Isten hozott a fedélzeten!


Nagyon örülök, hogy idetaláltál. Szeretettel ajánlom ezt az oldalt:
olvass, írd meg a véleményedet, mazsolázz kedvedre az itt olvasható tartalmakból.

Ha személyes kérdésed van, akkor küldj egy e-mail-t:
címemet az oldalsávban megtalálod.

Hasznos időtöltést és Isten áldását Neked:

Eszti :)

________________________________________________________



2012. április 20., péntek

Felkészítés vagy védelem??



A dilemma körülbelül arról szól, hogy a gyerekeinket a világ kísértéseivel szemben fel kell-e vérteznünk, vagy inkább védjük meg őket ezektől.

Természetesen jobb a felkészítés, mint a felkészületlenség. Sok hívő szülő a gyerekével való nem eléggé szoros kapcsolata miatt nem idejében készíti fel őket a szexuális kísértések, a párválasztás, az alkohol és a drogok kihívásaira. Vagy egyáltalán nem is kerít arra sort, hogy beszélgessen a gyerekével a helyes viselkedésről és barátai megválogatásáról. Ezért őket az osztálytársak, a hollywood-i filmek és a tinimagazinok 'világosítják fel' a maguk módján, a maguk életszemlélete szerint. Ez nagy veszélyeket rejt magában. Tehát, ha választani kell felkészületlenség és felkészültség között, akkor jobb a felkészültséget választani - jobb idejében felkészíteni a gyerekeinket arra, ami rájuk vár.

A kérdés az, hogy mi vár rájuk és mikor. Vagyis: nem inkább védenünk kellene őket, ahelyett, hogy buzgók vagyunk a felkészítésükben?

Nem hiszem, hogy helyes dolog pl. internet és tévé ügyében szabad kezet adni egy kisiskolásnak. Nem hiszem, hogy felügyelet nélkül órákat kell eltöltsenek ezek mellett a berendezések mellett. Ha viszont van felügyelet, akkor nem kell felkészíteni őket arra, hogy szexuális kísértésekkel és adott esetben igencsak aberrált dolgokkal is fognak találkozni.

Ha nem nézhetnek mindenféle bolondos rajzfilmet, ha nem tölthetnek órákat netes számítógépes játékok vagy facebook használatával, ha nem szörfölhetnek kedvük szerint a különféle szájtok között, akkor nem szükséges idejekorán felkészíteni őket arra, hogy mivel fognak szembetalálkozni az oldalsávban és a felugró ablakokban.

Nem arról van szó, hogy ne tudjanak arról, hogy nem mindenki teszi azt, ami helyes és normális. Arról van szó, hogy sok dologban egyáltalán nem kell szabad kezet adnunk nekik, majd azzal nyugtatni magunkat, hogy mi megtettük, amit kellett, mert előtte szóban jól felkészítettük a gyerekeinket.

Inkább távol kellene tartanunk őket bizonyos dolgoktól.

Lehet, hogy felkészítettük őket, lehet, hogy a fejükben tudják is, hogy mi a helyes, de ettől még az adott helyzet lehet egy erejükön felüli kísértés, amiben akkor sem tudnának megállni, ha a lehető legalaposabb felkészítésben részesültek volna. A helyes döntések ugyanis nem csak az ismeretekről szólnak, hanem az akaratról, a szándékról, a lelki érettségről és a jellemről is. Ezek nem formálódnak ki pár mély-beszélgetés alatt, amikor a gyerekeinket "kísértésekről és veszélyekről" világosítjuk fel.

Az alkalmi beszélgetés nem teszi kisebbé a felelősségünket a gyerekünk szellemi jólétében: hiába beszélünk velük és tanítjuk őket, ha botránkoztató dolgokat engedünk a szemük elé, amire adott életkorban semmi szükségük sincs.

A képernyők esetében sokáig elég a védelem, és a felkészítés ideje csak sokkal később kell, hogy elérkezzen.

