Kaptam egy baráti kommentet az előző poszthoz. Szeretném közzétenni és reagálni rá, mert komoly kérdéseket boncolgat. Szétbontottam, így amolyan interjú-féle formátumú lett a dolog: én a fekete állóbetűs én vagyok, a kék dőlt betűs a hozzászólás írója. (Ez megint az a tipikus eset, amikor a válaszom elérné egy poszt terjedelmét- így lett ez a komment egy hosszúúú poszt.)
"Sziasztok! Nem írtam még eddig ide, csak olvasgattam, de most volna néhány észrevételem-kérdésem...:-) Az egyik, hogy vajon egy kortárs gyerekközösséget valóban csak úgy lehet-e elképzelni, mint ami csakis rossz hatással lehet a gyerekünkre? Teljesen egyetértek, Eszti, azzal, hogy a védelem és teljes példaadás kötelességünk, de ez csak izoláltan képzelhető el?"
Nem gondolom azt, hogy egy gyerekközösségnek nincsenek pozitív hatásai annak tagjaira. A kérdés nem is ez, hiszen senki sem vitatja el a jó dolgokat az intézményektől. DE -és ez egy igen nagy de- a kérdés inkább úgy merül föl közöttünk, otthonoktatók között, hogy arányaiban melyik hatásból van több, illetve melyik hatás a dominánsabb. Számomra egyértelmű, hogy a rossz mindig ragadósabb, mint a jó, mert természetünk szerint jobban hajlunk rá. Ráadásul alattomosan férkőzik be és lesz a jellem része, ezért nehezebben fedezhető fel, nehezen irtható ki.
A példaadás leghatékonyabb módja az életközösség. Nem hiszek abban, hogy rövidre szabott, de minőségi idővel pótolni lehet a mennyiséget. A minőséget nem lehet kierőszakolni. A minőség a mennyiségből jön: minél többet vagy a gyerekeddel, annál több jó alkalmad lesz beszélgetni vele. Minél többet beszélgetsz vele, annál pozitívabban alakul a spontán jellemformálódás. Azért, mert elééled a példát és a beszédeddel megerősíted azt. Olyan ez, mint a tanítványság. Jézus is életközösségben élt a tanítványokkal, nem napi 1 óra komoly lelkifröccsel rendezte le őket. Volt, hogy éjszaka vagy hajnalban is velük volt, és így ott tudott lenni, amikor kérdések vagy kételyek fogalmazódtak meg bennük. Ez a gyerekeknél is így működik. Meggyőződésem, hogy a kicsik 'miért-korszaka' nem múlik el 3-4 éves korukban! Csupán a fórum tűnik el, ahol feltehetnék azokat a kérdéseket. Ahol elmondhatnák, ami bennük van, akkor és ott, amikor az ki kikívánkozik belőlük. Az eltűnt fórum az otthon a maga állandó biztonságával, amelyben anya bármikor elérhető. Pedig ma is el szeretnék mondani. De nem feltétlenül abban az 'aktív' fél órában, amit napi szinten, óvoda/iskola és munka mellett rájuk tudunk fordítani.
A védelem pedig számomra egyrészt jelenlétet jelent, másrészt tetteket. Hogyan védhetném meg, ha nem lennék vele, ha szinte alig tudnék valamit róla?
Ott van az a sokféle beteg családi minta, amit a gyerekek egyre nagyobb hányada hoz otthonról. Ezek a hatások már sajnos 'esetleges'-nek sem nevezhetők, hanem nagyon is mindennapiak, amik aztán 'be vannak dobva a közösbe', így hatásuk adott esetben összeadódhat. Ezek ellen 'fegyvertelenek' az óvodapedagógusok/tanárok, többek között a létszám, illetve az intézményi jelleg miatt. Az, hogy a gyerekek egy része nem beszél a traumáiról, még nem jelenti, hogy nincsenek nekik. Pszichológiai tény, hogy minél mélyebb a lelki sérülés, annál nehezebben beszél róla az ember. Pláne egy gyerek... Ezzel nem mondom, hogy minden kisgyerek traumákat él át az oktatási intézményekben. De több van közöttük ilyen, mint gondolnánk. (Tegyük hozzá, hogy sajnos van sok inkompetens pedagógus is.)
Az 'izoláltan' szó pedig számomra azt jelenti, hogy mindenféle kortárs interakciótól távol tartom a gyerekeimet. Erről nincsen szó nálunk. Járunk a játszótérre és egyéb közösségekbe is. De fontosnak tartom, hogy abban az életkorban, amikor a legvédtelenebbek, ott legyek, mint olyan felnőtt, aki odafigyel, és ha szükséges, közbeavatkozik, hogy megfelelő mederbe terelje a dolgokat. Én szeretnék lenni az, aki ezt megteszi, nem szeretném másokra bízni ezt.
