Ha megint tudnátok otthontanulni -ha lehetne- választanád ezt magatoknak újra?

Nagyon. Úgy. Tűnik. Hogy. Van. visszaút.

De te nem jönnél vissza. Nem állnál bele újra. Nem vállalnád fel az egész káoszt újra, nem mennél utána, még ha működhetne is. Nem akarsz.

Elmentél egy másik életbe, másfajta mindennapokba. És a gyász, mellyel eltemetted a régi otthontanulós létedet, és az a sok szervezés, meg erőfeszítés, hogy az az élet élhető és a maga módján újra otthonos legyen... hogy önazonos élet legyen... ezeket a melókat reverzben átélni és megint berendezkedni egy másikba, még ha az megint a régi is. Na nem. Ilyenbe téged senki bele nem rángathat.

A múltba nézés amúgy sem visz előre. Pedig előre kell nézni, mert arra mész. Te előre nézel és megnyugodtál abban, hogy ha így alakult, hát így alakult. Ebbe a helyzetbe kerültél,
egyébként nyilvánvalóan kényszerből, és ha már egyszer citromot dobott neked az élet, legalább limonádét készítettél belőle. És már túlvagy a citromon, hiszen megcsináltad a limót.

Minek erről beszélni: jól vagy most, a családból mindenki jól van. Már jól vagytok ebben. Végre elmondhatod, hogy több-kevesebb küzdelem után megszoktad ez. Mindenki megszokta, így már nincs visszaút. Nem lenne fair az új életükből kirángatni a gyerekeket. Nem lenne fair magadat is visszakényszeríteni a régi dolgokba, hogy újra a káosz ura legyél otthon.

Ezért nem jönnél vissza. Ezért nem állnál bele újra. Nem vállalnád fel az egész káoszt újra, nem mennél utána, még ha működhetne is. Nem akarsz.

Újra otthontanítani? Köszönöd, de azt már nem. Az iskola miatti több rohangálás ellenére is most az idegeid, hosszú évek óta először, tartósan kisimult állapotban vannak. Ez az élet már így a tiétek. Így, hogy benne van a suli, az ovi, a munka, a hajtás, a lecke, az időhiány. Mert emellett azért vannak ott jó programok is, a srácok pedig szereztek iskolai barátokat, beilleszkedtek egy osztályközösségbe és te fellélegeztél, mert látod, milyen ügyesen csinálják: ez egyszer ráadásul nem a te nyakadban van minden. És már nem is lógtok ki a sorból, nem kapjátok az ívet az ismerősöktől úgy, mint régen - megszűnt az ellenszél.

Amúgy meg, mondod, ez az intézményes oktatás-dolog elég durván be van feketítve az otthonoktatók között, holott egyáltalán nem olyan rémes, mint amennyire gondoltad, hogy lesz. Vannak szuper tanítók, tanárok, akik tényleg törődnek a gyerekekkel és a rendszer leveszi azt a hatalmas terhet a válladról, melynek a létezését eddig nem nagyon merted beismerni magadnak - mely miatt mégis annyiszor voltál kétségbeesett meg ideges, amikor még otthontanítottál.

Végre most mindenki önállóbban megy a dolga után és a maga módján motiváltabb is a tanulásban. Szóval, mondod, nem annyira gáz, simán kibírható a dolog - sokkal könnyebben, mint a gyerekekkel összezárt, digitálisotthonoktatós, egyhónapos országos karantén. A családodban mára mindenki magára talált ebben az új helyzetben. És, te is. Ezért nem jönnél vissza. Nem állnál bele újra. Nem vállalnád fel az egész káoszt újra, nem mennél utána, még ha működhetne is. Nem akarsz.

Akkor sem, ha meg lehetne oldani. Akkor sem, ha a törvény jövőre tényleg lehetővé tenné számotokra.

De én meg arra kérlek, hogy gondold át újra és gyere vissza! A hajón, amin utazunk, még szinte üres a dekk, van helyetek. És nem csak azért mondom ezt, mert hiányzik körülem az a láthatatlan, mégis érezhető régi szövedék, amit a közeli-távoli otthonoktató ismeretségekből az évek alatt együtt létrehoztunk. Hanem, mert... tudod te is. A lelki rész miatt.

Te már csak múlt időben szeretnél erre az egészre gondolni, de kérlek, emlékezz most! Volt idő, amikor nem csak koordináltad a gyerekeid életét, nem csak magad után loholtál. Otthon a rengeteg együtt töltött, becses időben az életük nyitott könyv volt előtted és minden nehézség ellenére is tudtad szeretetben nevelni őket. Mivel volt rá idő - és mivel az Úr az engedelmességet megáldva minden problémát, akadályt, nehézséget is áldássá tett számotokra bőséges kegyelme által.

Időnként érezted is azt, hogy a gyerekeddel való foglalkozás tényleg megéri a napi vesződséget, mivel a belé tett masszív idő miatt nem "maradtál le" róla: láttad, ahogyan a szemed előtt fejlődik a jelleme, nyílik az értelme - és néha, nagy ritkán mások is észrevették láthatatlan munkád eredményét. A gyerekeddel meglévő és folyamatosan épülő szoros kapcsolat következtében pedig ő korától függetlenül mindig őszintén kíváncsi volt rád és akart veled lenni. "Akkoriban" még elsősorban te, az apukája, meg a tesói voltatok a mindennapos közege - nem a tanárok, osztálytársak.

Micsoda rendkívüli, szép és nehéz idők voltak azok!

A kapcsolat persze azóta sem szűnt meg, de talán érzed te is, ahogyan hétről hétre, hónapról hónapra egyre jobban átalakul. A szülő-gyerek kapcsolat és a testvérek közötti kapcsolat változik, lazul - az osztálytársakkal viszont erősödik. Pedig az a közeg, amit a gyereked most megszokott, nem jobb neki, mint a család. Nem jobb neki, mint te. Az összes kiforratlanságoddal és gyengeségeddel együtt is jobb vagy számára, mint a kortárs közösség. Lelkileg az a kortárs közeg nem ártatlan és nem elég jó.

Persze elismerem, hogy talán nem könnyű a visszatérés. Biztosan nem az. De miért kellene egy muszájból meghozott döntés mellett egész életen át kitartani? Miért kellene ragaszkodni az oviba, suliba járáshoz, amikor létezik lelkileg gazdagabb másik lehetőség?

Gyere vissza: válaszd újra családodnak az otthontanulás útját. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de nem is a könnyűt érdemes választani. Hanem a jót kell választani. Ha lehetséges.

Miért mondanál le a szoros napi kapcsolatról önként, és veszítenéd el gyermeked szelíd, jóra való befolyásolásának a lehetőségét? Miért engednéd, hogy a család helyett most már a kortársaihoz ragaszkodjon, ezzel tudatlanul is formálásra adva másoknak az érdeklődését, jellemét, szívét?

Miért tennéd ki gyermekedet világias normák és laza erkölcsű kortársak befolyásának, akadályokat állítva ezzel nyiladozó hitének útjába? Miért fosztanád meg őt a családban nevelkedéstől, melyben a veled való mély és szoros kapcsolat által pozitív irányba formálódhat jelleme, személyisége?

Nagyon. Úgy. Tűnik. Hogy. Van. visszaút. Élned kéne vele.

Elemi otthontanulás-aggódások, avagy "te nem félsz attól hogy...?"

A másik blogon egy korábbi posztban írtam arról, hogyan igyekszem felülkerekedni az elemi félelmeimen. Bár amit ott leírtam, az az otthontanítás gyakorlati oldalához kapcsolódik, ezzel a témával érdemes lelkileg is kicsit behatóbban foglalkozni, elsősorban a gyerekekhez köthető témák érintésével.


"Te nem félsz, hogy mi lesz, ha iskolába kerül otthontanuló gyereked?"

Amikor kisebbek voltak a gyerekek, aggódtam ezen, mert láttam, mások gyerekeiben mit okoz az iskola és nem akartam, hogy oda kerüljenek a mieink. Ma ezen nem aggódom. Úgy látom, hogy ha iskolába kerülnének, akkor sem lenne itt a világ vége. Nyilván mi, szülők, alapos mérlegelés után hoznánk meg ezt az eddigi meggyőződésünkkel merőben ellentétes döntést. Ez a mi szülői döntésünk lenne, így bizonyára beszélnénk erről a gyerekeinkkel. Egy ilyen helyzet nekik is, nekünk, felnőttnek is kihívás lenne, de szerintem jól tudnánk, jól tudnának kooperálni a helyzettel.

Így gondolom, hiszen eddig otthon voltak, szeretve voltak, játszhattak, olvashattak, alhattak kedvük szerint. A stresszszint, az elvárások, a napirend jobban hozzájuk szabott volt: ezek pedig olyan, az ideális fejlődéshez szükséges dolgok, amik bizonyára hatással voltak az életükre. (És ezek pont azok a dolgok amúgy, amiket kétséges, hogy az iskola valaha képes lesz nyújtani.) Szóval, még ha nem is volt otthon minden tökéletes, azért úgy hiszem az otthontanuló gyerekek kapnak annyi érzelmi és lelki útravalót otthonról, amivel meg tudnának bírkózni az intézményes oktatás és az ezzel járó drasztikus élethelyzetváltás kihívásaival. És persze nem kellene egyedül tegyék, hisz továbbra is a szüleik maradnánk, akik szeretik és segítik őket.


