a szocializáció egy fontos kérdés, amit gyerekközösség biztosításával kell elősegíteni az otthontanított gyerekeknél. Vagy a Biblia hozzáállása helytálló, mely szerint nem kell megtanulni beilleszkedni, hanem éppen azt kell megtanulni, hogyan teheti meg az ember azt, amit meg kell tennie - még ha ez szembe is megy mindenki gondolataival, aki körülveszi. Gyermekek szocializációja szempontjából pedig az igei hozzáállás az, hogy ez egy olyan kérdés, amelynek nem kell kiemelt figyelmet szentelnünk, mert a családban spontán módon, mindenféle gyerekközösséges rásegítés nélkül megtörténik.

Rajtunk múlik, mely forrást fogadjuk el referenciának: de mindegyikünknek, aki otthon tanítja a gyermekét, választani kell.

A gyerekközösség biztosítása Szocializációs Csapda, így nagybetűvel. Ebbe sétál bele az otthontanító szülő. Aki - bár korábban már felismerte hogy a gyermeknek otthon van a helye, nem az iskolában -  később a megfelelő szocializáción aggódva újra odafordul egy hasonló gyerekközösséghez. Így a gyerekközösség biztosítása miatt gyakorlatilag a családból újra kikerül a gyerek heti rendszerességgel sok órára: és már megint nem otthon van. A család életmenetét is megzavarja az állandó rohangálás, a különféle tevékenységekhez való alkalmazkodás - pedig az otthontanításban éppen az a jó, hogy az alkalmazkodik a családhoz és nem fordítva.

A Szocializációs Csapdába viszont nem muszáj belesétálni.

El kell dönteni, hogy a társadalomnak hiszünk vagy a Bibliának. A kettő ellentmond egymásnak. Ha nem a szocializáció a fontos, ha nincsen szükség kortársakra, akkor nem ezzel kellene foglalkoznunk, nem ezért kellene, hogy aggódjunk. Hanem inkább azért, hogy naponta képesek legyünk az Úrra figyelve szerető életközösségben élni gyerekeinkkel. Ez minden, ami szükséges a megfelelő szocializációhoz - a többi adja magát.

A sorozat következő részét itt olvashatod.

  

Hogyan lesznek barátai, ha nem jár iskolába?

Az előző posztnál Anna a barátságról kérdezett: konkrétan azt kérdezte, hogy otthonoktatva hogyan oldjuk meg, hogy a gyerekeink rendszeres gyerekközösségben is legyenek és így barátokat szerezzenek. Úgy éreztem, hogy ha egy mondatban válaszolnék, akkor a válaszom némiképpen magyarázatra szorulna. Mi ugyanis nagyon másként látjuk a barátságkérdést, mint sokan az ismeretségünkben. Sőt, az otthonoktató ismerősök legtöbbjétől is eltérünk ezzel a vélekedésünkkel.

A kortársakkal való rendszeres találkozást én nem tartom olyan fontosnak. Úgy hiszem, ez nem egy gyermeki szükséglet, amelyet mindenáron ki kellene elégíteni, inkább egy környezet-generálta igény, amely nem szolgálja a gyerekek épülését. A rendszeres gyerekközösségbe járásnak eleve kevés köze van a barátszerzéshez, mégis ez szokott lenni az egyik kulcsprobléma, amikor az otthonoktatást valaki közelebbről szemügyre veszi.

Én azt gondolom, ahhoz, hogy az embernek a szó mély értelmében vett barátai legyenek, neki kell jó baráttá válnia. Ez egy bizonyos jellemet jelent: nyitott, vonzó és kedves jellemet. Olyan jellemvonások meglétét is feltételezi, mint hűség, őszinteség és a megbocsátás képessége.

Az igazi barátság nem úgy alakul ki, hogy az ember sok időt tölt a kortársai között, és tessék-lássék módon odacsapódik valakihez, akit onnantól a barátjának nevez. Ellenkezőleg: egy barátság szelíden formálódik, mégpedig úgy, hogy az ember más emberek között van, akik közül egyikük valamilyen egyéni szempont miatt különlegesen értékessé válik a számára - így eldönti, hogy ebbe a kapcsolatba több energiát fog belefektetni, s ezt meg is teszi.

Az igazi barátság mindig egy tudatos választás eredménye, mely a személyes értékrendünket is mélyen tükrözi. Ez nem csak azonos korúak között jöhet létre.

Az Ige szerint nagyon nem mindegy, hogy kikkel vagyunk közösségben és kikkel barátkozunk. Ez azt is jelenti, hogy tudatosan kell megválogatni a barátainkat. Nem a próbálkozás tanít meg jól választani: attól, hogy valakinek iskolás korában voltak úgymond barátai, még nem jelenti, hogy felnőttként képes lesz igazi barátokat szerezni. És viszont: ha valaki magányos gyerek volt, attól még felnőttként szert tehet igazi barátokra. A barátkozási képességet tehát kevésbé befolyásolják a gyerekkori próbálkozások, és a boldog gyermekkornak sem záloga, hogy valakinek családon kívüli barátságai legyenek.

A gyerekkori 'barátságok' túlnyomó részét bibliai értelemben nem is lehet valódi barátságnak mondani. Rendszerint még az idők próbáját sem állják ki. Mégis, sokan gondolják, hogy ezek nélkül nem leszünk képesek felnőtt korban valódi barátságokat kötni. Általában az ismerősök is emiatt 'aggódnak' az otthonoktatott gyerekekért.

Pedig nem a gyerekközösség tanít meg barátkozni, és nem is az formál jó baráttá.

Felnőtt segítségre van szükség, hogy egy gyerek megtanuljon jól barátokat választani és jó baráttá válni. Ehhez felnőttekkel való beszélgetésekre van szükség és sokat segítenek a különböző felnőtt minták is. Egy gyerekcsoportban ez a fajta felnőtt segítség nem elérhető, és a különböző felnőtt minták sem állnak a rendelkezésre. Tehát éppen ez az a közeg, ahol az igazi barátság megtapasztalása nagyon esetleges.

Bármely gyerek sokat profitálna abból, ha felnőttek érettebb emberi kapcsolatain keresztül tanulhatná meg, hogyan is működik egy igazi barátság. Ehelyett már az óvodába kerüléssel egy időben indul a külső nyomás: "szerezz barátokat!" Szinte minden ismerős ezzel a kérdéssel traktálja a gyerekeket: "van már barátod?", míg lassan megtanulják, hogy a barátok a fontosak, és nélkülük nem lehet létezni. Sőt, azt is, hogy akinek nincsenek barátai, az magányos, boldogtalan ember. Aztán eltelik pár év, és tinikorban meg azon rágódunk, hogy hol rontottuk el, miért a barátaikra hallgatnak a gyerekeink és nem ránk. Hát nem azt hallották tőlünk (is) éveken át, hogy barátokat szerezni igazán fontos...?