"Attól, hogy más gyerekek csokit esznek, tévéznek, csúnyán beszélnek, nekünk ezt nem kell (szabad) követnünk, és azt tapasztalom, hogy ha otthon más a norma, akkor nem is veszik át a gyerekek a rossz szokásokat, mert ezek a különbségek egy ép ésszel nevelt gyerek számára feldolgozhatók, érthetők és elfogadhatók."
Ezzel nem értek egyet. Az óvodában/iskolában eltöltött napi több óra nem marad nyom nélkül a gyerek személyiségében. Az egy más dolog, hogy ezt a dolgozó-rohanó szülő nemigen veszi észre. A kortársaknak hihetetlenül nagy befolyása van a kisgyerekre, aki szinte mindent felszippant ami a többi gyerektől őhozzá érkezik, értékítélet nélkül. Azért teszi ezt, mert szociálisan a túlélésért küzd: a többiek elfogadására, elismerésére, barátságára hajt. Ugyanolyan akar lenni, mint ők, nem kirívó: mert aki kirívó, azt kinevetik vagy csúfolják vagy kiközösítik. Nem arról van tehát szó, hogy megérti-e a kétfajta értékrend közötti különbséget, hanem arról, hogy ennek az ismeretnek a birtokában hogyan fog reagálni.
A különbségek a rendszerből kifolyólag nem feldolgozhatóak, ugyanis a kortárs nyomás fogalma már óvodás korban nagyon valóságos. Az a gyerek, akit máshogyan nevelnek, mint a többséget (pl. keresztény alapelvekkel), egy ilyen közösségben hátrányt fog szenvedni. Ezt a hátrányt, népszerűtlenséget asszimilálódással, elvei feladásával fogja oldani. Vagy elszenvedi a hátrányt. Nem fair dolog egy ekkora emberkétől elvárni, hogy kiálljon az elveiért, úgy, hogy ezért semmiféle megerősítést nem kap, viszont negatív megkülönböztetésben részesülhet. Nagyon tudatos otthoni neveléssel persze fel lehet oldani a gyerekben levő konfliktust, aki így a család értékrendszerét tartja majd mérvadónak. De amint ez a rend konfrontálódik más gyerekek értékrendjével, a gyerekünk így vagy úgy, de szenvedni fog (ha feladja elveit, azért, ha nem adja, fel, akkor meg azért) és ezt a belső konfliktust valamilyen módszerrel enyhíteni fogja- de lehet, hogy nem úgy, ahogyan mi szeretnénk...
Az óvodában töltött órák jellemformáló hatásúak! Ha ez nem releváns, akkor azért nem az, mert maga a szülő is ebben a rendszerben él, számára is ez a norma és ezért fel sem tűnik neki az intézmény életidegen jellege. Pedig az óvodások kétségkívül az óvodában tanulják meg a csúnya beszédet. Onnan hozzák a legújabb játékdivat iránti igényüket. Onnan másolják a sztereotípiákat (pl. fiú-lány kapcsolat: szerelmesek egymásba, puszilkodás, szexuális játékok). Onnan sajátítják el a szociális túlélő stratégiáik legjelentősebb részét (barátválasztás, barátkozás, konfliktuskezelés, tekintélyhez való hozzáállás). Mindez a tanulás akkor is végbemegy, hogyha szilárd erkölcsű, kiegyensúlyozott és szeretetteljes hívő szülői háttér várja otthon a kisgyereket. Kinevelni persze ki lehet belőle. De sok időbe és energiába kerül. Ugyanakkor egy dolgot nem lehet belőle kinevelni: azt a megtapasztalást, hogy a világ úgy működik, ahogyan az intézményben tapasztalja. Én nem szeretném, ha a gyerekemet egy mesterséges közeg mesterséges elvárásai formálnák- mivé? Mesterséges emberré? Felnőttként aztán lenne miből felébredni. Persze sokan sohasem ébrednek fel, mert a rendszer hihetetlen jól imitálja, hogy ő maga a valóság. Pedig semmi sem áll távolabb attól.
