 |
Isten |
A legutóbbi,
karácsonyos poszthoz sokan hozzászóltatok és jócskán születtek kommentek is, aminek nagyon örültem. Sok gondolatot indukált bennem ez a téma, amíg az egyes felvetésekre válaszoltam, és jól esett tapasztalni, hogy a családom nincsen egyedül, mivel hit-alapon más keresztények is pontosan úgy éreznek a karácsonyozással kapcsolatban, ahogyan mi, és ebben egyetértésben tudunk lenni az Úrban, ami igen jó érzés.
Persze, nem mindenki értett egyet. Sőt, a többség más véleményen van, de ez várható is volt egy ilyen érzékeny témánál.
Hogy a poszt címéhez kanyarodjak: egyikőtöktől kaptam egy terjedelmes hozzászólást sok-sok értelmes gondolattal, ami kihívás elé állította a hitemet, abban az értelemben, hogy életemben igen kevés hithű ateistával találkoztam. Úgy gondoltam, erre mindképpen válaszolnom kell.
Kedves Eszti,
Olvasom a blogodat egy ideje, mert érdekesnek tartom az okfejtéseidet. Sokszor azt érzem, hogy amit leírsz, az összefüggések sorozata, de valahogy mégsem áll össze a kép. Előre szeretném bocsátani, hogy kötekedőnek tűnhetek - az is vagyok sokszor, de nem rosszindulatú. Szintén le kell hogy szögezzem, hogy sok évnyi hezitálás után a tavalyi év volt az, amelyikben hangosan is ki mertem mondani azt, amit régóta érzek: hogy isten nem létezik. Fura megkönnyebbülés volt, titkon számítottam arra, hogy rajtakapnak, mint a rossz gyereket és majd valami nagy kék villám csap belém, de aztán semmi sem történt.
Hozzá kell tennem, hogy nem hajtogatom naponta ezt a mondatot, ez kicsit olyan volt nekem, mint egy homoszexuális coming out-ja, megtettem, letudtam. Sok minden okozta azt, hogy eddig eljutottam (kilyukadok majd a karácsonyhoz is valamikor), túl sok veszteség és nyomorúság ért, méltatlan nagy terhek gyerekként és felnőttként is, amiket én nem úgy éltem meg, mint a hitem próbatételét, hanem úgy, mint vaskos arccsapásokat. Tudom, hogy ezt lehet másképpen is látni, én nem úgy teszem. Amit az élettől kaptam, azt vagy a szüleimtől, családomtól jött - értsd minden vetületét, érzelmit, anyagit, erkölcsit - vagy én magam fizettem-fizetem az árát.
Sajnálom, hogy az eddigi életed nem olyan élet volt, amilyet magadnak szerettél volna. Azt hiszem, sokan vannak így. De nem gondolom, hogy helyes dolog Istent okolni mindazért a sok rosszért, ami veled történt. Isten mindenható, de bölcs is. Neki nem az a célja, hogy vég nélkül kiszolgálja a mi kívánságainkat. Isten nem szolgája az embernek, hanem fordítva: nekünk kellene szolgálni Őt. Már csak ezért sem róható fel Neki, hogy nem azt tette, amire te számítottál. Ő Isten - szuverén Úr, Aki azt tesz, amit akar. De mindegyikünket nagyon szeret, és így tudhatjuk, hogy mindaz, amit tesz, szeretet.
Nagyon jól látod: Ő osztja a lapokat. Mindent, ami itt a földön történik velünk, Isten célzottan enged az életünkbe. De nem azért teszi ezt, mert egy gonosz szándékú személy, Aki örömét leli abban, ha másokat szenvedni lát. Ellenkezőleg: Isten maga a szeretet. Ő megtehetné, hogy egy elég jó életet biztosítson, ehhez azonban Rá kellene hallgatnunk és máshogyan hozzáállni az Ő személyéhez és a Fiához.
Azt írtad, hogy a nehézségeket és traumákat nem a hited próbatételeként élted meg. Ebben helyesen cselekedtél, ugyanis a hitpróbák kizárólag a hívőknek adatnak. Isten nem próbálja meg azoknak az embereknek a 'hitét', akik nem rendelkeznek azzal. Előbb jön a hit és utána jön a próbatétel.