Egy másik területe ennek a kérdésnek az ovikérdés. Egy hívő szülő normális körülmények között sosem tanítaná arra a gyerekét, hogy egy másik gyereket megüssön, megrúgjon, sem arra, hogy bosszút álljon önmagáért. De az ovi más. Mert ott szinte minden csoportban előfordulnak olyan kis agresszorok, akik a szüleiktől egy nagyon vad viselkedésmintát vettek át, mely viselkedéssel az óvónők sem tudnak mit kezdeni (ezekben az esetekben a kis agresszor szüleivel való komoly elbeszélgetés sem jön szóba, mint lehetséges megoldás, hiszen a gyerek éppen tőlük vette át a mintát...)

Adott hát a helyzet, ahol van egy kisgyerek, aki szelíd, nem bántana senkit - őt viszont megtalálja egy ilyen kis agresszor és elkezdi nyúzni. A hívő szülőknek a Biblia tanítása szerint a 'ha megütik az egyik orcádat, tartsd oda a másikat' -elvet kellene a gyerekeik felé tolmácsolniuk, de ezt nagyon kevesen teszik, és hát valljuk be, kegyetlenség is lenne. Mert az agresszor erre a szelíd magatartásra csak vérszemet kapna és még durvábban szekálná a kis szelídet.

Mit tesz hát a hívő szülő? Összeszorult szívvel azt mondja, hogy kerüld el azt a kisgyereket, de ha beléd köt, akkor állj ki magadért - vagyis felhatalmazza a gyerekét az erőszakos válaszreakcióra önmaga megvédése érdekében. Bár ez a tanács nyilvánvalóan szembemegy a Biblia tanításával, de a szülő azzal nyugtatja magát, hogy a gyereke még nem keresztény: majd ha az lesz, akkor az ilyen eseteket könnyebben fogja viselni, mintha most lenne belekényszerítve a szelídségbe. Meg aztán, így valóban megtanul kiállni magáért, szóval ez a nehéz helyzet is segít érettebbé fejlődnie.

Mivel általában már pár ilyen erőszakosabb válaszcselekmény is visszakozásra készteti a kis agresszort, ezért végül hamar megoldódik és feledésbe is merül a helyzet. De vajon szükség volt erre az egészre? Muszáj volt a Biblia tanítását félretenni az ovi miatt? Igen, muszáj. Máskülönben komolyabban is megsérülhetett volna a gyerekünk a folytonos szekírozások miatt. Ha azonban az ovi egy olyan hely, ahol a gyerekem csak úgy tud boldog gyerek maradni, ha a Biblia tanítását figyelmen kívül hagyom az ő érdekében, akkor érdemes elgondolkozni, hogy a hívő szülők gyerekeinek mi keresnivalójuk van egy ilyen helyen.

Nekünk a Biblia értékrendjét és parancsolatait kell a gyerekeink szívébe vésni - ha ezt egy intézmény kompromittálja, akkor ne vigyük oda a gyerekeinket! Elvégre Istennek kell inkább engedni, hogy nem embereknek. Ha nem tudok keresztény szülő lenni az ovi miatt, akkor inkább az ovit adjam föl, minthogy megalkudjak.

Ha nem adom fel az ovit, akkor a felkészítést választom a védelem helyett. Ez a felkészítés azonban egyrészt nem Isten szerinti (hiszen eltér a Biblia tanításától), másrészt olyan viselkedésmintát kínál megoldásnak a problémára, amely a későbbiekben nem lesz kívánatos senki számára.

Ez megint egy olyan helyzet, ahol jobb nem kitenni a gyereket egy olyan helyzetnek, amiben abszolút védtelen. Nem az a megoldás, hogy megkeményítem őt idejekorán, hanem az, hogy a védtelent megvédem.

Sajnos én ezzel a kis agresszor viselkedéssel a gyülekezetben is találkoztam, hívő családok gyerekeinél. Előfordulhat tehát olyan, hogy egy oviba nem járó kisgyerek is megtapasztal bizonyos atrocitásokat másoktól. Azonban ebben a helyzetben abszolút más a felállás, mint az oviban: nem két rossz közül kell választani (vagy visszaüt a gyerek vagy elszenvedi, és ő maga sérül lelkileg). A gyülekezetbe családok járnak, így tehát megvan az a hatalmas előnyünk, hogy tudunk a jelenlétünkkel védelmet adni egy-egy ilyen goromba viselkedéssel szemben, anélkül, hogy a gyerekünket igeellenes viselkedésre kellene biztatnunk. (Ha a testi védelem nem elegendő, akkor még mindig el lehet beszélgetni a szülővel vagy a vadóc gyerkőccel - azonos szellemi alapon állva jó esélyünk van, hogy szót fogunk érteni.)