A tinik erre a legjobb példa. Még a stabilabb keresztény háttérből jövőkre is erős nyomásként nehezedik a kortársak életvitelének lemásolása, a 'beilleszkedési kényszer' és kísérti őket a tisztátalan beszéd, öltözködés átvétele. Tudják, hogy nem helyes, de mindenki csinálja és olyan nehéz szembemenni a többiekkel. Miért nehéz másnak lenni? Mert a rendszer intoleráns a másságra. Ha máshogy gondolkozol, ha okosabb vagy, ha lassabban forog az agyad, ha tiszteled a tanárokat, ha túlsúlyos vagy, ha szorgalmas vagy, ha nem elég trendi a cuccod, ha más értékrended van, ha nem vagy nagyszájú- egy szóval ha nem olyan vagy, mint a nagy átlag, akkor a rendszer büntet. A kortársak büntetnek, és így népszerű egész biztosan nem leszel. Legfeljebb a céltáblája csúnya ugratásoknak. Én ebbe nem szeretném beleengedni a gyerekemet, mert ez nem a való világra felkészítő közeg.
"A másik: óvatosan bánnék ezzel a "régen a tanyán" hasonlattal: azoknak az embereknek ugyanis a jelentős része, akik régen így nőttek fel, azok így is folytatták felnőttként: vagyis nem közösségben éltek akkor sem, hanem továbbra is tanyán. És ez nagy különbség, ahhoz képest, hogy hosszú évek otthoni nevelése után (mondjuk egyetemistaként) bekerül valaki egy olyan rendszerbe, ami teljesen máshogy működik, és amiben ő nem feltétlenül ismeri a dolgok folyásának törvényszerűségeit."
A tanya az nem közösség? Miért baj, hogy nem volt igénye másra? Ez azt jelenti, hogy aberrált volt? Nem inkább azt, hogy kiegyensúlyozott volt, és ezért nem igényelte a számbeli tömeget maga körül? (sajnos a számbeli tömeg a legtöbb esetben nem jelent minőségében is értékes barátságokat: a városi embert is hiába veszi körül tömeg, adott esetben izoláltabb, mint egy tanyasi.)
Téves az az elképzelés, miszerint egy otthonoktatott gyerek képtelen feltalálni magát kortárs csoportban. Az egyetemi életben való helytállás mindenképpen kihívás, akár otthonoktatott, akár intézményben oktatott volt valaki. De talán jobb esélyekkel indul az, aki számára a tanulás kezdetektől fogva önmotivált és sikeres, mint egy olyan, aki számára a tanulás a másoknak megfelelés eszköze iskolai kudarcok múltbéli árnyaival kísérve. Azért gondolom így, mert a tanuláshoz elsősorban önbizalom, öröm és motiváció kell. (Nagy kérdés bennem, hogy ha olyan jó hely a suli, akkor miért utál oda járni minden gyerek...)
Azért, mert valaki nem jár iskolába, még nem jelenti, hogy abszolút nincsen képben azzal, hogy mi folyik ott. A tájékozottság egyike azon készségeknek, amelynek megszerzésére törekszünk itthon. A talpraesettség nem a rendszerben eltöltött hosszú évek tapasztalataiból jön. Sőt, gyakran azzal fordított arányban áll. Gondoljatok csak arra, hogy sok iskolás számára a legfőbb cél a jó jegy bármilyen eszközzel való elérése. Nem szívesen tanulnak, csak meg akarnak felelni a rendszer követelményeinek. Ki akarnak szolgálni (látszatra) másokat, és függnek a körülöttük levők véleményétől. De hiszen mindannyian ebben a rendszerben nőttünk föl és pontosan tudjuk, hogy mennyire volt hasznos és hatékony az a sok-sok év... Persze mindig vannak kivételek, de a kivétel ez esetben a kevés helyesen nevelő dolgozó szülő és a kevés helyesen oktató pedagógus, akiknek az iskolai szép emlékeinket köszönhetjük. Ők kivételként a szabályt erősítik.
Összegezve: Ha a kortárs közösség pozitív hatásai a gyerekemet otthon tartva elérhetőek, a negatív hatásoktól pedig megőrizhetem őt, és örömmel vállalnám is ezt, akkor miért ne tenném meg? Nem az a kérdés, hogy miért tartom otthon a gyerekemet, hiszen anyaként ez a természetes állapot: mindenki otthon kezdi nevelni a gyerekét, csak aztán vannak, akik intézményi oktatásra váltanak, mások meg nem. :) A kérdés az, hogy miért küldeném intézménybe? Mi előnye származik belőle, ami otthontartva nem biztosítható a számára?
"Az meg, hogy mások ilyen-olyan megjegyzésekkel szurkálódnak a kicsik rovására, felháborító, de ezt minden kisgyerekes megkapja, sajnos, függetlenül attól, hogyan neveli a gyerekét... Köszönöm, hogy meghallgattatok! :-)"
Ha neked is van a témával kapcsolatos véleményed, amit megosztanál, akkor szólj hozzá.