Megértem, hogy vaskos arculcsapásnak élted meg azokat a helyzeteket, azonban nem jogos elvárni Istentől, hogy mindenféle jót tegyen veled, amikor te nem
Őt szolgálod. Szándékosan írtam így: nem
Őt szolgálod, mivel mindegyikünk szolgál valakinek. De, míg egyesek a testnek szolgálnak és a maguk kívánságait teljesítik, addig mások Istennek a szolgái. A Biblia a testüknek szolgáló embereket a bűn szolgáinak nevezi, mivel a testük kívánságainak a kötelékei közt élnek: vagyis a testük
a saját akaratuktól függetlenül viszi bűnre őket, és nem tudnak más tenni, csak engedni a testüknek, amely állapotnak a vége, halál. Tehát, csupán illúzió, hogy a magunk akaratát tesszük: vagy Isten akaratát tesszük, vagy a testünkét.
Ha nem Istent szolgálod, akkor nem Ő a te Urad. Ha Ő nem az Urad, akkor nem igazságos a részedről, ha Őt kéred számon mindazért, ami az életedben van. A számlát az illetékes hivatalnál kell benyújtani: ha te a te testednek szolgálsz és a magad szíve szerint élsz, akkor önmagadat kell okolnod mindazért, ami veled történt. Talán Isten megmutatta volna a helyes utat, talán megvédhetett volna, talán másként alakulhatott volna, talán... - de te az Ő bölcs kormányzását csak korlátozottan tapasztalhatod meg, hiszen nem tartozol az Ő uralma alá, hanem onnan kivonod magadat azzal, hogy nem Néki szolgálsz, hanem önmagadnak.
Természetesen vannak bizonyos dolgok, amiket emberekként nem áll a hatalmunkban megváltoztatni. Vannak helyzetek, események, amik elkerülhetetlenek. És ezek megtörténnek velünk hívőként is, akár szeretnénk, akár nem. De, ha valaki Istent szereti, annak a rossz dolgok is a javára vannak, mert az Ura természetfeletti erőket mozgat meg azért, hogy az Ő szolgája a nyomást elviselhesse - sőt, a hívő ember képes Istent még jobban megismerve formálódni is a nehézségek által. És az az igazság, hogy pontosan ez a célja a nehézségeknek...
Volt egy pillanat, amikor a Szent Péter Bazilikában meginogtam apám halála után. Egy érsek vágott át a csarnokban, és azóta is megmagyarázhatatlan módon léptem elébe és kértem tőle, hogy áldjon meg, három nyelven kellett elmakognom, hogy mit szeretnék, láttam hogy siet, és zavarban is voltam nagyon. Anyám a távolból figyelte döbbentem az eseményeket, ősautista családból származunk, generációk óta. Az érsek pillanatnyi hezitálás után megtorpant, mögötte a komplett slepp majdnem a sarkára lépett, akkora hőkölés volt. Megértette végül, amit kértem tőle, behunyta a szemét, és megfogta a homlokomat.
Egy másodperc múlva azt éreztem, hogy forró a keze, és a becsukott szemhéjamon át valami irdatlan nagy fehér fény csapott bele a koponyámba, rövid villanás volt, mint a vaku. Levette a kezét, rajzolt a homlokomra egy keresztet, és szó nélkül tovább sietett, közben a tömegből többen rávetették magukat, de nem állt már meg. Én meg ott álltam döbbentem, és elsírtam magam. Percekig bőgtem, fogalmam sem volt, hogy mi történt, de nagyon megrázott az egész. Aznap megvásároltam életem első és vélhetően utolsó keresztjét, a kifeszített Jézussal. Ezt csak azért írtam le, mert fontosnak tartom elmondani, hogy 'been there, seen that, done that'**.
Nem gondolom, hogy "you've been there". Volt egy szellemi megtapasztalásod - talán istenélményed -, de ez nem jelenti, hogy volt hited is (amitől aztán elfordultál volna).
A hit hallásból van, a hallás pedig Isten Igéjének megismerése által. Tehát, nem egy élmény határozza meg a hitet (vagy a hit hiányát), hanem az igazság, amelyet Isten kijelent a Bibliában. Az ördögök is hiszik, hogy van Isten, de ettől még nem fognak a mennybe jutni, mivel az üdvözítő hit nem azonos az Isten létezésébe vetett hittel, hanem sokkal több annál: egy természetfeletti dolog, amit Istentől kapunk. Ő hitet gyújt az ember szívébe és az ember erre a hit-gyújtásra hittel és engedelmességgel reagál. A hit tehát először is Isten ajándéka, azután személyes döntés kérdése minden egyes helyzetben, ameddig élünk. A Szentlélek viszont minden alkalommal segítségünkre van ebben a döntésben.