"Nem aggódsz, hogy a gyerekeid felnőttként nem fognak tudni helytállni?"

Nem aggódom. Ugyanis senki sem tudhatja, hogy mi fog történni, csak Isten. A jövőnk az Ő kezében van. Lehet, hogy az otthontanulás a mi családunkban szívás lesz, és a gyerekek miattunk nem fognak tudni boldogulni felnőttként. Lehet az is, hogy a suli lenne szívás, és a gyerekeink ott szereznének életre szóló sebeket, meg tanulás-utálatot. Aztán meg, az is lehet, hogy semmi gond nem lesz otthontanulva. Vagy suliba járatva. De honnan is tudhatnánk ezt előre? Honnan tudhatnánk ezt bizonyosan? Nem tudhatjuk. Fogalmunk sincs erről. És, mivel nem tudhatjuk, más támpontokat kell keresnünk, mint a saját értelmünk.

Mivel én nem tudom garantálni, hogy otthontanulva boldogulni fognak, mint ahogyan azt sem, hogy az iskolában lenne jobb nekik, ezért Istenhez fordulok. Én úgy értettem meg, hogy nekünk itthon kell lennünk, az Úr ezt mutatta a számunkra. Ebben a kérdésben nem tudok magamban bízni, mivel nem ismerem a jövőt: még arra sem tudok garanciát vállani, hogy ugyanolyan maradok, mint voltam. (Ez persze reménykeltő is, hisz benne van a potenciál az életemben, hogy jó irányba változom, de azt nem tudhatom, hogy ténylegesen így lesz-e.)

Lehet, hogy minden ugyanaz marad sokáig: a küzdelmek, a kétségbeesés, egy nyomorúságos élethelyzet. Lehet viszont, hogy nem így lesz. A helyzet akármikor megváltozhat: javulhat, de akár rosszabbodhat is. Én is változhatok akár jó, akár rossz irányba, változhat a helyzet a világban, az országunkban, a lelkemben. Nem tudható, hogy mi jön még, nem tudom, mi hogyan lesz hónapok, akár évek múlva - egyetlen életeseményen is megfordulhat az ember helyzete, élete, dolgokhoz való hozzáállása.

Ennek a sok bizonytalanságnak a közepette számomra az Úr Jézus az egyedüli biztos pont. Akárhogyan is lesz, Ő tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Tudom, hogy Ő a legjobbat akarja nekem, a javamra és a gyerekeim javára munkálkodik. Ő formál minket mindennap és csodát tehet velünk, ha ez a jó terve. Belenyúlhat az életünkbe akár már holnap, megszabadíthat gyötrelmektől, megadhatja a megoldást problémás helyzetekre vagy megmutathatja másként, hogy Ő ott is Úr.

Ő akármit megtehet, de mindent, mindent a javamra munkál! Ha tehát nekem valamit megmutat, akkor bölcs dolog ahhoz ragaszkodni. Nem azért, mert minden időpillanatban valamiféle üdvözült lilaköddel a fejemben élek, abban bízva, hogy itthon minden mindig jó lesz, mert csak jó lehet. Nem. Ennél realistább vagyok. De tudom, Kiben hiszek. És tudom, Kinek hittem. És Ő még nem csapott be engem soha. Ezért, ha Ő azt mondja, hogy erre menjek, akkor Neki elhiszem, hogy erre jó mennem. Nem azért, mert látom előre, mi lesz és biztos vagyok benne, hogy meg tudom csinálni. (Nem látom és nem is hiszem, hogy a saját erőmből végig tudnám csinálni.) Viszont teljes mértékben bízom abban, Akinek a kezében van a jövőm. És Ő azt mondja, jó lesz.


"Nem gondolod, hogy lehet, hogy az otthonoktatással elszúrod az egész életüket?"

Nagyon nagy a felelősségem, ennek a tudatában vagyok. Egy életre meghatározó lesz a gyerekeink számára mindaz, ami otthon történik. Mi ketten (a férj és én) tönkretehetjük őket vagy adhatunk nekik a felnőttkorukra is kiható lelki tartalmat, bölcsességet, inspirációt. Segíthetünk nekik érett és kedves emberekké válni, vagy végignézhetjük, ahogyan kicsinálja őket az itthoni légkör. Egyáltalán nem mindegy, milyen légkörben és mi történik itthon. Egyáltalán nem mindegy, hogyan élünk együtt a gyerekekkel, mit látnak rajtunk, bennünk, belőlünk, milyen légkört teremtek és mit teszünk velük.

Előbbiek miatt akár jogosan is érezhetem azt, hogy minden rajtam áll - de ez így csak egy része a teljes képnek. Merthogy nem vagyok egyedül. Van férjem, akivel ketten kell hordoznunk a család gondjait-bajait. Vannak lelki testvéreink, akikkel meg lehet osztani a terheket. És ott van Isten, Aki jelen van az otthonunkban, adja Szentlelkét, békéjét, bocsánatát, bölcsességét. Ha senki más nem lenne is, Ő nem marad el mellőlem és hordoz mindenestül. Mert az Ő útján járok és megyek arra, amerre vezet: a dolgom Rá figyelni és megérteni, mit akar, hogy tegyek.

Ha Ő vezet, akkor Ő viseli a terhet: akkor nem én vagyok, akinek azon kell szorongania, hogy valami mellémegy. Ha Ő vezet, akkor Ő hordozza a felelősséget értem és a családért, és megosztozunk a felelősségben az otthontanulással kapcsolatban. Ő erre vezetett és vezet tovább, én meg megyek Vele, és azon igyekszem, hogy őszinte szívvel, hitben megmaradva tudjak Hozzá kapcsolódni. Mindennap.


"Nem lehet, hogy rossz indítékból döntöttél? Mert félsz a gyerekedet suliba adni?"

Igen, ez is benne van. A félelem. Ami nem biztos, hogy rossz motiváció. Attól függ, pontosan mitől és miért félünk a sulival kapcsolatban. Én nem az iskolától magától tartottam: nem attól, hogy ha bekerülnek a gyerekeink, rosszul fogják magukat ott érezni. Bár ma is úgy látom, hogy a taposómalom, a rengeteg házi feladat és az egyes tanárok viselkedése miatt sanszos lenne az is, hogy nem szeretnének suliba járni, azért valószínűleg el tudnának lavírozni ott, és túl tudnák komolyabb lelki sérülés nélkül élni.

Nekem a suli elsősorban a lelki és emberi kapcsolatokra gyakorolt hatásával rettentett (rettent) meg. A gyerek szüleitől való izolálódásával és a lelki haszon elmaradásával. Mert kétségtelen, hogy az intézmény elszakítja a gyereket a szülőtől, és, ha nincs velem a gyerekem nap közben, akkor kevéssé tudunk kapcsolódni. És, ha nem kapcsolódunk eléggé, akkor kétesélyes, hogy fog-e ránk hallgatni fontos dolgokban. Ugyanakkor, ha nincs velem, akkor máshoz viszont kapcsolódni fog, (hiszen szükséges neki valakihez kapcsolódnia, belé van kódolva, hogy valakihez kötődnie kell, ahhoz, hogy egészségesen fejlődhessen). Akikhez kapcsolódni fog, azok viszont nem más felnőttek lesznek, hanem természetszerűen a kortársai. Tőlük viszont nem nagyon tud az élet dolgaival kapcsolatos bölcsességre szert tenni, mert nagyon kevés használható élettapasztalattal rendelkeznek.

És, ami számomra a leginkább aggasztó, az a helyzet az örökkévalóság szempontjából. Ha a családunkban itthon jelen van az Úr Jézus, mert nálunk itthon Ő az Úr, akkor nem bűn-e egy olyan közegbe küldenem, ahol nem fogadják el úrnak az Urat: ahol nem Őt tisztelik, nem Róla beszélnek? Itt a gyerekeink élete és lelke a tét - hogyan is ne tegyek meg mindent, hogy Isten jelenlétébe vonjam őket, hogy Őt jobban megismerjék, megszeressék? Igen, félek a gyerekeinket suliba adni, mert hívő szülőként nem tudok az intézményre olyan helyként tekinteni ahol Ő felmagasztaltatik. A gyerekeinket sáfárságra kaptuk Istentől és jól kell velük sáfárkodnunk. Számunkra az otthontanulás melletti döntés ennek a sáfárságnak a szerves része (tudom, másnak meg másban nyilvánul ez meg, de én meg így érzek).


"Nincs benne a pakliban, hogy az otthontanulással, mint családi döntéssel kapcsolatban esetleg félreértetted Istent?"

Mivel ez egy családi döntés, két felnőtt ember véleménye, meglátása kell találkozzon benne. Én itt most a sajátomról tudok beszélni, a férj tudna a maga harcairól, de Ő most nincs megszólítva.

A kérdés amúgy nagyon jó, és ezt én komolyan megvizsgáltam az elején, mert tudtam, hogy enélkül folyamatos bizonytalanságban lennék. A nehézségek idején meg adná magát a helyzet, hogy mindent megkérdőjelezzek. Szóval a kezdéssel kapcsolatban nincsenek bennem kételyek. Ma is emlékszem arra a napra, amikor már javában az iskolakeresésben voltunk. A magántanulóságot elfogadó, otthontanuló családokkal együttműködő intézmény után kutattunk, és egyszer csak belémderengett a felismerés, hogy nem halogathatom tovább a lelki harcot. A szervezkedésben való továbblépés előtt muszáj volt letennem Isten kezébe a dolgot, és nyíltan megkérdeznem, hogy Ő mit szeretne velünk cselekedni ez ügyben.