Többek között a külső nyomásra létrejövő felületes gyerek-barátkozósdinak köszönhető, hogy ma nagyon sok gyereknek fogalma sincs arról, milyen is egy igazi barátság és nem ismeri a különbséget a bibliai értelemben vett barát és egy haver között. De az is igaz, hogy sajnos a felnőttek sem mindig tudnak különbséget tenni. Ez viszont idővel gondot okozhat, hiszen a szoros emberi kapcsolatok akármilyenek is, mindenképpen formálják a jellemünket és befolyással vannak az életünkre. Akik közel állnak hozzánk, azokra jobban hallgatunk egy-egy döntési helyzetben, még akkor is, ha nem bölcs tanács az, amit hallunk tőlük.

A barátság témájánál maradva érdemes azt is figyelembe venni, hogy vannak közöttünk a természetüknél fogva nyitottabb és vannak zárkózottabb személyiségek. Mindkét vonás kihathat a barátkozási kedvünkre és képességünkre is. Ugyanígy kihat az élethelyzetünk és a döntéseink: sokan nem szeretnek különc, furcsa emberekkel barátkozni, sem olyanokkal, akiknek az övékétől nagyon eltérő életvitele van. Maga a hit is akadálya lehet egy-egy barátságnak. És van olyan is, amikor jellembeli hiányosságok miatt megy nehezebben a barátkozás.

Az előbbiekből látható, hogy egyes emberek az emberi kapcsolataikban nagyon eltérő dolgokat élhetnek meg ugyanabban a közegben. Nem a közeg a fontos tehát, mert barátkozni bárhol lehet, ahol emberek vannak: a kérdés inkább az, hogy jó-e, hogy ilyen nagy jelentőséget tulajdonítunk a barátságszerzésnek. Igei alapja nem annyira van ennek a a nagy jelentőségnek - úgy látszik, Isten másfajta emberi kapcsolatokra helyezi a hangsúlyt.

Egy közeli hívő ismerősöm mondta egyszer, hogy ő nem hisz a barátságban, hanem a testvériségben hisz. Úgy mondta, az Ige nagyon kevés barátságot mutat fel, ugyanakkor Jézus is a hittestvéreit mondta barátainak. Ezeken a szavakon azóta is gondolkozom, és hajlok rá, hogy igazak. Ha igazak, akkor viszont nem barátok szerzését kellene fontosnak látni, hanem a testvéri kapcsolatok megerősítését. Meg a családi kapcsolatok megerősítését. Ennek a kettőnek ugyanis van igei alapja.

Hozzánk visszakanyarodva: iskolába járás nélkül is lehet rendszeres gyerekközösséget találni szakkörök, iskolán kívüli gyerekprogramok, zeneiskola, más gyerekek áthívása és egyéb módok által. A legtöbb általam ismert otthonoktató család valamilyen formában tényleg rendszeresen járatja gyerekközösségbe a gyermekeit, mivel ezt fontosnak tartja. Mi azonban szándékosan nem keressük ezeket a lehetőségeket.

Úgy hiszem, jellemfejlődés szempontjából a legfontosabb a család, márpedig erre a jellemfejlődésre van igen nagy szükség, ha valaki igazi barátokat szeretne. Azt is fontosnak tartjuk még, hogy ne egy csapat gyerekkel, hanem más felnőttekkel lehessenek rendszeresen kapcsolatban a gyerekeink. Így tud a jellemük olyanná formálódni, amely kellemes baráttá teszi majd őket.

Ezek a "más felnőttek" a tágabb család, családunk barátai, ismerőseink és a gyülekezet. Van pár olyan otthonoktató család is, akikkel alkalomadtán találkozunk (családjainkkal együtt náluk vagy nálunk) és ezen családok mindegyike a mi gyerekeinkhez hasonló korú gyerekekkel rendelkezik. Bár ez nem volt szempont a barátkozásban, biztosan nem véletlen, hogy az Úr így hozott össze bennünket. Ezek a családok különösen kedvesek a szívünknek és fontosak az életünkben, de nem amiatt, mert a gyerekeinknek gyerektársaságot biztosítanak. Hanem a felnőtt lelki közösség miatt: mert komoly hívők és így egymást tudjuk bátorítani.

Úgy látom, a barátosdi túlzottan fel van fújva - mintha barátok nélkül nem lehetne lelkileg egészséges életet élni. Holott az Ige másként ír erről - az Úr szerint igen ritka dolog egy igazi barát. Ha ritka, akkor a barátok megléte nem alapfeltétel az ember szociális boldogulásához. És így is van: Noénak, Józsuénak, Ábrahámnak, Elihunak és keresztelő Jánosnak sem voltak barátai, mégis Isten emberei voltak. Lehet, hogy éppen emiatt tudtak Isten emberei lenni - nekik Isten volt a barátjuk.

Van, amikor azért kívánjuk emberek társaságát, mert az Úrral való közösségünk nem működik jól, nem elég Ő nekünk. Gyakran a barátok a pótlék, identitásunk és döntéseink megerősítésének eszköze. Olykor meg ők a helytelen útainkhoz asszisztáló erő... Ilyenkor Istennek el kell őket vennie az életünkből, hogy újra akarjunk megalkuvások nélküli teljes szentségben járni, és hogy egyedül Vele akarjunk betelni. Még ha nagyon fáj is, adott pillanatban szükségünk van erre, mert életünk bizonyos szakaszaiban 'tervezetten' magányos harcosnak kell legyünk, ez kell a jellemünk fejlődéséhez. Időnként könnyebb is felismerni az Úr sokféle személyen keresztül végzett munkáját az életünkben, ha magunk vagyunk.

Szóval jó dolog, ha vannak barátaink, de nem árt arra is felkészülnünk, hogy a hit útja nem csupán keskeny, de gyakran magányos út is (= barátok nélküli). Tudom, ez egyáltalán nem népszerű gondolat, mivel kicsi korunktól megszoktuk, hogy olyanokkal vegyük körbe magunkat, akik egyetértenek velünk és támogatnak minket. Ösztönösen azokat keressük, akikkel jól érezzük magunkat és ha nem találjuk őket, kétségbeesünk. Igaz, hogy a kölcsönös egyetértés nem feltétlenül tesz valakit a barátunkká, de legalább bizonyos fokú társaságot biztosít, ami jobban esik, mintha magunk maradnánk az utunkon - magunkban az Úrral.

A magány valahogy nagyon riasztónak és szörnyűségesnek tűnik sokunk szemében: nehezen viseljük és ha lehet, messze elkerüljük. Ugyanúgy nem szeretjük ezt, mint ahogyan nem szeretünk csendben lenni (hallgatni) és várakozni sem. Ezzel szemben a Biblia pozitív alakjai nem kerestek társaságot maguk köré: a legtöbbjük hit-útja magányos út volt. Mégsem voltak ettől boldogtalan emberek. Ők a körülményeikben tanultak meg örülni, és az Úr volt az, Akivel a kapcsolat a szívüknek oly kedves volt - ezért nem volt szükségük emberi megerősítésre, társaságra.