Fontos, hogy megértsük: nem anyámasszony katonája, aki kisgyerekként bizonyos helyzetekben igénybe veszi a szülei védő-óvó segítségét. Az, hogy ma ritkán látunk ilyet, még nem teszi követendővé, amit magunk körül látunk.

Fontos azt is megértenünk: senki nem lesz edzettebb, erősebb, érettebb attól, ha minél több atrocitással találkozik gyermekkorában. Sokan hivatkoznak erre, de attól még nem így működnek a dolgok. A gyerekek védelme bizonyos szennyes vagy testileg-lelkileg veszélyes dolgoktól, nem beteges túlféltés, hanem egészséges reakció - válasz a gyerek természetes szükségletére. Olyan ez, mint amikor a kisbaba sírására az anya bemegy hozzá és a karjába veszi őt.

Kezdetben ösztönösen védjük a gyermekeinket és ezek az ösztönök hasznosak, hiszen Istentől kaptuk őket, fontos funkcióval. Később az Úr megtanít, hogy mikor és hogyan kell elengedni a kezüket, de fontos, hogy Isten ilyenféle tanítását ne keverjük össze azzal a társadalmi nyomással, amely a gyes lejártát követően oviba adásra késztetne. Egyes pszichológusok állításaival szemben a hároméves életkor még közel sem az az életkor, amikor elengedhetnénk a gyerekeink kezét. Ez már onnan is látszik, hogy mások gondjaira, felügyeletére, tanítására bízzuk őket, mert magunk sem gondoljuk, hogy már meg tudnak állni a saját lábukon.

Valójában mi sem tekintünk úgy rájuk, mint akik alkalmasnak a nélkülünk való életre, csupán másokra bízzuk őket, hogy helyettesítsenek minket a feladatunkban, mert nekünk más dolgunk van...

Ne gondoljuk, hogy ha a társadalom többségével együtt idő előtt elengedjük a gyerekeink kezét és olyan közegbe vagy olyan médiumok elé engedjük őket, ahol nem tudnak jól élni a szabadságukkal, akkor mindent megtettünk azért, hogy ideálisan fejlődhessenek.

Egy ember akkor lesz erősebb az őt érő nehézségektől, ha már van megfelelő stratégiája a helyzetek megoldására. Ha ilyen nincs neki, akkor egy mások érzései iránt megkeményedett vagy önsajnáló ember lesz/lehet belőle.

Az önállóság nem ugyanaz, mint nem számítani felnőtt segítségre, mert úgysem tudnak segíteni. Ugyanakkor hallottam már szülők szájából is, hogy "a gyerekek hadd oldják meg egymás között" a problémáikat, ami arra utalt, hogy mi, szülők ne avatkozzunk be, még ha testi és szóbeli erőfölény-fitogtatás is áll fenn a felek között, amellyel a gyengébb fél nyilvánvalóan nem tud mit kezdeni... (Ezek rendszerint nem a 'sértett' fél szüleinek szájából hangzanak el, de hát nem is helyénvaló ez a hozzáállás.)

A harmadik területe ennek a kérdésnek, az iskola. Ez az ovi mellet a másik helyszín, ahol olyan dolgokra kell a gyerekeinket felkészíteni, amire adott esetben semmi szükségük nem volna. Nem kellene rákényszerítenünk őket, hogy egy harmincfős osztályban egymaguk legyenek világosságok az éjszakában a család értékrendjét képviselve. Nem kellene megtanítanunk, hogy hogyan viselkedjenek olyanokkal szemben, akik erkölcstelen és botránkoztató dolgokat élnek eléjük, netán erre is csábítják őket és kicikizik őket, ha másfajta véleményt képviselnek. Nem kellene biztatnunk őket, hogy legyenek süketek a káromkodásra, pajzán viccekre, magamutogató ruhákra, tinisztárokra és mindarra az eléjük élt világra, amivel körül vannak véve a nap nagyobb részében. Nem kellene folytonosan az ellen a versenyszellem ellen tanítanunk, ami az egyént nem Isten egyedi és különleges teremtményeként kezeli, akinek önmagához képest kell fejlődni és növekedni, hanem mindig másokhoz viszonyít és ezért senki sem lehet elégedett, aki nem osztályelső...