A harc abban állt, hogy teljesen félre kellett tennem az akkor már erőteljesen alakuló preferenciáimat (otthontanulás). Emlékszem az érzésre: tudtam, hogy ha megkérdezem az Urat, akarja-e, hogy otthontanuljunk, akkor teljesen el kell fogadnom a válaszát. Akkor is, ha nem az lesz a válasz, amit hallani szeretnék. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy bármit fog is válaszolni, már el van kötelezve a szívem, hogy azt tegyem, amit mondani fog. Mert az lesz a jó, még ha adott pillanatban nem is látom, hogy hogyan lesz az jó. Aztán megharcoltam a dolgot: megkérdeztem és megvártam a választ, és Ő megerősített abban, hogy erre kell továbbmenni.

Nincs tehát bennem kétely. De, ha valakiben van, akkor itt a lehetőség: miért nem harcolod meg ma, hogy mit akar veled az Úr? Ha Ő azt mondja: menj haza a családodhoz és tanuljatok otthon, akkor úgysem lesz több kérdés. De, ha Hozzá fordulsz, akkor el kell hinned, hogy Ő meg tudja neked mutatni magát és az akaratát is, olyan módon, hogy a szívedben kétely nélkül tudni fogod, hogy maga Isten az, aki veled ezt közölte. Akkor nem lesz ott a kétely, hogy esetleg nem jól értetted Őt.

   

Felkészítés vagy védelem??

A dilemma körülbelül arról szól, hogy a gyerekeinket a világ kísértéseivel szemben fel kell-e vérteznünk, vagy inkább védjük meg őket ezektől.

Természetesen jobb a felkészítés, mint a felkészületlenség. Sok hívő szülő a gyerekével való nem eléggé szoros kapcsolata miatt nem idejében készíti fel őket a szexuális kísértések, a párválasztás, az alkohol és a drogok kihívásaira. Vagy egyáltalán nem is kerít arra sort, hogy beszélgessen a gyerekével a helyes viselkedésről és barátai megválogatásáról. Ezért őket az osztálytársak, a hollywood-i filmek és a tinimagazinok 'világosítják fel' a maguk módján, a maguk életszemlélete szerint. Ez nagy veszélyeket rejt magában. Tehát, ha választani kell felkészületlenség és felkészültség között, akkor jobb a felkészültséget választani - jobb idejében felkészíteni a gyerekeinket arra, ami rájuk vár.

A kérdés az, hogy mi vár rájuk és mikor. Vagyis: nem inkább védenünk kellene őket, ahelyett, hogy buzgók vagyunk a felkészítésükben?

Nem hiszem, hogy helyes dolog pl. internet és tévé ügyében szabad kezet adni egy kisiskolásnak. Nem hiszem, hogy felügyelet nélkül órákat kell eltöltsenek ezek mellett a berendezések mellett. Ha viszont van felügyelet, akkor nem kell felkészíteni őket arra, hogy szexuális kísértésekkel és adott esetben igencsak aberrált dolgokkal is fognak találkozni.

Ha nem nézhetnek mindenféle bolondos rajzfilmet, ha nem tölthetnek órákat netes számítógépes játékok vagy facebook használatával, ha nem szörfölhetnek kedvük szerint a különféle szájtok között, akkor nem szükséges idejekorán felkészíteni őket arra, hogy mivel fognak szembetalálkozni az oldalsávban és a felugró ablakokban.

Nem arról van szó, hogy ne tudjanak arról, hogy nem mindenki teszi azt, ami helyes és normális. Arról van szó, hogy sok dologban egyáltalán nem kell szabad kezet adnunk nekik, majd azzal nyugtatni magunkat, hogy mi megtettük, amit kellett, mert előtte szóban jól felkészítettük a gyerekeinket.

Inkább távol kellene tartanunk őket bizonyos dolgoktól.

Lehet, hogy felkészítettük őket, lehet, hogy a fejükben tudják is, hogy mi a helyes, de ettől még az adott helyzet lehet egy erejükön felüli kísértés, amiben akkor sem tudnának megállni, ha a lehető legalaposabb felkészítésben részesültek volna. A helyes döntések ugyanis nem csak az ismeretekről szólnak, hanem az akaratról, a szándékról, a lelki érettségről és a jellemről is. Ezek nem formálódnak ki pár mély-beszélgetés alatt, amikor a gyerekeinket "kísértésekről és veszélyekről" világosítjuk fel.

Az alkalmi beszélgetés nem teszi kisebbé a felelősségünket a gyerekünk szellemi jólétében: hiába beszélünk velük és tanítjuk őket, ha botránkoztató dolgokat engedünk a szemük elé, amire adott életkorban semmi szükségük sincs.

A képernyők esetében sokáig elég a védelem, és a felkészítés ideje csak sokkal később kell, hogy elérkezzen.

Egy másik területe ennek a kérdésnek az ovikérdés. Egy hívő szülő normális körülmények között sosem tanítaná arra a gyerekét, hogy egy másik gyereket megüssön, megrúgjon, sem arra, hogy bosszút álljon önmagáért. De az ovi más. Mert ott szinte minden csoportban előfordulnak olyan kis agresszorok, akik a szüleiktől egy nagyon vad viselkedésmintát vettek át, mely viselkedéssel az óvónők sem tudnak mit kezdeni (ezekben az esetekben a kis agresszor szüleivel való komoly elbeszélgetés sem jön szóba, mint lehetséges megoldás, hiszen a gyerek éppen tőlük vette át a mintát...)

Adott hát a helyzet, ahol van egy kisgyerek, aki szelíd, nem bántana senkit - őt viszont megtalálja egy ilyen kis agresszor és elkezdi nyúzni. A hívő szülőknek a Biblia tanítása szerint a 'ha megütik az egyik orcádat, tartsd oda a másikat' -elvet kellene a gyerekeik felé tolmácsolniuk, de ezt nagyon kevesen teszik, és hát valljuk be, kegyetlenség is lenne. Mert az agresszor erre a szelíd magatartásra csak vérszemet kapna és még durvábban szekálná a kis szelídet.

Mit tesz hát a hívő szülő? Összeszorult szívvel azt mondja, hogy kerüld el azt a kisgyereket, de ha beléd köt, akkor állj ki magadért - vagyis felhatalmazza a gyerekét az erőszakos válaszreakcióra önmaga megvédése érdekében. Bár ez a tanács nyilvánvalóan szembemegy a Biblia tanításával, de a szülő azzal nyugtatja magát, hogy a gyereke még nem keresztény: majd ha az lesz, akkor az ilyen eseteket könnyebben fogja viselni, mintha most lenne belekényszerítve a szelídségbe. Meg aztán, így valóban megtanul kiállni magáért, szóval ez a nehéz helyzet is segít érettebbé fejlődnie.

Mivel általában már pár ilyen erőszakosabb válaszcselekmény is visszakozásra készteti a kis agresszort, ezért végül hamar megoldódik és feledésbe is merül a helyzet. De vajon szükség volt erre az egészre? Muszáj volt a Biblia tanítását félretenni az ovi miatt? Igen, muszáj. Máskülönben komolyabban is megsérülhetett volna a gyerekünk a folytonos szekírozások miatt. Ha azonban az ovi egy olyan hely, ahol a gyerekem csak úgy tud boldog gyerek maradni, ha a Biblia tanítását figyelmen kívül hagyom az ő érdekében, akkor érdemes elgondolkozni, hogy a hívő szülők gyerekeinek mi keresnivalójuk van egy ilyen helyen.

Nekünk a Biblia értékrendjét és parancsolatait kell a gyerekeink szívébe vésni - ha ezt egy intézmény kompromittálja, akkor ne vigyük oda a gyerekeinket! Elvégre Istennek kell inkább engedni, hogy nem embereknek. Ha nem tudok keresztény szülő lenni az ovi miatt, akkor inkább az ovit adjam föl, minthogy megalkudjak.

Ha nem adom fel az ovit, akkor a felkészítést választom a védelem helyett. Ez a felkészítés azonban egyrészt nem Isten szerinti (hiszen eltér a Biblia tanításától), másrészt olyan viselkedésmintát kínál megoldásnak a problémára, amely a későbbiekben nem lesz kívánatos senki számára.

Ez megint egy olyan helyzet, ahol jobb nem kitenni a gyereket egy olyan helyzetnek, amiben abszolút védtelen. Nem az a megoldás, hogy megkeményítem őt idejekorán, hanem az, hogy a védtelent megvédem.

Sajnos én ezzel a kis agresszor viselkedéssel a gyülekezetben is találkoztam, hívő családok gyerekeinél. Előfordulhat tehát olyan, hogy egy oviba nem járó kisgyerek is megtapasztal bizonyos atrocitásokat másoktól. Azonban ebben a helyzetben abszolút más a felállás, mint az oviban: nem két rossz közül kell választani (vagy visszaüt a gyerek vagy elszenvedi, és ő maga sérül lelkileg). A gyülekezetbe családok járnak, így tehát megvan az a hatalmas előnyünk, hogy tudunk a jelenlétünkkel védelmet adni egy-egy ilyen goromba viselkedéssel szemben, anélkül, hogy a gyerekünket igeellenes viselkedésre kellene biztatnunk. (Ha a testi védelem nem elegendő, akkor még mindig el lehet beszélgetni a szülővel vagy a vadóc gyerkőccel - azonos szellemi alapon állva jó esélyünk van, hogy szót fogunk érteni.)