Ha úgy gondolod, hogy Isten volt az, Aki megérintette a szívedet abban a válságos helyzetben, amikor apukád meghalt, akkor arra reagálnod kellett volna. Te tettél egy lépést (vettél egy keresztet), de nem tetted meg, amire Isten (ha Ő volt) téged valójában indított. Ő akkor és ott a te szívedet akarta - nem a pénzedet vagy egy szimbólumot a szobádba. Ha Ő volt, akkor azért érintett meg, hogy az Övé legyél: mert meg akar vigasztalni, be akarja gyógyítani a sebzett szívedet és egy új életet akart neked adni, amelyben Ő a Te szerető mennyei Atyád és a vezetőd is, Akivel sohasem tévedhetsz el.
De túl azon, hogy soha nem múló emlékem lett ebből, ami a mai napig lúdbőröztet, és biztos vagyok benne, hogy sokan ennek a töredékétől megtérnének, bennem ez a dolog nem kanyarított eleget hozzá. Valószínűleg azért, mert nincs rá szükségem.
Nem gondolnám, hogy egy szellemi élmény arra szolgál, hogy az ember attól 'jól megtérjen'. Szellemi élményekre nem jó alapozni a megtérést, mert minden hasonló élmény kétféle forrásból eredhet.
Egy templom nem garancia arra, hogy ott biztosan Istent tapasztaljuk meg, az ördög ugyanis nem fél a vallás céljára fenntartott épületektől. Szellemi élmények tőle is származhatnak, ezért minden ilyen megtapasztalást Isten Igéjének alapján kell megvizsgálni.
A nem hívőknek Isten nem élményeket akar adni, hanem új életet. Az Úr nem késztet arra, hogy vallásos tárgyakat vásárolj - különösképpen nem feszületet, amin Ő még rajta van -, mert Ő már feltámadt a halálból és ma is él. És éppen ez a lényege az evangéliumnak, ettől lesz az üzenet ma is aktuális.
És lehet, hogy nem veszel róla tudomást, de ettől még nagy szükséged van Istenre, mint ahogyan minden embernek. Én nem ismerlek téged, de a Bibliából tudom, hogy egyetlen ember sem tud teljes lenni az ő Teremtője nélkül. Mert a bűneinkkel, a bűntudatunkkal, a múltunkkal és a jövőnkkel nem tudunk Nélküle mit kezdeni: Nála van az igazi betöltöttség. Azt a vágyat - az Isten utáni vágyat - soha, semmi más nem tudja betölteni benned: sem dolgok, sem emberek, csakis Isten maga. És Ő be is akar tölteni téged, mert nagyon szeret.
A lelki tölteteim más erőforrásokból táplálkoznak, számomra a meditáció szó sokkal több megnyugvást ígér, mint egy hideg, kényelmetlen padon eltöltött óra, ahol valaki arról beszél, hogy hogyan érzelmez valamit, amit mások írtak le a saját gondolataik interpretációjaként (biblia). Mint a verselemezés, ha rossz az ember magyar tanárja - és akkor a költő arra gondolt...
Megértelek és teljesen igazad is van. Csakhogy Isten nem egy vallás és nem is egy tan elsajátítása, ahol majd jól megmondják, hogy miről mit is kell gondolnod. De nem is lelki pótlék, vagy eszköz arra, hogy az ember békességet és megnyugvást kapjon. Isten egy
személy, Aki jobban szeret téged, mint amekkora szeretetet valaha tapasztaltál.
Ő valóságos, pont ugyanannyira, mint te vagy én. Vele kapcsolatba lehet kerülni, és Ő személyes kapcsolatot szeretne minden emberrel. A Vele való találkozás nem hasonlít egy hideg templomi padban eltöltött órára, és messze többet ad, mint amit a meditáció adhat. Isten és a hit nem személytelen, hanem nagyon is személyes!