Az emberi kapcsolatok néha félrevisznek, és igazán mélyen meg is sebezhetnek. Ez persze nem ok arra, hogy kerüljünk másokat, de bölcsen kell jó barátot választani magunknak. Ha pillanatnyilag nincsen olyan ember, akinek a barátságát értékesnek tartom, akit alkalmasnak érzek arra, hogy megajándékozzon a barátságával, akkor a magány egy jobb út most nekem. Nem muszáj, hogy minden időben barátokkal vegyük körül magunkat, mint ahogyan gyerekeinknek sem létszükséglet ez. (Főleg, mert gyerekként inkább még csak tanulják, mit is jelent az igazi barátság.)

Természetesen nem célunk antiszociálissá nevelni a gyerekeinket. De azt sem szeretnénk, hogy később a saját integritásukat, vagy moráljukat akarják feláldozni azért, hogy kétes értékű barátságokra tegyenek szert, csak mert nem tanultak meg önmagukban lenni, és a családban, ismerősi körben megtalálni az emberi kapcsolatok és épülés lehetőségét. Ennyit nem ér az egész...

Ezért nem sietünk a barátkozással: arra biztatjuk a gyerekeinket, hogy várják meg az igazi barát érkezését, és ameddig várnak, addig készüljenek fel arra, hogy megfelelő barátok lehessenek.

  

Otthonoktatás és szerepek 2.

Kaptam egy baráti kommentet az előző poszthoz. Szeretném közzétenni és reagálni rá, mert komoly kérdéseket boncolgat. Szétbontottam, így amolyan interjú-féle formátumú lett a dolog: én a fekete állóbetűs én vagyok, a kék dőlt betűs a hozzászólás írója. (Ez megint az a tipikus eset, amikor a válaszom elérné egy poszt terjedelmét- így lett ez a komment egy hosszúúú poszt.)

"Sziasztok! Nem írtam még eddig ide, csak olvasgattam, de most volna néhány észrevételem-kérdésem...:-) Az egyik, hogy vajon egy kortárs gyerekközösséget valóban csak úgy lehet-e elképzelni, mint ami csakis rossz hatással lehet a gyerekünkre? Teljesen egyetértek, Eszti, azzal, hogy a védelem és teljes példaadás kötelességünk, de ez csak izoláltan képzelhető el?"

Nem gondolom azt, hogy egy gyerekközösségnek nincsenek pozitív hatásai annak tagjaira. A kérdés nem is ez, hiszen senki sem vitatja el a jó dolgokat az intézményektől. DE -és ez egy igen nagy de- a kérdés inkább úgy merül föl közöttünk, otthonoktatók között, hogy arányaiban melyik hatásból van több, illetve melyik hatás a dominánsabb. Számomra egyértelmű, hogy a rossz mindig ragadósabb, mint a jó, mert természetünk szerint jobban hajlunk rá. Ráadásul alattomosan férkőzik be és lesz a jellem része, ezért nehezebben fedezhető fel, nehezen irtható ki.

A példaadás leghatékonyabb módja az életközösség. Nem hiszek abban, hogy rövidre szabott, de minőségi idővel pótolni lehet a mennyiséget. A minőséget nem lehet kierőszakolni. A minőség a mennyiségből jön: minél többet vagy a gyerekeddel, annál több jó alkalmad lesz beszélgetni vele. Minél többet beszélgetsz vele, annál pozitívabban alakul a spontán jellemformálódás. Azért, mert elééled a példát és a beszédeddel megerősíted azt. Olyan ez, mint a tanítványság. Jézus is életközösségben élt a tanítványokkal, nem napi 1 óra komoly lelkifröccsel rendezte le őket. Volt, hogy éjszaka vagy hajnalban is velük volt, és így ott tudott lenni, amikor kérdések vagy kételyek fogalmazódtak meg bennük. Ez a gyerekeknél is így működik. Meggyőződésem, hogy a kicsik 'miért-korszaka' nem múlik el 3-4 éves korukban! Csupán a fórum tűnik el, ahol feltehetnék azokat a kérdéseket. Ahol elmondhatnák, ami bennük van, akkor és ott, amikor az ki kikívánkozik belőlük. Az eltűnt fórum az otthon a maga állandó biztonságával, amelyben anya bármikor elérhető. Pedig ma is el szeretnék mondani. De nem feltétlenül abban az 'aktív' fél órában, amit napi szinten, óvoda/iskola és munka mellett rájuk tudunk fordítani.

A védelem pedig számomra egyrészt jelenlétet jelent, másrészt tetteket. Hogyan védhetném meg, ha nem lennék vele, ha szinte alig tudnék valamit róla?

Ott van az a sokféle beteg családi minta, amit a gyerekek egyre nagyobb hányada hoz otthonról. Ezek a hatások már sajnos 'esetleges'-nek sem nevezhetők, hanem nagyon is mindennapiak, amik aztán 'be vannak dobva a közösbe', így hatásuk adott esetben összeadódhat. Ezek ellen 'fegyvertelenek' az óvodapedagógusok/tanárok, többek között a létszám, illetve az intézményi jelleg miatt. Az, hogy a gyerekek egy része nem beszél a traumáiról, még nem jelenti, hogy nincsenek nekik. Pszichológiai tény, hogy minél mélyebb a lelki sérülés, annál nehezebben beszél róla az ember. Pláne egy gyerek... Ezzel nem mondom, hogy minden kisgyerek traumákat él át az oktatási intézményekben. De több van közöttük ilyen, mint gondolnánk. (Tegyük hozzá, hogy sajnos van sok inkompetens pedagógus is.)

Az 'izoláltan' szó pedig számomra azt jelenti, hogy mindenféle kortárs interakciótól távol tartom a gyerekeimet. Erről nincsen szó nálunk. Járunk a játszótérre és egyéb közösségekbe is. De fontosnak tartom, hogy abban az életkorban, amikor a legvédtelenebbek, ott legyek, mint olyan felnőtt, aki odafigyel, és ha szükséges, közbeavatkozik, hogy megfelelő mederbe terelje a dolgokat. Én szeretnék lenni az, aki ezt megteszi, nem szeretném másokra bízni ezt.

"Attól, hogy más gyerekek csokit esznek, tévéznek, csúnyán beszélnek, nekünk ezt nem kell (szabad) követnünk, és azt tapasztalom, hogy ha otthon más a norma, akkor nem is veszik át a gyerekek a rossz szokásokat, mert ezek a különbségek egy ép ésszel nevelt gyerek számára feldolgozhatók, érthetők és elfogadhatók."