Fontos, hogy megértsük: nem anyámasszony katonája, aki kisgyerekként bizonyos helyzetekben igénybe veszi a szülei védő-óvó segítségét. Az, hogy ma ritkán látunk ilyet, még nem teszi követendővé, amit magunk körül látunk.

Fontos azt is megértenünk: senki nem lesz edzettebb, erősebb, érettebb attól, ha minél több atrocitással találkozik gyermekkorában. Sokan hivatkoznak erre, de attól még nem így működnek a dolgok. A gyerekek védelme bizonyos szennyes vagy testileg-lelkileg veszélyes dolgoktól, nem beteges túlféltés, hanem egészséges reakció - válasz a gyerek természetes szükségletére. Olyan ez, mint amikor a kisbaba sírására az anya bemegy hozzá és a karjába veszi őt.

Kezdetben ösztönösen védjük a gyermekeinket és ezek az ösztönök hasznosak, hiszen Istentől kaptuk őket, fontos funkcióval. Később az Úr megtanít, hogy mikor és hogyan kell elengedni a kezüket, de fontos, hogy Isten ilyenféle tanítását ne keverjük össze azzal a társadalmi nyomással, amely a gyes lejártát követően oviba adásra késztetne. Egyes pszichológusok állításaival szemben a hároméves életkor még közel sem az az életkor, amikor elengedhetnénk a gyerekeink kezét. Ez már onnan is látszik, hogy mások gondjaira, felügyeletére, tanítására bízzuk őket, mert magunk sem gondoljuk, hogy már meg tudnak állni a saját lábukon.

Valójában mi sem tekintünk úgy rájuk, mint akik alkalmasnak a nélkülünk való életre, csupán másokra bízzuk őket, hogy helyettesítsenek minket a feladatunkban, mert nekünk más dolgunk van...

Ne gondoljuk, hogy ha a társadalom többségével együtt idő előtt elengedjük a gyerekeink kezét és olyan közegbe vagy olyan médiumok elé engedjük őket, ahol nem tudnak jól élni a szabadságukkal, akkor mindent megtettünk azért, hogy ideálisan fejlődhessenek.

Egy ember akkor lesz erősebb az őt érő nehézségektől, ha már van megfelelő stratégiája a helyzetek megoldására. Ha ilyen nincs neki, akkor egy mások érzései iránt megkeményedett vagy önsajnáló ember lesz/lehet belőle.

Az önállóság nem ugyanaz, mint nem számítani felnőtt segítségre, mert úgysem tudnak segíteni. Ugyanakkor hallottam már szülők szájából is, hogy "a gyerekek hadd oldják meg egymás között" a problémáikat, ami arra utalt, hogy mi, szülők ne avatkozzunk be, még ha testi és szóbeli erőfölény-fitogtatás is áll fenn a felek között, amellyel a gyengébb fél nyilvánvalóan nem tud mit kezdeni... (Ezek rendszerint nem a 'sértett' fél szüleinek szájából hangzanak el, de hát nem is helyénvaló ez a hozzáállás.)

A harmadik területe ennek a kérdésnek, az iskola. Ez az ovi mellet a másik helyszín, ahol olyan dolgokra kell a gyerekeinket felkészíteni, amire adott esetben semmi szükségük nem volna. Nem kellene rákényszerítenünk őket, hogy egy harmincfős osztályban egymaguk legyenek világosságok az éjszakában a család értékrendjét képviselve. Nem kellene megtanítanunk, hogy hogyan viselkedjenek olyanokkal szemben, akik erkölcstelen és botránkoztató dolgokat élnek eléjük, netán erre is csábítják őket és kicikizik őket, ha másfajta véleményt képviselnek. Nem kellene biztatnunk őket, hogy legyenek süketek a káromkodásra, pajzán viccekre, magamutogató ruhákra, tinisztárokra és mindarra az eléjük élt világra, amivel körül vannak véve a nap nagyobb részében. Nem kellene folytonosan az ellen a versenyszellem ellen tanítanunk, ami az egyént nem Isten egyedi és különleges teremtményeként kezeli, akinek önmagához képest kell fejlődni és növekedni, hanem mindig másokhoz viszonyít és ezért senki sem lehet elégedett, aki nem osztályelső...

 Akkor tehát felkészítés vagy védelem?

Meggyőződésem, hogy mindkettőnek megvan a helye, de úgy látom, hogy a védelem egy adott életkor alatt fontosabb, mint a felkészítés. Ez az életkor nem a hároméves ovis korhatár, és nem is a kisiskolás évek, hanem ennél jóval később. A védelem hiányát nem lehet ismereti felkészítéssel kompenzálni.

A gyerekeinket felkészíteni is és védeni is folyamatosan nekünk kell. Természetesen másoknak is átadhatjuk ezt a feladatot, de nagy esély van rá, hogy azok a mások más prioritások mentén fogják a gyerekeinket tanítani és nevelni. Úgy hiszem, ezek a mások minden igyekezetük ellenére sem fogják tudni azt megadni a gyerekeinknek, amit csak mi adhatunk.

Mások ugyanis nem nevelhetnek istenfélelmet a gyerekeinkbe velük együtt élve szoros szeretetkapcsolatban úgy, hogyan csak mi tudjuk tenni. Mások nem tudják nekik megtanítani mindazokat a dolgokat, amik miatt Isten az Ő teljes bölcsességében a mi családunkba tette a mi gyerekeinket, nem az óvó néni vagy a tanár néni családjába... Isten nem véletlenül akarta, hogy mi legyünk a szüleik - éljünk hát bölcsen a szülőség-adta kiváltságunkkal és védjük őket, ameddig valóban szükséges.

  

Halloween: haláli halál-ünnep??

Közeleg nagyon a töklámpás-fesztivál, a halottakra való megemlékezés és az általános ijesztgetés ünnepei: mindenszentek, Halloween és a halottak napja. Most mondhatnád, hogy ez három teljesen eltérő ünnep, mind tartalmilag, mind eredetében. De biztos ez?? Valójában van köze egymáshoz ennek a háromnak. Mindegyik 'ünnep' megérne egy külön posztot, és ha felmerül az igény, akkor szívesen írok ezekről bővebben. De most először Halloween.

Nekem már az is problémát okoz, hogy egyáltalán ünnepnek hívjuk, és úgy is kezeljük. Jobb lenne inkább halottkultusznak nevezni (a másik kettővel együtt), mert ez jóval egyértelműbben hangzana.

De nem a neve az egyetlen bajom ezzel a nappal. Alapvetően helytelen és veszélyes cselekedetnek tartom a halált ünnepelni. Hogyan is éltethetjük a halált?! Hogyan is gondolhatjuk, hogy a halál, amely mindnyájunk ellensége, egy-két napra a barátunkká válhat?

A halál a végső ellenség, és az idők végén legutolsóként fog megsemmisülni. Igen, a Biblia valóságos szellemi személynek írja le a halált: mintha egyike lenne a lázadó angyali fejedelmeknek. Talán a Nagy Kaszás ábrázolás nem is áll nagyon távol a valóságtól. Habár az Igében nincsen semmilyen konkrét leírás ennek a lénynek a kinézetével kapcsolatban, mindenképpen helyénvaló dolog úgy gondolni rá, mint valós személyre.

Az Ige azt is kijelenti, hogy lesz idő, amikor ez a lény már nem fog létezni. Ameddig azonban ez az idő el nem jön, addig a halál ellenség marad, s úgy is kell kezelnünk, mint egy igazi ellenséget. Mennyire sokan nem akarnak tudomást venni arról, hogy az ördög a mi igazi ellenségünk, és hogy ma a világban valóságos hadiállapot van: Isten vonzza az övéit, az ördög azonban nem akarja elereszteni az országához tartozókat! Ennek a háborúnak te is részese vagy, s ha keresztény vagy, akkor egyértelmű, hogy melyik oldalon állsz.

Isten a harcosaként számít rád, és a cselekedeteid nagyban meghatározzák, hogy mások képesek lesznek-e meghallani Isten hívását, vagy sem: rajtad múlik más emberek élete, szó szerint. Hiszed-e ezt?

Ebben a közelharcban a szellemi tunyaság, a közömbösség, és a kemény szív mind az ördög malmára hajtja a vizet. Akkor is neki segédkezel, amikor mások elől elzárod az igazságot azzal, hogy magad is a hamisságot teszed. Halloween nem Isten ünnepe, hanem az ördögé. Ha ez a 'mókás halál-fesztivál' már a családi szokásaid közé adaptálódott, akkor vizsgáld felül a korábbi döntésedet, mert az ellenséggel barátkozol, ilyet pedig csak az árulók tesznek.

Ha tehát te a keskeny úton jársz, akkor valóban járj is azon.

A halállal már a természeténél fogva sem lehet rokonszenvezni, mert munkájának elszakítottság a következménye. A testi halál a szeretteinktől és az élettől szakít el, ami nagyon fájdalmas lehet, de a szellemi halál még ennél is súlyosabb. Mert az utóbbi Istentől, minden élet Forrásától szakít el teljesen és véglegesen: ez a pokol, ahol a lélek legalább úgy fog szenvedni, mint ahogyan a lelkiismeretünk vádlása miatt érezzük olykor, csak ennek sohasem lesz vége... Úgy is mondja ezt a Biblia, hogy sírás és fogaknak csikorgatása lesz ott.