Nem tudok azonosulni istennel, mert az egyházai - ki melyik irányt követi ugye - tele van szennyel. Nem tudok azonosulni egy pápával, aki Prada cipőt hord, és az adakozásról beszél, etc, nem is kezdek bele az abortusz, a világbéke, a melegek házassága témakörbe. Nem tudok azonosulni egy olyan főnökkel, akinek a beosztottai ilyen trágya munkát végeznek, és még nincsenek elbocsátva. Mint a teleshop. Ott valahogy jobban működik a gőzborotva, meg a elektrosztatikus törlőrongy.
A szenny az nem az Istentől jön! A képmutatás Neki nem tetszik! A valláshoz pedig semmi köze: az élő hit, az az Ő asztala! A vallás egy halott dolog, de a hit élő. És e hitben Isten ereje mutatkozik meg, amely teljes mértékben megváltoztatja az embert belülről. Azok az emberek, akiket te Isten beosztottainak gondolsz, valószínűleg nem azok, mert a Biblia azt tanítja, hogy a gyümölcseikről ismerhetőek fel az Övéi. Ha valakinek nem látszik az életén, hogy Istennel találkozott, akkor valószínű, hogy nem is találkozott Vele.
Egy ember állíthatja magáról, hogy Ő Isten 'beosztottja', de ettől még nem lesz az. A Bibliában olvasunk olyanokról, akik az utolsó napon nagy ledöbbenéssel fogják majd tudomásul venni, hogy ők nem kerülhetnek a mennybe. Azt hitték magukról, hogy keresztények, sőt, még Istennek is bizonygatták, hogy ők valóban az Övéi, az Úr mégis a kárhozatba küldte őket, mivel nem voltak az Ő szolgái a földi életükben. Bár látszólag Istent szolgálták a földön, vagyis Érte tettek csodákat és nagy dolgokat, de a szívükben mégsem voltak az Övéi. Mert ezt a kérdést nem az ember szavai, nem az egyháztagság, és nem is az Úrért végzett cselekedetek döntik el.
Amelyik ember találkozott Istennel, annak a Szentlélek a szívével együtt bizonyságot tesz arról, hogy ő már az Övé! Ezt említi is a Szentírás. És ez a találkozás meglátszik rajta, mert onnantól fogva ő már más ember - egy új ember - aki nem csak hallgatja, hanem cselekszi is az igazságot (a Biblia szerint, aki csak hallgatja az igazságot, az nem valódi hívő).
Ha valaki találkozott Ővele, akkor annak az élete tejesen megváltozott, mert az Úrral való találkozás az ember életét alapjaiban változtatja meg. Ha nincsen ilyen változás, akkor nem történt meg a találkozás. Akkor viszont nem Istent kell okolni, mert ebben az esetben nem az Ő szolgáiról van szó.
Nem gondolom azt, hogy egy olyan isten, aki az evilági létünkben nem foglalkozik azzal, hogy pedofil papjai vannak, az pont azon fog fenn akadni, hogy megünnepeljük a karácsonyt.
Istennek nincsenek pedofil papjai. A vallásnak semmi köze Istenhez: Ő nem vallásos és a valódi keresztények sem azok. A '
keresztény' szó errefelé nyugaton nagyon le van amortizálva. Sokan beszélnek "keresztény Európáról" és szinte sikk arra hivatkozni, hogy valaki hisz Istenben - még akkor is, ha az a hit nem különösképpen befolyásolja az életét, csak a két nagy ünnepen, meg néha vasárnap... Keleten más a helyzet. Ott a keresztényeket üldözik. Akinek a Jézus Krisztusba vetett hitéért súlyos árat kell fizetnie, az nem dobálózik olyan könnyen a keresztény jelzővel.
Az, hogy Isten jelenleg még nem büntet meg minden bűnöst, aki a Földön él -
kegyelem. Főleg azért, mert nem csak a pedofil pap bűnös, hanem te és én is... Istent nagyon is érdekli, hogy mit teszünk és a pedofil papok súlyos bűne ugyanúgy haragra ingerli, mint a te ateizmusod. Mert mindkét dolog mélyen sérti az Ő szentségét (bűn nélküli állapotát). A Biblia azonban világosan tanít arról, hogy Isten a kegyelmi időt egyszer 'lezárja' és utána lesz majd elszámoltatás.