Ezzel nem értek egyet. Az óvodában/iskolában eltöltött napi több óra nem marad nyom nélkül a gyerek személyiségében. Az egy más dolog, hogy ezt a dolgozó-rohanó szülő nemigen veszi észre. A kortársaknak hihetetlenül nagy befolyása van a kisgyerekre, aki szinte mindent felszippant ami a többi gyerektől őhozzá érkezik, értékítélet nélkül. Azért teszi ezt, mert szociálisan a túlélésért küzd: a többiek elfogadására, elismerésére, barátságára hajt. Ugyanolyan akar lenni, mint ők, nem kirívó: mert aki kirívó, azt kinevetik vagy csúfolják vagy kiközösítik. Nem arról van tehát szó, hogy megérti-e a kétfajta értékrend közötti különbséget, hanem arról, hogy ennek az ismeretnek a birtokában hogyan fog reagálni.

A különbségek a rendszerből kifolyólag nem feldolgozhatóak, ugyanis a kortárs nyomás fogalma már óvodás korban nagyon valóságos. Az a gyerek, akit máshogyan nevelnek, mint a többséget (pl. keresztény alapelvekkel), egy ilyen közösségben hátrányt fog szenvedni. Ezt a hátrányt, népszerűtlenséget asszimilálódással, elvei feladásával fogja oldani. Vagy elszenvedi a hátrányt. Nem fair dolog egy ekkora emberkétől elvárni, hogy kiálljon az elveiért, úgy, hogy ezért semmiféle megerősítést nem kap, viszont negatív megkülönböztetésben részesülhet. Nagyon tudatos otthoni neveléssel persze fel lehet oldani a gyerekben levő konfliktust, aki így a család értékrendszerét tartja majd mérvadónak. De amint ez a rend konfrontálódik más gyerekek értékrendjével, a gyerekünk így vagy úgy, de szenvedni fog (ha feladja elveit, azért, ha nem adja, fel, akkor meg azért) és ezt a belső konfliktust valamilyen módszerrel enyhíteni fogja- de lehet, hogy nem úgy, ahogyan mi szeretnénk...

Az óvodában töltött órák jellemformáló hatásúak! Ha ez nem releváns, akkor azért nem az, mert maga a szülő is ebben a rendszerben él, számára is ez a norma és ezért fel sem tűnik neki az intézmény életidegen jellege. Pedig az óvodások kétségkívül az óvodában tanulják meg a csúnya beszédet. Onnan hozzák a legújabb játékdivat iránti igényüket. Onnan másolják a sztereotípiákat (pl. fiú-lány kapcsolat: szerelmesek egymásba, puszilkodás, szexuális játékok). Onnan sajátítják el a szociális túlélő stratégiáik legjelentősebb részét (barátválasztás, barátkozás, konfliktuskezelés, tekintélyhez való hozzáállás). Mindez a tanulás akkor is végbemegy, hogyha szilárd erkölcsű, kiegyensúlyozott és szeretetteljes hívő szülői háttér várja otthon a kisgyereket. Kinevelni persze ki lehet belőle. De sok időbe és energiába kerül. Ugyanakkor egy dolgot nem lehet belőle kinevelni: azt a megtapasztalást, hogy a világ úgy működik, ahogyan az intézményben tapasztalja. Én nem szeretném, ha a gyerekemet egy mesterséges közeg mesterséges elvárásai formálnák- mivé? Mesterséges emberré? Felnőttként aztán lenne miből felébredni. Persze sokan sohasem ébrednek fel, mert a rendszer hihetetlen jól imitálja, hogy ő maga a valóság. Pedig semmi sem áll távolabb attól.

A tinik erre a legjobb példa. Még a stabilabb keresztény háttérből jövőkre is erős nyomásként nehezedik a kortársak életvitelének lemásolása, a 'beilleszkedési kényszer' és kísérti őket a tisztátalan beszéd, öltözködés átvétele. Tudják, hogy nem helyes, de mindenki csinálja és olyan nehéz szembemenni a többiekkel. Miért nehéz másnak lenni? Mert a rendszer intoleráns a másságra. Ha máshogy gondolkozol, ha okosabb vagy, ha lassabban forog az agyad, ha tiszteled a tanárokat, ha túlsúlyos vagy, ha szorgalmas vagy, ha nem elég trendi a cuccod, ha más értékrended van, ha nem vagy nagyszájú- egy szóval ha nem olyan vagy, mint a nagy átlag, akkor a rendszer büntet. A kortársak büntetnek, és így népszerű egész biztosan nem leszel. Legfeljebb a céltáblája csúnya ugratásoknak. Én ebbe nem szeretném beleengedni a gyerekemet, mert ez nem a való világra felkészítő közeg.

"A másik: óvatosan bánnék ezzel a "régen a tanyán" hasonlattal: azoknak az embereknek ugyanis a jelentős része, akik régen így nőttek fel, azok így is folytatták felnőttként: vagyis nem közösségben éltek akkor sem, hanem továbbra is tanyán. És ez nagy különbség, ahhoz képest, hogy hosszú évek otthoni nevelése után (mondjuk egyetemistaként) bekerül valaki egy olyan rendszerbe, ami teljesen máshogy működik, és amiben ő nem feltétlenül ismeri a dolgok folyásának törvényszerűségeit."

A tanya az nem közösség? Miért baj, hogy nem volt igénye másra? Ez azt jelenti, hogy aberrált volt? Nem inkább azt, hogy kiegyensúlyozott volt, és ezért nem igényelte a számbeli tömeget maga körül? (sajnos a számbeli tömeg a legtöbb esetben nem jelent minőségében is értékes barátságokat: a városi embert is hiába veszi körül tömeg, adott esetben izoláltabb, mint egy tanyasi.)

Téves az az elképzelés, miszerint egy otthonoktatott gyerek képtelen feltalálni magát kortárs csoportban. Az egyetemi életben való helytállás mindenképpen kihívás, akár otthonoktatott, akár intézményben oktatott volt valaki. De talán jobb esélyekkel indul az, aki számára a tanulás kezdetektől fogva önmotivált és sikeres, mint egy olyan, aki számára a tanulás a másoknak megfelelés eszköze iskolai kudarcok múltbéli árnyaival kísérve. Azért gondolom így, mert a tanuláshoz elsősorban önbizalom, öröm és motiváció kell. (Nagy kérdés bennem, hogy ha olyan jó hely a suli, akkor miért utál oda járni minden gyerek...)

Azért, mert valaki nem jár iskolába, még nem jelenti, hogy abszolút nincsen képben azzal, hogy mi folyik ott. A tájékozottság egyike azon készségeknek, amelynek megszerzésére törekszünk itthon. A talpraesettség nem a rendszerben eltöltött hosszú évek tapasztalataiból jön. Sőt, gyakran azzal fordított arányban áll. Gondoljatok csak arra, hogy sok iskolás számára a legfőbb cél a jó jegy bármilyen eszközzel való elérése. Nem szívesen tanulnak, csak meg akarnak felelni a rendszer követelményeinek. Ki akarnak szolgálni (látszatra) másokat, és függnek a körülöttük levők véleményétől. De hiszen mindannyian ebben a rendszerben nőttünk föl és pontosan tudjuk, hogy mennyire volt hasznos és hatékony az a sok-sok év... Persze mindig vannak kivételek, de a kivétel ez esetben a kevés helyesen nevelő dolgozó szülő és a kevés helyesen oktató pedagógus, akiknek az iskolai szép emlékeinket köszönhetjük. Ők kivételként a szabályt erősítik.