 Akkor tehát felkészítés vagy védelem?

Meggyőződésem, hogy mindkettőnek megvan a helye, de úgy látom, hogy a védelem egy adott életkor alatt fontosabb, mint a felkészítés. Ez az életkor nem a hároméves ovis korhatár, és nem is a kisiskolás évek, hanem ennél jóval később. A védelem hiányát nem lehet ismereti felkészítéssel kompenzálni.

A gyerekeinket felkészíteni is és védeni is folyamatosan nekünk kell. Természetesen másoknak is átadhatjuk ezt a feladatot, de nagy esély van rá, hogy azok a mások más prioritások mentén fogják a gyerekeinket tanítani és nevelni. Úgy hiszem, ezek a mások minden igyekezetük ellenére sem fogják tudni azt megadni a gyerekeinknek, amit csak mi adhatunk.

Mások ugyanis nem nevelhetnek istenfélelmet a gyerekeinkbe velük együtt élve szoros szeretetkapcsolatban úgy, hogyan csak mi tudjuk tenni. Mások nem tudják nekik megtanítani mindazokat a dolgokat, amik miatt Isten az Ő teljes bölcsességében a mi családunkba tette a mi gyerekeinket, nem az óvó néni vagy a tanár néni családjába... Isten nem véletlenül akarta, hogy mi legyünk a szüleik - éljünk hát bölcsen a szülőség-adta kiváltságunkkal és védjük őket, ameddig valóban szükséges.



  


6 megjegyzés:

  1. Eszti, nagyon jó témát feszegetsz, érdeklődve olvastam a véleményedet, és kétféle érzés kavarog bennem. Egyetértek veled, nagyon fontos a védelem, és nem lehet meghúzni egy határt, hogy hol van vége ennek a védelemnek. De emellett szükség van az édesanya jövedelmére a puszta megélhetéshez (étel, fűtés, víz...), így nem megoldható az ovi-mentes élet.
    Nagyon sok gondolatom forog akörül, hogy a gyerekem kikerül a befolyásom alól az oviban, s majd az iskolában. Bár jó alapokat kap, nagyon sok hatás éri, és egyre több a rossz, Isten ellen való dolog.
    Nem látom a megoldást (egyelőre).
    Örülök, hogy felvetetted ezt a témát, kíváncsian várom a kommenteket.

    VálaszTörlés
  2. Enca, sokat gondolkoztam, hogy hogyan is fogalmazhatnám meg jól a választ a gondolatokra, amiket írtál.

    Nagyon igazad van: a legtöbb magyar családban nem magától értetődő, hogy miként lehetséges lemondani az édesanya jövedelméről. De én nem erről az oldalról szeretném megközelíteni a kérdést.

    Az ovimentesség (csakúgy, mint az otthonoktatás) nem olyanféle személyes döntés, amelyet az anyagi körülményeink miatt hozunk meg, vagy vetünk el. A legtöbb általam ismert otthonoktató nem azért választotta ezt az utat a családjának, mert anyagilag annyira el voltak eresztve. A legtöbbünk családjából nagyon hiányozna a keresetünk, hiányozna, ha nem lennénk tudatában annak a jelentős hatásnak, amit így a gyerekeink életére gyakorolhatunk. Ez felülírja az anyagiakat. Persze, ettől nem lesz étel a gyerekünk szájában és a számlák sem lesznek kifizetve, de az első lépés az, hogy a dolog jelentőségét megértsük és elismerjük.

    A fenti poszt is elsősorban meggyőződésekről és prioritásokról szól, és ezek adott esetben nem kézenfekvő dolgok. Mert amíg elismerjük, hogy ez igaz, de az elismerésünk nem késztet minket a helyzetünk megváltoztatására, Istenhez igazítására, addig a gondolatainkból nem lesz tett, az érzéseinkből nem lesz meggyőződés. Tettek nélkül pedig nem fogunk semerre sem elmozdulni - marad minden a maga kétségbeejtő útján.