Egykor minden egyes ember minden egyes bűnéért számot fog adni az élő Istennek. Isten pedig, mint igaz bíró, mindenkire ki fogja szabni a rá vonatkozó igazságos ítéletet. És akkor a pedofil pap -ha addig meg nem tér- bűnhődni fog a bűneiért a szentsége hiánya miatt. De ugyanúgy te is -ha addig meg nem térsz- a saját hitetlenségedért, mert Istennél nincsen személyválogatás. Amikor tehát a másik ember fejére kéred a tüzet, vigyáznod kell, mert tőled sincsen az távol. Ezt egyáltalán nem fenyegetésnek szánom, nagyon is komolyan gondolom, hogy ez fog történni. Isten kijelentette, hogy lesz Utolsó Ítélet - és én hiszek Neki.
Nekem, mint hithű ateistának, a karácsony nyilván nem jelent semmit, a kultúrtörténeti részén kívül (hagyjuk, hogy téveszmék-e vagy sem, tekintsük a téveszméket is a kultúrtörténetünk részének), de mégis tartjuk. Teszem hozzá: nem szeretem. Ennek a gyökerei a múltamig nyúlnak vissza, de ez mindegy most. De tartjuk.
Tartjuk, mert van egy 4 éves gyerekem, aki már hetekkel a karácsony előtt karácsonyi lázban ég - ahogy én is égtem az ő korában. És igen, kér dolgokat, ajándékokat, amiket jó eséllyel meg is kap. Megkapná amúgy is, de a decemberben megvett dolgokat akkor inkább már dec. 24-re időzítem. Mert akkor hozzák az ANGYALOK. A nagypapija, a dédimamája angyalkái. Véletlenül sem a Jézuska. Más okból, mint nálatok, de nálunk sem ő hozza.
De SOHA, soha nem tenném meg a gyerekemmel, hogy a saját meggyőződésem, hitem, babonám, bármim miatt megfosztom attól, ami alapvetően nem okoz neki kárt: hiszen az, hogy nyugalomban eltölt pár napot a szeretteivel, jókat eszik és iszik, tágra nyílt szemmel bámulja a karácsonyfát, együtt sétálunk nagyokat és játszunk a játékaival, az csak pozitív élményeket okoz neki. Megtehetném azt, hogy kivonom magunkat belőle, de MINEK?
Miért fosztanám meg magam és a gyerekem, az anyám bármitől, ami ártatlan örömforrás mindannyiunknak? Szeretnünk adni egymásnak, látni a másik örömét... Együtt lenni, nevetni, kártyázni, jó borokat inni. Miért jobb az, ha azért, mert valamiben nem hiszek, az öröm lehetőségét is megvonom magamtól?
Értem az érvelésed és nem is arról beszélek, hogy neked, mint hithű ateistának bármitől meg kell fosztanod magadat (épp elég az, hogy Istentől megfosztottad magad). Téged a magad értelme irányít, nem Isten akaratát keresed - logikus, hogy nem látod értelmét annak, hogy lemondj valamiről, amit a szíved kíván, mert örömforrás az életedben. Azonban, meg kellene értened a másik oldalt is. Egy kereszténynek Isten a Forrása az életében: neki az ad örömet, ha Isten tetszését keresheti, és ha cselekedheti az Ő akaratát.
Egy hívő akkor érzi jól magát, ha Istennel megfelelő kapcsolatban* van, ezért neki egyáltalán nem mindegy, hogy mit akar Isten. Ha keresztény vagyok és tudom, hogy a karácsony Istennek nem tetszik, akkor
örömmel lemondok róla, mert akkor azt is tudom, hogy Istennek tetszik az én lemondásom. Ilyen módon megmaradok az Ő akaratában és nem vétkezem, és megmarad a Vele való szeretetkapcsolatom is, ami boldogságot és betöltöttséget ad a hívő embernek, rajta keresztül pedig békességet és örömet egész családjának.
Ez ugyanakkor a bizalomról is szól. Hogy elhiszem-e, hogy az a jó nekem, amit Isten jónak tart, és az nem jó nekem, amit Ő nem tart jónak. Az, hogy valami 'látszólag' ártalmatlan, az csak a látszat, mert, ha Isten tetszésével nem találkozik, akkor az már nem lehet hasznos. Nem véletlenül nem akarja Isten, hogy ennek az 'ünnepnek' a részesei legyenek a keresztények.
Erről másként vélekedünk, mert mások a referenciáink. Neked elég az, amit magad gondolsz erről a témáról az alapján, hogy látszólag milyen ez az 'ünnep'. Nekem muszáj tudnom azt is, hogy Isten mit gondol róla. És az életemet ahhoz fogom igazítani, amit Ő gondol.