Összegezve: Ha a kortárs közösség pozitív hatásai a gyerekemet otthon tartva elérhetőek, a negatív hatásoktól pedig megőrizhetem őt, és örömmel vállalnám is ezt, akkor miért ne tenném meg? Nem az a kérdés, hogy miért tartom otthon a gyerekemet, hiszen anyaként ez a természetes állapot: mindenki otthon kezdi nevelni a gyerekét, csak aztán vannak, akik intézményi oktatásra váltanak, mások meg nem. :) A kérdés az, hogy miért küldeném intézménybe? Mi előnye származik belőle, ami otthontartva nem biztosítható a számára?

"Az meg, hogy mások ilyen-olyan megjegyzésekkel szurkálódnak a kicsik rovására, felháborító, de ezt minden kisgyerekes megkapja, sajnos, függetlenül attól, hogyan neveli a gyerekét... Köszönöm, hogy meghallgattatok! :-)"

Ha neked is van a témával kapcsolatos véleményed, amit megosztanál, akkor szólj hozzá.

Otthonoktatás és szerepek

A minap kaptam egy hosszú kommentet, amiben egyikőtök megosztotta a családjuk ovis tapasztalatait. A baráti kérdés úgy szólt hozzám, hogy mi van akkor, ha nem nagycsaládban él a gyerekünk, ha esetleg még nagy is a korkülönbség a tesók között- hogyan lehet otthon tartani a gyereket, hogyan lehet megoldani otthonoktatva a gyerekközösséget? És mi van akkor, ha a gyerekünk tényleg élvezi a gyerekközösséget, ovit vagy iskolát? Miért tartsuk távol őt attól, amit szeret? És egyáltalán: hogyan lehetnénk otthonoktatók, amikor folyamatosan azért könyörög a gyerekünk, hogy hadd lehessen más gyerekek között? Ezek nagyon jó kérdések. Ahhoz, hogy elindulhassunk a válaszok keresésében, azt hiszem vissza kell mennünk a prioritásokig ebben a dologban. A saját prioritásainkig és a saját meggyőződésünkig, hitünkig.

A kérdést én úgy tenném fel, hogy oka lehet-e az otthonoktatás feladásának, ha a családon belül nem lehet egykorú gyerekközösséget biztosítani egy gyereknek. És egyáltalán: vajon kell-e egykorú gyerekközösség egy gyereknek? Én úgy látom, hogy ma a társadalomban nagyon fel van fújva a gyerekközösség kérdése. Szülők és szakemberek sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítanak ennek a vélt gyermeki szükségletnek, mint pl. annak, hogy jó emberi mintákkal lássák el őket. Mire van tehát szüksége egy gyereknek?

Először is gondoskodásra. Szülőkre, akik nevelik és foglalkoznak vele, akik egészséges mintát biztosítanak a számára és akiken keresztül megtanul eligazodni a világ dolgaiban. Másodszor pedig szüksége van társaságra, közösségre, mint minden más embernek ezen a világon. Az emberek teremtetésüktől kezdve társas lények: szükségletük, hogy magukat megosszák másokkal, és szükségletük befogadni másokat intellektuálisan. Azt hiszem úgy lehetne ezt megfogalmazni, hogy egy ember csak egy másik személy lényének a tükrében képes saját magát értelmezni. Ez a személy lehet Isten is, lehet egy másik ember is- a lényeg, hogy énképünk egészségéhez szükségünk van rajtunk kívül álló személyekkel való interakciókra. Tehát nélkülözhetetlen dolog, hogy másokkal kapcsolatban legyünk. Vagyis kell az emberközösség.

Számít a korosztály? Azt kell, hogy mondjam, hogy nem. Gyerekkorban legalábbis nem. Kamaszkorban, amikor a nemi szerepek eltanulása előtérbe kerül, akkor jó, ha vannak hasonlóan gondolkodó kortársak, akikkel együtt lehet testben és gondolkozásmódban formálódni, de gyerekként erre nincsen szükség. És itt most nem arról beszélek, hogy mik az adott esetben mesterségesen felkeltett vágyai egy gyereknek. Hanem arról, hogy nélkülözhetetlen-e a gyerekemnek napi több órában azonos korú gyerekek társaságában lenni, vagyis sérül-e a gyerekem intenzív kortárs gyerekközösség nélkül vagy sem...

Régen, amikor még tanyán éltek a családok, a gyerekek azokkal játszottak, akik a családon belül adva voltak: kisebb tesókkal, nagyobb tesókkal, vagy tesók híján a tanya állataival, esetleg egyedül- és mégis egészségesen fejlődtek, mert volt mögöttük egy változatos korosztályt felvonultató többgenerációs család, melynek mindig volt olyan tagja, aki elérhető volt ha társaságra vágyott a gyerek. Akkor senki sem görcsölt azon, hogy mi lesz a csemetével kortárs közösség híján. A gyerekek sem. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ma sem kellene túl nagy jelentőséget tulajdonítani a kortárs közösségnek, sem az ilyen irányú vágyakat kifejező megnyilvánulásoknak, mert a hangsúly a közösségen van, nem a kortársakon.

Most tekintsünk el attól a mítosztól, hogy a gyerekközösségek az egészséges szocializáció színterei- ezzel ugyanis egyáltalán nem értek egyet. Szó, mi szó, mindenki szeret a saját korosztályával időt tölteni, idősebbek is, fiatalabbak is. De nem omlunk össze és nem sérül a személyiségünk, ha ez nem történik meg. Talán jó analógia erre a kisgyerekek tv-nézési vagy csoki-evési igénye.

Régen nem volt tv, és a gyerekek nagyon jól túléltek nélküle, ma azonban sok szülő szinte elképzelhetetlennek tartja a gyerekkel való boldogulást délutáni vagy esti tv-zés nélkül. Pedig a gyerekeknek egyáltalán nem szükséglete a tv! (A történetek, mesék hallgatása fontos a fejlődésük szempontjából, de a képi mese nem.) Ha nem szükséglet a tv, akkor miért hisszük azt, hogy a gyerekünknek szüksége van erre? Talán azért, mert szép gyerekkori emlékeink kötnek minket a tv-mesékhez. Vagy mert bizonyos mértékben magunk is tv-függők vagyunk. Vagy mert a tv megkönnyíti az életünket, mivel alkalmas a gyerekek ideiglenes elhallgattatására. És azt hiszem, hogy valahol ez a probléma gyökere a gyerekközösség-kérdésben is: a mi komfortunk.