A halál nem megszelídíthető játszópajtás, hanem egy megkerülhetetlen és zord szellemi valóság. Ezt már a kelták papjai, a druidák is tudták. Ők a halál istenét imádták, s az ő kiengesztelésére öltek gyerekeket a mai Halloween háttereként: ennek a rituálénak az alapjai ma is felfedezhetőek a Halloween-napi szokások között.

A halál tehát egy szellemi valóság, de ezt a valóságot Jézus Krisztus már legyőzte! Ezért nekünk nem kell félnünk tőle, de nem is szabad elvitatni az erejét: amíg itt a földön élünk, a halálnak lesz ereje, és fogása rajtunk. Jézus viszont legyőzte a halált és az Ő győzelmében mindenki osztozhat, aki odaadja Neki az életét.

A Halloween része a riogatás is: a szellemek és halottak ábrázolása, boszorkányok, borzalmak és horror-arcú töklámpások. Másokat megijeszteni nem helyénvaló dolog, mert a félelem nem áldás, kivéve akkor, ha istenfélelemről beszélünk. A Bibliában Isten nagyon sok helyen beszél a félelemről, és mindig arra szólít fel, hogy ne tegyük, ne féljünk. A Biblia azt is írja, hogy az ördögök azok, akik rettegnek Istentől, nekünk viszont nem kell Tőle félnünk, hanem Őt kell félnünk, ami azt jelenti, hogy tisztelnünk és szeretnünk kell Őt.

Az is meg van írva, hogy a teljes szeretet kiűzi a félelmet, és ez a szeretet Isten szeretete, amellyel Ő szeret minket. Az Ő szeretetét mindannyian megéreztünk egyszer, amikor keresztények lettünk (remélhetőleg nem az volt az utolsó alkalom, hanem azóta is folyamatosan érezzük).

A félelem valóban káros, sőt, a Biblia szerint vannak, akiket a haláltól való félelem egész életükben rabságban tart. Felmerül a kérdés, hogy ha mi magunk már nem élünk félelemben, mert Isten szeretete megszabadított minket ettől, akkor miért ijesztgetnél másokat? Jézus az egyetlen, aki képes megszabadítani azokat, akik a haláltól való félelmükben egész eddigi életükben rabok voltak. Ő ezt ma is meg tudja tenni. Miért is tipornánk lábbal ezt a szabadítást azzal, hogy rémes dolgokkal félelmet keltünk másokban, meg azzal, hogy töklámpás-gyújtással emlékezünk a halálra?

Nagy probléma, hogy még sok hívő sem áll a helyzet magaslatán, amikor az egész halott-kérdésről van szó. Sokan tájékozatlanok vagy szándékosan tudatlanok e napok valós mibenlétét illetően. Fogalmuk sincs, hogy pl. a Halloween régen milyen ünnep volt. Ha sejtenek is valami nem túl szépet mögötte, elintézik annyival, hogy számukra ez nem a riogatásról szól, mert ők nem úgy ünnepelnek, mint a világ, nem is hisznek az egészben, csak családilag örömködnek egyet... mi ebben a rossz??

Más hívők simán lelegyintik a jó szándékú figyelmeztetést, arra hivatkozva, hogy nem kell fölfújni a jelentőségét, ez nem veszélyes dolog.

Én nem így látom! Halloween szokásai, jellegzetes tárgyai és dekorációi nem ártatlan ünnepi kellékek, hanem jelképeznek bizonyos kultikus és ördögi dolgokat. Csak mert fogalmunk sincs e szimbolikáról, még nem jelenti, hogy ne hatna ránk. Az ördöggel veszélyes dolog játszani, s éppen az óvatlanságunk tesz bennünket tökéletesen sebezhetőekké, amit sátán alkalomadtán ki is használ.

Nem származik semmi jó sem abból, ha olyan dolgokban forgolódunk, amik magukban hordozzák a potenciálját annak, hogy kárt szenvedünk szellemileg. És nem csak mi: hiszen téves iránytűnek is bizonyulunk, amikor mások a mi családi szokásainkból merítve tartják majd meg ezt az ünnepet.

Arról sem szabad elfelejtkeznünk, hogy nem a magunkéi vagyunk. Keresztények vagyunk, ami azt jelenti, hogy nem mehetünk a saját fejünk és a saját vágyaink után. Követők vagyunk, és Isten vezet bennünket. Ha Jézust követjük, és Isten tetszését keressük az életünkkel, akkor már nem az a lényeg, hogy mennyire sérülök meg, ha játszom a tűzzel, hanem hogy mit mondd Isten az ilyenfajta tűzzel való játékról?

Istennek egyáltalán nem tetszik, hogy az ördög munkáit pozitívnak állítjuk be: sem a félelem, sem a halál, sem egy pogány kultusz megünneplése nem szabadna, hogy helyet kapjon egy keresztény otthonban! Amikor ez mégis megtörténik, akkor már nem Isten dicsőítése folyik, hanem Isten ellenségének áldozunk. Hogyan tehetnénk ezt meg, amikor ezzel Istent raboljuk meg a dicsőségtől?

Ne sántikáljunk kétfelé: Halloween egyáltalán nem egy ártatlan ünnep. Az, hogy megemlékezünk és akár a legcsekélyebb formában is megtartjuk ezt a napot, a gyerekeink és az ismerőseink előtt kifejezzük, hogy egyetértünk mindazzal, amiről ez az ünnep szól. Hívőként 'helovinozva' így olyan dolgot helyeselünk, ami Istent gyalázza, és nemcsak a magunk és a gyerekeink, hanem a környezetünk szellemi jólétét is veszélyeztetjük. A tét tehát nagyobb, mint elsőre gondolnánk.

További vizsgálódásra ajánlom:
 

Idejétmúlt gondolatok a Helloween-ről (új poszt a témában)

Halloween és a keresztény Magyarország (szintén új poszt)

Cuki töklámpások (2009-ben írtam a Halloween-ről)

A mindenszentek eredetéről (egy keresztény felekezet informáló írása)

A Halloween hagyománya (Budapest Töklámpás Fesztivál kissé hátborzongató, de részletes cikke)

Kedves Miszter Iksz...

Hosszú idő után valaki rátalált egy korábbi bejegyzésemre, arra, amiben kifejezem erőteljes egyet nem értésemet az evolúció, mint tan létjogosultságával szemben. (De szép mondat volt.:D) S ha már így rátalált, el is mondta a véleményét. Amely vélemény mellett nem tudtam szó nélkül elmenni. Eredetileg úgy terveztem, hogy egy hozzászólásban reagálok, de a hozzászólás poszt-méretűvé duzzadt és így már jobbnak láttam posztként, mint hozzászólásként közölni.

Egyébként a nevét vállalta, de nem egyeztettünk azzal kapcsolatban, hogy blogolok róla, így marad inkább a Miszter Iksz. :)

Előre szeretném közölni, hogy nincsen bennem semmilyen rossz érzés a hozzászólás írójával kapcsolatban. Nem bántó szándékból teszem ki, csupán azért közlöm, mert nekem érkezett és mert reagáltam rá. Gondolatébresztőnek. Ha van kedved, bármiben is hiszel, szólj hozzá.



Ő írta:

Köszönöm, végre egy nyílt vélemény, ami nem próbálja leplezni magát a megalkuvás álcájával, hogy aztán belülről rothassza a tudományt azzal, hogy megpróbálja dogmatikus nézetek, és ezeréves tévhitek visszavezetését.

Egy korrekciót azonban kérnék: az evolúció elmélete igenis tudományos, mi több, a biológiában elfogadott tény. Igenis figyeltek már meg új fajok kifejlődősét, baktériumokét, hogy egészen pontosak legyünk. (Tekintve a többi faj szaporodási ciklusát, és hogy a tudományunk nincs több millió éves, ennél többet nem is igen lehet elvárni egyenlőre.) Bőven van bizonyíték, amit akár a hétköznapi ember is megfigyelhet önmagán, csak nyitott szemmel kell járni.

De senki nem akar meggyőzni titeket: ami azt illeti, bátorítanám az összes hívőt, hogy fogadja el a bibliát, mint megkérdőjelezhetetlen, az utolsó szóig igaz dokumentumot. Ezzel is elősegítve, hogy utódaitok közül kirostálódjanak a kritikus önálló gondolkodásra képesek, amikor szembesülnek a ószövetség, de leginkább a genezis két könyvének abszurd állításaival.

Mikor rájönnek hogy az emberi faj sokszínűsége teljesen kizárja Ádám és Éva történetét, mikor a Föld geológiája, és több millió állat s növényfaj, ami egy szupertankerre se férne fel, nem hogy egy 450 láb hosszú bárkára, nevetségessé teszi Noé bárkáját, mikor a nyelvtudomány végképp kivégzi a bábeli torony mítosztát, s mikor a történelem felfedi a héber legendák ferdítéseit és nyilvánvaló hazugságait, akkor fogják ők úgy, ahogy van kivágni a hitüket is a bibliával együtt, mert a szüleik nem voltak képesek különvenni a mitológiát a valóságtól, és a végletekig ragaszkodtak egy merev, többszörösen tévesnek bizonyult világnézethez.