Egy hívő családban felnövő gyermek esetében Isten tud adni kreativitást a szülőknek, hogy hogyan szeressék jól a gyermekeiket karácsonyfa nélkül, karácsony nélkül. Egy jól szeretett gyermek nem fog összeomlani, ha nem egy kivilágított fenyőfát kell csodálnia évről évre. Ha a légkör megfelelő otthon, akkor az többet nyom a latba egyetlen feltuningolt napnál az évben. Ha a légkör nem megfelelő otthon, akkor az egyetlen feltuningolt nap nagyon kevés lesz a gyermek gyerekkora szempontjából.
Nem törvényszerű, hogy egy gyerek azért, mert a szülei hívők (akik emiatt nem karácsonyoznak) már kimarad minden jó mókából, szeretetből, közösen eltöltött csodás időből. Lehet mást, máshogyan, máskor is ünnepelni. Ráadásul ott vannak a hétköznapok is, amiket lehet széppé tenni tartalmas programokkal, összebújásokkal, akár ünnepekkel.
Mi sem vonjuk meg magunktól az öröm lehetőségét: télen családi ünnepet tartunk, amit hét napig ünnepelünk, és az év többi napján mindennap együtt vagyunk a családdal. Szerintem ez bőven 'kiváltja' a karácsonyt.
Számodra isten mindent vivő hatalom, ami alá berendeled a családodat is, hiszen ugyan azt állítod, hogy a választás lehetőségét a gyerekeid megkapják, hogy kövessék-e az utadat vagy sem, de azért ekkora nyomás alatt a gyerekek legtöbbször a szülői-nevelői csapáson mennek végig (vagy totálisan az ellenkezőjén - lásd a vakbuzgó hitű mészáros gyilkosokat).
Igen így van: számomra Isten a mindent vivő hatalom. Amikor arról van szó, hogy mi felnőttek mit viszünk be a családunkba a hitünkből, ott mindig megméretik a hitünk.
Mi hisszük, hogy helyes dolog istenfélelemben nevelni a gyermekeket, nemcsak, mert hasznos ez nekik, hanem, mert Isten ezt jelenti ki az Igéjében. Az istenfélelemre nevelés végső célja nyilván nem egyfajta erkölcsös életre való felkészítés, hanem az élő Istennel való személyes találkozás előkészítése. Mi, szülők, reméljük, hogy a gyerekeink is Istent fogják követni, mert ez a legjobb dolog, amit az ember tehet.
Nem érzed néha azt, hogy a való élet egy fikció nyomása alá kerül?
De, folyamatosan. A fikciót úgy hívják, hogy Evilág Hiábavalósága...
Azért, mert van egy 2000 éves kultúrtörténeti hagyományunk, és történelmi bizonyosságaink Jézus létezéséről, még semmi nem támasztja alá isten létezését.
A teremtett világ lépten-nyomon bizonyságot tesz Istentől. Minden körülöttünk - a sejttől kezdve az univerzumban található égitestek pályáiig - borzasztóan összetett. És hiába a sok 'modern' műszer és okos tudós, mert a töredékét sem tudjuk sem kikutatni, sem felfogni ennek.
A világban rendszer van nemcsak makro, hanem mikro szinten is - ez is egyike azoknak a bizonyítékoknak, amelyek egyértelműen a Teremtőre mutatnak. És nem tudom, számít-e neked, de tizenhét évvel ezelőtt én személyesen találkoztam Vele. Ma is kapcsolatban állunk, a gyermeke vagyok. A bizonyíték az Ő létezésére számomra evidencia, mert megtapasztaltam Őt, és megváltoztatta az életemet. (És azóta is folytonosan teszi.)
Ezekkel együtt egy fontos dologra tapintottál rá. Mivel Isten nem látható, ezért annak, aki Őt keresi,
hinnie kell, hogy Ő van - de megjutalmazza azokat, akik Őt keresik.
Nem gondolod, hogy erőszakos és méltánytalan valami olyat erőltetni a gyerekeidre, amiből később hátrányuk is származhat? Hogy nem lehet azt megtenni, hogy hol hanukával próbálkozol, hol karácsonyfával, hol meg semmivel, mert a hitelességed látja a kárát?