Pedig csokit enni sem engednénk egész nap a gyerekünket csak azért, mert kifejezi abbéli igényét, hogy reggel-este csokit enne (vagy nyalókát vagy bármi hasonlót). Azért nem engedünk, mert tudjuk, hogy habár a csoki finom és édes, de gyakran fogyasztva káros és egészségromboló hatású, s ettől meg szeretnénk óvni a gyerekünket- ha kell, még a hisztije, vagy az elszomorodása árán is. Akkor miért érzékenyülünk el és esünk gondolkodóba, amikor a lurkó bölcsis-ovis gyerekközösségbe könyörgi magát? Ha meg vagyunk győződve arról, hogy a bölcsis-ovis gyerekközösségnek összességébe véve nem lesz jó hatása a gyerekünkre, akkor nem szabadna ellágyulnunk. És hát ez a fő kérdés: vajon meg vagyok győződve arról, hogy az intézményes oktatás-nevelés, bár sok jó eleme van, de alapvetően inkább káros hatású a gyerekem erkölcsi és szellemi jólétére? Aki efelől nincs meggyőződve, mégis otthon tartja a gyerekeit, annak komolyan újra kellene gondolnia a gyerekközösséggel kapcsolatos döntéseit.

Hogyha ebben a kérdésben bizonytalankodsz, ha sajnálod a csemetédet, mintha valami igazán jó dologtól fosztanád őt meg azzal, hogy otthon tartod- nos, akkor sürgősen írasd be őt egy intézménybe, mert meggyőződés hiányában többet ártasz neki az otthontartással, mint amennyit használsz. A bizonytalan anya ugyanis átadja ezt az érzést a finom szenzorokkal megáldott gyerekének, aki őhozzá hasonlóan úgy fogja érezni, hogy szülei megvontak tőle valami igazán jó dolgot... Ez senkinek sem használna.

A kérdés tehát hangozhatna úgy is, hogy te mit áldozol föl minek az oltárán? Mert vagy a védelmet és a teljes példaadás lehetőségét adod fel önként az intenzív gyerekközösség miatt- így tehát számodra a legfontosabb, hogy kortársak között legyen a gyereked. Vagy az intenzív gyerekközösségről mondasz le önként, gyermeked védelmében, azért, hogy a teljes példaadás és jellemformálás a családod Isten-adta hatalmában maradjon. Így vagy úgy- az lesz, amit te szeretnél. A kérdés csak az, hogy amit ma meghozol, az vajon 10-20 éves távlatban is jó döntésnek fog-e bizonyulni. (Nagyon hasznos és kijózanító tud lenni, s javaslom is, hogy te is tedd meg: az elkövetkező hetekben beszélgess el tizenéves fiatalokat szüleivel, ők már pontosan látják, hogy mit kellett volna másként csináljanak.)

A kezdeti kérdésre visszakanyarodva, az otthonoktatást nem kell, hogy befolyásolja az a tény, hogy nincsen sok testvére a gyerekünknek. Ebben az esetben az ő társasági igényét a szülőnek kell felvállalnia. De nem kell ezt úgy tenni, hogy a gyerekünk vég nélküli kiszolgálásával ellehetetlenítjük a vele való életünket. Ehelyett be lehet vonni mindabba a tevékenységbe, amit éppen végzünk, így gyerekünk valóságos jobbkezünkké válhat. A tevékenységek közben pedig lehet beszélgetni és ez is nevel, épít és jellemfejleszt- minket is, meg őt is.

Az otthonoktatást pedig ugyanannyira nem adja fel könnyedén az ember, mint az intézményben taníttatást. Valójában szerintem fordítva működik a dolog. Előbb meggyőződünk arról, hogy az otthonoktatás olyan valami, amivel azonosulni tudunk, majd elhatározzuk, hogy elköteleződünk, mint otthonoktató szülők. Azután ha akadályokkal, nehéz kérdésekkel találkozunk, akkor már nem az lesz az első reakciónk, hogy "talán abba kellene hagynom az otthonoktatást és suliba kéne küldeni őket". Persze biztosan vannak/lesznek nehezebb hetek, nehezebb otthonoktató évek, amiket nem lehet majd néhány okos mondattal lerendezni, de úgy gondolom, hogy többé már nem fogunk igazán hosszan elidőzni az intézménybe átíratás gondolatánál, inkább csak a nagy mélypontokon fut majd át az agyon, mint kísértés...

Alapvetően inkább a megoldandó feladatot szeretném meglátni és a kihívást: nem a döntésünkből kiutat keresni, hanem azt, hogy mi módon tudjuk a helyzetet otthonoktatóként megélni, megoldani. Nálunk a gyerekszám miatt nem gond a gyerekközösség, de ha gond lenne, akkor én keresztény baba-mama klubról, vagy játszóházról, szakkörről, barátcsaláddal rendszeres találkozókról, házicsoportról ötletelnék, ami megfelelően betöltheti a gyerekem közösség iránti igényét.

Lábjegyzet: Elképzelhető, hogy van olyan családi helyzet, amikor valakinek muszáj dolgozni menni és emiatt muszáj közösségbe adni a gyermekét. Én most nem az ilyen helyzetben levők felé fogalmaztam meg ítéletet. Ugyanakkor véleményem szerint ők a kisebbség, nem a többség. A legtöbben a babaévek után komolyan vágynak visszamenni dolgozni a gyerekük mellől- s ezt meg is teszik, amint tehetik. A poszt elsősorban otthonoktatás témában íródott, s nem azért, hogy azokat lehúzza, akik másmilyen felfogás, más prioritások szerint élnek.

Óvoda és szocializálódás...hajjaj

Gondoltam, megírom, hogy mit gondolok az oviztatásról és miért.

Az elején kezdem. Az ovit egy olyan intézménynek tartom, aminek feladata a gyerekek megőrzése, nevelése és fejlesztése.

- Azokat a gyerekeket kell megőrizni, akiknek mindkét szülője dolgozik, ezért napközben nincs aki megoldja a felügyeletüket.

- Azokat a gyerekeket kell nevelni, akiknek a szülei valamilyen okból kifolyólag nem akarnak, vagy nem tudnak a gyerekükkel foglalkozni: nem szoktatják őket a társas viselkedés szabályaihoz, nem tanítják meg nekik az alapvető higiénés szabályokat, nem tanítanak nekik az élettel kapcsolatos különféle készségeket pl. cipőfűző-kötés, terítés, fogmosás.

- Azokat a gyerekeket kell fejleszteni, akiknek a szülei ezt a feladatot bármilyen okból nem akarják vagy nem tudják felvállalni.

Fentiek mindegyike elsődlegesen a szülőknek, leginkább az anyának a feladata. Tehát ideális esetben, vagyis hogyha az anya felvállalja a kötelezettségeit, akkor nincs szükség óvodai foglalkozások látogatására. (Csak kényszer-megoldásként, hogyha munkába kell állnia.) Tehát én a közvélekedéssel ellentétben úgy látom, hogy egyáltalán nem szükséges dolog az oviba járatás. Hogyha az, amit az ovi végez, úgyis az én feladatom, és el is tudom végezni, akkor miért adnám ezt a lehetőséget másnak?? :)

Az óvoda kapcsán van még három dolog, amiről muszáj beszélni.