    Mindezzel azt szeretném csak mondani, hogy igen, igazad van: valóban nem könnyű lemondani a második kereső személy fizetéséről egy családban. De nem lehetetlen! Nem az a kérdés, hogy meg tudom-e tenni, hanem hogy akarom-e eléggé vagy sem.

    Abszolút nem érzem felhatalmazva magam, hogy a te, vagy bárki más anyagi helyzetében bölcs legyek. Fogalmam sincs, hogyan éltek, és még ha lenne is, akkor sem lenne feladatom okosnak lenni mások életében. De van Urunk és Istenünk, aki pontosan látja a helyzeteteket és a kezében tartja a lehetőségeiteket (meg a mieinket is). Ő képes bölcsességet adni, hogy hogyan lehet megoldani, átszervezni, lehetővé tenni, hogy az anya otthon maradhasson a gyerekeivel.

    A kérdés nem is az, hogy ez jó-e, megvalósítható-e, hanem, hogy mit akar Isten. Vajon nálatok azt a rendet szeretné-e látni, hogy a jó alapok egyre meg vannak erősítve és a rossz, Isten ellen való hatásoktól való védelem a megfelelő módon megvalósul a családban?

    Ha Ő nem ezt akarja; ha az Úrnak úgy is lehet engedelmeskedni, hogy oviban és iskolában vannak a gyerekeink, akkor nem éri meg azon gondolkozni, hogy hogyan lehetne másként. De én úgy látom, hogy csak az Úr törvényét kompromittálva és a gyerekeimet káros dolgoknak kitéve hozhatok az ovi és az iskola melletti döntést. Márpedig a tét óriási: a gyerekeink lelke és további boldogulása.

    Hiszem, Enca, hogy akit Isten elhív, azt el is készíti, hogy megléphesse, amit meg kell. Ő gondoskodik a körülményekről is, hogy a lehetetlen lehetségessé váljon. De először egy döntésnek kell kiformálódni: "igen, Uram". Ha nem Ő mozdít ebben, ha nem az Ő hívására reagálsz, akkor nem érdemes lépni. Tanulmányozni kell az Igében, hogy Ő hogyan képzeli a családos életet, és mit vár el a szülőktől. A suli és az ovi sok ponton ellentmond az igei rendnek. Maga a gyerekközösség sem Isten megoldása, hanem az emberé.

    Kívánom, hogy meglásd azt a megoldást, amit Isten a ti családotok számára készít. És köszönöm, hogy megosztottad a gondolataidat - nekem építő volt olvasni.:)

    VálaszTörlés
  3. Kedves Eszti!

    Azt írod, "olyan kis agresszorok, akik a szüleiktől egy nagyon vad viselkedésmintát vettek át, mely viselkedéssel az óvónők sem tudnak mit kezdeni (ezekben az esetekben a kis agresszor szüleivel való komoly elbeszélgetés sem jön szóba, mint lehetséges megoldás, hiszen a gyerek éppen tőlük vette át a mintát...)"

    Mi nem vagyunk férjemmel agresszív emberek. Négy kislányunk az egymás közötti szokványos civakodáson kívül nagyon 'jó' kislányok. De legkisebb gyermekünk, kisfiunk olyan, mint Jekyll és Hyde. Egyik pillanatban édes, kedves, szeretetteljes, a másikban tör-zúz, szétdobál mindent, bántja nagytestvéreit, a cicáinkat és vigyorog hozzá. Minden esetben megszidjuk, megfegyelmezzük és bocsánatot kéretünk vele, valamint, ha lehet, jóvátetetjük, amit csinált. Ez már legalább egy éve így megy, ha nem több, naponta számtalanszor. Nagyon fárasztó, kimerítő ez. Amennyire tudom, más gyerekkel nem tesz ilyet, sőt, másokkal általában nagyon kedves, barátságos, szeretetteljes, segítőkész, viszont van, amikor nekem jön, rám üt, akár a gyülekezetben is.

    Tőlem, tőlünk ezt nem láthatta és eddig itthon volt mindig testvéreivel együtt, most lehet, hogy kötelező lesz oviba adni, de még megnézem, háromévesekre mi a szabály.