A válasz:

Én is köszönöm a te hozzászólásodat. Köszönöm a nyíltságodat és az őszinteségedet, hogy meggyőződéssel kiállsz valami mellett, amiben hiszel. Igen, azt írtam, hogy amiben "hiszel", mert a tudomány nincsen a helyzet magaslatán, ami az evolúció bizonyítását illeti: az evolúcióba vetett hit is ugyanolyan hit, mint az, hogy a világot Isten teremtette.

Valóban megfigyelhetőek ilyen-olyan változások, de egyik fajból sohasem lesz másik faj. Ilyet soha senki nem látott, nem is láthatott. Az, hogy egy adott állattörzsön vagy magán az emberi fajon belül vannak változások, az valóban egy tudományos tény. Hogy a baktériumok másfajta baktériumokká alakulnak, azt senki sem kérdőjelezi meg. De baktériumból nem lesz magasabb rendű faj, sem halból madár, sem majomból ember: ez csupán spekuláció, ami minden tudományos alapot nélkülöz.

Írtad, hogy az evolúció elmélete igenis tudományos tény. Nos, nem az. Nem az, amennyiben tudományos ténynek azt nevezzük, ami bármikor reprodukálható, illetve, amit tudományos kísérletekkel hitelesen igazolni lehet. Az evolúció egyáltalán nem tudományos. Csak nagy a lobbi körülötte, hogy azt higgyük, az. A tankönyveink tele vannak tárgyi tévedésekkel az ősemberekkel kapcsolatban: olyan adatokat tanulunk, amikről tudományos körökben már réges-régen kiderült, hogy hazugság, vagy félreértelmezés. Mégis elhisszük, hogy az úgy volt, meg hogy, amit az evolúcióról tanultunk az színtiszta tudomány.

Itt semmi másról nincs szó, mint a tömegek butításáról. Mert amit elégszer mondogatnak nekünk, azt előbb vagy utóbb befogadja a tudatunk. Főleg ha tekintélyes személyek pl. tanárok vagy professzorok mondják. De vannak tanárok, professzorok és tudósok, akik éppen ennek az ellenkezőjét állították: vagyis azt, hogy tudományosan csak a teremtéssel lehet magyarázni a föld geológiáját, a fajok eredetét, az ember hihetetlen összetettségét. S ma is vannak, akik hozzáértő szakemberként tudományos alapon ezt állítják, nem is kevesen, csak ők kevesebb nyilvánosságot kapnak. Pedig nem is mindegyikük keresztény.

Most joggal kérdezheted, hogy vajon mi értelme lenne eltitkolni az igazat? Kinek állna ez érdekében? Hadd kérdezzek valamit. Vajon neked hány tudományos bizonyíték kellene arról, hogy a teremtés igaz, ahhoz, hogy elfogadd? Ha a tudomány hirtelen nyíltan kimondaná, amit (az állásukat féltve) nagyon sokan ma is fű alatt vallanak: hogy Isten teremtette a világot, akkor mi lenne veled? Mert ha Isten teremtette a világot, akkor a világnak Ő az Ura, nem a majomból kifejlődött győztes csúcsragadozó, az ember. Ha Ő az úr, akkor lehet, hogy több köze van az életedhez, mint szeretnéd...

Hogy mire akarok kilyukadni? Csak arra, hogy az emberek nem azért védik foggal-körömmel a maguk igazát, és az úgynevezett 'TUDOMÁNYT' az evolúcióval kapcsolatban, mert annyira meggyőzhetőek a tudomány által. Nem. Sajnos az embereknek jólesik hinni az evolúcióban. Az emberek nem akarják, hogy a teremtés igaz legyen, mert az közvetlen bizonyítéka lenne Isten létezésének. Ha Isten létezését minden kétséget kizáróan be lehetne bizonyítani, akkor az emberiségnek, és neked is külön szembesülnöd kellene azzal, hogy bűnös ember vagy, aki Isten előtt meg fog állni ítéletre...

Nem hiszem, hogy valami attól tudományos vagy igaz lesz, hogy sokan állítják róla, hogy az. Ennél azért többet jelent a tudomány. Sem az evolúció, sem a teremtés nem lesz attól igaz, mert sokan állítják róla, hogy az: ez nem népszerűségi verseny, a tudománynak objektívnek kellene lennie. Isten sem azért létezik, mert sokan hisznek Benne. Ha előtte nem létezne, akkor a hitünk sem lenne képes életre hívni. De Ő tőlünk függetlenül létezik.

Igazad van, a Biblia tele van abszurd állításokkal. De ettől még igaz!! A legújabb tudományos felfedezések is abszurd állításnak tűnnek egy mezei ember számára. Az, hogy abszurd, még nem teszi hamissá. Ha nem így lenne, akkor a nap kering a föld körül, a föld korong alakú és az elektromosság nem létezik...


A többiről csak pár mondatban:

- Az emberi faj sokszínűsége egyáltalán nem hitelteleníti Ádám és Éva történetét. Ha Ádám és Éva tökéletes genetikával rendelkeztek, akkor a dolog működhetett. Márpedig a Biblia azt írja, hogy Isten "igen jó"-nak teremtette az embert. Ha hozzáadod, hogy az emberek kezdetben nem azon törték a fejüket, hogy mi módon pusztíthatnák el a magzataikat, hanem szupernagy családok voltak, ahol a gyerek áldásnak számított, nem koloncnak a nyakukon, s hogy ezek az emberek egyenként sokszáz évig éltek, akkor a matematika és a genetika is a Bibliát fogja igazolni, ami a variációk számát és a lehetőségek végtelenül sok variációját illeti.

- A Föld geológiája nem teszi nevetségessé Noé történetét, hanem éppen azt bizonyítja, hogy a Föld megközelítőleg 6000 éves és volt egy özönvíz, ami hatalmas mennyiségű hordalék alá temetett sok mindent.

- A több millió állatfajból páronként 2-2 ment be a bárkába (illetve volt, amelyikből 7-7, de ezek voltak kevesebben). A legtöbb szárazföldi állatfaj méretre ma sem meganagy, hanem megakicsi: nagyon kevés van, amelyik hatalmas helyet foglal el.

- A nyelvtudomány ötévenként megcáfolja önmagát. Csak azt tudjuk biztosan, hogy sok nyelv van, és hogy vannak hasonlóak- de ez pont hogy alátámasztja Bábel tornya történetét.

- (A genezis Mózes 5 könyvéből az elsőt jelenti. Tehát nincsen olyan, hogy genezis első két könyve. Az vagy "a genezis és a kivonulás könyve", vagy egyszerűen csak Mózes első két könyve. )

- A történelem nem tudom, hogy melyik héber legenda ferdítését fedte fel, de gyanítom, hogy ez azért nem teljesen helytálló. Az, hogy valakik megcáfolták, az nem azt jelenti, hogy az úgy is van. De persze ez már hitkérdés, hogy kit tart az ember hiteles szaktekintélynek, ha történelemről van szó. Szerintem így ánblokk nem is létezik olyan, hogy történelem, hiszen csak alapdolgokban gondolják ugyanazt a történészek, vagy talán még abban sem...

Inkább azt lehet mondani, hogy van egy történelmileg vitatott tény, amivel kapcsolatban "bizonyos történészek ezt gondolják". ill. "a legtöbb történész ezt gondolja". Így tehát azt is lehet állítani, és én ezt elfogadom, hogy van elegendő mennyiségű történelmi szaktekintély, aki történelmi alapon a Biblia hitelességét alátámasztja. Ennek ellenére gondolom, hogy nem fogadod el a Bibliát igaznak tudományos alapon... Tehát az objektív is szubjektív...


Különvettem a mitológiát a valóságtól. Én is ugyanúgy abban éltem, hogy az evolúció igaz, de aztán felnyílt a szemem, amikor találkoztam Jézussal. Tehát adtam egy sanszot mind a két oldalnak. Az evolúcióban való hit nem hozott szabadulást és örömet az életembe, illetve ezeknek csak az ideig-óráig való illúziójában éltem. De egyszer meggyőződtem arról, hogy a Biblia az utolsó szóig igaz: hogy Isten létezik, és Jézus Krisztus az egyetlen személy, aki szabaddá tud tenni a bűntől. És amióta ezt megtapasztaltam, azóta egyfolytában GONDOLKOZOM!:)

Nem én vagyok az egyetlen, aki Jézussal személyes kapcsolatba került, nem is az utolsó -ez tehát megismételhető tény- vagyis akkor tudományos?...:) Engem meggyőztek valamiről, tudom, hogy téged is. De vajon melyikünk embere a tekintélyesebb: egy szakember vagy maga az Élet Ura? Engedd, hogy Isten világosságot gyújtson az elmédbe és a szívedbe, mert Ő téged is szeretne elérni a szeretetével.

Én úgy látom, hogy itt nem én vagyok az egyetlen, aki a végletekig ragaszkodik az úgynevezett "többszörösen tévesnek bizonyult világnézetéhez".:)

Azt kívánom Neked szeretettel, hogy ha már van, vagy majd ha lesz gyereked, akkor engedd őt kérdezni, és válaszok után kutatni, mert aki nyílt szívvel keresi az élet értelmét, az rátalál Istenre. Mert az őszinte kérdezőnek Ő megmutatja magát. De aki nem nyitott arra, hogy az igazi kérdésekre igazi válaszokat kapjon, arra Isten nem erőlteti rá magát, mert Ő egy igazi gentleman: nem nyomul, hanem megvárja, míg ajtót nyitsz neki, még akkor is, ha ez lehet, hogy sohasem fog bekövetkezni...