1. Szocializáció.

Aki egy ideje olvassa a blogomat, az tudja rólam, hogy erről a témáról kicsit más álláspontot képviselünk családilag, mint a legtöbb ember a környezetünkben...:) A szocializáció a társas viselkedés szabályainak elsajátítását jelenti az én olvasatomban. A gyakorlatban tehát egy jól szocializált gyerek képes más gyerekekkel és felnőttekkel kapcsolatot létesíteni, velük illedelmesen és kedvesen beszélgetni és játszani illetve képes értelmesen kifejezni magát.

Ami szerintem nem a szocializáció:

- nem a kortársak viselkedésének lemásolása,

- nem a farkastörvények (vagyis az erősebb felülkerekedése a gyengébben) megismerése, megszokása, netalán elsajátítása,

- nem lelki megerősödés a kortársaktól jövő atrocitások megszokása, valamint saját önvédelmi mechanizmusok kialakítása által.

Téves az a népszerű elképzelés, miszerint szocializálódni a legjobban kortárs közösségben lehet. Ez nem így van. Sőt, pont ott lehet a legkevésbé. Hiszen a kortársak is mind szocializálatlanok, őket is épp a szocializálódás elérésének szándékával járatják az intézménybe.

Egy csapat szocializálatlan személy közös légtérbe zárása sohasem fog szocializált személyeket eredményezni. Amit eredményezni fog, az egy csapat közösen szocializálatlan személy, aki a többiek antiszociális viselkedésmintáit is elsajátította. És sajnos a legjobb szándékú és legkreatívabb óvónő sem tudja 20-30 szocializálatlan kisgyerek negatív egymásra hatását kompenzálni.

És ez az, amit láthatunk az ovis és iskolás gyerekek viselkedését megvizsgálva. Hiszen az intézményi nevelést igénybe vevő gyerekek gyakran sodródnak egészségtelen érdekkapcsolatokba, durvák, csúnyán beszélnek, nem képesek toleránsan elfogadni a másmilyen embereket, anyagiasak, tiszteletlenek, udvariatlanok és rendkívül beszűkült érdeklődésűek, természetes kíváncsiságukat és tanulás iránti vágyukat vesztettek. Ez a felsorolás talán túl sarkos, de véleményem szerint helytálló.

E felsorolásra kizárólag azok cáfolnak rá, akiknek a nevelésére otthon a szülő energiát fordít, akár keresztény az illető, akár nem. Tehát nem az intézményi nevelés miatt válnak egyesek mégis jól szocializált személyekké, hanem pont hogy az intézményi nevelés ellenére. A káros hatásokat a szülői nevelés kompenzálhatja. Egy jól szocializált gyerek tehát leginkább nem az ovi vagy az iskola csúcs-szupi szocializációs hatását dicséri, hanem az anyukája vagy az apukája állhatatos ellennevelését...

Nem azt mondom, hogy egy gyereket otthon tartva mindez magától kialakul. Bele kell fektetni nem kevés időt és energiát. Aki nem fektet bele, annak otthon sem lesz szocializált gyereke. De a felelős szülő amúgy is megtenné ezt, ovi és suli mellett is. Így tehát ugyanannyi energiabefektetés mellett sokkal jobb eredmény várható. Persze, mint mondtam, nem magától.:)

A szocializálódáshoz megfelelő minták kellenek, vagyis olyan szocializált személyek, akiktől elleshetőek a helyesen alkalmazott szociális manőverek, vagy aki direktben megtanítja azokat. A családban ez jól meg tud valósulni. A gyerekeknek teljesen mindegy, hogy szocializált gyerektől vagy szocializált felnőttől tanulnak-e meg szocializálódni. Tehát egy családban szocializálódott gyereknek semmiféle hátránya nem származik abból, hogy ő nem gyerekek, hanem felnőttek között szocializálódott.

Még az is fontos, hogy a szocializálódást gyakorolni is kell más személyekkel való interakciók során. Nos, ehhez sincs feltétlenül szükség az ovira, hiszen nem a körülvevő gyerekek száma, hanem a kapcsolatok minősége számít. Tehát akinek több testvére van, az lehet ovi nélkül is szocializált. Aki időnként megfordul gyerekközösségben, legyen az akár gyüli vagy játszótér, vagy játszóház, vagy baba-mama klub, vagy vendégség, az ezekben a helyzetekben gyakorolhatja a szocializálódást. Ezek a találkozások általában tét nélküliek, mivel konfliktusok esetén szülőként azonnal közbe lehet lépni, illetve irányítani lehet a helyes problémamegoldás irányába a gyereket. Ehhez képest az intézményben hirtelen kell dönteni konfliktuskezelési módok megválasztásáról, és minimális segítséget kapnak a helyes normákat illetően...

2. Az ovi negatív hatásai

Erről nagyon kevés szó szokott esni! Néha olyan érzésem van, mintha körülöttem mindenki azt hinné (offline), hogy olyan nincs is neki... Így hát gondoltam, hogy összeszedem azt a sok káros hatást, amik az oviban nagy valószínűséggel érhetik a gyerekünket. Ez nem riogatás, vagy vad lejárató-kampány, hanem empírikus tapasztalat. Enyém, másoké, sokaké... Meg egy kis ébresztő azoknak, akik még mindig úgy gondolják, hogy egy kisgyerek számára nincs is jobb hely az ovinál. Hangsúlyozom, hogy az ellennevelés csodákat tehet, és minden elismerésem a kényszerből dolgozó anyukáké, akik emellett szívügyüknek tekintik a gyerekeik nevelését! Íme a lista.

A gyerkőc...

- megtanulja a kárörömöt, a másik gyerek kinevetését,
- megtanul csúfolódni, kegyetlenkedni,
- megtanulja, hogy ne tartsa tiszteletben se a másik gyerek testét, se annak holmijait,
- megtanul csendben beolvadni a tömegbe és az erősebbek elvárásait kiszolgálni,
- megtanul mások elvárásai szerint élni, és azokat a dolgokat fontosnak tartani, mint mások
- a többség által befolyásolhatóvá válik,
- kezdi elnyomni az egyéniségét, mert az nem-kívánatos egy uniformizálásra épülő rendszerben,
- leszokik a lelkiismeret és emberi irgalom cselekedeteinek gyakorlásáról, mert nem kifizetődő, és magát is veszélybe sodorhatja,
- megtanulja, hogy nem szükséges engedelmeskedni és tisztelni a felnőtteket,
- megtanulja az ovis trendet követni, legyen szó játékokról, szójárásról, ruházatról...

3. Felkészülés az iskolai közösségbe kerülésre

Szinte mindenki megjegyzi, amikor megemlítem, hogy nem oviztatjuk a gyerekeket, hogy "Nem tarthatjátok burokban őket!". Ez részben igaz. Illetve attól függ, hogy ki mit ért burok alatt.