Nem gondolom, hogy egy gyereknek kára származik abból, ha a szüleit néha látja tévedni. A legtöbb ember változik és formálódik valaminek a mentén, valaminek az irányába: engem leginkább az Istennel való személyes kapcsolat formál folyamatosan. Ez egy dinamikus szeretetkapcsolat, amelyben a legfőbb vágyam, hogy az Ő akarata mentén mozogjak. Az életemben minden dolgot, amire Ő felhívja a figyelmemet, igyekszem hozzáigazítani az akaratához - és az, amikor megteszem, nagy belső örömmel tölt el.
És nem hiszem, hogy te nem változol, nem fejlődsz és sosem próbálkozol. Csak éppen te a karácsonyhoz ragaszkodsz, az az egyik szilárd pont az értékrendedben, nekem pedig Isten a szilárd pont, amit nem akarok megváltoztatni.
Ha folyamatosan Isten akaratához igazítjuk a családi életünket, az folyamatos változást jelent, de ez nem okoz problémát, ha a gyerekek felé is jól van lekommunikálva a váltás. De hadd fordítsam most meg a kérdéseidet.
Te nem gondolod, hogy méltánytalan valami olyat erőltetni a gyerekedre, amiből később hátránya is származhat? Hogyan adod neki át az erkölcsöt, miért legyen 'jó', mi értelme helyesen cselekedni, ha úgysem létezik semmiféle viszonyítási pontja az életben, mivel nincsenek abszolútumok, hiszen nincsen Isten?
Nem gondolod, hogy a hitelességed látja a kárát, hogy azt mondod a gyermekednek, hogy nincs Isten, de az ajándékát angyalok hozzák? Ha a nagyszülők angyalok, akkor ők vajon a mennyben vannak, ami nem is létezik, hiszen nincsen Isten?
Nem gondolod, hogy a gyerekeiddel látszólag meg tudod értetni azt, hogy a karácsony badarság, csak épp mindenki hülye akkor, aki körülöttetek él és nem így gondolkodik?
Miért minősíteném a gyerekeim előtt a máshogyan gondolkozókat? Miért tanítanék nekik ilyenfajta mentalitást, amikor ez nem áll meg az igei szeretet alapjain? Ők tudják, hogy nem attól lesz valaki értelmes vagy 'jó', hogy nem ünnepli meg a karácsonyt, mert ez nem értelem vagy a 'jó'-ság kérdése. Okos emberek is cselekedhetnek helytelenül és kevésbé briliáns elmék is dönthetnek helyesen. 'Jó' meg 'rossz' emberek pedig nincsenek, csak Isten kegyelme nélkül szűkölködő bűnösök, meg olyanok, akik részesültek Isten megbocsátásában és ezért az Ő szemében tiszták (szentek).
Nem nevelek felsőbbrendűségi tudatot a gyerekeimbe: nem gondolják azt, hogy egy jó döntéstől az ember jobbá válik. Tisztelik a többi embert, de ettől még nem fogják lemásolni a döntéseiket. Arra tanítom őket, hogy minden dolgot vizsgáljanak meg és ha kell, merjenek az árral szemben úszni, hiszen az ár gyakran sodorja rossz döntések felé az embereket. És, hát, a karácsony esetében is pontosan ez a helyzet. Mert két irányban megyünk.
Én a magam részéről Isten akaratát szeretném tenni, bármibe kerül is, mivel egyedül ezen van az Ő áldása. És nem befolyásol, hogy sokan mennek a másik irányba, mert az nem a helyes irány.
Ami a karácsonyt illeti, valakinek biztosan igaza van. Vagy a környezetemnek van igaza és a karácsony egy nagyszerű ünnep, amivel semmi baj sincs, vagy tévednek a karácsonyozók. Szerintem tévednek.
Nem gondolod, hogy végül is mindegy, hogy hiszel-e vagy sem, a lényeg az, hogy ki tudd szemezgetni a valóság morzsái közül az értékeset az értéktelentől?
Egyáltalán nem mindegy, hogy hiszel-e vagy sem! Mert teljesen más a valóságérzékelésed, ha nem hiszel, mint, ha hinnél. A valóság morzsáihoz ugyanis a szellemi valóság is szervesen hozzátartozik. Ha a természetfölöttivel kapcsolatban elhibázod a megítélést, annak súlyos következményei lesznek már itt a földön is, de még inkább az örökkévalóságban.