"Te kinek mondasz engem?"

Evolúció?! ... veszélyes vallás

Olvastam egy nemrég megjelent cikket, amelyből kiderül, hogy a Vatikán a földönkívüliek létezésének eshetőségét fontolgatja. Sajnos már egy ideje hallgatólagosan elfogadja az evolúciót is, mint az élet kezdetének lehetséges alternatíváját. Hát igen. Itt tartunk ma. S hogy mi ezzel a probléma? Nagyon is sok.

Először is, ha elfogadjuk, hogy a fajok egymásból keletkeztek, akkor azt mondjuk, hogy a Biblia tévedhető. Máskülönben hogyan magyarázhatnánk meg pl. ezt az igét: 2Mózes 20:9-11? (A nyugalomnap megszentelésének parancsa van ott megírva. Isten a hatnapos teremtésre hivatkozik, amelynek mintájára az izráelitáknak is meg kell tartani a nyugalom napját.) Ez talán azt jelenti, hogy a zsidóknak is évmilliókig kell 'pihenniük'? Hiszen néhányan végül is ezt állítják, akik szerint nem kell a hat napot szó szerint venni.

Ha elfogadjuk az evolúciót, akkor elfogadjuk, hogy majom az ősünk. Ha majom az ősünk, nem Ádám, akkor nincsen eredendő bűnünk. Nincsen megváltás sem, hiszen a semmiből lettünk. Tehát Isten sem létezik, legalábbis a Biblia Istene, a Teremtő és Mindenható Isten nem. Ha nem Isten teremtette a Földet, és mindent, akkor nem az Ő tulajdona a Föld. Vagyis nem tartozunk Neki számadással. És nem fog minket megítélni az idők végén. Ha egysejtűekből keletkeztünk, nem Isten által teremtettünk, akkor nincsen az életünknek értelme, nem is érdemes azt keresni. Így morál sincsen, csak ösztön. Szóval, ha az evolúcióban hiszel, ne várjál el morált másoktól, mert csak ösztönlények és csak 'véletlen egybeesés' vagyunk.

Egyáltalán nem mindegy, hogy mit hiszünk. Az evolúció egyfajta vallás, mert az ember egész világnézetét befolyásolja, hogy majom-utódnak, vagy Isten képmására teremtettnek tartja-e magát.

Vannak keresztények, akik ehhez képest egy kompromisszumos megoldást fogadnak el. Azt mondják, hogy Isten megteremtette a világot, meg az első kezdetleges sejteket. Aztán abból évmilliók alatt fejlődött ki az élet a jelenlegi formájában. Mi ezzel a nézettel a gond? Az, hogy feltételezi, hogy a halál által keletkezett az élet, így az ember is halál által jött létre. A Biblia viszont arról beszél, hogy a halált az ember hozta a világba a bűn következményeként. A két megközelítés szöges ellentétben áll, és nem lehet mindkettő igaz. Ha csupán egy kis sejtet teremtett az Úr, akkor a Biblia nem igaz.

Nem. Isten hatnapos teremtését, és ezzel együtt a kereszténységet nem lehetett, és soha nem is lehet összebékíteni az evolúcióval. Persze, most mondhatnánk, hogy hát ez van, tovább kell lépni, és a modern tudományt elfogadva a teremtést el kell vetni. Ezzel a nézőponttal az a gond, hogy az evolúció az, ami nem tudományos, hiszen nem bizonyítható tudományosan. Még soha senkinek nem sikerült megismételnie a fajfejlődést, és még soha senki nem volt tanúja, egy fajból egy másik, új és magasabb rendű faj létrejöttének. Soha. Darwin elmélete tehát téves. Nincsen semmilyen tudományos bizonyíték, ami alátámasztaná az evolúciót. Márpedig, ami tudományosan nem bizonyítható, az nem tudományos.

A hatnapos teremtés viszont tudományosan értelmezhető, és a tudósok egy része tudományos alapon el is fogadja. Múlt hétvégén a családdal megnéztünk erről egy nagyon közérthető, mégis érdemi információkkal teli 2órás tudományos előadást. A majdnem hétéves Dodát is sikerült odaszegeznie a monitorhoz, még a játékról is lemondott, annyira érdekelte (a kicsik játszottak ezalatt). Igaz ugyan, hogy volt, amit magyaráznunk kellett neki, de a későbbi beszélgetésekből kiderült, hogy igen sok mindent felfogott belőle. Szóval mindenképpen érdemes rászánni az időt, ha valakit érdekel a téma- magyarul van és le is tölthető. (Ezt néztük itt.)

Ha tehát azt mondjuk, hogy mi a tudománynak hiszünk, akkor a teremtést, mint lehetőséget nem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ha elfogadjuk, hogy hat nap alatt teremtette Isten a világot, és mindent, ami benne van, akkor lehetséges, hogy el kell gondolkoznunk arról, hogy a Biblia többi része is szavahihető, a valóságot mutatja meg és igaz...

Hogyha viszont az evolúció és a hatnapos teremtés össze nem egyeztethető, akkor az egyház a Darwin nézetének elfogadásával azt mondja, hogy "hé, hívek, nem kell olyan véresen komolyan venni a Szentírást, ránk hallgassatok, ne a Bibliátokra..." Ha pedig az ember keletkezésével kapcsolatban nem hallgatunk arra, amit Isten a Bibliában, mint tévedhetetlen forrásban közölt, akkor talán másban is azoknak a vezetőknek adunk majd igazat. Úgy gondolhatjuk, hogy jobb, ha őket követjük és rájuk figyelünk inkább, még ha a szavaik felülírják is Isten igei igazságait... Ha nincsen olyan objektív mércénk, ami abszolút tekintély az életünkben, mint mondjuk Isten Igéje, akkor személyi kultuszba sodródhatunk, és könnyen megcsúszhat a lábunk az igazság keresésében.

A földönkívüliek kérdése is érdekes. Talán vannak, talán nincsenek. De egy biztos: ha léteznek is, akkor a megtévesztés részei. (Ha nem érted, hogy ez mit is jelent, akkor van egy jó film, az UFÓ-téma keresztény értelmezéséről- az igazság nem odaát van...)

Vajon mi mit hiszünk és mit tanítunk a gyerekeinknek az élet keletkezésének témájáról? Megerősítjük bennük, amit magunk is a suliban tanultunk, bármennyire is tudománytalan- hogy a majomtól származunk? Vagy merünk ezzel szembe menni és hirdetni nekik, hogy egy szerető Isten a maga képmására alkotta őket a teremtés 6. napján?

Cuki töklámpások...

Sejtettem, hogy nem olyan ártatlan ez az ünnep, mint amilyennek fel van tüntetve. De azért azt nem gondoltam, hogy a gyökerei ilyen mélyre nyúlnak vissza. Mélyre- úgy értem szellemileg... Szóval el a cuki töklámpásokkal. A halloween-t idéző tökös otthoni dekorációt is újra kellene gondolni...

Habár a hétvégi 'ünnepkörből' számomra nem teljesen tiszta a mindenszentes, halottak napjás rész, a nevükből kiindulva ezek is a halálról szólnak, csakúgy, mint a halloween. Szerintem elhunyt szeretteinkről emlékezni mindennap lehet, hiszen a gondolatunkban úgyis velünk élnek. A tudat, hogy nincsen már az a másik személy, valóságosan része az életünknek, a hiánya pedig ott van bennünk. És ez így van rendjén. De fizikálisan lezárul a kapcsolatfelvétel lehetősége: a halottakat nem lehet visszahozni, nem lehet velük beszélgetni, és bármennyire is szeretnénk, sajnos nem lehet megváltoztatni az állapotukat sem: a menny felé vezető út lezárul a halál pillanatában, amennyiben a földi életben nem született döntés Jézus Krisztussal kapcsolatban. Ezen már semmilyen ima és közbenjárás sem változtat... Szerintem amikor szertartásrendszert építünk egy elhunyt személy köré, az már bizonyos értelemben halottkultusz.

Az alábbi összeállítást egyik ismerősömtől kaptam és jónak találtam, ezért teszem közzé. Én csak annyit fűznék hozzá, hogy kedves mindenki, nem szükséges babonás félelemmel várni a közelgő hétvégét, de ne is essünk abba a hibába, hogy az intést hiábavalónak tartjuk...

H a l l o w e e n

Sokan kérdezhetik, mit jelentenek az ijesztő ábrázatúra formált és megvilágított tökök, a koponyák, szellemek és boszorkányok, amelyek a halloween (helovin) divattal kapcsolatban lépten-nyomon elénk kerülnek?!

Amerikából került át Európába, de az eredete egészen a keltákig vezethető vissza, akik Észak-Franciaország és a Brit-szigetek területén éltek. Az ő papjaik voltak a druidák. Ezek a természetimádó papok halottkultuszt gyakoroltak, és október utolsó napját a ’halál istenének’ szentelték.