Ha arra utal a burok, hogy fel kell készíteni a gyereket az iskolába lépésre, mert a túlérzékenyek ott nem rúghatnak labdába, akkor erre azt mondom, hogy mivel otthonoktatást tervezünk, vagyis a gyerekeink magántanulók lesznek, ezért ez az érv a családunkban nem szempont. De amúgy, igen, ezektől a hatásoktól igenis szeretném megóvni a gyerekemet. Nem a kortársaktól. Hanem a kortársak tömegétől, akik nyomást gyakorolnak egy egészséges értékrendre és eltorzítják, megalkuvásra késztetik azt.

Ha a burok arra utal, hogy szándékom-e a gyerekemet teljesen elzárni a külvilágtól és megfosztani minden családon kívüli emberi kapcsolattól, akkor erre azt mondom, hogy abszolút nem. Sőt, otthonoktatottakként szerintem sokkal többet fognak megismerni a való világból, mint az intézménybe járó társaik. A gyerekeink egyébként lépten-nyomon barátságokat kötnek, és ezek nem rokoni kapcsolatok, hanem vadidegen gyerekek...

Hát ennyi jutott így eszembe. Ha van kérdésed, ellenvetésed, egyetértésed akkor elő vele. Remélem érthető és nem agresszív voltam.

Antiszociális otthonoktatottak?!

Otthonoktatással kapcsolatban kapunk mostanában hideget, meleget. Na jó, leginkább hideget.:) Egyelőre azért nem olyan vészes a helyzet, szeptembertől számítunk igazi konfrontálódásra az ismerősök, családtagok részéről. Aztán persze az is lehet, hogy kellemesen kell majd csalódnunk. Bár, ismerve az oviba nem járás keltette porfelhőt, azért ebben nem bízom annyira. :)

Mostanában eléggé foglalkoztat a szocializáció témája. A családban mi, felnőttek sokat beszélgettünk a napokban arról, hogy mit lehet erre mondani: persze megannyi érv van, de szeretnénk előre felkészülni arra, hogy e kérdésre ne csapongva, hanem összeszedetten reagáljunk. Hiszen ez az, amit mindenki elővesz a tarsolyából, mint első ellenérvet, amikor elhangzik az ominózus mondat "Doda nem fog iskolába járni, hanem itthon fogjuk tanítani, magántanuló lesz." Ezért aztán Férjem fogta magát, és írt egy otthonoktatós hitvédelmi írást- már ha létezik a fogalom... Eme igen jól sikerült szerzeményt közlöm alább, képekkel kiegészítve.

*** *** ***

Definíció szerint a szocializáció azt a folyamatot jelenti, melynek során egy gyerek vagy fiatal megtanulja a társadalmi szabályokat és megtanul azok szerint viselkedni.

Otthonoktató családoknak gyakran felteszik a kérdést: "hogyan fog szocializálódni a gyermeked, ha nem megy óvodába vagy iskolába?"

Hát vizsgáljuk meg ezt a kérdést a MAI társadalmi viszonyokra vonatkozóan:

Ott kezdeném, hogy a mai világ felfogása erősen posztmodern, azaz a definícióban említett társadalmi szabályok igen liberálisokká váltak.

Minden kisebb társadalmi csoportosulásnak megvannak a maga szabályai. Aki abból kilóg, az antiszociális. Minden szabályrendszer, ami nem törvénysértő, elfogadott. Ez azt jelenti, hogy ma már nincs egyetlen, mindenki által követett szabályrendszer.

Nem kell messzire menni, csak nézzünk be az iskolák életébe, nézzük meg a tanár-diák viszonyt. Míg 10-15 évvel ezelőtt a tekintélyelvűség uralkodott, ma ez olyannyira megváltozott, hogy szinte bármilyen konfliktus keletkezik a tanár és a diák között, először a tanárt vonják kérdőre.

Mivel az értékrendek széles skálája elfogadott, felmerül a kérdés, hogy MELYIK értékrendszerhez szocializálódik a gyermek? Azaz: melyiket tanulja meg, melyiket teszi személyiségének részévé?

A szocializáció, az értékrendek megtanulása a családban kezdődik. Tisztelet, igazságosság, becsületesség, tulajdonviszonyok, mások megbecsülése – ezek mind a mai társadalom alapjai, mint sokak szerint az is, hogy „szerezd meg, amit akarsz”, „állj a sarkadra és tiporj át másokon”, „jogod van törtetni, akár másokon keresztül is” stb.

És ez a kétféle értékrend egymásnak feszül, és úgy tűnik, az utóbbi kerül ki győztesen … mert az ember önző, egocentrikus, törtető. És ez a kétféle értékrend feszül egymásnak az óvodákban és iskolákban is. És az utóbbi elnyomja az előbbit.

Mert azt senki sem tagadhatja, hogy sok gyerek bizony lenyúlja a másikét, erővel elveszi azt, amit kinézett magának, hazudik vagy épp meghazudtol, semmibe veszi a kirendelt vigyázót és vég nélkül sorolhatnánk az etikátlan magatartás különböző megnyilvánulásait …

Miért van ez így? Mert a szocializáció NEM az óvodában vagy az iskolában valósul meg, hanem a CSALÁDBAN. És mégis, mindezek mellett, amikor a kérdést felteszik: „Hogy fog szocializálódni a gyereked?”, úgy tűnik, mintha az óvoda/iskola lenne a GARANCIA a szocializálódásra! És sokan bedőlnek ennek a demagógiának.

Mert ez bizony az! Ez az állítás a szülőkkel elhiteti, hogy a szocializációt az állami intézmények megoldják. Elhitetik azt, hogy olyan gyerekek kellenek, akik „a jég hátán is megélnek”, épp csak azt nem teszik hozzá, hogy a jég hátát emberek képezik, történetesen az én vagy a te gyermeked.

És ezzel eljutottunk arra a pontra, ahonnan az emberiség szocializációja indult: abba a korszakba, ahol a farkastörvény uralkodott.

Köszönöm, ebből a mi családunk nem kér! Mi szocializáljuk gyerekeinket: megtanítjuk azokra a társadalmi elvárásokra, amelyek letűnőben vannak ugyan, de még tartják magukat. Ezt azonban az állami intézmények NEM tudják biztosítani, egyrészről azért, mert a gyermekek hozott értékrendszere messze elmarad a „szocializált” személy értékrendjétől, és mert a társadalom egy másik szabálya kimondja, hogy a gyermek jogai olyannyira erősek, hogy az már sérti a tanár jogait. Sajnos a szülők ezt örömmel veszik.

Otthonoktató szülőknek nem szabad bedőlniük a nyomásnak: biztonságban, tisztelettel, szeretettel kell megtanítani gyermekeinket az értékes társadalmi normákra. És amikor felnőnek és tisztelni fogják embertársaikat, ők viszont fogják tisztelni őket.

A Biblia is ezt tanítja. Ez törvényszerű. Én ezt akarom gyermekeimnek átadni. És Te?