Isten hozott a fedélzeten!


Nagyon örülök, hogy idetaláltál. Szeretettel ajánlom ezt az oldalt:
olvass, írd meg a véleményedet, mazsolázz kedvedre az itt olvasható tartalmakból.

Ha személyes kérdésed van, akkor küldj egy e-mail-t:
címemet az oldalsávban megtalálod.

Hasznos időtöltést és Isten áldását Neked:

Eszti :)

________________________________________________________



2019. március 20., szerda

BOLOND akarsz-e lenni?



Azt hiszem felhagyok mostmár azzal, hogy reményteljesen rendszeres írásokat ígérjek neked ide a blogra. Látom már, hogy én nem így működöm, és nem akarom mindig azt hangoztatni, hogy igyekszem. Nem akarok már igyekezni, de ha lesz mit és lesz hogyan mondani, akkor jövök. Ma tudok írni és van is miről, szóval bele is vágok.

Hogy állsz Istennel? Mi a helyzet veled és Vele? Van, amin mostanában sokat agyalsz, ami nagyon foglalkoztat? Nekem éppen az élet és a halál. Meg az emberek. Hogy mennyire nem is tudjuk sokszor, mit akarunk. Nem merünk őszintének lenni. De nem akarok általánosítani. Nem merEK őszinte lenni. Önmagamhoz. Illetve merek, de felvállalni már nehezebb. Önmagam előtt.

Mások előtt meg pláne. Mert annyira tudok disztingválni és jó lenne mindig kedves lenni másokkal. Meg, akarok segíteni, még ha a másik maga sem tudja, hogy egyáltalán igényli-e a segítséget. Utólag már tudja (hogy nem), de addigra már késő: a segítési törekvésbe belevonódtam érzelmileg, és akkor már a rossz érzésekkel is számolnom kell, amiket a helyzet okoz.

Néha azt érzem, minden olyan egyszerű: békén kell hagyni egymást, és nem kell azt gondolni, hogy bárkire is képesek vagyunk hatást gyakorolni. Ez egy igazán nyugodt meder, amikor mindenki azzal foglalkozik, ami neki fontos és egymás életét nem is akarjuk észrevenni... de ez egy halott meder. Biztonságos, de nincs benne élet. Mert aztán kezdeni kell valamit azokkal a történetekkel (életből és Bibliából vett történetekkel), amikor egyetlen emberen múlik minden.

Egy emberen megfordulhat egy csata, egy nép, egy család sorsa. Vagy az emberiségé. Mekkora is akkor egy ember jelentősége? Mekkora az én jelentőségem? Mire, kire van befolyásom és mekkora az a befolyás? Meg tudom változtatni emberek sorsát, életét pusztán azzal, hogy vagyok? Vajon meg kell? És hogyan kell jól csinálni?

Nehéz ez. Hiszen túlvagyok már a világmegváltó terveken, amikben saját magam, mint fő stratéga és jóra befolyásoló keresztény vagyok megjelenítve, aki az igazságnak mindenkor érvényt szerezni hivatott, és dicsőn megy előre, hogy elnyerje mennyei koronáját...

Nem gondolkozom ilyesmiken, és már nem hiszem, hogy az igazságnak érvényt szerezni hívattam. Talán csak élni hívattam és tenni azt, amit Isten a szívembe tett, hogy tegyek. És elhatárolódni attól, amit nem kell tennem. Ez nem olyan bonyolult, de mi van mások befolyásolásával? Hogyan közelítek ahhoz, ami másnál nem túl jól működik és én észreveszem, látom és tudom, mit kellene tenni?

Mostanában ilyen helyzetekben nagyon sokszor hallhatok. Javarészt inkább már csak hallgatok. Nem érzem, hogy mondanom kell. Nem érzem, hogy a másikat fel kellene homályosítani. Nem érzem, hogy Isten azt akarja, hogy megmondóembert játsszak.

Ezen a ponton, ha most sokan olvasnátok a blogomat, tudom, biztos többetekből előtörne a megkönnyebbült mosoly, hogy "na végre, megértette!" "Végre eljutott ide, hogy nem fogja megmondani!" De ki fogsz ábrándulni, ha továbbolvasol, mert bizony mondani fogom, amikor indítva leszek. Akármikor, akárkinek.

Bár, most nyakbehúzott, csendesen kuporgó madárkának érzem a lelkem. Olyannak, amilyennek az izraeliták érezhették a magukét Egyiptomban, amikor ostor csattogott a fülük mellett, ezért kétszer is meggondolták minden lépésüket. De az izraelitáknak is eljött az ideje, amikor bátorsággal léptek be a kettéválasztott tenger medrébe, és egy egész egyiptomi sereg sem tudta megállítani őket. Mert velük volt Isten. Még nekem is el fog jönni az időm, amikor belépek a mederbe hittel, hisz velem is velem van az Úr.