Hitük szerint a kelta év utolsó napján (október 31-én) az istenség megengedte, hogy az elhunytak lelkei visszatérjenek otthonaikba. A boszorkányoktól és a démonoktól való félelmükben nagy tüzeket gyújtottak, és áldozatokat mutattak be, hogy azok jóindulatát megnyerjék. A varázslók a megfélemlített embereket kényszerítették, hogy éjfélkor adjanak nekik feláldozásra egy gyermeket. Az erre kiszemelt család ajtaja elé raktak egy kifúrt és kivilágított tököt. Ha a ház lakói nem teljesítették a kívánságot, gyilkos bosszúra számíthattak. – A gyermekáldozatot óriási szalma- vagy rőzsekötegbe kötözve elevenen égették el. Szokásuk volt a keltáknak az is, hogy állatbőrökkel és állatfejekkel álcázták magukat a szellemek elijesztésére. Ajándékokat készítettek az elhunyt lelkek kiengesztelésére.

Szokásaikat azután is megtartották, hogy a rómaiak meghódították őket.

Az 1. században a rómaiak sok hagyományt hoztak magukkal Angliából. Az elpusztíthatatlannak tűnő pogány szokás átformálása, „keresztyénesítése" érdekében a római katolikus egyház (IV. Gergely pápa) 835-ben november elsejét mindenszentek ünnepének nevezte ki, majd november másodikát a halottak napjává nyilvánította.

(Mindenszentek – angolul all hallows. Az azt megelőző este pedig az 'all hallows evening'. Ez rövidült le az idők során a mostani, közkeletű szóra: halloween.)

A Halloween október 31-én, tehát éppen a római katolikus ünnep, a mindenszentek előtt van, mintegy demonstrálva azt, mily vékony is a választóvonal a pogány hagyományok és az egyházi gyakorlatok között.

Amerikában a Halloweent ír bevándorlók honosították meg 1840 körül. Rémisztő arcokat faragtak tökökből, azokat belülről gyertyával világították ki, ezzel kívánták elriasztani a gonosz szellemeket. A jelmezbe öltözés is a Halloween egyik eleme. Az ünnep klasszikus figurái közé tartoznak a szellemek, boszorkányok, fekete macskák…

A Halloween mára jelentős helyet foglal el az USA reklámiparában, de Európában is egyre népszerűbb.

Az 1845 utáni évek pusztító írországi éhínsége idején a lakosok százezrei települtek át Amerikába, és a szokásaikat is vitték magukkal. Az anyaországon kívül az USA-ban és Franciaországban még ma is megtartják a régi rítusokat, noha azok lelki háttere többnyire már elhomályosult előttük. Gyerekek beöltöznek szellemnek vagy más ijesztő alaknak, töklámpással házról-házra járnak ajándékot kérve.

Napjainkban tanúi vagyunk a régi-új pogányság elterjedésének. A mai boszorkányok és varázslók épp október 31. napját tartják a legfontosabbnak, és ez az ősi kelta ünnep előestéje. Ekkor imádkoznak a halottak kelta istenéhez, az elhunytak szellemeihez, tulajdonképpen szellemidézést folytatnak. Nem gondolhatjuk, hogy ártatlan mókáról van szó. Úgy hírlik, hogy ma is vannak olyan sátánista szekták az USA-ban, amelyek erre az „ünnepre" gyermekeket rabolnak, és azokat ördögi rítusok keretében megölik.

Nem csupán hátborzongató szórakozás ez tehát, hanem az okkultizmus terjesztésének kísérlete, hogy az emberek az egy, igaz Isten helyett, a tiltott démonvilág felé forduljanak hitükkel.

Keresztyén családok nem engedhetik, hogy gyermekeik részt vegyenek ilyen beöltözéseken, felvonulásokon, mert azzal a Sátán kultuszát támogatnák. Az ilyesmivel kacérkodó ember kárt szenved lelkében, meggyengül kapcsolata Istennel, aki egyedül képes arra, hogy megóvjon bennünket minden ártalmas lelki hatástól.

A keresztényeknek mindenképpen tisztában kell lenniük a következő tényekkel: ennek a napnak a szokásai és jelképei a pogányságban és az okkultizmusban gyökereznek. A Halloween lényegében a boszorkányságnak és az okkultizmus más válfajainak egyik legnagyobb ünnepévé vált. A Halloween megünneplésében való részvétel közvetlenül is okkult tevékenységekhez vezethet, avagy ezekre nyitottá teheti az embert. A legkevesebb, amit a Halloweenről elmondhatunk, hogy megünneplése támogatja a pogány praktikákat és filozófiát, az animizmust (szellemhitet), a sámánizmust és a druida tanokat.

A Biblia egyértelműen jelzi, hogy az ilyen praktikák ’az utolsó időkben’ mérhetetlen módon elszaporodnak majd (1Tim 4,1 és Jel 9,21). Ami elsőre oly ártatlannak tűnik, az a valóságban halálosan komoly! Az embert játékos módon csábítják el, hogy egyre nyitottabbá váljon a démoni tanok iránt, és szíve Isten felé egyre inkább megkeményedjen.

Az Ige egyértelműen figyelmeztet, hogy a legkisebb mértékben se keveredjünk bele pogány vagy okkult praktikákba: Ha bemégy arra a földre…, ne tanuld el azokat az utálatos dolgokat… (5Móz 18,9) Az Újszövetségben Pál apostol megdicséri a thesszalonikaiakat, amiért megtérésük után egyértelműen szakítottak a bálványimádással (1Thessz 1,9-10).

Feltámadásával Jézus bizonyságát adta annak, hogy legyőzte az ördögöt és a halált (Zsid 2,14). Isten igéjéből eligazítást lelhetünk az élet nehézségei közepette. Az efézusiak ezért semmisítették meg az összes varázskönyvüket, miután hitre jutottak (ApCsel 19,18-20).

Nekünk, keresztényeknek mindazonáltal nagy a felelősségünk. Az Úr parancsának engedelmeskedve hirdetnünk kell az evangéliumot, az örömhírt. Szükséges tehát, hogy figyelmeztessük embertársainkat - adott esetben még hívő testvéreinket is - az ördög által felállított csapdákra. Le kell, hogy rántsuk a maszkot, a játékos, ártatlannak tűnő, de nagy veszélyt hordozó babonákról, népszokásokról. Az Úr adjon ehhez bölcsességet és erőt mindannyiunknak!

Amúgy október 31. a reformáció ünnepe. (A reformáció napja több protestáns egyházban október 31-én tartott ünnepnap, annak emlékére, hogy 1517-ben ezen a napon függesztette ki Luther Márton a wittenbergi vártemplom ajtajára a bűnbocsátó levelek árusításával kapcsolatos 95 tételét.) A protestáns világ azért ad hálát, mert az Úristen meg akarta tisztítani egyháza népét a sokféle tévelygéstől és babonától, a hamis hit sötétsége helyett világosságot adni a szívekbe. Ahogy Pál apostol megbízatásában olvasható: „… küldtelek, hogy nyisd meg a szemüket, hogy a sötétségből a világosságra, és a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek, hogy a hit által megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltettek! (az apostolok cselekedeteiről írt könyv 26. részének 18. verse).

Isten megtérésre hív bennünket, és a démoni kötelékekből szabadulást ajándékoz Fia, Jézus Krisztus által. Forduljunk hozzá, az élet Istenéhez!

Ingo Marx írása alapján Bérczes István, ref. lelkész valamint Szivos László evangélikus testvér írása alapján.

Az eredeti cikk itt olvasható.

Óvd meg a gyermekedet! 1. (Waldorf)

Kedves Blogolvasók!

Ennek a blognak az indulásakor, kisgyermekes szülőként került elém először a Waldorf iskolarendszer. Nem tudtam róla sokat, de hívő emberként voltak ellenérzéseim vele kapcsolatban. Akkoriban találtam meg az interneten azt az egyik vallásos folyóiratban megjelent, Waldorfról szóló, kritikus hangvételű írást, melyet a szerző engedélyével akkor és ott le is közöltem itt a blogon.

Ez 11 évvel ezelőtt történt. Azóta nagyon sokan hozzászóltatok ehhez a blogposzthoz. Volt rengeteg, a cikket kritikával illető, a Waldorf mellett kiálló vélemény és persze volt, aki saját tapasztalatait vagy véleményét megosztva egyetértett azzal, hogy a Waldorf sem keresztényeknek, sem másoknak nem jó alternatív suli.

Én az évek múltával egyre inkább azt éreztem, hogy ennek az átvett újságcikknek nem kellene a blogon lenni, mivel én nem így írok, nem így érvelek, mint a cikkíró, mégis én kapom a hideget-meleget érte és nekem kell megvédeni az ő álláspontját, pedig én lehet, hogy egészen máshonnan közelíteném meg a kérdést. De nem szerettem volna csak úgy leszedni ezt a posztot, hiszen annyi sok érdekes, értékes hozzászólás volt a Waldorf pro és a Waldorf kontra oldalon is.

Az elmúlt hetekben végre kitaláltam, mi legyen: elhatároztam, hogy magam járok utána a Waldorfnak és erről írok egy saját blogposztot. Azt nem tudom, mikor fog elkészülni, de addig is fenn hagyom a hozzászólásokat a régi blogposzthoz. Magát a korábbi írást egészében kitöröltem, így az már nem lesz megtalálható a blogomon, de ha új ember vagy itt nálam, tudd, hogy korábban ezen a helyen egy a Waldorf iskolák oktatási rendszerét vallásos szempontból megközelítő kritikus újságcikk volt: a hozzászólások még erre reagálnak.

Amint megszületik a saját blogposztom a Waldorfról, valószínűleg törlöm ezt a posztot, így sajnos a hozzászólások is el fognak veszni, de akkor már az új írást lehet véleményezni, ami tényleg az én véleményemet fogja tükrözni. :)