    Gondolom, nálatok nem volt soha ilyen gond, hogy ennyire egyértelműen kijelented, a szülőktől tanulnak az agresszív gyerekek. Mi szégyelljük és szenvedünk ettől a helyzettől, s valószínűnek tartjuk, hogy inkább genetika áll a háttérben (nagyapa természetét örökölte egy az egyben). Ez csak bizonyítja, hogy a Biblia igaz, minden ember bűnös, akár hány éves is. Abban bízunk, hogy ha szorgalmasan nevelgetjük és Isten Igéjét alkalmazzuk, túljutunk ezen a korszakon és Isten segedelmével hátrahagyja ezt a viselkedést.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Betti!

      Úgy gondolom, hogy egy kicsit félreértettél. Én nem azt írtam, hogy egy otthon nevelkedő gyereknek soha nem lehetnek agresszív megnyilvánulásai otthon. A posztban olyan viselkedést írtam le, amikor egy kisgyerek az óvodában vagy a gyülekezetben a családon kívüli személyekkel is agresszíven nyilvánul meg. Erre a helyzetre írtam, hogy biztosan otthonról hozott mintáról lehet szó.

      A ti küzdelmeiteknek a kisfiaddal nem tudom, mi lehet a magyarázata. Lehet (de most csak találgatok), hogy a háttérben a tesók gonoszkodásait vezeti le a legkisebb ilyen módon. A kislányok nagyon édesek, de egyben nagy játékosok, drámakirálynők is. Nem egy olyan sztorit hallottam fiús-lányos anyáktól, amikor az ártatlannak gondolt kislány volt körmönfontan gonoszkodó a tesóival. Ráadásul ezt olyan módon tette, hogy sokáig egyáltalán nem gyanították a szülők, ki is a hunyó: meg voltak győződve, hogy a fiúk a hibásak, akik valami rossz fát tettek a tűzre...

      Lehet az is (és még mindig csak találgatok), hogy a fiadat nem otthon, hanem valahol máshol érte valami komolyabb lelki trauma (játszótéren, gyülekezeti gyerekközösségben, a rokonságban vagy kórházban), amit nem tud szavakba önteni és ezért feldolgozni sem: ezért ösztönösen próbálja kijátszani magából azzal, hogy másokkal erőszakosan viselkedik.

      Ne emészd ezen magad. Isten jól tudja,miért ilyen, és ő így is szereti - mint minket is. Az elfogadó szeretet idővel célt ér. Ha gyengéd odafigyeléssel veszitek őt körül még ha lehetetlenül is viselkedik, akkor a fiad változni fog. Valószínűleg belül szenved, azért csinálja ezt.

      Szeresd őt jobban, mint az összes gonoszsága, amit tesz. Aki 'rossz' annak nagy szüksége van a szeretetre, a 'rosszaságával' azt mondja, hogy szeress jobban! Isten hordozzon kegyelmében és tegyen benneteket kegyelmes, gyengéd, szükségletekre reagálni tudó szülővé!

      Törlés
  4. A pénzügyekre reagálva, mi kiszámoltuk konkrétan, hogy ha a gyerekek oviba, suliba, én pedig dolgozni járnék, mi speciel rosszabbul élnénk, mint most, egy fizetésből. Persze, ez nem feltétlenül igaz minden családban, de mire mi kifizetnénk mindenki utazását, nekem a munkaruhákat, a gyerekeknek az iskolába az elmenős ruhákat, tornafelszerelést, táskákat, stb megvennénk, a gyerekek iskolai kiadásait fedeznénk, az többe kerülne, mint amit én előreláthatólag megkeresnék. Még akkor is, ha csak az otthonoktatás költségei és az iskolába járós kiadások különbségével számolok. Ráadásul, mivel itthon vagyok, sokmindenen talán jobban is tudok spórolni, mert vagy nincs szükség dolgokra, vagy megcsinálom, megcsináljuk a gyerekekkel házilag.

    De én azt gondolom, hogy bármibe belevágni csak úgy érdemes, ha meg vagyunk győződve arról, hogy Isten akaratában járunk. Mert ami nem hitből van, bűn az.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy ezeket a tapasztalataidat leírtad!:)

      Törlés