A zsidóságra visszatérve: számomra ebben a történetben most az a mondanivaló, hogy Isten nem csak a nagy szabadulásban volt velük. Ő hallotta fájdalomkiáltásukat az elnyomásban. És a csendben mondott fohászaikat, amit magányukban sóhajtottak el. Isten az Istenük volt akkor is, amikor nem szellemi magaslatokon szárnyaltak, hanem lelkileg a földön, a sárban vánszorogtak. Istent nem korlátozza semmi. Ma megadhatja azt a szabadulást, amire rég vársz. De lehet, hogy még sokáig kuporgó, lelkedben megtört ember leszel, aki nem látja a saját jelentőségét, csak egyfajta szende tompaságban él a napokkal, amiket kapott.

A megmondásban nem tudom, változtam-e, de szerintem nem. Eddig sem voltam nagy megmondó. Nem akartam senkit sem fröcsögő szájjal megalázni. Sosem. De magamban elveken és emberek viselkedésén komolyan moralizáló/teologizáló vagyis lelkileg mérő és gondolkodó ember viszont, igen, voltam. Ez még ma is vagyok, vállalom, de az nem ugyanaz. A blogom is: sosem a megmondásról szólt. Annak ellenére sem, hogy volt, aki úgy érezte. Én nem vitatom el az érzést, de azt gondolom, hogy aki így gondolta, annak nem volt igaza.

Nincs igaza, mert véleménye mindenről mindenkinek van. Csak valakinek nincs blogja, hogy kiírja. Vagy van, de nem meri kiírni, mert azt hiszi, nem kedves dolog ilyet tenni. Meg toleránsabbnak gondolja magát annál, hogy nyíltan állást foglaljon. Tudom, sokan rendkívül toleránsnak gondolják magukat, de ezt csak addig tehetik őszintén, ameddig össze nem sodorja őket az élet valakivel, aki határozottan képviseli az elveit... Utána már pontosan látszik, hogy mennyire nem toleránsak. Bizony, bizony.:)

Én nem akarok toleráns lenni és mindig haragszom magamra, amikor nem sikerül őszintén önmagamat és a véleményemet képviselni. Mert akkor hazudok a másiknak. Állítólag szeretetből, de valójában önféltés és képmutatás áll a háttérben.

Amikor játszom a toleránsat (mert ez sohasem őszinte és ilyenkor saját magam előtt mindig kilóg a lóláb), szóval amikor játszom a toleránsat, akkor nem akarom, hogy a másik tudja, hogy mit gondolok róla, meg a dolgairól valójában, mert ahhoz lehet, hogy szembe kell helyezkedni az ő nézeteivel és ezt nem akarom megtenni. Pedig azt diktálná az őszinteség és nem is kerülne sokba. Egy másfajta véleményt sokféleképpen meg lehet fogalmazni, kedvesen is lehet egyet nem érteni. De rendszerint nem akarunk.

Ez persze veled is így van. Ha elmondanád, amit valójában gondolsz, azzal úgy hiszed, megbánhatnád a másikat (akár engem), mivel a másik magára vehetné, amit elmondasz. Ezért inkább megtartod a véleményedet magadnak, és mosolyogva úgy csinálsz, mintha mindenkinek a véleményét megértenéd, mintha nagy toleranciával te aztán elfogadnál mindenkit.

És amikor kiderül, hogy nem is úgy van (mert egyszer úgyis kiderül, hogy te, aki mega-toleránsnak gondolod magad, mennyire képes vagy elítélni a másikat az elvei, a hozzáállása vagy a viselkedése miatt), akkor jönnek a nagy-nagy csalódások. Ami azért szomorú, mert nem is történt színe-változása senkinek, csak egyszűen nem voltunk őszinték egymáshoz. Ez az a bizonyos "keresztény szeretet", aham: mind ismerjük és mind irtózunk tőle mert feldühít, kétségbeejt, megsebez. Jó lenne, ha sosem tapasztalnám és sosem adnám én sem ilyen formában!

Az őszinteség szerintem arról szól, hogy részrehajlás nélkül mered önmagad vállalni Isten, önmagad és mások előtt. Ez viszont messze nem azt jelenti, hogy ami a szíveden, az a szádon, dehogy. Néhányan kérkednek vele, hogy ők lelkiismeret-furdalás nélkül képesek beletaposni mások lelkivilágába, de ez egyáltalán nem erény, hanem a szeretet hiánya: bűn. Az őszinteség azt jelenti, hogy nem mondasz olyat, amit nem gondolsz úgy, még ha a másik azt is szeretné hallani. Vagyis nem félsz egyet nem érteni. Miért félnél? Hiszen, ha azt gondolod, amit gondolsz, akkor azt gondolod - jogod van hozzá. Miért hazudnál róla a másik embernek?