Eleve, hogyan is tudod az értékeset az értéktelentől különválasztani, amikor Isten nélkül nincsen olyan abszolút mérce, amely egyértelműen megmondaná, hogy mi az értékes és mi nem. Mert egyik embernek ez az értékes, a másiknak meg az. A pedofilnak más az érték, egy sorozatgyilkosnak megint más, egy muzulmánnak ismét más. És más a pénzéhes üzletembernek, más az alkoholistának, más a drogbárónak, más a sztárnak. Más a kisgyerekes szülőnek, más a szinglinek, más a tininek, más az özvegynek. És más Ázsiában, más Afrikában. Szóval, akkor most melyik az
igazi érték és melyik úgynevezett 'érték' értéktelen valójában? Vagy szerinted minden értékes, ami valaki szerint az? Nem hiszem, hogy ezt gondolnád.
Nem gondolod, hogy nem minden fekete vagy fehér, függően attól, hogy isten rátette a kézjegyét vagy sem? (Tudom. Mindenre rátette.)
Nem gondolom, mert nincsen sokféle út, csak kétféle: széles és keskeny. Kétféle élet: keresztény és nem keresztény. Kétféle irány: menny és pokol. Kétféle cselekedet: Istennek tetsző és Neki utálatos. Nincsen határterület, nincsen semleges zóna, mert Isten számára nem közömbösek a mi utaink. És mi minden nap állást foglalunk...
Elgondolkoztál már azon, hogy lehet, hogy jót akarsz, de kárt okozhatsz?
Igen, sokszor gondolkozom ezen. Sőt, időről időre feljön bennem a kétely: nem mintha nem bíznék Istenben, hanem látom a saját esendőségemet. És amikor szembesülök ezzel, akkor tudom, hogy okozhatok kárt is, de az, hogy okozok-e, egyedül az én döntéseimen múlik. Azokon a döntéseken, amelyeket napról napra meghozok. A szeretetemen múlik a dolog, az Istenre figyelésemen és az engedelmességemen. Ugyanakkor tudom és érzem is, hogy Isten végtelen szeretete átöleli a családunkat (nem csak a miénket, mindenkiét, még ha nem is érzik, nem is tudják). Az Ő kegyelme az, amely segít, hogy lehessen újrakezdeni mindennap egymással. Megbocsátani, helyre tenni, és amit tegnap elrontottam, ma már nem elrontani.
Fejlődés, növekedés, hitben, szeretetben, Isten ismeretében - erről szól ez a mi életünk. És, ha mindig megteszem, amit Isten elvár tőlem, akkor a családom boldog család lesz, mert Isten jelenlétében békesség és szeretet van, és egy ilyen otthon, boldog otthon. Ha viszont nem teszem meg, amit Isten elvár, akkor kárt fogok okozni, ez bizonyos.
Minden nap kihívás felülkerekedni a kísértéseken (amik tévútra visznek) és odaadni magam Isten terveire. De, amikor megteszem, azt Isten mindig megáldja. Hiszem, hogy a családunk hosszú távú boldogulása pontosan azon múlik, hogy mi, felnőttek, mennyire tudjuk követni Isten akaratát a mi egyéni életünkben. A karácsonyhoz való viszonyulás is ebből mutat meg egy keveset.
Isten igazságos, méltányos, jó és mindenható. Ő maga a szeretet. Ha Isten jelen van az otthonunkban és az Ő szeretetével szeretjük egymást és a gyerekeinket, abból úgy hiszem, hogy nem baj, hanem túlcsorduló áldás származik.
* "Egy hívő akkor érzi jól magát, ha Istennel megfelelő kapcsolatban van."Amint korábban írtam, az Úr egy személy, Akivel a hívő ember személyes kapcsolatot ápol. Ezt az embert Isten megszólítja, megbízza, elhívja, vezeti napról napra. A hívő elhanyagolhatja az Úrral való személyes kapcsolatát, amitől ez a kapcsolat megromlik. Ettől a hívő ember boldogtalan lesz, hiszen az életét ez a kapcsolat tölti be. Ilyenkor helyre kell állítani a kapcsolatot, de ez nem olyan bonyolult, ugyanakkor őszinteséget igényel. De Isten mindig megbocsát a Hozzá folyamodó embernek.
** "been there, seen that, done that": nyers fordításban 'én tudom, mert jártam ott, láttam és megtapasztaltam azt'.
|
Isten |
