Először nem is kapcsoltam az okot illetően. Aztán a mai csendességemben, ami a szokásosnál zaklatottabbra sikeredett külső megszakítások és belső nyugtalanságom miatt, megértettem, felismertem a helyzetet. Mondhatni, leesett a szellemi tantusz nálam. És most itt ülök, és írom, hogy nagyon sajnálom. Persze tudom: mindenkivel előfordul, hogy olyat mond vagy ír, amit nem kéne. De velem ne forduljon elő. Ne úgy, hogy közben megjátszom a bazári majmot és szeretetről, meg elfogadásról papolok. Hibáztam, vállalom. Nagyon nem esik jól ez most nekem; egy kicsit tartok is attól, hogy lesznek, akik félre fognak majd érteni, mások szemében pedig nagyot zuhanok, én, a képmutató. De muszáj tudatni, muszáj leírni. Késztetve vagyok, inkább kényszerítve, persze jó értelemben. Tudom, hogy a javamra válik. És többet nem fogok... ja, inkább ne ígérgessek, csak csendben ne tegyem többet, ami helytelen.
Azt hiszem, ebben a néhány napban megint értem valamennyit. Lassan kitisztul a fejem, és kezdem megtalálni a helyem ebben a nagyvilágban. Isten világával eddig sem volt gondom, valahogy azok a törvényszerűségek olyan értelmesek és logikusak. De az emberi kapcsolatokban való ellavírozás, az néha jaj.
Szeressem az embert, de ne szeressem a bűnét... De miben tud megnyilvánulni a szeretetem, ha egyszer totál kiakaszt a bűne?
Ítéljem meg a másikban a bűnt, ha kell figyelmeztessem őt, de azért szeretettel tegyem, és ne ítéljem el őt magát... De ha intek vagy figyelmeztetek, azt rossz néven veszik, és én kerülök a padlóra, amikor látom, hogy ott folytatja, ahol abbahagyta...
Legyek nyílt és őszinte, de azért tartsam meg a 3lépés távolságot... De én túlzottan lelkes és őszinte vagyok, így általában nem tudom betartani a 3lépés távolságot az ismerősökkel- aztán meg jön az ajjaj a részemről, amikor pletykát és rosszindulatot tapasztalok...
Nem akarom azt hinni, hogy az emberek bonyolultak!! Ezt már eldöntöttem. De bevallom, még keresem a kulcsot egy-két élethelyzethez. Tudom, hogy az Úr nem hagy magamra ebben, és ma megfogalmaztam, hogy szeretnék bölcs lenni, sokkal bölcsebb, és szeretném, ha még több dologra tanítana az Úr. Nemrég olvastam ezt a kedves történetet Náncsinál, ő innen szedte, nagyon szívet melengető. Szeretettel, mindenkinek.
A bárányka alig jött a világra, észrevette, hogy az állatok között ő a leggyengébb. Állandóan torkában dobogott a szíve. Nagyon félt, hogy valami vadállat megtámadja. Nem tudta, hogyan fog megmenekülni. Elmesélte bánatát a Teremtőnek.
- Szeretnél kapni valamit, hogy megmenekülj? - kérdezte jóságosan a Teremtő.
- Igen, jó lenne - volt a válasz.
- Megfelelne egy pár erős agyar?
- Akkor a friss füvet biztosan nem tudnám leharapni.
- Akkor két hegyes szarv, talán?
- Az sem, mert biztosan rosszra használnám őket.
- Vagy olyan méregfog, mint a kígyóé, hogy mérget marjál az ellenfél testébe?
- Szó sem lehet róla. Engem is gyűlölne mindenki.
- Talán akkor két erős pata?
- Az sem kell, mert lónak néznének.
- De mégis, valami csak kellene, hogy megsebezd, aki meg akar támadni?
- Megsebezni, én? Arra nem lennék képes. Inkább maradok olyannak, amilyen vagyok.
Elfelejtettük, hogy bizonyos fokig olyanok vagyunk, mint a védtelen állatok, éles fogak vagy karom nélkül, minden támadásnak kiszolgáltatva.
Nem a ravaszság ment meg, hanem az áldozat: A képesség, hogy másokat szeressünk vagy helyet engedjünk mások szeretetének.
Nem a mi keménységünk ad az éjszakának langyos meleget, hanem mások óhaja, hogy fel tudjanak melegedni. Az ember igazi ereje a gyengédsége.