A blogomon eddig mindig azt mondtam el, ami a szívemen volt: mindazt, amit helyesnek érzek. És amikor megtettem, nem volt bennem olyasféle megbánás, hogy már megint csak finomkodtam, elmismásoltam a lényeget és nem voltam egészen őszinte. És ez nagyon jó érzés! Őszintének lenni és megtapasztalni, hogy az emberek reagálnak az őszinteségre... valódi emberi reakciókat kapni, valódi véleményeket olvasni, és érdemben kommunikálni bárkivel, aki tisztel annyira, hogy normális stílusban, beszólás és hízelkedés nélkül írjon véleményt - nagyszerű érzés!

Ezért érdemes blogolni: az érdembeli eszmecserékért. És persze, ki így reagál, ki úgy, de legalább reagál. A toleráns, szívélyes, "nem mondok ki semmit" hozzáállásra nem tudsz mit reagálni, mert érződik belőle, hogy nem vár el tőled megnyílást. És erre nem lehet mit reagálni, csak azt, hogy felveszed ugyanazt a hamis mázat, amit a másik is felvett, hogy aztán ketten próbáljátok igazolni a viselkedéseteket önmagatok előtt. Miért kell ez?

Amit gondolok és ami a blogon van, azt ma bárkinek elmondom a szemébe is, aki kíváncsi rá. A különbség annyi, hogy régen úgy gondoltam: van, aki kíváncsi rá, őszintén. Most egyáltalán nem tudom, hogy így van-e, de nem baj. Végül úgyis az a fontos, hogy én érzem-e, hogy mondanom kell. Ha mondanom kell, akkor tudom őszintén képviselni. És nem baj, ha te nem úgy gondolod. Nem akarok és nem is fogok bocsánatot kérni a gondolataimért, amiket itt megírok, hiszen Isten előtt nyílt lelkiismerettel tudom őket vállalni (ha nem, akkor fel sem kerül, vagy azonnal leszedem).

De, ha így van, miért írtam, hogy kuporgó madár a lelkem? Mert annyi sok tévelygést látok, teljesen elerőtlenít. És már csak állok, egyfajta bénult katasztófa-turista lelkülettel az ismerőseim életét szemlélve: látom, hogy hány helyen nem jó az irány, baj lesz, mert el vannak tolódva a hangsúlyok - de ők beletörődnek, hozzászoktak már. Én meg nem teszek semmit. Nem érzem, hogy kellene. Ugyanis, bármit is mondtam az előbb, sajnos én is igen jól tudok disztingválni...

Hiába látom, hogy amik nekem fontosak és ahogyan nekem fontosak, nem úgy és nem azok fontosak másoknak, még, ha mondják is - nem avatkozom közbe. Úgy érzem, széllel szemben minek pisiljek? Nem akarom megjárni, hogy rosszul választok csatát, pedig ha kitárulkozom és őszintén élek, akkor esélyes, hogy ez is meg fog történni. És nem akarom, pedig annyira, annyira kellene...! Azt, aki félőrülten futkos az emberek körül, remegve értük és cibálva őket abba az irányba, ahova azok nem akarnak menni, úgy hívják: Lelkes bolond. Én nem látok magam körül ilyen Lelkes bolondokat, pedig nagyon kellenének. Fura figurákat látok, de a kettő nem azonos.

Mostanában sok emberben lelki dolgok miatt megbotránkozom. És ezt ellensúlyozandó, nincsenek erőteljes jó példák, nincsenek, akiket látnék, hogy előttünk mennének. Akiknek a hite feltüzesítheti az én hitemet, mert a tetteik sokezer wattos fények az éjszakában! Biztos vannak ilyenek, Lelkes bolondok, de hol? Olyan helyen nem akarom őket keresni, ahol pár, lelkileg felüdítő életű hívő emberre jut hatvan nemolyan. Ezért nem megyünk gyülekezetbe, még nem. Mert mindig könnyebb együttmozdulni a nemolyanokkal és mi nem vágyunk most ilyen kísértésre.

Aztán meg, lehet, hogy csak meg kell magam rázni és visszatérni oda, ahonnan kiestem: valamikor ugyanis, emlékszem még, valamikor én is Lelkes bolond voltam. Lehet, hogy örülne neki Isten, ha most is engedném magam sebezhetőnek és bolondnak lenni. Mert milyen jó is bolondnak lenni, Lelkes bolondnak, még ha azon az úton igen kevesen járunk is.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése